Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 16 
Berkes és a szerzetes VI.rész
  2011-09-26 17:04:12, hétfő
 
 
Fiala Ferenc: Berkes és a szerzetes -- Vége.
JÁTÉKGYÁR

I.

A mindenféle rongyos civil ruhába öltözött rabok a Gyűjtőfogház iskolatermében várták az igazgatót. Vagy ötvenen lehettek, akiket nem sokkal a reggelinek nevezett feketekávé kiosztása után név szerint hívott le László törzsőrmester a zárkájukból. És most itt ültek a padokban és nem tudták miért terelték össze őket. De a rablogika gyorsan dolgozik s egypáran hamar megállapították, hogy ezúttal nem újabb büntetésről vagy egyéb fegyelmi ügyről lehet szó, mert a teremben a széles skálát felmutató politikai elítéltek közül csakis a műszaki foglalkozásúak voltak jelen. Itt volt az öreg Ereky Károly volt miniszter és gépészmérnök, elsőrangú matematikus, akit Bécsből erőszakkal hoztak haza nem sokkal az összeomlás után orosz segítséggel a budapesti állami titkosrendőrség ágensei. Egyszerűen felmentek az öreg úr hónapos-szobájába, betömték a száját, levitték a kapu előtt álló orosz felségjelvénnyel díszített jeepbe és azután meg sem álltak vele Győrig, illetve Budapestig. Bár semmi köze nem volt a fasizmushoz, a népbíróság 15 évi kényszermunkára ítélte, mint a Horthy rendszer volt gazdasági miniszterét. Igaz, hogy valamikor 20 év előtt volt miniszter Ereky, de a rendszer hetedíziglen és ezredévekre visszamenően büntette azokat, akik közéleti szerepet vállaltak a régi világban. Az egyik sarokban ott beszélgetett Matolcsy Mátyás, ugyancsak gépészmérnök, a magyar agrármozgalmak egyik tiszta harcosa, aki annakidején egyetemi tanulmányai elvégzése után éveken át, mint kétkezi munkás dolgozott a detroiti Ford-műveknél, hogy megismerje a modern autógyártás titkait és az amerikai munkások életét. Őt tíz évre ítélték, amit azonban nem töltött ki, mert fogsága ötödik esztendejében orvosi beavatkozás után meghalt. Azután voltak a teremben még építészek, mechanikusok, vasesztergályosok, szóval főleg olyanok, akik technikusok voltak. Egypáran megkérdezték az ajtóban álló László főfegyőrt, hogy miért hívták le őket. De ő sem tudta. Szemével a folyosót vigyázta, illetve azt az ajtót, ami az irodák felé vezetett s ahonnan az intézetvezetőnek jönnie kellett.

--- Majd megtudják --- mondta csendesen s azután mintegy vigasztalóul még hozzátette --- valami munkáról van szó.

Nyár volt és a csukott ablakú iskolateremben nehéz emberszag terjengett. 1946 nyarán mintegy 5.000 politikai elítéltet zsúfoltak össze a valamikor 700 rab számára épült intézetben, ami annyit jelentett, hogy a két méter széles és négy méter hosszú cellákban 8-10 ember élt a legkegyetlenebb körülmények között. Inkább törekkel, mint szalmával tömött szalmazsákon aludtak s boldog volt, akinek fél szalmazsák jutott, mert az oroszok elvitték a szalmazsákokat is és ami megmaradt az meg a kevésnél is kevesebb volt ennyi ember számára. A mosdási lehetőségek is elég szomorúak voltak. Minden cella naponta három vödör vizet kapott. Egyet reggel, egyet délben, az utolsót közvetlenül az ötórai záras előtt. A zárkában összezsúfolt 8-10 embernek ebből a harminc liter vízből kellett mosakodnia, innia és tisztán tartani a WC-t helyettesítő vasvödröt, amit a hivatalos fogház-nyelv űrcsöbörnek írt be a leltárba. Harminc liter osztva tízzel, az pontosan három liter naponta személyenként. Érthető tehát, hogy még a legtisztábban tartott zárkában is --- oroszlánszag volt s a finnyásabb orrú fegyőrök nem igen lépték át a zárka küszöbét.

Az újonnan beszervezett kommunista őrök meg szidták a népet, hogy ,,alávaló fasiszták, látszik, milyen emberek voltak maguk, ha ilyen büdösséget csinálnak a cellában". A múlt esztendei vérhas járvány óta megtiltották a csomag és tisztasági ruha beadását is s boldog volt, aki hónaponként legalább egyszer ki tudta mosni úgy, ahogy az ingét vagy az alsónadrágját. A mosoda nem működött s a később oly nagy hírhedtségre jutott kommunista börtönfegyelem még csak gyerekcipőkben járt --- azaz koalíciós papucsban csoszogott. Mert a koalíció nem csak az országos politikában, de a börtönben is érvényesült. Odakünn a börtönfalak mögött a kisgazdapárti Nagy Ferenc volt a miniszterelnök, de az igazi urak mégis a 17 százalékos kommunista kisebbség vezérei: Rákosi Mátyás és Péter Gábor voltak.

Hasonló helyzet volt a börtönben is, ahol az ügyeket egy koalíciós bizottság vezette, de a börtönigazgató, Nagy József hithű régi kommunista volt, aki a Horthy rendszer alatt munkakerüléssel és csavargással tett bizonyságot jó kommunista voltáról. Mint ellenálló, katonaszökevény volt s ezért ezredesi címmel és ranggal őt tették meg a fogház igazgatójának. Ha a minden szerdán megtartott üléseken valamelyik jóindulatú régi fegyőr a börtönben uralkodó embertelen állapotokról beszélt, akkor azt rövidesen lehurrogták és fasisztabérencséggel vádolták. Sokakat elbocsájtottak s így érthető, hogy lassan-lassan már csak azok szólaltak fel, akik újabb szigorításokat sürgettek, vagy akik a pártdialektika alapján állva, még a levegőt is irigyelték a foglyoktól. Ha a borsó kukacos, vagy a lencse zsizsikes volt, azonnal ott volt a válasz:

--- Még ezt sem érdemlik meg a proletáriátus ellenségei.

Ha reggelente négy-öt halottat kellett kivinni a fogházudvar sarkába épített hullaházba, vizsgálat helyett azt mondták:

--- Hulljon a férgese...

Pedig ezek a dolgok még az igazi kommunista csavar előestéjén játszódtak le a magyarországi börtönökben, annakidején 1946-47-ben, mikor még a koalíciós kormány szolgálta ki az oroszokat és a kommunista gyakorlat még csak fogait mutogatta.

Már tíz óra felé járt az idő, mikor László főtörzsőrmester halkan beszólt a terembe:

--- Emberek, vigyázzanak, jön az Intézetvezető úr.

Egyszerre csend lett s az agyongyötört arcú foglyok, mint jó diákok helyezkedtek el az iskolapadokban. Azután léptek hallatszottak, László tisztelgett, ,,vigyázz"-t kiáltott s a teremajtóban megjelent Nagy József Intézetvezető úr, Schwartz alhadnagy kíséretében, aki végtelen fontossággal valami ismeretlen helyről elszármaztatott hatalmas diplomata aktatáskát szorongatott a hóna alatt.

Nagy József elvtárs meghallgatta László főtörzsőrmester jelentését, balkezével szalutált, azután belépett a terembe. Mindenki felállott, de nem egyszerre, hirtelen, ahogyan a katonaságnál szokott volt lenni, hanem lassan, szinte vánszorogva, úgy hogy az egész kép valami kénytelen-kelletlen muszáj-kötelesség látszatát keltette. Ha Nagy József elvtárs katona vagy pszyhológus lett volna, észre kellett volna venni ezt a lelki szabotázst és azt a válaszfalat, ami őt az előtte testileg megtört és meggyötört tömegtől elválasztotta. De nem vette észre, hanem köhintett egyet, azután megigazította fonott aranyszálból készült ezredesi epolettjét, majd tetszelegve végignézett önmagán, hogy újból meggyőződjék ezredesi mivoltáról és azután moziban látott szemhordozással végigtekintett a sorokon. Szemében azonban nem a harcokban és küzdelmeken át kivívott győzelem diadalának a fénye, hanem valami egészen más fény lobogott. A gyűlöleté.

Mert Nagy József kommunista párttag nem volt harcos és harmincegynéhány éve mögött nem nehéz küzdelmek sorakoztak, hanem egy aszociális egyén naplopásban és lógásban eltelt évei. Világéletében mindig alkalmi munkás volt és hol a kőbányai vágóhídon, hol a ferencvárosi pályaudvaron vállalt olcsó napszámért kisegítő munkát. Nem volt kitanult mestersége, s műveltsége a detektív ponyvairodalom és szélső marxista röpiratok furcsa keveréke volt. A háború alatt behívták katonának s a kiképzés hónapjai alatt egyik fegyelmit a másik után kapta, úgyhogy a végén munkásszázadba osztották be, ahonnan azonban megszökött és a pesti perifériák dzsungeljében bujkált álnév alatt. Mikor az orosz vörös hadsereg Budapest alá ért, akkor jelentkezett mint proletár ellenálló és orosz katonáknak mutatta meg azokat a helyeket, ahol szajrézni és rabolni lehetett. Az első hetek zűrzavara után azonban onnan is kidobták és kis híjjá volt, hogy egy orosz százados agyon nem lőtte. Szovjet katonáktól kapott papírja segítségével belépett a kommunista pártba és mint régi ellenállót és mint kőbányai lakost őt nevezték ki a Gyűjtőfogház parancsnokává --- ezredesi ranggal. Lelke polgári része hamar polgáriasult, amennyiben természetesnek találta a számára kiutalt ötszobás igazgatói lakást, amelyet hamarosan berendezett az elhagyott javak kormánybiztosi hivatalának segítségével.

Kezdte komolyan venni önmagát és annyi más elvtárshoz, a kommunista társadalom harcos egyéniségeihez hasonlóan viselkedett. Eljárt a pártiskolákba, elfojtott ásításokkal hallgatta a kommunista dialektikáról szóló elmefuttatásokat, könyvespolcát megtömte Marx, Engels és a többi nagyság írásaival --- anélkül, hogy azokat megértette vagy akár elolvasta volna. Mikor egy ízben Rákosi Mátyás fogadta és negyedórás beszédben közölte vele fogházparancsnoki tisztének fontosságát, akkor óriási módon megnőtt önmaga előtt, s másnap gondolatokba mélyedve ment be hivatalába és tollat, papírost téve maga elé, hozzáfogott a régi, békebeli fogházszabályok megreformálásához, amire egyébként is szigorú utasítást kapott Rákositól.

--- Abban a kommunista börtönben, amelyben politikai foglyokat tartunk vasfegyelemnek kell lennie, --- mondotta Rákosi. --- A foglyok ellenállását le kell törni és nem számít a halottak száma sem. Amúgy is túlságosan kíméletesek voltunk a proletár forradalom kivívásakor s ezért a legnagyobbfokú éberséget követeljük meg harcostársainktól.

Nagy József tehát elhatározta, hogy fokozottan éber lesz. A foglyok közül kiválogatta a saját szempontjából megbízhatókat és utasításokkal látta el őket. A jutalom pár darab cigaretta vagy külön csomag és levélírás volt. Jelentéseket íratott és esetenként hallócsővel felszerelve filcpapucsban maga is végigosont a folyosókon és úgy próbálta lehallgatni a zárkában folyó beszélgetéseket. Minden letartóztatottról külön kartotékot vezetett, szóval a Párt utasítására felállította a foglyok káderlapját. Beszervezte az első operatív csoportot, mely csoport a későbbi évek folyamán olyan tragikus szerepet játszott a kommunista börtönökben sínylődő elkárhozottak szomorú életében. De még mindig nem játszhatott nyílt kártyákkal, mert a börtönügyi bizottságban még ott ültek a polgári pártok képviselői is. Igaz, hogy sok szavuk nem volt, de még sem lehetett őket figyelmen kívül hagyni. Az egyik ilyen ülésen a kisgazdapárti hadnagy szóvá tette, hogy az utóbbi időben mindgyakrabban előfordult, hogy a politikai rendőrség nyomozói a zárkából vittek el embereket, akiket másnap vagy harmadnap holtan hoztak vissza és a börtön kommunista főorvosa minden további nélkül kiállította róluk a halotti bizonyítványt szervi szívbaj vagy egyéb ,,polgári" betegségre való hivatkozással. Nagy József nem felelt semmit a kisgazdapárti megbízott szavaira, de pár nap múlva az illető eltűnt az irodából. Helyét nem töltötték be, illetve később egy kommunista, póttaggal helyettesítették --- egyelőre átmenetileg. Minden héten újabb intézkedés zavarta a foglyok nyugalmát. Kiderült, hogy a beérkező leveleket, amelyeket addig a különböző felekezetek papjai cenzúráztak, újabb cenzúrának vetették alá és biztonság szempontjából hetekig visszatartottak.

Azután felváltották a lelkészeket. Elküldték az évtizedek óta ott működő katolikus lelkipásztort, majd annak helyettesét és utódját is, míg végül egy Harustyák nevű későbbi békepapot állandósították, aki a vasárnapi szentmiséken dörgedelmes beszédeket tartott arról, hogy milyen elvetemedett gazemberek azok, akik jelen vannak. Egy ilyen alkalommal mindenki köhögni kezdett, úgy hogy Harustyák tisztelendő úr nem folytathatta beszédét, sőt a szentmisét is befejezve az igazgatóhoz rohant és felháborodott hangon mesélte el a templomban történt ,,lázadást". Az ügy következményeként a szentmiséket beszüntették és a jelenlevők ,,lázadása" bekerült a káderlapba.

A biztonság mellett másik nagy feladat volt a több ezer főnyi politikai életét munkaerejének kihasználására. A Kommunista Párt javaslatára már az első parlamenti időszakban megszavazták az úgynevezett kényszermunka-paragrafust, amely eddig ismeretlen valami volt a magyar judikatúrában. E törvénycikk alapján a nép- és egyéb ad hoc bíróságoknak jogában állott a delikvenst nem csak fegyházra, de kényszermunkára is ítélni, melynek legrövidebb időtartama 5 esztendő volt. Később nagy zavarok keletkeztek e törvénnyel, mert észrevették, hogy a letartóztatottak sokkal szívesebben dolgoznak, legyen a munka mégoly nehéz is, mintsem hogy évszámra, a fehérre meszelt cella poloskafoltos falait nézzék. Ezért hallgatólagosan odamódosították a törvényt, hogy munkát csak az arra méltó kényszermunkára elítélt kaphat. De ez csak később következett be, mikor a kommunista börtöntartás már kianalizálta az ítéletvégrehajtás minden raffinériáját. A szellemi foglalkozásúaknak nem adtak olvasnivalót és még a legszigorúbb szovjet börtönben is megengedett sakkot is eltiltották. Az embereket hol magánzárkában tartották, hol zsúfolásig megtöltött cellákban gyötrődtek hónapokon keresztül. Csak semmi megszokás, semmi nyugalom. Ez volt az elv a börtönökben, ahol az oda beosztott alvilági operatívok egy állandó pantha reit valósítottak meg kíméletlen kemény és drasztikus módszerekkel rombolva a foglyok fizikai és lelki ellenálló-képességét.

De mikor Nagy József elvtárs és intézetigazgató belépett a Balcsillag emberszagú iskolatermébe, akkor még nem jegecesedtek ki a kommunista igazságszolgáltatás direktívái s még belőle sem ölték ki azt a kevés emberi érzést és alkotnivágyást a szemináriumok előadói, ami minden kíméletlensége ellenére megmaradt lelkében. Nagy József ugyanis elhatározta, hogy felhasználja a rendelkezésére álló emberanyagot és ingyen munkával gazdaságilag is segíti a rendszert, amely ezredest csinált belőle és olyan szép vállpántokkal ajándékozta meg. Ezért a Párttal történt előzetes megbeszélése alapján nagyszabású tervet dolgozott ki Schwartz alhadnaggyal együtt.

Most tehát ott állt azok előtt, akiknek a munkájára és segítségére számítania kellett és elhatározta, hogy emberi hangon szól hozzájuk, bár tudta, hogy ez az érzés és elhatározás ellenkezik a foglyokkal szemben tanúsítandó pártfelfogással. Miután kemény tekintettel végignézett a padsorok felett, elővette alpakka cigarettatárcáját s hanyag mozdulattal kinyitotta, úgy ahogyan azt valamikor rövid katonáskodása alatt egy ízben egy kiképző tiszt tette. A kivett cigarettát háromszor megkoppantotta a doboz tetején, majd ajkai közé véve, öngyújtójával meggyújtotta azt s nagyot szippantva hozzáfogott betanult mondanivalója elmondásához.

--- Emberek, idefigyeljenek --- kezdte a beszédet. --- Maguk jól tudják, hogy maguk bűnösek és súlyosan vétkeztek a magyar proletárság ellen. Mi azonban csak azok életét vettük el, akik abszolút bűnösök voltak, de maguknak lehetőséget adtunk, hogy bebizonyítsák, hogy megértették a kor szavát --- ami a kommunizmus --- és hajlandók ezért a kommunizmusért dolgozni, hogy jóvátegyék bűneiket. Mi maguknak lehetőséget adunk erre. Bizonyára észrevették, hogy csupa technikai képzettségű embert hívattam le erre a mai megbeszélésre. Megmondom miről van szó. Pártunk és kormányunk részéről felhatalmazást kaptam, hogy itt --- és ennél a szónál kezével kimutatott az ablakon --- egy játékáru-gyárat építsek fel. Itt vannak Schwartz elvtársnál annak a német gyárnak a prospektusai, amely eddig ezeket az árukat gyártotta. Amit pedig azok meg tudtak csinálni, azt mi is meg tudjuk tenni. Nem nagy dolgokról, mozdonyokról, igazi autókról, hanem játék dolgokról van szó. A nagy dolgok majd később következnek --- mondotta jelentőségteljesen nézve Schwartz alhadnagyra, aki egymásután szedte elő táskájából a német Märklin-gyár színes árjegyzékeit. --- Pénz nem számít, mert azt annyit ad a kormány, amennyit kérünk erre a célra. Szerzünk gépeket, szerszámokat, szóval mindent, hogy munkájukat elvégezhessék.

Végezetül még csak ,,aztat" akarom mondani --- nagyobb nyomaték kedvéért Nagy elvtárs gyakran használta az ,,aztat" vagy olykor az ,,aztatot" kifejezést --- hogy amennyiben jó munkát végeznek, úgy saját és hozzátartozóik sorsán is javítanak, de akit szabotáláson érünk, annak a sorsa meg van pecsételve --- s ennél a befejező mondatnál jobb kezével hurkot írt le a nyaka körül s megelégedetten taposta el cigarettáját, mert utolsó mondatával bizonyságot tett töretlen párthűségéről. Végezetül még felszólította a padokban ülő rabokat, hogy bátran, minden szégyenkezés nélkül közöljék ezzel kapcsolatban elgondolásaikat. Legyen az akármilyen, ő előre amnesztiát ad a hozzászólónak.

*

Az igazgatói beszéd után pár pillanatig nagy, fülledt nyári csend borult a teremre. Senki sem akart hozzászólni az ügyhöz. Páran csapdát sejtettek, többen úgy gondolkoztak, hogy azért a pár hétért, ami még hátra van, nem érdemes kompromittálni magukat, hiszen a rendszer élete már nem tarthat sokáig. Sokan annyira utálták az Intézetvezetőt, hogy még akkor sem szóltak volna, ha egyenesen gyerekjátékszer-szakértők lettek volna. Amellett éhesek is voltak, meg legtöbbjüket egy világ választotta el attól a világtól, amelyet Nagy József képviselt.

--- No, csak gondolkodjanak --- törte meg a kínos csendet az Intézetvezető jóindulatúan csengő hangja. --- �--t perc múlva bejövök és akkor folytatjuk a megbeszélést.

Az öt perc hamar elmúlt s addig, mint méhkas zsibongott az áporodott levegőjű terem. Voltak akik legyintettek, de voltak olyanok is, akik sok fantáziát láttak a dologban.

--- Nos, ki jelentkezik először --- kérdezte Nagy József miután bejött a folyosóról, melynek alsó végében száznál több jogerősen halálraítélt készülődött a halálra vagy reménykedett Tildy köztársasági elnök kegyelmében.

Elsőnek az öreg Ereky Károly jelentkezett. Nem nagy lelkesedéssel bár, de mégis megtette, hogy áthidalja a kellemetlen csendet. Komolyan, megfontolva beszélt, hiszen nagy nemzetközi tárgyalások voltak már mögötte és ha valahol Magyarországon gyárat alapítottak, akkor rendszerint őt is meghívták a megelőző tárgyalásokra, hogy tanácsát meghallgassák. Európai szaktekintély volt és józan megfontolt természete miatt mindenütt szerették és becsülték. Amint beszélt, kilépett a börtön levegőjéből és elegáns kezeit maga előtt tartva kis kézmozdulatokkal húzta alá lényegesebb mondanivalóit. A régi Magyarország udvarias és előzékeny dialektikájával beszélt és már ez elegendő volt, hogy felébressze Nagy József intézetvezetőben az osztálydühöt. Ő csak a kapitalizmus egyik bérencét látta Erekyben. Érezte, hogy egy egész világ választja őt el ettől az embertől, s ez a világ nem a politika --- hanem a tudás világa volt. Valami fekete gátlás öntötte el Nagy Józsefet, amint hallgatta a hetven év felé közeledő öreg Ereky okfejtéseit. Előtte soha nem hallott idegen szavakat, szakkifejezéseket használt és úgy dobálódzott a példákkal, számokkal és statisztikai adatokkal, mint ahogyan lisztesarcú kócnyelőtől látta külvárosi cirkuszokban, akik hat színes golyóval labdáztak egyszerre.

Ahogy azokat nem értette, éppen úgy nem értette Erkey okfejtéseit sem, csak azt érezte, hogy ez az ember a maga tudásával az igazi ellenség. Ereky kifejtette, hogy ez a vállalkozás csak kudarccal végződhet. Elmondotta, hogy az előbb említett német Märklin-gyár gyártmányai mögött ott áll az egész német technikai kultúra s ennek egyik vetülete a Märklin-cég. Elmondotta, hogy azokat a Märklin mozdonyokat és egyéb játékszereket csak olyan állam gyárai tudják létrehozni, amelynek rendelkezésére állanak szellemi síkon kiképzett koponyájú mérnökök, szakmunkások, finommechanikusok, míg anyagi vonatkozásban a modern géptechnika teljes tárházában válogathatnak. Nagy József arca lassan elborult s megszakítva Ereky fejtegetéseit kérdezte:

--- Szóval maga nem hiszi, hogy meg tudjuk csinálni a játékgyárat?

Az öreg Ereky nem vette észre a mondat hangsúlyában levő lándzsát s bár nem határozottan, de udvariasan nemmel válaszolt.

Nagy Józsefet elöntötte a düh, az asztalra csapott és szinte remegő hangon mondotta:

--- Ereky, amit maga mondott, az felhívás a szabotázsra. Erről még beszélünk. --- Majd az ajtóban álló László törzsőrmesterhez fordult:

--- Ezt az embert azonnal kísérje vissza elvtárs a zárkába. Vegye fel adatait és hozza be hozzám az igazgatói irodába.

Szegény Ereky csak ekkor vette észre, hogy jóindulatú és figyelmeztető okfejtéseinek lett az áldozata. Zavartan körülnézett, az arcát szégyen-pír öntötte el, mintha valaki durván arcul ütötte volna. Azután öreges, rogyadozó lépteivel László törzsőrmester kíséretében elhagyta a termet. Ez lett az előre beígért amnesztia vége.

Az Ereky-jelenet után természetesen senkinek sem volt kedve felszólalni, hiszen a legtöbb jelenlevő már ismerte a pártdiktatúrát s jól tudta, hogy a kommunista lelkesedéssel szemben már eleve szabotázsnak számít minden óvatos megfontolás és előrelátás. Aki kétkedik a tervekben, az áruló. Aki nem hisz az ígéretekben, az ellensége a proletáriátusnak s azt el kell taposni. De tudták azt is, hogy akire egyszer a mindjobban erősödő Kommunista Párt rásüti a szabotázs vádját, az végigkíséri őt egész életében, a börtönben éppen úgy, mint odakint a szabad életben. De Nagy József unszolására mégis többen hozzászóltak. Voltak akik helyeselték, akik egy cigaretta, vagy dupla ételadag reményében dicsérték Nagy József elgondolását és szónoki lelkesedéssel Európa egyik legnagyobb gyermekáru-gyárát festették a horizontra. Mások --- Erekynél óvatosabban és sokkal körülményesebben --- indulásul konzervgyár létesítését javasolták, azzal a titkos reménnyel, hogyha az megvalósul és ha pár hónap múlva meg is szűnik --- de addig ott dolgozhatnak s néhanapján jóllakhatnak munka közben. Az ételgyár terve valóságos lelkesedést váltott ki a sok éhes ember között s a lelkesedésnek ez a nem éppen önzetlen fluiduma megérintette Nagyot is, hiszen abban az időben éhezett az ország és a józan ész is előtérbe helyezte a játékgyáraknál a terített asztal és a telt gyomor békéjét jelentő élelmiszer-gyárakat.

De rövid vita után Nagy József megmaradt eredeti elgondolása mellett, amelyen már úgy sem lehetett változtatni, mert a Kommunista Párt gazdasági bizottsága is jóváhagyta már ezt s annak céljaira szavazták meg --- természetesen Rákosi Mátyás beleegyezésével --- az ötszázezer forintnyi hitelt. A gyár alapítását elhatározták s a gyárnak meg kellett indulnia, akár alkalmasak voltak a körülmények, akár nem. A párt határozata egy kommunista államban szent és sérthetetlen. S aki a határozatot kétkedve fogadja vagy annak teljes kudarca előtt defetista módon nyilatkozik, annak nincsen helye a kommunista régiókban.

Már régen elmúlt dél s beszüremlett a fülledt levegőjű terembe a folyosókon álló gőzölgő kondérok szaga. Mindenki ebédelni akart, mindenki éhes volt. A felszólalások elhalkultak és Nagy József számtalan ,,asztatott" és ,,osztánt" tartalmazó mondatokban mégegyszer felhívta a figyelmet a rövidesen meginduló munkára és beszédét ezúttal is a szabotálóknak kijáró kötéllel fejezte be. Schwartz alhadnagy visszadugta a lopott diplomata-táskába a Märklin-gyár színes árjegyzékeit és Nagy Józseffel együtt elhagyta a termet. László főtörzsőrmester sorakozót parancsolt s csak annyit mondott:

--- Most aztán emberek felkötni a gatyát.

Aztán az embereknek csúfolt agyongyötört rabok azzal a tudattal tértek vissza zárkájukba, hogy gyárat alapítottak...

II.

Két hét múlva a műszaki nagygyűlés után Schwartz alhadnagy vezetésével tucat alkalmi rabmunkás jelent meg a tanteremben és kihurcolták a padokat, az öreg elemi iskola feketetábláit, amelyen valamikor analfabéta rabok tanulták az írás-olvasás nehéz mesterségét, sőt még a tanítói dobogót is. Schwartz alhadnagy rendelkezett, parancsolt és úgy viselkedett, mint egy hadvezér. Hóna alatt különböző színű dossziékat szorongatott, néha elővett egyet és gondokba merülve olvasgatta a gépírásos lapokat. Azután idegesen elrendezgette és tovább dirigált.

--- Gyerünk emberek, bele a melóba, ne lopjuk a napot...

S az emberek dolgoztak, cipelték a nehéz iskolapadokat, a székeket. Mindenki ki akart tenni magáért, abban a reményben, hogy délben dupla adag borsóval jutalmazzák buzgalmát. Mikor kiürült a terem, akkor előállott a mázoló brigád s öreg konzerves dobozokban, vödrökben meszet kavartak, maltert készítettek, hogy betömjék a falakon mutatkozó repedéseket, hézagokat. A padlásról ócska létrák kerültek elő s megkezdődött a terem szakszerű renoválása. Fülsiketítő lárma verte fel a Bal csillag halálos csendjét, ami már csak azért is halálos volt, mert a folyosó végén levő halálos cellákban nemhogy fogytak volna, de egyre szaporodtak a halálra várók. A zárkákban megindult a találgatás, s délre mindenki tudta, hogy most rakják le az alapjait a szocialista börtönmunka első állomásának. Estére kész volt a terem és Schwartz alhadnagy nem minden megindultság nélkül jelentette a teljes ezredesi díszben érkező Nagy József intézetvezetőnek, hogy a megbízatást teljesítette és holnap megkezdhetik a terem felszerelését. A fegyőrök még aznap este előhalásztak a zárkából négy építészt, akik collstokot, papírt és ceruzát kaptak, hogy pontosan --- de nagyon pontosan mérjék fel a termet.

--- Pontos adatokat kérek --- mondotta az alhadnagy. --- Magasságról, szélességről, hosszúságról egyaránt. Rajzolják be az ablakokat és ajtókat is, szóval mindent, amit csak látnak.

A négy építész összenézett, azután ők is nekifogtak a nagy munkának. Húzták, halasztották a felmérés befejezését, hiszen addig sem kell a közös zárkában ülniök s amit egyébként egy kőműves inas félóra alatt játszva elvégezhet, azt a négy építész majdnem három óra hosszáig csinálta. Jutalmul kaptak egy csajka feketekávét, amit zárkájukba vihettek.

Másnap délelőtt két ócska teherautó jelent meg a Csillag udvarán s a rabok megkezdték a játékgyár számára érkezett szerszámok és gépek lerakását. Először a kisebb tárgyakat adogatták le a kocsikról. Lehetett volna dobálni is, de az árgusszemű alhadnagy már az első kísérletnél kikelt magából s szinte ordítva szidta az embereket:

--- A fasiszta teremtésit maguknak! Mit dobálják azt a vésőt. Csináljanak láncot s úgy adogassák egymásnak. Aki leejt valamit, az fegyelmit kap. Na gyerünk, gyerünk, látszik hogy sohasem dolgoztak.

Különösen felizgult mikor egy meglehetősen szomorú állapotban levő esztergapadra került a sor. A több mázsás darabbal sehogy sem tudtak megbirkózni a legyengült rabok, úgyhogy pótbrigádot kellett alakítani s az udvar sarkában búsuló iskolapadokat kellett alátétnek használni, hogy le tudják emelni a gépet az autóról. Közben egy páran csikkeket szedtek, páran eloldalogtak a konyha felé, hátha sikerül valamit kapni a szakácsoktól. Mikor Schwartz észrevette a lógósokat, népszámlálást tartott, fél tucat embert visszazavart a zárkába és új erőket hozatott. Nagy nehezen lent volt a gép a földön és görgőkön behurcolták a terembe. A szúrágta hajópadló recsegett-ropogott a nagy súly alatt, de azután mégis megtalálta az öreg esztergapad a helyét az egyik sarokban. Még két asztalos padot hoztak, azután rozsdás reszelőket, csavarhúzókat, homályos célú, idejét múlt szerszámokat, úgyhogy mikor mindent beraktak a ,,gyárba", akkor az úgy nézett ki, mint valami ócskavas-piac.

--- Mára elég volt --- mondotta az alhadnagy --- majd reggel folytatjuk, s újból mehet a meló.

Mikor egyedül maradt, akkor elővette diplomatatáskájából az építészek által csinált rajzot és ceruzájával belerajzolta a tárgyak és szerszámok helyét, gondosan vigyázva arra, hogy lehetőleg az egyes munkamenetek szerint legyenek azok felállítva. Minél többet nézte a szerszámokat és a rajzait, annál inkább érett benne a meggyőződés, hogy nagy dolgokat fognak alkotni a rabteremből gyárrá átalakított helyiségben. Átböngészte a Märklin-prospektusokat, majd végigfutott szemével az alkalmazandó rabok listáján. Először a diplomás mérnököket pipálta ki veres ceruzájával, mert hát mérnök, az mérnök s olyan mindegy, hogy valaki útépítő vagy vegyészmérnök volt --- az egyaránt beosztást kapott az alhadnagynál.

--- Építeni és termelni fogunk, mert így kívánja a Párt és meg kell mutatnunk, hogy a proletár ököl nem csak sújtani, de alkotni is tud.

Jóleső érzéssel hagyta el a termet, melynek ajtaját gondosan bezárta és a kulcsot oroszszabású katonazubbonya zsebébe tette, nehogy éjszaka imperialista kémek kikémleljék az alapjaiban már megvalósított gyár titkait. Mielőtt visszament volna az irodába, még betért az őrszobába és rövid, dialektikus előadást tartott az őröknek a biztonságról és a foglyokkal szemben tanúsítandó viselkedésről. A régebbi öreg börtönőrök fölényesen hallgatták az alhadnagy utasításait és naiv okfejtéseit, hiszen tudták, hogy körúti rikkancs volt és magukban mélyen lenézték. Az őrség új tagjai azonban élénken bólogattak és helyeseltek az elvtársnak.

Az első napok a szerszámok javításával és tisztogatásával teltek el. Kiderült, hogy az esztergapad használhatatlan. Hiányoztak a csavarok, de amellett a Csillagban nem volt ipari áram s így ha jó lett volna, akkor sem működhetett volna. Nosza rajta, gyorsan végigkérdezték a zárkákat ki ért villanyszereléshez s ki tudja a régi asztalos üzemből átvezetni az áramot a terembe. A fegyőrök vagy tucatnyi jelentkezőt vezettek elő. Javarészük csak azért mondta magát szerelőnek, hogy kikerüljön a zárkából, meg végre is mit lehessen tudni, hátha sikerül valami munkába bekapcsolódni s így kikerülhet a zárkából. Vezeték, szigetelő természetesen nem volt és napok múltak el, amíg az egyik fővárosi gyár kiküldte szakembereit az ipari áram bevezetésére.

A munka lassan haladt s már mélyen benn jártak az őszben, mikor végre fáradtan, furcsa zörejektől kísérve megindult az öreg esztergapad. --- A rendezőség előrelátó volt s lassan az egyik kiürített cellában szépen felhalmozták a különböző helyekről beorganizált nyersanyagot, melyből Märklin mozdonyokat, autókat kellett volna gyártaniok az arra kiválogatottaknak. De hát horganyzott bádogból, milliméter vastag rozsdás vaslapokból, öreg drótokból még a legzseniálisabb mérnökök sem tudtak volna játékot fabrikálni, legfeljebb olyant, amit a háború utolsó éveiben barkásztak össze derék apák karácsony előtt a gyermekeiknek. De azokat a piacon, pláne a külföldi piacon, eladni --- erről az álomról lassan Schwartz alhadnagy is lemondott. Nagy József intézetvezető, aki eleinte mindennap meglátogatta a műhelyt, lassan elmaradozott s valószínűleg az öreg Ereky Károly intelmei jutottak eszébe. Azonkívül már szerette volna jelenteni a kőbányai pártdirektívának, hogy a gyár megindult és ennyi, meg ennyi ezer mozdony, autó, meg egyéb technikai alkotás vár elszállításra.

Valami kezdett nem stimmelni, mert egy november délelőttön hirtelen repülő bizottság jelent meg a gyárban, hol a munkások éppen kenyérpirítással, teafőzéssel, meg csereberére készülő fekete dolgok készítésével voltak elfoglalva. A rabosztag vezetője, Péntek István, tisztelettel jelentkezett a bizottság micisapkás vezetőjénél és megmutatta az üzemet. Péntek fafaragó munkás volt, tudott a látogatók nyelvén beszélni s okfejtése nem is maradt minden eredmény nélkül. Schwartz alhadnagy nagyokat bólogatott Péntek előadása közben s még Nagy József intézetvezető is helyeselt Péntek azon megállapítására, hogy fémgyárat ilyen körülmények között nem lehet üzembe helyezni, ezért sokkal megfelelőbb volna a termelést a faipari szektorban elkezdeni. A rabok közben eltűntették a teás edényeket és nagy buzgalommal mímelték elfoglaltságukat. Péntek fáradhatatlanul beszélt és magyarázott és sikerült feloldania az első pillanatok komor hangulatát. Rövid szemlélődés után a bizottság elment és Pénteket is magával vitte további megbeszélésre.

Másnap megkezdődött az üzem átszervezése. Péntek mellé egy faáru-gyári civil munkást osztottak be üzemi tanácsadóként, akinek párthűsége messze felülemelkedett szaktudásánál. Amolyan jóindulatú pesti munkásfiú volt, egészséges humorral és nyíltan bevallotta, hogy sohasem szeretett dolgozni s ha a kommunista párt kenyeret ad neki, akkor miért ne legyen kommunista. Mindjárt a második napon elvitte a legjobb reszelőket és egyéb fémmunkához szükséges dolgokat, mert, mint mondotta, arra már úgysincs szükség, mert fával dolgozik ezután a gyár. Újságokat hozott és csak akkor öltött komoly ábrázatot, ha Schwartz alhadnagy vagy Nagy József is a teremben tartózkodott. Az ő feladata volt, hogy összeállítsa a munkaprogramot és javaslatot tegyen az előállítandó tárgyakról.

--- Idefigyeljenek hapsik, --- szólt a foglyokhoz --- most azután találjunk ki valami okosat, mert beüt a balhé. A fémipar már bedöglött s ha ez is bedöglik, akkor mehetnek vissza a zárkába, én meg mehetek melózni.

A nagy nehezen kialakult terv szerint próbatárgyakat kellett készíteni s azután a legmegfelelőbbet tömegben gyártották volna. Igen ám, de mit? Egyesek magyaros fababákat ajánlottak, mások falovakat, fadísztárgyakat és hasonló dolgokat. Pár hónap próbálgatással telt el s a terem falain végigvonuló polcokon gyorsan szaporodtak a ,,próbaáruk". Olcsó vásári portékák voltak, a dilettantizmus minden bélyegével ellátva. Azután megindult a feketemunka is és karácsony előtt az intézeti fegyőrök kizárólag innen szerezték be a gyerekek karácsonyi ajándékát. De nem csak a fegyőrök jöttek játékokért, hanem az irodai alkalmazottak is, sőt Schwartz alhadnagy újév után behozott egy fél asztallapot azzal, hogy:

--- Péntek, ha ráérnek javítsák ki ezt az asztalt...

Péntekék persze hogy ráértek s két hét múlva zárás után az alhadnagy kerékpárjára tette a drága hársfalábakra szerelt asztallapot és az alkonyatban óvatosan hazakarikázott a ,,megjavított" asztallal. Egy másik pártembernek ablak kellett. Az is elkészült. Fizetett vagy húsz darab cigarettát az embereknek s ezzel eleget is tett úri kötelességének. Azután rendbe hozták Nagy József lopott bútorait s tavaszra az egész üzem már csak a börtön tisztviselőknek és fegyőröknek dolgozott. De nincsen olyan olajos kancsó, ami egyszer ki ne ürülne --- mondja a közmondás s nyilván valaki észrevette a játékgyárban uralkodó állapotokat is, mert egy reggel Schwartz alhadnagy igen komor arccal állított be a gyárba.

--- Emberek, idefigyeljenek, de különösen maga Péntek. Ahogyan eddig ment, az nem volt jó. Ennek meg kell változnia. Meg kell indulnia a termelésnek. Itten fasiszta szabotázs folyik és még engem is félrevezettek. Mától fogva egy fűrészpor szemnek sem szabad az én engedélyem nélkül innen kijutnia. Holnap jön egy elvtárs, aki felveszi a leltárt és aki az üzem anyagi ügyeit intézni fogja.

Ezután a mozgatási elvre való tekintettel négy embert zárkára küldött és másik négyet hozatott le helyettük, akik már előre beszervezett emberei voltak. Három a négy közül ,,csöves" volt azaz közbűntényes. A bizalmi emberek, a besúgók, általában a csövesek közül kerültek ki.

Másnap valóban új élet kezdődött. A régi civil munkást, mert kooperált a rabokkal, leváltották és két komor arcú melós jött helyette. Azután jött egy írnok, aki hatalmas könyveket, kartotékokat hozott és külön íróasztalt kapott az egyik sarokban a kályha mellett. Végül befutott egy üzleti tanácsadó is, akinek Angliában komoly összeköttetései voltak és az volt a feladata, hogy szervezze meg Londonban a Gyűjtőfogház Díszáru-gyár termékeinek a kivitelét. Nagyképű. fölényes kis vigéc volt, aki minden második mondatába beleszőtte ,,nálunk Angliában" megjegyzést, mintha legalább is a walesi herceggel járt volna Oxfordba.

--- Tudják kérem --- mondotta bemutatkozása során --- nálunk Angliában mindig nagy keletje volt a népi motívumokkal díszített magyar műtárgyaknak. Persze a hasznot azelőtt egy szűkebb magyar társaság fölözte le, de most, amit majd kiszállítunk annak haszna a magyar milliókat gazdagítja. Persze a kiszállításra váró árunak príma minőségűnek kell lennie. Ilyennek ni --- és csettintett egyet a nyelvével.

Az ügynök Angliáról szóló szavait nem nagy lelkesedéssel hallgatták a jelenlevő elvtársak, de hát elvégre az üzlet üzlet, s ha Anglia vásárol tőlünk, akkor egyelőre szemet kell hunynunk az ilyen beszéd felett. --- Majd elintézzük az angol imperializmust --- gondolta Nagy József, de addig csak vásároljanak tőlünk s erősítsék a magyar népgazdaságot. Elvégre Lenin is azt mondotta... --- mit is mondott Lenin? --- töprengett Nagy elvtárs, amíg a vigéc szavait hallgatta, de sehogyan sem jutott eszébe, azonban mielőtt beszámol este a pártnak, majd megnézi otthon a Lenin beszédei című könyvben.

Az ügynök azonban nemcsak a szavak, de a tettek embere is volt. Kész tervekkel jött és sürgette azok megvalósítását. Angol szabású raglánja zsebéből fából készült kerek hamutartót vett ki. A kis fakorong még nem volt kidolgozva, nyers esztergályos munka volt még csak.

--- Első munkaprogramunk ez lesz --- mondotta és mint valami zászlót magasra emelte a feje fölé a fadarabot. Az intézetvezető úrral már letárgyaltam az ügyet. Ilyen készre esztergályozott korongot kapnak. A durva éleket lecsiszolják, majd kellő alapozás után magyaros díszt kap a hamutartó és a mélyedésbe domború üveget helyezünk, nehogy megsérüljön a cigaretta parazsát nem bíró festék. Erre a hamutartóra kész kötésem van --- mondta nem minden pátosz nélkül. --- Mégpedig harmincezer darabra. Mármost, ha még ma nekifognak a munkának, akkor szerény számítás szerint három hónap alatt le tudjuk szállítani az árut hozzánk Angliába.

A jelenlevő pártmegbízottak és ellenőrök nagy lelkesedéssel hallgatták az ügynök szavait és már elképzelték a hatalmas fontmennyiséget, ami a népi díszítésű harmincezer hamutartóért a gyárba és azontúl a kommunista párt kasszájába befolyik.

Nagy József helyeslően bólogatott, míg Schwartz alhadnagy megfeledkezve tisztjének kijáró méltóságáról harsányan elkiáltotta magát:

--- Most azután igazán bele a melóba, emberek!

A meló, azaz a munka gőzerővel meg is indult. A terem nyüzsgő hangyabolyhoz hasonlított. Nyolc rabmunkás, egy írnok, két civilmunkás, egy ügynök, két fegyőr, egy festékszakértő, továbbá két pártmegbízott és Schwartz alhadnagy dolgozott, illetve nézték a 8 ember munkáját. A rabokon kívül természetesen mindenki komoly fizetést kapott nehéz munkájáért, s a bennfentesek főleg azért hajtották a dolgozókat, mert az első 500.000 forint veszedelmesen kezdett fogyni. Hatalmas teherautók hozták az esztergályos műhelyből a hamutartó nyers famintáit. Eleinte drága hársfából készültek az első darabok, de az első ezer után már jó volt a bükkfa is. Az ugyanis olcsóbb, ha nem is olyan jól faragható és idomítható, mint a hársfa.

Először az angliai vevőknek bemutatandó mintadarabok készültek el s azok valóban szépen sikerültek. Péntek István festékaggodalmait pár nap alatt áthidalta a mozgékony kis ügynök, aki egyenesen Vass Zoltán engedélyével vette birtokba a még Budapesten fellelhető német tűzálló festéket és szállította a Gyüjtőfogházbeli Játékáru-gyárba. A mintadarabokat gondosan pácolták, csiszolták, politúrozták, úgyhogy olyanok voltak, mintha nem is fából, de legalább is sárga elefántcsontból készültek volna. Előzőleg a kályhán felállított fazékban meggőzölték, majd egy rabmechanikus által eszkábált szárítóban kiszárították s csak azután vették munkába. Mikor elkészült az alapozás, akkor kiemelték a zárkából Olaszy Sándor festőművészt, aki egy kívülről jött és ugyancsak jól megfizetett iparművész elvtárssal magyaros motívumokat rajzolt, mely motívumokat bemutatták a Párt művészfrakciójának, ahol némi módosítások után el is fogadták a terveket. Egyes túlbuzgó művész elvtársak hiányolták, hogy a motívumokban nincs beleszőve a sarló-kalapácsos ötágú csillag, de a londoni kis ügynök ügyesen elhárította ezt a veszélyt.

--- Elvtársak --- mondotta meggyőző hangon --- mi most nem propagandát akarunk csinálni Angliában. Nekünk az angol piacot kell megnyernünk s ha ez sikerül, akkor magától jön a többi. Emlékezzenek csak az elvtársak a nagy Sztálin mondására: először gazdaságilag hódítjuk meg a nyugati imperialista országokat, azután jön a többi. Higgyék el az elvtársak --- ha beférkőzünk a gazdasági állásokba, akkor már magától jön a győzelem.

