Belépés
korall44.blog.xfree.hu
Én nem adom fel soha, Az élet bármennyire is mostoha! Bakó Istvánné
1944.02.03
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 5 
Júniusi népszokások
  2011-06-01 13:17:40, szerda
 
  Júniusi népszokások
Írta: Tátrai Mária
/Az egészség derűje/

Június - Szent Iván Hava - Nyárelő Hava - Napisten Hava
Június régi magyar neve Rák hava, illetve Szent Iván hava. Utóbbi nevét a szokáshoz híven a Rák hó (jún. 22/23-júl. 22/23.) első dekádjának legjelentősebb szentjéről, Keresztelő Szent Jánosról nyerte.







Június 8. Medárd (püspök a VI. században) Legendája szerint egy erkölcstelenül mulatozó társaságot negyven napos esővel mosott szét. Ehhez a naphoz az időjárással kapcsolatos megfigyelések, időjóslások kötődnek. Ha ezen a napon esik az eső, a következő negyven nap csapadékos lesz, ha nem akkor negyven napos szárazság következik.Ekkor vetik a káposztát és a lent



10. Szent Margit - termésjósló "Retkes Margit" napja,a retek-,a káposztavetés ideje..

Június 13. Páduai szent Antal napja, aki a 12.században ferences szerzetes volt.
Ezen a napon szent Antal kenyeret sütöttek és osztottak a szegényeknek. A liliomot Szegeden szentaltalvirágnak hívják, ezért névünnepén az asszonyok liliommal kezükben mennek templomba. Az hajadonok tőle kérnek férjet. A lovagok, katonák és cserkészek védőszentje, talán mert Buda ostroma is szent Antal napján indult.




Június 15. Szent Vid (ókeresztény vértanú)
Úgy tartják, ha a szőlő erre a napra elvirágzik, jó bortermés várható. Erre a napra befejeződik a gabona növekedése és megindul az érés.



Június 3. vasárnapja Apák napja
Az Egyesült Államokban kezdeményezték először az apák megünneplését a század elején. A nyugat-virginai Fairmont templomában 1908 júliusában tisztelegtek először az apák előtt, majd 1909-ben a megemlékezés túllépte a templom kapuit. 1972-ben Richard Nixon amerikai elnök kezdeményezésére törvénybe iktatták megünneplését. Ma már a világ számos helyén minden év júniusának harmadik vasárnapján köszöntik a gyermekek édesapjukat. Az APÁK NAPJA magyarországi meghonosítására 1994-ben a Borsod megyei United Way indított mozgalmat Miskolcon.
/forrás: Neumann-ház - Irodalmi Szerkesztőség/

Június 21. A csillagászati nyár kezdete
Ezen a napon a leghosszabb a Nap égen megtett útja (nálunk északkeleten kél, és északnyugaton nyugszik), a Ráktérítő magasságában tűz merőlegesen a földre. A Ráktérítő az északi szélesség 23,5 fokán átmenő szélességi kör. Nevét onnan kapta, hogy a Nap az északi félgömbön a Rák jegyébe lépve hág a legmagasabbra, a Ráktérítő magasságába, itt megfordul, majd süllyedni kezd az Egyenlítő felé. Az év leghosszabb napját ezért nevezik nyári napfordulónak (a déli félgömbről nézve ekkor jár a Nap a legalacsonyabban, ott ez a nap a téli napforduló). A napfordulat a gyakorlatban nem a nyár kezdetét jelzi. Mi június 1-jétől számoljuk a nyarat (meteorológiai nyár), a kínaiak a régi keltákhoz hasonlóan május 5-étől. Náluk június 21-én a zeniten járó Nappal együtt tetőzik a nyár.

Június a nyári napfordulóhoz legközelebb eső vasárnap - a Nap napja
Az ünnep célja, hogy felhívja a figyelmet megújuló energiaforrásokra, azon belül elsősorban a napenergia hasznosítására. A Napenergia Társaság európai tagozatának felhívására első ízben 1994-ben rendezte meg A NAP NAPJÁt a Környezetünkért Egyesület, a Magyar Napenergia Társaság és a Főpolgármesteri Hivatal. A központi rendezvény helyszíne a Margitsziget.
/forrás: Neumann-ház - Irodalmi Szerkesztőség/




Június 24. Iván, a hónap névadója
Szent Iván napja, az év leghosszabb napja közelében van, az év legrövidebb éjszakája az északi féltekén. Ehhez a naphoz kötődik a tűzugrás szokása: nagy tüzet kell rakni, s azt átugrani. Ettől elmúlik a szomorúságunk. A legények átviszik a lányt a tűzön, megtisztulnak, s ha egybekelnek termékenyek lesznek. Sok helyen almát dobnak a tűzbe, ez megvéd a csecsemőhaláltól. William Shakespeare: A Szent-Iván-éji álom című tündérmeséjében csodálatos líraisággal mutatja be a szerelem, az álmok és a képzelet iránti vágyat.



Június 26. János és Pál (a IV. században vértanú halált halt testvérpár)
Ezekben a napokban nagy viharok, zivatarok vannak, ezért ők a viharok megfékezői.

Június 29. Péter-Pál
Ők Jézus apostolai, s ezen a napon egyszerre szenvedtek vértanúhalált. Erre a napra már beérik a búza, gyökere szakad, megkezdődik az aratása. Régen megáldották az aratószerszámokat, hogy áldás legyen a búzán, az életen.


 
 
10 komment , kategória:  Ünnepek  
H. SIENKIEWICZ : Quo Vadis
  2011-06-01 12:41:10, szerda
 
  HENRYK SIENKIEWICZ : QUO VADIS
regény

Fordította: MÉSZÁROS ISTVÁN

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

Petronius - Viniciusnak:

"Irgalmazz, carissime, s leveleidben ne utánozd sem a spártaiakat, sem Iulius Caesart. Ha legalább azt írhatnád, amit ő: veni, vidi, vici![113] - akkor még érteném ezt a rövidséget. De a te leveled végeredményben azt jelenti: veni, vidi, fugi;[114] mivel pedig az ügy ilyetén befejezése egyszerűen ellentétes természeteddel, mivel megsebesültél, s végezetül rendkívüli dolgok történtek veled, leveled magyarázatot kíván. Nem hittem tulajdon szememnek, mikor olvastam, hogy az a lygius olyan könnyűszerrel megfojtotta Krotont, mint a kaledoniai eb a farkast Hibernia szurdékaiban. Az az ember megér annyi aranyat, amennyit nyom, s csak tőle függ, hogy Caesar kedvence legyen. Amint visszatérek a városba, közelebbi ismeretséget kell vele kötnöm, s alakját bronzba öntetem. A Rőtszakállú megőrül a kíváncsiságtól, ha megmondom neki, hogy a szobor természet után készült. Itáliában is, Görögországban is egyre ritkábbak a valóban atlétai testek: ami pedig a Keletet illeti, arról nincs is mit beszélni, a germánok viszont tagbaszakadtak ugyan, de izmaikat háj borítja, s inkább a tömegük nagy, mint az erejük. Kérdezd csak meg a lygiustól, hogy ő kivétel-e, avagy hazájában sokan vannak-e hozzá hasonlóak. Hátha valamikor úgy adódik, hogy akár neked, akár nekem hivatalból viadalokat kell rendeznünk, jó volna hát tudni, hol keressük a legmegfelelőbb testű embereket.

