Regisztráció  Belépés
memi59.blog.xfree.hu
A szeretet gazdagabbá teszi azt, aki kapja, és nem juttatja koldusbotra azt, aki adja. Szeretem a jó idézeteket, melyek elgondolkodtatnak, néha irányt mutat... Molnar Emma
1959.03.15
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/4 oldal   Bejegyzések száma: 35 
Fekete István: A könyv
  2011-08-16 12:02:42, kedd
 
 



Fekete István: A könyv

Szeretem a könyvet. Valamikor régen mélyen a szívemre szívtam az iskolakönyvek nyomdaszagát. Titokzatos, igaz mélységek nyíltak ki előttem.

A történelem regény volt, a földrajz útleírás, az olvasókönyv pedig muzsika.

Ugyanebben az időben már eljegyeztem magam Sobri Jóskával, Verne Gyulával, Rinaldo Rinaldinivel - és még sok más nagy emberrel, akiknek a nevét elfeledtem. De a nevek nem is fontosak. Az emberek közt széthintett jóságnak, örömnek nincs neve, mint ahogy nincs neve az őszi ragyogásnak, a ködös messzeségnek, a hullámnak, amikor a parthoz ütődik, a nád suttogásának, vagy a simogatásnak. Amit nem felejtünk el soha, pedig sok kemény ütést régen elfeledtünk ugyanezen idő alatt.

Elfelejtjük, hogy emberek mennek el mellőlünk - örökre, - elfelejtjük az élet árkait, hová belehullott egy-egy szív, aki szeretett bennünket; mindent elfelejtünk - de a jó könyvet éppen úgy nem felejtjük el, mint magunkat.

Szeretem a könyvet, és hiszek benne. Sokszor tudom, hogy nem igaz, de ezt mondani mégse merem, mert az a másik, aki írta, álmában vagy ébren úgy is láthatta, ahogy leírta.

Szeretem a könyvet, és úgy nézek rá mindig, mint a csodára. Mint elmúlt vagy élő lelkek néma- vagy hangosfilmjére, titkos jelekbe zárt örömére vagy fájdalmára.

Szeretem a könyvet és a tanácsait követem.
 
 
3 komment , kategória:  Versről-Könyvekről-gondolatok-  
Várnai Zseni: Virágos ág...
  2011-08-16 12:01:08, kedd
 
 



Várnai Zseni: Virágos ág...

Virágos ág az az asszony élete,
tavasszal könnyű szirmokkal tele,
s mikor lehullnak róla díszei,
virág helyett gyümölcse terheli.

Termése érik, pirul, gömbölyül,
pillék és méhek zsongják őt körül,
szellő ringatja, eső öntözi,
s a nap tüzén csillognak könnyei.

Ha jön az ősz, gyümölcsét megszedik,
csupasz testét vad esők verdesik,
reszket, amikor tépázza a szél,
de nedvei forrók, akár a vér.

S mikor csillogó fátylat sző a hó,
s belepi őt e puha takaró,
már újra szép, és arról álmodik,
hogy tavaszra tündérré változik.

S az lesz belőle, tündér csakugyan,
ezernyi szép, feslő virága van,
ő bennük éli újra tavaszát,
s nyáron a nap deleje hatja át.

Így ringatja a változó idő,
a mag, ha pattan, az is újra ő,
kikél a földből, húzza őt a fény,
újjászüli az örök televény.

S ha teste már csak tűzre lenne jó,
olyan öreg, száraz és korhadó...
ifjú fákban tovább él lényege...
gyümölcsös ág az asszony élete..
 
 
0 komment , kategória:  Idézetek-Versek-Várnai Zseni  
Árvai Emil: SZÓKERESŐ
  2011-08-16 12:00:41, kedd
 
 



Árvai Emil: SZÓKERESŐ

Szívem tolltartó: kotorászok
puha ceruzáért, s ha tompa
nem baj, csak ne legyen goromba,
nem rajzolok épp csatabárdot.

