Regisztráció  Belépés
suzymama.blog.xfree.hu
Aki szeretetet vet boldogságot arat!! Suzy Mama
1901.01.01
Online
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 4 
még most is féltem
  2013-02-10 23:25:23, vasárnap
 
  -  
 
0 komment , kategória:  Általános  
Olvasd, és oszd meg másokkal is, ha tetszett.
  2013-02-10 17:18:12, vasárnap
 
  V. fejezet/1


Március 9-én, csütörtökön reggel indultunk a mikrobusszal. Ahogy távolodtunk Zilahtól, úgy oldódott a hangulat. A határnál nem sokat kellett várnunk. Félrehúzatták az autót, amikor a határőr meglátta, hogy kivándorló vízumunk van. Kinyittatta a mikrobusz ajtajait, elől mi özönlöttünk ki belőle, hátul a Zoltán által begyömöszölt holmi: ruhák, cipők, edények zoknikkal kitömve, gyereknagyságú játékmaci, párna, takaró, szőnyeg. A vámos igyekezett előbb zord, hivatalos képet vágni, majd egyre jobban eltátotta a száját, végül felénk fordult, végignézett rajtunk. Nem mondom, jól festhettünk: egy állapotos asszony kisgyerekkel a karján, mellette négy aprócska gyermek, mint az orgonasípok - egyik a Zoltáné -, majd a férj, a nagymama, a vezető... Megkérdezte, hányan vagyunk, mondtuk, kilencen. Lemondóan legyintett, s visszapakoltatta a holmit anélkül, hogy bármit megnézett volna.
Mikor túljutottunk a határon, s az autó már kevesebb döcögéssel, kicsit sebesebben futott a műúton, összenéztünk Álmossal. Megtörtént? Itt vagyunk Magyarországon? Együtt valamennyien? Hihetjük most már? Nem tudom, mások hogyan élik meg az áttelepülést, az átérkezés első pillanatait. Bennem végtelen hála, felszabadultság, megkönnyebbülés volt. Ujjongani, tapsolni szerettem volna. Akkor úgy éreztem, nem elvesztettem, hanem újra megtaláltam a hazámat. Nem akartam hátranézni. Boldog voltam.
Már alkonyodott, amikor Ferihegy közelébe értünk. Nagy élményt jelentettek, különösen Bálintnak, a villogó, leszállni készülő repülőgépek. Egy landolást végig is néztünk, Zoltán leállította az autót. Onnan már hamar megérkeztünk Rákosszentmihályra. A sötétben alig látszottak a környező házak. Nagyon fáradtak voltunk.
Egy vadonatúj, hófehér villa előtt álltunk meg, a kerítés még nem is volt készen. Olgáék kijöttek elénk, elmesélték, hogy Melindáék sokáig vártak, de már le kellett fektetni a gyermekeket, ezért hazamentek. Megkerültük az épületet, néhány lépcsőfokkal lejjebb Olga kinyitotta ideiglenes, új otthonunk ajtaját. Csöpp előszobába érkeztünk. Szemben nyílt a fürdőszoba, a baloldalon befordulva a konyha, majd mellette az egyetlen, négyszer ötméteres szoba. Előbb a szobába mentünk be. Hat fekvőhely volt benne, közülük kettő rácsoságy, mindegyik előkészítve szépen, épp csak bele kellett feküdni. Dohányzóasztal az egyik dívány előtt, háromajtós ruhásszekrény, telerakva ruhaneművel. A polcos részen minden gyermeknek külön polca volt, méretben megfelelő ruhaneműkkel megrakva. Az akasztós rész a felnőtteké volt, teljes ruhatárral. Volt még egy tanulóasztalka a szobában székkel, az ablakpárkányok végigrakva játékokkal, minden ágyban egy-egy plüssállatka. A konyhában az Olga szekrényén kívül három szék és egy heverő állt, valamint a hűtő és egy kis szekrény, rajta tévé. A szekrényben főzőedények, csészék, tányérok, poharak, evőeszközök, különböző konyhafelszerelési kellékek, szépen elrendezve. Gyönyörű, friss, kilós kenyér volt a tálalón, mellette tündérrózsás képeslap, hátán a felirattal: "Isten hozott benneteket!" Melinda írta. A hűtő és a fölötte lévő szekrény tele volt élelmiszerrel. Friss felvágottól, tejtől tejfölön át lisztig, fűszerekig mindenünk volt. Befőttes üvegekben frissen készített pörkölt, hogy első napunkon a főzés gondja ne zavarja az utazás kipihenését. Nem tudtunk megszólalni. Bennem a hála és öröm erősebb volt a meglepetésnél, mert ismertem a barátnőimet, tudtam, hogy ha Melinda és Nicolette valamit elvállal, azt alaposan el is végzi. És segítettek a többiek is.