De hála minden keleti és nyugati istennek, hogy lelkeddel együtt kerültél ki az ilyen kezekből. Nyilván azért menekültél meg, mert patrícius és consulviselt ember fia vagy, mindazonáltal a legnagyobb mértékben megdöbbent minden, ami veled történt, a temető is, ahol együtt voltál a keresztényekkel, ők maguk is, meg ahogyan veled bántak, azután Lygia szökése, végül pedig a rövid leveledből áradó szomorúság és nyugtalanság is. Világosíts fel, mert sok dolgot nem értek; s ha azt akarod, hogy őszinte legyek, hát nem értem sem a keresztényeket, nem értelek sem téged, sem Lygiát. S ne csodálkozz, hogy én, akit a magam személyén kívül csak nagyon kevés dolog érdekel a világon, ilyen mohón kérdezősködöm mindezek felől. Én is hozzájárultam mindenhez, ami történt, tehát ez bizonyos mértékig az én ügyem is. Írj gyorsan, mert magam sem tudom pontosan, mikor találkozunk. A Rőtszakállú fejében úgy változnak a szándékok, mint a tavaszi szelek. Jelenleg Beneventumban van, s onnan egyenesen Görögországba kivan menni, nem pedig Rómába visszatérni. Tigellinus azonban azt tanácsolja neki, hogy legalább egy kis időre térjen vissza, mert a nép nagyon vágyik utána (olvasd: a cirkuszi játékok és a kenyér után), s képes zavargásokat kezdeni. Nos, nem tudom, hogyan lesz. Ha Achaia győz, esetleg kedvünk kerekedik Egyiptomba is elmenni. A legszívesebben rábeszélnélek, hogy gyere ide, mert úgy vélem, ilyen lelkiállapotban, az utazás és a mi szórakozásaink valóságos ír gyanánt hatnának rád, de esetleg már nem találsz itt bennünket. Gondold meg azonban, hogy még ebben az esetben is nem volna-e jobb szicíliai birtokaidon kipihenned magad, mintsem Rómában ülnöd, írj részletesen magadról, és ég veled. Ezúttal csak jó egészséget kívánok, egyebet semmit, mert, Polluxra mondom, nem is tudom, mit kívánhatnék."

Vinicius a levelet végigolvasta, de eleinte semmi kedve nem volt válaszolni. Úgy érezte, hogy nem érdemes, mert abból senkinek semmi haszna nem lenne, semmit meg nem magyarázna, és meg nem oldana. Kedvetlen volt, s igen nyomorúságosnak érezte az életet. Emellett az volt az érzése, hogy Petronius semmiképpen sem értené meg; s hogy történt valami, ami eltávolította őket egymástól. Még önmagával sem tudott rendbe jönni. Mikor a Transtiberisről hazatért a Carinaen levő bűbájos insulájába, még gyengélkedett, ki volt merülve, s az első napokban jólesett neki a pihenés, a kényelem és a jómód, ami körülvette. De megelégedettsége csak rövid ideig tartott. Hamarosan rájött, hogy légüres térben él, hogy mindaz, ami eddig az életet érdekessé tette számára, vagy egyáltalán nem létezik, vagy pedig alig észlelhető apró méretekre zsugorodott össze. Mintha lelkében elvágták volna azokat a húrokat, amelyek eddig összekötötték az élettel, s nem tettek fel helyettük másokat. A gondolat, hogy elutazhatnék Beneventumba, azután meg Achaiába, s belevethetné magát az élet gyönyöreibe és a tomboló tivornyákba, csak meddő ürességet keltett benne. "Minek? Mi hasznom lenne belőle?" Íme, ezek voltak az első kérdések, amelyek keresztülvillantak fején. S életében szintén most először gondolt arra is, hogyha elmenne, a Petroniusszal való beszélgetés, az ő szellemessége, sziporkázása, előkelő kifejezésmódja, amely minden gondolata számára a legtalálóbb szavakat keresi ki, most talán fárasztaná.

Másfelől viszont a magány is fárasztani kezdte. Minden ismerőse Beneventumban volt Caesarral, ő tehát kénytelen volt otthon ülni egyedül, a feje tele volt gondolatokkal, a szíve érzelmekkel, amelyeket maga sem tud megérteni. Voltak azonban pillanatai, amikor úgy vélte, hogyha valakivel elbeszélgethetne mindarról, ami benne végbemegy, mindezt talán ő maga is jobban fel tudná fogni, el tudná rendezni, és jobban fel is tudná ismerni. E remény hatására néhány napi habozás után elhatározta, hogy mégis ír Petroniusnak, s bár nem volt benne biztos, hogy a levelet el is küldi, mégis megírta a következőképpen:

"Azt kívánod, hogy terjedelmesebben írjak, hát rendben van: hogy világosabb leszek-e, nem tudom, mert számos csomót magam sem tudok kibogozni. Írtam már arról, hogy a keresztények között voltam, megírtam, miként viselkedtek ellenségeikkel szemben, akik közé jogosan besorolhattak engem, meg Chilont is, végül hogy milyen jó szívvel ápoltak, meg írtam Lygia eltűnéséről is. Nem, kedvesem, nem azért kíméltek, mert consulviselt férfiú fia vagyok. Ők ilyesmire nincsenek tekintettel, hiszen megbocsátottak Chilonnak is, holott én magam biztattam őket, hogy temessék el a kertben: Olyan emberek ezek, amilyeneket a világ eddigelé nem látott, és olyan vallás, amilyent a világ nem hallott. Semmi egyebet nem mondhatok; s ha valaki a mi mértékünkkel akarná őket mérni, célt tévesztene. Azt azonban kijelentem, hogy ha eltört karommal otthon, saját házamban feküdtem volna, és saját embereim vagy akár családom tagjai ápolnak, talán nagyobb kényelem vesz körül, de felényi gondosságban sem lett volna részem, mint közöttük. Azt is tudd meg, hogy Lygia is olyan, mint a többiek. Ha testvérem vagy feleségem lett volna, akkor sem ápolhatott volna gyöngédebben. Gyakran túláradó öröm töltötte el szívemet, mert úgy gondolkoztam, hogy ilyen gyöngédséget csak a szerelem sugallhat. Gyakran kiolvastam ezt arcából és tekintetéből, s ilyenkor - elhiszed-e, hogy ezek között az egyszerű emberek között, a szegényes szobában, amely a konyhájuk és egyben a tricliniumuk is volt - boldogabb voltam, mint bármikor? Nem! Nem voltam közömbös számára, s még ma is úgy érzem, lehetetlen másképp gondolkoznom. S mégis, ugyanez a Lygia elhagyta Miriam