Belépés
suzymama.blog.xfree.hu
Aki szeretetet vet boldogságot arat!! Suzy Mama
1901.01.01
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 4 
pergelt diós süti
  2013-02-11 17:20:06, hétfő
 
  A lapokhoz:

10 tojásfehérje
35 dkg porcukor
4 ek liszt
30 dkg darált dió
1 tasak szalalkáli

A krémhez:

10 tojássárgája
20 dkg porcukor
25 dkg margarin
2 cs vaníliás cukor

grillázshoz

10 dkg cukor
5 dkg darabolt dióbél

elkészítés
A tojások fehérjét a porcukorral kemény habbá verjük, a liszthez hozzákeverjük a szalalkálit.
A habhoz óvatosan hozzákeverjük a lisztes keveréket, majd a darált diót.
Ebből a mennyiségből négy lapot sütünk.
A tojások sárgáját a cukorral vízgőz fölött addig keverjük, amíg egy jó kemény, tejszínhab sűrűségű, majdnem fehér krémet kapunk. Hagyjuk kihűlni, majd a felhabosított margarinnal összedolgozzuk.
A lapokat megtöltjük a krémmel, vigyázva, hogy a tetejére is maradjon.
A grillázshoz a cukrot felolvasztjuk, majd amikor kellemes méz színű és állagú, belekeverjük a darabolt diót, majd vékonyan olajozott alufóliára öntjük, elsimítjuk, és hagyjuk kihűlni. Ha kihűlt, összetörjük morzsásra, és megszórjuk a tészta tetejét.
sütési hőfok: 175°C
sütési mód: alul-felül sütés
tepsi mérete: 25x35 cm
 
 
0 komment , kategória:  sütemények ,édességek  
Olvasd, és oszd meg másokkal is, ha tetszett.
  2013-02-11 17:18:32, hétfő
 
  A folytatásról

Sokan kértétek, hogy írjam meg a folytatást. Talán egyszer majd ennek is eljön az ideje. Most csak nagyon röviden összefoglalom a lényeget.
Az első műtétet még 8 követte. Shunt-műtétek, egy 9 órás gerincrekonstrukció az aranykezű Illés Tamás ortopédsebész közreműködésével, utóműtétek a gerinc stabilizálására. Évekig élt Kati fűzőben, aztán megszabadult tőle. A veséje jelentett még fokozott veszélyt, de egy ideje nem romlik tovább látványosan. Állandó figyelemre van szükség a mostani állapot fenntartásához, de mindig megkapom hozzá a segítséget.
Megtanult írni-olvasni, ám súlyos figyelemzavara megakadályozta a továbbtanulást. Elmélyült a meggyőződésünk, hogy nem a verseny során elért helyezés jelenti az ember értékét, és nem maga a verseny teszi értelmessé az életet. A horizontális haladás látványosabb, de az ég felé vagy a lélek mélyére igyekvő araszolás tartósabb örömöt és békességet ad.
Kati boldog. Voltak nehéz időszakai, sokmindent megtapasztalt. Kialakult egy napi- és hetirendje, ami alkalmazkodik az erőnlétéhez. Fel kell dolgozni a veszteségeket, a testvérek kirajzását, barátok elmaradását, szülők öregedését, a halált. Sokat beszélgetünk, értelmezzük azt, ami történt, ami történik bennünk és körülöttünk. Harcol, veszekszik az érdekeiért, az igazáért, de meggyőzhető, beletörődik a változtathatatlanba. A felszíni fodrozódások mélyén egy állandó öröm lappang, ami azonnal feltör, ha utat talál magának.
18. születésnapján meglátogatták a pécsi Gyermekklinikáról azok, akik 15 éven át ápolták, szeretgették: a műtős asszisztensek, Éva, Irénke és Erzsike, meg Szilvi, aki a legfontosabb vizsgálatokat végezte, és Farkas doktor, aki mindig ,,az én doktor bácsim" marad Katinak. Néhány képet próbálok beilleszteni róluk.
 
 
0 komment , kategória:  Élsz,Barackvirág!  
Olvasd, és oszd meg másokkal is, ha tetszett.
  2013-02-11 17:15:54, hétfő
 
  VI. fejezet

A gyerekek reggel ugyanúgy mentek iskolába, óvodába, mint máskor, így volt a legkevésbé megrázó az elválás. Mire hazajönnek, de legkésőbb a délután folyamán édesanyám is megérkezik, s átveszi a stafétát. Részletes utasítást írtam minden gyerekhez, hogy minél kevesebb zökkenővel essenek át az első napokon. Andrást nagyon nehezen hagytam ott, hisz még csak kilenchónapos volt, de arra gondoltam, itthon édesanyám és Álmos nagyrészt ki tudják tölteni azt az űrt, ami utánam marad, ha viszont Katikámat egyedül hagynám a vadidegenben, az neki sokkal, de sokkal rosszabb volna.
Útközben a karomban tartottam, ha pedig aludni akart, lefektettem magam mellé a hátsó ülésre, az előre elkészített kis fészkébe. Velünk jött Bori néni is, Dénes atya házvezetőnője, sokat mesélt, kérdezgetett, igyekezett elterelni a figyelmemet, oldani a hangulatot. Mint diákkoromban, most is úgy éreztem Pécs felé közeledve, hogy hazamegyek. A Mecsek nagyon emlékeztet a mi Meszesünkre, a környező dombok pedig a "szilágysági hepehupákat" idézik. Ha nem találnánk Budapesten otthonra, akkor legszívesebben Pécsett, vagy itt e falvak valamelyikében nevelném fel a gyermekeimet.
Pécsett egy kis bolyongás után először Anna nénihez, volt diáktársam egyedül élő édesanyjához mentünk, akivel előzőleg megbeszéltük, hogy nála lakhatom, amíg Kati kórházban lesz. Szomorú szeretettel fogadott, örült, hogy újra lát annyi év után, de nagyon sajnálta a kislányt. Leraktuk a csomagomat, telefonáltam a klinikára, és elindultunk. Katinak volt egy kis láza, a kutacsa erősen feszült, de nem volt kritikus állapotban.
A levélcím és Anna néni magyarázata alapján elég könnyen megtaláltuk a gyermekklinikát. Az udvaron keresztül lehetett megközelíteni a sebészetet. Az első emeleten, jó hangulatú előtérből nyíltak az ajtók. Dénes atyáék letelepedtek a várótermi fotelokba, én pedig Katival a karomban bekopogtattam Pintér tanár úrhoz. Alacsony, őszülő hajú, kedves, tiszta arcú ötven-ötvenöt év körüli, fehér köpenyes férfi fogadott. Rögtön a levelemet, a megfigyelőképességemet, a gondosságomat kezdte dicsérni, megköszönte, hogy hozzájuk fordultam, s kérte, menjek át Katival az osztályra, keressem Nidál doktort, ő majd elmondja a tennivalókat. Átmentem az előtéren, s benyitottam a szemben lévő ajtón. Egy asztalnál idősebb ápolónő ült, mögötte folyosó indult, amelynek jobb oldalán nyíltak a kórtermek, a végén voltak az orvosi szobák és a műtők. Odamentem a nővérhez, és Nidál doktor urat vagy doktornőt kerestem. Mondta, hogy doktor úr, és hátra kiáltott a folyosóra: "Nidál doktor!" Szemüveges, fiatal, mosolygós, fekete hajú orvos jött elő, később tudtam meg, hogy arab származású. Ismerősként üdvözölt, tudta, kik vagyunk, szólt az egyik nővérkének, menjen le a felvételi irodába, hozzon fel nyomtatványt, töltsük ki itt, ne kelljen lefáradnom a földszintre. Katit lefektettem egy pelenkázóra, s vártam. A folyosó végétől egy magas, jóképű, fiatal orvos közeledett, kérdezett valamit a szembe menő Nidáltól, ránk nézett, és odajött hozzánk. Kezet nyújtott, bemutatkozott, és rögtön mondani kezdte: mindannyian olvastuk a levelét, nem is mondhat semmi újat a kislányról, arra gondoltunk, talán kolléga, azért tudja ilyen alaposan megfigyelni a tüneteket, stb. Míg vele beszélgettem, mögöttem nyílt az ajtó, belépett a professzor, ránk mosolygott, s elindult a műtők felé. Szembejött vele egy negyven körüli, zöldköpenyes hölgy, a professzor megállította: "Jöjjön, Zsuzsa, mutassak be magának valakit!" Azzal karonfogta, és elindultak felénk. "A főműtősnőnk" - mutatta be nekem Zsuzsát, majd felé fordult: "Az anyuka M-ról hozta el a kislányát, spina bifida..." Zsuzsa rám nézett: "Aki a levelet írta?" "Igen." Erre átölelt, könnybe lábadt szemmel megpuszilt, és gyorsan kiment az ajtón. Alig tértem magamhoz, már mellettem állt egy enyhén kopaszodó, feketehajú, bajuszos, vékony testalkatú, 35 körüli orvos. "Farkas András vagyok, én fogom műteni a kislányt. A leveléből mindent megtudtunk, legyen szíves, mondja el, mostani betegségekor milyen tüneteket észlelt." Beszámoltam a vese-vizelet gondokról, aztán az elmúlt két nap történtekről. Mondta, hogy délután ő az ügyeletes, és alaposan meg fogja vizsgálni Katit. Megjött a nővér a papírokkal, ki is töltötte őket helyettem, nekem csak alá kellett írnom. A professzor odahívta a főnővért, és a következőket mondta neki: ez az az erdélyi anyuka, aki a levelet írta. Reggeltől estig bent tartózkodhat az osztályon, adjanak neki enni, és általában viselkedjenek úgy vele, hogy érezze otthon magát nálunk. Legszívesebben beíratnám az egyetemre, olyan jól tudja a dolgokat, hogy felvételiznie se kéne. Ezt már nekem mondta. Mindnyájan tudtuk, hogy ez jókora túlzás, de azért jólesett.
Azért írtam le ilyen részletesen ezt a fogadtatást, mert úgy hiszem, ebből a nagy szeretetből, amivel az első perctől kezdve körülvettek, töltődtem fel energiával, ebből merítettem újra és újra erőt mindahhoz, ami következett. Nem akarom összevetni a többi kórházzal, hisz az az általános, a természetes hangulat, ahogy ott, azokon a helyeken beszélgetnek és viselkednek a betegekkel és hozzátartozóikkal. Ez, ami engem a pécsi gyermekklinika sebészetén fogadott, kivételes, már-már egyedülálló. Negyvenöt napig éltem akkor ezek közt az emberek között, s végig lankadatlan figyelemmel és szeretettel vettek körül.
Négy kórterem volt. A műtők felől indulva az elsőben a nagylányok, a következőben a csecsemők, a harmadikban vegyesen kislányok, kisfiúk, 2-4 évesek, s a negyedikben a nagyfiúk voltak. Telítve volt az osztály, felvételes nap volt. Kati a csecsemőszobába került, pár órára egy másik babával közös ágyba.