Álmos és édesanyám nagyon meg volt hatva. Hálás voltam Melindáéknak az ő örömükért is, mert bebizonyosodott előttük is, hogy nem csalóka ábránd volt részemről, hogy itt szeretettel várnak minket. Nagyon jól aludtunk, s vidáman, felszabadultan ébredtünk másnap új otthonunkban.
Az első napok zavartalan boldogságban teltek. Már másnap láttuk, milyen szép a környezet. Csend, kevés forgalom, ápolt házak, kertek, gondozott járdaszegélyek. A házak előtti kiskertekben most dugták ki a fejüket az első krókuszok. Minden háznál volt legalább néhány tő, a fehértől a rózsaszínen át a sötétliláig. De volt narancssárga tavaszi sáfrány is, és itt-ott már virított otthoni kedvencem a halványsárga száratlan kankalin - kásavirág, ahogy a varsolciak mondják.
Nem messze tőlünk kis közért volt. Alig vártam, hogy lemehessek a gyerekekkel. Nem is annyira a vásárlás vonzott, hanem újra akartam érezni, mostmár velük együtt, a magyar közértek hangulatát, illatát, ami az Amo szappan, a különböző fűszerek és a frissen pörkölt kávé sajátos keveréke volt. Az elmúlt években visszatérő álmomban Nagyváradra jártam vásárolni, ahol az álom szerint megnyílt egy magyar közért, s én körbejárva a polcok előtt, szedegetem a kosaramba a Ramát, dobozos sajtokat, mosószert, szalvétát, mindent, ami nálunk állandó hiánycikk volt. És most teljesült az álom: bármikor bemehetek az üzletbe, naponta vásárolhatok benne, és még csak az sem izgat, hogy nemsokára lejár a vízumom, haza kell mennem.
A közeli üzleten kívül az első napok másik nagy élménye a fürdőszoba, az állandó hideg-meleg víz volt. Eszter lányom most zuhanyozott életében először, nagyon élvezte. Kicsit szégyelltem az örömömet, felvetődött bennem, vajon szabad-e ilyen jelentőséget tulajdonítani a fürdőszobának, ennyire örülni neki, mikor az előttünk járó generációk azt sem tudták, mi az, hogy vízcsap vagy angol WC. S a "barátnőim"? Akiknek annyi vizük volt, amennyit maguk gyűjtöttek, ha esett az eső? Elhessegettem magamtól ezeket a gondolatokat, s azzal csitítottam zúgolódó lelkiismeretemet, hogy még így is igénytelennek számítok, ha a huszadik század végén Közép-Európában csak a fürdőszobát tartom elengedhetetlennek a normális emberi élethez.
Elég nehezen mozogtam. Valami idegszálat nyomhatott a kicsi, mert deréktól lefelé alig tudtam mozdulni. Vasárnap mindenképpen meg akartam mutatni a Dunát a gyerekeknek. Az Örs vezér térről metróval mentünk a Felszabadulás térig. Mikor kijöttünk a föld alól, megálltunk arccal az Erzsébet híd felé, s kértem a gyerekeket, most nézzenek körül, mert Budapest szívében vagyunk, az édesanyjuk hat éven át minden nap látta ezeket az épületeket. Megmutattam a Bölcsészkart, a menzát, a templomot, majd felmásztunk az Erzsébet hídra. Nagyon fújt a szél, ezért nem sétáltunk át rajta, nem kockáztathattam, hogy megfázzanak.
Hétfőtől Borika iskolába járt. Kb. 15 perc gyaloglásra új otthonunktól találtunk egy elemi iskolát, oda jelentkeztünk. Panni néni, a tanító nénije nagyon kedvesen fogadta a kislányt. Mikor bementem a központi iskolába beíratni Borit, nekem is megörültek, mert épp angol tanárra lett volna szükségük.