Ebben maradtak s a mintadarabokra Olaszy vezetése alatt újabb öt politikai elítélt festő rajzolta a Párt által elfogadott és jóváhagyott magyaros motívumokat. Kellő száradás után újabb csiszolás következett s a pár tucat mintadarab valóban nagy reményekre jogosította úgy Nagy József elvtársat, mint a többi alkalmazottat. A Gyűjtőben folyó nagyszerű munkának a híre az egész városban szétfutott s különösen a kommunista párttagok között váltott ki nagy lelkesedést. Mindennap újabb bizottság vagy csoport látogatott el a temető melletti börtönbe. Elsőnek érkezett a Demokratikus Nőszövetség kisded csoportja. Megdemokratikusodott hajdani kereskedők ájuldoztak és lelkesedtek a gyárban és dicsérték Nagy elvtárs fáradtságot nem ismerő munkáját. Azután jött a Partizán Szövetség csoportja. Vörös csillagokkal díszített hajdani katona-szökevények vizsgálták az első mintadarabokat és mindenki okosat akart mondani. A dolgozó rabokhoz kellemetlen kérdéseket intéztek és úgy viselkedtek, mintha azoknak semmi közük nem lenne az eredményhez. Némelyikük szúrósan megjegyezte:

--- Nem lettem volna partizán, ha nekem ilyen jó dolgom lett volna a Horthy börtönökben. De hát ez a különbség a régi és az új világ között. Mindenütt meglátszik Rákosi elvtárs kezenyoma --- tették hozzá nem minden meghatottság nélkül.

A gyárban tett látogatás után persze pikánsabb látványosságokra is kíváncsiak voltak. Mintha valami vásáron lettek volna úgy tódultak a jogerősen halálra ítéltek zárkái felé. Félretolták a kukucsot lefedő bádoglapot és mint a levágásra ítélt állatokat, úgy nézték a zárkában ülő szerencsétleneket.

--- Azt a kövéret mikor akasztják Intézetvezető elvtárs --- kérdezte egy demokratikus hölgy Nagy Józsefet, aki maga is zavarba jött ettől az ormótlan kérdéstől. De ismerte a Pártot és nem mert szólni, hiszen aki csak a legkisebb együttérzést is mutatta az elítéltekkel szemben, az elveszett ember volt. Itt csak egy valami volt lehetséges: együtt üvölteni a tömeggel és ha valaki halált követelt, akkor a következőnek már tíz halálért kellett kiabálnia. Ebben a Pártban nem volt szabad mérsékletről, emberiességről beszélni. Legalább is konkrét formában nem. Ezeket a polgári érzelem-megnyilvánulásokat ki kellett irtania magából annak, aki jó kommunistának tudta magát.

Ha valaki az élre került ebben a pártban, vagy valami jobb pozíciót kapott, akkor régi énjét fel kellett számolnia. Ki kellett bújnia tulajdon lelki bőréből és a kommunista új világ új emberévé kellett átalakulnia. Az olyan polgári csökevényeket, mint vallás, család, emberiesség, a mások baja-fájdalma iránti megértés, háttérbe kellett szorítania a kollektív tömegember lelketlen sivár embertípusa érdekében. Hogy milyen iskolának vetették alá azokat, akik bekerültek az ötágú csillag roppant embermalmába, azt legjobban azokon az egyszerű vidékről felkerült parasztgyerekeken látszott, akiket börtönőri vagy politikai rendőrségi szerepre szántak. Ezek az érintetlenlelkű vidéki fiúk tizennyolc-húsz éves korukban léptek szolgálatba. Magukkal hozták a magyar falu minden kedvességét, ősi paraszthumorát, kedélyét és mosolygós világnézetét. Pár év alatt vadállatokká formálták őket.

Először is leszoktatták őket a nevetésről, mert a jó kommunista sohasem nevet, az mindig mélyenszántó gondolatokkal foglalkozik és a világforradalom megvalósításán töri a fejét. A nevelőszobák mindegyikében ott volt a nagy mintakép, a hírhedt Cseka megalapítójának, Dzserdinszkynek a fényképe és szobra. A hálótermekben, ha felébredtek, első pillantásuk Dzserdinszky mondásaival ellátott feliratokra esett a szemük: ,,Gyűlöld ellenségeidet úgy, ahogyan azok téged gyűlölnek. --- Nem irgalmazhatunk senkinek, aki nem kommunista." Ezt látták akkor, ha lefeküdtek és ezt ha felébredtek. Azután jöttek a szemináriumi órák. Éveken át minden nap. Reggel, délben és este. Ügyesen hamisított fényképekkel illusztrálták a kapitalizmus vétkeit, a papok bűneit és Moszkvában kiképzett lélekügynökök sulykolták a lelkeket a régi világ embertelenségeit illetően, amelyek csak azért voltak lehetségesek, mert a papok és az egyházak --- de főként a katolikus egyház --- butította a népet a vallás mákonyával.

Ugyanakkor párhuzamosan megkezdték a test és hús érzékeinek felkorbácsolását is. A káromkodás szinte kötelező volt, s a káromkodások főalanya az Isten, Jézus, Szűz Mária és a szentek voltak. Aki nem akart káromkodni, azt lenézték, megvetették, anyámasszony katonájának csúfolták, úgyhogy végre megunta az illető és maga is elkezdett káromkodni. Amíg az ország szinte éhezett, addig ez az embertelenségre nevelt pretoriánus hadsereg szinte dúskált a jólétben. A fiatal ÁVH-s jelöltek több fizetést kaptak a legjobb szakmunkásnál és az évadnak megfelelő kirándulásra vitték őket. Persze nőkkel vegyesen. Ha valamelyikük szeretőjének gyermeke született az dicsőség volt a férfira-nőre egyaránt. Szülés előtt külön szobát kapott valamelyik klinikán és sok esetben Rákosi és Gerő is meglátogatta a gyakran alig 16-17 éves fiatal anyát, ajándékokkal halmozván el a szerencsétlent. A keresztapaságot a Párt vállalta és a gyermek az állam felügyelete alá került.

A nevelés másik oldala a fegyelem volt. Szinte észrevétlenül vasfegyelmet teremtettek a kiválogatott seregben. Önmaguktól vezették rá az embereket, hogy jobb beletörni a fegyelembe, mint a fegyelmezetlenség következményeit viselni az egész életen át. Aki megszegte a szabályokat, vagy nem teljesítette a legodaadóbban a parancsot, azt elbocsájtották és káderlapjára ráírták az okokat. De ez sem ment simán. Először a pártbíróság elé került s azután az aktákkal és a kész ítélettel áttették az ügyét a rendes bírósághoz, ahol lefolytatták a látszattárgyalást és kihirdették az előre elkészített ítéletet. Eleinte csak úgy hullottak a három, négy, öt éves büntetések. De később ezen a csavaron is szorítottak és a párt alá tartozó katonai és rendőri szervek tagjai, ha bíróság elé kerültek, ritkán úszták meg 10---15 éves büntetésen alul. De nem volt ritka a halálos ítélet sem, melynek végrehajtásánál az illető alakulatát is kivezényelték. Elrettentő példát kellett mutatni azoknak, akik felesküdtek az ötágú csillagra és méltatlannak bizonyultak, hogy további tagjai legyenek az Ávónak vagy a néphadseregnek.

Nem csak a századoknak, de még az őrsöknek is megvolt a maguk politikai megbízottja, akik saját érdekükben beszervezték a besúgókat és minden érdemleges vagy nem érdemleges dolgot feljegyeztek eseményről, személyről egyaránt. A gépkocsizóknál például megszűntek a balesetek. Ha valaki megrongálta a gépkocsiját vagy karambolozott, akkor azt szabotázsnak minősítették és nem maradt el a büntetés.

Különösen kemény iskolát kaptak a politikai foglyok őrzésével megbízott katonák. Mert mikor a börtönöket az ÁVO vette át, akkor megszüntették a fegyőri testületeket és a kékparolis ávosoknak adták át azok munkáját. Ez a szolgálat három évig tartott, nehogy a katonák megszokják a foglyokat és valami bizalmas viszony keletkezzen közöttük. Amíg azelőtt egy a fegyőr által kicsempészet levélért az illető fegyőr mindössze fegyelmi büntetést kapott, ami ritkán haladta meg a pár hetes laktanya fogságot, addig a változás után ezt az új paragrafus árulásnak minősítette és büntetés minimuma három évi súlyos börtön volt. Ugyanígy büntették, ha egy emberségesebb fegyőr együttérzésének adott kifejezést vagy kivételt tett egyes rabokkal vagy pláne cigarettát vagy élelmiszert juttatott valakinek.

Az igazi mélypont 1950-ben következett be, mikor maga Rákosi Mátyás látta vendégül az új rabtartó őrséget és minden szentimentalizmus nélkül kijelentette, hogy a politikai rabok börtöne tulajdonképpen nem más, mint olyan hely, ahonnan nem szabad az elítélteknek élve kikerülniök. A pest-kőbányai Gyűjtőfogház vezetését akkor vette át egy Bánkúti nevű ávós őrnagy, aki éveken át Rákosi legbizalmasabb testőre volt. A váci fegyházat --- ahol ugyancsak politikaiak voltak --- Lehota nevű ávós százados vezette olyan kegyetlenséggel, hogy néha még a magyarországi börtönök orosz főparancsnoka, egy Garasin nevű NKVD ezredes is, megsokallta az ott uralkodó állapotokat. Az elvadított, agyontáplált és felheccelt fiatal ávós fegyőrök szabad kezet kaptak a foglyokkal szemben s ha valakit nem csak félholtra, de egészen agyonvertek, akkor sem lett semmi különösebb következménye a dolognak. Lehotának nem volt semmi elég szigorú. Az ő feladata az volt, hogy minél többen pusztuljanak el s ezt a hivatását teljes mértékben teljesítette. Legjobban szerette volna mind a három-négyezer embert legéppisztolyozni. Minden héten kétszer külön szemináriumi estet tartott a fegyőröknek és magával hozott dossziékból felolvasta a prominensebb foglyok bűnlajstromát, szóval azokat a bűnöket, amelyeket az illetők sohasem követtek el. A bencés Baranyay Jusztinról, a Mindszenty per második vádlottjáról azt mondta, hogy fiatal korában korbáccsal verte a bencés rend birtokain dolgozó lányokat és asszonyokat.

Az előadásnak --- mely télvíz idején történt --- már másnap megvolt a hatása. A majd hetven éves öreg egyetemi tanárt, a katolikus egyházi jog világhírű tudósát, aki életében nemcsak hirdette, de gyakorolta is a szerzetesi alázatosságot és életében nemhogy korbácsot, de még talán egy nádpálcát sem fogott, kizavarták a váci börtönudvaron álló WC-hez --- amit a rabmunkások használtak --- és 12 fokos hidegben egész délután a mocskos vaskagylókat és a kátrányos vizelőket mosatták vele. A munkát egy Cövek álnevű fiatal, 20 éves ávós őrvezető ellenőrizte. Trágár szavakkal szidta az alig ötven kilónyi súlyú öreg szerzetest és néha nagyobb nyomaték kedvéért úgy belerúgott, hogy az öreg úr arccal a fagyos, piszkos és szennyes kövezetre borult. Mikor egy Szentkatolnay nevű ezredes már nem bírta nézni Baranyay szenvedését odaállt Cövek elé, katonásan jelentkezett és tisztelettel kérte, hogy a további munkát ő végezhesse el. Cövek őrvezető elvtárs egy pillanatig szinte kővé válva bámult Szentkatolnay arcába, mintha nem értené a dolgot. Pedig megértette.

--- Maga vén Horthy-betyár gazember. Hogy mer egyáltalán ideállni és kinyitni a száját. Talán sajnálja ezt a népbutító vén papot --- ordítozott magából kikelve. De azután salamoni ítéletet eszelt ki és az öreg ezredesnek is be kellett állnia Baranyay mellé és mindketten késő estig mosták, súrolták a piszkos illemhelyet és vakarták a jeget a betonpadlózaton. De Szentkatolnay még fegyelmi elé is vitte és Lehota elvtárs Intézetvezető két hónapi fegyelmi büntetéssel sújtotta --- tiszteletlen viselkedés miatt.

De a praxisba átültetett kommunista ideológia igazi mélypontját nem a Pest-kőbányai Gyűjtőfogház, Márianosztra vagy a váci pokol, hanem azok az internáló táborok jelentették, ahová jogerős ítélet nélkül zárták a politikailag megbízhatatlan elemeket. Ezek a táborok akkor keletkeztek, mikor Budapesten megindultak a deportálások és 24 órán belül tíz- és tízezer családot szórtak szét az országban. Ekkor számolták fel a még meghagyott férfi és női szerzetesrendeket s ekkor likvidálták a régi középosztályt és önálló iparos társadalmat --- mint a szocialista állam ellenségeit. A munkabíró szerzeteseket és a deportálásra ítélt civilek nagy részét munkatáborokba vitték, míg családjukat főleg az ország keleti végében lévő falvakban helyezték el. Ekkor keletkezett az azóta hírhedtté vált recski tábor, amelyet a régi, kimerült aranybánya mellett állítottak fel. A tábort és annak munkaterületét elzárták a világtól s még a környező falvak lakosságának sem volt szabad azt megközelíteni.

De az ott folyó borzalmakról mégis sok dolog kiszivárgott és ha valaki ezt a nevet hallotta, hogy Recsk, az elsápadt, mert az tudta, hogy ami ott van, az maga az elszabadult pokol, ahol ördögök helyett emberek gyötrik és kínozzák az odakerült szerencsétleneket. Az ember pedig ha arra ránevelik és ha módot adnak neki, olykor rosszabb az ördögnél is. Az őrséget hétpróbás kommunistákból állították össze. De ez még nem volt elég. A jó párthűség mellett figyelembe vették Rákosiék az illető lelki beállítottságát is. És ha a kiszemelt őr szemrebbenés nélkül tudott valakit agyonverni, ha jóízűen szalonnázott a kékre-zöldre vert hörgő áldozat mellett --- akkor az mehetett Recskre dupla pótdíj mellett.

--- Azután csak semmi irgalom elvtársak! Akik ott dolgoznak azoknak minél előbb meg kell dögölniök. Aki pedig sajnálja őket az úgy vigyázzon, hogy maga is rövidesen odakerülhet.

Ez volt az útba indító beszéd az ÁVO budapesti központjában, ahol a Recskre kirendelt kék parolis őröknek a menetleveleket kiadták. És a beidomított fiatal elvtársak minden lehetőt elkövettek, hogy kiérdemeljék a bizalmat és főleg, hogy ne lehessen rájuk sütni a párthűtlenség bélyegét.

A recski tábor első parancsnoka egy Csillag nevű pesti kereskedősegéd volt. Valamikor Sternnek hívták és a háború utolsó évében az egyik zsidó munkaszolgálatos ezredben szolgált. Amit ott látott, tapasztalt és szenvedett, azt százszorosan adta vissza azoknak, akiknek semmi, de semmi közük nem volt a munkaszázadoknál uralkodó állapotokhoz. Bokáig érő fekete bőrkabátjában úgy suhant a kőbányában dolgozó szerencsétlenek között, mint maga a testet öltött rém. Akire rápillantott, abban meghűlt a vér. Akinek nevét felírta piros noteszába, az elkészülhetett a halálra. Szenvtelen kék szemeivel úgy nézett áldozataira, mint az a hóhér, aki maga nem öl, de aki pribékeket és beidomított veszett kutyákat tart. A minden héten kiszálló belügyminiszteri bizottság számára ő állította fel a tábor munkarendjét és ugyancsak ő határozta meg az élelem, ellátás és szállások rendjét is. A régi bánya területén levő öreg lóistállókat és egyéb épületeket alakították át a rabszolgák szállásává. Mikor ez nem volt elég, akkor 250 személyes fabarakkokat emeltek, minden különösebb szigetelés vagy fűtőberendezés nélkül. Egy részlegben 150 ember lakott. Reggel négy órakor ébresztő --- télen-nyáron egyaránt, utána azonnal a reggelinek nevezett 3 deciliter feketeszínű langyos lötty s már 15 perccel az ébresztő után sorakozó. Durva szavak és ütlegek között sárban, latyakban ki a munkahelyekre, ahol a legkezdetlegesebb szerszámokkal követ kellett fejteniök a szerencsétleneknek. Normára fejenként és naponként egy köbmétert. Aki nem teljesítette az --- szabotált.

Déli 12 órakor állva, guggolva vagy a földön ülve az ebéd. Ebéd!... Uram Istenem, milyen lealacsonyítása volt ennek a szónak az értelme, amit ott Recsken műveltek az őrök ezzel az ősi fogalommal. Ebéd! --- Erről a szóról a család, a béke nyugalma és a takaréktűzhely meghitt melege jut az ember eszébe. És mit műveltek ebből a szóból, ebből a fogalomból azok, akiket a gyűlölet hajtott és akik mellett a fenevadak csak szelíd bárányoknak tűntek fel, mert azok csak addig kegyetlenkednek, amíg éhesek. De ott Recsken és a többi ötágú vörös csillaggal ékesített munkatáborban, jól fizetett és rogyásig jóllakatott és megvadított parasztgyerekek ölték, gyötörték és kínozták Isten legnagyszerűbb alkotását --- az embert. Ők csak eszközei voltak egy olyan hatalomnak, amely Lenin mondását írta a zászlajára: nem azt akarjuk, hogy szeressenek bennünket, hanem azt, hogy rettegjenek tőlünk.

Az általuk elpusztításra ítélt kereszténység irgalom gyakorlata helyett a vörös irgalmatlanságot hirdették és gyakorolták. Ha az őszi eső átáztatta és bokáig érő sár borította a talajt, akkor ülve kellett ebédelni. Ha nyár volt és a napsugarak verték a meztelen hátakat és az emberek már csak lézengtek a fáradtságtól, akkor jaj volt annak, aki le mert ülni ebédszünet idején. Ha az egyik csoportban valaki beszélgetett és azt észrevette a kékparolis felvigyázó, akkor az egész csoportnak fél lábon kellett kikanalaznia a sovány, zsírnélküli borsó, bab, vagy szárított főzeléket. Azután hajrá, a félórás déli ebédszünet után tovább folyt a munka este tíz óráig. Onnan futólépésben haza a szállásra, negyedórás vacsorakiosztás és 11 órakor takarodó.

Alvásra alig jutott napi 7 óra. Aki elvesztette önkontrollját és munka közben elaludt vagy elájult, azt felrúgták, botokkal felverték vagy úgy felpofozták, hogy végképp elájult. Ha nem tért magához, akkor --- szimulált. Este fegyelmi kihallgatás Csillag elvtárs vezetése alatt. Csillag sohasem kiabált. Még csak nem is káromkodott. A szavak alig hallhatóan csúsztak ki keskeny ajkai közül:

--- Mondja kérem, maga miért nem akar dolgozni? Na jól van, úgy látszik, maga még nem tudja, hol van. Még nincs tudatában az itt uralkodó szabályokkal. Majd megtanulja... --- azután elvezették a szerencsétlent és bevezetésül olcsó szellemeskedések közepette a másik szobában úgy összeverték, hogy már nem is érezte a végtagjait. A verés után berúgták egy ablaknélküli betonpadlós helyiségbe, ahol vasra verték és úgy összehúzták a kéz és lábcsuklóira erősített láncot, hogy negyed óra múlva szénfekete színű lett keze lába. Újabb negyedóra múlva vérkeringési zavarok léptek fel, kihagyott a szív és az arcot elöntötte a verejték. A csuklóra rávert láncszemek bevésték magukat a csontporcba és a legkisebb mozdulat kibírhatatlan fájdalmat okozott. Itt csak egy segített: az üvöltés, a bajba jutott ember utolsó, állati menedéke. Ilyenkor rendszerint kinyílt az ajtó és zsebvillanylámpájával a kezében bejött Csillag. Megállt a saját piszkában fetrengő ember előtt és hosszan elnézte.

--- Látja kérem, miért nem dolgozott? Miért akart szabotálni?

Néha lehajolt és megnézte a csuklóra erősített láncot s a fejét csóválta.

--- Ejnye, hányszor mondtam az elvtársaknak, hogy ne húzzák ilyen szorosra.

Még egyszer a szenvedő arcába nézett, azután beszólította a küszöbön ácsorgó őrt és súgott valamit a fülébe, majd úgy csinált, mintha elment volna, pedig csak megállt az ajtó mögött. Az őr lehajolt a rabhoz, aki azt hitte, hogy egy-két láncszemet engednek --- s azután teljes erejéből felüvöltött. A kékparolis pribék még egy szemet csavart a láncon. Csillag utasításának megfelelően...

Csillag főhadnagy elvtárs jó emberismerő volt és ennél fogva jól megválogatta munkatársait is. Csupa százszázalékos munkatársa volt. Olyan akikre ,,minden körülmények között" számítani lehetett. Ott volt például Pellach Kornél sváb családból származó ávós főhadnagy. Családját a nagy sváb kitelepítés idején nem telepítették ki s nyilván ezt akarta meghálálni mostani urainak. Átvette Csillag modorát és ő sem kiabált. Ő is csendben dolgozott, mint az éjjeli ragadozók.

A harmadik rettegett ember Jeges főhadnagy volt a fővárosi katonapolitikai osztályról. Jó iskolát járt s Recsken már mint szakmában járatos emberhentes űzte a mesterségét. Ő válogatta ki a munkásbrigádok vezetőit is. Ez bizalmi állás volt, nem kellett dolgozni, csak besúgni és kikémlelni a rabok veséjét is és segíteni a fegyelmi ítéletek végrehajtásánál. A sokezer fogoly közül kikeresték erre a becstelen feladatra a legmegfelelőbbeket és egyenként behívták őket Csillag irodájába és megmagyarázták nekik --- amit egyébként már úgyis tudtak --- a feladatukat. Az illető kiválasztottak persze mident vállaltak és kevés kivétellel mindent teljesítettek.

Sokaknál a félelem dolgozott és hogy elkerüljék társaik sorsát, feladták emberi mivoltukat és lassan versenyt futottak a legkíméletlenebb őrökkel. A félelemből becstelenség lett, amint hogy az már általában lenni szokott. De ha valakit behívtak Csillaghoz vagy Jegeshez, annak nem is lehetett más választása, minthogy vállalja az aljas feladatot. Aláírattak vele egy nyilatkozatot, hogy a tábor nyugalma érdekében minden lázadási tervről vagy szökési kísérletről értesíti a tábor vezetőségét --- s azután már nem volt visszaút. A jutalom pár cigaretta, dupla ellátás és külön szállás volt --- fűtött helyiségekben. Az első napokban, hosszú lelki mérlegelés után sokan ezt nem is tartották elítélendő dolognak.

A kommunista judikatúra csavarja itt is éppen úgy dolgozott, mint bármely más szektorban annak a lelketlen, embertelen valaminek, amit kommunista gyakorlatnak neveznek. A rendszer által kidolgozott methódusok Recsken éppen olyanok voltak, mint Charkovban, Tallinban, Bukarestben vagy bármely más helyén a világnak, ahol a kommunista szocializmus épül. A kinevezett brigádvezetőket minden héten behívták az irodába, ahol el kellett mondaniok tapasztalataikat és észrevételeiket. De ez nem volt elég. Konkrétumokat követeltek, neveket, tényeket, általában olyan dolgokat, amikért büntetés járt. Mert büntetni kellett, akár volt bűnös, akár nem. Így diktálja ezt a büntető-dialektika. Ha nem volt büntetendő vétség, akkor koholni kellett. Csinálni erőszakkal. A halvány szándékot befejezett ténnyé kellett kerekíteni. A kedvetlenül végrehajtott munkát munkamegtagadássá kellett emelni, amit már keményen lehet és kell is büntetni. Elég volt egy ártatlanul elejtett szó és már épült, kovácsolódott a vád és a vádlott este már ott sínylődött az ablaknélküli cella betonpadlóján. Ha valaki azt mondotta, hogy kissé sótlan a főzelék es ezt egy besúgó meghallotta, pár óra múlva már félholtra verték azon a címen, hogy izgatott az ellátás ellen.

Lassan már életveszélyes volt bármit is mondani. Mindenkitől féltek, mert nem tudták, hogy a hivatalos besúgókon kívül kik a láthatatlan spiclik, tehát mindenki félt mindenkitől. A lelkiismeretlen brigádvezetők pedig egymással versenyeztek a feljelentésben. A főbizalmiak, Bagarus Pál, Kerekes János és egy Balla, meg Tamás nevű internáltak voltak. Rosszabbak és kegyetlenebbek voltak az őröknek és nem egyszer magának Csillagnak is új büntetési módszereket ajánlottak.

A táborban kórház is volt, de oda csak a halottak jutottak be boncolás végett. Ha valaki rosszul volt, akkor először az ügyeletes őrnél kellett jelentkeznie. Az rendszerint fél tucat pofonnal vezette be a kihallgatást. Ha kegyes volt, akkor a kórházhoz vezető kis fahídhoz vitte a beteget, amelynek mindkét végén egy géppisztolyos őr állott. Ott átadta a beteget a híd innenső oldalán álló őrnek, aki újból kihallgatta a jelentkezőt, természetesen újabb pofonok kíséretében. Ha szerencséje volt a szokvány pofonok után átmehetett a hídon, de legtöbbször békaügetésben vagy négykézláb. Ha jókedvű volt az őr, akkor közben torkaszakadtából énekelnie kellett a kórházbamenőnek. Ha a híd túlsó oldalán álló őr is jókedvű volt, akkor az illetőt visszaküldte mert nem jól énekelt. Természetesen ismét négykézláb vagy békaügetésben. Ha ezt a tortúrát megúszta akkor végre bejutott a kórházba, ahol orvos helyett fehérköpenyes őrmesterek ,,vizsgálták" a betegeket. Náluk azonban csak egy számított, --- a láz. Ha a lázmérő 38 fokon alul állt meg, akkor az illető szimuláns volt és este Csillagnál kellett jelentkeznie. A következmények ritkán maradtak el.

A rend kedvéért ugyan raborvosok is működtek ebben a kórházban, de jaj volt annak az orvosnak, aki nem találta helyesnek a gyorstalpaló kurzuson átment ávós-őrmesterek diagnózisát. Pár véleménykülönbség és az orvost vagy beosztották munkára vagy megfelelő jelentés kíséretében visszaküldték a központba. Persze lelkiismeretlen orvosok itten is akadtak bőven s ha valakinek tüdőgyulladása volt, azt enyhe meghűlésnek minősítették. Ha valaki meghalt vasraverés közben, semmi akadálya nem volt, hogy ne állítsák ki a halotti bizonyítványt szívroham következtében előállott halálról. De hát a legtöbb esetben még a halotti bizonyítványhoz sem ragaszkodtak. Meghalt --- meghalt. Egy úri bitanggal vagy osztályárulóval több vagy kevesebb igazán nem sokat számított ezen a helyen. Az az orvos pedig, aki lelkiismeretesen igyekezett teljesíteni orvosi kötelességét vagy aki nem csak komolytalan valaminek tekintette az orvosi esküt, az úgy járt mint gróf Hoyos János, aki heteken keresztül valóságos közelharcot vívott a magukat orvosoknak képzelő pribékekkel.

Egy esős őszi napon fiatal, alig húszéves fiút hoztak a kórházba azzal, hogy gyöngeségére való tekintettel megtagadta a munkát. Hoyos megvizsgálta, megállapította, hogy a fiú súlyos szervi szívbajban szenved és éjszaka erős szívattakja volt. Ezután leült az íróasztal mellé és kiállította a beteglapot. A fiút kórházba utalta. A beteg Hoyos kérdéseire suttogva válaszolt és a börtönökben uralkodó szokás szerint visszategezte a doktort. A jelenlevő két ,,orvos" őrmester ezt a visszategezést úgy vette, hogy az illető régi barátja vagy talán rokona Hoyosnak. Nem szóltak semmit, csak összenéztek és kimentek a szobából és pár perc múlva Jeges főhadnaggyal tértek vissza. Hoyost félreállították és maga Jeges vette fel a stetoskópot és buta ügyetlen hókuszpókuszokkal vizsgálgatta a halottsápadt fiút. Megmérték a hőmérsékletét --- az normális volt, tehát napnál is világosabb, hogy az orvos összejátszott a beteggel.

Tettenérés volt --- tehát azonnal büntetni kellett. Hoyost is, a fiút is vasraverték és elővették káderlapjaikat. Hoyosról tudták, hogy gróf, az nem volt újdonság, de kiderült hogy a fiú apja kúriai bíró, anyja pedig bárónő volt. Tehát arisztokrata s így mi sem természetesebb, minthogy a két arisztokrata összejátszott --- bár a fiú jelentkezése előtt Hoyos azt sem tudta, hogy a világon van. Ő csak mint orvos teljesítette kötelességét, de ez nem számított, sőt el sem hitték. Az ügyről, illetve a grófi összeesküvésről jegyzőkönyvet vettek fel, amit kellő előkészítés után mind a ketten aláírtak, bevallván, hogy régi ismerősök és előre kiagyalták az egész kórházbautalást. Nyolc órai vasban tartás után Hoyost teherautóval visszavitték Pestre, ahol a fegyelmi bíróság nyolc hónapi magánzárkára ítélte a bevezetett és jól bevált körítésekkel egyetemben. Hoyos csak hónapok múltán tudta meg, hogy a szívbajos fiú másnap délelőtt kőfejtés közben meghalt. Jelentéktelen apróság, amilyenek ezrével fordultak elő egy olyan államban, ahol Sztálin szavai szerint --- a legfőbb érték az ember...

A recski kőbányákban a munka eredménye egyáltalán nem volt fontos. Csak eszköz volt az emberkínzásra. A kifejtett kőhegyeket nem vitték el s még évek múlva is ott porlasztotta azokat az eső és a fagy. Az orosz szibériai tundrákon legalább bányákat nyitottak és városokat emeltek a halálraítéltek. De Recsken? Kőhalmokat raktak egyik helyről a másikra azok, akiknek nem volt helyük Rákosi Mátyásék országában. Ha a cél a termelés, az építés lett volna, akkor nem kezelték volna úgy a minden ítélet nélkül odadeportáltakat, ahogyan kezelték őket. Ha munka közben valaki emberi dolga elvégzésére jelentkezett, akkor előbb órákig megváratták s azután a latrináig vezető úton háromszor bukfencet kellett vetnie. Ha valaki véletlenül közvetlenül ebédkiosztás előtt jelentkezett, akkor ezt a műveletet a csajkájába kellett elvégeznie. De csajkamosásra már nem adtak vizet. Ha ilyen körülmények között nem vette fel az ebédet, akkor --- megtagadta az élelem felvételt s jött a pofozás, rúgás és ütlegelés.

Mikor a büntetések végrehajtására kicsinek bizonyult az eredetileg épített fogda, akkor Csillag elvtárs újat építetett, illetve újat vájatott a földbe. Két méter hosszú és egy méter széles volt az új fegyelmi zárka. Felső része egy szintben volt a talajjal. A téglapadozat felett 60 centiméteres víz állott s a priccset 70 centiméter magas lábakra szerelték. Ablak nem volt, csak egy lyuk az ellenőrzés számára. És vasajtó. A priccsre felülni vagy pláne lefeküdni újabb fegyelmi kihágást jelentett. Akit ide bezártak három, négy vagy öt napra, az ébresztőtől takarodóig térdig állt a vízben. Télen és nyáron. Tavasszal és ősszel. Molnár Antal építészt ide zárták --- két hétre. Mikor kijött, nem tudott járni s olyan reumát kapott, ami egész életén át hűséges maradt hozzá.

Ahogyan romlott a foglyok egészségügyi állapota, úgy szaporodtak a fegyelmi büntetések is. A csont és bőrre lesoványodott emberek nemhogy a napi előírt egy köbméter követ, de annak a felét vagy negyedét sem tudták már kitermelni. A termelés visszaesését kollektív szabotázsnak minősítették és kollektíve büntették. Aki pedig szabotált, az nem érdemelte meg a 2 négyzetméter nagyságú fegyelmi zárkát, tehát Jeges és Csillag elvtársak, 0.36 négyzetméter nagyságú zárkát építettek, azaz olyan földalatti fegyelmi cellákat, melyek oldalai 0.6 X 0.6 méter nagyságúak voltak. Csak állni lehetett bennük, ülni nem. Néha két-három napig egyfolytában. Ötletes őrök a brigádvezetőkkel patkányokat fogattak és azokat tucatjával dobálták be ezekbe a különleges zárkákba. Mint mondották, nehogy a ,,palik unatkozzanak vagy ellustuljanak". Ezt az ötletet azután a kistarcsai internálótáborban is megvalósították és a terv végrehajtói: Zgyerka főhadnagy, Tóth hadnagy, Decsi őrnagy, Sztupnik szakaszvezető, továbbá Piroska, Varga és Kiss őrmesterek előléptetésbe részesültek --- kiváló magatartásuk miatt. Ha valaki mégis kibírta ezeket a kínzásokat, akkor egy szép napon Csillag főhadnagy behozatta az irodájába és csendesen szenvtelen hangon megkérdezte, hogy akarja-e látni hozzátartozóit? Az illető nem felelt, mert érezte, hogy minden jó, amit ott kínálnak csak rosszat jelenthet.

--- Na jó --- mondta Csillag --- kivételesen engedélyezek magának egy háromperces beszélőt.

Intett az őrnek s az levezette a szerencsétlent az egyik fegyelmi zárkához, félrehúzta a kukucs bádogellenzőjét és intett, hogy nézzen be, sőt három percig beszélhet is. A térdig érő vízben ott volt az illető felesége, testvére vagy apja.

Három rettenetes perc után visszavitték Csillaghoz.

--- Na, hogy tetszett a beszélő? --- kérdezte cinikusan. --- Kedves rokona addig marad ott, amíg maga rendesen nem dolgozik. Most elmehet...

Ha a hozzátartozók érdeklődtek internált rokonuk után, vagy nem kaptak választ, vagy azt mondták, hogy az illető már régen meghalt. Mennyi, de mennyi családi tragédia keletkezett az ilyen embertelen eljárásokból. Hány, de hány embernek tették tönkre örökre és jóvátehetetlenül az életét, csak azért, mert így kívánta ezt a kommunista ideológia ördögi gyakorlata.

Oh, még szabad, boldog nyugati világ, ahol nem hiszik el ezeket a történeteket és ahol sokáig nem tudták megérteni az 1956 évi magyar forradalom alatt felszabadult népdühöt, amely lábánál fogva akasztotta fel a kezei közé került kommunista rendőröket és ávósokat. Mennyi borzalomnak és kegyetlenségnek kellett történnie addig, amíg Kosztolányi Dezső ,,Jó pesti népe" odajutott, hogy józan eszét elveszítve tíz körmével rohamozta meg az orosz tankokat.

A pesti népre mindent rá lehet fogni, csak azt nem, hogy kegyetlen. Sem a pestiek, sem a vidékiek nem voltak kegyetlenek soha. Valami messziről hozott bölcsesség és a mások baja iránti megértés az alaptermészetük. Könnyelmű és bohém. Egy jó tréfával sok mindent elintézett, olyan dolgokat is, amelyek körül más népek sokáig töprengtek volna. Pedig sokat szenvedett az évszázadok során és mégis --- ember tudott maradni az embertelenségben. Magyarországon soha nem voltak vészes népindulatok, tömegbosszúk és kollektív kivégzések. Ha előfordultak sajnálatos események, akkor azokat mindig felülről irányították. Magyarország a vértelen forradalmak országa. Talán azért, mert annyi vért --- a saját vérük hullását --- látták az elmúlt évezred során. Megutálták a vért és az erőszakosságot. Hiányzik ebből a jóindulatú népből a szlávok kegyetlenségbe átcsapó melankóliája és a románok embertelensége. Nincsen benne a németek csapatszelleme sem, amely a parancsot akkor is végrehajtja, ha józan esze és mély kultúrája el is ítéli azt.

A magyar nép sohasem produkált falvakat kiirtó és még a csecsemőknek sem irgalmazó Hora-Kloska lázadásokat, még kevésbé olyan dolgokat, amelyek a titoista Jugoszlávia megszületésekor játszódtak le a déli végeken, mikor a vörös csillag által felheccelt szerb tömegek öncselekvően német és magyar falvakat pusztítottak el asszonyostól, gyermekestől, férfiastól egyaránt. Ember maradt ez a nép akkor is, amikor a hitlerizmus évei alatt egész Európán végigsüvöltött a legradikálisabb antiszemitizmus vihara és a lengyel síkságoktól egészen a Fekete-tengerig hajszolták Ady Endre sárgacsillagos fajtáját s a népek felkorbácsolt dühe elől már csak Magyarország maradt utolsó menedékül. Itt, ebben az országban találtak menedéket a felvidéki zsidók Mach Sanyo szlovák gárdistái elől és ugyancsak ide menekültek Erdély és a Regát üldözöttjei is, ahol az európai és magyar történelem legtragikusabb óráiban még az azóta olyan hitványul megrágalmazott Szálasi Ferenc kormánya is védelmet biztosított számukra. Sem a városokban, sem a falvakban nem voltak népítéletek vagy véres atrocitások a zsidóság ellen. Mégis mennyi, de mennyi hazug írás és még hazugabb szó próbálta a vádlottak padjára ültetni azt a népet, amely az őrület tobzódásában is józan tudott maradni.

A nagy világrendezések során Európa földjét az utolsó pár évtizedben telehintették tömegsírokkal. Úgy látszik ez is hozzátartozik a kollektív szocializmushoz vezető úthoz. Tömegsírok szégyenkeznek a Balti-tenger partjain húzódó kis országok földjén és áthúzódva Lengyelországon, kelet felé átívelnek Románián és lehúzódnak egészen a Trieszt felett húzódó Karsztokig, míg Nyugat felé a tömegsírok láthatatlan fekete fakeresztjei komorlanak a Gloire nemzetének földjén is. És ebben a felfordult világban, ebben a rettenetes európai vajúdásban talán csak Ausztria és Magyarország volt az, amelynek tiszta maradt a keze a kollektív kivégzések véres foltjától. Talán ennek a két országnak a népe értette meg legjobban, hogy mit jelent európainak lenni. Hiába vonult végig felettük a maga népellenes heccpropagandájával egyrészt a hitlerizmus barna, másrészt a kommunizmus vörös vihara --- sem Ausztria, sem Magyarország népe nem sértette meg a Pax Romana népek feletti békéjében gyökeredző európai humanizmust. Nem rendeztek zsidóüldözéseket akkor sem, amikor a meglódult történelem szinte kötelezővé tette azt, de nem gyakoroltak kegyetlen ítéletet akkor sem, amikor megfordult a kocka és a háborút vesztett németséget az egész világon felelőssé tették a hitlerizmus vétségeiért.

A német-magyar vegyes lakosságú falvakban mindvégig békében éltek a két fajtából származó nép családjai és az emberi együttérzés hulláma futott végig a magyarságon, amikor a gyűlölet jegyében megindultak a magyarországi svábságot kitelepítő intézkedések. A városok és falvak magyar lakossága mélyen elítélte azokat a szovjet módszereket, ahogyan a németajkú lakosságot a potsdami döntés alapján az országból kitelepítették és hiába volt minden propaganda, melynek célja az ítélet és annak végrehajtásának megindoklása és államrezonná való emelése volt.

Talán nem véletlen, hogy Magyarországon az utolsó száz év alatt csupán két esetben beszélhetünk népdühről és népítéletről. Mind a kettő akkor történt, mikor a kommunista uralom meggyengült, illetve átadta helyét a polgári világnak. Az egyik ilyen hullám 1919 késő nyarán söpört végig az országon, amikor 133 napos uralom után megbukott a Magyar Tanácsköztársaság és Kun Béláék terrorkormánya elhagyta az országot. Rövid ideig népbosszú söpört végig az országon és sok helyen maga a nép gyakorolt ítéletet az ottmaradt kommunista vezetők fölött. Így vett magának elégtételt azért a sok szenvedésért és gyötrelemért, amit már akkor okoztak a népnek a kommunista új világ gyakorlati megvalósítói. A második ilyen tömegindulat az 1956 évi forradalom alatt kerítette hatalmába ezt a jólelkű, szelíd és kedélyes népet. Mert nem volt család Magyarországon, amely valamiképpen ne érezte volna közvetlenül is a Szovjeturalom és magyarországi kengyelfutóinak embertelenségét.

A Nyugat megbocsájtotta, de nem tudta, megérteni az akkori dolgokat, de ha ő is átment volna azon a tíz évi szenvedésen, ő se cselekedett volna másként, mint ahogyan nem is cselekedett másként a nagy Franciaország sem, a Gloire, az európai haladás és kultúra nagy nemzete sem, mikor az alig pár hónapig tartó párizsi kommün után --- 1871-ben --- negyvenezer kommunardot végzett ki rövid pár hét leforgása alatt.

Ha a történelemben lehetséges megindokolni az ilyen tetteket, akkor a kommunista uralmak cselekedetei nem csak megindokolják, de meg is bocsájtják ezeket a népítéleteket.

III.

Mikor Nagy József megalapította a kőbányai Gyűjtőfogház játékgyárát, akkor még csak 1947-et írtak és még nem következett el Rákosi Mátyás híres fordulatának az éve. A Moszkvából hazatért politikai vezetőréteg tudta, hogy az ország nem kommunista s így eleinte bizonyos lazasággal kezelték a dolgokat. A vezető pozíciókban már az ő embereik ültek, de ezek még nem voltak kommunisták, még nem voltak teljesen tisztában az igazán hatásos módszerekkel. Legtöbbje valami radikális polgári irányzatnak tartotta az egész új rendszert s maga is megijedt a dolgok későbbi fordulatától. A pártiskolákban azonban már tanították, képezték az új gárdát. Atheista előadók magyarázták az Istenelmélet hamisságát és irtották a fiatal lelkekben mindazon dolgokat, amelyeket a pártmoloch fogalmával helyettesítettek. A Párt, a Párt és megint csak a Párt --- hirdették az új könyvek és az új tanítók. A Párt az Isten, a Haza és a Család. Minden. Ellenség pedig mindenki, aki nem tartozik a Párthoz és aki Krisztust nem helyettesíti Leninnel, a szenteket pedig a nagy tanítómesterrel --- Sztálinnál. Ex oriente lux --- minden fény keletről, azaz a ,,nagy hazából", a Szovjetunióból jön. A dicsőséges Szovjetunió a népek élén jár és ő vezeti maholnap az egész világot az új Paradicsom --- a beteljesedett kommunizmus felé.

A Szovjetunió azonban Oroszországot jelenti és így természetesen az orosz nép az, amelynek a legnagyobb hálával és elismeréssel kell adóznunk. Átírták és meghamisították a tankönyveket. Évezredekre visszamenően új történelem alapjait rakták le. És ennek a történelemnek a középpontjában az orosz nép és annak alkotásai állottak.

Imperialista hazugságnak minősítették, hogy a drótnélküli távírót az olasz Marconi találta fel. Az igazi feltaláló az orosz Popoff volt, aki már Marconi előtt létrehozta azt. A könyvnyomtatás kiagyalója a német Gutenberg egy orosztól lopta el a vésett betű gondolatát. Gutenberg személyét csak a germán nacionalizmus hívta életre. A gőzgépet, az elektromosságot --- szóval mindent, de mindent az oroszok javára ír ez az új történelemszemlélet, amely már régen megszűnt kommunistának lenni, mert valójában --- Trockij száműzetése óta a pánszlávizmus nagy gondolatát szolgálja.

Óvatosan, lassan csöpögtették ezeket a gondolatokat a kiválogatottak lelkébe s nem minden eredmény nélkül. Aki kételkedett vagy nem bizonyult engedelmes szolgának, azt eltávolították, de akik beváltak, azokat kulcspozíciókba helyezték, ahol továbbadták a pártiskolában tanult dolgokat.

A szellemi és fizikai terrornak ez a gyűrűje, lassan mint valami széttörhetetlen acélpáncél fogta körül az országot s ott volt mindenütt, az élet minden szektorában. Gyárban, iskolában, a nyilvános szórakozóhelyeken éppen úgy, mint az egyetemeken vagy akár a családban, sőt még a börtönökben is.

*

Nagy József pontosan tudta, hogy ellenőrzés alatt áll. Tudta, hogy valahol felírták jogtalan bútorszerzését és hogy bútorait és lakását a Játékgyárra kapott 500.000 forint terhére javítatta ki. Félni kezdett és a polgári elhajlásban gyökerező bűnét újabb szigorítási hullámokkal és a Párthoz intézett jelentésekkel és javaslatokkal próbálta enyhíteni. Kapóra jött a londoni ügynök ajánlata és elhatározta, hogy a hamutartóexportot a legrövidebb úton megvalósítja. Naponta kétszer is lement a ,,gyárba" és mindent ellenőrzött. Néha felhívatta Péntek Istvánt és hosszasan elbeszélgetett vele. Mindent tudni akart, de nem tudott semmit, mert annakidején munka helyett csavargással töltötte idejét és nem volt alap, amelyre építhetett volna. Régi mulasztásaiért azonban nem önmagát, hanem a régi kapitalista világot okolta. Tisztelte, de egyben irigyelte is Pénteket, aki bár egyszerű munkáscsaládból származott, mégis kitanult egy szakmát és ismerte annak minden fortélyát és fogását. Nagy József lassú átalakuláson ment keresztül, de már késő volt. Kezdte érezni a foglyokkal szemben elkövetett igazságtalanságokat, de tudta azt is, ha nem tartja be a párt utasításait, akkor elveszett embernek számít és mehet alkalmi munkásnak, aki hol itt, hol ott dolgozik --- ha dolgozhat egyáltalán, mint állásából kirúgott és arra méltánytalannak minősített Ávós ezredes. Tehát elnyomta lelkében a szánalom és az emberiesség hangját és teljes szigorral, azaz embertelenséggel kezelte a foglyok ügyét.