Igazam volt, mikor rettegve gondoltam arra, hogy a gyermeksebészeten sok szívszorító látványban lesz részem: infúziók, ágyhoz kikötve vergődő apróságok, anyjuk után síró lábadozók. A picikkel voltam legtöbbet, hisz Kati végig köztük feküdt. Jobboldali ágytársa a második naptól kezdve a tizenhárom hónapos Kornélka volt. Két hétig tartották bent, sérvvel műtötték. Nagyon fiatal édesanyja volt, harminc kilométerre laktak Pécstől. Az anyja nem bírta elviselni a kórházi atmoszférát, összesen kétszer jött be egy-egy negyedórára megnézni a kisfiút. Bekerülés után, mikor magára hagyták, nagyon sokáig sírt Kornélka. Hiába szóltunk hozzá, vadul elkergetett mindenkit magától. Egész délután ordított, két-három rövid megszakítással. Másnap reggeltől lehetett szelídíteni. Ez legtöbb gyermekkel így zajlott. Ösztönös vidámságuk, érdeklődésük második napra lett úrrá az elkeseredésen. Mivel én voltam állandóan a kórteremben, lassacskán elfogadtak pótanyukának. Többen közülük anyának szólítottak, mert ezt hallották Katitól.
Katival nem sok dolgom volt eleinte. Igényelte, hogy a közelében legyek, hogy lásson, ha ébren van, de fel nem vehettem az infúzió miatt, játszani nem volt kedve. Nem tudtam volna olvasgatni, kézimunkázni, míg ő ott fekszik nagybetegen mellettem, s körülöttem 4-5 kisgyerek áhítja, hogy ölbe vegyék, megsimogassák, hogy szóljanak hozzá. A nővéreknek megszabott munkájuk volt. Órarend szerint kellett tisztába tegyék, katéterezzék, gyógyszerezzék a gyerekeket, vizsgálatra vigyék azokat, akiket kellett. Előjegyezték, előkészítették, lebonyolították a napi ötszöri etetést, s közben elvégeztek mindent, ami váratlanul adódott. A picik kórterméhez legalább egy nővér kellett volna, aki mindig jelen van, hogy észrevegye az épp aktuális tennivalókat. Pár napi ottlét után, mikor már otthonosan mozogtam a kórházban, és láttam, nem veszik rossznéven, ha segítek, magamra vállaltam ezt a szerepet. Tisztába tettem, megitattam, megetettem az apróságokat, s igyekeztem egy kicsit elviselhetőbbé tenni számukra a kórházi létet. A kisbabák műtétét megelőzte néhány kivizsgálási nap, ami elegendő volt ahhoz, hogy megszeressük egymást, és így a legnehezebb időszakban, a műtétet követő napokban már tudtak örülni nekem. A sérvvel, különböző húgyúti problémákkal műtött kicsiket muszáj volt kikötni, hogy ne nyúljanak a sebükhöz, a vizeletet elvezető csőhöz. Ha ráadásul infúzió is volt a karjukra kötve, nagyon nehéz volt jókedvre deríteni őket. Anna nénitől kértem egy magnót, s bevittem az osztályra. Mária néni, a főnővér nagyon kedves, szolgálatkész volt, ő maga szerelte be a hosszabbítót, és ragasztotta biztonságossá a csatlakozásokat. Nálam volt Kati kedvenc kazettája az amerikai gyermekdalokkal, eleinte azt hallgattuk, majd az egyik anyuka, aki naponta bejárt nyolc hónapos kislányához vidékről, behozott egy 90 perces kazettát a 100 Folk Celsius együttes gyermekdalaival. Katinak ajándékozta, mikor hazamentek. A kislányt a nyakán műtötték, jól látható, diónyi daganatot távolítottak el. Együtt izgultam az édesanyával a gyönyörű kislányért, de hála Istennek, a szövettani vizsgálatok jók voltak.
Különösen nehéz volt a farkastorokkal műtött gyermekek helyzete. Egy másfél éves kislány nem érti meg, miért nem adnak neki enni. Azelőtt cumis üvegből ivott, most azt elvették, kiskanállal kellett itatni, ami hosszú, fárasztó munka volt neki is, a nővérnek is. Kértem, engedje, itassam én, hiszen így gyakrabban, egyszerre kevesebbet adhattam neki, nekem volt időm rá.
Ottlétünk alatt összesen három kisgyermek maradt Kati kórtermében két hétnél tovább. Keserves volt a sérvvel, fitymaszűkülettel műtött csecsemők szenvedését látni, de legalább számítani lehetett arra, hogy átesnek ezen az egy-két nehéz héten, és utána - jó esetben - egyszer s mindenkorra elfeledhetik a sebészetet. A farkastorokkal, nyúlajakkal született gyermekek perspektívája nem volt ennyire biztató, de általában csak kisebb szépséghibák, apró kellemetlenségek maradnak a műtéti heg gyógyulása után. Más volt a helyzet a kis Szandival. Kilenchónapos, gyönyörű, mosolygós, dundi, fekete hajú kisbaba volt. Más osztályokról is jöttek át hozzá nővérek babusgatni, szeretgetni, az ebédlőben hallottak róla a többiektől. Őt Pintér professzor műtötte, aki évekkel azelőtt sziámi ikrek szétválasztásával vált világhírűvé. Szandinak hiányzott a végbélnyílása, a hüvelyen át ürült a széklet. Nagyon nagy műtét volt, hosszú órákig tartott. Míg mi bent voltunk, ő volt az egyetlen, aki annyi vért vesztett, hogy pótolni kellett a műtét után bent a kórteremben. Nehezen lábadozott. Nem ehetett, hogy a széklet nehogy bekeményedjék, a fertőzést szinte lehetetlen volt elkerülni. Belázasodott, legyengült. Nagy fájdalmai lehettek, sokat sírdogált. Eleinte még próbált mosolyogni, de aztán már csak nézett a nagy fekete szemével. Mindenki sajnálta, az orvosok is aggódva álltak az ágya körül. Nagyon lefogyott, legyengült kis szervezete nem tudott ellenállni, kapott egy légcsőhurutot, minden köhintésnél elsírta magát. Aztán a sok kezelés mégiscsak segített, a fertőzések elmúltak, és a gyógyulás lassú folyamata elkezdődhetett.
Körülbelül tíz napja voltunk bent, mikor a szemben lévő ágyba új beteg került. Cigány kisfiú volt, azt mondták, csak két és fél éves, de négynek látszott. Ősszel leforrázta magát, alig tudták megmenteni. Azóta többször hozták az osztályra plasztikai műtétekre. Most éppen a könyökhajlatban lévő bőrt kellett kicserélni, hogy ki tudja nyújtani a karját. Egyik orvos magyarázta, hogy a cigányoknak etnikai sajátosságuk a gyors hámosodás, ami gyakran azzal jár, hogy a bőr összehúzódik. A nővérek ismerték már a kisfiút, nem nagyon örültek a viszontlátásnak. Azt mondták, annyira buta, hogy semmit nem fog fel, nem beszél, nagyon nehéz bánni vele, ha meg "rájön", csak ül az ágyon, és ordít összefüggéstelenül. Eszembe jutottak a cigányasszonyaim, s megpróbáltam barátkozni a kisfiúval. Értelmesen nézett, de nem reagált, bármit mondtam neki. Második nap délben én etettem. Jó étvágya volt, megevett mindent, utána elaludt. Mikor felébredt, sírni kezdett. Odamentem hozzá, kérdeztem, mi baja, próbáltam nyugtatgatni, de csak sírt tovább. Talán isteni sugallatra, eszembe jutott egy diákkori élményem. Szekszárdon voltunk néprajzi kiránduláson, s egy cukrászdában, nagy meglepetésemre, minden szót értettem, amit a szomszéd asztalnál ülő, nagyhangú cigány házaspár egymásnak mondott, pedig nem magyarul beszéltek. Azóta olvastam is róla, hogy a dél-dunántúli cigányok a román nyelvnek egy régi, bejövetelük óta megőrzött változatát beszélik. "Vrei apă?" (Kérsz vizet?) - kérdeztem a kisfiútól. Mintha elvágták volna, abbahagyta a sírást. Rám bámult, erre megismételtem a kérdést. Felült, és rámutatott a poharára. Megtöltöttem gyümölcslével, és a kezébe adtam. Egyhajtásra kiitta, visszaadta a poharat, lefeküdt, és nagy bizalommal rám nézett. Boldog volt, hogy megtalálta az egyetlen embert a kórházban, aki érthetően szól hozzá. Én is boldog voltam. Nagy siker volt, már csak azért is, mert elmondhattam a nővéreknek, hogy nem a butaság miatt volt szegény kisgyermek olyan értetlen, bamba. Ettől kezdve jó barátok lettünk. Sírt, ha kiléptem az ajtón, mindig újra és újra meg kellett nyugtatnom, hogy visszajövök hozzá. A nagyszülei meglátogatták, de ők magyarul beszélgettek előttünk egymás között.
A harmadik kis beteg, akivel hosszú időt töltöttünk együtt, Brigitta, nyitott gerinccel született, béna lábú, vízfejű kisbaba volt. A kéléje ép volt, nála nem állt fenn a fertőzésveszély. Őt sem akarták kiadni a kórházból születése után, de végül az apa sarkára állt, és mikor a kislány féléves lett, addig követelte, hogy hazavihesse gyermekét a helyi kórházból, hogy végülis engedtek neki. Elküldték a kislányt ide a sebészetre, hogy mielőtt hazakerült, a shunt-műtétet és a gerincrekonstrukciót elvégezzék rajta. Látszott, hogy értelmileg ép a kislány, a szülők, a rokonok nagy szeretettel vették körül. Mikor ő bekerült, már tudtuk, hogy mi sem megyünk haza, míg a shunt-műtétet el nem végzik, de Kati még nem volt műthető. Szinte örültem a kis Brigittának, hisz vele átélem, mi fog történni Katival. Talán szándékosan tették a mellettünk lévő ágyba, így állandóan szemmel tarthattam.
Kati állapota nem sokat változott az első napokban. Állandóan lázas volt. Három-négy óránként mértem a lázát, s ha végbélben 38 fölé emelkedett, kisadag lázcsillapító kúpot adtam neki, mert 38,5 fölött azonnal hányni kezdett. Nagyon le volt gyengülve, azelőtt gömbölyű lába, karja, válla erősen lefogyott, s a kicsi test véznasága feltűnővé tette a fej abnormális méreteit.
