Regisztráció  Belépés
mami7090.blog.xfree.hu
A szeretet mindent eltűr, mindent elvisel, a szeretet nem szűnik meg soha Nagyházi Miklósné
1944.02.17
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 14 
A vihar
  2011-04-27 22:40:49, szerda
 
  Lamb: Shakespeare-mesék

A vihar

Volt egy sziget a tengeren, nem volt más lakója, csak egy öreg ember, a neve Prospero, és a lánya, egy igen szép ifjú hölgy, Miranda. Ez a lány olyan fiatalon került a szigetre, hogy nem emlékezett más emberi arcra, csak az apjáéra.

Egy barlangban, vagyis egy sziklába vájt üregben éltek, különböző lakrészekre osztották, az egyiket Prospero a dolgozószobájának nevezte, itt tartotta könyveit, amelyek főleg mágiáról szóltak. Ezzel a tudománnyal abban az időben minden tanult ember foglalkozott, s e mesterség ismerete igen hasznosnak bizonyult Prospero számára, mert amikor egy különös véletlen elvetette a szigetre - amelyet egyébként elvarázsolt egy Sycorax nevű boszorkány, aki nem sokkal az ő megérkezése előtt halt meg -, Prospero e művének segítségével felszabadított sok jó szellemet, akiket Sycorax a nagy fák törzsébe börtönzött, mert nem voltak hajlandók végrehajtani az ő gonosz parancsait. Ezek a nemes szellemek ettől fogva Prospero akaratának engedelmeskedtek. Vezérük Ariel volt.

Ennek az élénk kis szellemnek, Arielnek a természetében nyoma sem volt semmiféle gonoszságnak, kivéve éppen csak azt, hogy kissé túl nagy öröme telt egy Caliban nevezetű csúf szörnyeteg gyötrésében: azért neheztelt rá, mert régi ellenségének, Sycoraxnak a fia volt. Ezt a Calibant, egy furcsa, torzszülött, majomnál sokkal kevésbé emberi alakú lényt az erdőben találta Prospero, hazavitte a barlangjába, megtanította beszélni, nagyon jó akart lenni hozzá, de Calibannak anyjától, Sycoraxtól örökbe kapott rossz természete lehetetlenné tette, hogy bármi jó vagy hasznos dolgot megtanuljon. Ezért hát mint rabszolgát használták fel fahordásra és a legfáradságosabb munkákra, s Arielnek az volt a feladata, hogy Calibant ezekre a szolgálatokra rákényszerítse.

Amikor Caliban lusta volt és elhanyagolta a dolgát, Ariel - aki, Prosperót kivéve, minden ember szemének láthatatlan volt - huncutul odalopódzott és megcsípte, néha belelökte a pocsolyába, ilyenkor aztán majom képében fintorgott rá. Vagy pedig gyorsan alakot változtatott, sündisznó képében Caliban útjába hengeredett, és Caliban megijedt, hogy a sündisznó hegyes tüskéi megszúrják meztelen lábát. Az ilyen bosszantó tréfák hadával Ariel gyakran gyötörte Calibant, valahányszor elhanyagolt valamilyen munkát, amit Prospero megparancsolt neki.

Mivel ezek a hatalmas szellemek engedelmeskedtek az akaratának, Prospero az ő segítségükkel parancsolni tudott a szeleknek és a tenger hullámainak. Az ő rendeletére ezek a szellemek egyszer hatalmas vihart támasztottak, s e vihar közepette Prospero megmutatott a lányának egy szép, nagy hajót: amint éppen a minden pillanatban elnyeléssel fenyegető, vad tengeri hullámokkal küszködött. Elmondta a lányának, hogy az a hajó tele van hozzájuk hasonló élőlényekkel.

- Ó, édesapám - mondta Miranda -, ha feltámasztottad művészeteddel ezt a rettenetes vihart, könyörülj meg szomorú sorsukon. Nézd csak! A vitorlás rögtön darabokra törik. Szegény teremtések! Mindnyájan elpusztulnak! Ha énnekem hatalmam volna, inkább föld alá süllyeszteném a tengert, mintsem hogy elpusztuljon ez a derék hajó valamennyi drága lélekkel együtt.

- Ne ijedj meg, Miranda lányom - mondta Prospero -, semmi baj sem történt: úgy rendeztem el, hogy a hajón senkinek se essék bántódása. Amit tettem, teérted tettem, drága gyermekem. Te nem is tudod, ki vagy és honnan jöttél, és rólam sem tudsz többet, mint hogy az apád vagyok és ebben a szegényes barlangban lakom. Emlékszel-e még arra az időre, mielőtt ebbe a sziklaüregbe kerültél? Azt hiszem, nem emlékezhetsz, mert akkoriban még hároméves sem voltál.

- De azért vissza tudok emlékezni - válaszolt Miranda.

- Mire? - kérdezte Prospero. - Valamilyen másik házra vagy emberre? Mondd el, mire emlékszel, kislányom?

Miranda azt mondta:

- Úgy tűnik föl nekem, mintha valamilyen álomra emlékeznék vissza. De ugye, valaha négy-öt nő szolgált engem?

- Még több is - felelte Prospero. - Hogyan is maradhatott ez meg az emlékezetedben? Arra is emlékszel, hogyan kerültél ide?