Egy ízben, mikor váratlanul belépett Schwartz elvtárs szobájába, Schwartz zavarba jött és lefedte az előtte fekvő írást. Úgy csinált, mintha nem vette volna észre, de tudta, hogy az alhadnagy bizalmas pártjelentést írt a háta mögött --- nyílván őróla. Egyszer látta, hogy Schwartz a KP hivatalos gépkocsiján érkezett a fogház bejárata elé. Mindezeket összegezve az volt az érzése, hogy beosztottja tulajdonképpen az ő ellenőrzésére kapott feladatot, amiben nem is tévedett. Kerülte, hogy a kihallgatásra elővezetett foglyokat négyszemközt hallgassa ki, vagy hogy bárkivel egyedül tárgyaljon. A négyszemközti tárgyalásokat úgyis tiltotta a pártelőírás, de Nagy József ezen túlmenően is óvatos kezdett lenni és még a legjelentéktelenebb megbeszélésre vagy kihallgatásra is behívta Schwartz alhadnagyot, aki unott arca ellenére is jól tudta, hogy merről fúj a szél. Néha előfordult, ha valakivel egyedül volt az Intézetvezető a szobájában, hirtelen kinyílt az ajtó és a küszöbön ott állott az alhadnagy.

--- Bocsánat, elvtárs, hogy zavarok --- szólt és ki akart menni, de Nagy utána szólt.

--- Jöjjön csak be elvtárs bizonyára magát is érdekli, amiről beszélünk.

Mindenki mindenkit ellenőrzött és lassan az alkalmazottak egész gondolatköre már csak akörül forgott, hogy ki mit tud, mit látott, mit jelent vagy mit nem jelent a központnak.

A játékgyárban azért megindult a munka. Elkészült az első tucat mintadarab és teljes sikert aratott. Az ügynöknek sikerült ötven darab olyan óraüveget találnia, amelyek beleillettek a fa hamutartók vájatába és teljes volt a siker. Péntek ugyan megjegyezte, hogy a csiszolt óraüvegek túl drágák a tömegben gyártott hamutartók számára, de lehurrogták. Arra a megjegyzésére sem kapott választ, hogy a próbadarabok számára még csak elő lehetett kaparni ötven homorú üveget, de honnan kerítenek majd harmincezer darabot? Mert ennyi kellene a megrendeléshez.

--- Péntek, a maga feladata a munka vezetése és szakirányítása, de a beszerzés már nem tartozik magára --- mondotta Schwartz elvtárs,aki szinte elfulladó lelkesedéssel dicsérte az asztalon heverő színes, magyaros motívumokkal díszített, fényesre lakkozott és nem utolsósorban homorú üveggel ellátott hamutartókat.

Az ügynök javaslatára egyet mindjárt ki is próbáltak. Valamennyien rágyújtottak és egymásután nyomták el a csikkeket a hamutartóban. Azután az egyik rabbal kitisztítatták és újból megvizsgálták a használt hamutartót. Semmi baj nem történt. A vékony óraüveg ragyogóan bírta a meleget, még csak el sem pattant, a tűzálló német festék és lakk még csak meg sem ráncosodott --- szóval a rabokat, ellenőröket, felügyelőket a pártmegbízottakat egyaránt a sikeres munka öröme töltötte el. Legboldogabb talán az angliai ügynök volt.

--- És most, elvtársak, jön az utolsó munkamenet, a csomagolás, mert az nálunk Angliában igen fontos --- és azután shhh --- kezével svungos mozdulatot írt le a levegőben, ami azt jelentette, hogy holnap pedig utazunk Angliába és megkezdjük a munkát; azután folyik, csurog az angol font át Európába Németországon, Ausztrián keresztül Rákosi Mátyás zsebébe.

A játékgyár dolgozói ezen a napon dupla adag borsót kaptak, mely ténynek a gondolatát bár Nagy József vetette fel, de mégis úgy irányította a dolgokat, mintha az Schwarz alhadnagy ötlete lett volna. De Nagy József nem ismerte még eléggé alhadnagyát. Mert ha igen, akkor nem csodálkozott volna azon, amit az alhadnagy napi bizalmas jelentésében írt:

,,...továbbá szükségesnek tartom megemlíteni, hogy Nagy József ezredes elvtárs ma délben, mintegy dicséretképpen, dupla napi ételadagot utaltatott ki a Játékgyárban dolgozó letartóztatottaknak. A megbízható felügyelő elvtársak ezen már csak azért is csodálkoztak, mert Nagy elvtárs ezen cselekedete erősen ellenkezik Nagy elvtárs azon utasításaival, hogy a raboknak tilos bármiféle kedvezményt --- így például a maradék étel szétosztása, stb. --- juttatni. A pártideológia szerint kegyet csak a közösség, a Párt gyakorolhat, de sohasem az egyén. (Lásd Lenin erre vonatkozó megjegyzéseit.)"

Másnap délelőtt a londoni ügynök, aki újabban a ,,Kőbányai Játékgyár londoni képviselője" címet és jellegét kapta, egy 10 tonnás teherautón 30 ív rózsaszínű selyempapírt és 25 darab svájci óradobozt hozott magával. Az értékes leletet egy fogoly bevitte a terembe és hozzáfogtak a 25 hamutartó becsomagolásához, aminek már legfőbb ideje volt, mert délelőtt óta már három darabbal kevesebb lett.

A megindult nyomozás --- eredménytelen maradt. A rabok tudták, hogy egyet az egészségügyi hadnagy, egyet a civil írnok, egyet pedig az ügyeletes őr vágott zsebre. De nem szóltak és tűrték a szidalmakat, mert tudták azt is, ha elárulják a tetteseket, akkor annak is csak ők isszák meg a levét. De ez az izgalom is elmúlt és azután négyen nekifogtak vizes rongydarabokkal a dobozokon levő eredeti zürichi címkék leáztatásához. Mikor ez megvolt, akkor a kartonon látszott a címke nyoma, tehát oda valamit rá kellett ragasztani. Ahhoz, hogy külön címkéket nyomtassanak, már nem volt idő, tehát Olaszyval rajzoltattak egyet s azután elvitték a könyvkötő üzemben levő öreg litografáló géphez és 50 levonatot készítettek róla. Végre azok is elkészültek s mindenki gyönyörködött bennük, mert még az is rajta állott, hogy Made in Hungary. Azután felragasztották a címkéket, becsomagolták a dobozokba a hamutartókat, külön selyempapírt adva az Isten tudja honnan szerzett óraüvegeknek s mikor végre mind a huszonöt doboz készen volt, akkor egy régi narancsos ládába szépen elhelyezték a dobozokat s két rab óvatosan felrakta az alig pár kilónyi súlyú árut a tíz tonnás teherautóra, amely Schwartz igazgató-alhadnaggyal és a londoni ügynökkel lassan kigördült a fogház udvaráról.

Az optimista ügynök azt ígérte, hogy pár nap múlva sürgönyöz Londonból, de a sürgöny csak két hónap múlva érkezett meg, mert Vass Zoltán gazdasági csúcsminiszter sem tudta megkurtítani a kiviteli árúk adminisztrációs idejét, illetve megkerülni az állam biztonságát jelentő paragrafusok százait. A dobozokat először el kellett vinni a vámhivatalba, ahol minden dobozt külön felnyitottak. Közben ottan is elveszett egy-két darab és összetörött pár üvegbetét. Mikor ez is megvolt, akkor új ládába kellett csomagolni, kiviteli engedélyt kellett szerezni és elintézni még jó csomó ,,kellett" rovatot.

Az ügynököt kihallgatta az ÁVO, kifaggatta a külügy és külön utasításokkal látta el a Párt, amely angol nyelvű propagandafüzettel is ellátta. Az ügynök azonban okos ember volt, tudta, hogy ő már sohasem jön vissza Magyarországra és a bécsi Ostbahnhofon véletlenül ott felejtette a harmadosztályú váróteremben az összes propagandaírásokat tartalmazó két vulkánfíber koffert. De a hamutartókkal együtt szerencsésen megérkezett Londonba, ahol azonnal munkához látott, főleg azért, hogy saját önálló üzlete megvalósításához némi tőkére tegyen szert. Fáradozásait siker koronázta, amennyiben sikerült nyélbe ütnie Anglia és a gyarmatok számára a harmincezer darabos megrendelést, amit azonnal sürgönyileg tudatott a Párt gazdasági osztályával, Vass Zoltán legfőbb gazdasági csúcsminiszterrel és nem utolsó sorban Nagy József ,,letartóztatóintézetbeli" főigazgató elvtárssal.

A sürgöny vétele után azonnal megindult a rohammunka, ahogyan annakidején az ilyen munkákat hívták. Nagy József intézetvezető és Schwartz alhadnagy hivatásuk teljes magaslatán állva, komoly arccal járták az üzemet és felváltva látogatták a különböző állami üzemek gazdasági előadóit a minél előbbi nyersanyagok kiutalása végett.

A félelmetesen nagyszerű varázsszó --- Angliai Export --- előtt minden ajtó megnyílt. A Párt az eddig kiutalt ötszázezer forinton felül --- amely egyébként már régen elfogyott --- újabb egymillió forintot utalt át a Játékgyárhoz, amely immár teljes gőzzel dolgozott. A gyár új csomagolópapír-tekercseket szerzett be, sőt a vezetőség új vésők és kalapácsok megvételét is engedélyezte. Az őröknek, a három civil munkásnak, a két civil írnoknak, továbbá Nagy József intézetvezetőnek és Schwartz alhadnagynak külön prémiumot szavazott meg, de természetesen nem maradhatott ki az ellenőrzéssel megbízott két pártmegbízott sem. Ezen túlmenően az üzemben dolgozó 14 rab szakmunkásnak is megállapítottak egy minimális fizetést --- elvégre egy szocialista államban még a rabok sem dolgoznak ingyen --- úgyhogy az összes járulékok (rabtartás, ellátás, az őrök fizetéséhez való hozzájárulás stb. stb.) levonása után minden egyes rabdolgozónak havonta annyi pénze maradt, hogy abból két kiló kenyeret és hetenként 20 Munkás cigarettát vásárolhatott magának.

Az angliai export számára merített papíron nyomott levélpapírokat rendeltek (melyeket a londoni ügynök segítségével Londonban állítottak elő) angol szabású borítékokkal. Színes prospektust is készíttettek az egyik pesti nyomdában a gyár eddigi és ezutáni készítményeiről. Háromszínnyomású képen mutatták be a magyar folklór legszebb elemeivel díszített hamutartókat s jobb híján ugyancsak színes nyomatban közölték a polcokon porladó próbaötleteket, amelyekből csak egyes darabok voltak de --- gondolták --- majd csak akad megrendelő, hiszen azért él Londonban a gyár megbízottja.

A szöveget a párt külügyi hivatalában működő hivatalos fordítók ültették át angolra, természetesen megfelelő tiszteletdíj ellenében. Abból persze kimaradt, hogy a tárgyakat a börtönökben élő politikai foglyok készítik. Ez utóvégre egy szabad állam legbensőbb magánügyéhez tartozik, s a vásárlóknak ehhez igazán semmi, de semmi közük sincsen.

Olykor átmeneti nehézségek mutatkoztak, de a párt jelenlevő gazdasági ellenőrei minden akadályt elgördítettek az útból és két hónap alatt már nem kevesebb, mint tízezer hamutartó sorakozott a raktárrá átalakított zárkákban várván az elszállítást.

Az akadályokat áthidaló rugalmasság tekintetében csak a lelkiismeretes Péntek Istvánnak voltak aggodalmai, de hát őt mindenki letorkolta és általában egy rabnak --- pláne politikainak --- nem lehetett önálló véleménye. Nagy József ugyan érezte Péntek megállapításainak a helyességét, de félt, hogy a mindenütt ott levő és a mindenütt és mindenkor leselkedő pártemberek feljelentik, rabokkal való kooperálás végett. Tehát hallgatott, ő is lelkesedett és dicsért, ha arról volt szó, hogy majd mi megmutatjuk, mit tud termelni a szocializmus felé haladó szabad proletárság. Hallgatott akkor is, amikor Péntek István közölte vele, hogy amíg a mintapéldányok hársfából készültek, addig az elkészített tízezer darabból több mint kilencezer bükk- és akácfából készült. Hallgatott akkor is, amikor Péntek azt panaszolta, hogy a házi gőzölés nem ér egy garast sem és legfőbb ideje volna egy modern kis gőzölő- és szárítóhelyiséget berendezni. Főleg pedig hallgatott azért, mert a másodszorra kiutalt egymillió forintnak is végére jártak már és az összegnek több mint fele személyi kiadásokra és előre kiutalt prémiumokra ment el. De mikor bement a hamutartókkal megrakott raktárba, akkor megnyugodott. Olyan szépen és békésen sorakoztak a polcokon, mint a katonák, akik éppen Anglia meghódítása előtt pihennek. Túlzottnak tartotta Péntek aggodalmait és már azon gondolkodott, hogy leváltja és zárkára vágja örökös aggodalmaskodása miatt. Ha este hazajött a szemináriumról akkor azt hitte, hogy Péntek tulajdonképpen imperialista ágens, aki csak azért akadékoskodik hogy hátráltassa a munkát és konkolyt hintsen az elvtársak és az ő vetésébe. Később már Péntek is betört és nem panaszkodott senkinek. Gépiesen végezte a munkáját, rendet és fegyelmet követelt rabtársaitól, csak néha a zárka magányában mondta el aggodalmait. Attól félt, hogyha kitör a botrány, akkor majd ő lesz a bűnbak és régi jó bolseviki módszer szerint rajta verik el a port, ami még kötél is lehet.

Pénteket szakszempontból főleg két dolog aggasztotta: a hársfából bükkfává vedlett nyersanyag mellett. Az egyik aggodalma a festékek miatt volt. A londoni ügynök által felhajtott német tűzálló festék és lakk már régen elfogyott, s helyette valami hazai újítású festéket és mázat hoztak, ami még az erősebb napsugarakat sem bírta ki, nemhogy a cigaretta parazsát. Amellett a színek is bágyadtak, mattok voltak. Ezeket a festékeket már nem az IG Farben industrie, hanem valami újpesti zuggyár állította elő.

Észrevette Péntek azt is, hogy a régebben beraktározott tárgyak elvesztik színüket, sőt a festék lepattogzik a fáról. Mikor ezt szóvá tette Nagy Józsefnek, az idegesen rendre utasította, mert a festékeket a Párt gazdasági osztálya utalta ki, így tehát a festék ellen Pénteknek sem lehetett kifogása. Tekintve hogy a bélésnek szánt homorú üvegeket szintén a Párt gazdasági bizottsága utalta ki, így az ellen sem lehetett Pénteknek kifogása és nem is szólt. Az üvegek ugyanis mind három milliméter vastagok voltak, ellentétben a londoni ügynök alig fél milliméter vékonyságú óralapjainál. Az eredmény? Ha valaki pár pillanatig rajta hagyta cigarettáját az üveglapon, az a felületi hőemelkedés következtében menthetetlenül elpattant. Az egyik rabmunkás ezen úgy akart segíteni, hogy azt javallotta Pénteknek, hogy minden hamutartóra írja rá: ,,Kéretik a cigarettát nem a hamutartóba helyezni."

Péntek mosolygott a tréfán, de mivel nemcsak lelkiismeretes ember volt, hanem a nyakát is féltette, elhatározta hogy a fegyelmi szabályok be nem tartásával jelentést ír a Párt gazdasági bizottságának, feltárja a hibákat és a levél másolatát eldugja valahová, hogy ha kell azzal fedezze magát. Meg is írta a beadványt, és arra még bélyeget is szerzett, azután egy hamutartóval lekötelezett őr segítségével kicsempészte. A levél eljutott a címzetthez: a Párt gazdasági osztályának a főnökéhez, bizonyos Krancsecs elvtárshoz, aki jó partizán és rossz cipőfelsőrész készítő volt a régi világban. Tekintve azonban, hogy Krancsecs elvtárs is érdekelve volt a Játékgyárnak kiutalt másfélmillió forintban, így a levél tartalma igen kellemetlenül érintette, már csak azért is, mert újabb millió kiutalásáról volt szó a legutóbbi ülésen. Legjobban szerette volna a levelet elsüllyeszteni, de nem tudta, hogy az az átkozott Péntek kinek küldte még el a levél másolatát. Nem maradt tehát más hátra, mint kellő kipuhatolózás után a levélben foglalt vádakat, illetve állításokat lehetőleg csendben kivizsgálni és a pillanatnyi helyzetnek megfelelően dönteni.

Krancsecs elvtársra igen megnyugtatólag hatott, hogy a levélen nem látta a börtöncenzúra pecsétjét, ami azt bizonyította, hogy Péntek a hivatalos ellenőrző szerv megkerülésével, börtönnyelven szólva, feketén juttatta el hozzá a beadványt. Krancsecs jól ismerte a börtönszabályokat, mert a Horthy-érában maga is több hónapot töltött a gyűjtőfogházban az akkori gazdasági erők elleni ellenállása miatt. Ez az ellenállás annak idején abból állott, hogy a gyárból, ahol dolgozott, az inge alatt több ízben egész felsőbőröket csempészett ki, míg rajtakapták és lopás miatt elítélték. Azóta azonban bebizonyította, hogy mindezt azért követte el, hogy gyengítse a kapitalizmus hadállásait tehát cselekedete nem tekinthető közönséges bűnténynek, sőt --- mint azt az igazolóbizottság megállapította --- egyenesen bátor és veszélyes pártmunka volt, hiszen ha minden cipőfelsőrész-készítő Krancsecs elvtárshoz hasonlóan cselekszik, akkor az összes cipőgyárak bezárhatták volna kapuikat és előbbre vitték volna a forradalmi proletariátus ügyét. Krancsecs tehát a bizottság döntése alapján megkapta a régi harcosnak járó és vörös csillaggal díszített pártjelvényt és részben tekintélye, részben harcos múltja révén hamarosan nagy befolyású tagja lett a KP gazdasági bizottságának.

Krancsecs elvtárs hosszú töprengés után úgy döntött, hogy maga veszi kezébe az ügyet, kipuhatolja az igazságot és csak azután terjeszti a levelet az ülés elé. Felkereste tehát Nagy József intézetvezetőt, aki Schwartz alhadnagy társaságában fogadta a nagynevű elvtársat. Kissé meglepő volt a hirtelen látogatás és Nagy azt gondolta, hogy Krancsecs elvtárs az üzemet akarja megtekinteni. Nagy meglepetésére azonban a látogató a börtönben uralkodó fegyelem után kezdett érdeklődni.

--- Mondja kérem, Nagy elvtárs --- kérdezte Krancsecs kissé erőltetett, ideges hangon --- a letartóztatottaknak szabad cenzúra nélkül is levelezniük a külvilággal ?

Nagy elsápadt, mert valami csapdát sejtett és észrevette, hogy Schwartz alhadnagy szemei túl kíváncsian villantak fel a kérdés elhangzásakor.

--- Nem kérem --- mondotta meggyőző magabiztos hangon --- az intézetben ezen a téren a legnagyobb fegyelem uralkodik és egy betű sem hagyhatja el a falakat anélkül, hogy a cenzúra ne látta volna előzőleg. Elismerem aztat --- itt ismét a nagyobb nyomatékot használta ---, hogy néha előfordulnak fekete levelek is, de az illetők előbb-utóbb lebuknak és példás büntetésben részesülnek. De miért kérdezi az elvtárs? Talán valami oka van reá?

--- Oh nem --- felelte Krancsecs --- valami apróság az egész. Valami felelőtlen rágalmazásról van csupán szó. De igaz --- terelte másra a beszédet --- mi újság a Játékgyárban? Hogy halad a hamutartók ügye? Ha nem csalódom, rövidesen le kell szállítanunk a megrendelt harmincezer hamutartó felét. Nagyon szeretném, ha be tudnák tartani a határidőt, mert az angolok kényesek erre és ha csak egy napot is késünk, képesek lemondani az árut, hogy így üssenek egyet rajtunk.

Az utolsó szavaknál hirtelen megállt a szoba közepén, ránézett Nagy Józsefre és nem minden él nélkül mondotta:

--- És tudja, Nagy elvtárs, hogy Rákosi elvtársunk nem érti a tréfát ilyen nagyfontosságú gazdasági ügyben.

Rákosi nevének említésére Nagynak szinte a lábába zuhant a szíve és hogy leplezze zavarát, rágyújtott egy cigarettára és köhögni kezdett tőle --- de akarattal.

--- Azt hiszem semmi, de semmi akadálya nincs a pontos szállításnak. Ugye, magának is ez a véleménye, Schwartz elvtárs.

Schwartz azonban nem felelt csak hümmögött valamit. Magában még mindig Krancsecs első mondatán töprengett és érezte, hogy itt büdösödik valami Krancsecs látogatása mögött.

Csend.

Krancsecs az ablak előtt állott és kinézett az alant elterülő gondozatlan kertre. Emlékezett. Lassan már ő is azt hitte, hogy annak idején, mint hős mártír töltötte büntetését. Kissé elérzékenyedett és megfordult.

--- Tudják az elvtársak, hogy én már voltam ebben a szobában valamikor régen. Idestova húsz éve annak, Persze mint a Horthy-rendszer rabja... --- de azután hirtelen megbánta, amit mondott. Elvégre még valahol bizonyára megvannak a régi törzskönyvek s ezek az óvatos elvtársak utána mehetnek. Igaz, hogy őt igazolta a pártbizottság, de nem jó a múltat bolygatni. Ami elmúlt, az elmúlt, hagyjuk a pokolba.

Amíg beszélt, az utolsó mondatnál ismét villant egyet az alhadnagy szeme. Ő már hallott valamit Krancsecs múltjáról, az igazoló bizottság döntését is ismerte, de azért mégis. A jó kommunistának ébernek kell lennie... és ekkor elhatározta, hogy utána néz a törzskönyvekben Krancsecs büntetésének.

Krancsecs sóhajtott, majd helyet foglalt az egyik karosszékben és Nagy József felé fordult.

--- Mondja, intézetvezető elvtárs, milyen embernek ismeri maga az üzem rabvezetőjét? Ha jól emlékszem Pénteknek hívják. Furcsa név --- nézett maga elé, mintha valami jelentéktelen dologról lenne szó.

Schwartz ismét hegyezni kezdte a fülét.

--- Itt valami nem stimmel --- gondolta magában. --- Miért érdeklődik éppen Péntek után?

Schwartz nem szólt egy szót sem, tovább is hallgatott. Nagy József pedig nem tulajdonított különösebb fontosságot a kérdésnek. Elvégre Krancsecs is tudta, hogy Péntek vezeti a munkákat.

--- Péntek? Azt hiszem, jó szakmunkás. Eddig nem volt semmi különösebb baj vele.

--- És mi volt az, ami nem számít a különösebb bajok közé? ---- hatolt be dialektikusan a résbe Krancsecs.

--- Túlságosan aggodalmaskodó és kritikus ember --- felelte Nagy.

--- És a káderlapja? Már úgy értem, a börtönkádere. Mi volt ez az ember azelőtt és miért ítélték el? --- feszítette tovább a rést a gazdasági szakember.

Az intézetvezető a páncélszekrényből előkereste Péntek dossziéját és átadta Krancsecsnek betekintés végett, aki átfutotta a benne levő lapokat.

--- Hm --- mondta. --- Régi marxista. Munkás származás. Azután nyilas főideológus... hat év kényszermunka... tulajdonképpen tehát munkásáruló.

Letette az iratot az asztalra és nem felelt semmit Schwartznak, aki azt kérdezte, hogy talán valami újabb dolog derült ki erről a Péntekről.

Kissé nyomott hangulatban ballagtak le a raktárba, hogy megtekintsék a már elkészült hamutartókat. A rövid úton Krancsecs a megoldáson törte a fejét, hiszen a pénzt az ő javaslatára utalta ki a Párt, de azonkívül, és ez volt a legkellemetlenebb --- tizenhat hónap óta ő is felvette felügyeleti bizottsági tagsága révén a havi 800 forintot és a negyedévi kétezer forint prémiumot, ami körülbelül 25.000 forint volt, s amiért őszintén szólva még annyit sem csinált, mint a régi kapitalista világban egy igazgatósági tag, aki legalább néha benézett az ügyvitelbe --- ha kedve volt hozzá. Elmélkedése révén arra a megállapításra jutott, hogy az ügyet el kell simítani, azt az akadékoskodó Pénteket le kell váltani és súlyos büntetésben kell részesíteni, fekete levelezés és denunciálás miatt.

Mire leértek a raktárba, már készen volt a haditerve.

Tekintve, hogy nem volt teljesen szakember és az iparművészeti tárgyakról nem sok fogalma volt, nem vette észre a Péntek által hangoztatott hibákat. A hamutartók szép csomagolása is megnyerte tetszését, így mindent rendben talált, sőt három darab hamutartót is elkért Nagy Józseftől, hogy mint szériagyártmányokat bemutassa a gazdasági bizottság legközelebbi ülésén.

A hangulat feloldódott és mind a hárman a legjobb kilátásokkal tértek vissza Nagy irodájába. Miután Krancsecs kijelentette, hogy a látottakról az ülésen referálni fog és természetesen ott sem mondhat mást, mint amit tapasztalt. Nagy két üveg sört hozatott, amit a jó munkát végzett emberek nyugalmával fogyasztottak el. Mikor megitták az utolsó pohár sört is, akkor, Krancsecs régi szokása szerint a mellényzsebéből elővett egy összegyűrt cigarettát, gondosan besodorta a végét és rágyújtott. Azután kényelmesen hátradőlt az öreg bőrfotelben, maga elé nézett és lassan beszélni kezdett.

--- Elvtársak --- mondotta --- mind a hárman tudjuk, hogy azt az építő munkát, amit Rákosi elvtárs meghirdetett, ebben a szellemben nekünk kell megvalósítani. Ezt mi meg is tesszük, mert az ország dolgozói ezt el is várják tőlünk. Azonban, elvtársak soha egyetlen pillanatig sem szabad megfeledkeznünk; az éberségről, mert az ellenség mindenütt ott leskelődik. Tévedés volna azt hinnünk, hogy a nagy Szovjetunió segítségével már megsemmisítettük őket.

--- Korántsem --- vetette közbe az alhadnagy, aki eddig olyan néma volt, mint az óvatos sült hal.

--- Igen, korántsem --- ismételte Krancsecs és megint maga elé nézett, mint aki újabb és még mélyebb gondolatot keres. --- Korántsem. Az ellenség itt van közöttünk és nekünk --- és ezt nyomatékosan mondotta --- állandóan figyelnünk kell, hogy lecsaphassunk reá. Mert például itt van ez a Péntek --- ekkor benyúlt kabátja belső zsebébe és kivette Péntek levelét és letette az asztalra. Az intézetvezető és az alhadnagy a levél tartalmát kutató szemekkel néztek a papírra, de az egyelőre nem árulta el a titkát.

--- Tudják elvtársak, mi ez a papír? --- folytatta Krancsecs, aki a dialektikus elmélkedésen túl mindig szerette a színházi jeleneteket. Nagy és Schwartz megkövülve hallgattak.

--- Ez a levél, megmondom őszintén, az ellenség levele. Ez a levél innen a börtönből jutott el hozzám anélkül, hogy erről az elvtársak tudtak volna, ami azt bizonyítja, hogy az elvtársak nem elég éberek azon a poszton ahová a párt bizalma állította önöket.

--- Szabad ,,aztat" a levelet megnéznem --- szólt szinte könyörgő hangon Nagy József.

--- Azonnal fel fogom olvasni az elvtársaknak és azután cselekedjenek legjobb belátásuk szerint. Én a börtönügyekbe nem szólhatok bele. Ez az elvtársak dolga. Engem csak az érdekel, hogy gazdasági vonalon minden úgy menjen, hogy kiérdemeljük a Párt dicséretét. Én itten ebben a kérdésben, én nem ismerek pardont.

A hamutartóba dobta már régen nem égő cigarettáját és felolvasta a levelet melynek tartalma mélyen megdöbbentette mind a két elvtársat. Különösen az alhadnagy felháborodása volt hatalmas, már csak azért is, mert nem ő volt az intézetvezető és ezek a dolgok kívül estek az ő munkakörén. Nagy azonban megijedt és saját szemével akart meggyőződni a levél tartalmáról azért elkérte Krancsecstől és kétszer-háromszor is elolvasta. Kerek, fekete szemei még nagyobbak lettek és ijedtségét igyekezett felháborodással álcázni.

--- Hallatlan! Felháborító! --- ismételgette. --- No de majd megkapja a magáét. --- Megnyomta a csengőt és a belépő fegyőrnek utasítást adott, hogy a Játékgyárból azonnal vezesse elő Péntek letartóztatottat.

De mielőtt még Péntek bejött volna, Krancsecs tisztázni akart egy-két dolgot.

--- Elvtársak! Látták ugye, hogy mielőtt ezt a bomlasztó szándékú levelet megmutattam, személyesen is megtekintettem az addig elkészített árukat. De miután láttam azokat és meggyőződtem, hogy azok a legkényesebb exportkövetelményeknek is megfelelnek, így ennek a Pénteknek a levelét nem minősíthetem másnak, mint bomlasztó tevékenységnek. És a levelet átadom az elvtársaknak, s azt hiszem távozhatok.

--- Nem, csak maradjon az elvtárs --- marasztalta Krancsecset Nagy. --- Ha meghallgatja Pénteket, úgy a fegyelmi büntetésen kívül azonnal le is zárhatjuk az ügyet.

--- Nem! az ügyet nem lehet ilyen egyszerűen lezárni. Én nem tudhatom, hogy ez az ember még milyen helyekre küldte el ennek a levélnek a másolatát, illetve írt-e más levelet is. Mert ha hozzám el tudta juttatni cenzúra nélkül, akkor feltehető, hogy máshol is próbálkozott, valószínűleg sikerrel --- mondta Krancsecs különösen kihangsúlyozva az utolsó mondatot --- tekintve, hogy minden cenzúra ellenére is módja van erre. Elvtársak, elfelejtik, hogy a Pártnak mindent kell tudnia!

--- Természetesen --- jegyezte meg az alhadnagy Nagy József felé irányuló felháborodással.

--- Igen, elvtársak! Ez nemcsak természetes, de kötelesség is. A Párt gazdasági bizottságának az ülésén --- folytatta előadását, miközben karórájára nézett, mintha az óra az ülés időpontját is mutatná --- azaz holnapután bemutatom Péntek levelét, de természetesen --- és itt Nagy Józsefre nézett --- beszámolok arról is, hogy a munka első ütemét sikerrel befejeztük, az export cikkek szállításra várnak és ezen a téren semmi, de semmi kifogásolni való dolgot nem találtam. Az igazság kedvéért természetesen az ülésen ki kell emelnem még azt is, hogy ezért a kiváló teljesítményért elsősorban �--nt, Nagy József ezredes elvtársat, illeti a köszönet.

Nagy József szívéről szinte hallhatóan mázsányi kő gördült le Krancsecs elvtárs utolsó szavainál, sőt még virág is nyílt a szívében, mikor Krancsecs felállott és ünnepélyes pózzal kezet nyújtott neki.

--- Köszönöm a jó munkát, elvtárs, csak így tovább és akkor nincsen semmi baj.

Az alhadnagy is felállott és szomorúan tekintett ki a nyitott ablakon át a kertbe, ahol már nyíltak az akácok, és illatukkal eltemették az alhadnagy álmait az intézetvezetői állást illetően. Mikor azonban Krancsecs vele is kezet fogott, akkor kissé megvigasztalódott és elhatározta, hogy töretlenül halad tovább a megkezdett úton a végső győzelemig.

Közben az ajtó előtt már ott állt a falnak fordulva, előírás szerint Péntek István és valami nem jót sejtve nézte a meszes falat. Gondolta, hogy a levél körül állhat a balhé, mert ha valakit felvittek az intézetvezetőhöz, akkor nyilván nem azért történt, hogy egy kávéval kínálják meg. De hát a levél --- Istenem --- gondolta --- azzal csak jót akartam. Ilyen anyaggal nem lehet becsületes munkát végezni. Rossz a fa, rossz a festék, rosszak a legújabban leküldött emberek. Az igazi iparosokat elvitték, mert azok visszafeleseltek, s olyanokat hoztak le akik alázatos igenlésükkel mindenben igazat adtak Schwartz alhadnagynak, meg a többi civil művezetőnek. És a lopások. Pedig azt meg sem említette a levélben, mert tudta, hogy lopni csak a rabok lopnak a börtönben. A smasszerek, a hivatalnokok, a nyomozók a pártmegbízottak, meg a civil munkások --- azok nem lopnak. Azok csak elvisznek. Hamutartót, üvegbetéteket, szerszámokat, mindent, ami csak a kezük közé kerül. És az ilyen elvitelek felett szemet hunynak a vizsgálat alkalmával s ha egy rab feljelentené az igazi tolvajokat akkor olyan büntetést kapna, hogy elmenne a kedve az ilyen --- denunciálástól...

Merengéséből a fegyőr durva hangja ébresztette fel:

--- Na gyerünk, Péntek. Aztán rendesen tisztelegjen!

Péntek István belépett az igazgatói szoba szentélyébe és vigyázz állásban jelentkezett. A szobában tartózkodók valamennyien a kényelmes bőrfotelekben ültek. Az alhadnagy bánatos szemeivel még mindig a fehér akácvirágokat bámulta s úgy tett, mintha csak véletlenül volna jelen. Krancsecs egy újabb hullott dohányú cigarettát kapart elő a mellényzsebéből, Nagy József pedig, miután egy pártújságot helyezett Péntek levelére lassan felállt és az íróasztala mögé ment.

--- Na, Péntek, hogy megy a munka? --- kérdezte.

Péntek pontosan beszámolt a munka menetéről s közben azon törte a fejét, hogy ki lehet az a harmadik személy, aki olyan nagy gondot fordít szétlapult cigarettája összenyálazására.

--- Szóval jól megy a munka, mi? --- mondotta némi nyomatékkal az ezredes, mire Péntek mondani akart valamit, de ajkai félúton megálltak, mert nem tudta beszélhet-e a számára ismeretlen ember előtt.

--- Csak beszéljen nyugodtan, Péntek, hiszen ismeri már Krancsecs elvtársat --- mondotta az intézetvezető, kinek szavaira Krancsecs felnézett Péntekre.

--- Azt hiszem, személyesen még nem volt szerencsém.

Péntek elpirult és zavarba jött. Szóval ez az ember az, akinek a levelet, a fekete levelet küldte. Nem sok jót nézett ki Krancsecsből. Ő valahogy másképpen képzelte el a Párt gazdasági főnökét. Komoly tekintetű valakinek, aki szivart szív és nem mellényzsebéből előszedett cigarettavéget nyálazgat a hivatalos tárgyalások alatt.

Pillanatnyi csend zuhant a szobára és Péntek úgy érezte magát, mint az, aki valami mély, sötét verembe esett. Azt kívánta, hogy bár örökké tartana ez a csend. De nem tartott tovább a másodperc töredékénél. Újból Nagy beszélt:

--- Nézze, Péntek, magát az intézet bizalmi állásba osztotta be. Olyan helyet kapott, ahol nyugodtan dolgozhatott és termelhetett, hogy kiérdemelje majd az amnesztiát. Eleinte rendesen is dolgozott, de azután mindenféle ürüggyel lassította a termelést...

--- Intézetvezető úr kérem --- szólalt meg Péntek, aki mint régi marxista tisztában volt az ilyen vádak jelentőségével. De mondatát nem fejezhette be, mert az alhadnagy, aki még mindig az akácokat bámulta, hirtelen közbevágott:

--- Fogja be a száját, Péntek és csak akkor beszéljen, ha kérdezik.

--- Kifogásolta a Párt gazdasági osztálya által nyújtott anyagot, --- folytatta Nagy József --- kifogásolta a szárítóberendezést, a kartársai tudását, általában mindent. Ahelyett, hogy buzdította volna az embereket defetizált (ez a kifejezés igen divatos volt abban az időben, mikor a Párt minden kritikát aknamunkának tekintett) és mondjuk meg őszintén: szabotált. Krancsecs elvtárs ezzel szemben megállapította, hogy az elkészített tárgyak minden kritikán felül állanak és ha kellő buzgalommal dolgozott volna, akkor már mind a harmincezer darabnak készen kellene lennie.

Krancsecs helyeslően bólintott erre a neki tulajdonított megállapításra, mire Nagy tovább folytatta:

--- Igen, maga szabotált, Péntek. De ez még nem minden! Az én hátam mögött árulkodó levelet írt a Párt gazdasági osztályának és valószínűleg még másoknak is. Ezzel fegyelmi vétséget követett el. Remélem, tudja mik a következményei az ilyen dolgoknak.

--- Intézetvezető úr, kérem --- próbált védekezni ismét, de az alhadnagy hogy mutassa buzgalmát, felugrott, odament Péntekhez és kétszer pofon vágta. Krancsecs úgy tett, mintha nem vette volna észre és kialudt cigarettájával bíbelődött.

--- Aljas defetista --- lihegte az alhadnagy és megállt a szoba falára akasztott Rákosi fénykép előtt, mintha mondotta volna: na látja, vezető elvtárs, ilyen pártember vagyok én.

A majd félóráig tartó kihallgatás során Péntek csak a vádakat hallgatta. Véleményére senki sem volt kíváncsi és nem is engedték beszélni. Miután még az alhadnagytól újabb fél tucat pofont kapott, kivezették az előszobába, ahol addig állt, amíg a fiatal fegyőr átvette Nagy Józseftől a fegyelmi lapját. Pénteket már vissza sem vitték a munkaterembe, hanem azonnal a fegyelmi osztályra dobták, ahol a kíséretével megbízott őr az alábbi fegyelmi lapot adta át az osztályvezetőnek.

Fegyelmi lap

Péntek István letartóztatottat (Tkvsz. 1945/185) a mai napon fegyelmezetlenség, munkaszabotázs, felettesei iránti tiszteletadás elmulasztása, tiltott levélírás halmazata miatt az alábbi fegyelmi büntetéssel sújtom:

Hat hónapi magánzárka az Intézet fegyelmi osztályán, minden másnap fél ellátmány. Ezen kívül az első három hónap kemény fekhely, derékalj nélkül. Csütörtök reggel 6 órától hétfő reggel 6 óráig szigorított sötétzárka, továbbá egy évig az összes engedélyezett kedvezmények megvonása. (Látogató fogadás, levélírás, stb. stb.) Fentnevezett elítélt külön szigorral kezelendő!

Nagy József

intézetvezető

Akármilyen jól is végződött a Péntek-ügy, Nagy József mégis érezte, hogy Pénteknek igaza volt. Legbenső önmagát kissé elítélte, hogy Krancsecs jelenlétében nem bánt enyhébben Péntekkel, aki talán jót akart, hiszen bandzsa szemével olyan becsületesen nézett.

Nem! Ez az ember ártatlanul szenved. Dehát mit tehet ő, Nagy József, volt munkakerülő, szökött katona, majd ezredesi rangban a kőbányai Gyűjtőfogház igazgatója. Ő csak egy kerék a mindjobban rohanó pártapparátusban, s ha ő nem tiporja el azt, aki útjában áll, vagy akire ráterelődött a pártellenség gyanúja, akkor őt tapossák el. Ezt pedig száz Péntek sem kívánhatja tőle. Azután ott van ez a hallgatag Schwartz, ez a besúgó, ez a senki, aki még csak segédmunkás sem volt a régi világban, csak olyan Teleki-téri tekergő. Milyen ronda volt, amikor megpofozta Pénteket. Pfuj! Látszott az ügyetlen ütésen, hogy még verekedni sem tanult meg, mert túl gyáva volt ahhoz is. Közben mindenhova bedugja az orrát, mindenütt szimatol és valószínűleg mindent jelent. Ha futni engedem Pénteket, bizonyára azt is jelentette volna polgári elhajlás miatt.

És ez a Krancsecs, az meglehet, hogy jó pártember, lehet, hogy jól vezeti a gazdasági ügyeket, de hogy a hamutartóhoz nem ért, az biztos. Mikor megnézte a hamutartókat, azt kérdezte, hogy ugye elvtárs, ezek boszniai borovi fenyőből készültek? Igaz, hogy ő sem ért sokat a fához, de Péntek egy ízben megmagyarázta neki zárás után az üzemben a különböző fafajtákat. De Boszniában tölgy van és nem borovi. Ezt ő tudta már azelőtt is. Mert a Péntek az tud, még akkor is, ha fasiszta volt. A régi famunkás elvtársak mind emlékeznek a nevére. Valamikor marxista volt az iratok szerint. Jó volna megtudni, miért lett áruló? Nem olyan ember, aki pénzért tesz ilyesmit. És hátha igaza van abban, amit annyiszor mondott, hogy baj lesz ezekkel a hamutartókkal. A fene tudja, hogy lesz --- morfondírozott magában Nagy József. Tényleg rossz lenne az a festék? De mikor olyan jól néznek ki ott a polcokon a rózsaszínű selyempapírba csomagolva. De akár jók, akár nem jók, Krancsecs elvtárs mindenképpen el tudja adni Angliában. Ő csak érti, mert különben nem lett volna Rákosi elvtárs bizalmából a gazdasági szektor vezetője.

Szektor... milyen szép szó --- mondotta. Azelőtt sohasem hallott ilyen komoly kifejezéseket. Akkor csak az urak használtak ilyen szavakat. Most bezzeg más a világ. Szektor... pártaktíva... mormolta maga elé, azután vette széles aranycsíkkal díszített ezredesi sapkáját és lemasírozott a raktárba. Meghallgatta a fegyőr jelentését, a civil munkás kíséretében bement a raktárcellákba és újból visszatért, a bizalma a sokezer szép hamutartó láttára. Megnézte a leltári listát és úgy csinált, mintha ellenőrizte volna a darabok számát. Egy mintának is beillő darabot kikölcsönzött a raktárostól s hogy még a gyanú árnya se essen reá, szépen beírta a leltárkönyvbe, hogy ,,1, azaz egy darabot a mai napon visszahozataláig elvittem. Nagy József." A raktáros jót mosolygott ezen a felesleges pedantérián, hiszen látott ő már éjjeli őrt nappal meghalni, azaz adott ő már másoknak is csak amúgy, kölcsönképpen hamutartókat s máig is bottal ütheti a nyomukat.

Nagy József azután benézett egy pár zárkába, feladatához híven felháborodott az ott uralkodó piszkon és rendetlenségen, letorkolt egy pár panaszost és miután fokozott éberségre hívta fel az őrök figyelmét, visszaballagott irodájába. Este zárás után, mikor már Schwartz alhadnagy is elment, magára zárta az ajtót és elővette fiókjából a délelőtt kikölcsönzött hamutartót. Levette róla az üvegbetétet és gondosan az asztalra helyezte. Kissé karcolt a széle, mert nem volt lecsiszolva, de ennek nem tulajdonított különös jelentőséget, elvégre Nagy József nem ott nőtt fel, ahol csiszolt üvegek voltak a háznál. Ez nem is lett volna baj. A baj ott volt, --- amit Nagy József még nem tudott, hogy ezeket a hamutartókat ott és azoknak akarták eladni, akik hozzá voltak szokva a csiszolt üvegdolgokhoz. Miután megméregette kezében a fatartó súlyát, először is annak alsórészét vizsgálta meg. Rendes munkának látszott, szépen lecsiszolták, sőt még valami fényes dologgal is bedörzsölték, hogy csússzon. Nagyon tetszett a kis gumibélyegzővel odanyomott elegáns felírat, amelyet fonetikusan olvasott el: MADE IN HUNGARY. Nem tudta ugyan, hogy mit jelent, de biztosan Magyarországról szól.

--- De miért nem írták rá, hogy Hungária? --- elmélkedett. No de a kis londoni ügynök, illetve ügynökük ezt már bizonyára jobban tudja, mert ő készíttette a kis gumibélyegzőt. Azután tüzetesen megvizsgálta a hamutartó festését. Szép sárga, piros, kék, meg egyéb mellékszínekkel díszített magyaros motívumokat nemcsak az oldalára, hanem még az üveglap alatti belső homorulatra is festettek. Körmével kissé megvakarta a fedő lakkot, amit Péntek annyira kifogásolt, de bizony, az csak olyan volt, mint a jég. Szóval no, mégis csak igaza volt Krancsecs elvtársnak, gondolta, amint letette a kis tárgyat az asztalra és jobbról-balról, közelről s távolról egyaránt megmustrálta. Visszahelyezte a homorú üveget is a mélyedésbe s így még inkább tetszett a Játékgyár egyik és első produktuma. Szerette volna felhívni Pénteket a fegyelmiből, hogy na lássa, Péntek, mit akadékoskodott maga mindig azzal a fával, meg festékkel. Nincsen itt semmi baj. Maga is megspórolhatta volna a büntetést, ha nem írja meg azt a hülye levelet. Most is ott dolgozhatna az üzemben, ahelyett, hogy a napot lopja abban a nedves lyukban.

Öntudatlanul rágyújtott egy jó vastag Munkás cigarettára s az első szippantás után elhatározta, hogy kipróbálja a hamutartót, azaz üzemképes állapotba helyezi. Még egy párat szippantott a méregerős cigarettából, s mikor már jól füstölt, akkor óvatos mozdulattal belehelyezte a tartóba úgy, hogy a parazsas rész az üveglapra került. Pár pillanatig figyelte, azután megszólalt a telefon. Az Igazságügyből keresték az esti rabszállítás miatt. Papírt, ceruzát vett elő, s amíg jegyezte a bemondott adatokat, valami kis pattanást hallott az asztalka felől. Nem tűnt fel különösebben, csak éppen rögzítette a hangot. Nem gondolt semmi rosszat még akkor sem, mikor pár pillanat múlva égés szagot érzett.

--- Biztosan valami idegen anyag került a cigarettába --- gondolta két szám írása közben s már el is felejtette. Mikor befejezte a beszélgetést, még felhívta az ügyeletes szobát és bemondta az adatokat, majd a feljegyzéseket a fiókjába tette és rá akart gyújtani. Ekkor eszébe ötlött a hamutartó s mikor a kis dohányzó asztalkához ment, majdnem rosszul lett. Az üveglap teljes hosszában elrepedt s az égő cigarettát eloltotta a megolvadt festék. A szép magyaros motívumokon fekete égésbarázdát húzott az égő cigaretta parazsa és a festék egészen a fáig átégett.