Három orvos foglalkozott vele. Jainsch doktor a vizelettel, vesével, húgyutakkal kapcsolatos vizsgálatokat végezte, Farkas doktor szava volt a döntő mindenben, hisz ő fogja operálni, legtöbbet mégis Hock doktorral, az osztályos orvossal voltunk együtt. Megéreztem, hogy nagyon szereti Katit, de a többi beteggel is ő viselkedett legközvetlenebbül az orvosok közül. A nővérek féltek tőle, mert - bár néha viccelődött velük - többnyire maró gúnnyal reagált minden mulasztásra. S ez rosszabb volt, mint a professzor korholása. Én is megkaptam egyszer tőle a magamét, amiért vizit közben beléptem a kórterembe, és kértem valamit Kati kezelésével kapcsolatban. Csúnyán rám szólt - igaza volt -, én kioldalogtam, s nagyon szégyelltem magam, amellett hogy rosszulesett a durva hangnem. Délután ő volt az ügyeletes, megszólítottam, mert úgy éreztem nem tetézhetem az itteni elviselnivaló feszültséget még egy konfliktussal is. Elnézést kért a reggeli türelmetlenségéért, kérte, értsem meg, ő úgy szereti ezt a kislányt, mintha a saját gyermeke lenne, s a tehetetlenség teszi ingerültté, mert nem tudnak javítani az állapotán. Ettől kezdve úgy éreztem, van egy jó barátom a klinikán, akihez bármi felmerülő gondommal fordulhatok. Farkas doktorral akkor még nem tudtam barátkozni, bár több közös pont volt az életünkben: ő is hívő katolikus volt, hat gyermek édesapja, a felesége angoltanár, a székesegyház körül szerveződött nagycsaládos csoport vezetője. Kedves volt, szívesen válaszolt a kérdéseimre, de kapcsolatunkban mindig az orvos-beteg viszony volt a meghatározó.
Tudtam, hogy ő fogja műteni Katit, ő volt kiképezve ezekre a spina bifidához kapcsolódó műtétekre. Lelkes fiatal orvosnak láttam, aki él-hal a munkájáért, óhatatlanul felmerült bennem a kérdés: vajon annyira indokolt a műtét, ahogy ő állítja, vagy csak gyakorolni akar, bizonyítani a tehetségét. Napokig nyugtalanított ez a kérdés, mígnem bementem a professzorhoz, s nyíltan megkérdeztem. Nem csodálkozott, nem sértődött meg, és attól, amit válaszolt, teljesen megnyugodtam. Azt én is tudtam, hogy minden nap ebéd után a professzor és a sebészek összegyűltek megbeszélésre. Most elmesélte a professzor, hogy ilyenkor szokták megtárgyalni a várható műtéteket is. Vannak nehéz, vitás esetek, amikor nem tudnak dönteni. "Olyankor, ha minden érvünk pro és kontra elfogyott, végül felteszem a kérdést a kollégának, aki műteni fogja a kis beteget: akkor is megműtenéd, ha a saját gyermeked volna? Higgye el, nem egy műtét maradt el emiatt. Farkas doktor is csak akkor fogja megműteni Katikát, ha a helyében a saját gyermekét is megműtené."
Egy kétségem ezzel eloszlott, de még mindig féltem a műtéttől, még mindig szerettem volna megúszni. Körülbelül két hete voltunk a klinikán, Kati egy-két napig volt infúzió nélkül ezalatt. Az első vizsgálatok már a vesére irányultak, megállapították, hogy a hólyagzáró izom nem működik. Állandóan tele a hólyag pangó vizelettel, és ennek egy része visszafolyik a vesékbe, gyulladásban tartva a vesemedencét. Ilyen esetekben helytelen a préselés, amivel én próbálkoztam, mert a visszafolyást, a refluxot is erősítem vele. A pécsiek, Magyarországon először, sajátos módszert vezettek be az állandó ki- és visszaszivárgás elkerülésére: a háromóránkénti tiszta katéterezést. Ennyi idő alatt az előző katéterezéssel teljesen kiürített hólyagban nincs idejük a baktériumoknak elszaporodni. Ezzel elérik, hogy a hasonló gonddal küszködő nagyobb, különben ép, gerincsérves gyermekek szobatisztává váljanak, megszabaduljanak a pelenkától, és zavartalanul járhassanak közösségbe. Általában csak öt éves kor után állítják be a katéterezést, amikor a gyermek saját magának el tudja végezni. A reflux és a gyulladások miatt Katit is elkezdték katéterezni. Engem is megtanítottak rá, míg bent voltunk a kórházban, kellőképpen begyakoroltam, hogy otthon is folytathassam.
Alig evett valamit Kati. Harmadik naptól kezdett tejet inni, majd pár nap múlva hajlandó volt néhány szem rizspelyhet elropogtatni. Attól kezdve az volt a tápláléka. A kutacsa többnyire feszes volt, lüktetett, a seb a hátán piros, duzzadt volt.
Március első napjainak egyikén az ebéd utáni csendes pihenőn észrevettem, hogy Kati nyakán és mellkasán piros foltok jelennek meg. Nem akartam zavarni az orvost, nem szóltam senkinek. Aztán furcsán, hangosan kezdte kapkodni a levegőt, a piros foltok szaporodtak, a nyaka furcsán hátrabicsaklott. Rohantam ki a folyosóra, épp jött Hock doktor. Behívtam Katihoz, aki ekkor már kifacsarodott, megmerevedett karokkal feküdt, szaggatottan, kapkodva szedte a levegőt, a szeme kifordulva. Hock doktor elrohant, pár szó utasítást ordított a folyosón, szaladtak a nővérek, injekciók, infúzió, pár perc múlva a görcs felengedett, Kati megnyugodott.
Az ágya fölött egymásra néztünk az orvossal: - Mi volt ez? - Nem tudom, de ha maga nem ül itt mellette... - És ha a doktor úr nem jött volna azonnal...
Az agynyomás erősödésére gyanakodtak. Kb. három nap múlva újra megjelentek a piros foltok. Nem vártam meg a folytatást, azonnal hívtam az orvost. Ekkor Farkas doktor is jelen volt. Az injekciók rögtön hatottak, kialakult ugyan a görcs, de enyhébb volt, és csak pár másodpercig tartott. A délutáni megbeszélés után Farkas doktor bejött hozzám, s elmondta, úgy döntöttek, hogy mivel már kétszer volt életveszélyben az agynyomás miatt, viszont még nincs olyan állapotban Kati, hogy a shunt-műtétet elvégezzék, az agyban felgyűlt folyadékot kifelé fogják elvezetni egy elzárt rendszerben. A klinikán még nem végezték ezt a beavatkozást, de külföldi tanulmányai során gyakorolta. Ez a kis műtét arra is jó lesz, hogy állandóan vizsgálni tudják a liquor állapotát, mert a shunt-műtét időpontja elsősorban attól függ, mikor csökken le annyira a fehérjemennyiség a liquorban, hogy az elzáródás veszélye megszűnjön. Reméli, most már belátom, hogy szükség van a műtétre. Hát igen. Tovább nem tétováztam.
Még aznap, március hetedikén délután beszerelték Kati koponyájába a kutacson keresztül a levezetésre szolgáló műanyag csövecskét. A cső egy átlátszó mérőhengerbe torkollott, amit úgy kellett az ágyra helyezni, hogy a cső kinti vége pár centivel magasabban legyen az agykamrában lévő másik végénél. Így csak olyankor távozott a liquor, ha erősödött a belső nyomás.
Tizennyolc napig volt Kati koponyáján a felszerelés, ritkábban vehettem ölbe, mert olyankor mindig le kellett zárni a drainage-t. Az agynyomás-csökkenés pozitív hatásai azonnal érződtek: csökkent a láza, már nem emelkedett 38 fölé. A levett liquort naponta vizsgálták, steril volt.
Lassan teltek a napok. Reggel nyolctól este fél hétig voltam bent a kórházban, amikor Kati rosszul volt, éjjelre is mellette maradtam. Ültem az ágya mellett. Márta, az éjszakás nővér megszánt, s éjszakára egy vékony vászonruhát adott nekem, le is zuhanyozhattam. Jólesett a gondoskodása, 26-27 fok meleg volt állandóan a kórteremben.
Amikor nem maradtam bent, Anna néninél töltöttem az éjszakát. Esténként sokat beszélgettünk. Érdekelte minden, nagy szeretettel, együttérzéssel kérdezgetett az elmúlt tizenkét év eseményeiről. Azóta nem találkoztunk. Sokat segített a bátorítása, a bizalma, a dicsérete. Elhitette velem, hogy valóban olyan erős vagyok, mint amilyennek ő lát.
Esténként felhívott Álmos, így állandóan tudtam az otthoniakról. A másfél hónap alatt két hétvégét töltöttem otthon, egyszer pedig Álmos jött le Pécsre a három "naggyal". Megértették, hogy Katinak most nagyobb szüksége van rám, mint nekik, de azért erősen hiányoztunk, nagyon vártak haza.
Egyik este azt telefonálta Álmos, hogy levelet kaptam Budapestről. Névtelen levél volt. Valakinek nem tetszett, amit tőlem a 168 óra olvasói levelei közt olvasott. Egy rádiós adás után fogtam tollat, s arra kértem Mester Ákost, hasson oda, hogy fiatal munkatársai ne a román szekustisztek stílusában faggassák a magyar külügyminisztert és másokat. Álmos elégette a kapott levelet, szerinte nem kell az ilyesmivel törődni. Megpróbáltam én is elfelejteni, de nyugtalanított. Két hét múlva újabb levélről számolt be Álmos, mostmár éreztem a hangján, hogy fel van háborodva. Ugyanaz a kézírás, ocsmány szavak nekem címezve. Mostmár nem égette el, lehet, hogy még szükség lesz rá. Mikor Húsvétra hazamentem, elolvastam. Megdöbbentett az izzó gyűlölet, ami a szavakból, az írás lendületéből áradt. Az a pár sor a 168 órában ezt nem válthatta ki. Emögött más van, de mi? Édesanyám megmutatta egy-két ismerősnek a faluban, s egybehangzóan az volt a vélemény, hogy ezt valaki helybéli írogatja, akit valamiért zavar, hogy mi ott élünk, és így akarja elérni, hogy elköltözzünk a faluból. Ami azt illeti, elérte célját. Nem bánom, akárhová, csak el innen! Ez volt jóakaróink tanácsa is, azt mondták, úgysem fognak az illetők békén hagyni, míg el nem költözünk a faluból.