- Nem, édesapám - mondta Miranda -, semmi egyébre nem emlékszem.

- Tizenkét évvel ezelőtt, Miranda - folytatta Prospero -, én Mialno hercege voltam, te meg hercegnő és az én egyedüli örökösöm. Volt egy öcsém is, a neve Antonio, mindent rábíztam, és minthogy szerettem a magányt és szerettem elmélyedni a tudományban, rendszerint ráhagytam államügyeim intézését nagybátyádra, az én hűtlen öcsémre - mert hűtlennek bizonyult. Elhanyagoltam világi dolgaimat, könyveimbe temetkeztem, és minden időmet szellemem művelésének szenteltem. Antonio öcsém, amikor így hatalmam birtokába jutott, kezdte azt hinni, hogy valójában ő a herceg. Én alkalmat adtam neki arra, hogy népszerű legyen alattvalóim előtt, s ez rossz természetében felébresztette azt a gőgös nagyravágyást, hogy megfosszon engem hercegségemtől. Ezt csakhamar el is érte egy hatalmas fejedelemnek, ellenségemnek, a nápolyi királynak segítségével.

- De miért nem pusztítottak el minket akkor? - kérdezte Miranda.

- Kislányom - felelte az apja -, ezt nem merték, olyan nagy szertettel övezett engem a népem. Antonio egy hajóra vitt bennünket, s mikor már néhány mérföldnyire kint voltunk a tengeren, egy kis ócska csónakba kényszerített bennünket kötélzet nélkül, vitorla nélkül, árboc nélkül, s otthagyott sorsunkra, hogy elvesszünk, legalábbis ő úgy gondolta. De egy Gonzalo nevű kedves úr, aki szeretett engem, titkon vizet, élelmet, ruhákat helyezett a csónakba és néhány könyvet, s ezeket többre becsülöm egész hercegségemnél.

- Ó, apám - mondta Miranda -, milyen bajra lehettem én neked akkor!

- Nem, kincsem - felelte Prospero -, te egy kis őrangyal voltál, te mentettél meg engem. A te ártatlan mosolyod adott erőt, hogy elviseljem balsorsomat. Ennivalónk kitartott, amíg ezen a szigeten kikötöttünk, és azóta az volt legfőbb gyönyörűségem, hogy téged taníthattalak, Miranda, és az, hogy milyen jól fogott rajtad az oktatásom.

- Az ég fizesse vissza néked, édesapám - felelte Miranda. - De kérlek, mondd meg most már azt is, miért támasztottad ezt a tengeri vihart?

- Tudd meg hát - felelte apja -, hogy ez a vihar ellenségeimet, a nápolyi királyt és az én kegyetlen öcsémet e sziget partjára vetette.

Így beszélt Prospero, s varázspálcájával szelíden megérintette lányát, az meg rögtön mély álomba merült, mert Ariel, a szellem éppen jelentkezett uránál, hogy beszámoljon a viharról és arról, mit művelt a hajó utasaival. És minthogy a szellemek Miranda előtt mindig láthatatlanok voltak, Prospero nem szerette volna, ha meghallja őt, amint az üres levegővel társalog - mert előtte így tűnt volna fel.

- No, derék szellemem- mondta Prospero Arielnek -, és hogyan hajtottad végre a feladatodat?

Ariel élnéken leírta a vihart és a matrózok rémületét, azt is, hogyan ugrott a tengerbe elsőnek a királyfi, Ferdinand, úgyhogy apja látni vélte, amint édesfia az összecsapó hullámokba vész.

- De megmenekült - mondta Ariel -, a sziget egyik végében ül összefont karral, szomorúan siratja apját, a királyt, akiről azt hiszi, hogy vízbe fúlt. A királyfinak egy hajszála sem görbült meg, hercegi ruhája megázott ugyan a tenger hullámaiban, de azért ragyogóbb, mint valaha.

- Nagyszerűen intézted, Ariel! - mondta Prospero. - Hozd ide őt: lányomnak látnia kell az ifjú herceget. Hol a király és az öcsém?

- Otthagytam őket - felelte Ariel - amint éppen Ferdinandot keresték, de nincs sok reményük rá, hogy megtalálják, mert azt hiszik, látták őt elpusztulni. A hajó legénységéből senki sem hiányzik, bár mindegyikük azt gondolja, hogy ő az egyetlen, aki megmenekült, s maga a hajó, bár előttük láthatatlan, sértetlenül áll a kikötőben.

- Ariel - mondta Prospero -, hűségesen elvégezted a feladatodat, de még több munka is vár rád.

- Még több munka? - kérdezte Ariel. - hadd emlékeztesselek, uram, hogy szabadságot ígértél nekem. Kérlek, emlékezz rá, hogy értékes szolgálatokat tettem neked, sohasem hazudtam, sohasem hibáztam, minden sértődés és zúgolódás nélkül szolgáltalak.

- Mi az! - kiáltott fel Prospero. - Hát nem emlékszel már, milyen gyötrelemtől szabadítottalak meg? Elfelejtetted a gonosz boszorkányt, Sycoraxot, akit a vénség és az irigység majdnem kétfelé görbített? Mondd csak meg nekem: hol született Sycorax? Beszélj!

