Regisztráció  Belépés
suzymama.blog.xfree.hu
Aki szeretetet vet boldogságot arat!! Suzy Mama
1901.01.01
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 9 
Szalalkális aprósütemény
  2013-02-07 22:13:32, csütörtök
 
  Hozzávalók

60 dkg liszt (és amennyit még felvesz a gyúrásnál)

15 dkg porcukor

1,5 evőkanál fagyos zsír

1 tojás

1 tojás sárgája

2 teáskanál szalalkáli

1 dl tej

a tészta kenéséhez:

1 tojás fehérje

a szóráshoz:

cukrozott őrölt dió

A lisztet a cukorral, a szalalkálival elkeverjük, majd hozzáadjuk a zsírt, a tojást, a tojássárgáját, a tejet és tésztává gyúrjuk. (Ha a tészta ragadna, adjunk hozzá lisztet.) Lisztezett felületen ujjnyi vastagságúra nyújtjuk, és tetszés szerinti formákra szaggatjuk. Sütőpapírral bélelt tepsire rakjuk a süteményeket, megkenjük enyhén felvert tojásfehérjével és megszórjuk cukrozott őrölt dióval. 180 fokra melegített sütőben 25-30 perc alatt halvány sárgára sütjük.

A recept a Kifőztük decemberi számában jelent meg.
 
 
0 komment , kategória:  sütemények ,édességek  
Kossuth-kifli
  2013-02-07 22:03:56, csütörtök
 
  Hozzávalók:

18 dkg liszt
1 teáskanál sütőpor
18 dkg cukor
20 dkg vaj
4 tojás
1 citrom reszelt héja
10 dkg szeletelt mandula
A tojások fehérjét habbá verjük. A vajat a cukorral habosra keverjük, hozzáadjuk a tojások sárgáját és a reszelt citromhéjat. A liszthez keverjük a sütőport. A vajas keverékbe forgatjuk a tojáshabot, majd a sütőporos lisztet. Egy 20 x 30 cm nagyságú tepsit kivajazunk majd lisztezünk, és belesimítjuk a tésztát. Végül szeletelt mandulával meghintjük a tészta tetejét. 180 fokra melegített sütőben 25-30 perc alatt készre sütjük. Miután kihűlt, 6 cm átmérőjű pogácsaszaggatóval kifliket szúrunk ki belőle. Porcukorral megszórva kínáljuk.
 
 
0 komment , kategória:  sütemények ,édességek  
Sült csirkecomb szilvaraguval
  2013-02-07 12:56:54, csütörtök
 
  Hozzávalók:

4 db egész csirkecomb
3 gerezd zúzott fokhagyma
6 dkg puha vaj

frissen őrölt bors

a szilvaraguhoz:

40 dkg szilva
2 dl száraz vörösbor
1-2 evőkanál barnacukor
csipet só
3 dkg vaj
1 dl sült csirke szaft

a tört burgonya körethez:

80 dkg burgonya
1-2 dl sült csirke szaft


tálaláshoz:
zöldfűszerek

A megtisztított, szárazra törölt egész csirkecombokat sózzuk, borsozzuk. A puha vajhoz adjuk a zúzott fokhagymát és bekenjük vele a húsokat. Kisebb tepsibe fektetjük őket, felöntjük 1 dl vízzel és lefedjük alufóliával. 190 fokra melegített sütőben 25-30 percig sütjük, levesszük az alufóliát, és addig sütjük, amíg a hús pirosra nem sül.
A szilvaraguhoz a megmosott szárazra törölt szilvát kimagozzuk. Közepes lángon felhevített serpenyőbe dobjuk és átmelegítjük őket. Hozzáadjuk a bort, a cukrot, a sót és néhány keverés után a csirkeszaftot. 2-3 perc forralás után levesszük a tűzről és hozzákeverjük a vajat.
A körethez a megtisztított burgonyát kockára vágjuk, és sós vízben megfőzzük. Áttörjük, a sóval és a sült csirke szafttal elkeverjük.
A sült csirkecombot zöldfűszerekkel díszítjük, szilvaraguval és tört burgonyával tálaljuk.

Tipp: Tetszés szerint tálalható rizzsel vagy széles metélttel is.
 
 
0 komment , kategória:  csibehúsos és más szárnyasok  
Spagetti carbonara
  2013-02-07 12:55:08, csütörtök
 
  Hozzávalók

40 dkg spagetti
20 dkg füstölt szalonna
2-3 evőkanál olívaolaj
2 dkg vaj
3-4 gerezd fokhagyma
4 közepes friss tojás
6-8 dkg reszelt parmezán sajt vagy más kemény sajt

frissen őrölt bors

tálaláshoz:
reszelt parmezán vagy más kemény sajt
zöldfűszerek (elhagyható)

A spagettit forró sós vízben all dente, azaz harapható állagúra főzzük. A szalonnát vékonyan felcsíkozzuk. Az olívaolajat egy nagy serpenyőben, közepes lángon felmelegítjük. Egy megtisztított fokhagymagerezdet késsel szétnyomjuk, és az olívaolajhoz adjuk a szalonnával együtt. Amikor a fokhagyma barnulni kezd, kivesszük, a szalonnát addig sütjük, amíg ropogós nem lesz. A tojásokat felverjük, hozzáadjuk a reszelt sajtot és sózzuk, borsozzuk. A megfőtt spagettit leszűrjük, hozzákeverjük a szalonnához és átmelegítjük. A lángról levéve hozzákeverjük a maradék zúzott fokhagymát, a vajat és végül a tojásos keveréket. Jól átkeverjük, melegen reszelt sajttal, zöldfűszerekkel megszórva tálaljuk.
 