Elmentem Pécsett az OTP-be, hátha árulnak olcsó lakást, amit különböző szociális kedvezményekkel, hosszúlejáratú kölcsönnel megvásárolhatnánk. Két lehetőség is kínálkozott, egyik túl rövid határidőre kérte a jelentkezést, a másik épületsort augusztusban kezdik építeni. Mikor lesz abból költözés? És hol kap Álmos állást? Írtam Orfűre Nagy Bandó Andrásnak. Megígérte, hogy próbál segíteni, bár Orfűn és környékén nincs semmi kilátás építészállásra. Elmentem a püspökségre is, ők is ígértek üres plébániát a jugoszláv határ mellett hitoktatói állással.
Március közepén műtötte Farkas doktor Brigittát. Hosszú műtét volt, elvégezte a rekonstrukciót is, a kélét eltávolította, összevarrta a bőrt, és behelyezte az agykamrába a shunt-öt. Az Amerikai úti idegsebészetről kapta a készüléket, amely a szívkamrába vezeti a liquort. A műtét után hamar javult a kislány állapota. Volt ugyan egy kis fertőzése, de ahhoz képest, mekkora műtéteken esett át, gyorsan rendbe jött, egy hét múlva már fel lehetett ültetni támogatva, hogy a liquorkeringés javuljon. A hátán a seb gyönyörűen gyógyult. Bár féltem a műtéttől, jó volt elképzelni, hogy valamikor Kati háta is ilyen sima lesz. Most föl sem merült, hogy elvégezzék Katin a rekonstrukciót, annyira le volt gyengülve. Elég lesz neki most a shunt-műtét, a nagy gerincoperációra majd visszajövünk, ha fölerősödött.
Március 25-re jegyezték elő Katit shunt-műtétre. Előtte való napon behoztam a Franciaországból kapott shunt-öt, kértem Farkas doktort, tanulmányozza át a prospektust, hátha jobb lesz azt beültetni Katinak.
Másnap reggel nem is találkoztam az orvossal, Katit háromnegyed 8-kor bevitték a műtőbe. Karcsi, a műtős fiú, kétszer is kijött rágyújtani, megnyugtatott, hogy minden rendben halad, jó kezekben van Kati: Erzsike altatta, Farkas doktor műti, Jainsch doktor van mellette. Nem imádkoztam szavakkal, csak ahogy ültem a padon a folyosón, úgy éreztem, valami erő indul ki belőlem Isten felé, amely egyesül a Belőle kiáradó fénnyel, és együtt sugározzák be a műtőben Katit és az orvosokat.
Tizenegykor kihozták Katit. Vastag pólya volt a fején, a kezén infúzió, aludt. Farkas doktor mosolygott, elmondta, hogy minden rendben ment, végülis azt a shunt-öt tette be, amit tőlem kapott, jobb rendszere van, mint a németnek.
Kati szépen ébredt. Kicsit bágyadt volt és szomjas, nem ihatott, de nyugodtan viselte a sorsát. Első éjjel bent maradtam. Másnap tovább javult az állapota. Harmadnap volt egy kis hőemelkedése, de hamar elmúlt az is. Lassacskán táplálni lehetett, lekerült róla az infúzió.
Akkor kezdtem érezni, mennyire fáradt vagyok. Megérkezett a harmadik névtelen levél, ez már fenyegetést is tartalmazott: bárkit érhet baleset, az én "fattyaimat" is. Ettől kezdve aludni se tudtam. Remegtem, már a betegekkel se foglalkoztam olyan odaadással, mint azelőtt, szívesebben ültem a széken Kati ágya mellett, és bámultam magam elé.
A mélypont a műtét utáni ötödik napon délután következett. Kis cigány barátom megint az osztályon volt, de most a nagyobbacska gyerekek szobájában. Hallom egyszer, hogy elkezd sírni, sír-sír keservesen, s óbégat. "mamă, mamă!" Nem bírtam tovább, átmentem hozzá. Ült az ágyon, csuromvíz volt a lepedője, a pizsamája, még a kötés is átnedvesedett a combján. Onnan hántották le a bőrt, hogy pótolják a karján a hiányt. Csíphette szegényt a nedves géz. Levetkőztettem, a szekrényből előszedtem tiszta pizsamát, tisztába tettem, s elkezdtem felöltöztetni. Ekkor lépett be az egyik fiatal nővérke, aki mindig úgy járt-kelt az osztályon, mintha valaki bántotta volna. Ingerülten odajött, kivette a kezemből a tiszta pizsamát, és fojtott hangon így szólt: "Nézze, anyuka, valaki már meg kell mondja magának, hogy túlzás, amit csinál. Nem elég, hogy a maguk kórtermében beleszól a dolgokba, még ide is átjön. A többieknek se tetszik, csak ők nem mernek szólni. Meglátja a főnővér vagy a professzor úr, hogy az anyuka pelenkáz, s akkor mi kapunk ki, mert nem végezzük rendesen a munkánkat". Stb., stb. Csak álltam, nem tudtam megszólalni. Hebegni kezdtem, de nem is engedett szóhoz. "Nem érdekel, ha megharagszik, valaki meg kell, hogy mondja már." Kitámolyogtam a kórteremből. Visszaültem a székre Kati ágya mellé. Eszembe jutottak a jelenetek, amikor a nyakamba fogóztak a gyerekek, láttam a mosolyokat, a könyörgő tekinteteket, amikor nem tudtam segíteni, csak azzal, hogy mellettük maradtam. Láttam Andreát a szomszéd kórteremben, aki nem engedte, hogy felgyújtsam a villanyt, mert az azt jelenti, hogy este van, és már nem jön az anyukája - hányszor olvastam neki mesét, hogy elaludjon -, és a többieket, akiknek a kórházi szenvedésén, úgy éreztem, könnyítek egy kicsit. Ez mind rossz volt? Hiábavalóság? Ártottam vele a nővéreknek? Bosszantottam őket, terhükre voltam, csak nem mertek szólni? Fojtogatott a sírás. Kimentem a konyhába. Ott volt Emília nővér, de már nem tudtam uralkodni magamon. Álltam az ablak előtt, és csorgott a könnyem. A duzzogó nővérke bejött, elkezdett mosogatni. Emília kiment, én erőt vettem magamon, s megszólaltam. "Itt engem akkora szeretettel fogadtak, amit nem érdemeltem meg. Engedték, hogy bent legyek, ennem adtak, pedig senki sem ismert. Úgy gondoltam, viszonzok valamit ebből a segítségből, ha megkönnyítem a nővérek munkáját, s elvégzem, amit én is el tudok végezni. Tőlem senki semmit nem fogadott el, se az orvosok, se a nővérek. Ennyit tudtam adni, hogy foglalkoztam a gyerekekkel. A kis cigányfiú meg különösen a szívemhez nőtt, hisz egy darabig a Kati szobájában volt, ott ismertem meg, s én voltam az egyetlen, aki tudott beszélni vele, mert csak románul értett." A beszédtől egy kicsit lehiggadtam, s visszamentem Katihoz. De már nem tudtam helyrejönni. Olyan voltam, mint egy leeresztett léggömb. Amennyi energia bennem volt, amivel végig tudtam csinálni ezt a hat hetet, az mind elszállt, kiégettnek, üresnek éreztem magam.
S ez az állapot többé nem változott. Néha egy-egy pillanatra felvillant valami fénysugár, egy-egy pillanatra kizökkentem a fásultságból, de ez nem sokáig tartott. Kati rohamos javulását is közömbösen vettem tudomásul.
Pedig otthonról nagyon jó hírt kaptam. Levél érkezett az Új Kalász című katolikus folyóirat főszerkesztőjétől, akinek megírtam állás- és lakásgondjainkat. Azt írta, tudomására jutott, hogy a Budai Hegyekben, valahol a Petneházy rét tájékán a Magyar Cserkészszövetség nemzetközi cserkészparkot létesített, és oda keresnek gondnokot. A cserkészvezetőség úgy vélte, hogy egy sokgyermekes erdélyi család is megfelelő volna, akiken ezzel segíthetnének. Ők biztosan keveset mozdulnának el otthonról, fő feladatuk a terület őrzése volna. A főszerkesztőnő, Mária néni, rögtön jelezte a Cserkészszövetségnek, hogy mi vagyunk. Engem arra kért a levélben, hogy ha megfelel nekünk ez a munka a szolgálati lakással, mi is vegyük fel a kapcsolatot a vezetőséggel.
Hogy megfelel-e? Szebb a legszebb álmainknál. A Budai hegyekben lakni! Isten veled, Alföld! Megkerestük Anna nénivel a Petneházy rétet a Budapest térképen. Rajta volt a szélén, tehát a várostól sem lesz messze. És bár nem taníthatok, sok-sok fiatal lesz körülöttem. Cserkészpark! A cserkészet mindig valami csodálatos fényben ragyogott előttem, aminek az emlegetése kemény, meglett emberek szemébe könnyeket csalt. Édesapám cserkésztiszt volt valamikor, később pedig, ha már csapata nem lehetett, minket próbált a cserkészet szellemében nevelni. Borikáék altatódala éveken át a cserkészek tábortűz-záró éneke volt: "Szellő zúg távol, alszik a tábor..."
Hazamenetelünk előtti este a mindig duzzogó nővérke odajött hozzám. "Én soha életemben senkitől, még az édesanyámtól sem kértem bocsánatot. De most kérem, bocsásson meg." Szó nélkül átöleltem, megpusziltam. Hát mégsem hagyom el úgy a kórházat, hogy rossz emlékem maradjon róla. Leültem a székre, megszokott helyemre, bekapcsoltam a magnót Katinak. Már nem volt a fején a kötés, láztalan volt, csak még nagyon gyenge. Megfogtam a kezét. A 100 Folk Celsius, Heilig Gábor énekelt, úgy éreztem, most nekünk szól a dal: "Ne félj, vigyázok rád, melletted leszek, / Vigyázom minden léptedet, / És amíg szükséged lesz rám, / Neked is csodát rejt a világ."
Másnap reggel öt órakor lehoztam a csomagjaimat Anna nénitől. Hatkor már ott volt értünk a mentő a kórház udvarán.
Elindultunk. Hazafelé megyünk, új élet, új remények felé. Köszönöm, Uram! Köszönöm, hogy velünk voltál, hogy az öledben tartottál, amikor a legnehezebb volt. Köszönöm, hogy megtartottad ezt a drága kicsi életet. Áldd meg azokat, akik segítettek ebben. Csak arra kérlek, Uram, most, hogy újra letettél a földre, maradj mellettem. Maradj mellettünk, segíts, tölts fel újra szereteteddel, hogy bírjam tovább, amíg szükségük van rám, amíg rám bízod őket. Ámen.
 