Egy világ omlott össze Nagy Józsefben rövid pár pillanat alatt.

--- Pénteknek tehát mégis igaza volt --- gondolta miközben levakarta a cigarettacsonkot a hamutartóról. De minden próbálkozás hiábavalónak bizonyult. Ebből a hamutartóból már nem lehet épkézláb dolgot csinálni, mégkevésbé cigarettázásra használni.

--- Most mit csináljak? --- töprengett. Ha megmutatja Krancsecsnek, kitör a gyalázat. Ha nem mutatja meg, akkor is kitör. Kiverte a verejték, keze festékes, kormos lett s a Játékgyár büszkesége ott feküdt az asztalán, ugyancsak piszkosan, összeégve, repedt üvegbetéttel. Óvatosan kizárta a szobaajtót és kiment a csendes folyosón levő kézmosóig, ahol nagy nehezen sikerült levakarni a kezére rászáradt festéket. Mikor visszament, becsomagolta a hivatása közben tönkrement hamutartót és kabátja zsebébe dugva elhagyta az intézetet.

A raktárosnak ezúttal ismét igaza volt, mert Nagy József elvtárs soha nem adta vissza a leltári könyvbe bejegyzett hamutartót. De ezt a hiányt éppen úgy nem vették észre, mint ahogyan a többi száz és száz hiányzó darabért sem vontak senkit felelősségre.

IV.

Nagy József egy ízben halálraítéltekkel beszélgetett s az egyiktől azt kérdezte, miért folyamodott perújításért, úgysem használ az semmit. Az illető azt válaszolta:

--- Nézze, intézetvezető úr, aki időt nyer, életet nyer.

Már nem emlékezett, hogy az illetőnek igaza lett-e vagy felakasztották, de mondását mindenesetre megjegyezte s most arra a mondásra támaszkodva elhatározta, hogy nem szól a hamutartókkal kapcsolatos tapasztalatáról. Ne keverjük a piszkot, mert úgy még büdösebb lesz, mondotta és nem is szólt senkinek. Az összeégett darabot odahaza egy óvatlan pillanatban, mikor még a felesége sem volt a konyhában, a kályhába dobta, az üveget meg séta közben elvesztette.

Pár nap múlva, miután végigjárta az üzemet és elbeszélgetett a Péntek helyére került munkavezetővel, csak úgy, véletlenül, bement a raktárba és megkérdezte, hogy a darabokat időbeli sorrendben raktározzák-e el. A raktáros nem tudta pontosan, s így behívták az egyik munkásrabot, aki már kezdettől fogva ott dolgozott. Azt Nagy jól leszidta a régi rendetlenság miatt és utasította, hogy a gyártási időpontnak megfelelően helyezzék el az egyes csomagokat. Feltűnő módon mutatta a felháborodottat és az egész rendezés alatt bent maradt a raktárban. Minden tízes csomagot kibontott, melyeket azután parancsa szerint helyeztek el a polcokon. Már késő délutánra járt az idő, amikor végre előkerült az a csomag, amelyet keresett.

Azután a második s ezzel véget is ért az első szériában gyártott sorozat. Tizenkilenc darab volt összesen. Azonnal megismerte, mert világosabb selyempapírba volt csomagolva és a festékek színe sokkal élénkebb volt a többinél. És --- ami nem utolsó dolog volt --- mindegyik darabban ott csillogott az ügynök által hozott vékony óralap. A két csomagot az egyik középső polc elejére állíttatta s miután valamiért kiküldötte a munkásokat, egy darabot óvatosan a zsebébe dugott, ösztönszerűen körülnézett s legnagyobb megrökönyödésére ott állt az ajtóban az alhadnagy. Úgy tett, mintha nem vette volna észre Schwartzot, mert nem tudta, hogy az vajon látta-e, amint zsebre dugott valamit. De Nagy József se ma került első ízben ilyen kellemetlen helyzetbe, s úgy próbálta eloszlatni Schwartz esetleges gyanúját, hogy még egy csomagot dugott a kabátjába, míg három másik darabot a széken heverő sapkája mellé tett és mintha mi sem történt volna rendezgetett tovább. Azután mikor visszatért a civil munkás magához intette.

--- Nézze, elvtárs, --- mondotta hangosan és meglehetősen szigorú hangon, miközben a bal zsebéből kivette a később eldugott hamutartót --- így nem lehet csomagolni! Ez nem munka! Nagyon jól tudják, hogy ez az áru külföldre megy, tehát a jövőben nagyobb pedantériát követelek.

Az ajtóban pedig még mindig ott állott az alhadnagy és szenvtelen szemekkel bámult a semmibe. Úgy nézett mintha csak a teste volna jelen, a lelke nem. Pedig pontosan látott mindent és az volt az érzése, hogy főnöke valami görbe dolgot csinált. De hogy mit, azt még nem tudta, csak gyanús volt neki az egész műfelháborodás. Azután ahogyan jött, épp oly hangtalanul eltűnt a küszöbről. Nagy József még egy ideig tett-vett, szidta az embereket, azután szokásos esti körútja után hazament. Felesége valami pártgyűlésen volt s így nyugodtan kicsomagolta a hamutartót és épp oly gonddal vizsgálta meg, mint azt a ,,másikat" pár nappal előbb.

A vak is láthatta, hogy az első darabok sokkal jobban sikerültek, mint a későbbiek. Szebb volt a színük és még a fogásuk, súlyuk is más volt. Sóhajtott egyet, majd elővett egy ugyanolyan vastag Munkás cigarettát és rágyújtott s aztán, mikor már szép pirosan parázslott a vége, pontosan a hamutartó üveglapjának a közepére tette. Azután rágyújtott egy másik cigarettára és leült egy székre. Mint a kígyó az áldozatát, úgy figyelte a tálcán levő cigaretta égését.

A parázs szép lassan végezte a maga munkáját. Először megette a cigaretta harmadát, azután a felét s mikor a tűz áthaladt a mélyponton, akkor megbillent és felsőrésze ráfeküdt a hamutartó felső peremére, ahol már nem védte a festéket az üveglap. Nagy József beleszimatolt a levegőbe, de semmi szagot nem érzett s mindig idegesebb lett és megint a sötétzárkában sínylődő Péntek István jutott az eszébe. Mikor végigégett a cigaretta és utolsót lobbant a parázs, akkor egy újságlap felett kiszórta a hamut, zsebkendőjével letörölte az üveglapot és a tartó peremét, és a lámpa alatt alaposan szemügyre vette a kis dísztárgyat. Sehol semmi égési nyom vagy perzselődés. Éppen olyan volt, mint azelőtt. De nem nyugodott és nem hitt a kísérletnek.

--- Hátha véletlen --- mondotta. A szekrényből egy szivart vett és arra rágyújtott és azzal is végigkísérletezett. A nagydarab barna komisz szivar rosszindulatú vörös parazsa lassan rágta át magát a sötétbarna leveleken mikor egy ízben majdnem kialudt, Nagy Jószef hatalmas szívásokkal új életre keltette és ismét visszahelyezte a tartóba. A szivar is végigégett és éppen úgy nem hagyott nyomot a festéken, mint a cigaretta. Az üveglap sem repedt el. Nagyot sóhajtott és visszacsomagolta a hamutartót a selyempapírba és eldugta a ruhásszekrénybe. Hogy miért, azt maga sem tudta, talán az öntudatlan biztonságérzet dolgozott benne. Ezzel a hamutartóval azután még egyszer találkozott életében, mikor egy év múlva összepakolta a legszükségesebb személyi holmiját és új életet kezdett.

De addig meg sok minden történt nemcsak a világban, de az általa életre hívott Játékgyárban is.

Azután lehullottak a börtön udvarán álló öreg akácok fehér virágai, majd sárgulni kezdtek a szomszéd temetőből odaintegető jegenyefák levelei is. Lassan peregtek a percek és a már harmadik éve sínylődő rabok lassan beletörődtek sorsukba. Már nem volt kényelmetlen a túlzsúfolt zárka. Lelkük éppen úgy kezdett hozzászokni a sorozatos megaláztatásokhoz, mint gyomruk az örökös borsó és babhoz és testük a kényelmetlen szalmazsákhoz. A jelek azt mutatták, hogy az út még mindig lefelé vezet. A beérkező politikai híreket megpróbálták úgy magyarázni, ahogyan a híreket szerették volna hallani, de a lelke mélyén mindenki érezte, hogy a csavar még nem állt meg. Megváltoztatták a régi börtöntörvényeket, eltörölték a régi kedvezményeket s az új felügyelők egészen mások voltak, mint a régiek. Ha valaki kikopogott a zárkából, hogy beteg, az volt a válasz, hogy dögöljön meg. Ha valaki meghalt, minden vizsgálat nélkül eltemették. Megszigorították a hozzátartozókkal való beszélgetést és külön rabcsoportokat alakítottak. A volt tiszteket a jobb csillag északi szárnyában zsúfolták össze. Nyolcan-tízen voltak az egyszemélyes zárkában. Séta és egyéb kedvezmény nem volt.

Az ötven éven felülieket átvitték az intézet elmegyógyintézetébe ahol a legembertelenebb körülmények között éltek. Megszűntették a fehérnemű és rovarirtó szerek beadását, minek következtében úgy elszaporodott a poloska, hogy a falak szinte vöröslöttek, mikor alkonyodni kezdett és a férgek megindultak, hogy a szenvedők utolsó csepp vérét is kiszívják. A borsó és a bab helyét a katonai raktárakban megdohosodott szárított főzelék foglalta el. Azt adták ebédre és azt kapták vacsorára is. A fogház-zsargon fafőzeléknek nevezte ezt a sósvízben megfőzött ehetetlen valamit.

Ebben az időben jött divatba a foglyok verése és pofozása. És közben állandóan jöttek-mentek a különböző bizottságok és küldöttségek. Sóvár szemekkel lestek be a zsúfolt zárkákba, mintha valami ember-állatkertben volnának. A már majdnem három esztendő óta tartó kivégzések futószalagon folytak. Reggel, délben és este. Ha reggel nem nyitották ki a zárkákat és hat óra helyett tíz óra körül osztották ki a reggelinek nevezett fekete löttyöt, akkor mindenki tudta, hogy Bogár főhadnagy ismét akasztott. Ha délben hirtelen zárást rendeltek el, akkor is akasztottak. Ha az esti zárás után háromtagú fegyveres őrséget pillantottak meg az udvaron, akkor ez is akasztást jelentett.

Ebben az időben mondotta Magyarország akkori koalíciós miniszterelnöke, Nagy Ferenc, hogy Magyarország a legjobban büntette meg az összes európai nemzetek közül a háborús bűnösöket. Ugyancsak ő mondotta azt is, hogy inkább két lépést balra, mint egy felet jobbra. Nos, a két lépésből végtelen távolság lett és nem sokkal ezután Nagy Ferenc, mint aktív miniszterelnök szökött meg az országból. Azután szökött mindenki, aki két év előtt még tárt kebellel várta a felszabadító orosz vörös hadsereget és a nyomába visszatérő moszkovita siserehadat.

Peyer Károly, a szociáldemokrata párt hosszú éveken át volt főtitkára, miután egy nyilvánosságnak szánt bátor nyilatkozatában megállapította, hogy Magyarországon lassan azok jutnak hatalomra, akik azelőtt mint közönséges bűnözők ültek a börtönökben, ugyancsak külföldre szökött. Csalódottan hagyta el egy ködös éjszaka az országot a pápai ügyvéd és képviselő Sulyok Dezső is, aki Svájcban megírt könyvében őszintén feltárta, hogy mennyire csalódott a Szovjetben és azok magyarországi kengyelfutóiban. Ezt a vallomását már akkor tette, miután két éven át egyik legtekintélyesebb oszlopa volt a rendszernek. Azok az emberek, akik annyit hangoztatták a politikai felelősséget, akkor, amikor nem az ő bőrükről volt szó --- feledve a rájuk is vonatkozó megállapítást --- egymásután hagyták el az országot. Páni félelemmel menekültek a kíméletlen kommunista államapparátus elől, melynek létrehozatalában nekik is hatalmas szerep jutott.

Ugyancsak hátat fordított a vérző országnak az író Zilahy Lajos is, aki 1945-ben a ,,Krisztusarcú szovjetkatona" című cikkét megírta, szinte eszmei magaslatra emelve az országot elözönlő, asszonyokat és gyermeklányokat megbecstelenítő, rabló és pusztító vörös hadsereget. Két évig ő volt az elnöke a Magyar-Szovjet Kultúrtársaságnak s mikor már elege volt az új világból, akkor két napos útlevelet kért és kapott Rajk Lászlótól és --- soha többé nem tért vissza.

A politikusok és az írástudók árulásának az idejét élte az ország. Amit pedig a külföldre szökött intellektusok maguk mögött hagytak az nagyon-nagyon szomorú valami volt. Ott maradt a hátuk mögött egy kirabolt ország, ott maradtak a zsúfolt börtönök, a napról-napra szaporodó koncentrációs táborok, a nyomor, a szenny, a megtaposott erkölcs és nem utolsó sorban az ideológiai útvesztőbe jutott nép, amely már nem látott kiutat a bajból, mert csak azt látta, hogy az új világ tegnapi hirdetői egymásután hagyják el az országot, hogy a nép egye meg azt a valamit, amit ők főztek. Ami minden volt, csak magyar és európai nem.

A börtönökben pedig ott ültek azok, akik annakidején őszintén és hittel küzdöttek a Moszkvából importált politikai rendszer ellen.

Ott szenvedtek és mentek az akasztófa alá a nemzeti irányú sajtó újságírói és írói. Éveken át gyötörték a pesti és váci börtönben a magyar történelemírás megteremtőjét, Hóman Bálintot. Ott pusztították el a magyar tudományos élet európai hírű büszkeségét: a 92 éves Méhely Lajost. Ott verték vasra a hetven éve felé ballagó bencés papot és a katolikus egyházjog nemzetközi tekintélyét: Baranyay Jusztint sok-sok ezer társával egyetemben, csak azért, mert a magyarság szellemi elitjéhez tartoztak. Az országnak nem volt szüksége gondolkozó, kiművelt koponyákra, mert a fejet és az észt ebben az időben már Rákosi Mátyásék és Gerő Ernőék jelentették.

A nagy reménytelenségben nem maradt más vigasztaló csak a vallás. De itten is bajok voltak. Oh nem a hit, a vallás, hanem a pásztorok körül. A református egyházak régi vezetőit, kihasználva a protestáns egyházak demokráciáját és jogszokásait, egymásután leváltották és új embereket ültettek helyükbe. A magyar protestantizmus nagynevű püspökét, Ravasz Lászlót máról holnapra elmozdították tisztségéből, mert bátorhangú írásban tiltakozott a mindjobban erősödő atheista propaganda ellen, no meg azért is, mert annakidején belső barátság fűzte őt Horthy Miklóshoz. Ravasz után jöttek a többiek és az újjáalakított presbitériumok vezetőit maga Rákosi Mátyás jelölte ki. Debrecen, az ősi civis város olyan püspököt kapott, aki elsőnek tett hűségnyilatkozatot és akinek beszédei alatt üresen maradt a debreceni Nagytemplom, mert a hívek nem voltak hajlandók vallásos szentbeszéd helyett kommunista propagandát hallgatni.

Főleg olyan elemek jutottak előtérbe, akik ismertek voltak katolikusellenes álláspontjukról. A magyarországi protestantizmus mindig erős gátlással tekintett a katolicizmusra és egyes protestáns vezetők gyűlölete szinte határtalan volt. Ezek az emberek most kész örömmel csatlakoztak Moszkvához, hogy annak segítségével vonuljanak fel a Rómából kisugárzó katolicizmus nagy gondolata ellen. A református-katolikus aranyhíd prohászkai gondolatát szolgáló Ravasz László vidéki száműzetésben élt és intő hangja már régen elveszett a gyűlölet fekete ködében. Ravasz Lászlót nem csak a kommunista párt, de az általa kinevezett új egyházi protestáns vezetők is üldözték. Pedig ő lett volna az, aki személyi tekintélyével és bátorságával s nem utolsó sorban szónoki tehetségével és tudásával a legnagyobb szolgálatot tehette volna a magyarországi protestantizmusnak. Amikor 1947-ben Svájcba ment, akkor azzal a hátsó gondolattal adtak neki kiutazási engedélyt, hogy hasonlóan Zilahy Lajoshoz és másokhoz tulajdonképpen disszidálni akar és nem tér vissza többé az országba. De Ravasz László visszatért és ezzel megpecsételte saját sorsát, de ugyanakkor példát mutatott azoknak, akik saját sorsukat féltve magára hagyták a népet és országot.

Az új protestáns főpásztorok katolikusellenes magatartása keserű gyümölcsöket termett. Soha nem látott tömegek tértek át a katolikus hitre, mert a magyar katolicizmus vezetőinek bátor ellenállása és ezzel járó áldozata vonzólag hatott egy olyan korban, ahol már csak a belső lelki ellenállás menthette át egy európai nemzet erkölcsi értékeit a jövő számára.

Az utolsó mentsvár, az utolsó vigasztaló és reményt nyújtó valami a katolikus egyház évezredekben gyökerező hatalmas törzse volt. A katolikus templomok még a legkomorabb időkben is zsúfoltak voltak. Akik azelőtt csak nevetve beszéltek a szentmise misztériumáról, azok alázatosan fejet hajtva tértek be a templomba és őszinte lélekkel imádkozták a Misererét és énekelték a régen hallott egyházi énekeket. A templomok magányában merítettek hitet és kitartást a történelem egyik legválságosabb idejében. Sok papból hitvalló hős lett és az sem ijesztette el őket a nagy keresztény normák meghirdetésétől, hogy tudták, ha elhagyják a templomot, akkor a parókián már ott várja őket az ÁVO egyik nyomozó osztaga.

A váci fegyház tele volt katolikus lelkészekkel. Vidéki kis plébánosok és káplánok tűrtek és szenvedtek keresztényi alázattal, mert tudták, hogy a nyájuk előtt szentekké dicsőülnek és tudták azt is, hogy nagy szükség van a példákra egy olyan korban, amelyben mindent le akarnak rombolni, ami valaha is szent volt az emberiség előtt. A külső csapások alatt megérett belső hit diadala volt ez az idő, ami ellen nem tehettek semmit a géppisztolyos moszkvai próféták. Igaz, hogy elhurcoltak pár száz katolikus papot és a rendszer szekerét toló új békepapokat küldték a helyükre, de hiába. Ha valahol megjelent ilyen békepap, akkor üres maradt a templom és legfeljebb a párttitkár vagy a községi tanács tagjai voltak jelen az ex-kommunikált lelkész által mondott istentiszteleten. Kirakatpereket rendeztek előre megszerkesztett tanúvallomásokkal és ítélettel, de ez hatástalan maradt.

Azután jött a nagy per --- a Mindszenty per --- de a lelkekben az is megbukott, pedig röpiratok millióival, filmmel, rádióval verték a dobot. Esztergom hercegprímását nem vallási dolgok miatt ültették a vádlottak padjára, hanem durván koholt közönséges bűncselekmények miatt. Ráfogták és kihangsúlyozták, hogy valutát csempészett, hogy adatokat szolgáltatott idegen államoknak, hogy a megszállás első napjaiban német géppisztolyokat osztatott szét a katolikus vidékeken azzal az utasítással, hogy lőjenek le minden szovjet katonát. Az akkor már csak kommunista irányítás alatt álló sajtó óriási címbetűkkel hozta a Mindszenty-ellenes vádakat. Iskolákban, gyárakban hónapokon át csak Mindszentyről tartottak előadást. Felvonultatták a tömegeket, aláírásokat gyűjtöttek, melyben az aláírók egyenesen halált követeltek a prímás fejére. A talonból előszedtek két volt katolikus újságírót --- Katona Jenőt és Boldizsár Ivánt, akik tanulmányokban, vezércikkekben támadták nemcsak Mindszenty személyét, hanem Rómát és magát az egyetemes egyházat is. A magyar református egyház presbitériuma külön memorandumban követelte a magyar katolicizmus fejének példás megbüntetését. A memorandum hatásaként fokozottabb mértékben felszökött a katolizáló protestánsok száma.

Az életfogytiglan tartó ítélet kihirdetése utáni napon üresek voltak az utcák, a mozik, a színházak és az összes szórakozóhelyek vidéken és a fővárosba egyaránt. A nemzet, kevés kivétellel, csendes de méltóságteljes választ adott a hatalom urainak. Azok pedig tajtékoztak, mert nem tudták, hol fogják meg azt a valamit, amit egy vallásos nép ereje és elhatározása jelent. Dühükben fokozták a csavart és nem sokkal a Mindszenty-per után feloszlatták a piaristák és ferencesek kivételével az összes rendeket. Női és férfi rendet egyaránt. Letartóztatták Pétery volt váci katolikus és Ordass Lajos evangélikus püspököt. Minden püspök mellé pártmegbízottat osztottak be s a püspök senkivel sem tárgyalhatott ezután. Ellenőrizték a templomba járókat. Feljegyezték neveiket és másnap kipellengérezték őket a gyáruk vagy hivataluk fekete tábláján. És a magyar katolicizmus ebben az éveiben volt a legerősebb, mert hatalmát nem az állam, nem a fegyverek, nem a katonaság, hanem a lelkek bizalma és áhítata biztosította.

Ahogyan megbuktak a szellemi síkon, éppenúgy megbuktak anyagi vonatkozásban is. Rákosi Mátyás elhatározta, hogy a szovjetorosz nagyipar függvényévé teszi a magyar nehézipart és Gerő Ernő első ötéves programjának megfelelően az állami költségvetés jelentős hányada ennek a vízfej nehéziparnak a felállítására jutott. A jugoszláv nyersvasércre számítva megkezdték a mohácsi Sztalin-város felépítését. Már több milliárd forintot öltek bele az első építkezésekbe, mikor jött a Tito-féle kiugrás és nem volt tanácsos közvetlenül a jugoszláv határ szélén felépíteni a magyar iparnak ezt a fontos létesítményét. Abbahagyták a megkezdett munkálatokat és pár év múlva derékig érő gaz verte fel a méteres betonalapokat, a félig kész gyárépületek és azok környékét. De ki törődött az ablakon kidobott milliárdokkal? Nem volt ellenzék, nem volt sajtó, amely szóvá tette volna ezeket az ország zsebére menő pénzpocsékolásokat. Aki pedig mégis hümmögött, az hazaáruló és a nép ellensége lett. Ha túl sokat tudott, akkor egyszerűen vádat akasztottak a nyakába és felhúzták a Gyűjtőfogház hat bitófájának az egyikére.

Az ország nehéziparosítása ment tovább. Mohács helyett a kommunista agytröszt egy kis Dunamenti falu mellett döntött. Dunapentele --- ütötte le Rákosi a botját a falu határában és már másnap megindult a munka. Háromezer politikai elítélt és négyezer kőműves, ács, betonmunkás dolgozott a jövő városán, amely négy év alatt felépült. Hatalmas kohók, üzemek, szerelőcsarnokok várták a munka megindulását, ami ország-világra szóló hírverés után meg is kezdődött. A város Sztalinváros nevet kapta és Rákosi szerint ez volt az első igazi szocialista városa Európának.

Tekintve, hogy Európából nem kaptak vasércet --- azt még az oroszok sem adtak --- így a vasércet háromszoros átrakással a föld túlsó oldaláról, Mao Tse-Tung vörös Kínájából hozatták. Ez annyit jelentett, hogy a Sztálin városban előállított vas drágábba került a magyar dolgozó millióknak, mintha a félkész vasárut Német- vagy Svédországban vásárolták volna. Az első magyar ,,szocialista város" történetéhez még hozzátartozik, hogy az 1956. évi forradalom alatt ez a munkásváros volt az utolsó, amely letette a fegyvert a várost ostromló szovjetorosz páncélos hadosztály előtt...

Hasonló volt a helyzet a többi iparágban is. 1948 húsvétján államosították a nagyobb gyárakat és üzemeket, de a megindult folyamatot már nem lehetett megállítani és 1950-ben már az utolsó falusi borbélyműhely is az állam tulajdonába ment át. Szinte erőszakkal megszüntették a kisipart, hiszen az is kapitalista kizsákmányoláson alapult. A kis magánipar megszüntetése után megkezdődött az áruhiány is. Az üzletekből eltűnt a cipő, a ruha, mert a nagy gyárak egyrészt szervezetlenség, másrészt anyaghiány miatt nem tudták pótolni a magánipar termékeit. Az ország régi anyagtartaléka kiürült, javarészt elvitték az oroszok, a külföld meg mind bizalmatlanabbul tekintett a bolsevizált Magyarország felé. Tekintve, hogy az idegen érdekeltségű gyárakat is minden kártérítés nélkül kisajátították --- így megszűnt a külföldi hitel.

--- Majd Magyarország nagy barátja, a hatalmas és dicsőséges Szovjetunió ad nyersanyagot és hitelt --- hirdették a kommunista újságok és szónokolták a párt emberei. De a dicsőséges Szovjetunió inkább vitt, mint hozott. Megszűnt a valamikor jelentős idegenforgalom is és az államháztartás biztos léptekkel haladt a pénzügyi csőd felé, már amennyire egy kommunista államban egyáltalán lehet pénzügyi csődről beszélni. A munkanélküliséget koncentrációs táborokkal vezették le és ha a volt középosztály és a kisiparosság éhen hal vagy nyomorog, az igazán nem okozott gondot sem a múltban, sem a jelenben. Nagyobb baj volt a nyersanyaghiány és a nyugati valutákban uralkodó szegénység. Nem maradt más hátra, mint drákói rendszabályokkal megszigorítani a munkafegyelmet, lehetőleg a minimumra csökkenteni a selejtes áruk gyártását és egy eddig soha nem látott anyagtakarékosságot bevezetni.

A szigorú rendszabályok azonban éppen az ellenkező eredményt hozták. A felemelt normákat csak úgy tudták teljesíteni, ha minden selejtes vagy hibás gyártmányt jónak minősítettek. A munkások nem bírták a reájuk kényszerített munkatempót, állandó félelemben és idegességben éltek, nehogy a munkaközben előforduló hibákat a minden üzemben ott lévő pártellenőr szabotázsnak minősítse. Az örökös félelem azonban rossz segítség. Ha a munkást állandóan zavarják és sürgetik, rosszul termel és mindenképpen iparkodik kijátszani az ellenőrző közegek éberségét.

Előfordult, hogy a hollandoknak szállított 5000 kerékpárból 4000-et visszaküldték. Argentína nem vette át a valamikor világhírű budapesti Ganz-gyár által készített villanymozdonyokat és vagonokat a hanyag szigetelés miatt. Ilyen esetekben szigorú vizsgálat indult meg. Vezetőállásban lévő mérnököket végeztek ki és súlyos fegyházbüntetést kaptak a helyettesek és a vezető szakmunkások is. Pár év alatt már annyira megszaporodott a börtönökben ülő mérnökök és egyéb szakemberek száma, hogy úgy a váci, mint a budapesti fegyházban külön mérnöki irodákat rendeztek be számukra.

Az államnak nem rubel, hanem nyugati valuta kellett és ezért mindent dobra ütöttek, amit csak tudtak. Vagonszámra szállították külföldre az ország műkincseit és mindent, amit el tudtak helyezni a nyugati piacokon. Valuta kellett minden áron, hogy meg ne álljon az ipar és tovább dolgozzanak a gyárak. Külön minősítést kaptak a külföldre és a hazai piacra szánt gyártmányok, minek következtében a magyar piacon olyan árucikkek jelentek meg, ami nemcsak az európai, de a magyar iparnak is örök szégyene marad. Az erkölcsi züllést az anyagi züllés követte és a valamikor virágzó országot rövid pár év alatt sikerült a marxista-kommunista gazdálkodásnak teljesen lezüllesztenie.

A régi társadalmi osztályok elsüllyedésével egyidejűleg Magyarországon is megszületett Djilas új osztálya, melynek tagjai a régi kapitalistákat messze túlszárnyalva loptak, harácsoltak és élték a maguk világát. A tegnapi kültelki csavargó ma már mint megbízható pártfunkcionárius valamelyik rózsadombi villában lakott és a párt által rendelkezésére bocsátott autóval járt be nemcsak a hivatalába, hanem hétvégi vagy nyári szórakozásra is. Mikor a gyárak munkássága ez ellen óvatosan bár, de mégis szót emelt, akkor ismét munkába lépett a rugalmas pártdialektika és Rákosi Mátyás egyik beszédében megállapította, hogy a kommunizmus még nem jelent egyben anarchiát is. Aki többet produkál, az többet érdemel --- mondotta. Mi sem természetesebb, minthogy azok termelték a legtöbbet akik semmit sem termeltek: a pártellenőrök, a pártbizalmiak és a többi a nép nyakán lógó és fontoskodó, megbízható párttag.

A gyárakban már az őrültségig menő takarékosságot vezették be. A munkapadok alá tálcákat raktak és esténként a dolgozóknak el kellett számolniok a réz- és ólompor-hulladékkal. Azután vas- és egyéb fémnapokat tartottak, de több volt a kár, mint a haszon, Élelmes suhancok éjjel leszerelték a házak kilincseit, megcsonkították a tereken álló bronzszobrokat, leszerelték a nyilvános telefonállomások nikkel- és acélalkatrészeit, hogy másnap az állami gyűjtőhelyen eladják. Azután papírnapokat is rendeztek --- hasonló eredménnyel.

A borbélyműhelyekben ki kellett mosni a borotvahabból a leborotvált szőröket és külön cementes zsákba gyűjtötték a levágott hajat, mert egy újító kiszámította, hogy ennyi meg ennyi haj és egyéb szőrzet megy veszendőbe egy esztendő alatt --- tehát ennyi forinttal károsodik a népgazdaság. Egy másik újító kiszámította, hogyha a gyufaszálakat 8 milliméterrel rövidebbre készítik, akkor évente x-vagon fát takarít meg a fahiányban szenvedő magyar gazdaság --- tehát nem 8, hanem 11 milliméterrel rövidebb gyufát gyártottak.

Amíg az egyik oldalon ilyen koldus-módszerekkel iparkodtak betömni az államháztartás lyukas zsákját, addig a másik részen milliárdokat dobáltak ki a mohácsi erőműépítkezésekre és újabb milliárdokat herdáltak el a Hortobágy hasznosítására. Az utóbbi Vas Zoltán ötlete volt, aki egy beszédében kijelentette, hogy a kommunista gazdasági tudás pár év alatt termő rónává alakítja át a Hortobágy 40.000 holdját. Három évig birkóztak a gyorstalpaló tanfolyamon átesett agronómusok Európa legnagyobb szikes földjével, a Hortobággyal és végén a Hortobágy bizonyult erősebbnek. Nem adta meg magát és győzött a szik. De a beleölt milliárdokért senkit sem vontak felelőségre.

Ilyen gazdasági viszonyok közepette dolgozott Nagy József Játékgyára a kőbányai Gyűjtőfogházban, hogy minél előbb elkészüljön a sokezer fontot jelentő 30.000 darab üvegbetétes hamutartó. Hogy meggyorsítsák a munkát, a fát az egyik fővárosi faárugyárban gőzölték és szárították. Ez természetesen újabb kiadást jelentett, de futott az újabban kiutalt millióból. Mire a húszezredik darab elkészült, akkorra már pontosan három és félmilliót utalt ki a Játékgyár céljaira a párt gazdasági osztálya. Az utolsó millió kiutalása előtt Krancsecs, hogy fedezze magát, részletesen beszámolt úgy Péntek leveléről, --- amelyet reakciós aknamunkának bélyegzett --- mint az általa látott eredményről. Természetesen nagy lelkesedéssel hallgatták a gazdasági szakértők Krancsecs előadását és semmi akadálya nem volt a további pénzkiutalásnak. 1948 tavaszán már 20.000 tarka hamutartó sorakozott a polcokon és ekkor Nagy József fellengzős levelet írt Krancsecsnek és kérte, hogy az áruk becsomagolása és kiszállítása előtt bizottság vizsgálja át a csomagokat, illetve a kész hamutartókat.

Egy szép májusi napon meg is jelent a börtönben a gazdasági osztály nyolc vezető tagja Krancsecs elvtárssal és miután megittak pár üveg sört, mindannyian levonultak a Játékgyárba, ahol már példás rend várta a látogatókat. A hulladékokat eltüzelték vagy eldugták a fekete munkákkal egyetemben, úgyhogy mikor bevonult a bizottság, mindent a legnagyobb rendben talált. Nagy érdeklődéssel nézték a politúrozó, fényesítő és egyéb munkákat végző rabokat. Szerettek volna kérdéseket is feltenni, de Nagy József megkérte őket, hogy a fegyelem érdekében lehetőleg ne szóljanak a rabokhoz. A munkateremből a raktárba vonultak, ahol a sok szép selyempapírba csomagolt áru mindannyiok bámulatát kiváltotta.

Mielőtt eltávoztak volna, Nagy József leemelt az első polcról nyolc darab hamutartót és magával vitte. A szétosztásra kerülő darabok mindegyike az első szériából való volt s hogy tévedés ne essék, Nagy a kiosztás előtt még külön is megvizsgálta őket, nehogy kellemetlen meglepetés érje a szállítás előtt. Fent az irodában kellő dialektikus bevezetés után Nagy József --- mintegy próbaszívásképpen --- mindegyik tagot megajándékozott egy hamutartóval, miután ehhez Krancsecs elvtárs hozzájárulását is kikérte. Azután általános cigarettázás kezdődött és mindegyik jelenlevő belehelyezte cigarettáját az óralapba és csodálatosan egyik üveg sem repedt el és a festék sem pörkölődött meg. Azután zsebre vágták a hamutartókat és jegyzőkönyvileg megadták az engedélyt a már készen lévő dísztárgyak beládázására és elküldésére.

--- Most azután jöhetnek a fontok --- mondta gondterhelt arccal Krancsecs elvtárs, aki papíron kiszámította, hogy a harmincezer hamutartóért pontosan ennyi, meg ennyi fontot kap a magyar népgazdaság. A schilling és font viszonyát egyes elvtársak nem értették, ezért Krancsecs félórás előadást tartott az angol pénzügyekről, napnál világosabban bebizonyítva, hogy egy angol font az pontosan húsz schilling. Már most az ügynöki jutalékot leszámítva a harmincezer hamutálcáért darabonként 9 schillinget kapnak, ami egyenlő 270.000 schillinggel, azaz 13.500 fonttal. Azt is kiszámította, hogy ez az összeg hivatalosan átszámítva alig valamivel több 500.000 forintnál, de ebben az összegben nincsenek bent a beruházások és az induló gyár számára elmaradhatatlan kiadások, amelyeket természetesen le kell írni a tiszta haszonból.

--- A Játékgyár azonban áll --- mondotta ünnepélyesen --- és a legközelebbi gyártmányok már jóval kevesebbe fognak kerülni. A lényeg az, --- és ezt nyomatékosan kihangsúlyozta --- hogy áttörtük az imperialista gazdasági blokádot és gyártmányainkkal bevonultunk Angliába. Az első lépés mindig nehéz, de ezt az első lépést sikerrel megtettük.

A jól sikerült beszéd után mindannyian gratuláltak úgy Krancsecs, mint Nagy elvtársaknak és valamennyien azzal a jóleső és felemelő érzéssel távoztak, hogy jó munkát végeztek.

Nagy József azonban úgy érezte magát, mint az a hajóskapitány, aki az aknazáron áthaladtában egy aknát sikerrel kikerült, de tudja, hogy előbb-utóbb aknára fut. Pontosan tudta, hogy csalt, hogy becsapta a pártot, de azzal enyhített komor érzésein, hogy a hibát nem ő követte el, elvégre ő nem szakember s egyébként lesz ami lesz, csak az a fontos, hogy az áru elmenjen. Talán az angolok nem is hamutartónak használják a hamutartót, hanem csak felteszik a polcukra, hogy nézegessék, mint ahogyan gazdag emberek sem használnak minden bögrét vagy tányért, ami a lakásukat díszíti. Kissé megnyugtatta magát, de azért éjszaka, ha felébredt, többé nem tudott elaludni a nyugtalanító gondolatoktól.

A hamutartók ügye, mint valami kellemetlen lidércnyomás nehezedett a lelkére. Ideges lett és hogy kiérdemelje a Párt bizalmát, a régi jó módszerek szerint ő is a rabokon bosszulta meg magát. Minden héten újabb rabösszeesküvést fedezett fel és fojtott el csírájában, ahogy azt a pártbiztonsági szervek vezetőjének jelentéseiben írta. Megtiltotta a dohányzást, megrövidítette a sétákat, minden héten zárkarazziát tartott és a raboktól elszedett mindent, ami megkönnyítette a szerencsétlen sínylődök perceit. Ha valakinél könyvet vagy pláne újságot találtak, azt három-négy hónapi fegyelmi büntetéssel sújtották.

Anélkül, hogy tudta volna, lassan olyan átalakuláson ment keresztül, mint a legtöbb rabtartó. Ez az átalakulás épp úgy hozzátartozik a börtön pszyhéjéhez, mint ahogyan lassan a legbecsületesebb emberből is alattomos hazudozót és képmutatót farag a börtön. Ha új rendeletet hoznak, akkor a rabok napokon át annak kijátszásán törik a fejüket. Néha heteken, hónapokon át sikerül is kijátszaniok az új rendeletet, de a végén mégis csak győz a hatalom. A szabad életben épp úgy, mint ott, ahol már csak a gondolatot nem ellenőrzik --- a börtönben.

Nagy Józsefnek sikerült elérnie azt, amit akart: teljes mértékben kiérdemelte a Párt bizalmát. Egyik kitüntetést a másik után kapta s lassan már úgy nézett ki, mint valami vörös karácsonyfa. Kihallgatáson fogadta Rákosi Mátyás is, aki újólag megdicsérte és további szigorúságra serkentette. Ez a látogatás továbbnövelte önbizalmát és lassan már maga is hitte, hogy őtőle függ a magyar proletáriátus biztonsága. A pártüléseken hallott tanításoknak megfelelően próbálta kiirtani magából az emberi érzés és könyörület utolsó szikráit is. Fejét leborotváltatta --- miután orosz propagandafüzetekből megtudta, hogy az igazi kommunisták megvetik a hajviseletet --- és arcáról eltűnt a mosoly. Ha egy zárkából nevetést hallott kiszüremleni, kinyittatta a zárkát.

--- Nagyon jó kedvük van az uraknak --- mondotta. --- No majd gondoskodom, hogy elmenjen a jó kedvük.

És valóban gondoskodott róla. Felíratta a cella lakóinak a nevét és másnap hullottak a fegyelmi büntetések.

Különösen szigorú volt a Játékgyárban. A legkisebb mulasztásért olyan szigorú büntetéseket szabott ki, ami még a civilmunkásokat is elképesztette. De azokkal szemben sem ismert kíméletet. Egy ízben megtudta, hogy az egyik civil újságot hozott be és azt utasítása ellenére is odaadta a raboknak. Mivel saját hatáskörében nem intézkedhetett, feljelentette az illetőt az államvédelmi hatóságnál és kemény büntetést kért. A civilmunkást azonnal elbocsátották és hat hónapi börtönbüntetést kapott. Mindenki rettegett tőle és mindenki utálta. Legjobban Schwartz alhadnagy, aki szomorúan látta, miként erősödik Nagy hivatali állásában. Most már ő sem tehetett semmit és bizalmas jelentéseiben vagy nem írt Nagyról vagy pedig óvatosan dicsérte. Ravasz eszével tudta, hogy Nagy helyzeti előnybe került és ajánlatos volt óvatosnak lenni. A múlt esztendei hamutartó zsebre dugást nem tudta bizonyítani, bár biztosan látta, hogy Nagy zsebre vágott egyet. Nem tehetett tehát mást, minthogy tovább figyelt és úgy tett, mintha nem látna semmit.

Mikor a hamutartók csomagolása megkezdődött, akkor mind a ketten jelen voltak. Feltűnt Schwartznak, hogy körülbelül 25 hamutartót --- melyek más színű papírba voltak csomagolva --- külön kis ládába rakatott, míg a többiek ötszázanként kerültek elszállításra. Minden láda sorszámot kapott S a kis láda kapta az egyes számot. Mikor kész volt az első negyven láda, akkor azokat a vámhivatalba vitték s a formaságok lezajlása után az első húszezer darab megindult Anglia felé. A nagyfontosságú eseménnyel kapcsolatban Krancsecs sajtónyilatkozatot adott az első magyar Játékgyár eddigi működéséről, ismét kihagyva nyilatkozatából azt a tényt, hogy a Játékgyárban rabok dolgoznak. A nyilatkozat nem mondott sem többet, sem kevesebbet, csak azt, hogy a magyar népidemokrácia a játékgyártás terén is sikerrel tette le a vizsgát és rövidesen a magyar játékiparnak sikerül kiszorítania a nemzetközi piacról a nürnbergi konkurenciát. A lapoknak odaadták az angol ügynöknek megküldött színes prospektusok kliséit és így nemcsak a hamutartókat, de a csak egyetlen példányban létező ötletjátékokat is, mint befejezett tényt kellett tudomásul venni a jóhiszemű újságolvasónak. A játékgyárról írott cikkeket azután felolvasták a kerületi és községi pártaktívákon, sőt a Parlamentben is szóvá tette ezt egy buzgó KP-képviselő a kereskedelmi tárca látszattárgyalásán.

--- A semmiből teremtett magyar játékipar eredményei --- mondotta a felszólaló --- bizonyítják, hogy fiatal államunk, ha kell, csodákat is tud teremteni. Ezt a csodát azonban nem holmi bibliai varázslatok, hanem a magyar proletárság hívta életre, amely ismét bizonyságot mutatott arra vonatkozóan, hogy valamennyien jól választottunk, amikor Rákosi Mátyás (hosszantartó taps a Ház minden oldalán) kezébe tettük le az ország szekerének a gyeplőjét.

A szónokot ezután számosan megtapsolták, a külön tehervagonba rakott hamutartók pedig már útban voltak a ködös Albion felé, hogy megkezdjék a hamutartók világában ritkán tapasztalt változatos és hosszú útjukat.

*

Azután hetek múltak el s az ország rohamléptekben haladt a beteljesedett szocializmus felé. A politikai rendőrség óriási apparátusa kifogástalanul működött és 1949 tavaszán kezdetét vette az az óriási tisztogató munka, melynek célja, hogy elkülönítse a dolgozó társadalomtól a régi rend híveit, kiirtsa a lelkekből a vallás mákonyát és felszámolja a magángazdálkodás utolsó várait --- a feketén dolgozó kisiparosságot és nem utolsó sorban a magántulajdonhoz csökönyösen ragaszkodó középparasztságot, illetve a kulákokat --- ahogyan a földdel rendelkező parasztokat ebben az időben nevezték. A börtönök, illetve a ráccsal ellátott átképző intézetek zsúfoltabbak voltak, mint valaha. Parasztok és papok voltak az új jövevények, de nem hiányoztak az új törvényeknek ellenszegülő kisiparosok sem. Így tehát a Játékgyár bőven válogathatott a jobbnál jobb szakmunkások között, akik eleinte megdöbbenve nézték az ott folyó lelkiismeretlen munkát, de aztán jobb híján --- mit tehettek mást --- ők is azt csinálták. Az első küldeményt rövidesen követte a második szállítás és a nyár vége előtt Nagy József örömmel jelenthette Krancsecs elvtársnak, hogy a gyár eleget tett a parancsnak és mind a harmincezer hamutartót leszállították Angliának. A Gazdasági Osztály már a zsebében érezte az angol pénzt és azt névlegesen át is utalta a külföldi nyersanyagra váró gyáraknak, melyek vezetői a rendelkezésükre bocsátott ígéretvaluta erejéig külföldi megrendeléseket eszközöltek. Krancsecs azonban, pedáns ember lévén, a majd húszezer fontot már a bevétel rovatba könyveltette el, amit már csak azért is megtehetett, mert a londoni megbízott biztos pénzről beszélt és napokon belül ígérte a pénz átutalását is. Aztán váratlanul beütött a ménkű.

Egy szép nyugodt koraőszi napon a telefonközpont jelezte, hogy London keresi Krancsecs elvtársat. A titkár elvtársnő jelentette az előzetes hívást Krancsecsnek, aki boldogan sóhajtott fel.

--- Na végre --- mondta --- megjött a pénz. De azért kissé majd leszidom Londont, hogy ilyen sokáig tartott a pénz átutalása.

Pár pillanat múlva kapcsolt a központ és Krancsecs büszkén hátradőlt a székében, mint olyan ember, aki tudja, mit jelent az, ha valaki Budapestről Londonnal beszél.

--- Halló, itt Krancsecs --- kiabált bele a kagylóba. --- Jó napot, elvtárs, na végre, hogy magáról is hallani. Mi van a pénzzel? Már átutalták?

Aztán pillanatnyi csend borult a szobára s csak a telefonból kihallatszó zümmögés hallatszott. De ez a zümmögés, ami Londonból kisugározva Krancsecs elvtárs fülénél ért véget, valami nem jót jelenthetett, mert Krancsecs elvörösödött, ujjaival idegesen dobolt az asztalon és még idegesebben intett a titkárnő elvtársnak, hogy menjen ki a szobából és csukja be az ajtót.

--- Hogy?... hogyan... --- dadogott a telefonba --- hogy az árut nem akarják átvenni?... hogy használhatatlanok?... nem értem... Kérem az elvtársat, hogy jelentéstételre azonnal jöjjön Budapestre.

Az erélyes felszólításra pár percig megint csak a telefon zümmögését lehetett hallani...

Krancsecs homlokán kövér izzadtságcseppek gyülekeztek és egymásután pottyantak le az íróasztal itatósmappájára.

--- Mi az, hogy nem jöhet Budapestre? Megparancsolom! Érti? kiáltotta erélyesen a kagylóba. Újabb zümmögés után kissé enyhébben mondotta:

--- Jól van, értem... de akkor expressz és azonnal küldjön egy részletes beszámolót, de nagyon kérem, ne engedje magát a falhoz állítani, inkább engedjen valamit az eredeti árból...