Rajzolok inkább halvány reményt,
hogy szót ért még ember és ember,
s tudunk egymásnak szeretettel
életet adni, lelki segélyt.

Mert én már vitázni nem bírok:
előre fáj minden sérelem,
amit kapok és amit adok.

Puha ceruzáért kutatok
hát: várj egy kicsit, mert keresem
a legszebb szót, hisz NEKED írok!...
 
 
0 komment , kategória:  Versről-Könyvekről-gondolatok-  
Ady Endre: Az igazi szó
  2011-08-16 11:58:13, kedd
 
 



Ady Endre: Az igazi szó

Hogy telik erőből
Ugy adta az Isten,
Megértem és kibirom,
Ami vérlik itten
S lesz utána szóm.

Kosarazott szájjal,
Lefojtott tüdővel
Mégis, most is azt hiszem:
Elmondok idővel
Kegyetleneket.

Valamikor jó lesz,
Jó lesz megszólalni,
Csúf, nagy özön-vér után
Jön sok galamb, talmi
S jó lesz jó galamb.

Jó lesz szenvedéssel,
Jó lesz majd nagy kínnal
Sok mindent elmondani,
Mit most a Rém hízlal:
Az igazi szót.

1915 április

 
 
0 komment , kategória:  Idézetek-Versek-Ady Endre  
Minél távolabb...
  2011-08-16 11:10:23, kedd
 
 



Minél távolabb vagyunk az élménytől, annál közelebb érezzük a szívünkhöz, hiába próbáljuk meg elfojtani és elfelejteni. Amikor száműzetésben vagyunk, minden apró emléket féltve őrizgetünk, ami a gyökereinket juttatja eszünkbe.
Paulo Coelho
 
 
0 komment , kategória:  Idézetek-Paulo Coelhotól  
Kosztolányi Dezső -ŐSZI KONCER
  2011-08-16 11:08:53, kedd
 
 