házát, úgyhogy nem tudtam róla semmit. Most hát napok hosszat itt ülök tenyerembe hajtott fejjel, s azon gondolkozom, miért tette ezt. Talán megírtam már, magam ajánlottam fel, hogy visszaadom őt Auluséknak. Igaz, azt felelte, hogy ez már lehetetlen, azért is, mert Aulusék Szicíliába utaztak, de azért is, mert a hírek a rabszolgák száján át házról házra járva, eljutnak a Palatinusra is, Caesar tehát ismét elvehetné őt Auluséktól. Ez igaz! Ő azonban már tudta, hogy többé nem követelőzöm vele szemben, az erőszak útját elvetem, s mivel őt sem el nem feledhetem, sem nélküle nem élhetek, megkoszorúzom ajtómat, s úgy viszem be házamba, s ültetem tűzhelyem mellé a szentelt bőrre... S mégis megszökött! Miért? Hiszen már semmi sem fenyegette. Ha nem szeretett, eltaszíthatott volna. Egy nappal korábban egy furcsa emberrel, egy bizonyos tarsusi Pállal ismerkedtem meg. Elbeszélgetett velem Krisztusról és tanításairól, s olyan meggyőzően beszélt, hogy úgy éreztem, szavai, anélkül hogy akarná, porrá zúzzák világunk minden alapját. Ugyanez az ember meglátogatott Lygia szökése után, s így szólt: »Ha az Isten megnyitja szemedet a világosság előtt, s leveszi róla a hályogot, amint levette az enyémről, akkor majd megérzed, hogy Lygia helyesen cselekedett, s akkor talán újra meg is találod.« S íme, e szavak értelmén töröm a fejem, mintha a delphi Pythiától[115] hallottam volna. Néha úgy érzem, mintha már értenék valamit. Ők szeretik az embereket, s ennek folytán a mi életünknek, isteneinknek és... gonoszságainknak ellenségei, ő tehát elmenekült tőlem, mert én ehhez a világhoz tartozom, s velem olyan életet kellene megosztania, amelyet a keresztények bűnösnek tartanak. Most majd azt mondod, hogy elutasíthatott volna, tehát nem kellett eltávoznia. De hátha ő is szeret engem? Akkor a szerelme elől akart elmenekülni. Ennek puszta gondolatára is kedvem volna széjjelküldeni rabszolgáimat, hogy kiáltsák be Róma valamennyi sikátorába: »Lygia, gyere vissza!« De én már nem értem, miért tette ezt. Hiszen én nem tiltanám meg neki, hogy higgyen a Krisztusában, még magam is oltárt emeltem volna neki az atriumban. Mit árthatna nekem egy új isten, s miért ne hihetnék benne én, aki a régiekben már úgysem nagyon hiszek? Egészen biztosan tudom, hogy a keresztények sosem hazudnak, márpedig ők azt állítják, hogy feltámadt. Ember ezt nem tehette volna meg. Ama tarsusi Pál, aki római polgár, de mint zsidónak vannak régi héber könyvei, azt mondja, hogy Krisztus eljövetelét már évezredekkel előbb megjövendölték a próféták. Mindezek rendkívüli dolgok, de vajon nem rendkívüli dolgok vesznek-e körül bennünket mindenfelől? Hiszen még mindig beszélnek a tyanai Apolloniusról. Amit Pál mond, hogy nincsen egész sereg isten, csak egy van, azt okos dolognak tartom. Állítólag Senecának is ez a véleménye, s előtte sokan voltak már ilyenek. Krisztus létezett, keresztre feszíttette magát, hogy megváltsa a világot, és feltámadt halottaiból. Mindez egészen bizonyos, s én nem látom be, miért ragaszkodjam az ellenkező véleményhez, s miért ne állíthatnék neki oltárt, ha például Serapisnak is kész volnék egyet építtetni. Még az sem esnék nehezemre, hogy a többi isteneket megtagadjam, hiszen egyetlen értelmesebb elme sem hisz bennük. De azt hiszem, a keresztényeknek ez még mind nem elég. Nem elég tisztelni Krisztust, hanem a tanai szerint kell élni is; itt állsz csak meg, mintegy a tenger partján, amelyen gyalog kell átgázolnod. Ha megígérném is nekik, ők maguk megéreznek, hogy ez az én számból csak üres szavak zengése. Pál ezt nyíltan meg is mondta nekem. Tudod, mennyire szeretem Lygiát, tudod, nincs olyan dolog, amit meg ne tennék érte. De még az ő kívánságára se bírnám a Trasimenus-tó vizét a markomba fogni, a Soractét vagy a Vezúvot a vállamra emelni, fekete szememet sem bírnám kékre változtatni, amilyen a lygiusoké. Ha követelné, szeretném megtenni, de hát ez már meghaladja az én erőmet. Nem vagyok filozófus, de olyan ostoba sem vagyok, amilyennek néha talán hittél. Én hát azt mondom: nem tudom, miként segítenek magukon a keresztények, hogy élhessenek, azt azonban tudom, hogy ahol az ő vallásuk kezdődik, ott végződik a római uralom, Róma, az élet, ott vége a legyőzöttek és győzők, a gazdagok és szegények, az úr és rabszolga közötti különbségnek, ott végződik a hivatal és Caesar, a törvény és az egész világrend, s mindezek helyét elfoglalja a Krisztus és valamiféle irgalom, amilyen eddig nem volt, meg valamiféle jóság, amely ellentétben áll az emberrel és a mi római ösztöneinkkel. Az igazat megvallva, engem jobban érdekel Lygia, mint az egész Róma és uralma, süllyedne el inkább az egész világ, csak ő lenne itt a házamban. De ez más kérdés. A keresztényeknek nem elég az, hogy szóban megegyezünk, éreznünk is kell, hogy így van jól, s megkövetelik, hogy semmi egyéb ne legyen szívünkben. De - az istenek a tanúim - nem bírom. Érted, mit jelent ez? Van valami a természetemben, ami visszariad ettől a vallástól, s ha szájam dicsőítené is, ha parancsolataihoz alkalmazkodnék is, az eszem, a lelkem csak azt mondaná, hogy mindezt csak szerelmemért, Lygiáért teszem, s ha ő nem volna, semmitől sem volnék annyira távol, mint éppen ettől. S ugye, milyen furcsa, egy ilyen tarsusi Pál megérti ezt, s egyszerűsége és alacsony származása ellenére is megérti Péter, az a vén theurgos is, aki legnagyobb közöttük, s a Krisztus tanítványa volt. S tudod, mit csinálnak? Imádkoznak értem, s kérnek számomra valamit, amit ők kegyelemnek neveznek, rám pedig csak nyugtalanság száll, s egyre nagyobb vágyakozás Lygia után.