Borinak nem volt zökkenőmentes a beilleszkedése. A gyerekekkel való kapcsolata jól indult, az osztálytársak az első perctől fogva kedvesek, barátságosak voltak hozzá. A tanulással voltak gondjaink. Matematikából olyan feladattípusokat adtak fel, amilyeneket otthon nem végeztek, addig volt nehéz, míg mindegyik fajtát megismerte. Az olvasás nem okozott gondot, annál több baj volt viszont az írással. Nem csak az volt a probléma, hogy egészen más rendszer, más sorrend szerint tanulták a betűket (Boriék otthon még az abc felénél tartottak, a pesti iskolában már minden betűt megismertek a gyermekek), komoly nehézséget az jelentett, hogy otthon dőlt betűkkel, ferdén bevonalazott füzetbe írtak, itt pedig egyszerű vonalas füzetbe kerek, álló betűkkel kellett volna írni. Panni néni megmutatta nekem összehasonlításul a padtárs füzetét - Bori írása sokkal rendezetlenebb volt. Már-már elkeseredtem, sajnáltam a kislányt a kudarcélmények miatt. Nem tudom, hogyan történt, de a kéthetes tavaszi szünetben Bori megtanult írni (pedig nem erőltettem, csak egyszer átvettünk minden betűt az Ákombákom munkafüzetből). Mikor a vakáció végeztével Panni néni megnézte Bori házi feladatát, nem akarta elhinni, hogy ő írta. Csak akkor bizonyosodott meg róla, mikor látta, hogy az iskolában ugyanúgy ír. Megmutatta a füzetet az osztálynak, és nyilvánosan megdicsérte Borikát. Attól kezdve nem volt semmi komoly gondunk az iskolával.
Két sürgős tennivalóm volt, amit nem akartam halasztani, hiszen nem tudtam, meddig bírok még mozogni, utazgatni. Meg akartam vizsgáltatni a picit, szerettem volna végre biztosat tudni, egészségese-e. Nehezen győztem le a nyugtalanságot. A másik fontos tennivaló: el akartam vinni Katit a Pető Intézetbe, nézzék meg, mondjanak véleményt, foglalkoznának-e vele. Ezzel együtt a szemét is újra meg kell vizsgáltatni, hisz ennek eredményétől függ, várunk-e a shunt-műtéttel nyárig, mikor én már túl leszek a nehezén, vagy azonnal el kell végeztetnünk.
A Vámos Ilona utcai tanácsadóba mentem ultrahangos vizsgálatra. Sikerült találnom egy orvost, aki soron és renden kívül hajlandó volt megvizsgálni. Nagyon komolyan vett, amikor elmondtam az előzményeket, s úgy fordította a képernyőt, hogy én is jól láthassam. Háromszor ment végig nagyon lassan az egész gerincen, s én is meggyőződhettem róla, hogy tökéletesen épek a csigolyák. Csodálkozott rajta, honnan tudom, hogy fiú, mikor még nem ultrahangoztak. Nem akartam misztikus magyarázatokba fogni, csak annyit mondtam, ami igaz is volt, hogy mind az ötnek a nemét tudtam attól kezdve, hogy megmozdultak. Hogyan magyarázhattam volna meg neki, hogy ez pontosan olyan élmény, mint mikor az ember becsenget egy lakásba, s ha odafigyel, anélkül hogy bármit hallana, tudja, hogy van-e otthon valaki vagy sem. Én is megszólítottam a bennem lévő kis emberkét, és figyeltem. Ha jó néven szólítottam, éreztem, hogy létrejött a kapcsolat köztünk, ha rossz néven szóltam hozzá (csak Bálinttal jártam így, akit először Eszternek szólítottam), akkor némaság, üresség volt a válasz. Amint aztán a helyes névre váltottam, éreztem, hogy összekapcsolódunk.
Boldogan jöttem el a tanácsadásról. Persze az ultrahang nem szűr ki mindent, más baja is lehet a kicsinek, de fő, hogy a nyitott gerinc nem alakult ki nála. Ettől a félelemtől megszabadultam.
A Pető Intézetet nem volt nehéz megtalálni. Senkit sem ismertünk, senki se ajánlotta, a telefonkönyvből tudtam meg a címet, s egy délelőtt elvittük Katit. Nagyon hittem, hogy ismeretlenül is szóba állnak velünk, fel sem merült, hogy elutasíthatnak.