Kosztolányi Dezső -ŐSZI KONCERT - 1912

Praeludium
Sírj, őszi vers... Sírj, mind a két szemem,
sírj, őszi koncert, zengő zeneverseny.
Most itt az ősz és én vagyok az ősz,
és régi bútól vemhes újra versem.
Beteg az arcom, beteg a dalom,
az elmulást sápadva szomjazom,
az életet, mely már csak félig élet,
a hervadt holdat és a sírt,
s a hűs napot, mely a holdnál sötétebb.
Beteg vagyok, szépségektől beteg,
nem is vagyok más, egy beteg poéta.
Ha egyet nézek, elfakul a fény
és ferdül a nap, mint a hold karéja.
Ha kettőt nézek, hullik a levél,
és föltámad az, aki rég nem él.
Ha hármat nézek, az erdőn keresztül
szél száll és kiszakad a köd,
és a világ fázlódva összerezdül.
Most a ligetbe bolygok délután,
és úgy jövök meg, mint egy temetésrül,
talpig fekete gyászoló ruhám,
s vörös szemem a könnyektől sötétül.
Fekete kalap és egy lomha bot,
az útakon álmodva ballagok.
Levelük a fák az aszfaltra sírják,
és csengenek és zengenek
az utolsó neszek, az őszi trillák.
Intermezzo
Most tetszenek nekem az üvegek,
mély délutánban oly mélyen tüzelnek.
Most tetszenek a sárgahaju nők,
sugárzásán szeptemberi tüzeknek.
Most tetszenek nekem a temetők,
az elborult szobák benn barna színben,
a haldokló fák szörnyű kardala,
és tetszik a föld és mindenki, minden.
Most dalol az ősz, én is dalolok,
lalláz az ősz lassú litániát.
Most dalol az ősz, dalol a szivem,
dalolni kezd most az egész világ.
A fák:
Múlt este kezdődött a rékviem.
Poros és szürke volt az alkony,
a görbe fénybe mentek hazatérők,
és béna vágyak mentek lomha mankón.
Múlt este kezdődött a rékviem.
Múlt este volt, igen, igen.
A tó:
Múlt este volt,
elbújt a hold,
és megfagyott a csöndtől a vizem,
Múlt este kezdődött a rékviem.
A folyók:
Hazátlanul fütyültek
a ködben a hajók.
Keresve egymást sírva jártak,
mint a kisértetek, az árnyak,
s az ég, a föld úgy hallgatott.
Hullámaim remegve összebújtak,
akár a félő gyermekek,
és sírdogáltak hajnalhasadásig,
mind könnyezett, mind könnyezett.
A tó:
És a víz a fáradt hajókon
olyan nehéz lett, mint az ólom.
A liget:
És délután járt itt egy beteg ember,
s azt mondta nékem, nemsokára meghal.
A rét:
A lég is megfeszült, mint egy üvegfal,
és födve voltunk fénnyel, tiszta csenddel.
A házak:
Mi is elbújunk a homályos égbe,
és összeszorulunk, mint a csigák,
és alkonyórán, alvó ablakokban
föllobban a langyos lámpavilág.
Most a cseléd is elborulva nótáz,
az emeleten égő vasalót ráz
vöröslő tűz-körökbe,
és aki megtér elhagyott szobánkba,
itt is marad örökre.
A nő imádkozik, a férfi bámul
és jeleket les a jós éjszakábul,
ügyetlen ujjon bukdácsol a skála,
az eső is skálázik egymagába,
és a diák fönn egyedül
egész éjszaka hegedül.
Az ablakok:
Mi is siratjuk őt,
siratjuk, aki itt lakik,
a nyárt, a nyári álmait.
Mi is siratjuk őt,
gyászoljuk őt és dobolunk,
a szél, az éj üvegdobunk.
És sírnak rá az üvegek.
Az ég:
És az eső is megered.
A viharok:
Már vérzik a nyár,
a hervatag asszony.
Szél a haraszton.
Kár érte, be kár.
És rebben a sóhaj,
jaj, várjatok, ne még.
És lombtakaróval
takarja tar fejét.
Haha, haha,
hull a haja
és vézna arca hóka.
Fején vörös paróka.
Jó éjszakát.
Minden csupa árnyék
és ő, a világszép
már festi magát.
Az utcák:
Rajtunk a szél, a vak őrült kalandoz.
A pálmák:
Mi még hiszünk, imádkozunk a naphoz.
A virágok:
Mi mitse várunk s mondjuk csendbe: jó éjt,
s borzongva isszuk a hűs, őszi holdfényt.
Jó éjt virágok és jó éjt világok,
lázas lányok, halotti húgaim.
Jó éjt testvérek, őszi rózsa,
hű rezeda, szép kankalin,
buja thuja, szegény, beteg ciklámen,
most haljatok meg.
Az eső:
Kip-kop.
A fellegek:
Ámen, ámen.
A férfi szól:
- Nézd, nyáron azt mondtam magamba:
De szép lesz ősszel, ha beteg leszek.
Jő valaki, ki csendes és beteg,
megnő a házunk majd, ez a csodás ház,
s a szél bongó telefondróton hárfáz.
Behull a meseházba a verőfény,
és fűtjük arcunk bíbor téa gőzén,
vagy hintázunk együtt a hintaszéken,
vagy álmodunk az elhagyott verandán.
Te hímezel, sötét arcomra bámulsz,
melyet tűzfénybe von nehéz havannám.
- Nézd, nyáron azt mondtam magamba:
Majd jő valaki és szeret talán,
künn sárga fák közt járok lábadozva,
járni tanulok egy nő oldalán.
Tipegek, és ha félek hazamenni,
a kertjeinkben árnyra árny oson,
hazavezet és megcsókolja számat,
gyógyítva csókol a mély folyosón.
És félti szájamat, mint egy sebet,
és csendben eltol, ha csókot adok,
és tiltva teszi ujját ajakára,
mert betegnek árt, jaj, árt a csók.
Most itt vagy és vagy beteg-ápoló,
csókkal gyógyító beteg-ápoló.
Csók, zavaros must, mézes, mérges, édes -
csak sose lenne a csóknak szünetje -
hajh, nyári láz, hajh, bús delírium,
csókok szüretje, életem szüretje.
A nő szól:
De én szeretlek, édes emberem,
az életem gyógyítja a tiédet.
Gyógyítja egyik száj a másikat,
gyógyítja egyik kéz a másikat,
gyógyítja egymást két szegény kis élet.
Gyógyítja a vad, lázas bor a lázat,
a bűnt a bűnnél is búsabb bocsánat.
Gyógyítja a vak éjszakát a nap,
gyógyítja a sziklákat a patak.
Gyógyít a fény, a láng, a lég, a jég,
ha ráborul a tűz-gyötörte főre,
gyógyítja a fű a beteg sebet,
s a fekete hajat a szőke.
A férfi szól:
Makrancos munka, hogy gyűrűs kezed
az ördögi cérnák között motoz.
Bukfencező csel, kínai kötés
és távoli és titkos és gonosz.
Egy kis manócska, mindegyik kötőtű,
cikázó újjaid iramja gyors.
Te vagy, ki oldva-kötsz és kötve oldasz,
te vagy a sors, a sors.
Makrancos munka, női mánia,
valami baljós, balos, ördögi,
én nem tudom, csak félve bámulom,
hogy távolságunk tűkkel tükrözi.
Oly messze vagy te s e galambi játék,
fehér fonál puha pamutba tör.
Ki hal meg itten és miért e háló?
A tű az öl, az öl.
Makrancos munka, bujtó babona,
alattomos, hisztérikus-merész.
Most sunnyogó, huncut, igénytelen,
mint lassu cica, hogyha egerész.
Játék a seb, játék a kacagás is,
s komoly halá a díj egy kacajér.
És csillogó tűk, csillogó szemek közt
hull-hull a vér, a vér.
A nő szól:
Mit énekelsz? Kivel beszélsz megint?
Mit lát szemed az üres levegőbe?
Mit énekelsz? Miért siránkozol?
Hisz senki sincs itt, mért beszélsz felőle?
Mért nézed úgy két dombos melleim,
mint temetőben a sírhalmokat,
mily könnyeket törölsz szegény hajamba,
és éjidőn micsoda riogat?
Mondd, mért beszélsz mindíg feketeségről,
mért látod szőke fürtöm feketén,
Most sír vagyok én és halotti urna -
mondd, kit temetsz belém?
A férfi szól:
Én eltemettem, édesem, beléd,
kit most borzongva hívok újra vissza,
mint halvány lángnál bomló spiritiszta