A majd félóráig tartó telefonbeszélgetés teljesen tönkretette Krancsecs idegeit. Egy világ dőlt össze a lelkében. Miután letette a kagylót, elővette a szekrénybe helyezett mintadarabot, amelyet Nagy Józseftől kapott és tüzetesen megvizsgálta és még egyszer próbaszívást végzett. De a hamutartó remekül működött. Az óraüvegbetét sem pattant el és a festék sem égett meg. Nem értette az ügynök jelentését, amely szerint a hamutartó üvegbetétjei elpattannak és a festék is elég, minek következtében az angol megrendelő stornírozta a rendelést és nemhogy a megalkudott vételár teljes összegét nem, de egyetlen penni kifizetését is megtagadta. Krancsecs tanácstalan volt. Legszívesebben azonnal a játékgyárba sietett volna felderíteni a titkot, de meggondolta magát.

--- Csak nyugalom, csak nyu-ga-lom... hajtogatta magában régi szokásához híven.

Aláírta az előtte levő aktákat, pénzeket utalt ki, jelentéseket olvasott s a déli szünetben nem ment haza, hanem beült egy államosított kis kocsmába, hogy átgondolja ennek az egész hamutartóügynek a körülményeit. Magával vitte a dossziékat és a vendéglő egyik félreeső sarkában lévő asztalnál foglalt helyet. Féldeci rumot rendelt dupla feketével. Gondosan átnézte a régi leveleket és mikor Péntek leveléhez érkezett, kellemetlen melege támadt.

Figyelmesen elolvasta a levelet. Egyszer, kétszer, háromszor s azután lassan derengeni kezdett valami az agyában. A levél pontosan azokra a hibákra mutatott rá, amikről az ügynök beszélt. Az üvegbetétek elrepedtek, a festék összeégett.

--- De hát hogyan?... --- elmélkedett Krancsecs --- az a hamutartó, amit ő kapott Nagytól, az jó. Amit kiküldtek Londonba, az rossz. Tehát itt valaki csalt. Valaki félrevezette őt. Ő nem csalt, az biztos. Ő pontosan teljesítette a kötelességét és pontosan kiutalta másfél éven át a Gazdasági Osztály által megszavazott három és félmillió forintot. Az ő szerepe nem a gyártás ellenőrzése, hanem a munka pénzügyi biztosítása volt. Azután eszébe jutott, hogy másfél éven át nemcsak a pénzeket utalta át Nagy Józsefnek, hanem prémiumokat is felvett. Mégpedig minden hónapban. Nyolcszáz forintot havonta, azaz összesen tizennyolcszor nyolcszáz forintot, ami pontosan tizenegyezer és négyszáz forint. De ez rendben van, hiszen ezt a tanács is tudta és ez jogos volt a részéről. Egyébként is ilyen prémiumokat a munka teljesítménye arányában rajta kívül még hatan vettek fel. De akárhogyan is próbálta magát megnyugtatni, sehogyan sem sikerült. Bizonytalannak érezte magát és tudta, hogy ebből baj lesz. Az ügy bizonyára Rákosi elvtárs elé kerül és a nyomozásba bekapcsolódik az Államvédelmi Hatóság gazdasági osztálya is. Az ÁVO --- mormogta maga elé nézve --- és egyszerre libabőrös lett a háta. Mert ismerte az ÁVO-t és ismerte annak módszereit is. Mint hűséges pártember mindig helyeselte ennek a rettegett szervnek az erélyét --- addig míg másokról volt szó. És most lehet, hogy őreá is sor kerül. A vád nem lehet vitás, vonta le elmélkedései végeredményét --- a vád csak egy lehet: szabotázs vagy legjobb esetben a nép javainak könnyelmű kezelése. Akit pedig ilyen váddal állítanak a Népbíróság elé, az akármilyen ártatlan is, nem szabadulhat ép bőrrel. A legkisebb büntetés ötévi kényszermunka. De az öt évig terjedő ítéletet csak hangulati elemek választják el a kötéltől.

Krancsecs erősen levert hangulatban ment vissza az irodába és már estére járt az idő, amikor elhatározta, hogy jelentést tesz az ügyről a gazdasági ügyek legfőbb intézőjének: Vas Zoltánnak. Mielőtt elkezdte volna a jelentés megszerkesztését, gondosan kitisztította a Nagy Józseftől kapott hamutartót, mert beadványához azt is mellékelni akarta. Olvashatatlan írásával elkészítette a vázlatot és behívatta a titkár elvtársnőt, aki elképedt arccal vette tudomásul, hogy benn kell maradnia.

--- Nagyon fontos ügyről van szó, elvtársnő, --- mondotta Krancsecs --- még ma este el kell készülnie a jelentésnek.

Azután nagyobb nyomaték kedvéért még hozzátette:

--- Pillanatnyi halasztást sem tűr az ügy...

Kissé kellemetlen hangulatban kezdett a diktáláshoz, elvégre ez a jelentés kissé önkritika is volt s az ilyen önkritikákat még sem lehet úgy diktálni, mint az olyan jelentést, ami arról szól, hogy a magyar proletariátus ipari termékeinek sikerült meghódítania az angol vagy amerikai piacot. A titkárnő régi, megbízható párttag volt, de Krancsecs mégis külön figyelmeztette, hogy amit diktál, az a legszigorúbban bizalmas és arról még otthon se szóljon senkinek. Az elvtársnő felelet helyett csak bólintott egyet a fejével és unott arccal három átütést tett a gépbe.

--- Elég lesz kettő is --- mondta Krancsecs. --- Egy a miniszter elvtársnak megy, egy pedig nálam marad. Többre nincs szükség.

Az elvtársnő ásított, azután betett két lapot a gépbe és Krancsecs osztályvezető elvtárs gondoktól terhes arccal megkezdte a diktálást. Körülményes, hosszú munka volt, ami minden stratégiai tudását igénybe vette, elvégre a saját fejéről volt szó s így minden szót külön mérlegelnie kellett. Néha belezavarodott, új papírt tétetett a gépbe s lassan úgy nézett ki a szobája, mint valami vezéri főhadiszállás. Elővette a régi aktákat, a pénzkiutalási nyugtákat, a Játékgyártól kapott leveleket, sőt még Péntek jelentését is megemlítette. Pontos összeállítást közölt a felhasznált pénzekről, végül pedig a délelőtti londoni telefonbeszélgetéssel fejezte be a majd harmincoldalas jelentést. Megpróbált tárgyilagos lenni, sehol nem mondott véleményt, sőt ezen túlmenőleg saját magáról is úgy írt, mint egy bizonyos harmadik személyről, aki kötelességét mindig a pártdirektívának megfelelően teljesítette. Már éjfélre járt az idő, mikor a kisasszonyt hazaengedte és mégegyszer átolvasta a jelentést. Azután, mint aki jó munkát végzett, összeszedte a papírokat, gondosan a páncélszekrénybe zárt mindent és hazament. A hosszú munka megnyugtatta idegeit s miután egy útba eső italmérésben megivott három fröccsöt, eloszlottak aggodalmai és azzal a nyugodt érzéssel ballagott józsefvárosi lakása felé, hogy neki nem történhet semmi baja, mert ő nem követett el semmi szabályellenes dolgot.

Ebben pedig tökéletesen igaza volt Krancsecs elvtársnak, a Kommunista Párt Budapest kerületi gazdasági osztályvezetőjének. A hiba azonban ott volt, hogy Krancsecs elvtárs reakciósan gondolkodott és nem tudta, hogy az erősen átalakított hegeli dialektika szerint nemcsak az a bűnös, aki a bűnt elkövette, hanem az is, aki lehetőséget adott a bűn elkövetésére.

A három és félmillió forintot pedig Krancsecs utalta ki Nagy Józseféknek a Játékgyár céljaira...

*

Október közepe felé járt az esztendő. A Gyűjtőfogház három komor csillagszárnya felett ködszerű pára lebegett és a fekete szénsalakkal felhintett utakon szürke darócruhás rabok hatalmas bádogkondérokban megkezdték a reggeli kihordását. Reggel hat óra volt. Ébresztő. Minden csillagban megverték a rácsokat s a durva, kíméletlen hang még az éjszakai álmot is kiverte a rabok lelkéből. Mindenki könyörtelenül megtudta, hogy hol van. Börtönben. Kíméletlen, komisz, embertelen módszerekkel dolgozó politikai börtönben, ahol a cél nem a javítás, nem a meggyőzés, hanem a lefogottak elpusztítása volt. Minden eszközzel. El kellett pusztítani nemcsak a testet, de a lelket is. Tönkre kellett tenni az idegeket, lelkiismeretlen beugratók által összeesküvéseket kellett koholni, hogy azután jogosan járjanak el a szerencsétlenekkel szemben. Hat óra után tíz perccel az őrök jegyzetpapírral a kezükben végigmustrálták a zárkákat és ahol nem volt zárkarend, ott könyörtelenül felírták a zárka lakóit. Délután kihallgatásra vitték őket és hullottak a kemény büntetések. Két-három hét sötétzárka, minden második napon vasraveréssel. Munkamegvonás, kedvezménymegvonás, órákig tartó fal mellett való állás feltartott karokkal, amíg össze nem esett az illető. Ostoba, céltalan kihallgatások, gyermekek, rokonok utáni érdeklődés, újabb vádak koholása tették elviselhetetlenné az életet. Ha valaki öngyilkos lett és az alsónadrág madzagjával felkötötte magát az ablakrácsra, akkor másnap az összes alsónadrágból kiszedték a nadrágzsinórt s aki dróttal kötözte össze rongyos gatyáját, hogy le ne essék, azt fehérneműrongálás miatt büntették meg.

Állandó nyugtalanságban, állandó félelemérzetben kellett tartani a rabokat, nehogy --- szanatóriumban érezzék magukat. Nyolc jól táplált ,,operatív"-nak nevezett nyomozó gondoskodott arról, hogy mindennap valami új meglepetéssel szolgáljanak a szalmazsákok népének. �--tletesek voltak a végtelenségig, hiszen azért kapták a fizetést, hogy lelkileg-testileg öljék, gyötörjék az embereknek már nem is nevezhető szerencsétleneket. Rájöttek, hogy az éjszaka külön világot jelent a raboknak, mikor elfelejtik a nappali tortúrákat és szenvedéseket. Tehát el kellett venni tőlük az éjszakai nyugalmat az álmot és a pár órai lelki távollétet. Bevezették tehát az éjszakai razziákat és megkezdték az éjszakai kihallgatásokat. De ebben is változatosak voltak. Egyszer síri csendben nyitották ki a zárkaajtót s mint tolvajok osontak be a mocskos szalmazsákok közé s mezítláb sorakoztatták a folyosókon, arccal a fal felé fordulva. Közben a zárkában feltúrtak mindent. Kiforgatták a törekes, poros zsákokat és jaj volt annak, akinél egy ceruzácskát, gombostűt vagy felesleges gombot találtak. Mint a záporeső hullottak a pofonok. Az éjszakában nem lehetett más zajt hallani, csak a pofonok zuhogását.

Pár nap múlva hatalmas zajjal, káromkodással vonultak be a csillagokba a vöröscsillagos pribékek. Szinte feltépték az ajtókat és rúgva, pofozva terelték ki a megrettent embereket a cellákból. Mindenkinek meztelenre kellett vetkőznie és páronként egymással szembe felállani a folyosó kövén. A fehérneműnek nevezett ruhadarabokat egymásra hányták, rájuk borították a szalmazsákok tartalmát s mikor egy-két óra múlva véget ért az éjszakai katorga, akkor válogatás nélkül mindenkinek odadobtak egy inget és alsónadrágot s azután --- mars vissza a zárkába. Közben újabb pofonok, ütlegek és rúgások.

Azután újabb módszerek következtek. Ha megtudták, hogy valamelyik rabnak csinos, fiatal felesége van, akkor az illetőt este lehozatták az irodába és egy ívet tettek eléje, hogy azt figyelmesen olvassa el és írja alá. A géppel írt papírlapon mindössze annyi volt, hogy az illető felesége az ura beleegyezését kéri, hogy jogosítványt kaphasson nyilvános prostitúció űzésére. Az íráson hivatalos pecsét és aláírás volt a nagyobb hitelesség kedvéért. Ha az elítélt nem akarta aláírni, akkor azzal nyugtatták meg, hogy az egész úgyis csak formaság, mert őnagysága már régen az utcasarkon keresi meg a kenyerét, mert nem akar dolgozni. Azután az illetőt visszakísérték a zárkájába.

1953 nyarán K. I. volt honvédszázadost hívták az irodába, ahol két igazságügyminiszteri kiküldött várta. Roppant udvariasak voltak és még hellyel és cigarettával is megkínálták.

--- Kellemetlen feladatot bíztak reánk a minisztériumban --- mondotta az egyik miniszteri megbízott. --- De a parancs, parancs s nagyon kérjük, most felejtse el, hogy rab s mint ember hallgasson meg minket.

A százados nem tudta mire magyarázni ezt a szokatlan fogadtatást. Először arra gondolt, hogy megváltoztatták ítéletét és hajnalban kivégzik. Más nem jutott eszébe, csak érezte, hogy a nagy udvariasság mögött valami nagyon-nagyon kellemetlen dolog lehet.

A két pribék papírlapokat vett ki a táskájából s azt kezdték böngészni. A másodpercek úgy kopogtak az éjszakában a százados lelkén, mint az ólomcseppek. Meggyötört arca mégjobban elsápadt és a szíve úgy vert, mint a gőzkalapács. Azután az egyik ember felnézett a talán teljesen üres papírlapból és nyugodt, szenvtelen hangon mondotta:

--- Ugye önnek két gyermeke volt?

--- Van... --- dadogta a százados, mert úgy tudta, hogy a múlt idő valami elmúltat jelent. Valami olyasmit, ami már nincs, ami megszűnt. Most pedig az ő két gyermekéről van szó. A Lacikáról, aki jelenleg 11 és Irénkéről, aki 8 esztendős és akiket már három éve nem látott és akik nem voltak, hanem vannak. Tehát nyilván tévedett ez a csendes hangú miniszteri megbízott, aki egyébként sem úgy néz ki, ahogyan a miniszteri megbízottak szoktak kinézni --- azelőtt, a régi reakciós világban.

--- Volt --- mondotta ismét a miniszteri megbízott a cigarettaszagú éjszakai irodában s mint a kígyó, úgy hipnotizálta az előtte ülő embert a szemével. Minden ízében érezte, tudta, hogy most eszi, marja az idegeit a századosnak, aki félig imbolyogva ült a széken és úgy érezte magát, mintha valami rettenetes szakadék szélén ülne s lent a mélyben, ott látná az elsüllyedt családot. Az asszonyt, a Lacikát és az Irénkét, akiknek lenniök kell, akik élnek s nem perfektumban, de prezenszben kell róluk beszélni, mert Lehel tanár úr úgy tanította, hogy a múlt időt akkor használjuk, mikor elmúlt dolgokról beszélünk. Emlékekről, személyekről, akik voltak s akik már nem élnek. Hideg verejtékcseppek gyöngyöztek a homlokán és megint kijavította a miniszteri megbízottat. Csökönyösen, ellentmondóan, még akkor is, ha vasra verik.

--- Van... --- dadogott ki vértelen ajkai közül immár másodszor is ez a három betűből álló szó, ami azt jelentette, hogy Lacika és Irénke él és várják őt még akkor is, ha életfogytigra van ítélve azért, mert az utolsó napig kitartott századával a fronton, amelyet valamikor a becsület mezejének neveztek és nem olyan megfordított világot éltünk, amikor az lett a hős és a példaadó, aki átment az ellenséghez és a nyakába borult azoknak, akik gyereklányoktól kezdve öregasszonyig mindenkit megbecstelenítettek. Mint az impresszionista filmek képei, úgy változtak a múlt és jelen képzetei a százados lelkében. És az az ember a minisztériumból csak ül és nem szól semmit és hol a fehér papírlapot nézi, hol cigarettája füstjét figyeli.

Csönd.

--- Ide figyeljen, kérem... --- kezdte megint szenvtelen hangján a megbízott. --- Tudom, hogy maga is ember, azért megkérem, legyen erős... Magának két gyermeke volt. László és Irén...

Csönd. Kínos, nyomasztó csönd s a fegyelmezett ember szeretne felordítani, hogy mondja már, mi történt a Lacikával, meg az Irénkével... szeretné nyakon ragadni ezt a frátert, ezt a hintáslegény-kinézésű miniszteri megbízottat és kinyomni belőle, amit mondani akar, de azután csak letörli homlokáról a verejtéket s fáradt, rekedt hangon csak ennyit mond:

--- Kérem...

--- Nos, igen --- feleli a másik és megköszörüli a torkát s megint a századosra néz, aki olyan arccal bámul rá, ahogyan régi mesterek festették az oszlophoz kötözött Krisztust. Alig észrevehető mosoly suhan át a lámpa árnyékában ülő megbízott arcán. Azután folytatja:

--- ...szóval az ön két gyermeke ezelőtt két héttel, szombaton, a Balatonra utazott. Oda azonban már nem érkeztek meg, mert Fehérvár előtt a hétvégi vonat befutott egy tehervonatba és a vasúti szerencsétlenség 27 halálos áldozatot követelt. Az áldozatok között volt az ön két gyermeke is: László és Irén...

A százados körül először megfordult a vele szemben ülő miniszteri megbízott arca és furcsán forogva nézett reá. Mindgyorsabban forgott s a végén egy piros színű lapos tárcsa lett az egész fejből, ami körül forogni kezdett az íróasztal, a szoba, az egész börtön és az egész élet. Azután hirtelen elsötétedett minden, mint mikor elszakad a film a moziban s a százados egyszerre könnyűnek érezte magát, olyan könnyűnek, hogy szinte repülni szeretett volna.

Mint nehéz ólomzsák úgy fordult le a székről...

*

Másnap délelőtt séta után házi riadót kongattak, lezárták az ajtókat, a műhelyeket és hosszú tíz percig néma csend volt az egész épületben. Ekkor vitték el hordágyon a századost, aki a harmadik emeletről fejest ugrott a földszinti betonra. Lacikával és Irénkével akart találkozni a mennyországban, de sem Lacikával, sem Irénkével nem találkozott, mert azok a százados halála pillanatában otthon a konyhában paprikáskrumplit ebédeltek...

*

A százados öngyilkosságának napja azonban további eseményekben is bővelkedett. Alighogy ismét kinyitották a zárkákat, újabb riadó hangja süvöltött végig a sivár folyosókon. Újból lezárták a munkatermeket és öt percen belül ismét síri csönd borult a hatalmas épületre. Bent a zárkákban megindultak a találgatások. A reggeli öngyilkosságot már mindenki tudta, csak annak valódi okát nem sejtette senki, mert a százados cellatársait azonnal a tragikus eset után külön zárkába vitték, hogy senkivel ne beszélhessenek. Sokan újabb kivégzést sejtettek a szokatlan riadó mögött mások valami bizottság megjelenését várták s mint ilyenkor szokásos, pillanatok alatt minden tiltott dolog eltűnt a poros szalmazsákok mindent elrejtő gyomrában. Háromszor elszívott cigarettavégek, tűz csiholásához alkalmas kődarabok, ceruzavégek, primitív börtönversekkel teleírt papírfoszlányok vándoroltak a biztosnak látszó szalmazsákokba. Sokan évekig őrizgették ezeket a jelentéktelen dolgokat, amíg a végén mégiscsak nyomtalanul eltűntek, hogy újabbak jöjjenek a helyükbe. Csak igen kevesen emelkedtek fel arra az eszmei magaslatra, hogy akkor a legszabadabb az ember, ha semmije sincsen. Mert a börtönben a minden magántulajdonról való lemondás volt az egyetlen dolog, ami biztosította az illető nyugalmát. Akinek nem volt semmije, annak nem kellett félnie a szinte napirenden lévő zárkarazziáktól vagy ahogyan azt a börtönzsargon nevezte: a hippistől. Annak nyugodtak maradtak az idegei és minden szemvillanás nélkül felelhette a feltett kérdésre, hogy:

--- Felügyelő úr, kérem, nekem nincsen semmim --- és jót nevethetett magában, mikor a barbár nekiesett a ruhájának és szalmazsákjának a feltúrásához. De ilyenek csak kevesen voltak. A kultúréletben leromlott ember a börtönben sem tagadhatta meg önmagát... Volt, aki ceruzavégeket gyűjtött és boldog volt, ha kölcsönadhatta. Mások varróeszközökre specializálták magukat és ügyes kis zsákokat varrtak maguknak. Apró kis vászonzacskókban tartották a szappanukat, fogkeféjüket mindaddig, amíg egy szép napon megtalálták és elvették tőlük. De akkor elölről kezdték az egészet s pár nap múlva ismét fél tucat apró rongyzacskó birtokosai voltak. A legveszedelmesebb fajtához a vers és naplóírók tartoztak. Emberek, akik soha életükben nem írtak verset, a börtön nyomása alatt költőké váltak. Meghatóan rossz verseket vetettek papírra és ha megtalálták, akkor szentekhez hasonlóan vállalták verseikért a súlyos büntetéseket. Mert legjobban az írott papírra vadásztak és ahol bármilyen kis feljegyzést találtak az őrök, azt bevitték az irodába, ahol legépelték a kisilabizált szöveget és annak tartalma szerint jártak el az illetővel. A legtöbb vers persze a szabadságról és az elnyomottak szomorú sorsáról szólt. Ilyen esetben azután nem volt se pardon, se megértés és egy ilyen rosszrímű vers egyenlő volt a tettenéréssel. Sokakat a börtönben írott versek miatt újra a Népbíróság elé vittek és újabb éveket sóztak a nyakukba. Még rosszabbul jártak azok, akik naplót vezettek és abban személyeket is megemlítettek. Ha egy ilyen naplót sikerült elcsípniök a nyomozóknak, akkor szinte lázban úszott az egész felderítő iroda. Kiírták a naplóban szereplő neveket, behívták őket az irodába és napokon át faggatták őket. Jelentések mentek és jöttek, bizottságok és nyomozóosztagok tárgyalták, míg a végén az egész aktatengert áttették az ÁVO központjába, ahol élőről kezdték az egészet. A néha hónapokig tartó nyomozás alatt az ügy szereplőit magánzárkára vágták és senkivel sem érintkezhettek. Ha a napló erőteljes szavakkal mondott bírálatot a börtönviszonyokról vagy pláne az egész kommunista rendszerről, akkor a naplót kiadták a sajtónak, amely kellő körülírással közölte annak tartalmát.

Ezen a bizonyos napon azonban azoknak volt igazuk, akik egy újabb bizottság megjelenését várták és villámgyorsan eltűntették a tilos dolgokat. De a látogatás ezúttal nem a zárkáknak, hanem a földszinti Játékáru-gyárnak szólt. Hat polgári ruhás nyomozó között elvegyülve érkezett Nagy József ezredes és Schwartz alhadnagy. Még az őröknek is feltűnt a váratlanul érkező bizottság komor csendje. Nagy József meghallgatta az ügyeletes őrmester jelentését, majd felnyittatta az üzembe vezető ajtót és közölte, hogy senkit ne engedjenek be addig a helyiségbe, amíg a bizottság bent tartózkodik.

Bent a teremben a gazdasági nyomozók pontos leltárt vettek fel az árukészletről, a kész- és nyersanyagokról, majd üvegpalackokba mintát vettek a különböző festékekből és egyéb anyagokból. A palackokat gondosan lepecsételték, számmal látták el, bevezették a jegyzőkönyvbe, aláíratták a tanúkkal és gondosan elhelyezték a magukkal hozott vulkánfíber kofferba. Kirámolták a munkavezetők iratait, minden feljegyzést vagy egyéb írott dolgot sorszámoztak és ugyancsak berakták a bőröndökbe. Nagy József ezredesi rangjához méltóan színlelt komolysággal nézte a nyomozók munkáját, de tudta, hogy ez a vég. Egyik-másik nyomozó néha rövid kérdéseket intézett hozzá, de ezek a kérdések nélkülöztek minden tiszteletet s már magukban hordták a vádat. Ezt érezte Nagy József is és idegességében egyik cigarettáról a másikra gyújtott. Különösen bosszantotta Schwartz viselkedése, aki minden apró visszásságon felháborodott és hol erre, hol arra hívta fel a nyomozók figyelmét. Feljegyezte azokat a munkaasztalokat, amelyekben cigarettát vagy fekete munkát talált. Felírta a civilmunkások fiókjából előkerült újságokat és szinte magából kikelve kiabált, mikor valahol egy megkezdett levelet vagy kívülről bejuttatott üzenetet fedezett fel.

--- Szép kis fegyelem... --- ismételgette nem minden él nélkül. Nagy József ilyenkor a legjobban szerette volna jól pofon vágni ezt az okvetetlenkedő frátert, de már sejtette, hogy Schwartz mindenről tud és ezért óvatos volt és a legnyugodtabban felelt a kérdéseire, sőt még biztatta is, hogy csak írjon fel minden szabályellenes dolgot.

Már késő délutánra járt az idő, mikor a bizottság befejezte a munkáját s a terem úgy nézett ki, mint valami feldúlt csatatér. Kirámolt fiókok, felforgatott szekrények, szétszórt fadarabok, megkezdett munkák hevertek mindenfelé. Az egyik munkaasztalon még felvették a nyomozati jegyzőkönyvet, azt mindannyian aláírták s azután két nyomozó annak rendje és módja szerint lepecsételte az ajtót és a szolgálatos felügyelőnek megparancsolták, hogy külön őrszemélyt állítson az ajtó elé. De Nagy József számára az igazi meglepetés fent az igazgatói irodában jött meg, mikor a vezető nyomozó --- egy sötétkinézésű ávós főhadnagy --- közölte vele, hogy legyen szíves, mutassa meg a lakását. Erre a fordulatra még Nagy sem számított, de nyelt egyet és valamennyien megindultak az intézetvezetői épület felé.

Nem mondták, de Nagy már tudta, hogy házkutatást tartanak lakásában s hirtelen kellemetlen melege támadt, mert eszébe jutott a múlt évi próba alkalmával eldugott hamutartó, amiről eddig teljesen megfeledkezett. Talán nem találják meg --- gondolta magában. És ha megtalálják? Elvégre egy hamutartó még nem bizonyít semmit ott, ahol nem kevesebb, mint 30.000 hamutartót gyártottak és már el is szállították Angliába. De tulajdonképpen miért ez a nagy nyomozás --- vetődött fel benne először a kérdés. Valami feljelentés, vagy ez a sunyi Schwartz csinált valamit? Lassan derengeni kezdett az agyában a jó és a rossz hamutartók közötti összefüggés, de hát ez nem az ő dolga volt. Ő csak a rabokat adta s az ő kötelessége a fegyelem és a rend fenntartása volt. Azért pedig még Rákosi elvtárs is megdicsérte a legutóbbi kihallgatáson. Azután eszébe jutott a Péntek levele s lassan érezte, hogy bűnös, aki vétett a proletáriátus érdekei ellen. Eltitkolta a bűnt és becsapta azokat, akiknek jóvoltából és bizalmából ezredes lett és ötszobás lakást kapott.

Mikor beléptek a tágas előszobába, a vezető nyomozó Nagy József elé állott:

--- Ezredes elvtárs, --- mondotta --- felszólítom adjon elő mindent, ami kapcsolatban van a Játékgyárral.

Nagy József kínosan mosolygott és térdeiben azt a remegést érezte, mikor az orosz százados ráfogta a revolverét.

--- A Játékgyárral kapcsolatban semmit nem tudok előadni. Az üzemben mident láttak az elvtársak. A lakásomban csak a magam dolgait tartom.

--- Rendben van --- válaszolta az elvtárs és öt kopója kíséretében bevonult a lakásba és annak rendje-módja szerint megkezdték a házkutatást. Kihányták a fiókokat, felforgatták a szekrényeket, ládákat s már-már úgy volt, hogy eredménytelen marad az egész kutatás, mikor az egyik nyomozó két piszkos ing közül kihalászott egy hamutartót. Mint valami győzelmi trófeát úgy vitte a vezető elé.

--- És ez? --- kérdezte Nagytól.

--- Ez? Egy hamutartó --- felelte Nagy.

--- Miért nem adta elő az elvtárs, mikor felszólítottam, hogy minden dolgot adjon elő, ami a Játékgyárral kapcsolatos.

Nagy nem felelt semmit és kínos, nehéz csend ült a szobára. Azt sem lehetett hallani, amikor Schwartz nesztelenül odalépett a nyomozóhoz, megnézte a hamutartót és valamit a vezető fülébe súgott. Az meg csak ránézett Nagyra, bólintott egyet a fejével és tovább kutattak a lakásban. Mikor befejezték a házkutatást, újabb jegyzőkönyvet vettek fel, különösen kihangsúlyozva a szekrény aljában eldugott és megtalált hamutartó szerepét. Jegyzőkönyv készítés közben Schwartz intett a vezetőnek s a szoba sarkában ismét közölt vele valamit. Amíg elrendezték az iratokat és becsomagolták a hamutartót, az ávós főhadnagy megnézte a bútorokat, szakértő módon végigsimította azok felületét és csendesen, szinte maga elé beszélve mondotta:

--- Szép, komoly bútordarabok. Nagy elvtárs tulajdonai?

--- Igen --- felelte Nagy elvtárs. --- Az elhagyott javak kormánybiztossága utalta ki számomra.

--- És akkor is ilyen jó állapotban voltak a bútorok? Azelőtt valami főfasisztáé lehettek. Semmi, de semmi kopás a sarkokon. Mintha ma kerültek volna ki a gyárból.

Nagy nem felelt semmit, de a vezetőnyomozó továbbra is csökönyösen érdeklődött a bútorok iránt. Simogatta, veregette a szekrényeket. Szinte mintha roppant megnyerte volna a tetszését.

--- Valóban nagyon, nagyon szép bútorok. Eredeti politúros munka. Szinte hihetetlen, hogy ilyen jó állapotban vészelték át az ostromot, meg a beraktározást.

Azután hirtelen Nagy felé fordult:

--- Vagy talán kijavítva kapta a bútorokat, elvtárs?

Nagy érezte a csapdát, de valamit felelnie kellett. Zavarba jött, mint a rajtakapott tolvaj s mindezt a Schwartznak köszönheti, aki úgy nézegeti a bútorokat, mintha semmi más nem érdekelné a világon.

--- Igen, én javíttattam meg a bútorokat. De elég jó állapotban voltak, mikor aztat megkaptam a Párt rendelete után.

--- Jó műhelyben csinálták --- mondotta a vezetőnyomozó. --- Szép, gondos munkát végeztek az asztalosok. Nekem is van egy pár rossz bútordarabom, elkérném az asztalos címét ezredes elvtárstól.

--- Itt csinálták az intézetben... --- nyögte ki Nagy.

--- Oh, az elég körülményes dolog --- makacskodott a nyomozó. --- Ahhoz külön engedély kell az Igazságügytől, meg bizonyára nem is olcsóbb, mint máshol. Nagyon hálás volnék az elvtársnak, ha megmutatná a számlákat, hogy tudjam, érdemes-e utánajárnom az engedélynek?

Nagy úgy csinált, mintha az íróasztal felé menne s mikor megfordult, látta, hogy Schwartz nagy lógó fejét a nyomozó felé fordította és összenéztek.

--- Hagyja, elvtárs, --- mondotta a nyomozó. --- Ez ráér később is. Ebben a rendetlenségben úgy sem igen találja meg. Majd később...

Este tíz óra volt, mikor végeztek és a kapu előtt álló három kekibarna Jeep megindult a Markó-utcai ÁVO-központ felé. A középen haladó Jeepben két nyomozó között ott ült Nagy József börtönigazgató ezredes és mikor a gépkocsi kikanyarodott a Maglódi útra, még egyszer visszanézett a Kőbányai Gyűjtőfogház komor épülete felé. A vezető nyomozó ugyan azt mondotta, hogy csak rövid formalitások végett viszik magukkal, de Nagy József jól tudta, mit jelentenek egy kommunista államban az ilyen rövid formalitások.

Nagy József kihallgatásával egyidejűleg megkezdődött Krancsecs elvtárs vallatása is. Őnála is házkutatást tartottak, őnála is megtaláltak két hamutartót --- de mást semmit. Ő vérbeli proletár volt, hivatalával nem járt ötszobás lakás s megelégedett egy kis Józsefvárosi udvari szobával --- amit kétségtelenül javára írtak a nyomozó hatóságok. Nagy Józsefnél súlyosbító körülménynek tudták be ötszobás ,,minden kényelemmel berendezett" lakását s egyáltalán nem fogadták el azon védekezését, hogy a lakás a hivatalával együtt jár.

--- A régi világban igen --- mondották a dialektikus nyomozók. --- Ezredes elvtársnak tudnia kellett volna, hogy ez a lakás a régi világ egyik bűnös öröksége s jelentenie kellett volna. De az ezredes elvtárs ezt elmulasztotta és a lakással kapcsolatosan éppen úgy viselkedett, mint a régi rendszer börtönigazgatói.

De a lakáskérdés csak mellékes körülmény volt. A lényeg a rossz hamutartókon fordult meg, illetve azon a három és félmillió forinton, amibe a harmincezer hamutartó került és aminek ügye olyan csúfos kudarccal végződött Angliában. A nyomozásba az Államvédelmi Osztály egész gazdasági apparátusa belekapcsolódott és pár hét alatt olyan volt az egész ügy, mint az asztalra terített kártya. Az angliai ügynököt azonnal hazarendelték, de az maga helyett inkább terjedelmes írásbeli vallomást küldött --- mintegy búcsúzóul. A levélben megvádolta Krancsecs elvtársat, de nem felejtkezett meg Nagy Józsefről sem, aki olyan munkát vállalt, amelyhez semmit nem értett. Mikor feljelentéssel fenyegették meg, akkor jót nevetett a telefonvezeték londoni végén, mert tudta, hogy egy ilyen feljelentés sok száz fontba kerül, évekig elhúzódik és csak a feljelentő látja a kárát. Ő nyugodtan ült londoni irodájában és még arra sem volt hajlandó, hogy felkeresse az ügy likvidálásával megbízott magyar kereskedelmi attasét, akit egyébként is jól ismert az egyik körúti kávéházból, ahol valamikor gyanús hátterű harisnyaügyleteket bonyolítottak le

--- Nézze, kollégám, --- mondotta az attasénak az Oxford Street egyik kávéházában --- a harmincezer hamutartóból visszakapnak legalább 20.000 darabot. Azt maga hazaszállítja és eladják valahol a Balkánon, mint angliai exportcikket. Ott még buknak az ilyesmikre. Azután maga leül vagy két évet és egész életében bánni fogja, hogy innen hazament.

Addig-addig tárgyaltak, míg sikerült megegyezniök. A kőbányai játékgyár volt megbízottja átadott a magyar követség kereskedelmi megbízottjának 20.000 hamutartót, amiből 10.000 valóban megérkezett Magyarországra. A visszaút költségeit a magyar kormány fizette. A másik tízezret az attasé eladta egy közép-afrikai ügynökségnek, azután a pénzzel együtt --- disszidált. Odahaza azonban tehetetlenek voltak és a port a kezeik között levőkön verték el.

Nagy József letartóztatása után pár nappal önkritikát gyakorolt és minden eléje tett jegyzőkönyvet aláírt, már csak azért is, mert mindjárt az első éjszakán megismerkedett az Államvédelmi Osztály vallatómódszereivel. Szép lassan bevallott mindent. Pontosan elmondotta, hogyan vágta zsebre a jó hamutartót és hogyan hallgatta el a kétfajta hamutartó közötti különbséget. Ha valamire nem emlékezett, akkor szembesítették hajdani beosztottjával, Schwartz alhadnaggyal, illetve elébe tárták Schwartz régebbi jelentéseit, amik azt bizonyítják, hogy Schwartz alapos és körültekintő munkát végzett. A zárt ajtók mögött megtartott tárgyalás után kihirdetett ítélet figyelembe vette régebbi érdemeit, proletár származását és ezért mindössze két évi börtönre ítélték feljelentési kötelezettsége elmulasztása miatt. Hogy azonban kit kellett volna feljelentenie, azt sohasem tudta meg Nagy József. Az alapítéleten kívül elvették ezredesi rangját és mivel kimondták a vagyonelkobzást is, elveszítette összes vagyonát, illetve ötszobás lakásának a bútorzatát minden benne lévő ingóságával egyetemben. A vagyonelkobzási ítélet már csak formai volt, mert pár nappal letartóztatása után már az új intézetvezető telepedett be Nagy József lakásába és egyetlen férfiinget sem engedett elvinni Nagy feleségének.

Sokkal súlyosabb ítéletet kapott Krancsecs elvtárs, kinek számára nem volt irgalom s maga Vas Zoltán gazdasági csúcsminiszter követelte a legszigorúbb ítéletet. Vas Zoltánt viszont Rákosi fenyegette meg a könnyelműen elherdált milliókért. Krancsecs elvtársat kizárták a pártból és szabotázs vétsége miatt tízévi fegyházzal sújtották. A tárgyalás után a sajtó is behatóan foglalkozott az üggyel és oldalas cikkekben számoltak be a lapok ,,az idejében leleplezett kapitalista összeesküvésről". A cikkekből kiderült, hogy Nagy József összejátszott a börtönben lévő régi volt miniszterekkel, tőlük kapta az utasításokat a Játékgyár tönkretételére, amit legjobban bizonyít, hogy ötszobás --- sőt fürdőszobás --- lakást is tartott szerény fizetéséből. Megtették volt főhadnagynak, aki hamis papírokkal félrevezette a Kommunista Párt igazoló bizottságát s attól sem riadt vissza, hogy fegyveres felkelést szítson a kormány ellen. Az ÁVO azonban már régóta figyelte Nagy József ügyködését és a kellő pillantban ártalmatlanná tette annak államellenes munkáját.

Krancsecs elvtársról megírták, hogy azelőtt vidéki cipőgyáros volt és ugyancsak hamis adatok révén került a KP gazdasági osztályának az élére. Állandó kapcsolatot tartott fent az Angliába emigrált magyar nagytőkésekkel és külön bankszámlája volt az egyik legelőkelőbb angol banknál. Az ÁVO-nak az utolsó pillanatban sikerült megakadályozni Krancsecs szökését.

Schwartz szerepéről azonban egy sort sem írtak a lapok, őt még tanúként sem hallgatták ki a főtárgyaláson s még csak éberség hiánya miatt sem emeltek vádat ellene. A párt fegyelmi osztályán hallgatták ki és elsőfokú dorgálásra ítélték azzal, hogy jelentései nagyban elősegítették a nyomozás sikeres lefolyását. Felmentették Gyűjtőfogházbeli állásától, de három hónap múlva miniszteri tanácsosi címmel és jelleggel kinevezték a Földművelésügyi minisztériumba --- osztályvezetőnek.

Péntek Istvánt több ízben kihallgatták, majd titokban Vácra szállították, ahol félévi agymosás jellegű magánzárka után rabvezetői állást kapott az ottani asztalos üzemben.

Pár héttel a ,,legnagyobb gazdasági összeesküvés" perének tárgyalása után újabb bizottság jelent meg a Gyűjtőfogházban. Az új intézetvezető jelenlétében levették a Játékgyár ajtajáról a pecsétet és leltárt vettek fel a hónapok óta porosodó tárgyakról. Azután még vagy tízszer leltároztak s a végén csak az öreg rozsdás esztergapad maradt meg a sarokban. Az utolsó leltárlista már csak azt említette meg, míg az eltűnt, illetve ellopkodott többi tárgyat, szerszámot az ,,elkopott" rovatba könyvelték el. Azután egy bánatos késő őszi délutánon az utolsó leltári tárgyat is lecipelték a pincébe. Az ajtóról levették az ,,Első Kőbányai Játékáru-gyár" feliratot, megfordították és Olaszy Sándor festőművész szép, nagy blokkbetűkkel felírta a helyiség új rendeltetését:

,,SZALMAZSÁKRAKTÁR"

EPIL�"GUS

A Játékgyár bejárata fölé helyezett új tábla azonban még nem tett pontot a magyaros motívumokkal díszített hamutartók változatos pályafutása végére. Az Angliából visszaküldött tízezer hamutartó hónapokig hevert a ferencvárosi pályaudvar egyik rakodótelepén, ahol több ízben is felbontották a ládákat és behatóan megvizsgálták azok tartalmát --- természetesen újabb jegyzőkönyvek és kiszállási díjak kíséretében. Minden vizsgálat után eltűnt pár tucat hamutartó, úgyhogy mikor sikerült egy szovjetorosz kereskedelmi bizottságra rásózni a tízezer hamutartót --- akkor már csak 8000 darab maradt és a szerződést is ennek megfelelően kellett módosítani. A hamutartók tehát újabb és díszesebb átcsomagolás után megindultak a nagy Szovjetunióba és a párt gazdasági osztályának új vezetője végre azt hitte, hogy lezárhatja a több mázsára dagadt aktatömeget és megírhatja a zárójelentést.

Krancsecs elvtárs utóda túl optimista volt. Alig félévvel a kiszállítás után felháborodott hangú levél érkezett Moszkvából, hogy a hamutartók használhatatlanok, így azokat az eladó költségére visszaküldték és fekbér, meg egyebek címén hatalmas számlát mellékeltek a levélhez. Lévén az orosz pénzegység a rubel, a magyar meg a forint, így mi sem természetesebb, minthogy a számlát --- dollárban állították ki. Az összeg nem volt jelentős, mintegy párezernyi dollár volt csak, de Vas Zoltán gazdasági miniszter ismét idegrohamot kapott, mikor aláírta a Nemzeti Banknak szóló dollárkiutalást.

Már 1959-eet írtak, mikor végre visszaérkeztek a cirill betűs feliratokkal agyonmázolt ládák. Némelyikük félig nyitva volt, de azért olyanok is visszajöttek, melyeket gondos kezek elektromos kábeldróttal, meg egyéb zsineggel kötöztek át, nehogy avatatlan kezekbe kerüljön azok tartalma. A ládákat a párt gazdasági osztályára szállították, ahol gondos leltárt vettek fel a hosszú útról hazatért hamutartókról. Senki sem csodálkozott, mikor a kiszállított 8000 darab helyett alig 4000 érkezett vissza. A hiányzó párezer darabot szépen beírták a ,,kopás --- veszteség" rovatba, mert reklamálni senki sem mert, hiszen abban az időben --- ami azóta is tart --- elég volt egy ügyetlen megjegyzés a nagy Szovjetunióról s az illető máris vizsgálati fogságban ült szovjetellenes tevékenység vádja miatt.

Azután újabb hónapok teltek el. Az ország egyenes irányba haladt a nagy Beteljesedés felé és nemcsak a Duna-Tisza-közén, de a Dunántúlon és a Tiszántúlon is egyre szaporodtak a drótkerítéssel körülvett munkatáborok annak bizonyságául, hogy hatalmas építőmunka folyik az egész újjászervezett Hunniában. A jólét olyan magasra hágott, hogy Rákosi Mátyás nagy beszédben védte meg az aranytojást tojó tyúkot, mondván, hogyha megesszük ezt a csodatyúkot, akkor elmaradnak az aranytojások is. A csodatyúk védelmében azután ismét srófoltak egyet a teljesítmény-normákon és négyezer személy számára bővítették ki az addig csak 800 személy befogadására alkalmas márianosztrai fegyházat. És nehogy külföldre szökjék az aranytojást tojó szocialista csodatyúk, négyes drótsövénnyel vették körül az ország határait. A drótsövények egyhangúságát ötszáz méterenként csinosan megszerkesztett őrtornyokkal tarkították és a sövények aljában alattomos aknákat helyeztek el.

A gyárak minden negyedévben munkaversenyt rendeztek és a Kommunista Párt lapja hasábos tudósításokban számolt be a munkaversenyek eredményéről. Az 1950. gazdasági év export-import eredményeiről nem kisebb személyiség, mint maga Gerő Ernő számolt be a magyar dolgozóknak, megemlítvén, hogy kivitelünk ennyi meg ennyi százalékkal szárnyalta túl a múlt évi átlagot. A miniszteri beszámolót részletes táblázat követte, melynek ,,Anglia"-rovatában a 27-es szám alatt a következőket olvashatta a szocialista állam dolgozója:

,,30.000 darab műdíszáru".

Azt már csak nagyon-nagyon bennfentesek tudták, hogy ennek a 30.000 darab ,,műdíszáru"-nak hosszú vándorlások után megmaradt négyezer darabját végül is a KP vidéki szervezeteinek küldték meg azzal a szigorú utasítással, hogy ,,a Pártklubok számára rendelkezésre bocsátott 3, azaz Három darab díszmű hamutartó ellenértékét 30, azaz Harminc forintot a Klub vezetésével megbízott elvtárs a naptári hónap folyamán köteles a Párt gazdasági osztályának a mellékelt csekklapon beküldeni".

*

A régi Teleki-téri ócskások az egykori piac felszámolása után a Ceglédi-út poros-piszkos vidékén, az Alföld felé elnyúló homokbuckák között ütötték fel nyomorúságos bódéikat. Egy nyomorban, szegénységben s terrorban élő, valamikor jobb napokat látott világváros szomorú vetülete volt ez a kép, ami a néző elé tárult. A Vladivosztoktól Bécsig húzódó kommunista tenger hullámai itt vetették partra azt, ami a nagy hajótörésből megmaradt. Grófi címerrel díszített asztalterítők rongyai szomorú demokráciában egyesültek az agyonfoltozott pamutharisnya sivárságával s egy hajdani diplomata anakronizmusként ható cilindere mellett ott kínálta magát a zsíros bélésű munkáskalap.