Nemde megírtam neked, hogy titokban ment el, de mielőtt elment volna, itt hagyott nekem egy keresztet, amelyet ő maga kötözött össze puszpánggallyacskákból? Mikor felébredtem, itt találtam ágyam mellett. Most itt van a larariumomban, s magam sem tudom, miért közeledem hozzá mégis olyan tisztelettel és félelemmel, mintha valami isteni volna benne. Szeretem ezt a keresztet, mert az ő keze kötözte, s gyűlölöm, mert elválaszt bennünket egymástól. Néha úgy hiszem, hogy valami varázslat van ebben, és hogy Péter, a theurgos, noha egyszerű halásznak mondja magát, nagyobb, mint Apollonius és mindenki más, aki előtte volt, s hogy ő babonázott meg itt mindenkit, Lygiát, Pomponiát és engem is.

Azt írod, hogy előző levelemből kiérzik a nyugtalanság és a szomorúság. A szomorúság onnan van, hogy ismét elvesztettem őt, a nyugtalanság pedig onnan, hogy mégiscsak megváltozott bennem valami. Őszintén mondom, nincs semmi, ami ellentétesebb volna természetemmel, mint ez a vallás, s mégis, amióta találkoztam vele, nem ismerek magamra. Varázslat vagy szerelem?... Circe érintéssel átváltoztatta az emberek testét, nekem pedig a lelkemet cserélték ki. Ezt legfeljebb Lygia tehette meg, vagyis Lygia a maga furcsa vallása által. Mikor visszajöttem tőlük házamba, ott senki sem számított rám. Azt hitték, Beneventumban vagyok, s nem jövök egyhamar haza, otthon tehát rendetlenséget, részeg rabszolgákat és lakomázást találtam, amit az én tricliniumomban rendeztek maguknak. Inkább várták a halált, mint engem, de attól nem rémültek volna meg annyira, mint tőlem. Tudod, milyen erősen kézben tartom házamat, így aztán mindenki, aki élt, térdre vetette magát, egyesek el is ájultak rémületükben. S tudod, mit tettem? Nos, az első pillanatban vesszőért és tüzes vasért akartam kiáltani, de csakhamar valami szégyenérzet vett rajtam erőt, s akár hiszed, akár nem, megsajnáltam a nyomorultakat. Vannak közöttük öreg rabszolgák is, akiket még nagyapám, M. Vinicius, Augustus idejében hozott a Rajna partjáról. Bezárkóztam magányosan a könyvtárba, s ott még furcsább gondolataim támadtak, hogy tudniillik azok után, amiket a keresztények között hallottam és láttam, nem méltó dolog úgy bánnom a rabszolgákkal, mint eddig, és hogy azok is emberek. Néhány napig halálos rémületben éltek, mert azt hitték, azért halogatom a dolgot, hogy minél kegyetlenebb büntetést találjak ki számukra, én pedig nem büntettem meg őket, mert - nem bírtam! Harmadnapra összehívtam őket, s azt mondtam: »Megbocsátok nektek, ti pedig hűséges szolgálattal igyekezzetek hibátokat jóvátenni!« Erre térdre rogytak, s könnyben ázva, sóhajtozva nyújtották felém kezüket, uruknak és atyjuknak neveztek, én pedig - szégyenkezve vallom be - szintén elérzékenyültem. Úgy éreztem, hogy e pillanatban Lygia bájos arcát látom, amint könnyben úszó szemmel köszöni meg ezt a cselekedetemet. És, pro pudor!,[116] éreztem, hogy az én szemem is nedves... S tudod, mit vallok még be? Azt, hogy nem bírom nélküle, azt, hogy rossz nekem egyedül, hogy egyszerűen boldogtalan vagyok, és szomorúbb, mintsem gondolnád... De ami a rabszolgáimat illeti, egy dolog gondolkodóba ejtett. Attól, hogy megbocsátottam nekik, nemcsak hogy vérszemet nem kaptak, nemcsak hogy a fegyelem meg nem lazult, hanem a félelem sosem sarkallta őket olyan buzgó szolgálatra, mint a hála. Nemcsak szolgálnak, de úgy hiszem; egymással versenyezve igyekeznek gondolataimat kitalálni. Mindezt azért említem, mert egy nappal azelőtt, hogy a keresztényektől eljöttem, azt mondtam Pálnak, hogy az ő tanaitól széjjelhullana a világ, mint a hordó abroncs nélkül, amire ő azt felelte: »A szeretet erősebb abroncs a félelemnél.« Most pedig látom, hogy ez a vélemény bizonyos esetekben helyes lehet. Meggyőződtem erről a klienseimnél is, akik megtudván, hogy hazajöttem, idesereglettek, hogy üdvözöljenek. Tudod, hogy sosem voltam hozzájuk túlságosan fukar; de még atyám elvből fölényesen bánt velük, s engem is ehhez szoktatott. Nos, most, mikor ezeket a kopott palástokat és kiéhezett arcokat láttam, megint mintha szánalmat éreztem volna. Enni adattam nekik, s el is beszélgettem velük, némelyiküket nevén szólítottam, másoktól feleségük és gyermekeik iránt érdeklődtem, s megint könnyeket láttam a szemekben, s megint úgy éreztem, hogy Lygia ezt látja, örül neki, s megdicsér érte... Nem tudom, értelmem botladozik-e, vagy a szerelem zavarja össze érzékeimet, csak annyit tudok, mindig úgy érzem, hogy Lygia a távolból néz, s félek olyasmit elkövetni, ami őt megszomoríthatná vagy sérthetné. Úgy van, Caiusom! Mégiscsak elváltoztatták a lelkemet, s néha jó nekem így, de máskor meg gyötör ez a gondolat, mert attól tartok, hogy elvették régi bátorságomat, régi energiámat, s talán már nem is csak a tanácskozásra, az ítélkezésre, a lakomákra vagyok alkalmatlan, hanem a háborúra is. Ez kétségkívül varázslat! S annyira megváltoztattak, hogy elmondom, mi jutott eszembe, mikor még betegen feküdtem: nos az, hogyha Lygia olyan lenne, mint Nigidia, Poppaea, Crispinilla és a mi többi elvált asszonyaink, ha ugyanolyan szennyes, kegyetlen és könnyű lenne, mint ők, akkor nem szeretném úgy, ahogy szeretem. De ha azért szeretem őt, ami elválaszt egymástól, elképzelheted, micsoda káosz támad a lelkemben, micsoda sötétségben élek, mennyire nem látok magam előtt biztos utakat, s mennyire nem tudom, mihez fogjak. Ha az életet a forráshoz hasonlíthatom, akkor az én forrásomban víz helyett nyugtalanság folyik. Az a remény éltet, hogy talán még viszontlátom; s néha úgy érzem, ennek be is kell következnie... De hogy mi lesz velem egy vagy két év múlva, nem tudom, s el sem képzelhetem. Rómából nem megyek el. Nem bírnám elviselni az augustianusok társaságát S emellett szomorúságomban és nyugtalanságomban egyetlen enyhülést az a gondolat jelent, hogy közel vagyok Lygiához, hogy Glaucus, az orvos útján, aki megígérte, hogy meglátogat, vagy a tarsusi Pál útján olykor talán megtudok valamit róla. Nem! Nem mennék el Rómából akkor sem, ha Egyiptom kormányzását ígérnék is nekem. Azt is tudd meg, hogy egy szobrásszal sírkövet csináltattam Gulónak, akit haragomban megöltem. Későn jutott eszembe, hogy hiszen a karján hordott engem, s ő tanított meg rá először, hogyan kell a nyílvesszőt az íjra illeszteni. Nem tudom, emléke miért ébredt fel most bennem, de ez az emlék mintha megbánás, mintha lelkiismeret-furdalás volna... Ha csodálkozol, tudd meg, hogy én is éppúgy csodálkozom rajta, de a színigazat írom. Ég veled."





HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

Vinicius már nem kapott választ e levelére. Petronius nem írt, mert elkészült rá, hogy Caesar bármelyik napon elrendelheti a Rómába való visszatérést. Ennek híre el is terjedt a városban, s nagy örömet keltett a csőcselék körében, hiszen már annyira vágytak a cirkuszi játékok meg a gabona- és olajosztás után, amelyekből óriási készleteket halmoztak fel Ostiában. Végül Helios, Nero szabadosa bejelentette a senatusban, hogy Caesar hazatér. De Nero, a Misenum-foknál udvarával együtt hajókra szállva, lassan haladt hazafelé, mert közben kiszálltak a part menti városokban, részint, hogy megpihenjenek, részint, hogy Caesar felléphessen a színházban. Minturnaeban, ahol szintén nyilvánosan énekelt, tíz-egynéhány napot töltött; sőt azon gondolkozott, ne térjen-e vissza Neapolisba, s ne ott várják-e be a tavaszt, amely egyébként a szokásosnál korábban érkezett, és melegebb volt. Vinicius ez alatt az egész idő alatt házában bezárkózva élt, Lygiára és amaz új dolgokra gondolva, amelyek lelkét elfoglalták, s számára eddig idegen új fogalmakat és érzelmeket vittek bele. Csak Glaucust, az orvost látta időnként, akinek minden látogatása benső örömmel töltötte el, mert Lygiáról beszélgethetett vele. Glaucus nem tudta ugyan, hol talált a leány menedéket, de biztosította Viniciust, hogy a vének gondos oltalma alatt áll. Egy alkalommal, Vinicius szomorúságán megindulva, elmondta neki, hogy Péter apostol megfeddte Crispust azért, mert Lygiának szemére hányta földi szerelmét. Az ifjú patrícius ezt hallván, elsápadt a megindultságtól. Ő maga is sokszor érezte, hogy ő sem közömbös Lygia számára, de gyakran kétségeskedett és bizonytalankodott is, most azonban először hallotta egy idegen, mégpedig keresztény ember szájából vágyainak és reményeinek igazolását. Hálája első pillanatában rohanni akart Péterhez, mikor azonban megtudta, hogy nincs a városban, mert a környéken tanít, Glaucusnak könyörgött, hogy hozza el őt hozzá, s megígérte, hogy ezért gazdagon megajándékozza a közösség szegényeit. Azt is hitte, hogy ha Lygia szereti őt, akkor minden akadály elhárult, mert ő bármely pillanatban kész megadni a tiszteletet Krisztusnak. De Glaucus, noha igyekezett őt rábeszélni, hogy keresztelkedjék meg, nem merte biztosítani, hogy ezáltal mindjárt Lygiát is megnyeri, s megmagyarázta neki, hogy a keresztséget magáért a kereszténységért és a Krisztus iránti szeretetért kell kívánni, nem pedig más célokért. "Szükséges, hogy az ember lelke is kereszténnyé legyen" - mondta, Vinicius pedig, bár minden akadály háborgást keltett benne, már kezdte megérteni, hogy Glaucus mint keresztény ember úgy beszél, ahogyan beszélnie kell. Maga sem volt tisztában azzal, hogy a természetében beállott legmélyrehatóbb változások egyike az, hogy míg régen minden embert és minden dolgot csupán saját önzésen keresztül mért fel, most lassanként hozzászoktatta magát a gondolathoz, hogy más szem másképpen nézhet, más szív másképpen érezhet, és hogy az igazság nem mindig azonos az ő egyéni érdekével.