- Algírban, uram - felelte Ariel.

- Igen, Algírban? - kérdezte Prospero. - Fel kell idéznem, hogy mi voltál, mert úgy látom, már nem emlékszel rá. Ezt a gonosz Sycoraxot emberi fülnek elviselhetetlen iszonyú boszorkányságaiért száműzték Algírból, és itt tették ki a tengerészek. Téged pedig, mivel túl gyöngéd szellem voltál ahhoz, hogy végrehajtsd az ő gonosz parancsait, beszorított egy fatörzsbe, s ott üvöltöztél, amikor rád találtam. Ettől a kíntól, emlékezz rá, én szabadítottalak meg.

- Bocsáss meg, édes gazdám - mondta Ariel, mert elszégyellte magát, hogy hálátlannak látszik -, szót fogadok a parancsaidnak.

- Fogadj szót - mondta Prospero -, akkor majd szabadon bocsájtalak.

Akkor hát utasításokat adott neki, mit kell még tennie, Ariel pedig elment, legelőször oda, ahol Ferdinandot hagyta, s meg is találta ott: még ugyanolyan mélabúsan ült a füvön.

- Ó, fiatalúr - mondta Ariel, mikor meglátta -, mindjárt elmozdítalak innen. El kell hogy vigyelek az úrnőm, Miranda elé, azt hiszem, azért, hogy meglássa csinos személyedet. Jöjj, uram, kövess! Ekkor Ariel dalolni kezdett:

Apád öt ölnyi mélyben pihen:
Korall lett csontjaiból,
Igazgyöngy termett szemeiben,
S így semmije szét nem omol,
Hanem éri dús, csodás
Tengeri elváltozás.
Nimfák harangoznak neki.
Halld, hallom: - bim, bam! zengeni.

Ez a különös híradás elveszett apjáról gyorsan felrázta a herceget érzéketlen kábulatából. Ámulva követte Ariel zengő hangját, s az elvezette őt Prosperóhoz és Mirandához, akik egy terebélyes fa árnyékában ültek. Miranda pedig soha azelőtt férfit nem látott, apját kivéve.

- Miranda - mondta Prospero -, mondd meg nekem, mit nézel amottan?

- Ó, apám - felelete Miranda elámulva -, ez bizonyosan egy szellem. Úristen! Hogyan tekint körül! Mondhatom, apám, igazán szép teremtés. Hát nem szellem?

- Nem, lányom - felelte apja -, ugyanúgy eszik és alszik, mint mi, ugyanolyanok az érzékei, mint a mieink. Ez a fiatalember, akit magad előtt látsz, rajta volt a hajón. A bánat kissé megváltoztatta, különben csinos személynek mondanád. Elvesztette társait, és azért kószál, hogy megtalálja őket.

Miranda azt gondolta, hogy minden férfinek olyan komoly a képe és olyan szürke a szakálla, mint apjának, s most elgyönyörködött a szép fiatal herceg megjelenésében. Ami pedig Ferdinandot illeti, amikor ilyen gyönyörű hölgyet pillantott meg ezen az elhagyott helyen - az imént hallott különös hangok után amúgy sem várt csodánál egyebet -, azt gondolta, egy elvarázsolt szigetre került, amelynek Miranda az istennője, ezért hát istennőnek szólította.

Miranda félénken válaszolt, hogy ő nem istennő, csak egyszerű lány, és már éppen el akarta mondani, kicsoda, de Prospero félbeszakította. Tetszett neki, amikor észrevette, hogy a fiatalok bámulják egymást, mert azt világosan látta, hogy, amint mondani szoktuk, első látásra beleszerettek egymásba. De ki akarta próbálni Ferdinand állhatatosságát, ezért elhatározta, hogy valamelyes akadályokat állít útjukba. Előrelépett, szigorúan megszólította a herceget, s azt mondta neki, hogy úgy látszik, kémkedni jött a szigetre, mert el akarja venni tőle, aki a sziget ura.

- Kövess - mondta neki. - Összekötözöm a nyakadat és a lábadat. Tengervíz lesz az italod, kagyló, fonnyadt gyökér és makkhéj az ételed.

- Nem - mondta Ferdinand -, én ellenállok az ilyen bánásmódnak, amíg csak erősebb ellenséggel nem találkozom - s ezzel kivonta kardját, de Prospero meglengette bűvös pálcáját, s odaszögezte ahhoz a helyhez, ahol állt, úgyhogy Ferdinand mozdulni sem tudott.

Miranda apja nyakába borult és így szólt:

- Miért vagy ilyen kegyetlen? Könyörülj rajta, én kezeskedem érte. Ez a második ember, akit valaha is láttam, és az én szememben igaznak látszik.

- Csönd! - mondta az apja. - Még egy szó s meg kell hogy szidjalak, te lány. Micsoda! Egy csalónak leszel a védőügyvédje? Azt hiszed, nincs több ilyen szép ember, mert csak őt láttad és Calibant. Én mondom neked, te ostoba lány, a legtöbb férfi annyival kiválóbb nála, mint amennyivel ő kiválóbb Calibannál.

Ezt azért mondta, hogy próbára tegye lánya állhatatosságát, s az így válaszolt:

- Az én érzéseim nagyon szerények, látni sem kívánok nála különb férfit.