Volt itt miden, ami valamikor értéket jelentett tulajdonosa számára. Székek, amelyeknek legjobb esetben csak három lábuk volt és asztallábak asztallap és asztallapok lábak nélkül. Rozsdás madárkalickák és még rozsdásabb hurkatöltő masinák vártak vevőre ilyenkor karácsony előtt. Mert vevő, az volt bőven. Igaz, hogy a karácsony áldott ünnepéből szovjet mintára Télapó ünnepet csináltak, de a lelkekben még megmaradtak a régi karácsonyi ízek és legalább ezen az egy napon érezni akarták az emberek az ajándékozás önzetlen örömét. A használhatatlan ócskasággal tömött bódék szomorú sorai között olykor végigsöpört a hideg decemberi szél és magasan a pléhsátrak fölött hajtotta kelet felé a sívó homokot. A mindenféle kopott rongyba burkolt vevők és eladók szeme tele lett homokkal és a fogak között szinte csikorogtak az éles kvarcszemek. Mindenki sietett és mindenki ideges volt a megvalósult szocialista paradicsom ezen nagy nyomortelepén. Az egyik bódé előtt micisapkás középtermetű ember nézegette a bádoglapra kitett tárgyakat. Nyilván valami megfelelő ajándékot keresett.

--- Valami jobb dolgot szeretnék --- szólt oda kialudt cigarettája mögül az ócskásnak.

--- Hölgynek, kisasszonynak? --- kérdezte a sörtésszakállú eladó.

--- Nem, a szomszédnak. Valami olyasmit, amit az egész család használhat --- válaszolta és tovább turkált az ócskaságok között.

--- Aha! Értem --- pillantott a vevőre az eladó és lehajolt a pult mögé, ahonnan két újságpapírba csomagolt dolgot vett elő.

Megigazította fején a kalapját, azután jó kereskedőhöz illően nagy gonddal kibontotta az egyik csomagot. Törött fülű, öreg majolikaváza került elő a papírból. De úgy nyújtotta át, mint valami értékes régiséget.

--- Igazi herendi virágváza --- dicsérte az értékes cserepet. --- Igaz, hogy nincs benne a herendi bélyeg, de azt nem mindig nyomták bele. Néha elveszett a bélyegző... --- tette hozzá s azután elnevette magát. --- Ez éppen megfelel a családnak --- mondotta s ügyesen megforgatta kezében a lila színű hajdani vázát.

A micisapkás vevőnek tetszett a váza, de azután eszébe jutott, ha vázát ad ajándékba, akkor abba virágot is kell vennie. Az meg újabb kiadás...

--- Nem. Mutasson inkább valami mást. Ez könnyen összetörik.

A kereskedő szépen visszacsomagolta a bélyegnélküli herendit s azután nagy gonddal kezdte kibontani a másik csomagot.

--- No, akkor ez bizonyára jobban megfelel. Ez nem törékeny. Ez egy valódi díszműáru. Benne is van a bélyegző --- mondotta és a vevő orra alá nyújtotta az újságpapírból kibontott tárgyat. Szép magyaros motívumokkal díszített hamutartó volt. Homorú bemélyedéssel és vastag, törhetetlennek látszó üveglappal. A micisapkás szeme felvillant és kezébe vette az átnyújtott hamutartót. Jobb tenyerére helyezte és hosszan elnézte. A sörtearcú ócskás boldogan mosolygott.

--- Ugye mondtam, kérem, hogy ez megfelel. Ezt igazán mindenki használhatja a családban. Ideges világot élünk és ma mindenki dohányzik. Valóságos dísze a szobának --- tette hozzá, azután elhallgatott, mert a vevő még mindig a hamutartót bámulta. Közben meggyújtotta kialudt cigarettáját, azután közelebb emelte a szeméhez a hamutartót és félig hangosan olvasta az aljára nyomott szöveget:

,,Made in Hungary."

--- Igen, uram... elvtársam... made in Hungary... azt jelenti, hogy a tárgy eredeti exportcikk. Már sokat eladtam. Állítólag Anglia számára készült és sok millió darabot vittünk ki belőle Angliába.

--- Igen tudom, --- felelte a micisapkás és nagy barna szemei szomorúan néztek a magyaros motívumokkal díszített hamutartóra.

--- Nos, elvtársam, --- kérdezte a sörtearcú --- mert már újabb vevők álltak a bódé előtt. --- Becsomagoljam? Tíz forint... azaz ajándék...

A micisapkás még egyszer végigszántott ujjaival a hamutartó oldalán, azután letette az ócskás asztalára és csendesen mondta:

--- Nem. Inkább ,,aztat"... --- és a herendi vázára mutatott. --- Igen, ,,aztat" a másikat.

Mikor a micisapkás vevő alakja eltűnt a kavargó homokfelhőben, a sörtearcú mégegyszer utánanézett.

--- No, ez se lehet valami nagy műértő, ha azt az ócska cserepet választotta a hamutartó helyett --- gondolta magában, miközben gondosan becsomagolta az értékes hamutartót.
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Szeresd ezt a földet,
  2011-09-23 07:49:26, péntek
 
  SZERESD EZT A FÖLDET!

Szeresd ezt a földet,
Ahol bölcsőd ringott,
Hol először tűztél
A süveged mellé
Rózsát, rozmaringot.

Mosolya, illata
Sírodba kísérjen. . .
Magyar föld szülötte
Lótuszért, pálmáért
Hazát ne cseréljen!

Tán derűsebb, kékebb
Másutt a menny boltja:
Sugarait a Nap
Nagyobb verőfénnyel,
Pazarabbul ontja.

A Hold is, csillag is
Szebb talán az égen. . .
Magyar föld szülötte
Ragyogóbb csillagért
Hazát ne cseréljen!

Ne hallgass a tenger
Gyöngytermő habjára,
Visszasír füledbe
A honi pataknak
Hívó csobogása.

Hallod álmodban is:
Föl-fölsír az éjben. . .
Magyar föld szülötte
Gyöngytermő tengerért
Hazát ne cseréljen!

S ha verejtékednek
Nincs is annyi haszna:
Ne nyisd ajkad mindjárt
Édes hazád ellen
Keserű panaszra.

Légy boldogabb itthon
Soványabb kenyéren. . .
Magyar föld szülötte
Kövérebb falatért
Hazát ne cseréljen!

Ne nézd ezt a földet
Csak kenyérmezőnek!
Magasztosítsd honná,
Hol porló őseink
Dicső álmot szőnek;

Hol ezer év beszél
Dalban és mesében. . .
Magyar föld szülötte
Hontalan világért
Hazát ne cseréljen!

Oly kevesen vagyunk
Magunkra hagyatva
Ezt a keveset is
Szétszórja, elsöpri
A sors zivatarja.

Ki szedi majd össze
A nagy forgószélben?
Magyar föld szülötte
Legyen bérci szikla!
Hazát ne cseréljen!
 
 
0 komment , kategória:  Versek  
Pósa Lajos:MAGYAR VAGYOK
  2011-09-23 07:48:42, péntek
 
  Pósa Lajos:MAGYAR VAGYOK

Magyar vagyok, magyar; magyarnak születtem,
Magyar nótát dalolt a dajka felettem,
Magyarul tanított imádkozni anyám
És szeretni téged, gyönyörű szép hazám!

Lerajzolta képed szívem közepébe;
Beírta nevedet a lelkem mélyébe,
Áldja meg az Isten a keze vonását!
Áldja meg, áldja meg magyarok hazáját!

Széles e világnak fénye, gazdagsága
El nem csábít innen idegen országba.
Aki magyar, nem tud sehol boldog lenni!
Szép Magyarországot nem pótolja semmi!

Magyarnak születtem, magyar is maradok,
A hazáért élek, ha kell meg is halok!
Ringó bölcsőm fáját magyar föld termette,
Koporsóm fáját is magyar föld növelje!
 
 
0 komment , kategória:  Versek  
Titkolt Ellenállás - Állj fel
  2011-09-22 00:00:32, csütörtök
 
 
Titkolt Ellenállás - Állj fel végre!

Itallal a kézben, a népes tábor,
Bulizni megyünk mindenki bátor.
Nagyokat tudtokk kiabálni,
Akkor van baj ha bátran ki kell állni!

Kocsmában te vagy a nagymagyar,
A társad verik téged nem zavar,
Rekedten ordítasz mint egy ócska patkány,
Nem vagy te más csak egy fotelforradalmár!

Állj fel végre emeld fel a fejed,
Ne várd, hogy én harcoljak helyetted.
Állj fel végre, emeld fel a fejed,
Ne várd, hogy mindig én menjek helyetted.

Pofázol, hogy nem fogunk össze,
Ha tüntetni megyünk, kérdezem jössz-e?
Hiába ugatjuk veszélyben a hazánk,
Velünk kell jönni, tele van a gatyád!

Pánik a félelem azonnal elragad,
Ha meglátsz egy rendőrt összeszarod magad.
Hülye dumáddal mindig megtalálsz,
Te vagy a nagy magyar mert mindent kitalálsz!

Állj fel végre emeld fel a fejed,
Ne várd, hogy én harcoljak helyetted.
Állj fel végre, emeld fel a fejed,
Ne várd, hogy mindig én menjek helyetted.

Tv-ből nézed a fajtád leköpik,
Az sem érdekel ha mindent lelövik.
Hidegen hagy ha ott fekszünk a porban,
Nem láttalak még, még az első sorban!

Állj fel végre emeld fel a fejed,
Ne várd, hogy én harcoljak helyetted.
Állj fel végre, emeld fel a fejed,
Ne várd, hogy mindig én menjek helyetted.

Mikor visszajövök a képembe vágod,
Megint kikaptatok igazam volt látod!
Te vagy a jó magyar bár nem voltál velünk,
Te otthon a fotelből szurkoltál nekünk!

Állj fel végre emeld fel a fejed,
Ne várd, hogy én harcoljak helyetted.
Állj fel végre, emeld fel a fejed,
Ne várd, hogy mindig én menjek helyetted.


Link
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Kmoskó Mihály: A zsidóság ..3.
  2011-09-21 23:52:47, szerda
 
  Kmoskó Mihály: A zsidóság világuralmi törekvései III. rész -- Vége.

14. Cion bölcseinek titkai s a világháború.

Az utolsó tíz esztendő eseményeit szemlélve, akarva-akaratlan, be kell látnunk, hogy tényleg minden úgy történt, amint azt a zsidó-szabadkőműves program előírta.

A szabadkőműves zsidóság a háborút tervszerűen készítette elő a szolgálatéban álló sajtó útján. A sajtó teremtette meg a világháború érzelmi alapfeltételét, az európai nemzetek kölcsönös gyűlölködését. Az angolok s a franciák németgyűlöletét a sajtó szította. A ,,boche" s a ,,Gott strafe England" ostoba jelszavait a zsidó sajtó hozta forgalomba; a gojok pedig felültek az uszításnak.

Hogy a világháború mennyire elő volt készítve, mutatja Mme Thébes 1912-ben kiadott almanachja, amelyben a híres francia javasasszony megjövendölte, hogy a következő évben Ferenc Ferdinánd trónörökös meg fog halni. Ez a jóslat 1913-ban nem teljesedett be, de azért Mme Thébes 1913-ban rendületlenül megismételte és jóslata ez egyszer teljesült. Ki az a naiv ember, aki elhinné, hogy a francia jósnő túlvilági szellemektől nyerte értesüléseit? A dolog magyarázata nagyon is prózai. A szerb szabadkőművesség 1912-ben kapcsolódott be a francia vezetés alatt álló szabadkőműves világszövetségbe. Tehát ettől kezdve a francia szabadkőművesség pontosan tájékozva volt a szerb páholytestvérek szándékairól s arról a tervéről, hogy Ferenc Ferdinánd trónörököst elteszik láb alól. Mme Thébes őtőlük tudta meg, mi van készülőben. Cagliostro esete megismétlődött.

A háborús őrület szítása hazánkban egyes-egyedül a zsidó sajtó bűne. A zsidóság már a háború kitörésének pillanatában tudta, hogy most már az ő ideje következik. Érdekes, milyen izgatott hangulat fogta el a zsidóságot mindjárt a világháború első havában. A budapesti Jüdische Allgemeine már augusztus havában úgy írt róla, mint a messiás apokalyptikus napjairól. Az 1914 augusztus 14-i számban egy zsidó talmudiskola (jesive) főnöke annak a meggyőződésének ad kifejezést, hogy ,,der jetzige Krieg sei der Beginn der. Mesich-s Zeiten und wenn jeder Tšive tut, wird der Go'el Zedeq erscheinen" (a jelen háború a messiás napjainak a kezdete, és ha mindenki bűnbánatot tart, az igazságos megváltó meg fog jelenni).

Hogy ez a ,,bűnbánat" hogyan festett, arra még mindnyájan élénken emlékszünk. Már 1914 telén jöttek a panaszok a kárpáti hegyek között harcoló hadsereg részére szállított papírbakancsokról, a karácsonyi szeretetadományokkal űzött visszaélésekről stb. stb. Már akkor kezdődött a gojok oly arcátlan fosztogatása az árak szemérmetlen emelése révén, mintha a zsidó messiás már jelentkezett volna Sadagorában, Reb Szrulcsénél, az ottani csodarabbinál.

A háborús lelkesedés ébrentartása is a sajtó műve volt. Egy ideig Izrael reszketett a béke gondolatától, attól, hogy a harácsolási alkalmak véget érnek; bezzeg menten a defétizmus vizeire evezett át, amikor azt hitte, hogy érdekeinek ez felel meg.

Tervszerűen ment a forradalmi mozgalmak előkészítése is a központi hatalmak népei között. Wilson testvér kiadta a jelszókat: önrendelkezési jog, nincs győző és nincs legyőzött, nem lesz hadikárpótlás és nem lesz annexió, egészen úgy, amint azt Cion bölcsei kikalkulálták; a közép-európai zsidó sajtó e jelszavakat menten felkapta, az önrendelkezési jogra hivatkozva a gojokat uralkodóik ellen felizgatta s ezzel megteremtette azt a forradalmi hangulatot, amely a közép-európai monarchiák pusztulását és trónjaik összeomlását idézte elő.

Programszerűen folyt le az 1918. évi őszi forradalom is, melyet egész Közép-Európában zsidók kezdeményeztek, zsidók vezettek s amelynek révén ők hatalmasodtak el és helyenkint még az államfői méltóságot is elérték.

A világháború folyamán a kapitalisták elharácsolták az egész világ aranykészletét s ezzel óriási hatalomra tettek szert. Amerikában e kapitalisták tekintélyes hányada keresztény, de az európai nagytőkések között keresztény emberrel csak elvétve találkozunk. Tudva mármost azt, hogy az egész háború az európai zsidó bankosok érdekében folyt, cseppet sem fogunk meglepődni azon a gyászos tényen, hogy a párizsi békekonferenciát zsidó pénzemberek irányítják és így ez a konferencia nem is Európa népeinek, hanem egyes-egyedül a zsidóságnak s a szabadkőművességnek érdekeit szolgálja.

A konferencia oszlopos tagjai kétségen kívül gojok (Wilson, Clemenceau, Lloyd George stb.), de ezek csak a sabeszgojok szerepét játsszák, mert titkáraik, referenseik mind zsidók. A ,,Jewery Über Alles" című londoni antiszemita újság az egész békekonferenciát zsidó hitközségi közgyűlésnek nyilvánítja. S ez a qôl, ez a hitközségi szervezet dönti el Európa népeinek sorsát!

A béketárgyalások elejét Wilson népszövetségi terveinek megvitatása vette igénybe. E halva született fantazmagória úgy festett, mintha Cion bölcseinek megbízásából került volna a konferencia asztalára. A népszövetség ugyanis nem más, mint kísérlet a zsidó világmonarchia világ, az a világ, amelyben urak voltak és rabszolgák, földesurak és zsellérek, megdől s annak a helyén új világ keletkezik: a szabadság, egyenlőség és igazságosság világa, oly világ, amelynek hármas alapja: jog, igazság és béke.

A kapitalista aranyborjú összeomlott korszakának romjain új idők születnek, melyekről áll az írás: Örvendve örvendjetek ti, gyászolók! A szolgaságból életre kelnek az összes elnyomottak és szegények, akiknek élete szegénységben züllött el, nyomor és szűkölködés folytán. Mindazok, akik nyomorogtak, bilincsekkel lábaikon és láncokkal kezeiken, immár szolgaságból szabadságba lépnek.

Ó mily tragikus volt a nyomorult munkás sorsa! Néma tanúja volt saját sorsának, amely idegen, ellenséges kezekbe volt letéve. A munkás nem volt ember, hanem gép, amelynek nehéz munkát kellett végeznie idegenek részére. Munkájával, velőjével, vérével és verejtékével boldogítva a gazdagokat, maga nyomorult szegény ördög maradt egészen a sírig. A gazdagok számára várakat és palotákat emelve, önmaga piszkos, alacsony, nedves, szűk lakásokban, pincékben lakott, elevenen eltemetve. Gondoskodott róla, hogy a gazdagoknak legyen mit enniök, legyen finom ruhájuk, de ő maga éhezett és meztelenül, mezítláb járt. Mindent a munkás csinált, mindent ő állított elő, de csak a gazdagok, a kizsákmányolók részére: őneki magának azonban semmije sem volt!

Így festett az eddigi szociális igazságosság! De ezentúl minden máskép lesz! A kommunizmus hatalmas változásokat visz be a társadalmi életbe. Új világot alkot: a hamisítatlan igazságosság világát. ,,Mindnyájatoknak egyforma jogot adok, nem lesz zsarnokság, nem lesznek rabszolgák és szolgák."[2]

Ha e röpirat a varsói gettóban nyomorgó zsidó proletárok részére íródott volna, akik, mint a messiás országának leendő polgárai, már most is rémítő igazságtalanságnak tekintik szegénységüket, a benne foglalt uszítás még valahogy érthető volna. De hogy hazai zsidóságunk kesereg a munkás sorsa felett, az a zsidóság, amely palotákat emelt magának a gojok véres keresetéből, oly képmutatás, amely párját ritkítja az emberiség történetében.

Hát még azok a nagyhangú ígéretek a jogról s az igazság uralmáról! Gondoljunk csak vissza Szamuelly halálvonatára, a forradalmi vérbíróságokra, a szovjetházban folytatott orgiákra és a népbiztos-meműnék többi gazságaira és menten tisztában leszünk azzal a ténnyel, hogy a jog és igazság fogalmának a kiáltványban csak akkor van józan értelme, ha e fogalmak alanya nem a goj proletariátus, hanem a zsidóság és csakis a zsidóság! A kiáltvány szerzője is csak így érthette az egészet. Mert mi célja lett volna tulajdon hitsorsosai bolondításának, akiket nem lehet orruknál fogva vezetni, mint a buta machsemojnikokat?

Az idézett bevezetés után a kiáltvány kifejti, hogy a kommunizmus a zsidók szempontjából nem újság. Már a Thórában foglaltattak oly intézkedések, amelyek a latifundiumok keletkezését s a gazdagok elhatalmasodását voltak hivatva megakadályozni. A szerző természetesen elhallgatja, hogy a Thóra a tulajdonjog álláspontján áll. Hiszen ezen az állásponton állt a szovjet is, de csak addig, amíg zsidókról volt szó.

Utána áttér a kommunista rendszer ellen elhangzó zsidó ellenvetésekre:

Amint azonban ellenmondások és zavargások a zsidóknál gyakori jelenségek, ez az eset állt elő jelenleg is. Különböző oldalról hangzanak el ellenvetések, amelyek kételyt, bizonytalanságot és gyanakvást sejtetnek.

Elsősorban a vallásos zsidóknak vannak aggályaik. Nyugtalanítja őket a ,,harc Isten ellen". Ez az állítólagos harc nem egyéb aljas és közönséges rágalomnál. A kommunizmus egyáltalán nem avatkozik vallási ügyekbe. A magyar szovjet-köztársaság első rendeletei közé tartozott tudvalevőleg annak a kijelentése, hogy az imaházak nem szocializálhatók és továbbra is eddigi céljukat szolgálhatják. A kommunista államban mindenki szabadon gyakorolhatja vallását, iskolába járhat (értsd: talmudiskolába), jámborkodhatik, Istennek szolgálhat, Thórát tanulhat, csak legyen kedve hozzá.

Az úgynevezett vallásháború csakis a vallásos maszkba öltözött hamis próféták ellen irányul, akik ,,Isten nevében" a népet a szociális világrend ellen izgatják és lázítják.

A vallásoktatás eltörlése az iskolában zsidó szempontból csak üdvözölhető. Mert ne bolondítsuk magunkat: azzal a kevéske heti egyórás vallásoktatással, senki az ő zsidó vallási kötelességeinek eleget nem tesz. Ahhoz, hogy a zsidó gyermek a zsidó nép részére megtartassék, heti egy-két órai vallásoktatás korántsem elegendő, főleg azon módon nem, ahogy az az iskolában dívott. Ezzel tehát ne bolondíttassuk magunkat.

Ohó, elvtárs, álljunk csak meg egy szóra! A dolog nem egészen így áll! A kommunista kormány a legkomolyabban foglalkozott a templomok kommunizálásának gondolatával és csak akkor adta ki azt a rendeletét, amelyre az ,,elvtárs" hivatkozik, mikor látta, hogy a templomok elkobzása miatt az egész közvélemény ellene fordulna és elsöpörné.

A kommunisták által engedélyezett vallásszabadság csak a zsidókra terjedt ki; hogy a keresztények szabad vallásgyakorlata hogyan festett a gyakorlatban, arra jellemző példa a Krisztinavárosban tartott úrnapi körmenet története.

Viszont abban az elvtársnak teljesen igaza volt, hogy a vallásoktatás eltörlése csak a gojokat sújtotta. Hisz a zsidó gyerek az elemi- és középiskolákban az érvényben levő tanterv mellett tényleg nem azt tanulja, amire zsidó szempontból szüksége volna. Ezt a kérdést a zsidóságot kielégítő módon csak abban az esetben lehetne megoldani, ha minden fővárosi iskola zsidó cheider-ré (zugiskolává) alakulna át, bócher vezetés alatt.

A röpirat azután azzal az ellenvetéssel foglalkozik, hogy a zsidó természeténél fogva nem munkás s így a kommunizmus rendszerébe beleilleszkedni nem lesz képes. Az elvtárs elismeri ugyan, hogy a zsidók legnagyobb hibája eleddig az volt, hogy mindnyájan kereskedők és lumpemberek lévén, nem alkalmasak a földműves munkára; de a dolog gyakorlati oldalára térve át, ahelyett hogy megmondaná, hogyan vedlik át a zsidóság munkásokká, a következő kijelentést teszi:

Az új társadalmi rendben mindenki dolgozni fog és mindenkinek meglesz a maga ellátása bőven és nem fukaron, szabadon és nem korlátozva, fejtörés és különösebb üzleti elfoglaltság, raffinéria és szőrszálhasogatás, váltók, óvások, kamatok és terminusok nélkül, és mindenki elégedett lesz. Nem fog többé uralkodni gyűlölet; irigység, kapzsiság és becsvágy el fog tűnni a világ színéről. Mindenkinek meglesz, amire szüksége van, és boldognak érzi majd magát.

Vagyis: mindenki fog dolgozni. A zsidó persze a maga módja szerint: mint termelőbiztos, mint népbiztos stb.; a goj ellenben mint közönséges munkás. Mindenki megkapta azt, amire az élet fenntartásához szüksége volt: a goj gerslit, a zsidó libacombot. Mert hogy végeredményben elvtársunk is így képzelte a dolgot, mutatja a röpirat vége:

Most már az a kérdés, milyen állást foglaljunk el mi, zsidók, a kommunizmussal szemben?

Mindenekelőtt tudatában kell lennünk annak, hogy a kommunisták minden hidat felégettek hátuk mögött s így a visszakozás lehetetlen lévén, a kommunisták jelszava nem lehet más, mint: előre! Nekünk tehát velük kell tartanunk, ha nem akarunk a burzsoázia mély örvényében, viharos tengerében megfulladni. Mindennemű passzív ellenállás a jelen esetben bűn, minden pozitív ellenállás vétek önmagunk és egész Izrael ellen.

A történelem a maga kiszabott útján halad előre és nem kérdez minket, egyetértünk-e vagy sem. Ha a történelemmel nem tartunk, rólunk, nélkülünk és ellenünk fog ítélkezni. Aki a történelem kerekeinek nekimegy, közéjük esik és összezúzódik. Nekünk tehát tettleg kell közbelépnünk s az új államalakulásnál segédkeznünk.

De nem szabad félelemből tennünk vallomást a kommunizmus mellett, avagy a proletárdiktatúrától való aggodalmunkból. Nem puszta félelemből, azért, hogy mint ellenforradalmárok bíróság elé kerülünk, hanem csakis szeretetből, meggyőződésből, hogy mindez a mi érdekünkben van, hogy jövőnk az emberiséggel[3] való szolidaritásunktól, a kommunizmus győzelmétől függ. Ha a kommunizmus megvalósul, megszűnünk bolygók lenni és bajaink, szenvedéseink véget érnek. Az egész világ eggyé lesz és mi nem leszünk ,,tűrtek" és ,,idegenek" többé, hanem mindenütt otthonosan fogjuk magunkat érezni, mint a nemzetek családjának egyenjogú tagjai. Ezt jelenti a kommunizmus a mi szempontunkból.

A kommunizmus azonban már itt is van, nem az égben, nem is a tengeren túl, hanem az már tényleges valóság, eleven hatalmi tényező. Es mi, a mai nemzedék, akik az elmúlt világrendben annyit szenvedtünk, abban a helyzetben vagyunk, hogy megélhettük ezeket a nagy időket, amelyeket a szociális világrend egyik prófétája, Izaiás, már évezredekkel ezelőtt megjövendölt. A mi érdemünk, hogy napjainkban a kommunizmus megvalósulását szemlélhetjük.

Valamikor, midőn a zsidók tulajdon hazájukban éltek, minden ötvenedik esztendő jóbel volt, amidőn a szociális élet 50 év alatt elharapódzó visszásságai megszűntek s az ország összes lakói részére a szabadságot kikiáltották. A jóbel-évet bíróság szentelte meg annak a kihirdetésével. Szent év! ,,És megszentelitek az ötvenedik évet és elnevezitek szabadságnak az országban minden lakói részére. Jóbel lesz az számotokra. Es ki-ki visszatér birtokába és rokonságához megy vissza." (Mózes III., 2510.)

Hosszú ideig a világon nem volt jóbel! Most újra jött egy jóbel, de azt nem egy országban ülik meg és nem fog tartani csak egy évig, hanem az egész világon lesz és örökké fog tartani.

Most, az örök jóbel kezdetén, a világtörténelem ebben az új korszakában, az igazi aranykor elején, ha a kommunizmus diadalt arat az egész világon, mi, miként egykoron, ezt a nagy időt megszentelve s az új világot ünnepélyesen köszöntve kiáltsuk: Szabadság a földön!

Szabadság, szabadság, szabadság!!

Amint látni, az elvtárs a kommunizmus diadalától várta a zsidóság tökéletes felszabadulását és szabadságát; meg volt róla győződve, hogy az egész világ eggyé lesz és a zsidók lesznek az urak benne, egészen úgy, amint azt Cion bölcseinek programja hangoztatja.

Az elvtárs jóbelt és szabadságot emleget. Igaza is volt. A proletárdiktatúra az amúgy is szabad zsidót egyenesen féktelenné tette. Hanem a gojnak nem volt jóbel, de volt gaidesz. A bolsevizmus diadala után a népuralom, a szabadság, testvériség, egyenlőség jelszavai lomtárba kerültek és helyüket a Cion bölcsei által ajánlott terror váltotta fel. Oroszországban az emberi életnek jóformán nincs is értéke, az ellenforradalmárokat százával és ezrével végzik ki a legcsekélyebb gyanúokok alapján. A nyolcórai munkaidőről most már beszélni sem szabad. Kínai kulik kutyakorbáccsal kezükben kényszerítik az orosz ,,elvtársakat" nem nyolc, hanem tíz-tizenkét órai munkára. A tanszabadság végleg megszűnt, mert csak az igazság, amit a népbiztos elvtársak annak ismernek el.

Érdekes jelenség az is, hogy Kun Béla kormánya a szabadkőműves páholyok működését beszüntette. Egészen úgy, amint azt Cion bölcsei meghagyták.

De érdekes jelenség az is, mennyi jóindulatot mutatott a párizsi békekonferencia Kunék iránt és milyen előzékeny még mindig az orosz szovjet iránt. Varjú varjúnak nem vájja ki a szemét! Hogyan várhatunk erélyes fellépést a párizsi kahaltól az orosz meműnékkel szemben, akik utoljára is csak a fajrokonok érdekeit képviselik?

De nem folytatjuk tovább. Az elmondottakból nyilvánvaló, hogy Cion bölcseinek titkai nem antiszemita misztifikáció s a zsidók világuralmi törekvése nem antiszemita agyrém, hanem, sajnos, a legkomolyabb valóság, amellyel minden józaneszű gojnak számolnia kell.

16. Zárszó.

Meghiúsíthatók-e a zsidóság világhatalmi törekvései?

E sorok írójának erre vonatkozólag felfogása és meggyőződése az, hogy a modern, kiélt és demoralizált vén Európa a zsidó vírussal szemben tehetetlen és, ha valami váratlan esemény közbe nem jő, a zsidó infekció áldozatává lesz. E meggyőződés alapját a szerzőnek az a megfigyelése képezi, hogy a dekadens Európa társadalmi, állami, erkölcsi, vallási élete ahelyett, hogy a zsidó ideáltól távolodnék, épp ellenkezőleg egyre közeledik hozzá, következőleg Európa népei addig, amíg a zsidóság teljesen nyakukra nem ül, a zsidóban nem is látnak veszedelmes ellenséget, hanem oly példaképet, akitől sok mindenfélét --- főleg csalafintaságot, üzleti erkölcstelenséget, politikai macchiavellizmust --- el lehet tanulni. Mire azonban Európa népei az erkölcstelenség terén a zsidókkal versenyre fognak kelni, addigra úgy lezüllenek, hogy a fajilag és gazdaságilag kompakt egészet képező zsidóság hatalmas szervezeteinél fogva a leigázott gojok minden lázadási kísérletét játszva el fogja nyomni.

E gondolat megértése végett jegyezzük meg jól, hogy az európai gojokat a kereszténység tette nagyokká és hatalmasokká. A fehér ember alapjában véve nem az az angyal, akinek fehér testbőre révén látszik. A germán és román népek sokkal erőszakosabbak, durvábbak és bujábbak, mint sok ázsiai barbár nép, akikre az árják gőgös megvetéssel tekintenek le. Esz dolgában kétségtelenül ők vezetnek, de jószívűség, természetes nemeslelkűség tekintetében tán az utolsó helyen állanak. Amíg az árja népek a kereszténység fegyelmező hatása alatt álltak, rossz és szerencsétlen természetük elemi kitörésére nem volt alkalom; amilyen mértékben távolodtak a keresztény hittől, olyan mértékben közeledtek a pogány ethika felé, amelynek uralomra jutásával teljesen elvesztették önuralmukat s a végén saját bűneik rabszolgáivá lőnek.

Az európai népek állami élete a tökéletes individualizmus felé hajlik. Ez a hosszú és veszedelmes folyamat nem mai keletű. Ebben is a sémi Keletnek volt legnagyobb része. A keresztes háborúk alatt Európa népei érintkezésbe léptek a Kelettel, az individualizmus, az állami, egyházi és a társadalmi anarchia fészkével s e szellemi kórsággal megfertőzve tértek haza, ahol a keresztes lovagok útján behurcolt nyavalya rohamosan kezdett terjedni. Első, vallásos mezben jelentkező kitörését --- értve az albigenzeket, katharokat s a többi középkori eretnekségeket --- az egyház az államhatalommal szövetkezve nagy nehezen elfojtotta. A XV. században az individualizmus tudományos mezt öltött, a humanizmus maszkjában lépett fel s akkor már nem bírt vele senki. A tudományos individualizmus a XVI. században vallási térre csapott át s a protestanizmus gyűjtőneve címen elkönyvelt mozgalmakat idézte elő; utána politikai téren éreztette hatását, ahol Macchiavelli tanítványai az államművészetet az erkölcstől teljesen függetlenítették. A liberalizmus érája alatt az individualista világnézet a gazdasági életet hódította meg, mert a ,,laisser fairé, laisser passer" elvének kimondásával s a gazdasági tülekedés szentesítésével a köz érdekeit az egyesek érdekeinek rendelte alá. Napjainkban már a társadalmi élet is atomizálódik; a családi élet ideálja megrendült, a nők emancipálódnak, az erkölcstelenség kétségbeejtően terjed s a végén az állam s a társadalom alkotóelemeire bomolva a jól szervezett zsidóság martalékává lesz.

Az európai népek társadalmi élete a közlekedési eszközök tökéletesedése folytán örökös vándorlássá fajul és régi nyugodt, egyenletes jellegéből kivetkőzve, a bolygó zsidóság félnomád mintájára rendezkedik be.

Az erkölcsi élet terén az evangéliumi ethikának szelídséget, szeretetet, önzetlenséget és áldozatkészséget hirdető maximái jóformán feledésbe mentek és azok helyét Nietzsche-ívású vad túlemberek erőszakos elvei foglalták el, amelyek mellett nyugodt állami és társadalmi életről szó sem lehet.

Európát már csak a kereszténység tudná megmenteni a teljes felbomlástól. A kereszténység a modern életfelfogás individualista irányzottságával szemben a tekintély elvét hangoztatja s ezzel az állami élet felbomlásának vet gátat, a hívőket hozzászoktatja, hogy az élet összes viszonylatait ,,sub specie aeternitatis", az örök élet szemüvegén át szemléljék s ezzel a társadalmi élet nyugodtságét és egyenletes fejlődését biztosítja, végül a modern túlember erőszakosságával szemben a krisztusi életideál igénytelenségét hangoztatva, az uzsorások és kizsákmányolók elhatalmasodását és gőgös terpeszkedését teszi lehetetlenné.

,,Ég és Föld elmúlnak, de az én igéim el nem múlnak" --- mondá az Üdvözítő. Azok a szavak, amelyeket a zsidósághoz intézett: ,,Jertek hozzám ti fáradtak és teher alatt roskadozók s én felüdítelek titeket" a mi szomorú napjainkban sem veszítették el aktualitásukat. Csakhogy az európai emberiség erről az isteni gyógypedagógiáról hallani sem akar. Mit várhatunk ilyenformán a jövőtől?

Valljuk be őszintén, hogy a helyzet a lehető legsivárabb. Ha Európa népei idejekorán eszükhöz nem kapnak, a zsidó vírus elpusztítja szervezetüket és nemzeti hullákat csinál belőlük. De lehet-e remélni józan ésszel, hogy az európai ember eszéhez kap s a zsidóság uralma alól emancipálja magát? E kérdésre határozott válasszal felelni annyi volna, minta levelibéka, avagy Bellaaghné asszony szerepére vállalkozni. Tekintve az árja népek természetének erőszakos jellegét, éppenséggel nincsen kizárva, hogy esetleg akad egy kemény, de becsületes szándékú zsarnok, aki az egész zsidókérdést forradalmi úton fogja megoldani: megcsinálja az európai nemzetek fehér forradalmát a vörös zsidóság ellen. Ebben az esetben esetleg beteljesedik a lenini szerzetes középkori jóslata: ,,Israel infandum scelus audebit morle piandum". (Izrael szörnyű gaztettre vetemedik, amely miatt halállal fog lakolni.) Az sincs kizárva, hogy ez a forradalmi láz úgy fog fellépni, amint azt Donelly apokalyptikus regénye megjósolta s az egész európai civilizáció pusztulását idézi elő. Egy dolog föltétlenül bizonyos: az, hogy a zsidóság világhatalma nem lesz hosszú életű, ha tényleg valóra is válnék, mert erkölcsi alapja teljesen hiányzik.

A jövő Isten kezében van. Őrültség volna összetett kezekkel azon töprengeni: mi lesz. Lássunk munkához, szervezkedjünk, teljesítsük kötelességeinket Isten, a haza és embertársaink irányában és bízzunk a Mindenható bölcs és igazságos gondviselésében, amely a szerencsétlen emberi nemet elhagyni nem fogja. Lehet, hogy a mi bűnös nemzedékünk belepusztul vétkeibe és atyáinak könnyelműségébe. De jegyezzük meg jól, hogy az energia megmaradásának törvényei a szellemi és erkölcsi világrendet csakúgy uralják, amint az anyagit. Az a munka, amelyet nemes szívű, becsületes emberek a keresztény nemzeti újjászületés érdekében kifejtenek, nem vész kárba. Ha mi nem is látjuk minden eredményét, látni és élvezni fogják fiaink, avagy unokáink. Véssük szívünkbe a zsoltáros igéit: Menet mentek és sírtak, amidőn hintették magjaikat, de jövet jönni fognak ujjongva, amidőn cipelik kévéiket. Minden becsületes ébredő magyar ehhez tartsa magát. Isten velünk.

17. Melléklet.

(A ,,Nemzeti Újság" 1921 ápr. 13-i számából.)

Őszinte vallomás a zsidóság céljairól.

Cionista röpirat a zsidók világhatalmi törekvéseiről --- Aknamunka a diósgyőri vasgyárban.

A miskolci Magyar Jövő írja: A miskolci államrendőrség egy géppel írott röpiratot foglalt le, amelyet ,,Ne dobd el, add tovább" felírással terjesztettek a diósgyőri vasgyár munkásai között. A röpirat, amely a Star Polska című lengyelzsidó lapnak egy cionista gyűlésről írott tudósításának fordítása, a következőket mondja:

A zsidóság célja.

Testvéreim! Az izraeliták már a XIX. század óta küzdenek azért a világhatalomért, melyet maga az Isten ígért Ábrahámnak. Eddig a kereszt diadalmaskodott a zsidóság fölött, akik a világ minden részébe szétszóródva, hosszú időn át a legkegyetlenebb üldözésnek voltak kitéve, de most már remélhetünk. Izrael népe napról napra hatalmasabb lesz és azok az országok, melyekbe a zsidóság szétszóródott, lassan már az ő tulajdonukat képezik. Nekünk, a zsidóságnak, sikerült a világbörze leghatalmasabb központjait a kezünkbe vennünk, a nagytőke felett mindenütt a zsidóság rendelkezik, az összes államok úgy el vannak nálunk adósodva, hogy kénytelenek bányáikat, gyáraikat, vasutaikat lekötni a zsidóságnak. Még csak azt kell elérnünk, hogy a földbirtokok is teljesen zsidó kézre kerüljenek, főleg a nagy latifundiumok. Ha ezek zsidó kézre kerülnek, akkor a hatalom mellett a dolgozó keresztény munkások kétszeres jövedelmet fognak nekünk szerezni. Ma már hatalmasak vagyunk! A legádázabb harcot elsősorban is a katolikus klérus ellen kell megindítani, azután hatalmunkba vesszük az iskolát. Az egyházat szegénnyé tesszük és akkor elveszti befolyását. A bírói karnak, orvosoknak stb. mind zsidóknak kell lenniök. Franciaország már a miénk lesz, ha megfelelően irányítjuk és kezeljük a sajtót, amelyet a mi véreink vezetnek. Mondhatná valaki, hogy sok zsidó átkeresztelkedett, de ez is csak a mi hatalmunkat erősíti, mert az igazi zsidó sohasem szűnik meg zsidó maradni. Ha kitartunk, el fog jönni nemsokára az az idő, amikor a keresztények is szíveken lennének zsidókká, de akkor a hatalmas zsidóság már utálattal fogja eltávolítani magától.

Ehhez a röpirathoz nincs sok hozzátenni valónk, őszintén beszél. Azok a törekvések, melyek a zsidóság teljes gazdasági és politikai világuralmát tűzték célul, ennek a programnak sínszálain robognak. Őszintén és kendőzetlenül vigyorog szemünk közé a zsidó céltudatosság és szívósság, mely legázolt bennünk, mely robotosaivá akar süllyeszteni mindenkit, aki nem a fajhoz tartozik. Az imperializmus e megnyilatkozásához igazán nem tudjuk mit szól a zsidó nemzetiségi sajtó, mely magyarra kendőzve magát; mindig tagadta a zsidóság külön törekvéseit. --- A röpirat terjesztőjét --- egy diósgyőri vasgyári zsidó tisztviselőt --- a rendőrség letartóztatta.

[2] Az idézet eredetével nem vagyok tisztében. Nyilván valami kommunista közhely.

[3] Értsd az orosz-zsidó ,,emberiséget".

 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Röck Gyula: Arc- és alaktan I.
  2011-09-21 23:47:25, szerda
 
 
Röck Gyula: Arc- és alaktan I. rész

KARAKTEROLÓGIAI TANULMÁNY

LAVATER, GALL, HERMANN, ISSBERNER-HALDANE, SZOKOLY, SZENTPÁLYI, GABÁNYI, ULLRICH, M. W. BILTZ STB. NYOMÁN

A természet bölcs urának és teremtőjének,
az Örökkévaló Istennek:
JÉZUS KRISZTUSNAK
--- aki által minden lett, ami lett ---
--- minél nagyobb dicsőségére!

Ajánlva
BAGÓ MIHÁLY
úrnak
hálám s tiszteletem jeléül.

Mottó:
Két út van. Egyik az emberek írásainak --- a mulandóságnak az ismerete;
másik az Isten írásainak --- az örökkévalóknak --- az ismerete.

I. Bevezetés.

Egyesek már a találkozás első pillanatában keresik az arcon át az embert, ösztönösen érezve, hogy egyszeri meglátás több, mint száz más egyéb. Mások az ember belső kisugárzásából mintegy megérzik, azaz érzésben veszik át az illető egyéniségét. Mindkét ösztönösség évezredes bennünk, amit a régiek is ismertek, de ezen ismeret nagy általánosságban sohase lett közkincs, mert egyrészt a nagy többség --- amelyre nem előnyösek e tan tételei --- tagadja azt, másrészt mi hasznát se veszik a --- haszonlesők...

E könyv célja az emberek, illetve önmagunk megismerése. Amíg nem ismerjük önmagunkat és ama végső ideált, amely felé alakulni és fejlődni kell, addig nem is lehetünk önmagunk irányítói, hanem csak a sors, illetve a körülmények és tömegszokások kormánynélküli sajkái. Minden ember önmaga átka vagy áldása, vezérelvei szerint s ezért burjánzik egyik lelkében --- mint dudva --- a bánat s békétlenség, másikéban --- mint ápolásra szorult nemes növény --- az öröm, béke és vidámság.

Kettős az ember, test és lélek. Testisége --- érzéki élet, tápélet, idegélet --- épp úgy, mint lelkisége --- értelmisége, érzelmisége és akaratisága --- három-három irányban működik. Ezek összhangosításától függ boldog- vagy boldogtalanságunk. Ezért kell megismerni magunkat úgy testi, mint szellemi, azaz lelki oldalról is, annál inkább, mert minden megismerés az Isten megismerése is! Aki nem ismeri a maga gépét, az nem is tudja azt kezelni. A test se más, mint gép, a lélek gépe. Műszer az anyagi világon való megnyilvánuláshoz.

Létünk az örök volt-van-lesz pillanata. Eme nagy öröklétben attól függ úgy földi, mint mennyei boldogságunk, hogy mennyi filozófiai és etikai, azaz értelmi és érzelmi értéket --- tőkét --- szereztünk s mennyire tudtuk azokat úgy magunkban, mint magunk körül összhangosítani. Az értékszerzés alatt azonban nem a dolgok és törvények megismerését értjük, hanem azok átélését.

Mivel az ember kettős, kell, hogy mindkét mivoltában megismerjük, azaz formájában és szellemében. Formájának megnyilvánulása, azaz külseje közismert. Ez a külső forma, mint árnyképe a léleknek, mindig megfelelően szép, vagy rút, illetve harmonikus vagy diszharmonikus az illető lelkisége arányában. A szép alatt persze az idomok és vonalak szépségét értjük, nem pedig a fiatalság üde színét.

Amíg a forma, tartás, mozdulat, hangszín az ember jelenét mutatja, addig világnézete a jövőjét. Egyik a ma, másik a holnap emberének a váza. Ki mit olvas, ki mint gondolkozik és érez, olyan marad vagy lesz, azaz állati vagy emberi, mert a gondolkozás iránya, minősége és mennyisége az, amiből kinő --- nemesül vagy romlik --- az érzés, akarat és tett, vagyis az --- új ember.

E könyv csak az általános nézőpontokat, a kulcsot nyújtja, mert nem a tételek tömege, hanem a törvények ama kulcsa a fontos --- ha nem magoltatni, de gondolkoztatni is akarunk ---, amelynek alapján a tételeket hozták. Az arc- és alaktan soha nem csal, soha nem téved, csak ott van kivétel, ahol a gondolkozás --- azaz világnézet --- megváltozott, például hitetlenből hívő, vagy fordítva, hívőből hitetlen lett s noha újabb világnézete után igazodik már megnyilvánulásaiban, de idomzata még nem alakult. Ilyen kivételek azonban ritkák, de vannak. Ilyenek a terhelt arcú jó emberek s a szent arcú bűnözők. Egyik lefele, másik felfele megy életútján...

Aki megtanult nézni, az fog tudni látni is. A nézni tudás a bölcsesség nyitja, a látás annak telje; fokozatai: a fogalom, ítélet, következtetés és az ihletet megérzés. Aki nem tud nézni, az bámul. Az ilyen, ha az egész világot is beutazza, olyan marad, mint aki nem látja ruhától az embert, fától az erdőt, forma mögött a lényeget, rang mögött az egyéniséget, Ácsfián az Istenfiát... Átlátni a formán és felismerni, hogy a természet sohase túloz, minden túlzás --- úgy a túl nagy, mint a túl kicsi a megrontott természet jele, ez a bölcsesség egyik előfeltétele, amely nélkül senkise juthat a dolgok lényegének a megismeréséhez, a külsőn át a belsőhöz, alkotáson át az alkotóhoz, testen át a szellemhez. Már pedig akkor csak a látszatvilágot ismeri, ami pedig maga az áltudomány, mely nem jutott el a tapasztalattól a megsejtésig, a világtól az Istenig.