 
0 komment , kategória:  Élsz,Barackvirág!  
Olvasd, és oszd meg másokkal is, ha tetszett.
  2013-02-11 00:02:56, hétfő
 
  V. fejezet/2

Ahogy hazakerültem a kórházból, Kati gondozását visszavettem édesanyámtól. Meleg volt, rövid ujjú kis rugdalózót adtam rá. Délután feltűnt, hogy a rugdalózó hátán megjelent egy pár centiméter átmérőjű nedves folt. Arra gondoltam, hogy ült, nekitámaszkodva a párnájának átizzadt. Tisztát adtam rá, de a következő pelenkacserénél újból ott volt a folt. Levetkőztettem, oldalra fordítottam. A szépen begyógyult, sima, kidudorodó kéle közepén fel volt szakadva a hártya, és egy parányi lyukon át szivárgott a gerincfolyadék. Megszédültem. Ez nem lehet igaz! Ott tartunk, ahol egyhónapos korában. Hiába volt minden, ami azóta történt, Kati életveszélyben van. Keservesen elkezdtem sírni, szerencsére a gyerekek nem voltak otthon. Nem uralkodtam magamon, ordítottam a fájdalomtól. Szegény szüleim. Édesapám azóta se vette többé ölébe Katit, azt hiszi, ő rontott el valamit. Édesanyám elmondta, hogy pár napja (!) reggel pisisen találta a kislányt, a pizsamája, az ágynemű is el volt ázva. Elfelejtettem mondani, hogy nagyon vigyázzanak a pelenkázásnál, a pelenka mindig a seb alatt kell, hogy végződjék, nedvesség ne érje a beteg felületet. Egyszerűen felmarta a vizelet azt a vékony hártyát, ami a nyers részt fedte.
Összeszedtem magam, és megpróbáltam gondolkozni. Két dolgot tehetek. Azonnal elkezdem kezelni úgy, mint újszülött korában, hátha megint sikerül megakadályozni a befertőződést, és hátha megismétlődik a csoda: újrahártyásodik a seb. A másik dolog, hogy azonnal el kell vinni az Amerikai útra, s kérni, végezzék el a rekonstrukciós műtétet, amit múlt ősszel emlegettek, s amivel végleg le tudják zárni a gerincet.
Én nem utazhattam András miatt. Álmos kivett egy szabadnapot, és édesanyámmal ketten felvitték Katit Pestre. Féltem, hogy bent tartják a kórházban, de most nem volt idő tétovázásra. Délután már itthon voltak Katival együtt. Édesanyám nagyon feldúlt volt. "Azt mondta a doktornő, hogy ez egy elveszett gyermek, ők semmiért nem vállalják a felelősséget." Végül beleegyeztek, hogy a szülők kifejezett kérésére és felelősségére megműtik, előjegyezték június 26-ra. Több mint egy hónapig kell életben tartanom.
Kati olyan volt, mint máskor: derűs, nyugodt. Nem zavarta, hogy többet piszmogok a hátán tisztába tételkor. Közeledett a második születésnapja. Nem volt jogom panaszkodni. Legfeljebb két hetet jósoltak neki, s ő már két éve velünk van. Nagymamámra gondoltam, aki nyolcvanegy évesen vesztette el 61 éves, legidősebb fiát. Összeveszett miatta Istennel, összeveszett a világgal. A temetésen részt sem vett, közvetlen előtte, száraz szemekkel elbúcsúzott ravatalon fekvő fiától. Attól kezdve nem látta őt senki mosolyogni. Naponta felkerestük, komoly, sőt komor volt, számára nem létezett többé vasárnap, ünnepnap, összeszorított foggal, dühös fájdalommal perlekedett Teremtőjével. Hónapok múltak így, mígnem egyik vakációban, amikor meglátogattam, mosolyogva, kedvesen jött elém, úgy mint régen. Nem mertem kérdezősködni, ő hozta szóba a változás okát. "Tudod, sokat veszekedtem a Jóistennel, hogyan vehette el tőlem az Öreg fiamat. Tegnap békültem ki Vele. Megvilágosodott előttem, milyen ostoba vagyok. Azon rágódom, miért vette el tőlem a gyermekemet, ahelyett hogy hálával borulnék Elé, mert 61 esztendőn át az enyém lehetett."
Megpróbáltam én is így látni a Kati rövidke életét. De nem adtam fel. Épp olyan kétségbeesetten vártam a csodát, mint a születése után.
Levelet kaptam Esquelbecq-ből. Marie-France írta, hogy a férje egy helyi csoporttal Lourdes-ba ment zarándoklatra, s ott megérkezésük másnapján délután fél háromkor a sokszáz jelenlévő közösen imádkozott Katiért.
Körülbelül egy hónap telt el. András úgy öthetes volt, amikor észrevettem, hogy Kati háta újból behegedt. Már nem tudtam úgy örülni, mint két évvel ezelőtt, hisz mostmár minden tisztába tételkor remegve fogom megnézni, ép-e még a hártya a hátán.
A záródás után két nappal Kati negyven fokos lázzal ébredt reggel. Alig evett valamit, azt is kihányta. Közömbössé vált a világ iránt. Hátán a kéle erősen duzzadt és piros volt, a kutacsa feszesen lüktetett. Nem tudtam eldönteni, hogy ezek a tünetek a magas láztól vannak-e, vagy együtt jeleznek valamilyen komoly fertőzést. Emlékeztem, hogy Kati újszülött korában Judit azzal magyarázta a fertőzés elmaradását, hogy amíg egyfolytában kifelé szivárog a gerincfolyadék, a baktériumok sem tudnak könnyen behatolni. Most lehet, hogy a záródással bentrekedt baktériumoktól befertőződött a liquor. Elhívtuk a körzeti orvost - gyermekgyógyász akkor nem volt a faluban. Ő is tanácstalan volt. Nem hitte - vagy engem áltatott vele -, hogy a seb fertőződött be, azt mondta, annak helyi tünetei volnának, sokkal pirosabb, duzzadtabb kéne legyen, mint máskor. Jól esett hinnem neki, ezért nem mondtam, hogy bizony sokkal csúnyább a seb, mint amikor láztalan Kati. Ha jól emlékszem, Penicillin injekciót kapott a kislány. A hányás miatt fel se merült, hogy szájon át kezeljük. Három nap múlva jobban lett. Ez a három nap elég volt arra, hogy az átélt izgalmak, feszültség hatására teljesen elapadjon a tej, kicsi fiamat nem tudtam tovább vele táplálni.
Pár hétig minden rendben volt, akkor újra szivárogni kezdett a gerincfolyadék, valószínűleg a meleg, az izzadság miatt mállott szét a vékony, friss hártya a seben. Kezeltem, két hét múlva záródott. Mostmár tanultam az előző esetből, nem hagytam abba a kezelés (fertőtlenítőszer és hámosító spray) azután sem, hogy begyógyult.
Közben, számomra észrevétlenül, eltelt a nyár. Alig emlékszem valamire, félálomban éltem. A kicsi nagyon rossz alvó volt, s hogy ne ébressze fel a többieket, mindig felkeltem hozzá, ha sírt. Volt olyan éjszaka, különösen ha a többiek is rosszul aludtak, hogy tízszer- tizenötször keltem fel hozzájuk. Nagyon ritkán fordult elő, hogy egyfolytában két órát tudtam aludni. Szerencsére csak nekem volt nehéz ez a nyár, a többiek szívesen gondolnak vissza rá. A gyerekek sokat játszottak a szomszéd pajtásaikkal, néha kirándultunk a Duna-partra, átmentünk kompon Dunaújvárosba, strandoltak, játszottak a parkban. Persze csak olyankor mentünk, ha Kati és András is velünk jöhetett. Vendégeink is voltak a nyár folyamán, testvéreink, szüleink, rokonok, jó barátok látogattak meg otthonról.
A falubeliekkel továbbra is jó volt a kapcsolat. Nagyon sokat segítettek. Zöldséget, tojást, húst hoztak, ruhaneműt, bútort kaptunk. Szerencsére olyan helyre kerültünk, ahol még nem ábrándultak ki az erdélyiekből. Míg lakást kerestünk, sokszor hallottuk, hogy egy-egy falu, közösség befogadott egy menekült erdélyi családot, s ők csúnyán kihasználták a vendégszeretetet: panaszkodtak, hazudtak, mindegyre segélyekért perlekedtek, eljátszották az emberek jóindulatát és segítőkészségét. M-re is érkezett egy székely család félévvel előttünk, szépen beilleszkedtek, házat, munkalehetőséget kaptak a tanácstól. Mi is meg voltunk elégedve a körülöttünk kialakult hangulattal, bár néhányan figyelmeztettek, hogy amint lehet, hagyjuk itt a falut, mert nem nekünk való hely ez. Megrögzött ateista, jómódú társaság viszi a prímet a falu közhangulatában, ott vannak mindenütt: tanácsban, tsz-ben, iskolában, s aki másként gondolkodik, annak lehetetlenné teszik az életét, kiutálják a faluból. Azt mondták, a tanügyből minden rendes embert kitúrtak már.
Azt nem volt nehéz észrevenni, hogy itt nincs, és nem is lesz egyhamar rendszerváltás. "Eddig tanácstagnak hívták, most képviselőtestületi tag a férjem" - mondta találóan a szomszédasszonyom. Szeptemberben a tanévnyitón, az első osztályba lépett Bálint fiam osztálytermének falán ott díszelgett a Kádár-címer a tábla fölött. Meggondolatlanul rákérdeztem, hát az mit keres ott. A fiatal kis tanítónő megvonta a vállát: "Igazgatói utasítás. Azt mondta az igazgatónő, hogy amíg az új címer meg nem érkezik, tegyük ki ezt, hogy ne maradjon címer nélkül az osztály."Ezzel az indoklással akár a kanadai címert is kitehették volna. (Ezt az ötletemet már szerencsére sikerült magamban tartanom.) Közömbösség? Sötétség? Ellenállás? Nem tudom.
Harmadszor augusztus végén nyílt meg Kati hátán a seb. Két hét múlva begyógyult. S megismétlődött a júniusi eset: egyik reggel éreztem, hogy tüzel a teste. Végbélben mértem a lázát. Mikor a higanyszál elérte a 41,5 fokot, és még nem állt meg, kivettem a lázmérőt, nem mertem ennél magasabb lázról tudomást venni. Teljesen apátiás volt, csak a borogatásoknál sírt fel. Mindent kihányt. A fejét nem tudtam megmozdítani, nagyon fájt. A lázcsillapító hatására 5-6 óránként 38 alá tudtam szorítani a lázát, ilyenkor sikerült beadnom neki egy-egy fél Clorocidot. Két nap múlva megnézte az orvos, azt mondta, ha nem akarom, hogy a kiszáradástól meghaljon, azonnal vigyem kórházba, mert infúzióra van szüksége. Ő már a Marosvásárhelyről érkezett gyermekorvosnő volt, nagyon szeretett minket.
Az Amerikai útra vittem Katit. Kőkemény, feszes volt a kutacsa, tudtam, hogy gyors beavatkozásként kamrapunkciót szoktak végezni, ezt csak ott tudják megcsinálni, hiába viszem a kalocsai kórházba, ahová tartoztunk. Mentő vitt fel Budapestre. Az ügyeletes orvos megvizsgálta, s azonnal beutalták. Megnyugtatott, hogy nincs életveszély, kamrapunkciót nem végeznek, de azonnal rá kell kötni az infúziót.
