Örülj a kinyíló virágnak ,
Örülj a rikkanó madárnak !
A zöld lombos erdőnek ,
a viruló mezőnek .
Örülj a hasadó hajnalnak ,
Éjben az égen ragyogó csillagnak !
A szép napra ébredő reggelnek ,
A neked köszönő embernek ,
S minden ártatlan gyermeknek .
Örülj a feléd küldött mosolynak ,
A hozzád szóló szavaknak !
Örülj ha egy ajtót neked kitárnak ,
Ha valahol éppen tereád várnak !
Örülj, ha megfogják a kezedet ,
Tanítsd meg örülni gyermeked !
Örülj és te is tárd ki szívedet !
Az öröm széppé teszi lelkedet
És vidámmá kedvedet .
Örülj az ősznek , a tavasznak ,
A fakadó rügyeknek , a lehulló lomboknak !
Nyáron a rekkenő melegnek ,
Télen a hóval borított hegyeknek .
Örülj , ha jön egy zivatar ,
Ha örülsz , akkor nem zavar .
Örülj a megkonduló harangnak ,
A felröppenő sok-sok galambnak !
A felhangzó zenének !
Örülj minden csendes estének !
Örülj a farkát csóváló kutyának ,
Örülj az egész világnak !
Hiszen annyi jó és szép van, aminek örülhetsz,
Örülj ha valakivel törődhetsz !
Lásd meg mások örömét, örülj, ha bárkit öröm ér !
Örömöt adj minden kicsi örömért !
Az öröm az egy jó dolog ,
Akik örülni tudnak , azok boldogok .
Te is az lehetsz , ha akarod !
Lennél e menedékem,
Ha teljesen eláztat az eső
Lennél e menedékem
Ha nem is próbálnék erősnek látszani
Megsimogatnál akkor is,
Ha mocsárba merültem előtted
Lennél e menedékem
Ha siralmas kiszolgáltatottságom
Egyetlen érintésért könyörögne
Megvigasztalsz akkor is, ha majd
Könnyeim ömlenek aszfaltközöny tócsáiba
Lennél e a menedékem,
Akkor, mikor magam elől menekülök...
talán pont hozzád...
Vörhenyes levele az ezüsthársnak
gesztenyehajadba hull.
Kiszikkadt, porló burgonyaföldek,
meddően alvók, elavult zöldek,
sírnak a hársakon túl.
Szüreti illatok sejtelme táncol,
útjára indul az est.
Fanyarul rálép a szőlőhegyekre
s hozzánk dalolva, bús ütemekre
búg a sok szőlőgerezd.
Részegen fúj a szél. A hajad bomlik.
Trillázva ring a csipőd.
Szomorún járunk s zokogva siratjuk
ezt a szép szüretidőt.
Álmokat élesztünk, csókokat gyilkolunk;
november gyásza tetőz.
Szüretek fekete átkai ülnek
fejedre s fejemre. Sípolnak, fütyülnek:
most esket minket az ősz!
Légy üdvözölve ősz, te föld halála,
Borult egeddel üdvözöllek én,
E szívhez illik bús napod homálya,
S e hervadás a messze föld szinén.
Pusztán, mint téreid, áll életem.
Halálra intesz, üdvöz légy nekem!
Hervadva húll már a levél a fáról,
És elszállt a virágok illata:
Igy tűn el az öröm, csak múlt bujáról
Meg nem feledkezik a szív soha.
Oh hullj levél, majd nyugtot ad e föld;
Ha veszve a remény, mit ér a zöld?
Mit ér a dal nekem a zöld berekben,
Ha csak elmúlt vigalmaimra int,
Hogy én is hittem egykor emberekben,
S hogy minden eltűnt, gyermek álmakint,
S éltemből egy maradt: a fájdalom,
És az, mire taníta, bús dalom.
Dalom, mely mint az ősz a hársfa ágit,
Szinesre festi végreményimet;
Miért irígyled? Elvevé virágit,
És pusztán hagyta ifju éltemet.
Lehúll a lomb, ha oly szinezve áll,
Közelgve csak szebbíti a halál.
Miként legszebb a nap végső sugára,
Legcsillogóbb a hajnal csillaga:
Úgy önti báját a költő dalára
Tikkasztó élte nyájas alkonya.
Órája elmult, megnyeré a bért:
Öröm helyett a fonnyadó babért.
xMagazin
Offline