- Jöjj, fiatalember - mondta Prospero a hercegnek -, nincs erőd ahhoz, hogy szót ne fogadj nekem.

- Csakugyan nincs - felelte Ferdinand. Nem tudta, hogy varázslat fosztotta meg minden ellenállóerejétől, s ezért elcsodálkozott, amikor észrevette, milyen furcsa kényszer hajtja őt, hogy Prosperót kövesse. Visszanézett Mirandára, ameddig csak láthatta, s aztán, miközben Prospero után bement a barlangba, így szólt:

- Egész lelkem megvan kötve, mintha csak álomban járnék. De ennek az embernek a fenyegetését s a gyöngeséget, amely elfog, könnyű volna elviselnem, ha börtönömből csak naponta egyszer megláthatnám ezt a szépséges leányt.

Prospero nem sokáig tartotta Ferdinandot a sziklaüregben: hamar kihozta foglyát, nehéz feladatot bízott rá, s volt rá gondja, hogy lánya megtudja, milyen kemény munkát adott Ferdinandnak, aztán úgy tett, mintha dolgozószobájába menne, de titkon megfigyelte mindkettőjüket.

Prospero azt parancsolta Ferdinandnak, hogy pár ezer hasáb fát hordjon össze. Minthogy királyfiak nem nagyon szoktak a nehéz munkához, Miranda nemsokára észrevette, hogy szerelme majd meghal a fáradtságtól.

- Jaj! - mondta -, ne dolgozz ilyen keményen: apám a tanulmányaival foglalkozik, három óra hosszat legalább bent marad, kérlek, pihenj.

- Ó, drága hölgyem - mondta Ferdinand -, nem lehet. Végeznem kell a munkámmal, mielőtt pihenek.

- Ha leülsz - mondta Miranda -, azalatt én hordom a fatörzseidet.

De Ferdinand ebbe semmiképpen sem akart beleegyezni. Miranda hát ahelyett, hogy segített volna, csak akadályozta őt, mert hosszú beszélgetésbe kezdtek, és a fahordás dolga nagyon lassan haladt előre. Prospero csak mint szerelme próbáját rótta ezt a feladatot Ferdinandra, s most nem a könyvei mellett ült, mint lánya hitte, hanem ott állt mellettük, láthatatlanul, hogy kihallgassa, mit beszélnek.

Ferdinand a lány nevét kérdezte, s az meg is mondta neki, de azzal, hogy apja határozott parancsa ellenére cselekszik. Prospero csak mosolygott lánya engedetlenségének ezen az első jelén. Ő okozta varázsművészetével, hogy lánya ilyen hirtelen szerelembe esett, így hát nem haragudhatott, ha lánya azzal mutatja meg szerelmét, hogy megfeledkezik apja parancsairól. És nagy tetszéssel hallgatta, amikor Ferdinand egy hosszú beszédben bevallotta, hogy Mirandát jobban szereti, mint bármely hölgyet, akit eddig látott.

Válaszul szépsége dicséretére - Ferdinand ugyanis azt mondta, hogy szebb a világ valamennyi asszonyánál - így felelt Miranda:

- Nem emlékszem semmilyen női arcra, és férfit sem láttam mást, csak téged, kedves barátom, és édesapámat. Hogy milyen arcvonások vannak túl a tengeren, azt nem tudom, de hidd el nekem, uram, az egész világon nem kívánok magamnak más társat, csak téged, és képzeletem sem tud más alakot teremteni, ami tetszenék nekem, csak téged. De félek, uram, túl szabadon beszélek hozzád és megfeledkezem apám parancsairól.

Prospero erre mosolygott és bólintott, mintha csak azt mondaná:"Ez pontosan úgy folyik, ahogy én szeretném: lányom Nápoly királynője lesz."

Aztán Ferdinand további, szép hosszú mondatokban - mert fiatal hercegek választékosan beszélnek - elmondta az ártatlan Mirandának, hogy ő a nápolyi korona örököse, és arra kérte Mirandát, legyen az ő királynője.

- Ó, uram - felelte Miranda -, bolond vagyok, hogy sírok azon, aminek örülök. Nyílt és szent ártatlansággal válaszolok. A feleséged vagyok, ha el akarsz venni.

Prospero elébevágott Ferdinand köszönetének, mert látható alakban megjelent előttük.

- Ne fél semmitől, kislányom - mondta -, mindent hallottam és mindent helyeslek, amit mondtál. Téged pedig, Ferdinand, ha túl szigorúan bántam veled, bőven kárpótollak azzal, hogy hozzád adom a lányomat. Minden szenvedésed csak szerelmed próbája volt, és te nemesen álltad meg. Vedd hát ajándékul azt, amit igaz szerelmed is méltóan megszerzett, vedd a lányomat, és ne mosolyogj, ha azzal kérkedem, hogy fölötte áll minden dicséretnek.

Ekkor azt mondta nekik, hogy dolga van, s ezért el kell mennie, megkérte őket, üljenek le és beszélgessenek, amíg visszatér, s úgy látszott, Miranda semmi kedvet sem érez arra, hogy e parancsnak ne engedelmeskedjék.