Gyakran vágyott a tarsusi Pál után is, akinek szavai kíváncsivá tették és nyugtalanították. Előre rendezgette az érveket, amelyekkel majd megcáfolja Pál tanait, gondolatban ellenkezett vele, de mégis szerette volna látni és hallani. De Pál elutazott Ariciába, s mikor aztán Glaucus látogatásai is egyre ritkábbak lettek, Vinicius teljesen magára maradt. Ekkor ismét kezdte végigjárni a Suburrával szomszédos sikátorokat és a Transtiberis szűk utcácskáit, reménykedve, hogy legalább messziről megpillantja Lygiát, de mikor ez a reménye is megcsalta, kezdett erőt venni rajta az unalom és a türelmetlenség. Végül elérkezett az az idő is, hogy régi természete ismét olyan erővel szólalt meg benne, amilyennel dagály idején a hullám tér vissza a partra, amelyet elhagyott. Úgy érezte, hogy ostobaság volt feleslegesen megtömnie fejét olyan dolgokkal, amelyek ilyen szomorúságot hoztak rá, s hogy mindent el kell fogadni az élettől, amit csak lehet. Elhatározta, hogy elfelejti Lygiát, vagy legalábbis rajta kívül keresi a gyönyört és az élvezeteket. Érezte azonban, hogy ez az utolsó kísérlet, s vakon és az őt annyira jellemző hévvel és energiával vetette magát az élet árjába. S az élet mintha maga is biztatta volna erre. A télen kihalt, elnéptelenedett város kezdett újraéledni a reménységtől, hogy Caesar hamarosan visszatér. Ünnepélyes fogadásra készültek. Közben közeledett a tavasz, az albai hegyek csúcsáról jövő afrikai szelek fuvallatára eltűnt a hó. A kerti pázsitokat ibolya borította. A Fórumokon és a Marsmezőn nyüzsgött a sok ember az egyre erősödő napsütésben. A Via Appia megszokott városszéli kocsisétányán megindult a díszes járművek forgalma. Már kirándulók is kijártak az albai hegyekbe. A fiatal nők, azzal az ürüggyel, hogy Iunónak akarnak tiszteletet adni Lanuviumban, vagy Dianának Ariciában, kiszöktek házukból, hogy a városon kívül keressenek élményeket, társaságot, találkákat és gyönyöröket. Itt Vinicius egy napon a pompás díszfogatok között megpillantotta Petronius Chrysothemisének carrucáját, mely előtt két molossusi vadászkutya futott, s a kocsit az ifjak és a hivataluk által Rómában tartott öreg senatorok serege vette körül. Chrysothemis maga hajtotta a kocsi elé fogott négy apró korzikai lovat, mindenfelé osztogatta mosolyát és arany ostornyelének könnyed legyintéseit, de mikor Viniciust megpillantotta, megállította a carrucát, az ifjút maga mellé ültette, s elvitte lakomájára, mely egész éjszaka tartott. Vinicius úgy leitta magát a lakomán, hogy azt sem tudta, mikor vitték haza, arra azonban emlékezett, hogy mikor Chrysothemis Lygia felől kérdezősködött, ő megsértődött, s már részegen az asszony fejére öntött egy serleg falernumi bort. Most, hogy erre már józan fejjel visszagondolt, még mindig haragot érzett. De egy nappal később Chrysothemis, a sértést nyilván elfelejtve, meglátogatta őt házában, majd ismét magával vitte a Via Appiára, azután Viniciusnál vacsorázott, s vacsora közben bevallotta, hogy nemcsak Petroniust, hanem annak lantosát is már régen megunta, s most szabad a szíve. Egy hétig együtt mutatkoztak, de ez a viszony nem ígérkezett tartósnak. S noha a falernumi borral történtek óta Lygia neve többé nem került szóba közöttük, Vinicius mégsem bírta őt elfelejteni. Mindig az volt az érzése, hogy a leány szeme rajta függ, s ez mintha félelemmel töltötte volna el. Hiába haragudott önmagára is, nem bírt megszabadulni sem attól a gondolattól, hogy Lygiának szomorúságot okoz, sem a fájdalomtól, mely e gondolatból fakadt. Az első féltékenységi jelenet után, amelyet Chrysothemis rögtönzött neki azért, mert két szíriai leányt vásárolt, gorombán elkergette őt magától. Nem hagyta ugyan mindjárt abba a gyönyörök hajhászását és a kicsapongást, sőt mintegy Lygia bosszantására, folytatta tovább, de a végén rájött, hogy szüntelen Lygiára gondol, hogy egyedül ő a mozgatója minden rossz és minden jó cselekedetének, s hogy Lygián kívül valóban semmi sem érdekli. Ilyenkor aztán rossz lett a szája íze, és elfogta a fáradtság. A gyönyöröket megutálta, s csak a lelkiismeret-furdalás maradt meg utánuk. Érezte, milyen nyomorulttá süllyedt, s ez az új érzése mérhetetlen ámulatba ejtette, mert régebben mindent jónak tartott, ami neki kedvezett. Végül is elvesztette fesztelenségét, önbizalmát, s teljes révületbe menekült, amelyből még Caesar hazaérkezésének híre sem bírta felrázni. Most már semmi sem érdekelte, s még Petroniushoz sem ment el mindaddig, amíg nagybátyja meg nem hívta, s el nem küldte érte saját gyaloghintóját.

Bár Petronius szeretettel fogadta, ő, mikor megpillantotta, kérdéseire kelletlenül felelgetett, végül azonban a régóta magába fojtott érzelmek és gondolatok kirobbantak, s bő szóáradatban törtek ki belőle. Még egyszer részletesen elmondta Lygia felkutatása és a keresztények között töltött idő történetét, mindent, amit ott látott és hallott, ami agyán és szívén átvillant, s végül elpanaszolta, milyen káoszba süllyedt, ami elrabolta nyugalmát, józan eszét és ítélőképességét. Semmi sem izgatja, semmi sem ízlik neki, nem tudja, mihez tartsa magát, és miként viselkedjék. Kész Krisztust tisztelni is meg üldözni is, megérti tanainak magasztosságát, s ugyanakkor leküzdhetetlenül irtózik is tőlük. Érzi, hogy ha Lygiát megszerezné is, nem lehetne teljesen az övé, mert osztoznia kellene rajta Krisztussal. Végül is úgy él, mintha nem élne: reménytelenül, jövő nélkül, a boldogságba vetett hit nélkül, s mindenfelől sötétség veszi körül, amelyből tapogatózva keresi a kivezető utat, de nem találja.

Míg beszélt, Petronius elnézte megváltozott arcát, kezét, melyet beszéd közben furcsán nyújtott maga elé, mintha valóban az utat keresné a sötétben - aztán elgondolkozott. Egyszerre felállt, s Viniciushoz lépve az ifjú hajfürtjeit kezével a füle mögé simította.

- Tudod, hogy halántékodnál van néhány ősz hajszálad?

- Az lehet - felelte Vinicius. - Azon sem csodálkoznék, ha hamarosan egészen megőszülnék.

Aztán csend lett. Petronius okos ember volt, és sokszor gondolkozott már az emberi lélek és az élet rejtelmein. De az élet abban a világban, amelyben mindketten éltek, lehetett boldog avagy boldogtalan, de bensőleg általában nyugodt volt. Ahogy a villámcsapás vagy a földrengés ledönthetett templomokat, éppen úgy a boldogtalanság elpusztíthatta az életet, amely azonban önmagában minden bonyodalomtól mentes, harmonikus, egyenes vonalakból állt. Ellenben amit Vinicius most mondott, abban valami más volt, s Petronius most először állott szemben egy csomó olyan lelki problémával, amelyeket eddigelé senki sem oldott meg. Ahhoz elég értelmes volt, hogy megértse azok súlyát, de a feltett kérdésekre minden okossága ellenére sem tudott válaszolni, s végül is hosszas hallgatás után így szólt:

- Ez alighanem varázslat.

- Magam is azt hittem - felelte Vinicius. - Sokszor gondoltam rá, hogy mind a kettőnket elvarázsoltak.

- Hátha elmennél például Serapis papjaihoz? - kérdezte Petronius. - Az kétségtelen, hogy közöttük is van egy csomó csaló, mint a papok között általában, de vannak olyanok is, akik furcsa titkok mélyére tudnak hatolni.

De bizonytalan hangon, meggyőződés nélkül beszélt, hiszen maga is érezte, milyen nyomorúságosan, milyen nevetségesen hangzik az ilyesmi az ő szájából.

Vinicius homlokát dörzsölte:

- Varázslat! - mondta. - Láttam varázslókat, akik ismeretlen alvilági erőket használtak fel haszonlesésből, meg olyanokat is, akik ezt ellenségeik kárára tették; de a keresztények szegénységben élnek, ellenségeiknek megbocsátanak, az alázatot, az erényt és az irgalmasságot hirdetik, mi hasznuk volna hát a varázslatokból, s miért alkalmaznák őket?