Kati életének, s az enyémnek is legsötétebb napjai következtek. Kezdődött az infúzió bevezetésével. Hogy ne kelljen áthelyezni a tűt, preparálniuk kellett a többszöri szúrással végre megtalált vénát. Ez felnőtt embernek is komoly próbatétel, hát még egy ilyen pillangókezű kisleánynak. Mindkét kezét kikötötték azután, hogy ki ne tépje a tűt. Alig volt eszméleténél, de a fájdalmat érezte. Míg otthon egyfolytában enni-inni kért, - már borzasztóan le volt soványodva a többnapi koplalástól -, itt nem volt hajlandó semmit magához venni, még a hőn szeretett cumisüvegét is elutasította. Belém hasított a gondolat, hogy hallottam állatokról, akiket megfosztanak szabadságuktól, kínoznak, vagy más, állandósult szenvedésnek vannak kitéve, nem fogadnak el semmi ételt: ösztönösen eldobják maguktól az életet. Borzalmas volt az a gondolat, hogy Kati netán elutasítja magától azt az életet, amit olyan nehezen, annyi kínlódással tudtunk fenntartani. Hát tényleg hibáztam? Önző voltam? Annyira féltem a fájdalomtól, amit az elvesztése okozott volna, hogy többször is az életére szavaztam, amikor lehetőség lett volna rá, hogy minden további kínlódástól, szenvedéstől megszabaduljon? Tévedtem? Hagynom kellett volna, hogy meghaljon, ahogy hűvösfejű kívülállók tanácsolták? Drága kicsi lányom, én tehetek róla, hogy ilyen rettenetesen szenvedsz?
Esténként hazautaztam, reggel szorongva vissza. Újraéltem a zilahi rettegést, amikor nem tudtam kórházba menet, hogy életben találom-e még. Esténként továbbra is együtt imádkoztunk a gyerekekkel. Most nem tudtam olyan hevesen könyörögni az életéért, mint a születése után. Elbizonytalanodtam. Hogyan szabad imádkoznunk? "Legyen meg a Te akaratod, Uram, de ha visszaveszed őt, erősíts meg, hogy könnyebben elviseljem." Már nem voltam biztos benne, mint régen, hogy sok öröm várja, amiért érdemes életben maradni.
Volt egy angol tanítványom. A sekrestyéhez vezető szobában tartottam az órát, hogy a kicsi ne zavarjon. Szemben velem a falon egy festmény lógott. Idealizáltan szép, európai arcú Mária tartott egy kis gyermeket a karján, olyan volt a háttér, mintha virágos mezőn állnának. Mária alakja csak deréktól felfelé látszott, a kicsit magához szorította, de közben rám nézett, derűs, meleg mosollyal a tekintetében. Míg Anikó a szavakat keresgélte a feladat megoldásához, én megszólítottam Máriát. Úgy éreztem, válaszolnom kell a mosolyára, amely azt mondta: "Add nekem nyugodtan, hidd el, én is fogom úgy szeretni, mint te, és itt sosem kell szenvednie. Jó anyja leszek helyetted, bízzál bennem." "Vedd hát el, bízom benned, de szeresd nagyon. Bármennyire fáj, el kell fogadnom, hogy jobb dolga lesz nálad." Nehezen tudtam elszakadni a képtől, s tovább tartani az órát.
Második nap Kati arca csúnyán megduzzadt. Még a homloka is megnagyobbodott, a szemnyílása résnyire szűkült. Kérdeztem, mi okozhatja az ödémát, talán a veséje nem működik, túl sok folyadék került a szervezetébe az infúzióval? Nem, nem valószínű, hogy a vese, de más okát nem tudták mondani. Negyedik nap kicsit jobban lett. Akkor már másodszor vettek mintát az agyvízből a kutacson át, mind a kettő negatív volt. Az orvos nem kételkedett benne, hogy agykamra-gyulladás okozta a tüneteket, de a bevett Clorocid hatására a baktériumok nem mutathatók ki. Az arca lelohadt, a láza csökkent, de minden nap felment 38-ig. Az volt a vélemény, hogy sürgősen el kellene végezni a shunt-műtétet, hogy ha ismétlődne a fertőzés, az agy ne károsodjék a túlzott nyomástól. A liquor minősége megfelelne a műtétnek, de nem lehet tudni, mi okozza a lázat, lázasan nem műthetik, ha nincs életveszélyben. Még egy-két napig bent tartják, s ha nem változik az állapota, hazaengedik azzal, hogy vigyem el valamelyik kórház belgyógyászati osztályára, ahol a további kivizsgálásokat elvégzik.
Ekkor már egy-egy pillanatra megállapodott rajtam a tekintete, ez óriási eredmény volt, de a szenvedés nem enyhült azáltal, hogy a tudata éberebb lett.
Egyik este hazafelé a vonaton a kocsi túlsó végében gyereksírást hallottam. Egész nap szenvedő gyerekek között voltam, nagyon érzékeny lettem a sírásra. Kicsi gyerek lehetett, valószínűleg álmos volt, unta az utazást, s a bömböléssel fejezte ki rosszallását. Az anyja tűrte egy darabig, aztán nagyon csúnyán ráordított. Nem tudtam a helyemen maradni. Torkomban dobogó szívvel előre mentem, s megérintettem a még mindig veszekedő fiatalasszony vállát. A kicsi a kocsijában rúgkapált a két ülés között. "Asszonyom, ne haragudjon, hogy megszólítom, de kérem, ne legyen dühös a gyermekére." Meglepődött, felkapta a fejét, talán látott valamit az arcomon, ami miatt nem küldött el, hanem kicsit ingerülten magyarázkodni kezdett. "Persze, tudom, nem szabad kiabálni a gyerekre, de ez már..." Nem engedtem, hogy befejezze, mert szinte elsírtam magam, s előtte még mondani akartam valamit. "Nézze, én most olyan helyről jövök, a gyermek-idegsebészetről, ahol az édesanyák bármit megtennének, hogy a gyermekük itt lehessen egészségesen, s torkaszakadtából ordítson. Kérem, ne bántsa a gyermekét." "A magáé is ott van?" - kérdezte halkan. Csak bólintottam, aztán megfordultam, és visszamentem a helyemre. Nem tudtam visszatartani a könnyeimet, hagytam, hadd csorogjanak végig az arcomon.
Ötödik nap levették az infúziót, s mert már egy egész üvegnyi tejet meg tudott inni Kati, megengedték, hogy hazavigyem. Úgy egyeztünk, hogy ha sikerül kikezelni és levinni a lázát, visszahozom a műtétre. Otthon vártuk meg a baktériumtenyésztés eredményét. Mikor az megérkezett, levittem Kalocsára. Nagyon rendes volt a gyermekosztály vezetője a kórházban. Mivel olyan gyógyszerre volt szükség, ami a gyógyszertárakban nem, csak kórházi használatra volt kapható, kiadta, hogy hazavigyem, s otthon beadassuk az injekciókat. Azt mondta, a kórházban úgysem tudnák olyan jól ellátni, és biztosan többet szenvedne, mint otthon.
A kezelés hatására Kati rövidesen meggyógyult. Elmúlt a láza, visszatért állandó derűje, s enni kezdett.
Egyik nap levelet kaptam Vináry Judittól. Egy természetgyógyászról írt, akinek néhány előadását hallgatta, s akitől megkérdezte, hajlandó volna-e megnézni Katit. Akkor még kevés természetgyógyász működött, csak azok szólaltak meg, akik régóta, titkon űzték ezt a mesterséget. Mivel az illető hajlandó találkozni velünk, Judit megírta a címét, telefonszámát, hátha egyszer úgy döntenék tanácstalanságomban, hogy ezt is megpróbálom. Ugyanabban a levélben küldött néhány fénymásolt oldalt Egely György egy könyvéből. A kiragadott rész a sheffieldi egyetem orvoskarának egyik osztályáról számol be, ahol John Lorber professzor vezetésével évtizedek óta tanulmányozzák a vízfejű egyének agyműködését, s általában a gerincsérv-vízfejűség tünetegyüttest.
Nem sokáig teketóriáztam, írtam egy levelet Lorber professzornak. Pontos címet nem tudtam, "Sheffield - Egyetem - Orvosi Kar - Anglia" ennyi állt a borítékon angolul a professzor neve alatt. Részletesen leírtam benne Kati betegségét születésétől mostanáig, s feltettem neki néhány kérdést, amire az általam ismert orvosok nem tudták a választ: a vízmennyiség és a táplálkozás összefüggéséről, a behámosodás tartósságáról, a vízfejűség spontán megoldódásának esélyéről stb. Nem telt el három hét, és választ kaptam Angliából, pedig mint kiderült, a professzor nyugdíjba ment, s vidéki otthonába küldték utána a levelemet. Nagyon kedvesen írt, bár érdemben nem tudott válaszolni a kérdéseimre. Nem nagyon biztatott a jövőt illetően, de kedvemet se szegte a további igyekezetben. Föltétlen javasolta a shunt-műtétet, ami akkor sem árt, ha közben magától megoldódik a helyzet, viszont sokat veszíthetünk nélküle, ha bármikor - és ez előfordulhat - leszűkül, bezáródik az a természetes elvezető csatorna, ami spontán létrejött. Felajánlotta, hogy ha van annyi pénzünk, hogy elvigyem Katit, szívesen megnézik, de nem hiszi, hogy érdemben többet tudnának javasolni, mint amit most leírt a beszámolóm alapján.
Hónapokkal később tudtam meg, hogy ő az a - különben magyarországi származású - Lorber professzor, aki évekkel ezelőtt kidolgozta azt a feltételrendszert, amelynek a megszületett gerincsérves baba állapota eleget kell, hogy tegyen ahhoz, hogy egyáltalán foglalkozzanak vele. Szelekciós elveknek nevezik ezeket, azóta többször hallottam ebben a fájó, sértő, már-már felháborító formában is: a gyermeket "szelektálták". Katit egyértelműen "szelektálni" kellett volna a lorberi elvek szerint születése pillanatától a teljes altesti bénaság miatt. Ezeket a szempontokat általánosan elfogadta az európai orvostársadalom, s legtöbb kórházban ezek alapján és nem a szülő kérése szerint ítélkeznek a gyermekek fölött. "A szülő az őt ért sokk hatására nincs olyan állapotban, hogy teljes felelősséggel döntsön, különben is embertelen dolog olyan helyzetbe hozni, hogy ő mondja ki gyermeke fölött a halálos ítéletet." Nem tudom elfogadni. Embertelen, és ami még nyilvánvalóbb: istentelen viszonyulás. Nincs jogunk "szelektálni" Istennek egy teremtményét, egy emberi lényt, akit Ő életre hívott.
Egy képeslapon megköszöntem a professzor kedvességét, de beláttam, nincs sok értelme Katival újabb hosszú útra indulni. A szeptemberi szenvedése mostmár elhomályosította bennem az ellenállást a shunt-műtéttel kapcsolatban. Legfélelmetesebb tüneteit az agynyomás okozta, ezt a sikeres műtét megoldaná, tehát meg kell lennie.
Október közepére teljesen láztalan lett Katikám, gondoltam, még két hétig várok, hogy erősödjék, aztán újra elviszem az Amerikai útra, hogy elvégezzék a műtétet. Ha jól számolom, ötször indultunk neki a műtétnek, s valami mindig közbejött, ami megakadályozta. Én csak egyszer döntöttem ellene, Párizsban, a többi négy esetben vagy az orvos javasolta a halasztást az áttelepülésünkig, vagy betegség jött közbe, mint most júniusban és augusztusban.
November elején újra felszedelőzködtünk. Most már nem tétováztam, nem próbáltam kibúvót keresni, azt sem engedtem meg magamnak, hogy elérzékenyüljek, mikor beültünk a mentőbe - ki tudja, visszahozom-e még? -, nem, most nagyon erősnek és határozottnak kell lennem.