 
0 komment , kategória:  Tésztafélék  
Stroganoff húsgolyók
  2013-02-07 12:52:59, csütörtök
 
  Hozzávalók:

30 dkg darált hús
1 db szikkadt zsemle
1 db tojás
3-4 gerezd zúzott fokhagyma
csipet kakukkfű

frissen őrölt bors
olaj a sütéshez

a mártáshoz:

1-2 db közepes hagyma
15 dkg apróbb vargánya gomba (fagyasztott is lehet)
2-3 db savanyú uborka
1 evőkanál magos dijoni mustár
2 dl tejszín
1 dl száraz fehérbor

bors

A zsemlét langyos vízbe áztatjuk, kinyomkodjuk, és a húshoz adjuk a többi hozzávalóval együtt. Jól elkeverjük a masszát, gombócokat formázunk belőle és kisütjük. A mártáshoz a hagymát felcsíkozzuk, vajon üvegesre sütjük. A vargányát megtisztítjuk, megmossuk, vékony szeletekre vágjuk, és a hagymához adjuk. Néhány percig sütjük, majd sózzuk, borsozzuk, felöntjük tejszínnel, hozzáadjuk a mustárt, a vékony csíkokra vágott savanyú uborkát, végül a fehérbort. Közepes lángon sűrűsödésig főzzük a mártást, majd hozzáadjuk a kisütött húsgolyókat és 5-6 percig, lassú tűzön összeforraljuk.

Melegen tálaljuk. Kínálhatjuk tésztával, burgonyalángossal, rizzsel.
 
 
0 komment , kategória:  sertéshúsos  
Almás hagymakrémleves
  2013-02-07 12:50:36, csütörtök
 
  Hozzávalók

3-4 fej közepes hagyma
3 db közepes alma
1,7 dl húsleves
5 dkg vaj
2 evőkanál olívaolaj
1 csapott kávéskanál szárított kakukkfű
1 csipet szárított csilipaprika pehely
1 csapott kávéskanál őrölt fahéj
1,5 evőkanál barna cukor
1,5 evőkanál keményítő
1,5 dl tejföl

frissen őrölt bors

a tálaláshoz:

pirított kiflikarikák
zöld fűszerek
A vajat közepes lángon felolvasztjuk, hozzáadjuk az olívaolajat, a kockára vágott hagymát és üvegesre sütjük. Hozzáadjuk a meghámozott, kimagozott, gerezdekre vágott almát és néhány percig együtt sütjük. Fűszerezzük kakukkfűvel, őrölt fahéjjal, csilipaprika pehellyel és hozzáadjuk a barna cukrot. Felöntjük húslevessel, ízlés szerint sózzuk, borsozzuk, és közepes lángon addig főzzük, amíg a hagyma és alma puhára nem fő. Ekkor összeturmixoljuk, majd a keményítőt kevés vízzel, a tejföllel jól elkeverjük, a leveshez adjuk és közepes lángon sűrűsödésig főzzük. Melegen, pirított kiflikarikákkal, zöld fűszerrel tálaljuk.

Tipp: A levest tálalhatjuk pirítóssal, pirított kenyérkockával, almaszirommal is.
 
 
0 komment , kategória:  levesek  
Olvasd, és oszd meg másokkal is, ha tetszett.
  2013-02-07 12:43:18, csütörtök
 