Szellemi voltunk igaz névjegye: testi formánk; egész raktárkészletünk mennyiségi és minőségi mérlege, csak ismerni kell ama mínuszokat és pluszokat, melyeket a lélek jóra vagy rosszra hajló erői vésnek és faragnak a testre.

Figyelni s tanulni ezer alkalom van naponta. Az első azonban végignézni az állatokon s megfigyelni azok megnyilvánulását, mozgását, érzékiségét, örömét, haragját, majd a primitív emberekét --- színesektől fehérekig, --- végül a kiválókat, azaz állatkerttől pantheonig mindent s akkor átlátunk minden tisztánlátást zavaró rangon, képzettségen, származáson s meglátjuk, ki hol áll az állat és az ember, avagy az ember és az Isten között... Hol és miért csak ott... Mi az uralkodó benne, az állati vagy emberi? Nem csak egy olyan nagyság-e az illető, akinek feje és tudása felemésztette nemesebb részét: szívét és érzéseit... S megismerjük, nem csak szellemi torzulatok vagyunk-e sok tudással és érzékiséggel megterhelten, de bölcsesség és szeretet nélkül; olyan, mint aki mindent tud a hiábavalókból és mulandókból: nyelvet, zenét, táncot, modort, illemet és nagyzást --- de semmit az örökkévalókból, az Isten igazi, azaz ama törvényeiből, melyek a felsőbbrendű embernek Istennel, másokkal és magával szemben való örök törvényeire és követelményeire megtanítanak. Már pedig ezek nélkül az egész élettanfolyamunk, amit bölcsőtől koporsóig járunk, nem ért semmit, akár csak ama rossz diák éve, akit osztályismétlésre utasítanak...

S ma, amikor annyira meg van tévesztve az emberiség épp az igazi keresztény, illetve szentírási szellemet mellőző nevelés folytán, --- hogy más életcélt és életértéket nem is lát, nem is ismer, mint a diplomát, rangot, pénzt, babért, dicsőséget, evést, ivást, szeretkezést, sportot és önimádást, --- feltétlen és elengedhetetlen szükséglet rámutatni, hogy az ember igazi és örök, jobban mondva egyetlen értéke egyedül az ő egyénisége, illetve lelkülete, mert ez --- ő! Ez és semmi más. S ez az, mely őt lelki fajsúlya szerint felsőbb vagy alsóbbrendű életbe sodorja, képletesen mondva: állatiba vagy istenibe idővel...

Minden ember annyit ér, amennyi az ő lelki értéke és oda való, ahova vágyai és céljai húzzák, állati vagy isteni életbe.

És minden ember annyira nagy, amennyire le tud hajolni. Viszont minden ember annyira kicsi, amennyire felfele kapaszkodik.

Ezen a téren a minta az --- Ácsfia, --- a jutalom ellenben az --- Istenfia. Egyiket át kell élni, hogy a másikká legyünk.

Minden ember az, aminek látszik, nem pedig az, amit álarca, a világi maszk mutat, ami a testtel elmúlik, ami nem a lélek sajátja.

A karriér nem a rang és pénz, sem nem a tekintély és hatalom, vagy dicsőség megszerzése, hanem az állati ösztönöknek isteni ösztönökké való átnemesítése, ama evolúció, mely az állati képmásból isteni képmást farag...

Nem az a fontos tehát, hogy mint jelentünk meg e világ formatárában, hanem hogy mely irányban alakulunk, mert többet ér egy alulról fölfelé haladó rút, mint egy felülről lefelé süllyedő szép... Mert az irány, az út, a cél a --- jövőnk.

Ilyen elvek és tételek után persze, hogy kevés megértésre várhat az arc- és alaktan, de hát az igazság sohse csinált e földön --- karriért...

Végre, amint a Szentírás se arra van, hogy másnak hirdessük, hanem, hogy mi éljük át, úgy az arctan is nem a mások, hanem a magunk hibáinak a felismerésére, hogy meglátva gyengeségeinket és hajlamosságunkat, elkezdhessük azt a kúrát, amit az üdvözülés előfeltételének, léleknemesítésnek mondunk.

Az itt-ott bántóan erős igazság ne fájjon senkinek, kivételek vannak és ami főbb: lehetnek ha(!) szembefordul a bennünk alvó isteni, a bennünk élő állatival... Ismétlem, hiba nélkül senki sincs. Tökéletesnek csak a tökéletlen látja önmagát...

II. Az állatokról.

Az emberismeret előfeltétele az állatismeret. Ezért szükséges az állati idomzat és ösztön ama főbb pontjait ismertetni, amelyek az összehasonlító módszer kulcsai.

Ha az állatok, de kivált a medve, mókus és emberszabású majom mozgását megfigyeljük, sok hasonlóságot és rokonságot látunk az emberrel nemcsak mozgásban, de formában, érzületben és gondolkozásban is, csak persze kezdetleges állapotban, mintha csak a természet ezeken át tanult volna alkotni alsóbb- és felsőbbrendű --- színes és fehér embereket...

A medve lábai rövidek, de törzse hosszú, járása dülöngő, otromba, menetvonala görbe, nyaka majdnem fejvastagságú és rövid, szemgolyója gömbölyű, füle magasan fekszik a fejtetőn, homloka kicsi, talpa nagy, vádlija mondhatni nincs, stb.

Az emberszabású majmoknál hasonló rokonságot látunk. Az áll felső lebenye szörnyen nagy, míg az alsó túl kicsi, majdnem hiányzik, mint az alsóbbrendű állatoknál. Orruk alig van, szemfoguk hegyes, járásuk dülöngő, menetirányuk imbolygó, testtartásuk előrehajlottan görbe, fogaik ritkák, orrlyukaik gömbölyűek, az orr vége gumós, szájuk nagy, az egész arcot átfogó, a szemfeletti csont kiálló, a szem túl mélyen fekvő és kicsi, felső karuk hosszú, lábszáruk rövid, törzsük és kezük hosszú de vékony s olyanok az emberi idomzat mellett, mint gyermek rajza a művészé mellett... Szemeik, kivált a páviánoknak, nagyon közel fekszenek egymáshoz s pislantásaik villámszerűén gyorsak, tekintetük szögletes és fejmozdulat nélkül pislognak ide-oda, mint az alattomos és félénk ember, füleik nem kerekdedek, hanem otrombán szögletesek és testükhöz aránylag túl nagyok, másoké túl kicsik, amellett hegyesek, homlokuk szinte hiányzik, nyakuk majdnem fejvastagságú, fejüket vállaik közé húzzák, kivált ha figyelnek, feltűnők a túl hosszú --- butaságra valló --- körmeik, állásuk, tartásuk görbe, faruk nincs, se csípőjük, sírásuk hangos, de könny nélküli, színérzékük alig van, hangjuk nyers és rekedt, testük szőrös.

A csimpánz és gorilla rövid, kis emberies orra, mely majdnem beleolvad az arcba, hátradűlten fekszik, ellenben orr helyett az áll fejlett és hosszú, jóval hosszabb az arc egyharmadánál. A felső áll túl nagy, míg az alsó alig fejlődött ki, fülei túl kicsik és rútak, magasan is fekszenek. Vádlija nincs, akárcsak a perverzitásra hajlóknak, s amíg felső karjai és kézujjai hosszúak, addig a jellemet és kitartást jelző hüvelykujjak túl kicsik, fejletlenek és torzak.

Nem lehet mindent leírni, végig kell nézni az ember és állat idomzat- és mozgássorozatait s akkor látjuk jól, mi a különbség formában és lélekben az állat és ember, valamint az alsóbbrendű és felsőbbrendű egyéniségek között...

A ragadozókat figyeljük meg és a legtöbbet torznak látjuk. Keselyük, baglyok, vércsék, sasok, valamint a tigrisek, párducok, oroszlánok oldalról nézve pláne kegyetleneknek, kivált, ha felingerelve vicsorítanak, démoniaknak látszanak. Ez a hidegségtől kegyetlenségig játszó vonás megvan némely emberen is, mely megnyilvánul a vicsorítással rokon fagyos mosolytól a köhögésszerű nevetésig és baromszerű bőgéssel és ordítással kevert röhejig, amit megfelelő állati természet is kísér... Minden állatot, mint az embert, két oldalról kell nézni, elülről és oldalról s ekkor, meglátjuk, hogy annyira torz a legtöbb állat, hogy szinte úgy érezzük, talán nem is az Isten remekei ezek... Isten ilyen sok-sok torz, csúnya, otromba, buta és gonosz lényeket épp úgy nem teremthetett, mint ily sok tökéletlen és diszharmonikus embert, mint amennyi van... A teremtés ténye és jelen állapotai között valami megoldást keres az ember, azt, amely ide torzított mindent s ez --- a lélek betegsége... Mert így oly szörnyű volna úgy az állatvilág, mint az emberi is, --- amit majd később látunk át e tanok folytán, --- hogy képtelenség volna egy bölcs Teremtőtől így eredeztetni a világot és kivált az élő lények lelkületét.

Az ember s világa összhangját illetőleg nem utolsó észrevétel az sem, hogy amilyen az ember ,,sugárzása", olyan állatvilága is. Az ember pedig olyan, amilyen a világnézete és etikája, azaz vallása és hite. A néger legtorzabb s állatvilága is a legszörnyűbb. Afrika ragadozói, ocsmány hüllői, de még növényevő emlősei is, valamint madárvilága messze alatta áll az európai állatvilágnak úgy idomzatban, mint szellemben, csak épp --- mint üres nő a szellemi nőt! --- színekben múlja felül emezeket. A kakadutól, papagájtól, pávától, kolibritől s egyéb rikácsolótól a fülemüle csattogásáig, az afrikai, ázsiai és amerikai bennszülöttek egész lelki színképe adva van a fehér emberig... S amíg a színes fajok állatvilága vagy lélekben torz, azaz ragadozó, vagy formában otromba, mint a víziló, majom, stb., addig Európában az európai ember szellemével és lelki sugárzásával arányban, állatvilágának szelleme is, formája is, finomabb madártól --- emlősig, sőt őzeink, szarvasaink is szebbek, plasztikusabbak, mint a tevék vagy antilopok.

A papagájfélék, --- mint sok feslett nő, --- látszólag szebbek, de arcuk oldalról és közelebbről nézve csúnya, kivált szemeik, szemkifejezéseik valóságos rútak. Görbe orruk, roggyant szemük és rikácsoló hangjuk némely elvénhedt kiélt és összeroggyant keleti fajú puhányra emlékeztet. Léleknélküli színessége olyan, mint aki festékkel pótolja a rútságát a lelkiek híján... Ugyanilyen torzak a keselyűk oldalról és szemközt nézve.

A majmok ülőgumói, egész alsó testük, nemi szervük, kivált a nőstényeké, undorító s kiállhatatlan a szemnek; de hű képe lelkületüknek és a velük egy földrészen lakók, erkölcsi világnézetének...

Az oroszlánban ami szép volna, azt értékteleníti lelki torzulata, vérengző volta.

Akinek csak némi érzéke is van a szép idomokhoz, --- nem a színekhez! --- azok könnyen felismerhetik ezeken az állatokon épp úgy a torzát, mint ahogy felismerjük a kis borjún, báránykán, őzikén a szépet, a formás összhangot. Nem megszokás ez, hanem velünk született, --- csak nem mindenkiben fejlett --- érzék, akár csak az etikai jó, művészi szép, vagy filozófiai igazság iránti érzék. Ha szokás volna, nem tetszene négernek a fehér nő, majomnak az emberi nőstény, mint ahogy nem tetszenek s nem vonzók a fehéreknek a színes férfiak vagy nők, sem a majom őnagyságák...

Az állatok lelkivilágát illetőleg némelyek azt tartják, azért nem produkálnak, mert nincs kezük. Ez téves. Mert a majomnak van keze s produkál is, csak nem annyit, mint a művészi fészket rakó madarak, pl. a pinty. Miért? Mert nem a kéz, hanem a kellő logika hiányán múlik a tökéletesebb alkotó képesség. S akinél a logika fejletlen, vagy egyirányú --- mint némely szakembernél is --- az nem tud a résztől az egészig emelkedni, csak inkább szétszedni --- analízis --- mint a majom, de nem összerakni --- szintézis --- mint a harmonikus ember. Ezen épül vagy dűl az Istenben való hit is; nem látja némelyik az okozatoktól az okot...

Az állati formákat illetőleg magunk előtt kell tartani a következő méreteket. A giliszta egyvonalú lény, egyenes, mint a ceruza. A kígyónál már elválik a nyak előtti fej, --- mint külön idom, --- a nyak utáni testtől. A gyíkok idomzata még több, lábaik is vannak. A madárfélék teste még fejlettebb, lábaik --- szárnyaik vannak, noha kinyújtva nem mások, mint egy felfujt, madárrá domborodott gyík vagy kígyó, mint a repülő gólya. Ez a több részekre való tagozódás így folytatódik felfelé az emlősökig, majd a majomig, onnan feljebb a primitív színes emberekig, végül az európai klasszikus arcú s idomzatú görög arcig.

Amíg a majmok orrgerince, valamint a medve, macska, kutya és szarvasféléké beleolvad az arc és fej tömegébe, addig már az emberszabású majmok orrgerince kicsit kialakult, a primitív emberé még kidomborodóbb, noha majdnem beleolvad a két pofacsont közti arcrészbe, végül az európai ember orra egyenesen külön arctagot, külön idomot, önálló testrészt képez tömegben és formában is --- nem csak szervezetiségében --- a fejen.

Hasonlóan vagyunk az állal is. Állatoknál a felső állrész nagy, míg az alsó annyira kicsi, hátra és aláeső, hogy mintegy észrevehetetlen és jellegzetesség nélküli. Az embernél épp fordítva van, felső kicsi s az alsó fejlett, de nem aránytalanul nagy, mert minden aránytalanság, --- azaz harmadon felüli, miről később szólunk, --- torzulat.

Így vagyunk a homlokkal is, míg az embernél kiemelkedő, az állatoknál kicsi és többnyire hátradűlten elmosódó. Ezt akkor látjuk, ha megfigyeljük, milyen és mennyi a fül fölötti koponyarész. Az állatok füle túl magasan fekszik, míg az okos emberé mélyen, az orr síkjában.

Mindezeket az idomzati különbségeket meg kell tanulni látni, mert amíg az ember a természet alapvonalait, a fajok idomzatait nem ismeri, addig az egyénit még kevésbé tudja megkülönböztetni. Ha azonban az állat, majd a színes fajok, végül a primitív európai, aztán a klasszikus európai arcokat meg tudjuk különböztetni, akkor elkezdhetjük a fogalmak és ítéletek gyümölcsöztetését, a --- következtetést. Ezt a tanulmányt azonban az állatkertben, az állatoknál kell elkezdeni és a szépművészeti múzeumban, a szép képek és szép szobrok, nemes arcok szemlélésén át a szép és okos férfiak és nők testrészeinek a megfigyelésénél végezni úgy az alakot, mint a mozgást illetőleg. Így kellő formaérzékkel rendelkezők hamar felismerhetik az alak és jellem közti kellő összhangot, a vonalak és idomok lélektanát.

Ha az állatok eltéréseit megfigyeljük és alakjuk, valamint mozgásuk lelkét az emberével összhangba, hasonlatba hozzuk, úgy megtaláljuk az emberismeret kiindulásának kulcsát s megértjük, hol mit, miért és mint írt elénk a természet a maga tiltó, vagy ajánló hieroglifjeivel.

Akiknek nincs módjukban állatkerti tanulmányokat végezni, nézzék át az állatképeket, valamint a háziállatokat és figyeljék meg megnyilvánulásaikat örömtől-haragig, nyugodtságtól félelemig, mert ez a két pont az, amely között leng, él, küzd és vergődik úgy az állat, mint az ember lelke.

Hogy a mozgás mennyire faji és egyéni, még a jóformán semmi kifejezést nem adó halak úszásán is meglátható.

Egészen más, könnyed, hirtelen, gyors mozdulattal úszik az aquárium apró cápája, valamint a vele rokon többi ragadozó hal, mint pl. a szelídebb ponty. Ugyanez áll a ragadozó madarak röptéről és ragadozó emlősök mozdulatairól is; gyorsak, ügyesek, elevenek, de egyben nyugtalanok is, míg a növényevők mozgása nyugodt, békés. Amint minden faj-, madár, hüllő, emlős, stb. más-más alakra, színre, szagra, hangra, mozgásra aszerint, hogy ragadozó vagy nem, úgy más-más ama emberek lelkülete és idomzata is, akik békések, mint akik ,,ragadozók"... Csak amíg az állatoknál tisztán a táplálkozáson és fajon, addig az embereknél a világnézeti tanulmányokon is múlik az egyén és a faj értéke és értékelése. Ezen a ponton van elhanyagolva a mai áltudományos korszak téves nevelése: termeli és árasztja a tudóst és szakértőt, és elhanyagolta az --- embert...

Mindenen át a lélek beszél, sőt mondhatni, hogy épp a szó az, amin át a lélek leplezve nyilvánulhat meg. S korunk kultúrája és illeme sokat eltakar a lélek kiálló durvaságaiból az elől, aki nem ismeri az arc és alak a-b-c-jét... Hogy mennyire különböznek az egyedek a fajon belül, annak legnyilvánvalóbb jele, hogy a csordás, csikós és pásztor egyformán ki tudja választani külseje után minden gazda állatát. Ugyanígy van a kertész virágaival, mert mind-mind más; minden falevél épp úgy, mint minden szó, minden mondat és gondolat. S mindeneken át a lélek beszél, csak olvasni kell tudni...

Az állatok fejalkata is más, a növényevőké hosszabb, a ragadozóké kerekebb, vagy legalább rövidebb. A lovasok tudják, hogy a nemes ló fejcsontja kifelé hajlik, a rossz lóé befelé. A fehér ló gyengébb, a fekete erősebb, mint a barna, a vörös ló a legerősebb, de legravaszabb is. Ez részben az emberekre is illő... Amely lónak nagy és egymástól távol álló fülei vannak, az rest és buta. Amelyiknek fülei szünet nélkül előre-hátra mozognak --- fülelnek --- ravasz, de egyben okos is. Ha füleik kicsik és előreállók, valamint szépek, az jó ló. Minden lónak más a derékhossza és a nyakhossza is. Rövid nyakú ló se jó. Járásuk is más, egyiké csendes, nyugodt, másé könnyed, nyegle, büszke, önhitt, hiú. Mert minden fejlettebb állatban megvan a hét fő bűn egy-egy kis adagja... Ha a lovaknál ily nagy az osztályozás, mennyi lehet az embernél... s egyes állatoknál, pl. a kutyáknál...

Sok emberben van valami hasonlóság az állatokra. Mennél alsóbbrendű állatra hasonlít valaki egészben vagy részben --- orrban, szájban stb., --- annál alsóbbrendű, ahhoz hasonlóbb lélekben is. Már Arisztotelész hirdette az ember és állat közti hasonlóságokat. Láthatjuk is, amint az, ember Istennek, úgy az állat az embernek bizonyos fokig torzított ,,képmása." S ha nem is lehetett eddig még eme formai összefüggéseket és hasonlóságokat tételes tudománnyá tenni, --- nem a tudományos anyag, hanem a kellő érdeklődés híján, --- annyi mégis bizonyos, hisz a festők, szobrászok, színészek és egyéb lélekbúvárok tudják, hogy a test és a lélek, arc és jellem kölcsönhatásban állanak egymással.

Még azt is figyeljük meg a ragadozó állatoknál, hogy nem tudnak, nem mernek szembenézni az emberrel, mintha bűnösségüket éreznék. Ellenben a növényevők lágy és nyugodt tekintete szinte belénk néz, belénk hat, mintha maga az ártatlanság nézne ránk, szeretetre és jóakaratra számítva, nem híve, hogy mi --- az állatember --- vágóhídra visszük pillanatnyi élveink kielégíthetéséért... Szörnyű állattragédiák, csak --- nincs, aki megírja...

Az állati lelket illetőleg érdekes az állatanyaság tünete. Az állat kölykeiért mindenre kész. Kölykei egyszeri sikítása megvadítja s azonnal támad. A primitív ember is ilyen, kivált az anya; mindenre, még a bűnre is kész gyermekiért, mintegy önmagát imádva benne s mint az állat: közönyös a máséval szemben. Ez az állati anyaság hatja át korunkat is jó részben, mely míg feleslegesekkel halmozza el a magáét, addig a más gyermekével szemben még a szükségest is közönnyel tagadja meg; szeresd felebarátod helyett, szeresd felemagadat --- azaz gyermekedet --- elvét vallva... A nemes anya azonban nem túlzó a sajátjával, de nem is közönyös a máséval szemben se!

Vannak, kik azt hiszik, ha a nő anya lesz, megnemesül; jobb, szeretőbb, áldozatkészebb lesz. Ez azonban csak a nemes nőkre vonatkoztatható, de nem a gonosz hajlamúakra, akik annál önzőbbekké lesznek, mert az anyaság azt fejleszti bennük, ami alaptöbbletük, mely az állatot vadabbá teszi, a nemes nőt nemesebbé.

Végül --- mert ez a mindenek alapja, --- jegyezzük meg képzeletünkben azt az idomzati normát melyhez hozzá mérhetjük a mínuszok és pluszok tömegeit s ez a modell lesz az, mely maga a harmonikus átlagember.

De ha mégis valami nemesít és mássá alakítja a lelket, mint amit az idomzat mutat, az a világnézet! és a velejáró valláserkölcsi irányzat, mely ha nem is sugárzik kezdetben át a test idomzatán, de már kifejeződik lelki szomjában, majd gondolkozásában, érzésében, szavaiban, cselekvéseiben, idők multán idomain is.

Az állatok lelkivilágából idézek néhány töredéket Bréhm állatvilágából.

Bréhm írja, hogy sok olyan eset is van, --- mint péld. borjúját a veremből kiszabadítani akaró ama elefánté, mely lábaival akként tördelte le a verem szélit, hogy lejtős kijáratot készítve, kivezethesse borjúját, --- amikor szinte reménytelennek látszik, hogy más magyarázatot találjunk, mint ama közkedvelt feltevést, mely szerint a magasabbrendű emlősök úgyszólván emberek, beszélőképesség nélkül. (I. K. 104.)

A koponya agykészletére vonatkozólag is érdekeset ír Bréhm: ,,Egy óriási gorillának kisebb agyveleje van, mint egy embercsecsemőnek. Eltekintve a hátsó és középső fejrész csekélyebb fejlettségétől, a homloklebenyek is hiányzanak, pedig ez különbözteti meg az embert az állattól s ez teszi az embert magasabb lelki működésre képessé" (105. o.) (Bréhm).

Az ember homlokagyában 70, míg az emberszabású majoméban legfeljebb 12 központot mutattak ki. A nagy agyrétegnél pedig az embernél legfeljebb 20 százalék esik az alacsonyabb rendű, érzéki központok teljes felületére, míg 80 százalék föléjük rendelt magasabb tevékenységnek szolgál. Az óvilági majmoknál ez a viszony fordítva van."

Szerintem Bréhm eme szavai csak azt igazolják, hogy az állat lelke azért képtelen felsőbbrendű szellemiségekre, mert egyrészt, billentyűzete --- agyközpontja --- kevesebb, 70 aránya a 12-höz, --- másrészt a 20 és 80 százalék fordítva van. Ez azonban nem zárja ki azt, hogy a majom --- mint a négerek hiszik --- ördög, illetve emberi vagy állatemberi ,,rokonság"... aki az élet egyetemét járó emberrel szemben még csak --- óvódista...

Wundt arra a kérdésre, miért nem beszélnek az állatok, azt feleli, mert nincs mondanivalójuk. Ez is szobatudós válasz. Az állatok beszélnek. Egy kis galambom volt, mikor első tojását letojta, egész nap ki és be repült és hívta a feleségemet, egész más hangszínnel turbékolgatva, hogy nézze az ő örömét: a tojását. S egész nap ott ült a tojása mellett s beszélt a tojásához. --- Kutyákon figyeltem, hogy több hangon beszélnek, öröm, bánat, félelem, veszély, harag s egyéb lelkiállapotaik szerint. Beszédjük hiánya nem a mondanivalójuk, hanem agymivoltuk hiányán múlik.

Hogy házat nem építenek... Utóvégre, ha az angyalokkal az emberekről beszélnénk, ők is mondhatnák, hogy az emberek még állatok, mert nem képesek annyi kis logikára, hogy a Teremtő nyilvánvaló és szükségszerű létét teremtéséből felismerjék, --- vagy arra, hogy testiségük elégtelensége folytán önmaguk lelkiségére --- a lélek szükségszerű és nyilvánvaló létére --- feleszméljenek...

Máshol --- írja Bréhm, --- az öreg gorillahímek letépett lombos ágakat használtak a legyek elkergetésére... Nem célom az állatot embernek állítani, de géppé se tehetjük... Épp oly titkos jelenség, mint az ember, melyre azonban ésszerűbb választ ad kelet, mint nyugat, mert kelet bölcse a természetben, nyugaté a könyvtárakban érintkezik velük...

A lelki működés alapja fogalom, ítélet, következtetés. A fogalom --- írják --- hiányzik az állatoknál. Kétséges! Ha a következtetéshez az előző kettő szükséges --- azaz fogalom és ítélet, --- akkor az is megvan az állatoknál, mert következtetnek. A darvak őröket állítanak ki. Az őr valamit --- követ --- vesz az egyik lábujjai közé s egy lábra állva virraszt az éjben. Ha elalszik s a kő kiesik, felébred, mire újra felveszi és őrködik, ellenőrizve magát az elalvástól... Erkölcsi élettel is találkozunk az állatok között. Az őz nem szeretkezik mások előtt... Egyik gólyafészekbe a gazda libatojást tett, mikor kikelt a gólyák közt a kisliba, a hím megbotránkozva kelepelte össze a környék gólyáit s azok a fészekhez repülve kelepeltek, tanácskoztak majd, --- közösen megtámadva a tojót, széttépték házassági perverzitásnak vélt hűtlenségéért, melynek gólya helyett liba lett a látszólagos eredménye...

Szociális érzéke is van az állatnak. Persze, mint mindene, ez is fejletlen, de van. A csordában élők őröket állítanak fel s az őrök nem esznek, nem legelnek, hanem a többi érdekében böjtölnek s figyelnek, jóllehet éhesebbek, mint a többi.

Logika az is, hogy a szarvasmarhafélék vezetőállata nem a szenvedélytől elvakult bőgőszarvas, hanem mindig egy vén és tapasztalt nőstény...

Ma már tudjuk, hogy még az atomnak is van lelke, mennyivel inkább a sejtnek --- mint Huter igazolja ---, vagy pláne a növénynek és végül az állatnak. Csak hát ehhez nagyobb és tisztább szeretettel áthatott szemlélődés kell, mely mint assisi szt. Ferencnél, még a farkast is testvérnek lássa...

Az állati logikára elmondhatjuk, hogy csak arányban --- azaz mennyiségben, --- de nem minőségben más. Kevesebbre terjed ki, de épp oly következetes, mint az emberé.

Kelet szerint a lélek építi a testet. Keresztelő szent János esete is igazolja, (Szt. Lukács ev. I. r. 40---45 v.) hogy már a magzatban öntudatos a lélek. Amilyen a lélek színvonala, olyan tökéletes és formás, azaz olyan szép és finom szervezetet épít magának.

Állati lélek torzat, mert primitív, színes népek és a fehér alsóbbrendűek szintén, míg a felsőbbrendű --- a művész és bölcs --- tökéletesebbet, mert több logikával és nemesebb céllal építi, aminek arányában kapja a fentről való segítséget is... Innen van aztán, hogy amilyen primitív a szellem, olyan torz a teste már születéskor...

Nyugat gúnyolja ezeket a tanokat, azonban nem tud helyébe se jobbat, se megfelelőbbet adni s ez --- elég bizonyság bizonyos irányú elmaradottságáról...

Vay magyarázata szerint az állatot életprincípium élteti, míg az embert szellemprincípium. Hasonlóan szól Szt Pál apostol I. Kor. II. 12-ben, mondván, hogy mi ,,Isten lelkét vettük, nem e világ lelkét"... A zsidó is azt tartotta, hogy a pogányban, illetve gojban --- baromi, azaz állati lélek van, nem Isten lelke... Nyilvánvaló, hogy valami különbség van köztünk, de nem olyan nagy, mint azt épp azok állítják, akik nem ismerik a lények emberen felüli és aluli Jákob-lajtorjáját, angyaloktól s arkangyaloktól kezdve fel a trónok, kerubok és szeráfok, valamint le az állati fokozatokig.

Ezek előrebocsátása szükséges volt annak a megállapításához, hogy amilyen a test idomzata, olyan a lélek érzelmi, értelmi és érzéki volta állattól emberig, mert az állat se más, mint ,,lelkiség szerint alakult --- testiség". S ha idomzatunkat az állatokhoz viszonyítva vizsgáljuk, nem járunk tévutakon, mivel egy törvény alatt áll mindkettő, ember és állat... Csak amíg a felsőbbrendű lények --- mint a nemes ember is --- mindent, amit megérintenek, nemesítik, addig az alsóbbrendű lények megrontják. Egyik épít, a másik --- rombol.

Ez a lelki fajiság feltalálható az állatvilágban is.

Az állatok értelmiségéről és logikájáról tesz még tanúbizonyságot az alábbi néhány eset, mit szintén Bréhm állatvilágából idézek.

Egyik majom játszógolyója mindig elgurult a helyéről. Erre --- feltámasztotta egy alátett kenyérdarabbal...

Másiknak rövid volt a nádszála elérni valamit, mire egy másik nádszálat dugott bele s meghosszabbítva, elérte a kívánt tárgyat...

Harmadik maga engedte magának a vizet, de mikor a külső vízcsapot elzárták --- persze látta ---, kiment és megnyitva azt is, visszafutott a csaphoz --- inni...

Negyedik házi majom egyszerű ,,fűts be" felhívásra behozta a fát, a papírt rendesen alárakta s gyufát hozva meggyújtotta, aztán nézte, míg jól ég s akkor betette a kályhaajtót...

Vén majmot láttak, hogy frissen törött zöld gallyal hajtogatta magáról a legyeket

Majmok fészket építenek éjjelre a fákra s ott alusznak, míg a hím lent a fa tövében, háttal dűlve a fának, alszik és őrködik családjára...

Az orángután nedves időben falevelekkel takarja be magát.

A gyerekmajom minden kicsiségért jajgat, sír, hadonászik, akár csak a terhelten született, gonosz hajlamú gyerek, míg a felsőbbrendű nyugodt, csendes és kedves.

Mi a majom? Ember? Állat? A jövő dönti el. Annyit csak, hogy az amerikai inkákat se fogadták el annakidején embereknek s vadászták, csak egy jezsuita nagy harca után fogadta el Róma --- embereknek... Lesz idő, hogy mint assisi szent Ferenc a farkast, --- a majmot is elfogadják egyszer --- mostohatestvérnek...

A gorilla haragos, az orang komoly, a csimpánz vidám. Ez a hármas karakter rajt van az arcukon is és feltalálható az emberek között is...

Ezek után nyilvánvaló, hogy az állat gondolkozik és következtet, tehát van logikája. A logika pedig lelki, illetve szellemi állag. Ennélfogva az ember és állat között nem minőségi, hanem csak mennyiségi különbségek vannak, amiből persze úgy teológiai, mint filozófiai szempontból egész új kort hozó következtetéseket kell és lehet hozni...


 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Érdekes,megdöbbentő állítások
  2011-09-18 20:10:28, vasárnap
 
  Érdekes,megdöbbentő állítások.

HUNOK-SZKÍTÁK-MAGYAROK



... ami az elhallgatott tények mögött van

"... a Római hódítók korában is jóformán üres volt a Kárpát medence és korábbi telepeseknek nyoma sem volt. Ezer évvel később is csak szlávok éltek itt, ezek azonban nem tanúsítottak ellenállást a jóval később érkező magyar megszállókkal szemben..."


Érdemes idézni Glatz Ferenc írását a Magyarok Krónikája c. műből melyben a Tudományos Akadémia elnöke a következőket írta a magyar nemzet őseiről:


" Ezek a primitív hordák, akiknél a gyermek- és nőgyilkosság régi tradíció ... görbe lábú gyilkosok, primitív hordák, nyelvük nem lévén, a sokkal műveltebb szláv törzsek szavait lopták el... "



Lássuk hát, mit is tanítanak Európa egyetemein erről az időszakról és mi az, ami nyugaton köztudott, s amiről a mi akadémiánk úgy hallgat, mint a sír...
Az őskőkor és az új kőkor emlékei - a Kárpát-medencében a nyugati tudósok ismertetésében a következőket tartalmazza:


1. Az ősember egyik legfontosabb szerszámának alapanyaga az obszidián volt, melynek eddig feltárt lelőhelyei Tarcal, Tokaj, és a Hont megyei Csitár község határában voltak. A feltárások igazolják hogy ezeken a helyeken KŐIPARTELEPEK voltak, ami a kő tömeges felhasználását bizonyítja. Az a tény már önmagában is nagyon nagy tömegű lakosságot jelent.



Angol régészek megállapítása szerint az obszidián út, a só út, a borostyánút, kagyló út innen indult ki, a Kárpát-medencéből, és jutott el Európa minden lakott helységébe.
Ezen utak összefutása és találkozása a Kárpát-medencében a tömegek által legsűrűbben lakott terület volt. Európa legsűrűbben lakott területe a Kárpát-medence volt már ebben az időben!! (mit is tanít nekünk a Magyar Tudományos Akadémia, azt hogy a Kárpát medence ez időben üres volt és jóformán lakatlan, csak szlávok laktak itt...)


A nemzetközi tudományos kutatás (a magyar helyett) lépésről lépésre tisztázza, hogy a fémekről elnevezett korszakok is a Kárpát-medencéből indultak ki - különös tekintettel arra hogy Európában először itt voltak ércfeltárások, majd később a Cseh medencében.


A rézkor kezdetén egész Európában csak az alábbi helyeken folytattak bányászatot John Dayton kutató megállapítása szerint:



1. Körmöczbánya (Nyitra) arany, ezüst, antimon

2. Selmeczbánya (Nyitra) ezüst

3. Nagybánya (Szatmárnémeti) arany, ezüst

4. Felsőbánya (Szatmárnémeti) arany, ezüst, cink, ólom

5. Kapnikbánya (Szatmárnémeti) ezüst, antimon, arzén

6. Offenbánya (Torda-Aranyos) ezüst, tellur

7. Veresbánya (Alsó-Fehér megye) arany

8. Rudnikbánya (Nyitra) réz, ólom, ezüst

9. Rudabánya (Borsod) arany, ezüst, vas

10. Nagyág (Hunyad megye) arany, ezüst, tellur, mangán

11.Dognácska (Krassó, Szörény) réz, ólom

12.Szaszkabánya (Krassó, Szörény) réz

13.Majdánpatak (Krassó, Szörény) réz
14.Gölniczbánya (Szepesség) réz, antimon, nikkel



Óriási fémfeldolgozók nyomait tárták fel eddig Bodrogkeresztúr, Lengyel, Erősd, Vincsa, Gulmenitz, Tószeg, Jordánhalom, Tordos, Polgár, Perjámos, Velemszentvid, Hallstadt, Karanovo, Remete, Nyitra, Lerna helyeken. Az itt felsorolt lelőhelyek, és olvasztó telepek kiszolgálását nagy létszámú személyzetnek kellett fenntartani, s terményeikkel is ugyancsak nagy tömegeket szolgáltak ki egész Európában.
A Kárpát-medence őskultúrájának legszenzációsabb bizonyítéka a tatárlaki lelet, melyről a nemzetközi tudósok kutatásai igazolták, hogy több mint 1.500 évvel megelőzik a Mezopotámiai első írásos leleteket.


A nemzetközi orientalista konferencia elfogadta, hogy az emberiség civilizációjának bölcsője NEM Mezopotámia, ahogy eddig hitték, hanem a Kárpát-medence, s ezen belül Erdély. (A tatárlaki agyagtáblák helyi, tatárlaki agyagból készültek, a mezopotámiai legkorábbi leletek 6.000 évesek, míg a tatárlaki leletek 7.500 évesek)


A Magyar Tudományos Akadémia állításaival ellentétben a Kárpát- medence nemhogy nem volt üres, de A Kárpát-medence az őskőkor (a paleolitikum)-tól kezdve Európa legsűrűbben lakott területe volt.Mindenben a Kárpát-medence járt az élen egész Európában lásd -


1. "A Kárpát medence volt a szarvasmarha Európai háziasításának gócpontja, mert a vad őse itt élt a legnagyobb számban. A sertés helyi vad őseinek háziasítását a Kárpát-medencéből, főleg a bronzkorból lehet kimutatni."



2. H. Würm kutató igazolta hogy a Kárpát-medencében a gabonafélék kinemesítése az Őscirokból az i.e. 6.000 - ben már befejeződött.
Állítását igazolják a gabona termesztéséhez szükséges szerszámokat előállító kőipartelepek feltárása és kormeghatározása a már említett Tarcal, Tokaj, és Csitár határában.



3. A civilizációt forradalmasította a kerék feltalálása.
A kerék felhasználásával készült első kocsi is a Kárpát-medencéből származik (Az angol nyelv ma is őrzi a Magyar Kocs község nevét az angol Coach szóban...) Az első kocsik lelőhelyei, Budakalász, Szamosújvár, Gyulavarsánd, és Herpály. Megjelenési idejük i.e. 2.000.



4. A Magyar Tudományos Akadémia azt is állítja, hogy a Római birodalom elfoglalta Pannóniát, és itt sztyeppei állapotokat talált, s jóformán néptelen volt a teljes terület. Ezzel szemben mit is tanítanak Nyugat Európa egyetemein? Edward Gibbons történész könyveiből megtudjuk hogy a Római Birodalomnak Pannónia gabonája és bora kellett, ezért támadtak a Scytha Pannon törzsekre, és i.e. 35. - től i.sz. 9 -ig, összesen 44 esztendei szüntelen hadjáratok árán bírták csak elfoglalni.

Vajon milyen erős, és mekkora nép lehetett mely a világ akkori legnagyobb és legerősebb katonai nagyhatalmának 44 esztendeig ellen bírt állni?
Nyilván nem egy lakatlan és jóformán üres ország lehetett, habár akadémiánk ezt állítja, a tények dacára.



5. A paleolitikumtól kezdve világviszonylatban az első és legősibb a KÜRÖSI kultúra.

6. A Kárpát medencéből származik

- az epigrafikai és paleográfiai írásrendszer

- a korong előtti és a korongolt kerámia

- a gabona kinemesítése az őscirokból

- a fémbányászat

- a fémművesség

- az ötvös művészet és a technikai civilizáció alapja

- a kerék!

- a kengyel!

7. Gordon Childe és Fritz Sachermeyr szinte egybehangzóan írják műveikben, az Európai népek tanítómesterei a Kárpát medencei scythák voltak.
Lássuk a bizonyítékokat a scythák Kárpát medencei őshonosságáról.



A kérdés, ki a Kárpát medence ősbirtokosa, ki az az ősnép mely Európa kultúráját megteremtette.

Az ókori íróktól hasznos adatokat tudunk meg, náluk már i.e. 700-tól találunk adatokat a Kárpát medence történelmére vonatkozóan Herodotos (i.e. 484 - 406) akit a történetírás atyjának is neveznek, azt írja IV. könyve 48. bekezdésében

"Szkítaország legnagyobb folyója az Ister(IsterGam-Esztergom) (Duna). Közli, hogy az Isterbe folyik a Tiphisas (Tisza) és az Agatirs scytha törzsektől Erdélyből a Maris (Maros)"

Herodotostól megtudjuk azt is, hogy a Kárpát-medencei scythák első királya TARGITAOS volt. Ha a nevet nyelvészeti vizsgálatnak vetjük alá, akkor a nyelvfejlődés szabályai szerint a kemény T hang helyére annak lágy váltóhangját, a H-t tesszük, és elhagyjuk a görögös os képzőt, akkor tisztán áll előttünk, hogy az első király nevét őrzi még ma is a Hargita nevű hegy.



A scytha és a hun nép azonosságát igazolta AGATHIAS (szül i.e. 301.) könyve 154. oldalán, "Mindazon barbarus népek, melyek az Imauson belül laknak scytháknak vagy hunnusoknak neveztetnek. "
Ptolemaus Claudius (i.e. 138 - 18O) III. könyve, 5. fejezet, 19 oldal, írja A scytha alánok fölött laknak a roxolánok, pannonok és hunok, mind testvérek.


Hippocrates (i.e. 456 - 366.) Európában él a szittya nép, melyet szarmatáknak, szakáknak, szabiroknak, gepidáknak, pártusoknak, pannonoknak, médeknek, jazigoknak(Jász), hunnusoknak és avaroknak is neveznek....


Azaz, a régi írásokból tisztázódik, hogy a rejtélyesnek és titokzatosnak tartott népnevek mögött az azonos HUN SCYTHA népet kell keresni.



Ezekkel az adatokkal tovább tisztul a kép, miszerint Gordon Childe-t idézve. Az európai népek tanítómestere a Kárpát medencei műveltség volt, azaz a magyarok ősei a scytha nép! A mi őshazánk a Kárpát medence!

1. Őshazakutatás



Egészen 1849-ig Magyarországon köztudott volt a scytha, hun, avar, magyar azonosság.
Ezt a nemzeti öntudatot a Habsburgok törték meg azzal, hogy a Magyar Tudományos Akadémia elnökévé tették Joseph Budenz-et, aki egyetlen szót sem tudott magyarul, de megállapította a finnugor elméletet, mely a mai napig egyeduralkodó. Hiszen úgy a Habsburgoknak, mint a náciknak, s később a kommunistáknak egyaránt megfelelt, mert az a nemzet melyet megfosztottak nemzeti öntudatától, és megtörték büszkeségét, s elroppantották gerincét, melyet ősi múltjának ismerete biztosított számára, sokkal könnyebben elnyomható, félrevezethető, kihasználható.



Mivel a szó elszáll, a betű megmarad, érdemes leírni pár dolgot a magyar őstörténettel és a Magyar Tudományos Akadémia hivatalos irányvonalának az 1848-as Szabadságharc bukása utáni hirtelen, 180 fokos irányváltoztatásáról, s az ennek következtében axiómává vált finnugor elméletről" mely valóságos szent-tehén dogmává merevedett.

Ennek igazi okáról és a háttérről az angol, amerikai, kanadai, argentin, francia kutatók írásai alapján a következőket kell tudnunk.
1) Mikor Széchenyi megalapította a Magyar Tudományos Akadémiát, akkor a következő volt a hivatalos álláspont:


Minden magyar krónika, ősgeszta, az ország lakosságának szájhagyományai tanúsítása alapján köztudott volt és az MTA (alapítása és létrehozása óta) hivatalos elfogadása alapján is elfogadott tény hogy a scytha eredetű - hun, avar, magyar nemzet azonosság révén a Kárpát medencei magyarság ittléte minimum 12.000 éves.


Ugyancsak elfogadott volt Torma Zsófia erdélyi régész Tordas melletti ásatásainak alapján, melynek során a Mezopotámiai legrégebbi leleteknél 1.500 évvel régebbi írásos leleteket talált, ezzel írásos igazolást nyert a scytha, hun, avar, magyar nemzetazonosság.


Erre nézve az írás végén adatokat, tényeket ismertetünk, olyanokat, melyek Magyarországon SOHA nem kerültek ismertetésre, mivel az MTA meggátolta ezek publikálását - úgy az osztrák uralom, mint a náci éra, mint az orosz megszállás évtizedei alatt, mivel mindezen idegen megszállóknak azonos volt az érdeke, hisz idegen szempontból nézve mire jó a finnugor elmélet? Megsemmisíti a magyar nemzeti öntudatot, a világ legelmaradottabb, legprimitívebb népének állít be minket a világ országainak színe előtt, kitűnő alap magyarellenes propagandára, és 1920-ban igazolásul szolgált hazánk feldarabolására, és mind a mai napig úgy a germán, mint a szláv népek kedvenc hivatkozási alapja magyarellenes propagandájukban. Azaz a finnugor elmélet az abszolút magyarellenes célokat szolgált, és szolgál ma is, s történik mindez a magyarellenes tevékenység a magyar nemzet adófizetőinek pénzén! Immáron 150 esztendeje folyik ez a magyarellenes MTA tevékenység, méghozzá a magyar lakosság pénzén. Miért? És hogyan kezdődött?



2) 1850-ben a Magyar Tudományos Akadémia hirtelen szemétbe dobta a krónikáinkat, azt mondva, hogy a magyarok szeretnének egy dicső múltat hazudni maguknak. (ezt, megjegyzem Dr. Glatz Ferenc szóról szóra megismételte egyik TV interjújában amit a Duna TV-ben láttam, kis híján agyvérzést kaptam tőle) és 1850-ben minden a még Széchenyi által alkalmazott kutatót, tudóst, nyelvészt kirúgtak, a magyar tudósok helyére német, és cseh "tudósok" érkeztek. Az új kinevezett igazgató Joseph Budenz német nyelvész lett. Az ő vezetése alatt került bevezetésre a finnugor elmélet, mely szent-tehén dogmává vált mára.
Mi volt a háttérben, és miért maradt ez 1850 óta egyeduralkodó az MTA hivatalos vonalán?


A magyarázat egyszerű.


Mikor az osztrák és orosz elnyomók közös erővel leverték a magyar szabadságharcot, Európa nemzetei szimpátiával fordultak felénk, és megvetéssel az osztrákok iránt.


Ferenc József utasítására az osztrákok, és évszázadok óta hűséges kiszolgálóik a csehek, közösen kidolgoztak egy remek tervet - a terv célja Magyarország és a magyar nemzet sárba tiprása, a magyar nemzeti öntudat megsemmisítése volt, s az hogy Európa nemzetei soha többé ne fogják Magyarország pártját.


Ennek a tervnek eszköze a finnugor elmélet - ezt egy Joseph Budenz nevű német dolgozta ki, 5 cseh asszisztensével.