Kevesen voltak az előcsarnokban. Tizenéves mozgássérült gyerekek beszélgettek egy csoportban. Egy fehér köpenyes, szemüveges bácsi mutatta meg, hol kopogtassunk be. Két kedves, középkorú hölgy volt az irodában. Mikor meghallották, mi járatban vagyunk, kérték, hozzam be a kislányt. Megvizsgálták, beszélgettek vele, megnevettették, kölcsönösen tetszettek egymásnak. Foglalkozhatnak vele az Intézetben, mondták, megtaníthatnák bizonyos alapvető életfunkciók tudatos befolyásolására, minden olyan hasznos mozdulatra, amit az ő állapotában el lehet végezni. Idegsebészi ajánlást hozzunk a terhelhetőségről. Nem késtünk el, ráér a shunt-műtét után, addig úgysem tudják tornáztatni. Általában idősebb korban kerülnek hozzájuk a gyerekek.
Két helyre vittem még el Katit ebben az első időszakban. Mindenképpen szerettem volna, ha tapasztalt ideggyógyász nézi meg, én nem tudom, hogy korához képest hol tart az értelmi fejlődése. Ők talán tudják, hogy a lemaradásból mi magyarázható az ingerszegény életmóddal, azzal hogy nem csúszva-mászva-totyogva-szaladgálva fedezi fel a világot. Egyik barátnőm ismerte az Országos Ideg- és Elmegyógyintézet gyermekosztályának vezetőjét, nála jobbat nem is képzelhettem el.
Első perctől kezdve nagyon rokonszenvesnek láttam az orvosnőt. Nem volt körülötte semmi felhajtás, egyszerű szobácskában rendelt, semmi sem jelezte sem környezetében, sem viselkedésében, hogy ő itt az osztály vezető főorvosa. Úgy bánt Katival, mintha egy rokonkislány lenne, akinek a sorsa különösen érdekli. Biztos vagyok benne, hogy minden betege így érez. Nem biztatott, látta, hogy elfogadtuk a kislányt, a helyzetet, nem vagyunk elkeseredve. Vizsgálgatta, beszélgetett vele, s végül megállapította, hogy értelmileg teljesen ép, a reakciói jók, deréktól felfelé ideggyógyászati szempontból normálisan fejlett. Kérte, hívjam fel, ha a kicsi megszületett, szeretne még hallani rólunk.
Ez is megnyugtató volt. Igaz, szerinte is el kell végezni a shunt-műtétet, de bizonyára várhatunk vele néhány hónapig. Hallott olyan esetekről, amikor magától helyrejön a hidrokefália (mindenkinek felvetettem ezt a lehetőséget, nagyon féltem a műtéttől), de szerinte Katinál nem állt le a fej növekedése, még ha csak fél centit nőtt is a fejkörfogat negyedév alatt.
A legmegnyugtatóbb eredménye a szemvizsgálatnak volt. Múlt év októberében azért hoztam ki Katit, mert a szemfenékvizsgálat már bizonyos kóros elváltozásokat mutatott az agynyomás következtében. Most, félévvel később a Logodi utcai gyermekszemészetre mentünk el. Elmondtam, miért kérem a vizsgálatot. Az orvosnő hosszasan nézte mindkét szemét Katinak, s végül megállapította, hogy semmilyen elváltozást nem lát. Nem akartam hinni a fülemnek. Mondtam, az nem lehet, hisz féléve még elmosódott kontúrokat, pirosodást, duzzadt ereket láttak. Újból megvizsgálta mindkét szemet, s kért, higgyem el neki, semmi olyan elváltozás nincs, ami agynyomásra utalna. Megkérdeztem, eltűnhet-e, visszahúzódhat-e egy ilyen kórtünet. Elvileg igen, válaszolta.
Hazafelé menet Álmos tolta Kati kocsiját. Mikor megálltunk egy piros jelzésnél, már nem bírtam tovább magamban tartani az örömömet, nagyot kiáltottam, és az Álmos nyakába ugrottam. Jól nézhettem ki a nagy hasammal. De nem érdekelt, hogy nevetséges vagyok, semmi se számított, csak az, hogy Katinak nemhogy romlott volna, de még javult is az állapota. Nincs veszélyben a látása, érdemes várni, lehet, hogy mégis megfordul a folyamat, és lassacskán csökken az agynyomás.
Álmos az első hétfőtől munkába állt. Nem kapott komoly terveznivalókat, inkább kisebb tervmódosításokat adtak neki, de mégiscsak dolgozott, ráadásul a szakmájában, s az elvégzett munka arányában fizették is. Ez nem volt sok, de élelemre futotta belőle. A barátaink is segítettek eleinte anyagilag. Törtük a fejünket, merre induljunk el lakásügyben, végül úgy határoztunk, hogy egyelőre megnézzük a földrajzilag Budapesthez közeli lehetőségeket. Így történt, hogy Vináry Judittal, Nicolette nyugdíjas barátnőjével elhatároztuk, hogy egyik szombaton elmegyünk megnézni a m-i plébániát.