  III. fejezet/1


Három csomaggal indultam. Volt egy vállra akasztható, könnyű, cipzáras oldaltáskám, Katit egy sötétkék vászonkenguruban a hasamon hordtam, egyik kezemben volt az utazóládája. Így elég jól tudtam közlekedni, a másik kezem szabadon volt. Kocsival levittek minket Aradra, ott kellett felszállnunk az Orient-Express-re.
Azokban a zavaros időkben nagyon kevesen utaztak ki Romániából, teljesen üres fülkében helyezkedtünk el. Katit a karomban tartottam, amíg integettünk, aztán kinyitottam a ládáját, belefektettem, én pedig leültem vele szemben. Nagyon féltem a vámtól. Féltettem Katit, talán kibontják, hogy nem rejtettem-e valamit a pelenkájába.
A kicsi lányt nem zavarta a vonat zakatolása, mire a határhoz értünk, elaludt. Kora hajnal volt még. Először a határőr érkezett, átvette az útlevelemet, valutaigazolást, mindent rendben talált, látszott, hogy tud már rólunk. Más volt a helyzet a vámossal. Ötvenes, kedélyeskedő vámos bácsi lépett be a fülkébe: "Hova utazik, asszonykám?" Mondtam, hogy Párizsba. "Disszidálunk, disszidálunk?" "Nem, a kislányomat viszem műtétre." Ekkor vette észre Katit. Rögtön elkomolyodott, őszinte szánalom ült ki az arcára. "Mi baja van a kicsikének?" Pár szóval elmondtam, ő a legnagyobb sajnálatát fejezte ki, igazán reméli, hogy sikerül segíteni rajta, szerencsés utazást, a kicsinek gyógyulást kívánt, elköszönt és elment. Hihetetlen volt. Kati létének legnagyobb csodája mióta megszületett, hogy mindenkiből előhozta a mélyen elrejtett, legemberibb vonásokat: a szánalmat, együttérzést, segítőkészséget, a szeretetet. Talán ez az ő hivatása? Ezért kellett így születnie? Az ő jelenlétében megszűnik minden irigység, versengés, féltékenység, kialusznak a hátsó gondolatok. A támadva védekező emberek elvesztik agresszivitásukat, sértettségüket, a közömbösök érzőkké válnak, a komolytalanok elkomolyodnak, a közönséges viselkedésűek jól neveltek lesznek. Csodálatos hatalmat adott neki a Jóisten. Lám, még ez a vámos is, akinek hivatása a bizalmatlanság és kötekedés, érzékeny, sőt együttérző magánemberré válik.
Budapesten Kálmán várt, Melinda férje, Kati keresztapja. Náluk szálltunk meg. Ki akartam használni az engedélyezett három napot, hogy elvigyem Katit az Amerikai úti Idegsebészetre. Délután telefonáltam a barátnőimnek, volt kolléganőimnek az egyetemről, mindenkivel sikerült beszélnem, örvendtek, hogy kijutottunk a lezárt Romániából. Másnap, pénteken, Katit a keresztanyjára bíztam, én elmentem az Amerikai útra, hogy megkeressem Lekka doktort. Komoly, rokonszenves fiatal orvos, részletesen kikérdezett Katiról. Magammal hoztam az Erika leírását és néhány röntgenfelvételt. Azt mondta, föltétlen el kell készíteni a CT vizsgálatot, mert csak az mutatja meg a vízfejűség állapotát. A sürgősségre való tekintettel megpróbálja rávenni a kollégákat, hogy vasárnap délelőtt, soron kívül, az ambuláns betegek között Katit is megvizsgálják. Nem derült ki, honnan hallott rólunk, számomra ismeretlen volt az a debreceni orvosnő, akire hivatkozott.
Délután felhívtam a volt professzorom kolléganőjét, akit nem is ismertem, de aki beszélt Katiról párizsi barátnőjének, Klárának, tehát véső soron neki köszönhettük, hogy itt vagyunk. Örült a hívásomnak, mert mint kiderült, Klára épp Magyarországon van, s azt üzeni, ne induljunk hétfőn, mint terveztük, mert ő csak szerdán ér haza Párizsba repülővel, tehát nekünk csütörtökre kellene oda érkeznünk. Péntekre beszélte meg a konzultációt a párizsi professzorral. Arra kér, használjuk ki az időt, minél több vizsgálatot, CT-t, röntgenfelvételt készítsünk el Budapesten, mert odakinn ezek mind súlyos pénzekbe kerülnek.
Így hát szombaton elmentünk a Heim Pál kórházba, ahol elvégezték a legfontosabb vizsgálatokat. Este kikerestem a telefonkönyvből Dévény Anna számát, és felhívtam. Több róla vagy vele készült megrendítő rádióműsort hallottam, tudtam, hogy különleges tornagyakorlatokkal kezel olyan mozgássérült betegeket, akiknek járó- illetve mozgásképességéről az orvosok lemondtak. Nagyon sok munkája van, nincs ideje, hogy kitanítson segítőkész gyógytornászokat, akik megosztanák vele a munka nehezét. Annyi betege van, hogy már alig győz velük foglalkozni, s bár eredményei vitathatatlanok, sem az orvostársadalom nem ismeri el, sem a hatóságok nem hajlandók támogatni. Beszélgetésünkből kiderült, hogy spina bifidás betegekkel nem foglalkozik, csak agyi eredetű bénulással. Elnézést kértem a hétvégi zavarásért, és elköszöntem.