halottjai kisértő szellemét.
Én eltemettem, édesem, beléd,
vidám szemedbe az ő bús szemét,
a te hajadba az ő dús haját,
karját karodba,
s most mind a pompa
a te szegény testedbe suhan át.
De lásd, fejemen most a mult cikáz,
és lelkem száll, a végtelenbe túl,
száz idegem megint feléje nyúl,
s mint beteget, elönt az esti láz.
A nő szól:
Pokoli éj.
Iszonyú, iszonyú.
Az éjszaka mi mély,
csupa láng és ború,
halálharag, lég-háború.
Iszonyú, iszonyú.
A férfi szól:
És most megint elémbe jő -
egy pillanatra - régi minden,
hervadtan és halotti ingben
kopog-kopog az ősz, meg ő.
A nő szól:
Ó jaj, te félsz,
kiről beszélsz?
A férfi szól:
Idézem őt.
Gonosz, hazug kezét idézem.
Idézem őt.
Ezen a poklokszülte éjen.
És kék szemed fekete lesz.
Hajad sötéten csergedez.
Hozzá hasonlít a te főd
s a levegőben érzem őt.
Parancsoló árnyék, félig valóság,
félig szeszély.
Most párka, végzet, kezében orsó.
A nő szól:
Beszélj, beszélj.
A férfi szól:
Ó, hogyha láttad volna egyszer,
amint könnyezve, mereven,
imádkozó, áldott kezekkel
letörte én áldatlan életem.
Ó, hogyha láttad volna egykoron,
mint mostan én az arcodon.
Igen, ilyen volt: festék és hamis máz,
a szája egy kis rózsaszínű színház.
Villanylámpácskák gyúltak a fejében,
ha nevetett,
rózsás világos lett a levegő is
feje felett.
Tükrökbe nézte furcsa-gonosz arcát,
mély tükrök mélyiben,
és az ezüstmámortól szertepattant
a tükör és szivem.
Megfeketült a mellemen a rózsa,
melyet adott,
és ráncos lett, mint egy vénasszony arca,
halott, halott.
És megvakult kezében
az ezüst és arany...
A nő szól:
Csitt-csitt, elég,
mostan belép,
közénk ül szótalan.
A férfi szól:
Te egy vagy azzal, ki mindnyájunk anyja,
és nem mint én, ki tőle idegen,
ki férfi-fővel komorlok a létbe,
dúlt csillagokba nézve mereven.
Te szent vagy és dal és harmónia,
én a természet mostohafia.
Nekem beszélni kell és sírni, sírni,
de a te némaságod szónokol.
Virág vagy és patak vagy, déli nap vagy,
üvegszekrénybe kincs, üvegcsokor.
Te bútora vagy elhagyott szobámnak,
én gondolat-kaosz.
Te élsz, ahogy a csillagok s a férgek,
nem vagy se jó, se rossz.
Te szép vagy és nő vagy, hevítő vagy
és hordozója százezer tavasznak.
Én kincseim közt meztelen didergek,
de te mezítlen vagy királyi-gazdag.
Te néma vagy s úgy nyúlik el aranyló,
tojásdad tested a kereveten,
mint egy gömbölyű, forró, eleven
tengermorajt százszorzó, drága kagyló.
A nő szól:
Nézd őket itt... Míg várunk a vonatra,
hogyan cicáznak kormos árnyaink.
A kavicsok közt, a fényes sineknél
zöld csillagunk meddő sugára ing,
és úgy folyik a fénye arcainkra,
mint beteges, halványzöldszínü tinta.
Folyik a holdfény,
a régi kiholt fény,
s lenn összesímul két alak
sötét tagokkal, hallgatag.
Nézd, most húzódva messze távolodnak,
most összeér árnyék-kezük,
s ölelkeznek, szegény, szegény bolondok,
mivel mi is ölelkezünk.
A férfi szól:
Ez itt a korzó.
Itt egy hervadó kert,
mely érzi már a gyilkoló októbert
és sejtelmétől is oly halovány.
A fái közt már-már betegen illan
az őszi nap, a sárga, őszi villany,
bágyadt villanyfény haldokló szobán.
Lábujjhegyen járjunk most mindaketten,
mert fájdalmas lelkembe meggyötörve,
bámulva nézi önmagát az ősz,
mint egy kisérteties, mély tükörbe.