Borongós, szeles idő volt. Reggel 8-kor indult a busz. A falu kb. 50 km-re van Budapesttől délre. Alföld, alföld, alföld. Nagyon nehéz lenne megszoknom, bár próbálom megtalálni benne a szépet. Másfél órai utazás után leszálltunk. A falun kívül állt meg a busz, vagy félórát gyalogoltunk, mire beértünk a központba, s ott valaki meg tudta mutatni, merre van a katolikus templom. Szinte egy óránk volt még a miséig. Körbejártuk a templomot, megtaláltuk a plébániát. Meglepődtem, hogy háromszintes, modern épület. Lapos tetejű, teraszos keskeny ház, alul garázzsal. Pici udvarán négy fenyőfa állt, egyébre hely sem volt. Hátul az épület az óvoda udvarára nézett, ez nagyon szimpatikus volt, hisz egyelőre két gyermeket is beírathattunk az óvodába. Mivel az eső eleredt, és nagyon fáztunk, beültünk a közeli teázóba. Tea nem volt, de egy kávé és sütemény mellett várhattuk a plébános atyát.
Zöld Trabanttal érkezett, kevéssel tizenegy után. Ötven körüli, megtermett, szemüveges ember volt Dénes atya. Kicsit zavartan nevetgélt, kedélyeskedett. Utólag már tudom, hogy nehéz feladatot akart megoldani: úgy próbálta felajánlani nekünk az üres plébániát, hogy ne érezzük megalázónak, sőt mintha mi segítenénk azzal, hogy őrizzük az épületet és a templomot. Szellemessége mögött valami keserű, cinikus felhangot is éreztem, később megértettem, miért.
Mise végén üdvözölt bennünket, s kérte a híveket, fogadjanak szeretettel, ha úgy döntenénk, hogy ideköltözünk. A szertartás után többen odajöttek, és igazán megható, meleg szeretettel hívtak, köszöntöttek. Voltak viszont, akik később nekiestek a plébános úrnak, miért nem kérdezte meg tőlük, beleegyeznek-e, hogy odaköltözzünk. Jellemző volt Dénes atyára a válasz: "Ha maguk rossz keresztények, nem egyeznek bele, és én nem hallgatok magukra. Ha viszont jó keresztények, beleegyeznek, akkor meg miért kérdezzem meg előre".
Mikor végigvezetett az üres plébániaépületen, nagyon csodálkoztam, miért látta ezt Álmos kicsinek. Igaz, akkor még nem tudta, hogy ha kell, szobakonyhás lakásban is elférünk. Az egész épület egyetlen magas lépcsőház volt. A lépcsők alján balra nyílt a lakást a sekrestyétől elválasztó nagy helyiség, amelyet raktározási célra használhatunk. A következő szinten volt a csöpp kis konyha kamrával, szemben vele egy 3x3 méteres szoba, eredetileg a házvezetőnőé. Fordult a lépcső, fent jobbra a fürdőszoba, szemben az iroda, balra egy másik kicsi szoba. Az iroda-nagyszoba egyik ablaka nézett az óvodára, pontosabban az óvoda udvarán álló hatalmas japánakác koronájára. A fürdőszobán át ki lehetett menni a tetőteraszra, ahonnan jól láthatók a Duna túlsó partján örökké füstölgő gyárkémények. M. egyike volt az ország legszennyezettebb levegőjű helységeinek.
A lakásnéző után Dénes atya bepakolt minket a Trabantba, s hazavitt a közeli kisvárosban lévő plébániájára. Vidám beszélgetéssel töltöttük a vonatindulásig hátralévő időt.
Hazafelé úgy gondoltam, ha Budapesten nem találunk valamit, ezt a plébániát választjuk otthonul. Csodálatos lehet a templom tőszomszédságában lakni. Állandóan érezném a sugárzását, bármikor átmehetnék, ha egyedül akarok lenni, ha összeszedetten szeretnék imádkozni. Talán olykor harmóniumozhatunk is. Az emberek tetszettek. Olyan ismerősnek tűntek az öreg nénik. Később tudtam meg édesanyámtól, hogy nagymamám az egyik szomszéd faluban született. Ugyanaz a testalkat, arctípus, rá emlékeztettek az itteni, templomba járó nénikék.