Vasárnap délelőtt elmentünk a CT-re. Szerencsére kocsit is vittem, s belefektettem a kislányt a másfél órás várakozás alatt. Lekka doktor is bent volt. Mindenki rendesen viselkedett: a nővér gyöngéd szeretettel vette át Katit, megkért, hogy várakozzam az előtérben, idegennek nem szabad belépnie a szobába. Rövid időre el kell altatniuk Katit, mert ő még nem érti meg, hogy nem szabad mozdítania a fejét a vizsgálat alatt. Pár pillanatig hallottam a sírását, aztán csend. Kb. 15 perc múlva kihozta a nővérke, láttam, hogy ébredezik, de még nincs magánál. Figyelmeztettek, hogy amíg teljesen fel nem ébred, ne adjak neki enni, nehogy kihányja. Az udvaron sétálgattunk a virágzó hársfák alatt, amíg vártuk az eredményt. Megkaptam a felvételeket is, mert magammal akartam vinni őket. Nagyon nagymérvű kamratágulatot és mintegy másfél centi vastag agykérget mutattak a képek, de az agya nem volt összepréselődve. Számítottam az eredményre, higgadtam vettem tudomásul. A szemfenékvizsgálatot még otthon elvégezték, az eredmény nálam volt. Nem talált semmi kóros elváltozást a szemorvos. Ez biztató volt, mert bizonyos szemfenéktünetek meglétekor már nem végzik el a shunt-műtétet.
Nehezen telt el a két nap az indulásig, bár szívesen voltam együtt Melindáékkal. Beszédtémánk volt bőven, és látogató is jutott délelőttre is, délutánra is. A megbeszélnivalók közt fő helyen az áttelepülésünk állt. Mindenki próbált lakásmegoldást találni, de nem sok sikerrel. Felmerült lakatlan vidéki parókia lehetősége, anyagi támogatás Gyulay püspök úrtól, albérlet havi tízezerért, aminek díját az első hónapokban barátaink összeadnák, stb. Mindez csak az ábrándok világában való tapogatózás volt, hisz még fogalmunk sem volt arról, mikor kapjuk meg az áttelepülési engedélyt.
Végre elérkezett szerda reggel, június 21-e. Azért jegyeztem meg a dátumot, mert már akkor észrevettem, úgy alakult, hogy az év legrövidebb éjszakáján fogunk utazni - a lehető legkevesebbet veszítem a látnivalók közül. Rajtunk kívül hárman voltak a fülkében: két kanadai fiatalember, akik Münchenbe mentek, és egy osztrák úr Bécsből. A határig mindenki begubózott, a magyar vámosok és határőrök érkezése-távozása oldotta fel a hangulatot. Az osztrák határőrök is alaposan ellenőrizték az útleveleket, hisz ekkor már jó ideje tartott az illegális kelet-nyugati népvándorlás. Osztrák területre érve mindenki mosolygóssá vált. Nekem volt a legnagyobb élmény, hiszen bár ismertem nyugati embereket, akiknek viselkedéséből, szavaiból megsejtettem valamit a kinti világból, most egészen új helyzet állt elő: én magam törtem be a tiltott-szabad területre. Tolmácsoltam az angolul beszélő kanadaiak és az osztrák bácsi között, ami izgalmas, de meglehetősen nehéz feladat volt, mert nagyon mélyről kellett előkotornom csekélyke, gimnáziumi német tudásomat. Azért a lényeget mindig sikerült továbbítanom egyik féltől a másikig. Jót mulattam magamban az osztrák úr önérzetes háborgásán, mikor meghallotta, hogy a fiúk következetesen németnek tartják, bár tudják róla, hogy bécsi. Kérte, magyarázzam meg nekik, hogy amiért azonos nyelvet beszélnek, attól még osztráknak lenni egészen mást jelent, mint németnek. Kati be volt takarva a ládájában, úgy hat hónapos ép, nyugodt kisbabának látszott. A fiúknak tetszett, mennyire kék, igazi kék a szeme, s különböző arc- és kézjátékokkal szórakoztatták, amit ő boldog nevetéssel díjazott.
Bécsben leszállt a bácsi, de senki sem jött a helyébe. Kati elaludt, a fiúk is elcsendesedtek. Ittam magamba a tájat, próbáltam leszűrni a települések képéből, mi az, ami speciálisan osztrák, majd ahogy a határon átjutottunk (észrevétlenül, semmi ellenőrzés nem volt), mi az, ami jellegzetesen német. Úgy tűnt, mintha Ausztriában ezt a sínpályát végig üdülők mellé telepítették volna. Hófehér falú, sötétbarna ablakkeretes, fa-erkélykorlátos házak, rengeteg piros muskátlival, Németországban már kevesebb volt a virág, több a bezárt zsalugáter. Szépek, modernek, tiszták voltak a házak, de többnyire hiányzott belőlük az a derű, ami olyan kedves látvánnyá tette az osztrák tájat.
Münchenben leszállt a két fiatalember is. Ahogy közeledtünk a francia határhoz, egyre ridegebbé váltak az épületek, egyre nagyobb szerephez jutott a kő, egyre kisebbhez a fa. Furcsa élmény volt, hogy megnyúlt a nappal. A nap járásával egyező irányba haladtunk, így mire sikerült megnyernie a versenyfutást, s lebuknia a láthatáron, két órával több volt, mint a budapesti naplementekor. Éjfélben megálltunk Strasbourgban. Kati már két órája aludt az egyik ülésen, én is lefeküdtem. Aludni nem tudtam, félálomban töltöttem az éjszaka hátralévő részét. Nem akartam gondolkozni, úgysem tudhattam, mi vár ránk. Nem volt helye a kételkedésnek, ha egyszer már elindultunk. Odabíztam magunkat Isten kezébe, hittem, hogy mindez az Ő akaratából történik.
Hat órára érkeztünk meg Párizsba. Hajnalodott. Katit magamra kötöttem, összecsuktam a ládáját, a csomagomat a vállamra vettem, és kiléptem a folyosóra. Az ablakon át rögtön megláttam Klárát, ő is észrevett. Mikor leszálltam, megpusziltuk egymást, nem volt szükség bemutatkozásra, természetesnek, tűnt, hogy azonnal felismertük egymást. Öt-hat évvel lehetett idősebb nálam, világos színű nyári ruhát viselt. Kicsit idegesnek, izgatottnak tűnt, de ezen sem csodálkoztam, mert az írásából már következtettem rá, hogy az idegei nincsenek rendben. Előbb beálltunk a taxira várók hosszan kígyózó sorának a végére, de Klára türelmetlen volt, szólt, menjek szorosan mögötte, s megkerülve a korlátot, előre siettünk az éppen beálló taxihoz. Magyarázatként Klára a kicsire mutatott, senki nem méltatlankodott, mosolyogva bólintottak.