Prospero otthagyta őket, s maga elé hívta szolgálattevő szellemét, Arielt. Az gyorsan meg is jelent előtte, és buzgón beszámolt róla, mit művelt Prospero öccsével és a nápolyi királlyal. Ariel azt mondta, hogy majdnem elvesztették eszméletüket a félelemtől és azoktól a különös dolgoktól, amiket szemük és fülük elé idézett. Amikor belefáradtak a bolyongásba és támolyogtak az éhségtől, hirtelen pompásan megrakott asztalt helyezett eléjük, aztán, mikor éppen enni készültek, hárpia képében jelent meg előttük, mint falánk, szárnyas szörnyeteg, s a lakoma a semmibe tűnt. Aztán legnagyobb bámulatukra, ez a látszólagos hárpia megszólította őket, emlékeztette kegyetlenségükre, amellyel elűzték Prosperót hercegségéből, s kicsi lányával együtt otthagyták, hogy elpusztuljon a tengeren, s azt mondta végül, hogy mindezt a szörnyűséget mint büntetést kell elszenvedniök.

A nápolyi király és Antonio, a hűtlen fivér megbánta az igazságtalanságot, amit Prosperóval elkövettek, s Ariel elmondta urának: bizonyos benne, hogy bűnbánatuk őszinte, s hogy ő, bár csak szellem, nem tehet róla, de szánakozik rajtuk.

- Akkor hát hozd ide őket, Ariel - mondta Prospero. - Ha te, aki csak szellem vagy, szánakozol szenvedésükön, nem kell-e nekem, aki emberi lény vagyok, mint ők, együttéreznem velük? Hozd ide őket gyorsan, kedves Arielem.

Ariel hamar visszatért a királlyal, Antonióval és kíséretükben az öreg Gonzalóval, akik követték őt, elámulva azon a kusza zenén, melyet Ariel a légben játszott, hogy ura elé vezesse őket. Ez a Gonzalo ugyanaz volt, aki valaha olyan jóságosan ellátta Prosperót könyvekkel és élelemmel, amikor gonosz öccse magára hagyta, hogy, mint hitte, elpusztuljon egy csónakban a nyílt tengeren.

A gond és a rémület annyira megbénította érzékeiket, hogy nem ismerték fel Prosperót. Prospero legelőször a jó öreg Gonzalóval ismertette meg magát, s élete megmentőjének nevezte: így aztán öccse és a király is megtudta, hogy az igazságtalanságot elszenvedett Prospero áll előttük.

Antonio a bánat és az igaz megbánás könnyeivel és szomorú szavakkal könyörgött bátyjának bocsánatáért, a király pedig kifejezte őszinte bűnbánatát, amiért segített Antoniónak, mire Prospero megbocsátott nekik, és amikor megállapodtak abban, hogy visszahelyezik hercegségébe, így szólt a nápolyi királyhoz:

- Neked is tartogatok egy ajándékot - ezzel felnyitott egy ajtót, s megmutatta neki fiát, Ferdinandot, amint éppen Mirandával sakkozott.

Semmi sem múlhatta felül apa és fiú örömét ezen a váratlan találkozáson, mert mindketten azt gondolták, hogy a másik odaveszett a viharban.

- Ó, csoda! - mondta Miranda. - Milyen nemes lények ezek! Bizonyára nagyszerű világ az, amelyikben ilyen emberek élnek.

A nápolyi király majdnem éppen annyira elcsodálkozott az ifjú Miranda szépségén és rendkívüli bájain, mint előtte a fia.

- Ki ez a lány? - kérdezte. - Úgy látszik, mintha ő volna az istennő, aki elválasztott s aztán újra összehozott minket.

- Nem, apám - felelte Ferdinand, és mosolygott, mert látta, hogy apja ugyanabba a tévedésbe esik, mint ő, amikor először megpillantotta Mirandát -, halandó lény, de a halhatatlan gondviselés nekem adta. Akkor választottam őt, apám, amikor nem kérhettem a beleegyezésedet, mert nem hittem, hogy még élsz. Ez Prospero, az ő apja, Milano híres hercege, akiről olyan sokat hallottam, de akit soha eddig nem láttam: tőle nyertem új életet, második apám lett ő, amikor nekem adta ezt a drága hölgyet.

- Akkor hát én leszek a lány apja - mondta a király -, de ó! milyen furcsán hangzik majd, ha bocsánatot kell kérnem gyermekemtől.

- Ne beszéljünk erről - mondta Prospero -, ne emlékezzünk vissza elmúlt bajainkra, minthogy olyan szerencsés véget értek.

Aztán Prospero megölelte öccsét, újra biztosította bocsánatáról, és azt mondta, hogy a mindenen uralkodó bölcs gondviselés intézte úgy, hogy őt elűzzék szegényes milanói hercegségéből és lánya a nápolyi koronát örökölje, mert hiszen a királyfi csak úgy szerethetett bele Mirandába, hogy ezen az elhagyott szigeten találkoztak.

Prosperónak ezek a jóságos szavai, amikkel öccsét akarta vigasztalni, olyan szégyent és lelkiismeretfurdalást ébresztettek Antonióban, hogy sírni kezdett és képtelen volt megszólalni, a kedves öreg Gonzalo is sírt, amikor látta ezt a boldog kiengesztelődést, és áldást kért a fiatal párra.