Kilenc óra után értünk a kórházba. Az ismerős főorvosnő éppen az osztályon tartózkodott. Közölte, hogy elkéstünk, mert a sebész, aki dönt Kati felvételéről, már műtőben van, hosszú, többórás műtétet végez, nem érdemes megvárni, ma már úgysem foglalkozik érdemben Katival. Nem tanácsolja, hogy befektessük, ha van hova vinnem Budapesten, mert hurutos betegek vannak az osztályon, minél kevesebbet van köztük, annál jobb. Inkább jöjjünk másnap reggel nyolc órára.
Kati végigsírta azt a tíz percet, amíg az épületben voltunk. Ahogy a gyermekoszály folyosójára értem vele, s benyitottunk az ajtón, elhagyta szokásos közömbös derűje, riadtan nézegetett jobbra-balra, s torkaszakadtából ordítani kezdett: menjünk haza!! Egészen biztosan ráismert a helyre. Én sem éreztem jól magam, láttam bent a kórtermi folyosón, milyen fintorogva néznek össze a nővérek, hogy újra itt van Kati, megint zavarni fogja a többi kis beteg éjszakai nyugalmát. Eszembe jutott egyik nővérke nyári kiselőadása, amit akkor tartott, amikor egyik csendes pihenő alatt a tv előtt kötögetett, én meg Kati ágya mellett ültem. Egyik társának, egy fiatal lánynak magyarázta, milyen igazságtalan dolog, hogy a fogyatékos gyerekek anyját mindenki sajnálja, mindenki segíteni akar rajtuk, mert látványos a szenvedésük. Bezzeg azt senki sem tudja, hogy neki milyen keserves az élete a férje mellett, mennyit kell szenvednie. Ha kevesebb a festék rajta, talán elgondolkodom azon, amit mondott.
Tudom, nagyon nehéz lehet éveken át olyan súlyos betegeket gondozni, mint akik az idegsebészeten megfordulnak. Sok szenvedést, sok küzdelmet az életért, sok haldoklást kell végignézniük. Megértem, hogy hosszú távon ezt csak úgy lehet elviselni - hit nélkül -, ha megkeményednek, ha érzéketlenné válnak mások baja iránt. Katival is az lehetett az ellenérzés fő oka, hogy nem segíthetnek rajta. Nem nyújthat sikerélményt, csak gondot jelent, s elfoglalja a helyet mások, gyógyítható betegek elől. Mondom, megértem őket, de nagyon nehezen tudom elviselni a gondolatot, hogy Katit náluk kell hagynom. Egyedül az idős főnővértől kapna gyöngéd szót és szeretetet. Úgy sugárzott az a néni, mintha minden melegség és együttérzés benne gyűlt volna össze, ami kiveszett, kikopott egyes kolléganőiből.
Gyorsan elbúcsúztam a főorvosnőtől, s lementünk a kapushoz taxit rendelni. Melindáékhoz vittem Katit, ott fogjuk tölteni a mai napot s az éjszakát, holnap újra eljövünk, de már korábban. Boldog voltam, hogy még egy napig enyém lesz Kati. Mire megérkeztünk, már jó kedve volt, játszott, beszélgetett a gyerekekkel. Délután feltűnt a csendessége. Megsimogattam, majd kértem egy lázmérőt. 39,6 fok végbélben. Nem akartam hinni a szememnek. Semmi más tünete nem volt. Hát megint halasztódik a műtét. Ez már nem lehet véletlen. Melindával úgy egyeztünk, náluk maradhatunk, amíg eldől Kati sorsa: hazamegyünk-e vagy megvárjuk, míg műthető lesz.
Este eszembe jutott a természetgyógyász. Most itt vagyunk, elvihetném hozzá Katit. Hogy fedezve legyek, elhatároztam, másnap reggel, mikor felhívom a főorvosnőt, megkérdezem tőle, mit tanácsol, ne nézessem-e meg Katit egy természetgyógyásszal, hátha meg tudja állapítani, hogy mi okozza ezt a gyakori lázas állapotot. S talán tenni is tud valamit ellene.
Másnap reggel az orvosnő kijelentette, hogy Katit csak láztalan állapotban vigyem hozzájuk. A kérdésemre beleegyezően válaszolt.
Először a Nemzeti Egészségvédelmi Intézetet hívtam fel, a tévéből tudtam, hogy ők tartják nyilván a természetgyógyászokat, s kérésre tanácsot adnak, kihez forduljunk. Üzenetrögzítőre mondtam el pár szóval, miben szeretnék segítséget kérni, és megadtam Melinda telefonszámát. Délben újra hívtam őket, mert nem jelentkeztek. Ekkor már sikerült egy hölggyel beszélnem, aki erősen szabadkozott, mint mondta, legalább egy órája azon tanakodnak, hogy kihez utasítsanak. Javasolja Lajos atyát Adonyból, aki mint legidősebb, legtapasztaltabb, talán találkozott már hasonló esettel, és megadták a címét, telefonszámát egy másik idős természetgyógyász lelkésznek, aki Budán lakott. Rákérdeztem arra a névre, akit Judittól kaptam. Azt válaszolták, ismerik, nem tudnak semmit ellene mondani, de az ő listájukon nem szerepel, mivel valami nézeteltérés van az illető és az ő főnökük között.
Először Lajos atyát hívtam fel. Sikerült beszélnem vele, leírtam pár szóval a Kati állapotát, s hogy tőle elsősorban ahhoz szeretnék útmutatást kérni, hogyan érhetném el, hogy a seben a hámosodás ne szakadozzék fel, vastagodjék meg, és ne ismétlődjenek a fertőzések. Türelmesen meghallgatott, majd azt mondta, valószínű nem számíthatunk gyógyulásra, az egyetlen, amit tehetünk és tennünk kell, hogy növeljük az ellenállóképességét, erősítsük az immunrendszerét. Különösen jók erre a célra a gabona- és egyéb csírák, a lucernacsírát például nagyon dicsérik, akik kipróbálták. Azt megígéri, hogy imádkozni fog a kislányért.
A budai pap bácsi azt mondta, bízzam az Amerikai úti sebészekben, és az ő tanácsukat kövessem, ha ők azt mondják, csak a műtét segít, akkor fogadjam el.
Úgy gondoltam, nem is próbálkozom tovább. Mégis, vacsora közben, mikor eszembe jutott a Vináry Judit természetgyógyásza, úgy éreztem, fel kell hívnom. Ő vette fel a kagylót. Pár szóval elmondtam, ki vagyok, honnan tudok róla, majd azt is megpróbáltam összefoglalni, miben kérném tanácsát - gyakori lázas állapotok, hámosodás -, talán tudna így telefonon át is étrendi tanácsot, gyógynövényt, teát, lemosást ajánlani. Azt felelte, nem vállalhatja így a tanácsadást, hisz még a szemét se látta a kislánynak. Nem egészen értettem. Annyit tanácsolt, hogy húst, húslevest, csokoládét ne adjak neki. Letettem a kagylót azzal, hogy ezt is megpróbáltam, ennyi elég a természetgyógyászokból. Leültem a tévé elé. Éppen Török Szilveszter beszélt az íriszdiagnosztikáról. Elmesélte, hogyan kezdődött az egész. A múlt században egy Perczel Ignác nevű kisfiú fészekrablás közben elkapta az érkező anyamadár lábát, s míg szembenézett egész közelről a madárral, észrevette, hogy abban a pillanatban, amikor a madár lába eltörött, az íriszén megjelent egy sötét folt. Ez az élmény elég volt arra, hogy a kisfiúból orvos legyen, és az életét arra szánja, hogy a különböző szervi elváltozások és az íriszrajzolatok közti összefüggést kutassa. Fölfedezte, hogy a szivárványhártya adott cikkei, körei, szakaszai egy-egy szerv, testrész állapotát mutatják. Leírta felfedezését, de egy idő múlva az feledésbe merült. Jó néhány évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy a jelenséget újra felfedezzék, és alkalmazása a természetgyógyászatban most már rendkívül divatossá váljon, különösen az Egyesült Államokban. Elsősorban diagnosztikai célokra használják.
Megdöbbentett az egybeesés. Olyan volt, mint Esquelbecq-ben: akkor mutatták a scannert a tévében, mikor engem leginkább érdekelt, hogy mi az. Mostmár tudtam, mit értett a természetgyógyász azon, hogy még nem látta Kati szemét. Azelőtt sosem hallottam az íriszdiagnosztikáról. Nem lehet véletlen, hogy éppen most láttam Török Szilveszter előadását róla. "Valaki" meg akart győzni, hogy elvigyem Katit vizsgálatra.
Másnap korán reggel újra felhívtam telefonon a természetgyógyászt, s megegyeztünk, hogy délután kettőkor elviszem a kislányt.
Pontosan érkeztünk. Kb. félórát várakoztunk az előszobában, azután a fürdőszobán át bevezetett egy csöpp, agyonzsúfolt, túlfűtött szobácskába, amelyről az volt az érzésem, hogy egy idős hölggyé lehetett. Erre mutattak a megbarnult családi képek a falon, a bútorok jellege, a rengeteg lom, ami mintha egy el nem rendezett hagyaték része lenne. Valami ruhadarabokat átpakolt egy fotelről, s oda leülhettünk. Másfél órát töltöttünk ott kettesben Katival. Egy széken telefon állt, az néha csörgött, más dolgom nem lévén, elláttam a telefonszolgálatot. Mire elment az előttünk lévő páciens, Kati nagyon fáradt és türelmetlen volt már. A természetgyógyász különféle magvakat, mandulát, mogyorót ropogtatva, olykor egy-egy csésze teát iszogatva kérdezgetett. Mindent lejegyzett, amit mondtam. Közben beszélt a tudományáról. Mérhetetlen önhittség sugárzott róla, de nem törődtem vele, nem tudhattam, nincs-e alapja rá. Amit mondott, mindenesetre impozáns volt: az ő tudománya egy bizonyos keleti tudomány, amely az egész emberrel foglalkozik, sajnos már Indiában, Kínában is nagyon kevesen ismerik. Negyvenkét évig kell tanulni, hogy valaki elmondhassa magáról, ért hozzá. Ő huszonnégy éve tanulja. Hol van ettől az orvosok hat év egyeteme? A sok szöveg végülis egyetlen vizsgálathoz: az írisz megfigyeléséhez vezetett. Lámpával, nagyítóval fogott hozzá, nem volt biztató, hogy a zónákat nem tudta fejből, egy kinagyított írisztérképen ellenőrizte őket. Lehet, hogy tudományának ezt a részét csak nemrég kezdte tanulni...
Több gyenge pontját említette Kati testének, nekem közben jegyzetelnem kellett. Különösen hangsúlyozta a jobb vese rossz működését. Azt mondta, mindkét vese beteg, de az egyik különösen rossz állapotban van. Eszembe jutott, hogy az Amerikai úton a belgyógyász említette a vesét, elképzelhetőnek tartotta, hogy a visszatérő lázas állapotokért a vese a felelős. Nem az ő profiljuk volt ennek a kivizsgálása. Természetgyógyászunk tovább folytatta a böngészést - magamban megköszöntem Katinak, hogy olyan türelemmel viseli. Végül azzal győzött meg, attól kezdve vettem egészen komolyan, amikor egyszercsak ránéz a térképre, és azt mondja magában: "Nem, ez lehetetlen." Újra ellenőrzi, s továbbra is magában dünnyögi: "Ennek a gyereknek nem törhetett el a jobb lába". "De igen"- mondtam, "a jobb combcsontja el volt törve, amikor született". Előtte nem nyúlt Katihoz, és én sem említettem a törést.