Fiatal néger sofőr vezette a taxit. Klára bemondta a címet, a sofőr tudta az utat. Többemeletes, szép, egyedi tervezésű modern épület bejárata előtt állt meg a taxi. Klára fizetett, kiszálltunk.
Nehezen tudom folytatni. Legszívesebben átugranám a következő órát, de sajnos, ami ekkor történt, az is hozzátartozik Kati életéhez, s a magaméból sem tudom kitörölni. Talán az is fokozta a sokkhatást, hogy egész éjszakai utazás állt mögöttem, s álmaim városába való érkezéskor történt. Na és teljesen váratlan volt, mert a levelek alapján Klárát idősödő, jótékonykodó, magányos hölgynek képzeltem el, akinek esetleg családos gyermekei vannak.
A bejárati ajtó automatikusan nyílt, ahogy közeledtünk felé. Beléptünk egy ragyogóan tiszta, tágas folyosóra, lábunk alatt sötétbarna szőnyegpadló, a falakat melegbarna, halvány, rücskös tapéta borította. Nagyon elegáns volt. Egy-két forduló után megálltunk egy szintén sötétbarna, aranygombos ajtó előtt. Klára beillesztette a kulcsát a zárba, beléptünk. Folyosószerű előszobában voltunk. Szemben csöpp konyha nyitott ajtaja, balra ebédlő, jobbra hosszan elnyúlt a folyosó, annyit láttam, hogy egy szemüveges férfi tűnik el egy ajtó mögött. Klára minden ízében remegett, de még mindig nem értettem, miért. Bevezetett az ebédlőbe. A modern francia lakásokban az ebédlő és a szalon egyetlen kb. 8x5 m-es szobában van. A bejárathoz közelebb, a szoba sötétebb részében állt az ebédlőasztal magas hátú székekkel, tálaló, ebédlőszekrény, majd az ablak felé fotelekből, díványból, dohányzóasztalból álló ülőgarnitúra, TV, vitrin. Katit letettük a díványra, én mellé ültem, Klára kiment. S akkor kint felharsant egy férfihang. Franciául ordított, eleinte semmit sem értettem. Klára próbálta halkan csitítani, de ez csak olaj volt a tűzre. Egy pillanatra csend lett, Kati elkezdett sírni. Erre berobbant a férfi az ebédlőbe, meglátta a kislányt, magából kikelve kezdett üvölteni. Klára falfehéren állt mellette, ha szóhoz jutott, dadogva próbált magyarázkodni. Két elemista korú kisfiú közömbös arccal figyelte a szülők veszekedését, ellenséges pillantásokkal méregettek minket. A férfi szóáradatából lassan megértettem annyit, nem is tudott a jövetelünkről. Szemére hányta Klárának, hogy napokig távol volt otthonról, itt hagyta őt a gyerekek, a háztartás gondjaival, s most még ráadásul ezeket is idehozta. A jelzőket szerencsére nem értettem. Klára sírva magyarázkodott, ez az a beteg kislány, akit meg kell műteni, de csak további szitkozódás volt a válasz. Szó nélkül elkezdtem öltöztetni Katit. Nem tudtam, hová megyek, de innen el. Gondoltam, valamelyik egyháznál, valahol csak szerzek annyi pénzt, hogy hazautazhassunk. A férfi észrevette szándékomat, hirtelen elhallgatott, odajött hozzánk, az arcomba meredt, és fojtott hangon rám szólt: "Restez ici! V'comprenez? Restez ici!" (Itt marad! érti? Maradjon itt!) Felvettem Katit, ránéztem, annyira megsajnáltam, hogy nem tudtam tovább uralkodni magamon, kitört belőlem a sírás. A férfi megfogta a karomat, felállított, szó nélkül kivezetett az ebédlőből, el a konyha előtt, kinyitotta a következő ajtót, és kijelentette: "Ez a hálószobánk, itt fognak lakni. Mi majd alszunk a szalonban". Kifordult, és behozta a csomagjaimat, majd összeszedte az ágyról az ágyneműt, és kivitte az ebédlőbe. Én megkövülten álltam, Klára az ebédlő sarkában csendesen sírdogált. Visszajött a férj, párnákat, takarókat szedett elő, pillanatok alatt megágyazott, mondta, tegyem le Katit a franciaágyra, és menjek vele. A folyosó végéhez vezetett, benyitott a fürdőszobába. Végigmutogatta, mit hol találok, aztán visszakísért Katihoz. Egész idő alatt nem tudtam, gúnyolódik-e, vagy komolyan gondolja. Most már tudom, hogy semmi baja nem volt velünk, csak Klárára volt dühös. Pedig Klára milyen boldog volt a váratlan hazautazása miatt: a TV1 őt kérte meg, hogy vezesse a stábot a magyar-román határra, készítsenek riportokat az ottlakókkal, a zöldhatáron átvergődőkkel, próbálják kideríteni, valóban az életüket kockáztatják-e ezek az emberek. Megtisztelő volt ez a szerep, de a francia férj nem értékelte.