Ez itt a korzó.
Most tekints körül,
s nézd a parázsló brilliántot, édes,
nyíltan, közönnyel, bátran, ahogy illik
egy "hipermodern" költő kedveséhez.
Ott vannak még a nyártól züllött ernyők,
halványpirossal, kiszíttan, fakón,
a kánikula sok-sok martaléka,
egy kerti szék az őszi udvaron,
rongyok, remények, megpörkölt rakéták
és cigarettavégek és szivek,
fölöttük az árny, a halál, az éjjel
és a hideg, a szomorú hideg.
Itt egy kávéház, fázó, néma néppel,
ott meg az irodalmi emberek,
kik szivarozva, szigorú szemölddel
szegény hullám fölött veszekszenek.
A nő szól:
Én odamegyek és megkérem őket,
hogy tégedet nagyon szeressenek,
és értsék meg vívódó éneked.
Én odamegyek és megkérem őket,
pajkos kacajjal, mint egy könnyü tündér,
hogy lássanak be fátyolos szivedbe,
szeressenek elátkozott szivünkér.
Általkarolom csöndesen a lábuk,
az életed szelíden elmesélem,
hogy megriadjanak és tág szemekkel
bámuljanak reám az őszi éjen.
Mert szép a lelked régi bánatoktól,
oly édes és jó, mint a tiszta bor.
Ó, én tudom, ki vagy te és mi vagy te,
a te dalod rezgő rezedaillat,
pünkösd a kedved, templom a szived,
és hogyha szavad néha elijed,
előtted szellemek és árnyak ingnak.
Én láttalak és nagy vagy és hatalmas,
ha néha álomlátón hátra-hajlasz.
Én láttalak a kulcslyukon keresztül,
hogy átölelt sok lenge látomány,
és egy tekintetedre
halványan és remegve
bús angyalok röpültek a szobán.
Intermezzo
Gyümölcsös ősz, te vérző, koszorús,
én hódolója vagyok a gyümölcsnek.
Szeretem a virágok táncait,
de az érett gyümölcs mély szava bölcsebb.
Ő már a cél, a szín, a hervadás,
nyarak alusznak benne, cukrok íze,
remény, öröm, valóvá semmisítve,
ő már a vég, az állomás, a nász.
Én szeretem az égő-fiatalt,
de várva-várom a bús diadalt,
az utolsó-halálost, szomorút,
mely lelkemet tehozzád igazítja,
tedd, vérző ősz, nehéz fájdalmaimra
és életemre komoly koszorúd.
A nő szól:
Ne sírj, ne sírj. Ah, én nem értelek,
csak azt tudom, hogy fáj s valami jajgat.
Szavaid sokszor félve hallgatom,
csodálkozom az elröpült dalon,
s idézem a világgá szállt siralmat,
mely a szivedből jött - érintve szádat -
és mély, mint a halál, a jaj s a bánat.
Ne sírj, ne sírj. Ah, én nem értelek.
Gyümölcs, öröm közt édes a halál
és szép a gyász, a félő suttogás,
a dal, amely remegve tétováz,
és azután szédült magasba száll.
Nézd, hogy ragyog ránk ez a cifra bál,
e piros-sárga, őszi karnevál.
A férfi szól:
Boldog, pogány nő, boldog százezerszer,
ruhák között is százszor meztelen,
a hervadásba nyúló buja csókfa,
megrészegülő bíbor levelen.
Őrült menád - kavargó fürteidben
a régi lázak láza szálldogál,
szüretre zendül minden táj körötted,
csiklandja orrod erjedt muskotály.
Ó, örökegy, - ó, ősi titkot érző -
ó, változó kép - táncos tünemény -
te látod még a régi, részeg istent
őrjöngve párduc-szekerén.
Én más vagyok, lásd. Isten, ember nélkül
daloltam ezt a férfi-éneket,
hogy hallottam szivemben s a bokorban
a csöndet, amely rajta lebegett.
A végtelenség bús hárfája lettem,
és összegyűlt minden jaj a szivemben,
s mostan viszik-viszik e kis dalok,
és belezüllnek, meghalnak sóhajtón.
Az ég, az ősz, az éj:
Tücsökcirippelés egy régi ajtón,
melyet mindenki elhagyott.
 