Érdemes megjegyezni hogy habár a finnugor elmélet nyelvészeten alapszik ezen "szakemberek" egyike sem tudott magyarul. Közel 50 éven át, míg óriási fizetést húztak a magyaroktól, a Magyar Tudományos Akadémia vezetőiként Pesten éltek, haláluk napjáig nem is tanulták meg nyelvünket, soha nem szűntek meg a nemzetközi tudományos konferenciákon hangoztatni, hogy a magyar a világ legelmaradottabb legprimitívebb csordája, egy primitív horda, akik vezetésre szorulnak. Hálásaknak kellene lenniük azért, hogy Ausztria, a kultúrát és műveltséget nyújtotta nekik, de a primitív magyarok hála helyett örökös rebellisként állandóan megtámadják Ausztriát.


A propaganda fényesen bevált. Európa nemzetei, akik azelőtt szimpátiával támogatták a magyar függetlenségi törekvéseket, ezután Magyarország ellen fordultak.


Mi a finnugor elmélet lényege?


Joseph Budenz (aki egyetlen szót nem tudott magyarul) de kidolgozta ezt a nyelvészeti elméletet, saját maga a következőket mondta:


1) Nincsenek szövegek, melyek a finnugorság nyelvén szólnának, az írásbeliség előtti korból.


2) Ennek következtében mind a finnugor nyelv szókészlete, mind a nyelvtani szerkezete a maga teljességében és legapróbb részleteiben teljesen ismeretlen előttünk. Azaz, el kell ismerni, hogy NINCSEN finnugor nyelv. E nyelv sosem létezett, de létezhetett volna. Ha létezett volna, akkor eredetét kb. 7.000 évre becsülnénk.


3) Nincs olyan etimológus módszer mely hipotetikus, és nemlétező ősnyelvekkel való rokonságot vagy azokból való származást tudományos eszközökkel bizonyítani tudná.


4) Csak az állt módomban, hogy egy hipotetikus finnugor nyelvi szöveget írjak asszisztenseim segítségével.


Azaz - összefoglalva:


A német és cseh, magyarul nem tudó emberek keresnek egy ősnyelvet - amiről beismerik, hogy NINCS. Beismerik hogy teljesen ismeretlen ez a sosemvolt nyelv. Azt az ősnyelvet kinevezik 7.000 évesnek, de az a nép mely állítólag ezen beszélgetett, csak 2.000 évvel ezelőtt keletkezett. Ezen az ismeretlen és sosemvolt nyelven szövegeket írnak maguk a kutatók. Saját elképzelésük alapján kreálva a szövegeket. Ezt komoly és tudományos nyelvészetnek nevezni NEM LEHET.


Az osztrák érdek az volt hogy:


1. Európa nemzeteiben ne ébresszenek többé rokonszenvet a magyar szabadságharcok, hiszen a világ legelmaradottabb, legprimitívebb, minden kultúra nélküli, tengődő és vezetésre szoruló állatcsorda a magyar - örüljön annak, ha Ausztria megszánja és kultúrát nyújt neki, de a hálátlan állatok csordája, a primitív és elmaradott kultúrálatlan magyarok hála helyett rátámadnak szegény Ausztriára?.


Ez a magyarellenes propaganda fényesen bevált.


A finnugor elmélet kitalálása óta az osztrákok (a magyar állam pénzén) egész Európában terjesztették, s ezzel egy magyarellenes érzés, sok esetben gyűlölet alapját vetették meg.


Mindössze megjegyezném, ez az elmélet mivel magyarellenes, kitűnően megfelelt minden nagyhatalomnak mely hazánkat megszállta. Hiszen minden megszálló nagyhatalom érdeke, hogy NE LEGYEN MAGYAR NEMZETI ÖNTUDAT, a nemzet ne ismerje meg saját múltját, hiszen akinek nincs múltja, annak jövője sincs, s ezt ők nagyon jól tudják.


Így - az osztrákok bevezették, és az oroszok közel 50 éven át belénk sulykolták - ma már senkinek eszébe sem jutna, hogy ezt megkérdőjelezze.


Ami külön dühítő, hogy a magyar nemzet pénzén folyik a magyarellenes propaganda immáron 150 esztendeje, saját magunk ellen!!!!!


Megáll ez ember esze.


Lássuk tehát, mi az igazság? A finnugor hazugság sulykolása helyett rövid, és hiányos összefoglaló a scytha, hun, avar, magyar azonosságról s pár lényeges tény a sumir, magyar, török rokonságról.


Minden pápai bulla azzal kezdődött (évszázadokon keresztül) "A Királyi scythák utódai, a hunok és avarok leszármazottai, a mai magyarok"...


Azaz, köztudott volt származásunk és eredetünk.


Lenormant (francia nyelvész) már 1830-ban megállapította hogy a "sumir nyelv ural altáji nyelv, a mai nyelvek közül a magyar áll hozzá a legközelebb". John Rawlinson (angol kutató) egy székely pap segítségével a rovásírásunk révén fejtette meg a sumir írást. Azaz, ha semmi közünk nem lenne a sumirokhoz, akkor nem lehetett volna a székely-magyar rovásírás révén megfejteni a sumir írást.


A British Múzeumban a sumir kiállításon szerepelnek az ásatások során napfényre került kisebb nagyobb szobrok, s ezek között láthatóak a sumir nép állatait ábrázoló szobrok is. Ezek pl. racka juh, komondor, kuvasz, magyar ridegmarha. Ilyen állatai csak a sumiroknak, és a ma élő nemzetek között CSAK a magyarságnak vannak.


Sir Leonard Wolley archeológus professzor, ki egész kutatómunkás életét (közel 60 esztendőt) töltött Mezopotámiai ásatásokkal, a következőt mondta:


"1939 óta kérelmezem a Magyar Tudományos Akadémiát, hogy küldjön nekem egy magyar nyelvészt. A sumir nyelv - 7.000 éves volta dacára - ma is elképesztő egyezéseket mutat a mai magyar nyelvvel. Kutatásaim alapján tudom, hogy pl. nyelvtanát nézve a sumir nyelv 56 nyelvtani sajátosságából 53 megvan a mai magyar nyelvben. A török a második legközelebbi a sumirhoz, abban 34 van meg a fentiekből. Míg a török "unokaöcs" fokon áll hasonlóság tekintetében a sumirral. A magyar mondhatni AZONOS, és egyenesági folytatása a sumir nyelvnek. Alapszavakat tekintve több mint 6.000 szógyök egyezik a sumir nyelvből a magyarral."


------------------------------ ---------------------------------------


Megjegyezném, Sir Leonard Wolley professzor később eljött Budapestre, ahol magánúton megtanult magyarul, mivel soha semmi támogatást kutatásaihoz a Magyar Tudományos Akadémiától nem kapott. Sőt, az MTA elítélte őt, mondván "a MTA soha nem fogja elismerni, hogy a magyar nyelvnek bármi kapcsolata lenne a sumirral."


És - végezetül néhány érdekesség:


1) Embertani szempontból nézve az ún. finnugor népek embertanilag, azaz fajilag MONGOLOID népek. Szakálltalan, szőrtelen, sárga bőrszínű, ferdeszemű emberek.


A magyar nép szakállas, fehér bőrű, kerek szemű. Azaz embertanilag semmi közünk nincs a finnugor népekhez.


2) Népzenei szempontból


Érdekes módon Bartók Béla Finnországban, Törökországban és Perzsiában végzett népzenei kutatásairól készült magyar nyelvű könyvét a MTA eltüntette még megjelenése idején, és mind a mai napig NEM hozzáférhető Magyarországon!



Ezt a könyvet angol nyelven a New Yorki közkönyvtárban bárki elolvashatja.

A magyar ember meglepetéssel olvashatja benne a következőket:

A Török és magyar népzene 75 % egyezést mutat Bartók Béla megállapítása szerint.

A perzsa és magyar népzene 42 % egyezést mutat.
A finn és magyar népzene 2 % egyezést mutat. Azaz népzenei szempontból minden bizonyíték arra mutat, hogy török eredetű nép vagyunk.


3) Nyelvi szempontból


John Rawlinson a székely rovásírás alapján fordította le a sumir írást.


Lenormant (francia) kutató megállapította hogy a mai nyelvek közül a magyar áll a sumirhoz a legközelebb. Sir Leonard Wolley megállapította, hogy a sumir nyelv nyelvtanát nézve a sumir nyelv 56 nyelvtani sajátosságából 53 megvan a mai magyar nyelvben.


A török a második legközelebbi a sumirhoz, abban 34 van meg a fentiekből.


Míg a török "unokaöcs" fokon áll, hasonlóság tekintetében a sumirral, a magyar mondhatni AZONOS, és egyenesági folytatása a sumir nyelvnek.


A alapszavakat tekintve több mint 6.000 szógyök egyezik a sumir nyelvből a magyarral.


Megjegyezném, Sir Leonard Wolley professzor később eljött


Budapestre, hol magánúton megtanult magyarul - mivel soha semmi támogatást kutatásaihoz a Magyar Tudományos Akadémiától nem kapott. Sőt, a MTA elítélte őt, mondván: "Az MTA soha nem fogja elismerni, hogy a magyar nyelvnek bármi kapcsolata lenne a sumirral."


Nyelvi szempontból nézve tehát angol, francia tudósok szerint a magyar nyelv mondhatni egyenesági leszármazottja a Sumir-nak.


4) Régészeti bizonyítékok


A Tigris és Eufrátesz völgyében végzett ásatások során napvilágra került szobrocskák tanúsága szerint a sumir nép állatai - racka juh, pulikutya, kuvasz, komondor, ridegmarha kísértetiesen egyeznek a magyar nép állataival, rajtunk, magyarokon kívül SENKI másnak nincsenek ilyen állatai a világon.


Említésre érdemes egy régészeti szenzáció is, Erdélyben Tatárlakán végzett ásatások során került napfényre több ezer égetett agyagtábla, melyeken sumir írás van, s éveken át tartó kutatások és kísérletek eredményeként a Francia Tudományos Akadémia a következőket állapította meg


1. Az erdélyi tatárlaki ásatások során talált táblák 1.500 évvel régebbiek, mint az eddig talált legrégebbi Mezopotámiai agyagtáblák. A Francia Tudományos Akadémia ennek alapján kimondja, hogy az emberiség bölcsője és az emberi írásbeliség és kultúra NEM Mezopotámiában, hanem Európában, Erdélyben, kezdődött!


2. Ezt később a Párizsi Nemzetközi Orientalista Kongresszus is elfogadta, ami igazi világszenzáció volt. S amit csak a nevében magyar sajtó, óriási egyöntetű lelkesedéssel ELHALLGATOTT. Én csak New Yorkban olvastam erről, Pesten a mai napig senki sem hallott erről egyetlen árva szót sem.


Azaz, embertani, népzenei, nyelvészeti, és régészeti szempontból nézve, a finnugor elmélet, melyet ellenségeink dolgoztak ki lejáratásunkra, és magyarellenes propaganda céljára, egyszerűen


VALÓTLAN elmélet.


Ideje lenne hogy az MTA végre ne magyarellenes tevékenységre költse el a magyar lakosság pénzét.


Példa nélkül áll a világon, hogy egy nemzet tudományos akadémiája arra költi el a nemzet pénzét, hogy nemzetellenes tevékenységet fejtsen ki, rombolván a magyar nemzeti tudatot, hamisítva a magyar történelmet, s hivatkozási alapot nyújt ellenségeinknek


(lásd. Trianon Június 4, 1920)


Hol van a scytha, hun, avar, magyar Őshaza?


A Finn Ugor elmélet után folytassuk a sort pár érdekességgel a magyar Őstörténetről?


Hol is van az őshaza? Felesleges keresni, mert az őshazában élünk ma is, itt szaporodtak el és innen rajzottak ki a nagyvilágba a scytha, pannon, dák, jász, kun, hun, avar, magyar törzsek, és ide tértek haza mikor a haza veszélyben forgott. Ilyen hazatérési hullám történt 7 - 8 alkalommal is, az Árpád-féle hazatérés (honvisszafoglalás) csak az utolsó volt a sorban (896-ban).


1. Dechelette, francia tudós, (A Francia Tudományos Akadémia tagja) a bronzkor elismert nagy szakértője állapította meg a következőket:


"Az első és legprimitívebb bronz leletek Európában csak Kr. előtt 2.000-ben jelennek meg, de a Kárpát medencében talált, és hun illetve székely törzsek által előállított bronz tárgyak többsége Kr. előtt 4.000-ből származik. Sőt, a Torontál megyei Tordas mellett megtalált bronzfokos, melyen székely rovásírással bevésett mondatok vannak, Kr. előtt 5.000-ből származik!"


2. Tatárlaki lelet, mely sumir írással készült, égetett agyagtáblák ezreiből áll, ugyancsak a Francia Tudományos Akadémia által megállapított adatok alapján, 1.500 évvel régebbi, mint az eddig legrégebbinek hitt mezopotámiai írásos emlékek, s így a Párizsi orientalista kongresszus elfogadta hogy az emberi kultúra bölcsője a Kárpát medence, ezen belül is Erdély.


3. Az őstörténeti kutatás során igénybe kell venni az úgynevezett társtudományokat is. Melyek a régészet, írástörténet, nyelvészet, helységnévkutatás, embertan, néprajz, mitológia, népzene.


NÉPZENEI eredmények (Bartók kutatásai szerint) "A török és a magyar népzene 75 % egyezést mutat Bartók Béla megállapítása szerint"
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
A Pusztaszeri Alkotmány
  2011-09-10 18:44:55, szombat
 
  A Pusztaszeri Alkotmány

896-ben a magyar törzsszövetség vezérei megkötötték a Pusztaszeri Vérszerződést, melyet Kurszán fejedelem alkotott meg, de Árpád azt elismerte. Ezen Vérszerződés alapja volt a 892-es Álmos által véghez vitt Etelközi Vérszerződés (Szulejmán /Török szultán 1520-1566/ vezérei a krimi-kánság területén Nagypályi romjai között megtalálták az Álmos tanfejedelem által megszerkesztett Jászvásári-etelközi vérszerződést, amely ki­mondta, hogy Nimród-Gilgames-Álmos-nemzetségének minden egyes tagja egyenlő jogot biztosít az összes harcosoknak és nem engedélyezi a rabszolga-társadalmat, mert a legegyszerűbb harcosból is kiváló hadnagyok válhatnak).

A forrás innen :
http://www.hun-arvisura.eoldal.hu/cikkek/arvisura-forrasok/pusztaszeri-alkotmany


A Pusztaszeri alkotmány


1.) Amíg Nimród-Gilgames és Álmos maradéka él, a hun-avar és a magyarok új törzs-szövetsége csakis Nimród véréből választ új fejedelmet. Ezek mindig az orosz­lános vagy turul-sasos nemzetségi családokból kerüljenek ki.
2.) Minden évben a fejedelmi személy köteles megjelenni az egész nép panaszo­sai előtt, hogy a közösen szerzett föld birtoklásában hibák ne keletkezzenek. A föld javaiban mindenki részesedjen.
3.) Azok a nyolc törzsi vezérek, tárkány és böszörmény fejedelmek, akik a Tíznyíl Szövetség nevében most megjelentek, sem a maguk, sem az utódaik leszármazásában a közös tanácskozásból ki ne rekesztessenek, mert ezért a földért a hun, avar és ma­gyar véreink már sok esetben az életüket áldozták fel. Itt mindhárom törzsi szövet­ségnek joga van élni.
4.) Ha valaki Nimród-Gilgames-Álmos vérei közül hűtlenné lenne a pusztaszeri vérszerződéshez, akkor az uruki-mani kolostorba zárassék, hogy ott a Jász-síkság jó­létéről gondolkozzon. Ha pedig utána is hűtlen lenne a népéhez, vére ontassék, mi­ként a szerződés alkalmával.
5.) A parasztokkal való bánásmód legyen megértő, mert minden jólét az ő mun­kájukból ered. Ha valaki a vezérekből és a fejedelmi házból ezt a vérszerződési pon­tot megszegné, átkozott legyen mindörökké!
6.) Ha valaki a törzsenkénti disznó, medve, szarvas, bölény és gödölye-toron, vagy aranyasszony torokon meg nem jelenik, az bűnös! Aki az ünnepélyes tavaszi almavi­rágzás, aratás és aranyasszonyi áldozó szent ünnepeken nem vesz részt, az ellenére tör az Öreg-Östennek. Kürt és véreskard hadbaszólításon önként nem jelenik meg, az ellene van a ,,Tíz-nyíl Szövetségnek", ezért, ha elmaradásának okát nem tudja a tize­desi intézménynél igazolni, az örök szolgaságba taszíttassék!
7.) Tárkányok hadnagyai a szerződéses szabadságjogokat, tanulási és a vándorlási jogokat biztosítsák, mivel a jó fegyverek nélkül sem a nagy csatákban, sem a puszta­szeri fegyveres viaskodáson megjelenni nem lehet. Bánságok a kézművesek vándor­lását támogassák!
8.) Böszörmények hadnagyai minden kereskedő útjuk alkalmával mind kötelesek jelentést tenni a külhoni hírek valódiságáról.
9.) Az uruki-mani egyisten hiten lévők az Öreg-Östen hívőkkel és az Életfa tisz­telőkkel kötelesek a ,,Tíz-nyíl Szövetségben" Nimród-Gilgames-Álmos tanításai alap­ján a hazát tíz vezéri birodalomra felosztani és minden fontos ügyben a fejedelem döntésével kormányozni. Ezek: 1. Kéri-kabar, 2. Pozsony-keszi, 3. Kürt-avar, 4. Gyar­mat-kasszu, 5. Megyer-fejedelmi, 6. Kunmagyari-úz, 7. Gyarmat-böszörmény, 8. Tar­ján-magyar, 9. Nyék-Gyula, 10. Jenő-Béla. A magyar törzseknek az Encs vidék és Jászvásár közötti ötezer medvetoros éves Melegvíz források szent-ősi Birodalmában, élni és meghalni kell!
10.) Elrendeljük, hogyha mi vagy utódaink közül valaki valamely időkben ezen rendelkezések ellen akarna cselekedni, annak a Nimród és a Gilgames Hothisz ke­reszttel ellátott korona törvénye szerint, ma és minden időben az irányított szabad­ság jegyében bűnhődnie kell. Az ősiség törvényei nem tűrik a szolgaságot és minden­kinek örök szent szabadság biztosíttassék! Égből eredő életre mindenkinek joga van. Ezért kötöttünk örök vérszerződést!
Elhelyezték ezen vérszerződést a vezéri székhelyeken, az eredetit Vác-Kurszánváron (itt a váci nádornál is volt egy példány, hogy a fejedelmek se lépjék túl a hatás­körüket), a másolatokat pedig Biharon, Csanádon, Egerben, Esztergomban, Kolozsváron, Győrben, Kalocsán, Pécsett és Veszprém­ben, az aranyasszonyok székhelyén.

Pusztaszer üzenete
A vérszerződés lényegében az új ország építésének kezdete volt, egy olyan alkotmány mely alapja volt a későbbi Aranybullának. Minden pontjának betartása fontos volt ahhoz, hogy a magyar törzsszövetség erős és biztos lábakon álló országépítő munkáját megkezdhette. Egy dologról viszont megfeledkeztek. A 24 Hun Törzsszövetségről, az Öregek Tanácsáról. A kapocs csak a Gilgames házi, Árpád vérvonal folyamatosságában maradt meg a Hun Törzsszövetséggel. Ez azt is jelentette, hogy elkezdte a magyarság elszakadását a Hun szövetségtől. Ebben az időben még a népek jól elkülöníthetők voltak. Rokon népek éltek itt, Avarok, Kabarok, Kunok, Jászok, Úzok, Székelyek..., melyek lassan elkezdtek beolvadni az újonnan megalakult Magyarországba, és elkezdődött beolvadásuk a magyarságba.
Álmos vezér küldetését befejezte az átkelésnél, küldtetése ott véget ért.

Mivel a Gyula és Béla törzsek is kaptak egy-egy másolatot a Pusztaszeri alkotmányból, így azokat eljutatták Bugátba és Ordoszba, a 24 Hun Törzsszövetség beavatott központjaiba. Így szerzett belőle Kubiláj is egy másolatot. Vajk-István megkoronázása után minden hazai rovást az egyházi szervek megsemmisítettek, így a pusztaszeri vérszerződést is. Ennek a pótlására szerkesztették meg 1180 és 1222 között az Aranybullát, amelyből aztán a főnemesség és főpapság is a nekik nem tetsző pontokat törölték. Így jutott Kubilájon keresztül a pusztaszeri vérszerződés és az Aranybulla sok el­törölt pontja vissza Mátyás királyhoz, aki igyekezett visszaállítani annak törvényeit, amelynek következtében a nép nyelvén ,,Igaz­ságos király" lett. Mátyás idején Magyarország egy erős hadsereggel védett ország volt. Külső erők nem tudták megdönteni hatalmát, így alattomos módon megmérgezték Bécsben. Halála után a kapzsi urak az egyéni, önző haszonra törekvők kerülhettek hatalomra.
A Pusztaszeri alkotmányban leírták, ,,hogyha mi vagy utódaink közül valaki valamely időkben ezen rendelkezések ellen akarna cselekedni, annak a Nimród és a Gilgames Hothisz ke­reszttel ellátott korona törvénye szerint, ma és minden időben az irányított szabad­ság jegyében bűnhődnie kell" Vagyis saját magát átkozta el a magyar, ha vét a vérszerződésben rögzítetteknek. És megszegtük azt, annak több pontjában is. A legsúlyosabb a parasztokkal való bánásmód megsértése, valamint az, hogy nem tudtuk fenntartani a Gilgamesi-Árpád-házi királyi vérvonalat. Kialakult a társadalmi megkülönböztetés, holott erre is esküdtünk, ,,Égből eredő életre mindenkinek joga van!" Megszakadt a kapcsolat a Hun törzsszövetséggel. Az átok fogott, Mátyás, az utolsó szakrális király óta népünk sorsa megpecsételődött. Az, hogy ez megfordítható-e, az a Hun-magyar népen múlik, hiszen a lehetőség a kezünkben van.

Mára a Magyar emberben ott van minden vér, amelyet nem tudunk szétválasztani. A mostani magyarság vérében hordozza a már nem megfogható népeket. Az Avarok Égi erejét, kapcsolatát az Istennel, a Szkíták, Székelyek erejét, szívósságát, a Kabarok kézművességét, kézügyességét, az Úzok Őstentől kapott védelmét, a Jászok földművelő ismeretét, a Kunok kitartását, a magyarok békességét.

Vagyis, akik magyarnak valljuk magunkat, a magyar ősi tudásunk, egyisten hitünk, égi kapcsolatunk bennünk van, azokról elmondhatjuk, hogy hordozzuk az ataiszi örökséget, kaltesi népként mi HUN-ok vagyunk. Nincsenek már olyan vezéreink, sámánjaink akik az országunkat, népünket irányítanák. Ezért már több száz éve csak sodródunk a világtörténések viharaiban. Az, hogy Hun nemzetünk él, annak köszönhető, hogy azért rendszeresen fel-fel bukkannak beavatott, Égi áldással bíró személyek, akik - ha nem is tudták irányítani nemzetünk - de legalább utat mutattak. Ma Te is lehetsz ilyen Hun származású magyar ember, ha megnyílnak kapcsolatid az Égiekkel, rokon népeiddel.

Legyen Áldás az EgyÉnen, és lesz Áldás a Nemzeten, a megújuló Égi Hun Szövetségünkben.
Ibos
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Villámlott...
  2011-09-10 18:42:27, szombat
 
  Villámlott...

... majd hatalmas mennydörgés szakította szét az éjszaka csendjét... dühöngött a szél... fák fordultak ki zokogva, gyökerükkel szabdalva a földet... vérük keveredett az eső cseppjeivel... s jajgatott az ég is sikítva...

Tuga reszketve kuporgott a sziklahasadékban... kardját, íját, tegezét magához szorította... s csak nézte a tombolást... az Istenek haragját... Ág zuhant elé, szinte bokáját törte... beljebb húzódott... egyre beljebb... hirtelen zuhanni kezdett... mélyebbre, egyre mélyebbre... Kiálló kövek sajgatták vállát, hátát... de nem volt megállás... a sikítás benne rekedt... csak kapkodta a levegőt... a világvége peremét már nem érezte...

Meleg simogatta arcát... résnyire nyitott szemei lángokat láttak táncolni... puha szőrmén feküdt, s táltos-dobok halk dübbenését hallotta... a barlang falai visszaverték a monoton ének ütemét... egy fiatal, fekete ruhás nő újabb ágakat dobott a tűzre, majd visszaült vele szembe, s meredten nézni kezdte... szemeiben visszatükröződött az ezernyi fényes lobogás...
- Csak feküdj... ne mozogj... pihenned kell - hallotta Tuga, és meg mert volna rá esküdni, hogy nem látta szájának mozgását. - Hallgasd a dobokat... értük szólnak... hallgasd az éneket... értük énekelik... értük, akik már nincsenek... s értük, akik nemsokára már nem lesznek... s értük, akik majd megszületnek... s értünk... érted... mindenkiért... ez a Föld szava... az Ég dala... a Tűz melege... a Víz moraja... hallgasd őket... csak hallgasd őket... lüktet a szó, ha már a szív hallgat...

- Fájdalmasak szavaid... és ez a hely is oly hátborzongtató - nézett körül Tuga mezítelen mellei elé húzva a takarót, majd hirtelen felült, s fegyvereit kereste. Apja kardját, anyja íját... már csak ez maradt belőlük. Emlékszem, amikor tanítottak... apám kemény szóval... dicséret nélkül... de milyen büszkén nézett, mikor vágtattam a széllel... egybeolvadva Viharral... mikor az első nyílvessző beletalált a nekemállított botba... harcosnak neveltek... a béke messze járt már... Hol volt az az idő, mikor az asszonyok énekelve bontották a sátrat... a gyermekek nevetve bóklásztak az arany pusztán... a férfiak vadászzsákmányukkal dicsekedtek... s a Táltos nem csaták győzelméért áldozott... Hol van már az az idő, amikor reggel szétcsókolt szájjal nézte férjét, ahogy felrántja ingét... bő nadrágját... nemez csizmájába nevetve bújt bele, fél lábán ugrálva... majd megigazítva tarsolyát övén nyitotta sátrukat, s a gyermekei zsivalyogva tódultak be, s ő mesélt nekik, míg reggeli tejüket itták... mesélt Pusztáról, a régi vitézekről... Hol vannak már a gyermekei? Elment mindenki, akit szeretett...

- Ne bánkódj Tuga... inkább öltözz, s gyere... megmutatom neked az én világomat... megmutatom, milyen a világ peremén halva élni... Fond be hajad... tessék... ezt neked adom - nyújtotta tenyerén a korongot... finoman megmunkált ívén az Élet Fája díszlett... - Ezt adom, az elhagyott helyett... - Tuga nehézkesen szedegette ruháit... fején fájdalmas dudort érzett... hajába vércsomók tapadtak... ingén hatalmas szakadás... vállán nyílt, vérző seb... a keze is véres... itt minden véres... bokája megdagadt, alig tudta felhúzni puha csizmáját... - Igyekezz, nincs sok időnk... - sürgette a nő. - Neked még döntened kell...

- Döntenem? - Tuga nem értette... nem értette hol van, ki ez a nő... s miről kellene döntenie... csak sajgást érzett... minden porcikájában a fájás lüktető kínját... vére lassú csordulásának melegségét...
- Én vagyok, ki elhozott a Peremre... s ez a Megérkezés Barlangja... tovább viszlek a Beletörődés Mezejére... a Várakozás Pusztájára... s elvezetlek a Döntés Sziklájához... majd megérted... csak gyere már... nincs sok időnk... az Idő gyorsabban halad itt, mint gondolnád... - mondta, miközben a barlang hátsó falán lévő nyíláshoz vezette. - Lépj át, s nézz körül...

Tuga hatalmas mezőt látott... emberek hevertek mindenfelé... férfiak, nők, gyermekek... egykedvűen néztek maguk elé... ha megmozdultak, csak azért tették, hogy forduljanak, kényelmesebb pózt keresve... néztek, de nem láttak... nem érdekelte őket a csodálatos táj... a nap aranylása... a forrás csobogása... a vízesés lezúduló cseppjei... legyek lepték el sebeiket... de még el sem hessintették őket... csak feküdtek, állukat feltámasztva...
- Látod, ők azok, akik nem vágynak vissza az életbe... akik így várnak egy szebb, új világra... ők a Nyáj... várják, hogy helyettük mások teremtsék meg azt a világot, amit ők kezdtek felépíteni... nem, nem fáradtak bele... csak úgy érezték, reménytelen volt a küzdelem... s most itt tespednek mindannyian... nekik ez így kényelmes... Nézd őket... jól nézd meg őket... ha akarod, maradhatsz... ha nem, akkor menj a vízeséshez, s bújj át a vízfüggöny alatt... Ne csodálkozz - nevetett fel a fekete ruhás nő -, nem leszel vizes... nem, ne próbáld lemosni a vért... azt már nem lehet, belédivódott... viszed magaddal mindörökké... testeden... testedben... lelkedben... szívedben...

A nőnek igaza volt. Hiába dörzsölte tenyeréről a megalvadt vért, az nem tűnt el... háta mögött a vízfüggöny összezárult, s hirtelen kiáltást hallott...
- Kolcsa! Hát elérkezett? Mehetünk már? Ugye indulhatunk? Lovaink már toporzékolnak, fegyvereink harcra készen, szívünk alig várja, hogy újra lüktethessen... Áldozhatunk? Most, ugye most érkezett el az Idő?...
Tuga megdöbbenve nézett szét. Hatalmas tömeg vette őket körül... szikár, sebhelyesarcú vének, ősz hajuk varkocsba fonva, kardjuk lehúzta megfáradt kezük, de szemükben tűz lobogott... ifjabbak, s még ifjabbak... remegve az izgalomtól... nők feszítették íjukat, s tartották a képzeletbeli célra, gyermekek fenték a kardokat, lovak nyerítettek, mindenhol égett a tűz, dobszó hallatszott, kántáló ének szállt... hátrébb a Táltos állt, felemelt kését egy fehér ló nyakának tartva... s várta a jelet...
- Nem, még nem érkezett el az Idő... csak hoztam valakit... - veszett bele mély sóhajtásba Kolcsa hangja, s sóhajtott a csapat is... a Táltos keze lehanyatlott... fejét lehorgasztotta... majd mozgás támadt, s két ifjú rohant feléjük. Egyformák voltak, mint két tojás... ifjúságuk teljében járhattak... s leborultak Tuga előtt...
- Anyánk, hát te is...
- Anyánk?! Kik ők? Nem ismerem e két ifjút...
- Ők a "sohamegnemszülethetett" gyermekeid... Horka és Torda... akikért még mindig fáj a szíved... kiket a harcok alatt veszítettél el... persze, hogy nem ismered őket... de ők várnak... itt várnak, hogy induljanak, úgy, ahogy a többiek is... apák, anyák, gyermekek... apád, anyád, gyermekeid... várják a jelet, hogy harcolhassanak az élőkkel... élőkként... ők azok, akik soha nem adják fel... akik még reménykednek, hogy eljön az idejük... őket is nézd meg jól... ők itt várnak, mások a csillagok között... ahol éppen hely jutott nekik... hiszen egyre többen lesznek...

Tugát elvakították a könnyek... belesimogatta tenyerébe a fiúk arcát... Milyen szépek lettetek gyermekeim... amikor lázban hánykolódtam... s benneteket hívtalak... s mennyire fájt, amikor megtudtam, hogy elvetéltem...
- Ne bánkódj anyánk - nevetett rá Horka -, gyere, mutatunk valamit... gyere, s ne félj...
- De ugye köztünk maradsz? Nem mész vissza a Mezőre? - Torda arcán csak úgy sütött az aggodalom.
- Nem fiam, nem megyek... - nézett körül Tuga a várakozó arcokon... s szorította fiai kezét, már soha el nem engedve... hagyta, hogy vezessék... vezessék a hatalmas szikla felé...
- Most kell döntened... - hallotta Kolcsa hangját. - Nézz le... nézz a szikla tövébe...

Apró csecsemő feküdt ott, piciny kezeit ökölbe szorítva nézett Tugára...
- Ő a lányod... a "mégmegszületendő" gyermeked... ha Te is akarod... de te nem mehetsz vissza... őt még felküldheted... ő még utat vághat nektek... nem tudom, mikor jön el az Idő, amikor ti is elindulhattok... de kellenek a hősök... kellenek az új életek... neked kell döntened... fájdalmat adsz neki... harcokat... nyomorúságot... soha meg nem nyugvást... talán találkoztok itt... lehet, még az ő gyermekei, unokái, dédunokái is itt fognak várakozni... ha hiszel benne, adj neki életet... ha hiszed, hogy eljön még az az idő, amikor mindannyian elindulhatunk felfelé...

Tuga megsimogatta a kislány arcát... az apró ujjak körbefonták mutatóujját... hosszan nézte kék szemét, szőke fürtös csecsemőhaját... majd letérdelt, kardját melléfektette, íját, tegezét is odatette...
- Találkozunk még, Kincső... találkozunk... Itt, vagy Ott... de találkozunk...

- . -

Mikor a vihar alábbhagyott, lovasok fésülték végig a környéket... keresték a csapattól leszakadt társaikat. Keve hirtelen gyermeksírást hallott. Egy sziklamélyedésben, báránybőrbe csavarva találta meg a kislányt... mellette felesége fegyvereit... Egyenként simogatta őket végig, majd felemelte a síró kis csomagot... s a gyermek szemeiben meglátta Tuga utolsó pillantását .

Pálinkás Krisztina (Lyrian)
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Táltosasszony Kincső története
  2011-09-10 18:40:48, szombat
 
 
Táltosasszony (Kincső története)



Hihetetlen csend honolt a táborban. Csak néha törte meg a faágak zuhanó dobbanása.

- Rakják a máglyát - motyogta Karsaly sátra homályában, miközben nehézkesen fűzte tarsolyát övére. - Ő akarta így... hát legyen... -, majd hirtelen felkapta a fejét. Gyermeksírást hallott, halk hüppögést. Odacsoszogott, s félrehúzta a sátortakarót. Maszatos kis alak kuporgott előtte, két kezével átfogva térdét, sarkán hintázva.

- Gyere, Zsejke! Rólad elfeledkeztek? - Reszkető kézzel állította talpra, s mikor a kislány durcásan elfordult, maga felé penderítette. - Rám nézz, te parány! Sírhatsz, de nem érdemes... Nézz csak rám... na, így már jó...

Ahogy a hatalmas, zöld szempár nedvesen rácsillant, elöntötte az emlékezés folyama.

- Mintha ma lett volna... - suttogta. - Félelmetes...





*************



A táltos bevégezte munkáját, sátrába vonult, fáradtan dőlt el a birkabőrökön, amikor félrecsapódott a

bőrfüggő, és szélvészként rontott be sírva Kincső. Derékig érő hajfonatából szálak meredeztek, fél kiscsizmája hiányzott, megállt Karsaly előtt, s nagyot dobbantott piciny lábával.

- Már megint mit műveltél, te pusztaátka?

- Megvert apám -, nézett dacosan a táltosra. Zöld szemei villámokat szórtak, miközben elkente arcán a könnyeket. - Pedig én csak ki akartam próbálni... nem is próbálni... csak közelebbről megnézni, tudod, olyan nagyon közelről... ennyire közelről -, s odadugta centikre pisze orrát a táltos arcához.

- Mit akartál megnézni, olyan nagyon közelről? - mosolyodott el Karsaly.

- Hát anyám kardját, s íját... aztán gondoltam, kipróbálom, hogy meg tudom-e tartani, ki tudom-e feszíteni... de apám észrevette... és azt kiabálta, hogy ezt ki kell érdemelnem... és...

- És kiporolta a fenekedet...

- Ki! De én ezt nem értem Karsaly, nekem senki nem mond el semmit, pedig hányszor kérdeztem, ki is volt az anyám, hogy mesélje el nekem, de ilyenkor csak ül, néz maga elé, és csak annyit mond: - Majd máskor...



Karsaly odahúzta magához, leültette maga mellé.

- Miért akarsz tudni róla?

- Tudod, ha nekem is lesz lányom, el tudjam neki mesélni ki is volt ő... Rossz volt? Azért nem mondják el?

- Nem Kincső, nem volt rossz... Tuga nagy harcos volt, s apád téged is annak nevel... de még nem tud róla beszélni, érted? Eljön majd az idő, amikor kiáradnak belőle a szavak, csak légy türelmes.

- De én nem akarok türelmes lenni! Nem akarok harcos lenni! Én táltos akarok lenni, olyan, mint te! Semmi más!

- A táltosok is harcolnak Kincső, néha a szellemekkel, néha saját magukkal, de van, amikor a többiekkel a csata sűrűjében kaszabolnak. Ahhoz, hogy táltos légy, sokat kell tanulnod. Vagy úgy gondolod, hogy a táltosságot csak úgy, ajándékba adják?

- Én már tudok írni! - húzta ki magát a kislány. - Néztem, ahogy Csoltó a betűket véste, és csak úgy belém ragadt... és tudod Karsaly, én álmodom is ám! Furcsák az álmaim, nem értem őket, de álmodom... biztos, hogy ez elég a táltossághoz.

- Mit álmodsz, kicsi?

- De nem nevetsz ki, ha elmesélem őket? - csillant meg a zöld szempár kérdőn, majd amikor látta Karsaly komoly arcát, belekezdett. - Néha azt álmodom, hogy sötét iszapban gázolok, a hajam teleragad sárral, s csak tépkedem, húzom... közben mennék, de nem mozdul a lábam... és Karsaly, másnapra valaki megbetegszik a táborban. Van, amikor a fogaim szedem, véres ujjaimmal kotrok a számban, minél többet húzok ki, másnap annál kevesebben térnek haza a harcból. Most miért nézel rám ilyen furcsán? - döngött kis ökle a táltos mellkasán.



Karsaly tényleg megdöbbent. Nézte a maszatos kis figurát, s gondolatai villámsebesen cikáztak elméjében. Egyre mélyebb lett a csend, Kincső összegömbölyödött, lábait felhúzta, térdeit védőn átkarolta, úgy hintázott a sarkán.

- Várj meg itt -, szólt oda Karsaly, és már ki is lépett a sátorból, otthagyva a dühös parányt.



Attól a naptól kezdve Kincső Karsaly oltalma alá került. A táltos soha nem mesélte el, mit, s hogyan vitázott Kevével fertályórán át, hogy lányát elengedje. Múlt az idő, s Kincső gyönyörű lánnyá serdült. A tábor férfinépe rajtafelejtette szemét, amikor az áldozásnál segített, kedvtelve nézegették ringó csípejét, de Kincsőt nem érdekelték a legelésző férfiszemek. Csak tanulni akart. Mesterien forgatta a kardot, szúrt pontossággal találta el a céltábla közepét a nyílvesszővel, félelem nélkül, karját széttárva vágtatott a széllel hóka lován, Sebesen, s reggelente elmesélte álmait, mik rendre beteljesedtek. Karsaly pedig egyre jobban tisztelte őt, de nagyon vigyázott, nehogy beképzeltté, s fellengzőssé váljon.

- A legnagyobb tudás...

- Túúúúúúúdoooooom - nevetett rá ilyenkor Kincső -, a legnagyobb a tisztelet, s alázat mások iránt, no és persze a szerénység - fejezte be egy kacsintással.

Egyik reggel a mindig pörgő-forgó szélvész csendesen, elgondolkodva suttogta oda neki:

- Karsaly, megálmodtam a halálom... Hatalmas hegycsúcson álltam, szél tépett, vihar zúgott, erős lökést éreztem, és lezuhantam... zuhantam egyre lejjebb, és lejjebb, majd minden sötét lett... s egyszer csak hallottam a rögök koppanását magam felett... iszonyú hang volt... engem temettek... számat teletömte a föld, moccanni sem tudtam... és fáztam, nagyon fáztam... - sírta el magát. - Nem akarom! Én ezt nem akarom! Ígérd meg, Karsaly, ígérd meg, hogy nem engedsz eltemetni! S ne áldozzátok fel Sebest! Ezt akarom! Ígérd meg!!! - A választ már meg sem várta, úgy rohant ki a sátorból.



Az idő pedig szállt sebesen, vándoroltak tovább a pusztán, néha megálltak, tábort vertek, ha kellett harcoltak, s napról napra kevesebben lettek. Maroknyivá zsugorodott a csapat, pedig mily sokan voltak, kik elindultak. Élelem szinte alig volt már, a vadászok néha üres kézzel tértek vissza, hisz a vad is megfogyatkozott, egyre kopárabb, s szomorúbb lett minden. Az arcokról eltűnt a mosoly, a sovány, alig lézengő emberek éhes szemekkel meredtek egymásra. Csak a harc maradt a túlélésért, a vér, a búcsúzás, a gyász..... Kincső egyre többször kóborolt el, messzebbre, és messzebbre, szakadékok szélén ingadozott, majd legyintett egy nagyot. Nem, még nem jött el az idő... az az idő... aztán visszalovagolt a táborba, tette a dolgát, hisz Karsaly egyre vénebb lett, apránként mindent átengedett neki... s ő odaadóan ápolta, áldozott, énekelt az ősök nyelvén, táncolt a sámándobok ütemére, jósolt, harcolt, sebeket kötözött, s álmodott... Mindig beteljesülő álmokat. Álmodott halálról, boldogságról, egyszer összeérő folyókról, de győzelemről soha. Elérte a szerelem is, az ellen nem harcolt, Karsaly pedig rábólintott választottjára. Domán szép szál legény volt, kitűnő harcos. Az évek során Keve is megbékélt már furcsa lányán, s büszkén adta áldását rájuk.



Futottak a napok, rohantak a hónapok, s Kincső boldog volt. Az lett, amit gyermekkorában kigondolt - táltos, s nemsokára anya... de hiába nehezült el teste, ugyanolyan "pusztaátka" maradt, mint régen. Zsejke születése új életet hozott... s ahogy cseperedett a gyermek, mintha tükörbe nézett volna, amikor rápillantott. Egyik délután elszenderedett, majd saját kiáltására ébredt. Két tenyerét mellkasára szorította, sebesen dübögő szívére, zokogott, majd felugrott, körberohanta a sátrat, férjét keresve. Felkapta Zsejkét, és átszaladt apjához.

- Itt hagyom, vigyázz rá! - fektette le a bőrökre a kislányt. - Valami szörnyű történik! Valami borzalmas! - kiabálta. - Dománt nem láttad?

- Vadászni ment a többiekkel.

Kincső szeme tágra nyílt, s szó nélkül hagyta ott Kevét. Berontott sátrukba, oldalára rántotta kardját, vállára dobta íját, a tegezt kezében fogva ugrott fel Sebesre, és őrült vágtában indult neki. Csak az ösztönei hajtották a hegyre, fel, egyre feljebb, nógatta lovát... Kiabálást hallott, fegyverek csengését, jajszót, s a szikla fokán berontott a harc sűrűjébe. Dománt kereste, s meglátta, ahogy ott állt a szirt tetején, sebesült karral, kardjával védekezve... Mellette társai hevertek, őt pedig szorították egyre hátrább, és hátrább. Kincső pörgette kardját, utat vágott lovával, nem érdekelte hány testen gázolt át, majd leugrott, s gyalogosan tört szerelme felé... és akkor hirtelen felsikított a szél, odataszította Dománhoz, majd együtt zuhantak le a szakadékba.



Apja sátrában tért eszméletre. Domán ott feküdt mellette, sebei bekötözve. Karsaly csak ült, keresztbe vetett lábbal, verte a dobot, s kántált. Füst szállt felfelé... Kincső csíkokban látta Keve arcát... majd felnézett...

- Apám, most már kiérdemeltem? - Keve csak bólintani tudott, majd leakasztotta Tuga fegyvereit, s mellétette.

- Látod, Karsaly, nekem minden álmom igaz volt... - mosolyodott el Kincső - Mondtam, hogy táltos leszek... ugye megmondtam?





*************





... s most rakják a máglyát... Teste ott fog elégni, földbe nem teszem, megígértem... s nem áldozok... most nem... hamvait pedig este összegyűjtöm, s szétszórom a szirt fokán, szálljon teremtő ereje földünkre...



Kézen fogta Zsejkét, kivezette a farakáshoz, melynek tetején Kincső feküdt, egyszerű ruhában... körötte szerettei álltak... Domán erős kézzel tartotta az ágaskodó Sebest, Keve, s a megmaradtak, merev arccal néztek maguk elé... Karsaly fáklyát vett kezébe, s halkan, dúdolva-kántálva meggyújtotta a máglyát...



Ó, Édes Nap Anya, sugaraiddal adj mennyet és fényt,

Ó, Édes Nap Anya, Népemnek adj minden napra új reményt.

Ó, Édes Víz Anya, fogadd be testem, és adj megtisztulást,

Ó, Édes Víz Anya, Népünket ne gyötörje soha szomjúság.

Ó, Édes Föld Anya, ha itt az idő, fogadd be halott testemet,

Ó, Édes Föld Anya, terméseddel mindig tápláld Népemet.

Magyarok Istene, kísérj utamon, adj erőt a harcban, vértezd fel karom,

Mások Istene, Nekem nem sok jót adott,

Istentelennek hívnak, mert Pogány vagyok...



Szemét elvakította a füst, erősen szorította a kislány kezét...

- Karsaly, én ezt megálmodtam... - hallotta Zsejke hangját...





*************





Kolcsa ott, a Világ Peremén nagyot sóhajtott, felállt a forrás mellől, lesimította fekete ruháját, majd lassan elindult a barlang felé...

- Eggyel többen leszünk, s nekem várni kell rá...



Pálinkás Krisztina (Lyrian)

 
 
0 komment , kategória:  Általános  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 16 
2011.08 2011. Szeptember 2011.10
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 16 db bejegyzés
e év: 1037 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 292
  • e Hét: 953
  • e Hónap: 7075
  • e Év: 390111
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.