Ahogy kiment tőlünk, s az ajtót betette maga mögött, az ordítás folytatódott. Borzasztóan tudnak a franciák veszekedni. Csendes társalgásban is megnyomják a szavak utolsó szótagját, de ha ráadásul felemelik a hangjukat, minden szó vége úgy hat, mint egy ostorcsapás. Lassacskán lehiggadt, csak az ajtókat csapkodta még, aztán a gyerekekkel együtt elviharzott. Klára bejött hozzánk, még mindig remegett. Kérte, ne vegyem komolyan a mai jelenetet, a férjének magas a vérnyomása, minden reggel cirkuszol. Most különösen azért dühöngött, mert Klára két nappal tovább volt Magyarországon, mint ahogy előre bejelentette, s minden gond a férfi nyakába szakadt. Klára előző este érkezett meg, elfelejtette mondani, hogy jövünk, csak reggel említette, amikor kirohant elénk az állomásra. A férj tudta, hogy valamikor meg fogunk érkezni. Különben sem szereti a Klára magyarországi útjait, úgy érzi, elvonják a figyelmét a családról, a gyerekekről, a rokonok, barátok csak kihasználják. Decemberben lakott náluk pár napig egy székely család, szemtelenek voltak, mindenhová hurcoltatták magukat, minden kellett nekik, s ráadásul valami pénzt is elvittek a lakásból. (Másnap 5 frankot találtam a fürdőszoba polcán: férj-uram próbára akart tenni. Persze, nem nyúltam hozzá, akkor már megpróbáltam mulatni rajta.)
Annyit még gyorsan elmondott Klára, hogy másnapra, péntek délutánra beszélte meg a találkozást a professzorral. Azt is említette, hogy levelet kapott Esquelbecq-ből, s telefonon is felhívták ottani ismerőseim. Úgy egyeztek, hogy péntek este újra hívják Klárát, addigra megtudjuk a konzultáció eredményét. Ja, és ma délelőtt meg fog jelenni egy úr, aki szabad idejében rendelkezésünkre áll, amíg itt vagyunk. Magyar származású, munkanélküli matematikatanár. Azzal Klára is felszedelőzködött, s munkába indult. Még visszaszólt, hogy együnk, amit találunk (Kati részére méregdrága bébiételek álltak az asztalon), s megmutatta, hogyan zárjam be a bejárati ajtót.
Nagyon rosszul éreztem magam. Mintha minden lendület kiveszett volna belőlem. Reméltem, helyrejövök, ha pihenhetek egy kicsit, és higgadtan, tiszta fejjel végiggondolhatom, mi a teendő. Annyit tudtam, hogy a lehető legkevesebb időt fogjuk ebben a házban tölteni. A másnapi kórházba menést azonban itt kell kivárnom. Átmentem a konyhába. Fáradtabb és csalódottabb voltam annál, hogy kellőképpen méltányolni tudjam a berendezést, de így is gyönyörködtem benne. Sötétbarna munkaasztal húzódott végig a jobboldali falon, a szemben lévő erkélyajtótól számítva: hűtő, fiókos szekrény, mosogatógép és villanytűzhely, a tetejük egybefüggő, tükörsima lap. Mosogatógépet sem láttam azelőtt, mégis a kerámialapos villanytűzhely lepett meg legjobban. Addig azt sem tudtam, hogy van ilyen, az elnevezését is később tanultam meg. Szép volt, biztonságos, könnyen tisztítható. Kis asztalka állt a szemközti fal mellett, annál lehetett egy-két személynek reggelizni, oda készítette ki Klára a Katinak szánt bébiételeket.
Tíz óra körül csengettek, s beszólt magyarul Béla, nyissam ki nyugodtan az ajtót, ő a kísérőnk. Épp csak bemutatkozni jött, holnap ő visz az orvoshoz. Most csak egy órája van, beugrott megnézni, nincs-e szükségünk valamire, s ha már itt van, hátha talál a hűtőben valami főtt ételt. Ritkán főz magának, s a munkanélküli segélyből nem futja éttermekre. Kérdeztem, miért nem tanít, azt válaszolta, nem éri meg a kínlódást. Sokkal több baja lenne, s a fizetése alig volna több a segélynél. Kis manzárdszobában lakik, nősülni szeretne, fülig szerelmes egy elvált magyar asszonyba, de nem meri neki megmondani, milyen körülmények között él, nehogy visszautasítsa. Most tehát valami lakás után kell néznie, ahová kihozhatná az asszonykát két gyerekével, stb. stb. Kedélyesen, apró heherészésekkel tarkítva, egyfolytában beszélt, amikor éppen üres volt a szája. Aztán felállt, s a másnapi találkozásig búcsút mondva, eltávozott.
Előszedtem a jegyzetfüzetemet, amelyben a címjegyzékem is volt, és megkerestem benne a címét és telefonszámát Álmos egyik volt diáktársának, aki francia lányt vett feleségül. Nem számítottam rá, hogy ebben a délelőtti órában otthon találom, de nem volt veszítenivalóm, tárcsáztam a számot. Már a "Halló!"-ból tudtam, hogy magyar emberrel beszélek, nem is próbálkoztam franciául érdeklődni. Ő volt. Pár szóval bemutatkoztam, majd vázoltam a helyzetünket, s megkérdeztem, nem volna-e mód rá, hogy náluk lakjunk, amíg itteni teendőinket elvégezzük. Elnevette magát, azt mondta, egyáltalán nem csodálkozik a fogadtatásunkon. A franciák nagyon furcsa emberek. Képzeljem el, nekik nagy lakásuk van, hárman laknak benne, mégis, ha az anyósáék feljönnek vidékről, föl sem merül, hogy náluk szálljanak meg, inkább szállodában laknak. Jó a kapcsolatuk, eljönnek ebédre, együtt töltik a délutánt, megvacsoráznak, azután mennek a szállodába. A franciák nem tudnak pár óránál tovább egy levegőt szívni valakivel, aki nem tartozik a legszűkebb családi körhöz. Ezt másoknál is észrevette. Mindenesetre, délután beszél a feleségével, aki orvosnő, és nagyon együtt fog érezni velünk, de nem hiszi, hogy befogadna az otthonukba. Azt inkább el tudja képzelni, hogy jövő héten, amikor elutaznak pár napra, ideadja a kulcsot, hogy távollétükben mi lakjunk az üres lakásban. Mert nem bizalmatlanságról van szó. Megköszöntem a szívességét, letettem a kagylót.