Petroniust már bosszantotta, hogy értelme semmire sem tud választ találni, de ezt nem akarta beismerni, s csak hogy mondjon valamit, kijelentette:

- Ez egy új szekta...

Kis idő múlva pedig hozzátette:

- A paphosi ligetek isteni lakójára! Hogy elrontja mindez az életet! Te csodálod ezeknek az embereknek erényeit és jóságát, én pedig azt mondom, hogy gonoszok, mert ellenségei az életnek, akár a betegségek, sőt maga a halál. Éppen elég ellensége van az életnek amúgy is, semmi szükség még a keresztényekre is. Számold csak össze: a betegségek, Caesar, Tigellinus, a Caesar versei, a cipészek, akik a régi quirisek ivadékain uralkodnak, a szabadosok, akik helyet foglalnak a senatusban. Castorra mondom, elég volt! Ez egy pusztító, undorító szekta! Megpróbáltad-e lerázni magadról ezt a szomorúságot, s egy kicsit élvezni az életet?

- Meg - felelte Vinicius.

Petronius elnevette magát.

- Ah, áruló! - kiáltotta. - A rabszolgák útján gyorsan szállnak a hírek: elcsábítottad Chrysothemist!

Vinicius kelletlenül legyintett.

- Mindenesetre köszönöm - mondta Petronius. - Küldök neki egy pár gyöngyhímes sarut; ami az én szerelmi levelezőmben azt jelenti: "Mehetsz." Kétszeres hálára köteleztél; egyszer azért, mert nem fogadtad el Eunikét, másodszor, mert megszabadítottál Chrysothemistől. Ide hallgass: olyan embert látsz magad előtt, aki reggelenként felkelt, megfürdött, lakomákra járt, volt egy Chrysothemise, szatírákat írogatott, néha még a prózát is átszövögette versekkel, de aki emellett unta magát, mint Caesar, s gyakran nem tudott megszabadulni komor gondolataitól. S tudod, miért volt ez így? Azért, mert a távolban kerestem azt, ami közel volt hozzám... A szép nő annyi aranyat ér, amennyit nyom, de az olyan nő, aki emellett még szeret is, szinte megfizethetetlen. Ilyent Verres minden kincséért sem vásárolhatsz. Most hát azt mondom magamban: életemet megtöltöm boldogsággal, miként a serleget a világ legpompásabb borával, s iszom, amíg kezem le nem hanyatlik, és ajkam el nem halványodik. Hogy mi lesz aztán? Bánom is én! Íme, ez az én legújabb filozófiám.

- Mindig is ezt vallottad. Nincs benne semmi új!

- De van tartalma, ami eddig nem volt.

Azzal behívta Eunikét. A leány jött, haja, mint az arany, testén fehér lepel. Ez már nem a régi rabszolganő, hanem mintegy a szerelem és boldogság istennője volt.

Petronius, karját kitárva, kiáltotta:

- Jöjj!

A leány hozzá szökkent, ölébe ült, karját nyaka köré fonta, s fejét a mellére nyugtatta. Vinicius látta, hogyan ölt a leány arca lassan bíborszínt, s hogyan borul mind mélyebb ködbe a szeme. Olyanok voltak így együtt, mint a szerelem és a boldogság pompás szoborcsoportja. Petronius az asztalon a közelben álló lapos tál felé nyúlt, kivett belőle egy marék ibolyát, s lassan ráhintette Euniké fejére, keblére és stólájára, aztán válláról letolta a tunikát, s így szólt:

- Boldog aki, mint én, ilyen foglalatban találta meg a szerelmet... Néha úgy érzem, hogy mindketten istenek vagyunk... Ide nézz: alkotott-e valaha csodálatosabb vonalakat Praxiteles, Myron, Scopas vagy Lysippus? Van-e Parosban vagy Penteliconban ilyen szerelmet árasztó, meleg, rózsaszín márvány? Vannak, akik a vázák szélét koptatják el csókjaikkal, én azonban inkább ott keresem a gyönyört, ahol valóban megtalálható.

Azzal ajkát végigjártatta a leány vállain és nyakán, Euniké pedig végigborzongott, szemét hol behunyta, hol kinyitotta, s csak úgy sugárzott belőle a mérhetetlen gyönyör kifejezése. Petronius kis idő múlva felemelte finom fejét, s Viniciushoz fordulva szólt:

- Most pedig gondold el, micsodák ehhez képest a te komor keresztényeid, s ha látod a különbséget, akkor csak menj hozzájuk... De ez a látvány kigyógyít.

Vinicius táguló orrcimpákkal szívta magába a szobát megtöltő ibolyaillatot, s egészen belesápadt, elgondolta ugyanis, hogy ha ő csókolgathatná így Lygia vállát, az valami szentségtörő, de olyan mérhetetlen élvezet volna, hogy utána akár elsüllyedhetne az egész világ. De már megszokta, hogy gyorsan tudatosítsa magában, ami benne végbemegy; észrevette hát, hogy e pillanatban is Lygiára, csak Lygiára gondol.

Petronius pedig a leányhoz fordult:

- Isteni Euniké, készíttess elő nekünk koszorúkat a fejünkre, és reggelit.

Mikor pedig a leány eltávozott, így szólt Viniciushoz:

- Fel akartam szabadítani, de tudod, mit mondott? "Inkább vagyok a te rabszolgád, mint Caesar felesége." S nem akart beleegyezni. Erre a tudta nélkül szabadítottam fel. A praetor megtette nekem, hogy nem követelte az ő jelenlétét. De ő nem tudja, amint azt sem tudja, hogy halálom után ez a ház és minden ékszerem az övé lesz, kivéve a gemmákat.

Azzal felállt, végigment a szobán, majd folytatta:

- A szerelem az egyik embert jobban, a másikat kevésbé változtatja meg, de engem is megváltoztatott. Valamikor a verbénaillatot szerettem, de mivel Euniké jobban szereti az ibolyát, most én is azt szeretem a legjobban, s mióta itt a tavasz, csak ibolyaillatot lélegzünk be.

Egyszerre megállt Vinicius előtt, s megkérdezte:

- S te még mindig kitartasz a nárdusillatnál?

- Hagyj békén! - felelte az ifjú.

- Azt akartam, hogy megnézd Eunikét, s azért beszélek róla, mert talán te is a távolban keresed azt, ami közel van hozzád. Hátha a te rabszolgáid cubiculumaiban is érted dobog egy egyszerű, hűséges szív? Tégy ilyen balzsamot sebeidre. Azt mondod, Lygia szeret? Lehetséges! De micsoda szerelem az, amely lemond?! Nem azt jelenti ez, hogy van valami, ami erősebb nála? Nem, kedvesem: Lygia nem Euniké.

Vinicius azonban így felelt:

- Mindez csak merő gyötrelem. Mikor láttam, hogy csókolgatod Euniké vállát, arra gondoltam, hogy ha Lygia is így felfedné előttem az övét, akkor aztán akár a föld megnyílhatna alattunk! De már a puszta gondolatra is olyan félelem fogott el, mintha egy Vesta-szűzre törtem volna rá, vagy egy istenséget akartam volna meggyalázni... Lygia nem Euniké, csakhogy én másképpen értelmezem ezt a különbséget, mint te. Neked a szerelem az orrcimpáidat változtatta meg, tehát jobb szereted az ibolyát, mint a verbénát, nekem azonban a lelkemet cserélte ki, én tehát minden nyomorúságom és vágyam ellenére jobb szeretem, hogy Lygia olyan, amilyen, hogysem olyan lenne, mint a többiek.

Petronius vállat vont.

- Akkor hát semmi sérelem nem esik rajtad. De én ezt nem értem.

Vinicius lázasan helyeselt:

- Úgy van!... Mi már nem érthetjük meg egymást!

Ismét pillanatnyi csend állt be, aztán megint Petronius kezdte a beszédet:

- A Hades nyelné el a keresztényeidet! Eltöltöttek nyugtalansággal, s tönkretették életérzékedet. Nyelné el őket a Hades! Nagyon tévedsz, ha azt hiszed, hogy az jótékony vallás. Jótékony az, ami az embereknek boldogságot ad, vagyis a szépség, a szerelem és az erő, ők pedig mindezt hiábavalóságnak nevezik. Abban is tévedsz, hogy igazságosak, mert ha a rosszért jóval fogunk fizetni, akkor mivel fizessünk a jóért? Ha pedig ezért is meg amazért is egyazon fizetség jár, akkor miért legyenek az emberek jók?