Rákosszentmihályon több egyházi közösség között választhattam, de végül az Ida utcai kápolna mellett döntöttem, mert az volt a legközelebb, s én egyre nehezebben mozogtam. Borival sétáltam át egyik délután körülnézni. Olyan szerencsénk volt, hogy éppen ott találtuk az atyát a kertben.
Egészen másként volt kedves, mint Dénes atya, inkább olyan kötelességszerűen. Ő sem sugárzott, benne is éreztem keserűséget, szomorúságot. Összesen háromszor találkoztunk. Amikor megtudta, hogy van egy Katink, első hallásra megbotránkoztatónak tűnő kérdéssel reagált: "ugye, milyen áldás egy ilyen gyermek a családban?" Megdöbbentem. Tudtam, hogy ha őszinte akarok lenni, csak igennel válaszolhatok, de úgy éreztem, ezt én belülről láthatom így, sőt csak így láthatom, ha ép lélekkel akarom leélni az életemet, de egy idegennek csak a részvétre van joga, nem tudhatja, hogy engem, az édesanyát, nem bánt-e meg egy ilyen kijelentéssel. Ránéztem, de az arcán nem álszent kegyességet láttam, hanem sürgető várakozást, olyan ember arca volt, aki sóvárog az áldozat, a lemondás tisztító ereje után.
Isten akaratába belenyugodni, elfogadni, sőt örülni neki, ajándéknak tekinteni a szenvedést, a hűség és szeretet próbáját, talán erre gondolt a tisztelendő úr. De közben egy ártatlan kisgyermek szenved, és én az ő szenvedése árán tisztuljak meg? Szenved-e Kati? Épp ebben áll az én feladatom: úgy viselkedni vele, úgy nevelni, úgy szeretni, hogy a lehető legkevesebbet szenvedjen, kevesebbet, mint számtalan futkorászó, ép-egészséges társa. Ami rajtam múlik, nekem kell megtennem ezért, a többi szenvedés ellen csak imádkozni tudok.
Hiába próbáltunk a környéken vagy valahol a közelben lakást találni. Olgáék megkértek, hogy ha lehet, májusban hagyjuk el a házat, hogy legyen idejük előkészíteni, mire jönnek a zilahi rokonok. Így történt, hogy végülis M. mellett döntöttünk.
Május 12-re vártam a gyermek érkezését. Féltem attól, hogy nem tudok idejében eljutni orvoshoz. A környéken nem volt szülészet, végülis Nicolette nőgyógyászánál jelentkeztem a János kórházban. Kéthetenként, majd április közepétől hetente jártam ellenőrzésre. Amikor Vináry Judit, aki öt percre lakott a János kórháztól, felajánlotta, hogy az utolsó hetekben nála lakhatom, úgy döntöttünk, elfogadjuk a meghívást. A nagyobb gyerekek édesanyámmal és Álmossal Olgáéknál maradtak, amíg a M-re költözést megszervezik, én pedig Katival átmentem Budára. Szép, csendes életünk volt, Judit nagy szeretettel szolgált-kiszolgált mindkettőnket. Egyik vasárnap a többiek is eljöttek látogatóba, máskor Melinda és leányai kerestek fel.
Április 29-én költöztünk M-re. Én is lementem Katival, szerettem volna ott lenni, amikor a bútorokat elrendezik. Két éjszakát ott töltöttem, utána egyedül utaztam vissza Judithoz Budapestre, hogy mostmár teljes figyelmemet a közeledő kis jövevénynek szenteljem. Először váltam el Katitól, mióta egyhónapos korában hazavittem a kórházból. Igyekeztem minden tudnivalót elmondani édesanyámnak Kati gondozásáról, akkor úgy hittem, nem hagytam ki semmit. Az éjszakai szolgálat lesz nehezebb édesanyámnak, mert Kati nem tud megfordulni, s éjjel kétszer-háromszor meg kell fordítani, ha felébred. Nem szabad a hátán feküdnie, hisz ott van a hólyag a derekánál, de nem is igen tud a hátán lenni. Bíztam benne, hogy amilyen nyugodt, vidám kicsi lány, nem fogja megsínyleni, hogy nem vagyok vele. Ekkor már elég jól beszélt, sok mindent ki tudott fejezni. Nagyon könnyen memorizált, a tévé angol nyelvleckéjéből megtanult tízig számolni angolul, de a néhányszor ismételt mondókákat, versikéket is hibátlanul utánunk mondta.