Este hat után jött haza a család. Előbb a férj. Márta elment a gyerekekért. Katival bent maradtunk a szobában. Egész nap nagyon csendesen, nyugodtan viselkedett a kicsi lány. Vacsorára Klára engem is előhívott, uborkamártást készített frissen sült borjúszelettel, utána bort ittak. Tévézés helyett én visszavonultam.
A második reggel hasonlóképpen indult, mint az első. Hajnali veszekedés, talán kicsit kevésbé hevesen, reggeli, aztán a férj elvitte a gyerekeket. Klára egy órával később ment hivatalba. Már lehiggadt, mire én kijöttem. Kati kezdte megszokni, hogy a reggeli tejét kicsit később kapja. Klára szólt, ne keressek csészét a házban, mert francia szokás szerint fületlen porcelántálkából isszák a reggeli italukat - többnyire híg feketekávét.
Délelőtt nem jött el a gavallérunk. Kettecskén üldögéltünk a lakásban. Arra gondoltam, második napja vagyok Párizsban, s itt kell rostokolnom bezárva, annyit látok a városból, amennyi az ablakkeretbe befér. A szemétszállítókat szerettem nézni, tegnap is láttam őket. Négerek voltak, gyorsan, ügyesen dolgoztak, ürítették a kukákat. A feltűnő az volt, hogy patyolattiszta, frissen vasalt munkaruhát viseltek minden nap. Rendőröket is láttam minden délelőtt a ház körül. Klára mesélte, hogy a magasföldszint alatti beugrókat gyakran foglalják el hajléktalanok, ami ellen lázadoznak a lakók.
Kettőkor megérkezett Béla, hogy elkísérjen az Hôpital des Enfants Malades-ba. Katit felkötöttem a hasamra, magamhoz vettem egy kézitáskát a papírjaival, CT- és röntgenfelvételeivel, és elindultunk. Kb. hatpercnyi gyaloglásra volt a legközelebbi metrómegálló. Semmi feltűnő nem volt az utcákon, talán csak annyi, hogy a modern, többemeletes lakóépületek mindegyike teljesen elütött a másiktól, színekkel, formákkal, merész vonalakkal próbálták változatosabbá tenni őket. Térképről tudtam, hogy a város északkeleti sarkában lakunk egy lakónegyedben. Feltűnt az is, hogy június végén együtt volt a zöldséges standokon az eper, kiwi, fóliázott sárga- és görögdinnyeszeletek, szőlő, sütőtök.
A metró nem volt olyan impozáns, mint a budapesti. A kocsik hasonlók voltak, de nem mozgólépcsőn, hanem rendes gyaloglépcsőn jutottunk le a peronra. Európa legrégibb földalattiján járunk. A lépcső mellett nyilak mutatták, melyik végállomás felé milyen irányba kell fordulni. Béla előre megmondta, s a kis metrótérképen meg is mutatta, melyik megállóban kell kiszállnunk. Kb. 25 perc metrózás után megérkeztünk. A napvilágra jutva, szemünkbe tűnt párszáz méternyire az Invalidusok csillogó aranykupolája. Mindenütt rendőrök serénykedtek: derékmagasságú, mozgatható korlátokat helyeztek el végig a járda szélén. Ma érkezett Párizsba Gorbacsov, 4-kor itt fognak elhajtani. Nem volt időnk csatlakozni az ácsorgókhoz, már csak három percünk volt háromig. Befordultunk egy mellékutcába, s rövidesen beléptünk az Hôspital főkapuján. Hatalmas épületegyüttes, később tudtam meg, hogy ez volt a világ első gyermekkórháza. 1802-ben alapították. Elég nehezen találtuk meg a Neurochirurgie (idegsebészet) feliratot. Bent, kérésünkre, egy hölgy azonnal Prof. Pierre Kahn szobájához vezetett. Kopogtattunk, beléptünk. Nagyon rokonszenves, 45 év körüli, magas, sötéthajú férfi volt a professzor. Angolul beszélgettünk. Türelemmel, figyelmesen hallgatta beszámolómat Katiról, olyannyira, hogy még azt is megkockáztattam, kikérem véleményét a vízfejűség alakulásáról: vajon nem történhetik-e meg, hogy a szervezet rájön, nem kell már fölöslegesen liquort termelnie, s lassanként magától megoldódik a probléma. Csak annyit válaszolt, minden él nélkül, hogy az ő tapasztalata szerint a szervezet mindig ugyanolyan mennyiségű liquort termel. Nagyon csodálkozott, hogy a háta magától hámosodott be, s míg meg nem vizsgálta, nem akarta elhinni, hogy hiányzik három bordája. Azt hitte, csak tévedésből mondok bordát a csigolyák helyett. Említettem neki, hogy ez a Jarcho-Levin szindróma tünete, de arról még nem hallott, mondta, még nem találkozott hasonló esettel. Kérdeztem, valóban szükségesnek tartja-e a shunt-műtétet. Azt mondta, igen, bár nem sürgős, mert úgy tűnik, a liquor talált magának valami elfolyási lehetőséget, a kutacs nem túl feszes. De a műtétre szüksége van, mert a folyadék az agyat a koponyához nyomja, s az agy állandóan szenved. "The brain is suffering." Ezek a szavak győztek meg végül, hogy nem szabad tovább teketóriáznom. Megkérdeztem, vállalná-e a műtétet, mikor, mennyibe kerülne, bent lakhatnék-e Katival a kórházban. Vállalja, mondta, de a jövő hete foglalt, az azután hét keddjén jöjjünk vissza. Akkor megcsinálják a scanner vizsgálatot, s annak függvényében megműti. A műtétet követő éjszaka mellette maradhatok. Katinak még öt napot kell föltétlen a kórházban lennie, utána kivihetem, de újabb öt nap után vissza kell hoznom ellenőrzésre. Ha akkor is minden rendben lesz, akár indulhatunk is haza. Összeszámolta, az egész összesen harmincezer frankba kerülne, beleszámítva a szállásdíjamat is a lehető legolcsóbb panzióban. Arra vigyázzak, hogy a következő héten nehogy megfázzék a kislány, mert a legkisebb nátha is meghiúsítja a műtétet. A scannerre ad vizsgálati javaslatot a következő keddre, és kiállítja a kórházi beutalót is. Ez a konzultáció 500 frank. Béla csekkel fizetett, aztán eljöttünk.