- Nem, a fizetség nem azonos, az ő vallásuk szerint azonban csak a tálvilági életben kezdődik, amely örökkévaló.

- Ezen nem vitatkozom, mert ezt majd meglátjuk, ha ugyan megláthatunk valamit szem nélkül. Egyelőre pedig ezek mind ügyefogyottak. Ursus megfojtotta Krotont, mert tagjai olyanok, mint az acél, de lágyszívűek, márpedig a jövendő nem lehet a puháké.

- Számukra az élet a halál pillanatával kezdődik.

- Ez úgy hangzik, mintha valaki azt mondaná, hogy a nappal az éjszaka beálltával kezdődik. El akarod te rabolni Lygiát?

- Nem. Nem fizethetek neki gonosszal a jóért, s megesküdtem, hogy ezt nem teszem.

- Fel szándékozod venni a Krisztus vallását?

- Fel, de nem bírja a természetem.

- S el tudod felejteni Lygiát?

- Nem.

- Akkor menj utazni.

A rabszolgák e pillanatban jelentették, hogy a reggeli készen van, de Petronius, azt hívén, hogy jó ötlete támadt, míg a triclinium felé mentek, tovább beszélt:

- Jó darab világot bejártam, de csak mint katona, aki mindig siet rendeltetési helyére, s útját sehol meg nem szakítja. Gyere velünk Achaiába. Caesar a mai napig sem vetette el az utazás tervét. Útközben mindenütt megszakítja útját, énekel, összeszedi a koszorúkat, kifosztja a szentélyeket, s végül mint triumphator tér vissza Itáliába. Olyasmi lesz ez, mintha Bacchus és Apolló vonulna be egy személyben. Az augustianusok, férfiak és nők egyaránt, ezer citera, Castorra mondom, ezt érdemes megnézni, mert ilyent még nem látott a világ.

Azzal ledőlt Euniké mellé az asztal mellett álló padra, s míg a rabszolga a fejére illesztette a kökörcsinkoszorút, tovább beszélt:

- Mit láttál te Corbulo szolgálatában? Semmit! Megnézted alaposan a görög templomokat, úgy, mint én, akit két éven át kézről kézre adtak a vezetők? Voltál Rhodusban, hogy megnézd a helyet, ahol a kolosszus állt? Láttad a phokisi Panopéban azt az agyagot, amelyből Prometheus az embert gyúrta, vagy Spártában a tojásokat, amelyeket Léda rakott, vagy Athénban a lópatákból készült híres szarmata páncélt, Euboiában Agamemnon hajóját, vagy azt a serleget, melynek alakjához Heléna bal melle szolgált mintául? Láttad Alexandriát, Memphist, a piramisokat, Isis haját, amelyet Osiris utáni bánatában tépett ki? Hallottad Memnon sóhaját? A világ nagy, s nem minden végződik a Transtiberisen! Én elkísérem Caesart, de hazafelé otthagyom, s elutazom Cyprusba, mert ez az én aranyhajú istennőm azt kívánja, hogy Paphosban együtt áldozzunk Cyprisnek galambokat, márpedig tudnod kell, hogy amit ő akar, az meg is történik.

- Rabszolganőd vagyok - mondta Euniké.

De a férfi fejét a leány ölében nyugtatta, s mosolyogva felelte:

- Akkor hát én egy rabszolganő rabszolgája vagyok. Bámullak, isteni Eunikém, csodállak.

Majd Viniciushoz fordult:

- Gyere velünk Cyprusba. De el ne feledd, hogy még azelőtt találkoznod kell Caesarral. Baj, hogy még eddig nem voltál nála; Tigellinus képes ezt károdra kihasználni. Személyes gyűlöletet nem érez ugyan irántad, de szeretni már csak azért sem szeret, mert az unokaöcsém vagy... Majd azt mondjuk, hogy beteg voltál. Gondolkoznunk kell rajta, mit felelj, ha Lygia felől kérdezősködik. Legjobb, ha kézlegyintéssel azt feleled, hogy nálad volt, amíg meg nem untad. Ezt megérti. Mondd meg azt is, hogy a betegség itthon tartott, s lázadat növelte a bánkódás, hogy nem lehettél Neapolisban, s nem hallhattad énekét, és most csak az a remény siettette gyógyulásodat, hogy most majd meghallod. Ne félj a túlzásoktól. Tigellinus azt ígéri, hogy kitalál Caesar számára valamit, ami nemcsak nagy, de vastag is... Félek azonban, hogy engem talál elvágni. Meg kedélyállapotodtól is félek.

- Tudod, hogy vannak emberek, akik nem félnek Caesartól, s olyan nyugodtan élnek, mintha a világon sem volna? - kérdezte Vinicius.

- Tudom, kikről beszélsz: a keresztényekről.

- Úgy van. Ők az egyedüliek!... A mi életünk pedig micsoda, ha nem örökös rettegés?

- Hagyj békén a keresztényeiddel. Nem félnek Caesartól, mert ő talán nem is hallotta hírüket, de semmi esetre sem tud róluk semmit, s annyit törődik velük, mint a száraz falevéllel. Én csak azt mondom, hogy ügyefogyottak. Ezt te is érzed, s ha a természeted visszariad a vallásuktól, ez azért van, mert érzed ügyefogyottságukat. Téged más anyagból gyúrtak, hagyd hát őket békén, s nekem is hagyj békét velük. Mi tudunk élni és meghalni, de hogy ők mit tudnak, az még rejtély.

Viniciust meglepték ezek a szavak, s mikor hazatért, gondolkozóba esett afelett, hogy a keresztények jósága és irgalmassága nem lelkük ügyefogyottságát bizonyítja-e valóban. Úgy érezte, hogy az erős, kemény emberek nem tudnak így megbocsátani. Eszébe villant, hogy talán valóban emiatt irtózik annyira az ő római lelke attól a vallástól. "Tudunk élni és meghalni!" - mondta Petronius. Hát ők? Ők csak megbocsátani tudnak, de nem értik sem az igazi szerelmet, sem az igazi gyűlöletet.


 
 
3 komment , kategória:  Irodalom/vers,regény, stb./  
Kunhalmi dollár-155-156.
  2011-06-01 12:36:14, szerda
 
  Kunhalmi dollár - 155 - fóliaházak
nawesh - 2010.12.27

A meleg szobából szemlélve csodaszépek voltak a hóval borított fák. Igazi fehér karácsony... December 27-én reggel azért kijózanító volt az időjárás.

Napok óta tartó folyamatos hóesés. Még jó, hogy a héten nincs iskola. Úgy látszott, a hó elborítja Kunhalmot...

Ez volt az első év, hogy nem sózták az utakat. Mert a só megöli a fákat, tönkreteszi az utók gumijait, vagy a cipőket. Helyette apróra zúzott köveket szórtak Kunhalom utcáira és főbb útjaira. A hó mindent elborított...



Álmosan indult az élet. Sokan szabadságon voltak. Persze, akinek állatai vannak, vagy néhány fóliaháza, nem számít a szabadság. Hajnalban kelni kell, tenni a dolgukat. Bátornak egy életre elment a kedve a fóliázástól, de az utóbbi időben amennyire jól mentek a dolgok, elgondolkodott, újra bele kellene vágnia. Piroskával megbeszélték a dolgokat. Igen, van egy kis félretett pénzük, mert hitelből semmiképpen nem szeretne semmibe belefogni. Ott a ház körül a föld.

Arra rájött, hogy a boltok a Szövetkezet ügyei mellett nincs idő a fóliaházban robotolni. De néhány embernek tudna munkát adni. Ezen a borongós, havas napon megrendelt fóliát, fémvázakat, humuszt, ami kell... Paprikát, paradicsomot és retket szeretett volna először termelni.