Prospero ekkor megmondta nekik, hogy hajójuk sértetlenül áll a kikötőben, a tengerészek mind ott vannak a fedélzeten, s ő és lánya másnap reggel hazakísérik őket.

- Időközben - mondta - hadd részesüljetek mindabban a frissítőben, amit szegény barlangom kínálni képes, esti szórakozásul pedig elmondom nektek életem történetét attól kezdve, hogy ezen az elhagyott szigeten kikötöttem.

Azután előszólította Calibant, hogy ennivalót készítsen és rendbe szedje a barlangot, a társaság pedig elcsodálkozott e csúf szörnyeteg idétlen alakján és vad megjelenésén és azon, hogy, mint Prospero mondta, ez a lény volt egyetlen szolgája.

Mielőtt Prospero elhagyta a szigetet, elbocsátotta szolgálatából Arielt, s ez nagy örömére szolgált ennek az élénk kis szellemnek, aki hűséges szolgája volt ugyan gazdájának, de azért mindig vágyódott arra, hogy újra élvezhesse független szabadságát, minden ellenőrzés nélkül bolyongjon a légben, akár egy vad madár, zöld fák alatt, szép gyümölcsök és jó illatú virágok között.

- Huncut tündér - mondta Prospero a kis szellemnek, amikor szabadon bocsátotta -, hiányozni fogsz nekem, de meglesz a szabadságod.

- Köszönöm, édes gazdám - mondta Ariel -, de engedd meg, hogy kedvező szelekkel hazakísérjem hajódat, mielőtt megválsz hűséges szellemed szolgálataitól, és aztán, drága mester, ha szabad leszek, milyen boldogan élek majd!

Mire Ariel ezt a szép kis dalt énekelte:

Méhvel mézecskét szívok
Éjjel, ha bagoly huhog,
Gyöngyvirágban megbúvok:
Bőregéren nyargalok
Nyárutóján s víg vagyok:
Víg vagyok, vígan a víg napot élem
Ág alatt, árny alatt, lombon, levélen.

Prospero ezután mélyen a földbe temette mágikus könyveit, és a tengerbe dobta varázspálcáját, mert elhatározta, hogy soha többé nem használja föl a varázslás művészetét. És miután így legyőzte ellenségeit és kiengesztelődött öccsével és a nápolyi királlyal, semmi sem hiányzott boldogságához, csak az, hogy újra lássa szülőföldjét, visszavegye hercegségét és tanúja legyen lánya és Ferdinand herceg boldog lakodalmának - a király azt mondta, hogy nagy pompával ülik meg, mihelyt visszatérnek Nápolyba. Arielnek, a szellemnek védelmező kíséretében kellemes utazás után hamar meg is érkeztek.

Fordította: Vas István
 
 
0 komment , kategória:  mese  
Húsvétra
  2011-04-23 18:04:56, szombat
 
  Juhász Gyula: Húsvétra



Köszönt e vers, te váltig visszatérő
Föltámadás a földi tájakon,
Mezők smaragdja, nap tüzében égő,
Te zsendülő és zendülő pagony!
Köszönt e vers, élet, örökkön élő,
Fogadd könnyektől harmatos dalom:
Szivemnek már a gyász is röpke álom,
S az élet: győzelem az elmuláson.



Húsvét, örök legenda, drága zálog,
Hadd ringatózzam a tavasz-zenén,
Öröm: neked ma ablakom kitárom,
Öreg Fausztod rád vár, jer, remény!
Virágot áraszt a vérverte árok,
Fanyar tavasz, hadd énekellek én.
Hisz annyi elmulasztott tavaszom van
Nem csókolt csókban, nem dalolt dalokban!



Egy régi húsvét fényénél borongott
S vigasztalódott sok tűnt nemzedék,
Én dalt jövendő húsvétjára zsongok,
És neki szánok lombot és zenét.
E zene túlzeng majd minden harangot,
S betölt e Húsvét majd minden reményt.
Addig zöld ágban és piros virágban
Hirdesd világ, hogy új föltámadás van!




 
 
0 komment , kategória:  vers  
Adj már csendességet...
  2011-04-23 12:21:44, szombat
 
  Balassi Bálint: Adj már csendességet...

1 Adj már csendességet, lelki békességet, mennybéli Úr!
Bujdosó elmémet ódd bútól szívemet, kit sok kín fúr!

2 Sok ideje immár, hogy lelkem szomjan vár mentségére,
Őrizd, ne hadd, ébreszd, haragod ne gerjeszd vesztségére!

3 Nem kicsiny munkával, fiad halálával váltottál meg,
Kinek érdeméért most is szükségemet teljesíts meg!

4 Irgalmad nagysága, nem vétkem rútsága feljebb való,
Irgalmad végtelen, de bűnöm éktelen s romlást valló.

5 Jóvoltod változást, gazdagságod fogyást ereszthet-e?
Engem, te szolgádat, mint régen sokakat, ébreszthet-e?

6 Nem kell kételkednem, sőt jót reménlenem igéd szerint,
Megadod kedvessen, mit ígérsz kegyessen hitem szerint,

7 Nyisd fel hát karodnak, szentséges markodnak áldott zárját,
Add meg életemnek, nyomorult fejemnek letört szárnyát;

8 Repülvén áldjalak, élvén imádjalak vétek nélkül,
Kit jól gyakorolván, haljak meg nyugodván, bú s kín nélkül!



 
 
0 komment , kategória:  vers  
Út a Kálváriára
  2011-04-22 20:01:09, péntek
 
  Dsida Jenő: Út a Kálváriára


Reszkető, enyhe fény sugárzik.
Egy felhő lassudan megyen.
A lélek fáj, a fény sugárzik.
Valaki ballag a hegyen,
hűs homlokáról fény sugárzik
s szemét lehúnyja - úgy legyen!