 
0 komment , kategória:  Idézetek-Vers-Kosztolányi Dezs  
Aki lelki igazságokat keres
  2011-08-16 11:08:28, kedd
 
 



Aki lelki igazságokat keres, úgy halad, mint kincses földben a bányász: lépésről lépésre dolgozva egy-egy szemernyi aranyért. Néha napokig nem is talál, de néha szinte magától, egy pillanat alatt, ragyogva omlik eléje.
Gárdonyi Géza
 
 
0 komment , kategória:  Idézetek-Versek-Gárdonyi Géza  
Őri István : Gyermekünk
  2011-08-16 11:07:28, kedd
 
 



Őri István : Gyermekünk

A gyermek még védtelen
a gyermek nem tudja, mi a félelem
a gyermek bátor és merész
vakmerőn tettre kész.

A gyermek még boldog és gondtalan
kacag mindenen s minduntalan
szemében röpke vendég a bánat
kis szíve érzi: mindenre van bocsánat.

A gyermek lelke hófehér
illatos kalács, puha, lágy kenyér
mit gyúrhatsz, ronthatsz és törhetsz
de mit oltárra is felemelhetsz
ha türelmes szód nyomán
kivirágzik benne a szeretet-erény.

Óvjad hát mindig gyermeked
törékeny virág ő, könnyen földre hull
úgy szólj hozzá, mint Isten angyala
légy te is teljes lényegedben
a türelem és szeretet maga.

S ha fedded is, érezze meg:
kemény a szó, de mögötte végtelen a szeretet
ne költözzön szívébe rettegés
álma legyen mindig édes,
szelíd, tejszagú szendergés.

Ha mindezt híven megteszed,
ha kicsinyed óvod, védelmezed,
benne Isten száll le rád
s Őt látod akkor is,
ha rád villantja tündéri, pajkos mosolyát!
 
 
0 komment , kategória:  Idézetek-Versek-Őri István  
Bartalis János: A szerelem sza
  2011-08-16 11:07:01, kedd
 
 



Bartalis János: A szerelem szavai

Örökérvényűleg
leírnám
a szerelem
szavait.
De nem tudom.
Alig bukdácsol
a szó:
,,Rózsa."
,,Liliom."
Majd:
,,Nagyon szenvedek."
,,Megváltanám minden szenvedésed."
Aztán:
,,Boldog vagyok."
,,Neked adnám minden boldogságom."
Most:
,,Álmodom."
,,Rólad álmodnék teljes életemben."
Már:
,,Lelkemben örök helyet nyert lényed."
,,Legyen tied minden dicsőségem."
És:
Istenem!
Istenem!
Istenem!
 
 
0 komment , kategória:  Szerelmes versek-idézetek  
Müller Péter: Isten bohócai
  2011-08-16 11:06:24, kedd
 
 


Müller Péter: Isten bohócai


"Megtanítalak benneteket, hogyan kell még egy süllyedő hajón is vidáman élni."
Ezt mondta, és nevetett. Ahogy csak ő tudott nevetni.
Számára a bohóc nem csupán hivatást jelentett. Sokkal többet annál. Azt a felszabadult boldog gyereket, aki mindannyiunkban rejtetten él, és akit föl kell nevelnünk magunkban.
Erre tanított.
Sejtették, hogy varázshatalma van. Azt is, hogy a szellemvilággal érintkezik - de működésben e különös képességeit még sohasem látták, csak akkor, azon a megrendítő, utolsó éjszakán. Nem titkolta tovább.
Először hinni kell a hitben, csak utána jön meg az igazi hit.
Aztán, ha egy csoda beindul, nem lehet megállítani! Csodát tenni könnyű. Minden semmirekellő mágus tud. De a csodával bánni, és főleg a csodának parancsolni: az az igazi tudás!
A szellemet kiengedni a palackból könnyű. Visszadugni nehéz.
Amíg az ember csak galambokat varázsol ki egy kalapból, addig nincs baj, de ha valaki már az atomenergiát és a genetika teremtő erőit szabadítja föl, és még inkább, ha a lelkébe lekötött démonokat, jaj lesz az egész világnak!
Nem elég, hogy ,,én akarom!"
Az sem elég, hogy ,,én hiszem!"
Az sem elég, hogy ,,én repülni akarok!"
Az sem elég, hogy ,,én Istenem, segíts meg engem!"
Ez a szó, hogy ,,én", benne se lehet a varázsigében.
Ha benne van az ,,én", nem sikerül a varázslat!...
Ez a titkok titka!

 
 
1 komment , kategória:  Idézetek-Müller Pétertől  
     1/4 oldal   Bejegyzések száma: 35 
2011.07 2011. Augusztus 2011.09
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 35 db bejegyzés
e év: 1956 db bejegyzés
Összes: 12962 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1257
  • e Hét: 3732
  • e Hónap: 34726
  • e Év: 448077
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.