Bátor elment Besenyőszékre. Az utóbbi másfél év alatt már kialakult az a kör, akiket napszámba közvetített ki, akik hajlandóak voltak rendszeres közhasznú munkát végezni. Ez a fajta hozzáállás meg is látszott Besenyőszéken. A házak már kevésbé voltak romosak, a legtöbb helyen füst szállt az ég felé, mely nem csak azt jelentette, hogy fűtenek, hanem esetleg meleg étel is készült. Bátor talált Besenyőszéken 4 embert, akiket tudott alkalmazni. Kezdetnek megteszi....

Kunhalmon a hó miatt lassan indult be az élet. Azok a gazdák, akiknek volt traktorjuk, a földutakat takarították, meg a bekötőutakat. Néhány óvatlan autós az árokba csúszott, de szerencsére súlyosabb balesetek nem történtek.

Kovács úr az este egy merész ötlettel kereste meg Bátort. Vele tartott félig indián rokona is. Bátor csodálkozva nézett rájuk - Valamiben mesterkedtek?

Nyissunk egy diszkont áruházat - mondta Kovács úr.

Kunhalmi dollár - 154 - Szenteste
Nawesh
nawesh rovata (nawesh.virtus.hu)



Kunhalmi dollár - 156 - Rozi mama kenyere
nawesh - 2011.01.10

Bátor gyermekkorában Kunhalmon több bolt is volt. No nem nagyok, csak tanyasi boltok, az ÁFÉSZ egységei. A közelükben is volt egy, már régen bezárt. Az épület fala is bedőlt, felverte a gaz...

Már persze ÁFÉSZ sincs.

Bátornak azért jutott ez eszébe, mert abban a boltban vásárolták azt a kenyeret, melyet azóta sem vett. Persze akkoriban csak egyfajta kenyér volt. Két kilós, nagy, tömör, a közepén, mint egy hegygerinc a sült része, mely a legfinomabb volt. Sokszor, mire hazagyalogolt a boltból, már meg is eszegette.. Az édesanyja mindig korholta ezért, de megérte hallgatni a szidást...

Ez már nem a háromhatvanas kenyér korszaka volt. Bátor azért fiatalabb volt ennél. Az a kétkilós kenyér 15 Ft 20 fillérbe került. Éveken keresztül... majd jött a rendszerváltás szabadsága, a választás szabadsága. Számtalan pékség ontotta a .... rosszabbnál rosszabb kenyereket...

Bátor a boltjaiban eleinte zöldséget és gyümölcsöt árult. Amikor bővítette a kínálatot és a boltok száma is növekedett, eljött a kenyér ideje is. Sokat főtt a feje, honnan is szerezze be a kenyeret, a jó kenyeret! Virágsaroknál a két diszkont megoldotta a kérdést. Mindkettőnek a Városban lévő üzleteik saját pékségeiből hordták a kenyeret. Ezek a kenyérnek nevezett valamik arra voltak jók, hogy olcsók legyenek. Másnapra már morzsálódtak, nem lehetett szelni őket, harmadnapra némelyik már meg is penészedett...

Bátor több pékséget megkeresett a Városban és a környéken. Volt, aki olyan árat mondott, hogy nem látta értelmét tőle rendeli. Máskor a minőséggel volt baj. Az elmúlt másfél év alatt többször váltott pékséget. A vásárlók várták a változatosságot, de várták volna a jó minőséget is, ahogy Bátor is.

Hallott a liptói kenyérről, sőt egyszer Mária, amikor Budapesten járt egy jógaprogramon hozott is haza egy kilót. Az a kenyér, az az íz, melyet kerestek... De Budapest messze volt. Nem rendelhettek tőlük...

Egy alkalommal, hónapokkal korábban, Bátor kapott az egyik tanyáról megrendelést. Liszt, tej, olaj, ez az... becsukta a laptopot, nem is járt messze és már ment is. A tanyánál jött rá, hogy ismeri a háziasszonyt. Csuklyás Rozival osztálytársak voltak. Jaj, de régen volt... Rozi megörült az árúnak. Bátor segített behordani és az előszobában megütötte az orrát az illat. Beleszimatolt a levegőbe...



Érzed? - mosolygott Rozi - Most sült ki a kenyér...

Te kenyeret sütsz?

Ó, -szabadkozott - csak a családnak, tepsiben... Tudod ezek a bolti szarok tele vannak adalékanyaggal. Én meg csak liszt, víz, élesztő, só... Ahogy nagyanyáink csinálták... Én is tőle tanultam...

Megkínálta Bátort egy szelettel... Bátor beleharapott és földön túli boldogságot érzett - Ez NAGYON finom...

Várj, kapsz még egy szeletet... Tudod ez a kenyér egy hétig is eláll. Persze addig nem tud, mert elfogy...

Azt a szeletet (jó vastag szelet volt) hazavitte. Este az egész család megkóstolta. Másnap Bátor nagy elhatározással autózott vissza Csuklyás Roziékhoz. - megtennéd, hogy hetente kétszer egy-egy kenyeret nekünk is sütsz? Tulajdonképpen bármilyen árat mondott...

A nő elgondolkodott - Tudod, a férjem most lett munkanélküli, így minden fillér jól jön. Igen, azt hiszem el tudom vállalni...

No, nem tudták, mibe vágtak. Bátoréknál mindig sokan megfordultak. Hamarosan Mária, majd Kovács úr is rendelt. Csaba bevitt egy kenyeret a Kun tanyára, Bátor megkínálta a büfés ismerősét... nem telt bele két hét és heti 30 kg-ot süthetett Rozi. A hombárban ott állt a gabona, disznót nem vettek, mert kiszámolták, hogy nem éri meg hizlalni, így boldog volt, hogy nem rohad rájuk a gabona...

Egy hónap múlva büszkén mutatta Bátornak az új búbos kemencét. Abban azért 4-5 kenyér is megsült egyszerre, míg a gáztűzhely már nem bírt ekkora megterhelést... Bátornak merész ötlete támadt...

Csináljatok egy pékséget. Adok hozzá pénzt.... Kölcsönbe, de kamat nélkül... S bármennyit átveszek... Meg ha esetleg kiflit és zsömlét is készítenétek...

Meghányták-vetették a dolgot. Rozi férje nem talált munkát sem a Városban, sem a környéken. Úgy gondolták, belevágnak. Kovács úr szerzett munkásokat, a használaton kívüli melléképületet átalakították. Az engedélyek beszerzése nem volt egyszerű, de Bátor segített ebben is. Amikor a kenyeret megkóstolta Laslo Wojastoquilik, csendestársként beszállt ő is az üzletbe.

Vettek egy használt, de jó állapotban lévő kemencét is. Újév első munkanapján Bátor minden üzletében ingyen osztogatták a negyed kilós kenyérdarabokat. Másnap jöttek a megrendelések...

Egy hónappal később Bátor arra gondolt, nyit egy kenyérboltot a Városban...

Rozi mama kenyere - ez lesz rá kiírva...

Kunhalmi dollár - 155 - fóliaházak
Nawesh
nawesh rovata (nawesh.virtus.hu)
 
 
5 komment , kategória:  Mindenmás /történ.,elbesz/  
Ildykó Barátnőmtől kaptam!
  2011-06-01 11:41:59, szerda
 
 



























































 
 
1 komment , kategória:  Barátaimtól kaptam  
Tartalmas, pihentető júniust!
  2011-06-01 10:37:41, szerda
 
 


G.Ferenczy Hanna : Június

Zivatarok és mennydörgés között
a határ zöld kasmírba öltözött,
és jött a forrószívű déli szél,
ki minden évben új mesét mesél
s megszédített virágot, fát, bokort,
minden zugot bejárt, mindent előkotort:
málnát, epret, rózsát egész kazalt,
gitározott, dúdolgatott, szavalt -
a szőke búza élettől terhesen
karjaiba dőlt engedelmesen.
Rigó füttyentett, minden megért, betelt,
egy éjjel csitriből asszonnyá lett a kert.
Ezt látva bennem is felengedett a tél:
- ringass el engem is, jókedvű déli szél.








 
 
2 komment , kategória:  Irodalom/vers,regény, stb./  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 5 
2011.05 2011. Június 2011.07
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
27282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 5 db bejegyzés
e év: 928 db bejegyzés
Összes: 16873 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 385
  • e Hét: 2262
  • e Hónap: 5535
  • e Év: 5535
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.