Elszállt szerelem illatától
kövér és fűszeres a lég.
Halott szerelem illatából
soha, de sohasem elég.
Bomló szerelem illatából
sejti a szív, hogy itt a vég.

A seb szép csöndesen begyógyult,
- ó, angyalok, bús, kék szeme -
a seb már nem sajog, begyógyult,
- ó, halkan búgó, mély zene! -
a seb már régesrég begyógyult
és mintha mégis vérzene.

Valaki lépked, felfelé tart.
Bozót közt víg madársereg.
Valaki lassan felfelé tart.
Tövisről vérharmat csepeg.
Valaki fel, a csúcs felé tart,
hogy önmagát feszitse meg.



 
 
0 komment , kategória:  vers  
Az utolsó vacsora
  2011-04-21 22:46:14, csütörtök
 
  Juhász Gyula: Az utolsó vacsora


János a Mester nagy szívén pihen,
E tiszta szíven, e csöndes sziven
Pihen, de lelke a holnapra gondol
S fiatal arca felhős lesz a gondtól.

Mély hallgatás virraszt az asztalon.
Az olajfák felől a fuvalom
Hűsen, szomorún a szobába téved,
Be fáj ma a szél, az éj és az élet!

Tamás révedve néz a mécsvilágra,
Péter zokog és árvább, mint az árva,
Judás se szól, csak apró szeme villan,
Remegve érzi: az ő órája itt van!

Csak egy nyugodt. Nagy, sötétkék szemében
Mély tengerek derűs békéje él benn.
Az ajka asztali áldást rebeg
S megszegi az utolsó kenyeret!


 
 
0 komment , kategória:  vers  
Lehulló cseresznyevirág
  2011-04-16 22:56:16, szombat
 
  Kassák L: Lehulló cseresznyevirág


Nem kell menedék többé,
ne óvjatok
hitvány életem gazos mezőin
ne nőjön több virág.

Kérem a vihart, szakítsa ki
törzsemet a földből,
dobjon martalékául fekete,
vad, viharos szeleknek,
leveleim szórja el,
nem kell az senkinek

Kérgemet, rossz kabátom,
vigye el, vigye,
akinek csak kell

Nem kell, hogy védjetek,
dőljek le,
de félek, a
föld sem fogad majd be

Tomboljatok szörnyű elemek,
szórjatok el, nem kell, nem kell
több menedék,
ha már a nap csak fény
és nem melegség

Nem kell, hogy szeressetek,
nem kell, engedjetek,
hogy vesszek el,
Ne öleljetek át, törzsemben
már nincs élet, az csupa szú,
szétrágott vénhedt

Leveleimet mit őriztek, mik
szépek voltak és színesek,
rakjatok belőle nagy-nagy tüzet,
az talán ad még egy kis meleget

Mert hazudtam nektek,
nem vagyok erős fa,
hogy bárkit is megvédjek

Nem kérek menedéket tőletek,
ne óvjatok szerelmek,
fussatok, fussatok!

Ha elmúlt a vihar,
utána úgyse találtok.
Még egyszer, ha lehetnék,
cseresznyefa virága lennék,
mert legszebb halál az övé-
a lehulló cseresznyevirágé!



 
 
1 komment , kategória:  vers  
Köszönjük meg mái kenyerünket
  2011-04-14 20:23:59, csütörtök
 
  Sík Sándor : Köszönjük meg a mái kenyerünket

Parancsot vettek az őrangyalok:
Hagyják el ezt a sápadt csillagot,
Mely föl sem tudja inni már a vért,
S az ítéletre hétszer is megért.

Bocsássuk le szépen a függönyünket;
Köszönjük meg a mái kenyerünket.

Adtál egy meg nem érdemelt napot:
Engedj, Uram, ne rosszabb holnapot.

Lélegzetet a lelkiismeretnek.
Szeresd azokat, akik nem szeretnek.