Négy napot töltöttem egyedül Juditnál. Nagyon lassan telt az idő. Igyekeztem pihenni, élvezni a csodálatos budai környezetet, s magamban azon sajnálkoztam, hogy szegény születendő kisfiam alföldi gyerek lesz. Nem tudtam elképzelni, hogy az én fiam úgy nőjön fel, hogy ne lássa a hegyeket, dombokat, erdőket, ne tudja már egészen kis korától megkülönböztetni a tölgyfát a bükktől. Szegény Andráskám, csak az akácot fogja fának ismerni.
Féltem a szüléstől, attól, hogy elkések, nem érek be idejében, éjjel nem kapunk taxit. Május 7-én kellett mennem ellenőrzésre, kértem a főorvosnőt, ha lehetséges, utaljon be már most az osztályra, nagyobb biztonságban érzem magam, ha helyben lehetek. Kiderült, hogy ez bevett szokás. Összecsomagoltam, és másnap reggel bementem a kórházba. Ott nem éreztem annyira a gyermekek hiányát sem.
Nyolcágyas kórterembe kerültem a nőgyógyászaton. Hárman voltunk gyermeket váró édesanyák, de minden ágy foglalt volt. Próbáltam kitalálni, mi bajuk lehet a többieknek. Gondoltam, petefészek-gyulladás, kivizsgálás, vérzés vagy valami hasonló. Én kis naiv. Csak ebéd után, mikor egymás után szó nélkül szedelőzködni kezdtek, jöttem rá, miről van szó. Beleborzongtam. Otthon ilyen nem volt, azért nem jutott eszembe. Egyik társunk aznap reggel jött be, délelőtt elvégezték a "műtétet", s délután már, mintha mi sem történt volna, indult haza szépen kikenve-kifenve.
Férjes asszonyok voltak mind. Egyik azért vétette el a gyerekét, mert már volt neki egy, s nem akart többet. Másik külföldi útra kísérte a férjét - csak nem képzelem, hogy terhesen fog elindulni?! A harmadik félt a szüléstől, az anyagi nehézségektől, építkeztek, sok az adósság. Nem tudom, hogyan érezték magukat közöttünk. Ketten minden percre vártuk a szülést, vidáman, boldogan készülődtünk. Harmadik társunk veszélyeztetett terhes volt, már volt egy gyereke és egy vesztése, mindent hajlandó volt megtenni, hogy megtarthassa ezt a gyermeket. Feszült volt a légkör a kórteremben, az "ambuláns betegek" igyekeztek úgy tenni, mint akik tévedésből kerültek ide, kényszeredetten válaszoltak a kérdésekre, s amint lehetett, elmenekültek. Ki a világba, ahol nem kell szégyenkezniük tettükért, ahol nem szembesülnek saját lelkiismeretükkel, elhallgattatják a vádló gondolatokat. Idebenn szerencsétlenek, magányosak voltak, de igazából nem is ezért sajnáltam őket. Erről ők tehettek. De sajnáltam őket a hitetlenségükért, azért mert nem kaptak biztatást sem önmagukból, sem a környezetüktől, hogy ne dobják el az ajándékot, ne tapossák el a kincset, amelynek őrzését rájuk bízták. Nem hiszem, hogy van anya, aki szívesen dobja el magzatát, csak a könnyebbnek vélt megoldást választják, mert így látták másoktól, mert így tűnik ésszerűnek, s az a belső hangocska, ami ellene szól, nem képes elnyomni az összes többit.
Délután kimentem sétálni az udvarra, vártam Álmost. Már jóideje éreztem összehúzódásokat, de nem akartam elhinni, hogy megkezdődött a szülés. Figyeltem az órámat. Mikor Álmos megjött, húszpercenként, majd tizenöt percenként, tízpercenként jöttek a fájások. Mikor már hét percnél tartottam, nem vártam tovább, kértem Álmost, maradjon az előtérben, én pedig becsengettem a szülészeti osztályra. Előbb durván rám szólt a nővér, mit zavargok ilyenkor, de miután megvizsgált, megenyhült, s azonnal nekifogott az előkészületeknek.

Álmos várhatott. Szerencsére rájött, miért nem kerülök elő, s egy óra múlva elindult, hogy még elérje az utolsó buszt. Mire hazaért M-re, és az első telefontól felhívta a kórházat, már jelentették neki, hogy három kiló huszonöttel megszületett a fia.