Az utasításait megpróbáltam megjegyezni. Étrendi tanácsokat adott, szigorú vegetariánus étrendet, kétféle olajat a hátán lévő seb kezelésére - egyiket cseppekben belső használatra is -, propoliszt, a veséjére apróbojtorján teát, Márkus-féle mészport a csontok erősítésére, s arra kért, a megadott minta alapján készítsek egy táblázatot, amibe nagyon részletesen bevezetek mindent, ami a kislánnyal történik, mit eszik, milyen az anyagcseréje, milyen tünetei vannak. Az olajak árát valutában kérte, a többit forintban fizethettem. Állandóan magamnál hordtam kétszáz schillinget, ami valami segélyből maradt, ezenkívül egy ezrest adtam oda a mészre és a teára, mert nem volt apróm. Az egészből visszaadott kétszáz forintot. Megszédültem, mert az olajos üvegcsék 20 ml-esek voltak, s tudtam, hogy az egyik sima orbáncfűolaj. Nem vitatkozhattam, végülis annyit kérhet, amennyit akar, ha én igénybe veszem a szolgáltatását. Elhatároztam, hogy betartom, amit tanácsolt, de többet nem jövök ide, hacsak észre nem veszem, hogy csodákat tesznek a kencék.
Katinak az első este óta nem ment fel újra a láza. Ennek ellenére nem mentem vissza az Amerikai útra, hanem másnap hazaindultunk a természetgyógyász konzultációk eredményével.
Otthon nem volt egyértelmű a lelkesedés. Rögtön elkezdtem adni az apróbojtorján teát. Nem volt könnyű, mert Kati a reggeli-esti tejadagján kívül nem volt hajlandó magához venni semmi folyadékot. A szokásosnál sűrűbbre készítettem a teát, és egy-egy féldecinyit töltöttem a tejhez. A mészporral nem foglalkoztam, mert minden orvos óvott attól, hogy kalciumot adjak Katinak, nehogy idő előtt becsontosodjon, záródjon a kutacsa. Amíg a vízfejűség fennáll, ez veszélyes lehet. Az olajokat kétkedve bár, de előírás szerint használtam. Negyedik napja tartott a kúra, amikor észrevettem, hogy a pelenkáján sűrű gennyfolt van. Eszembe jutott, hogy a Pető Intézetben azt mondták, náluk megtanítják préseléssel vizeletürítésre a gyermekeket. Elképzeltem, mennyi genny lehet a hólyagjában, ezért elhatároztam, megpróbálom kipréselni. Eredményes volt a próbálkozás, és ez döbbentett rá valamire, amit sosem mondtak az orvosok: a záróizom bénasága Katinál nem azt jelenti, hogy egyfolytában szivárog a vizelet, hanem azt, hogy visszatartja, nem tudja kiüríteni. Csak akkor szivárog, ha már nagyon tele van. Ettől kezdve rendszeresen, minden tisztába tételkor préseltem. Csodáltam, hogy láztalan, mikor szemmel láthatóan gyulladás van valahol a húgyutakban. Egy ismeretterjesztő munkában azt olvastam, hogy nem nehéz megállapítani, honnan jön a genny: ha a vizelés elején ürül, a hólyagból, ha a közepe tájt, akkor a vesevezetékből, ha a végén, akkor a veséből. Katinál egyértelmű volt az utóbbi. Tehát mégiscsak igaza volt a természetgyógyásznak, nem jártunk nála hiába. Ez a krónikus gyulladás okozta a lázakat. Most a tea megbolygatta, és tisztítani kezdte a vesét. Abban bíztam, hogy teljesen meg fogja gyógyítani. Ezidőtájt jelent meg Maria Treben könyve a gyógynövényekről, ő annyi biztatót mondott az apróbojtorjánról, hogy reméltem, megszűnteti a gyulladást.
Közben csendben teltek a napjaink. A kis András szépen fejlődött. A többieknél vékonyabb csontozatú gyermek, sokkal mozgékonyabb volt náluk. Előre féltem, mi lesz, ha járni tanul: tizenkilenc lépcső volt a lakáson belül. Tudtuk, hogy a mostani helyzetünk átmeneti. Álmosnak volt ugyan állása a faluban, de munkája alig akadt. Ha felszámolják a céget - és ez a következő félévben várható volt -, őt az elsők között fogják elbocsátani. A környéken más munkalehetőségre nem számíthatott. A lakást sem tekintettük véglegesnek. Lakbért nem tudtunk fizetni, Dénes atya nem is kért, de a helyi egyháztanács elvárta volna. Addig kellett munkát és lakást keresnünk, amíg még nem égett a körmünkre a gyertya. Álmos kollégája említette, hogy egy közeli nagyközségben angoltanárt keresnek, gyönyörű, vadonatúj, háromszobás szolgálati lakás jár hozzá. Elmentem az igazgatóhoz. Ideálisnak tűnt a munka is - végre újból taníthatnék! - a lakás, a hely is, de nem tudtam határozott igent mondani. Addig, míg nem látom, mennyire stabilizálódik Katikánk állapota, nem akartam felelőtlen ígéreteket tenni. Ha Kati továbbra is gyakran belázasodik, ha műtétre kell vinnem, hogyan tudjak eleget tenni az iskolai kötelességeknek? Kértem, adjanak pár hét haladékot. Az igazgató megkedvelt, szerette volna, ha náluk maradok, de sajnos, karácsonyon túl nem tud várni, meg kell hirdetnie az állást. Bármennyire szerettem volna, nem mondhattam igent. Ők könnyen találtak jelentkezőt, de nekem más lehetőségen kellett törnöm a fejem.
Mindenképpen olyan állásra volt szükség, amivel szolgálati lakás jár, tehát csak a tanügy jöhetett számításba. Én viszont nem vállalhattam állandó tanítást. Mosogatás, vasalás közben, amikor a legértékesebb gondolatai támadnak a háziasszonynak, kialakult bennem egy kép az ideális megoldásról. Egy iskola, nevelőotthon vagy kollégium gondnoki lakása lenne a legmegfelelőbb. Álmos el tudna járni dolgozni, én állandóan otthon lennék, és az otthonunk mindig nyitva lenne a bentlakók előtt. Talán tudnánk úgy élni, hogy az példaértékű legyen a felnövekvő ifjúság számára. Emellett taníthatnám a lányokat háziasszonyi, anyai teendőkre, adhatnék francia-, angolórákat, korrepetálhatnám magyarból a gyengébbeket. Ez olyan munka lenne, aminek nincs kötött munkaideje, a beteggondozás éppúgy hozzátartozna, mint az óraadás.
Januárban leírtam elképzeléseimet két idősebb ismerősömnek, akikről tudtam, hogy részt vesznek az egyház mindennapos életében, s hamar eljut hozzájuk egy-egy újonnan alapított iskola vagy kollégium híre. Azután vártam, és közben figyeltem a hirdetéseket. Álmos néha megvette a Kecskeméten megjelenő Petőfi népét, a megyei napilapot. Egyik számában interjút olvastam Nagy Bandó Andrással. Megtudtam egyrészt, hogy Orfű polgármestere, másrészt pedig egy számunkra rendkívül fontos információt: a rövidesen megjelenő könyve bevételének egy részét a pécsi gyermekklinika sebészeti osztályának javára ajánlja fel, ahol a gerincsérvvel született gyermekekkel foglalkoznak.
Következő szombaton Álmos otthon volt, és így megengedhettem magamnak, hogy egy időre elvonuljak: levelet írtam a pécsi gyermekklinikára. Most még egy nevet sem tudtam, akinek címezhetném, de ha Lorber professzor megkapta a levelemet, biztosan Pécsett is eljut a megfelelő kezekbe. Nagyon részletesen leírtam Kati állapotát születésétől kezdve a legújabb észlelésekig. Kértem, olvassák el, beszéljék meg, és ha bármiben a fennálló problémák közül segíteni tudnak, kérem, írják meg, s azt is, mikor vihetném a kislányt.
Közben Kati veséjéből folyamatosan ürült a genny. Nem volt lázas, teljesen egészségesnek tűnt, rengeteget kacagott, szójátékokat talált ki, tele volt életkedvvel, semmi se törte le a vidámságát. Olyasmin is tudott hangosan nevetni, amin más gyerek csak halványan mosolygott volna. Levittem Kalocsára, hogy megnézzék a vizeletét, és adjanak valami komolyabb, célzott kezelést. Már nem számítottam rá, hogy a tea kitisztítja.
Két hét múlva megjött a válasz Pécsről. Nagyon meghatott a levél hangneme, az őszinte segíteni akarás. Pintér professzor, a gyermeksebészeti osztály vezető főorvosa írta. Köszönik a levelemet, meglepte őket a leírás pontossága, alapossága, lényegében mindent megtudtak a kislányról, ami érdekelheti őket. A tennivalókat, a lehetőségeket akkor beszélhetjük meg, ha leviszem Katit. Bármikor levihetem, számára mindig lesz hely. Nagyon sajnálják, hogy nincs lehetőségük arra, hogy nekem is szállást adjanak, de az étkezéssel ne legyen gondom, reggeltől estig bent lehetek a kislánynál, az alvási lehetőségen kívül minden a rendelkezésemre áll.
Azonnal válaszoltam, megköszöntem a kedvességét, és jeleztem, hogy majd valamikor a tél elmúltával leviszem hozzájuk Katit.
Február 18-án arra ébredtem, hogy Kati nagyon gyors ritmusban veszi a levegőt. Megérintettem a homlokát, sütött. A hőmérő végbélben 40,6 fokon állt meg. Nyitva a szeme, de nem volt teljesen magánál. Inni kért, de alig nyelte le, kihányta. Kúpokkal, borogatással próbáltam csökkenteni a lázát. Aggasztó volt, hogy a hányás megmaradt azután is, hogy lejjebb ment a láza. Semmit sem tudott befogadni. Magához tért ugyan, de apátiás volt, közömbös minden iránt. Csak a teát kérte. Éjszaka magam mellé vettem, s pontosan hárompercenként egy-egy kiskanálnyi teát adtam neki. Mohón lenyelte, s kérte volna a többit. Ha elgyengültem, és többet adtam neki, azonnal hányt. Másnap eljött a doktornő. Azt mondta, sürgősen kórházba kell vinni a kislányt. Már lepedékes a nyelve, annyira ki van száradva. Próbálta a fejét előre hajlítani, a tarkója merev volt, a kutacsa nagyon feszült. Ezeket a tüneteket már ismertem: agykamragyulladás. Megpróbáltam Clorocidot adni, mint szeptemberben, de csak minden második adagból maradt benne valami. A láza lejjebb ment, már nem emelkedett 38,5 fölé, de a többi tünet: apátia, tarkómerevség, hányás nem szűnt. Egy napot még vártam, abban bíztam, hátha enyhül, hátha elkezd inni, s akkor nem szorul infúzióra. Közben telefonáltunk haza, hogy jöjjön el édesanyám, telefonáltunk Pécsre, hogy másnap érkezünk, és telefonáltunk Dénes atyának, megkértük, vigyen le engem Katival Pécsre a kocsijával. Mivel semmi nem változott Kati állapotában, édesanyám már elindult, a pécsiek vártak: huszadikán beültünk a Trabantba, és elindultunk Pécs felé.
 
 
0 komment , kategória:  Élsz,Barackvirág!  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 4 
2013.02 2013. Február 2013.04
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 74 db bejegyzés
e év: 1531 db bejegyzés
Összes: 8763 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 260
  • e Hét: 1246
  • e Hónap: 12633
  • e Év: 50381
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.