|
2012-06-21 04:43:46, csütörtök
|
| |
| |
Jó várni a pillanatra, hogy majd lehet verset írni. De lehet kívánni is a pillanatot. S tulajdonképpen a gyakorlás, a kedv is tanulható.
A napfelkeltéről szinte nem lehet verset írni. De ha csavarunk egyet rajta, s szerelmes versnek aposztrofáljuk, s átitatjuk azzal a gondolattal, hogy az idő belesűríthető a pillanatba, akkor talán születik valami.
Tegnap este kísérleteztem.
Ahogyan fölkel a Nap
(Variációk a szerelemre)
1. Nincs sötét, csak szürke festék
ömlött, s száradt rá az égre.
Ülsz szemben az éjszakával,
s várod hogy a hajnal széttépje
a gyűrt papír-eget. S a bronz szín
szétfusson, először a szélét elérje:
s mint lobban föl, arra vársz: a fényre.
Szomjasan. Ezért a pillanatért éltél,
amikor a kárpit fölszakad.
Ezért megérte.
2. a tenger felől fúj a szél onnét reped
meg az éjszaka burka
ezerszer láttad mégis szomjasan vársz
arra a pillanatra
Isten mutatóujja ahogyan megkarcolja
az eget s fölkel a Nap
s a fény a tengert beragyogja
s mint ezer villámló üvegcserép
fölmutatja tengernyi ékkövét
erre vártál mindig
erre a pillanatra
3. A hegyek szülik a hajnalt, a sötétet
lassan festi át a szűrt fény. A hideget
sem érzed már olyan hidegnek, pedig
a hajnalok hűvösek.
De néhány pillanat csak, tudod, s az
égre gördül a Nap a hegyek mögül
és fölragyog.
Ezért éltél eddig, ezt vártad,
ezt a pillanatot.
4. Ezért éltél. Egy pillanat csak,
Isten amíg behunyta a szemét.
Fölkelt a Nap addig, s te melegedtél
fényénél, s nem volt többé
sötét a sötét.
Azt a pillanatot vártad mindig, a gyönyört,
Amikor a Nap fölragyog.
Ezért megérte sötétségben élni
addig.
S élvezni a pillanatot.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
Offline