Hála Istennek, ép, egészséges kisfiú volt, s szombaton, ötnapos korában vele együtt hazaengedtek.

Itt kéne abbahagynom. Olyan szépnek tűnt minden. Van otthonunk, Álmos munkát kapott a faluban, nem kell bejárnia Budapestre, Borika iskolába jár M-en, Bálint, Eszter óvodába, Kati vidám, nyugodt, édesanyám, édesapám velünk vannak segíteni, a szomszédok, a falubeliek rendesek, aranyosak, ellátnak mindennel, amire szükségünk van. Dénes atya szellemességével, szerető gondoskodásával mindig felvillanyoz, ha meglátogat. Szép az élet, hálásak vagyunk Istennek, hogy lassacskán minden megoldódott, András születésével mostmár minden nehézségen túljutottunk. András eszik, elég sokat sír, de ez természetes, én is jól vagyok. Igen, itt kellene abbahagyni.
Eszembe jut egy közismert legenda Jézus egy kései tanítványáról, aki visszatekintve, eddigi életútját tengerparti homokban hagyott lábnyomoknak látja. Jól követhető, hogy Jézus lábnyoma, aki most is vele van, párhuzamosan halad az övével: Jézus végigkísérte az életét. De ahogy jobban megnézi a tanítvány, észreveszi, hogy élete legnehezebb periódusaiban eltűnik az egyik lábnyom, mintha olyankor Jézus elhagyta volna. Megkérdi az Urat: "Uram, hogy lehet az, hogy Te mindig velem jöttél, elkísértél az utamon, de amikor valami nagy baj ért, szomorú vagy szerencsétlen voltam, elhagytál engem?" "Fiam, válaszolt Jézus, amikor könnyebb volt az életed, veled mentem, azért látod a párhuzamos lábnyomokat. Amikor bajba kerültél, s csak egy lábnyomot látsz, az ölemben hordoztalak."
Az elején azt írtam, hiszem, hogy Kati nem büntetésből lett ilyen, hanem hogy "Isten tettei megnyilvánuljanak rajta". Nem hagyhatom abba a történetet akkor, amikor Jézus lehajolt, és ölbe vett mindkettőnket.
 
 
0 komment , kategória:  Élsz,Barackvirág!  
A vén kurafi !
  2013-02-10 14:51:30, vasárnap
 
 
Egy kolostorban élt egy pap, akinek minden este egy apáca segített a kádban
fürdeni. Egyik reggel ez a nővér találkozott a zárdafőnök anyával, és így szólt
hozzá:
- Tisztelendő anyám, üdvözültem!
- Hogyan történt ez a nagy esemény, kedves nővér?
- Tegnap este, miközben József atyának segítettem a fürdésnél, megfogta a
kezemet és a lába közé tette, és azt mondta, hogy amit fogok, az a mennyország
kulcsa, és ki kellene próbálni az én záramban, hogy lássuk, megnyílnak-e a
paradicsom kapui és üdvözülök-e.
- A vén gazember! - mondta a tisztelendő anya. - És mi történt még?
- Az atya azt mondta, eleinte kicsit fájni fog, mert a mennybe vezető út nehéz
és fájdalmas, de a végén nagy gyönyörben lesz részem. Hát, kipróbáltuk a zárat,
és így is volt.
- A vén kurafi! - kiáltott fel a tisztelendő anya. - Engem meg azzal
hitegetett, hogy az Gábor arkangyal trombitája és húsz éve fújatja velem.......
 
 
0 komment , kategória:  Viccek  
Szeretni
  2013-02-10 10:58:44, vasárnap
 
 

Szeretni a jók tudnak igazán,
a többi csak felszínes képmutatás.
Szeretetet adni csak szívből lehet,
vakító fénye átjárja mindened.

Tiszta lelked élteti a szeretet,
mert szeretni tisztán, őszintén lehet.
Szeretni, szeretni, mindig csak szeretni,
gyönyört a lelkedbe ő tud táplálni.

Érzelmi hatalma legyőzhetetlen,
lelki gazdagsága felmérhetetlen.
A rosszak sem tudnak ellene tenni,
mert a szeretet örökké fog élni.
 
 
0 komment , kategória:  Versek  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 4 
2013.01 2013. Február 2013.03
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 74 db bejegyzés
e év: 1563 db bejegyzés
Összes: 6835 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 763
  • e Hét: 6329
  • e Hónap: 25289
  • e Év: 324237
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.