 
 
0 komment , kategória:  vers  
Tudod
  2011-04-13 22:48:29, szerda
 
 
Tudod, arra gondoltam, hogy az emberen átok az, hogy önzetlen, hogy önfeláldozó, hogy feláldozza valakiért az életét, a fiatalságát, hogy a szeretetét önzetlenül odaadja, átok az emberen az önfeláldozás, a jóság, a mártíromság, mert mindig felad valamit magából, végül maga is áldozattá válik, soha nem kap annyit, amennyit adott, amannyit kapni szeretne, ha csak szeretetre vágyik, abból se lesz elég, fizetségként az is mindig kevés, ettől szomorú lesz, elégedetlen, néha már követelőző is, hiszi, jár neki valami különleges, az élettől, attól a másiktól, és, mert mindig kevesebbet kap úgy érzi, adósa a világ a rápocsékolt életéért, adott, végül maga is elpocsékolódott, talán csak annyit szabadna ,,adni", amennyit az ember önzőn, saját boldogságáért ad, nem, mert egyszer valaki úgyis megfizet érte, ha más nem, hát a jóisten, hanem, mert a fizetség a másik boldogsága, boldogságért kellene adni, önzően, saját boldogságért, fizetségnek ott a mosoly, a megajándékozott öröme, jó lenne mindig csak önzőn adni, soha meg nem bánni, mindig csak annyit, amennyi öröm annak is, aki adja, ha szavakat adni boldogság, hát szavakat, szeretet adni... azt nem lehet, mert a szeretet áramlik, termeli saját magát, legfeljebb csomagolni lehet egy szál virágba, egy dalba, egy szép gondolatba, simogató, szerelmes szavakba.

Valamiért gyűlölsz, és én ezt az érzést kevertem össze a szeretettel.Igen, csak így lehet, olyan lehetett ez, mint mikor olyan hideg a víz, hogy már forrónak tűnik.Igen, biztosan így lehet, és soha ne tudom meg az okát. Valamit elrontottam útközben, vagy már a legelején. Most nagyon rosszul érzem magam, tudtam, hogy rossz lesz, ha egyszer nem szólhatok hozzád, de azt hittem az akkor lesz, mikor már itt lesz az ideje, és egyszerűen továbbfolyok. Nem így van. Ketrecbe zárva érzem magamat, és nagyon utálok élni. Mi lehet veled? Remélem te jól vagy, ha már én így megnyomorítottam az életem. Tudom, hogy nem lennék rá képes, de mostanában sokszor jár a halálnál a gondolatom. Talán te örülnék is neki. Azt gondoltam, csak az foglalkozik ennyit a másikkal, aki szeret. Ma már tudom. Az is, aki gyűlöl.

Nem szabad meggyűlölni, el kell felejteni.
A szemétkosárba kell dobni. nem haraggal, nem indulattal,
csak egy észrevétlen mozdulattal.
Csak ne vegyék mások észre, hogy megbolondultam.
Vajon meddig lehet titkolni?
Még vannak világos pillanataim,
amikor látom, milyen őrültség volt azt hinni,
hogy itt is itt van.
Nehéz lesz közömbösséget színlelni
amikor legszívesebben tombolnék,
mint egy gyerek.
Vajon ők mit éreznek?
A gyerekek.
Ők is tehetelenséget?
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Popper Pétertől
  2011-04-10 11:28:12, vasárnap
 
  "Akiben zűrzavar van - zűrzavart hoz létre környezetében. Akiben rend van - rendet teremt maga körül."

"A múlt már nincs. A jövő még nincs. Egyetlen valóság: a jelen."

"Nem lehetek olyan fontos mások számára, mint önmagamnak. Saját dolgaim súlya nagyobb bennem, mint a külvilágban."

"A beszédem akkor lesz egy velem, ha jóakarattal igazat és fontosat mondok annak, akit megillet."

"Csak az egyértelmű cselekvés hatásos. A bizonytalan cselekvés bizonytalan eredményt szül."

"Az élethelyzeteim adottak. Ebben determinált vagyok. Rajtam áll azonban, hogyan viselkedem e helyzetekben. Itt a szabadságom."

"Az igény valóságot szül. A dolgok megvalósulásának az a kezdete, ha makacsul rájuk gondolunk."

"A hosszú és jó életet nem évekkel, hanem élményekkel és megismeréssel mérik."

Kung-Fu-ce írja:

"Mikor húszéves voltam - sokat tanultam:
Mikor harmincéves voltam - már tudtam, mit akarok.
Mikor negyvenéves voltam - már szilárdan álltam.
Mikor ötvenéves voltam - már tudtam hallgatni.
S mikor hatvanéves lettem - már követhettem a szívemet,
s a törvényt nem léptem át."
 
 
0 komment , kategória:  idézetek  
Láz
  2011-04-09 21:50:29, szombat
 
  Reményik Sándor Láz
Piros köd szemem előtt - semmi más,
És égés, égés - kínpadi parázs,
Csontigható hő - s egy vigasztalás:
Hogy ez talán már a tisztítótűz,
S belőlem minden rosszlelket kiűz.
Most ég ki belőlem a sok salak
S mi megmarad: a lélek érce csak.
Most ég ki minden idegen elem,
Amit a sátán gyúrt össze velem,
S ez égésből ha újjáéledek,
Aki lenni szeretnék: az leszek.
Leszek tűzlátta phönixmadár,
Ki célja felé nyílegyenest száll.
Gúzs nem köti és nem bántja bilincs,
Röpte: ajándék, akadálya nincs.
Sosem-látott kék egek emelik,
Hálákat ad, ahogy emelkedik.
Önön hamvából győztes szárnyra kel,
És a földnek a mennyről énekel.
 
 
0 komment , kategória:  Reményik Sándor  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 14 
2011.03 2011. április 2011.05
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
252627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 14 db bejegyzés
e év: 150 db bejegyzés
Összes: 3234 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 446
  • e Hét: 3776
  • e Hónap: 10387
  • e Év: 165760
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.