Hazafelé se láttunk többet a városból, az utcán az izgalom tetőfokára hágott, közeledett a négy óra. Most sem volt időnk bámészkodni, Bélának programja volt. Útközben újból végighallgattam áradozását a szerelméről, aztán hazaértünk. A háziak még nem voltak otthon. Kati továbbra is nagyon szépen viselkedett, semmi gond nem volt vele egész úton. Megetettem, lefektettem. Hat után hazajöttek Kláráék. Valamennyien együtt érkeztek, a konyhában fogadtam őket. Kicsit oldottabb volt a hangulat. Klára kikérdezett az orvosnál tett látogatásunkról, amit válaszoltam, tolmácsolta a férjének és a gyerekeknek.
Este ketten hívtak telefonon. A bukaresti ismerős felesége érdeklődött a vizsgálat eredményéről, és felajánlotta a lakásuk kulcsát a következő hétre, majd késő este Marie-France hívott Esquelbecq-ből. Klára beszélt vele, megegyeztek, hogy másnap, szombaton reggel Katival vonatra ülök, ők várnak Dunkerque-ben.
Klára férje még mindig nem szelídült meg irányunkban annyira, hogy vállalja, kivisz kocsival reggel a pályaudvarra. Taxival mentünk, Klára elkísért - szombat volt, nem kellett munkába mennie. Kati a hasamon, az utazóláda a kezemben, a csomag a vállamon. Klára megvette a jegyet, s közölte, hogy Hazebrouk-ban kell leszállnom. Kérdeztem, miért nem Dunkerque-ben, este még arról volt szó. Nem, nem, azóta eszébe jutott, hogy Hazebrouk-ban, az utolsó előtti megállóhelyen. De honnan fogom tudni, mikor következik Hazebrouk? Dunkerque egyszerű lett volna, mert végállomás. A vonat végénél álló kalauz, aki a peronon kezelte a jegyeket, kérdésünkre megmondta, hogy jegyünk az utolsó előtti kocsiba szól, és 11 előtt 10 perccel érkezünk Hazebrouk-ba. Akkor még nem tudtam, hogy itt ezt másodpercre komolyan lehet venni. Láttam, hogy a hátsó két kocsira rá volt írva: Dunkerque, a többire nem, de mert nem én voltam otthon, rábíztam magam Klárára, ő pedig előre vitt a mozdony utáni második kocsiba. A fülkében, ahol helyet találtunk, egy háromtagú török család utazott. A ládát nem nyitottam ki, Katit az ölemben tartottam. Nagyon szeretett úgy ülni, rám simulva, mint a kenguruban, épp csak kilazítottam a pántokat. Elindultunk. Volt min töprengenem. Vajon ez a kocsi elmegy-e Dunkerque-ig? Hol kell leszállnom, hol várnak: Hazebrouk-ban vagy Dunkerque-ben? Hogy fogom megtudni, hogy Hazebrouk következik? Mintegy tízpercnyi utazás után próbáltam megkérdezni az útitársakat, vajon Dunkerque-be megy-e a kocsi. Sajnálkoztak, hogy nem tudják. Mit volt mit tenni, visszakötöttem Katit, átmentem a szomszéd fülkébe, ott sem tudták, azt tanácsolták, hogy keressem meg a kalauzt, most ment át a következő kocsiba. Én is átevickéltem Katival, megtaláltam, és megkérdeztem a kalauzt, melyik kocsi megy Dunkerque-be. Mondta, hogy innen a hatodik és a hetedik, közvetlenül a mozdony mögött. Tehát azok, amelyeken én láttam a táblát, csak úgy látszik, a tolatások során a mozdony a vonat másik végére került. Azt javasolta a kalauz, hogy szálljak le a következő állomáson, és menjek előre. Három percet áll a vonat. Visszamentem a fülkébe, felszedelőzködtem, kiálltam a folyosóra, s vártam, hogy megálljunk. Kb. negyed óra múlva lassított a vonat, és megállt. Sikerült kinyitnom az ajtót, nagy nehezen lekászálódtam, s elkezdtem szaladni az első kocsik felé. Katit igyekeztem bal kezemmel gyöngéden, de azért jó erősen magamhoz szorítani, hogy megkíméljem a zötyögéstől: nehézkesen tudtam futni a másik két csomag miatt. Végre elértem a megfelelő kocsit, s utolsó erőfeszítéssel felmásztam az első ajtóhoz. A kocsi peronján nekidőltem a falnak, s pár percig próbáltam levegőhöz jutni. Közben a vonat elindult. 9 óra múlt pár perccel. Ez másfajta kocsi volt, mint az előző, nem volt fülkékre osztva, leginkább egy repülő utasteréhez hasonlított. A csomagoknak külön fülkéjük volt a kocsi elején, oda lepakoltam, aztán helyet kerestem, és leültem. Lassacskán kezdtem megnyugodni, s töprenghettem a második kérdésen: hol szálljak le. Végül úgy döntöttem, mivel már úgyis van gyakorlatom a fel-leszállásokban, leszállok Hazebrouk-ban, de a lépcsőnél maradok, s ha nem integet senki, nem jön hozzám senki a vonat indulásáig, visszakapaszkodom, s elmegyünk Dunkerque-ig. Az végállomás, ott úgyis búcsút kéne vennünk a vonattól. Kb. egy órája mehettünk már, Katit közben megetettem (üvegből itta a tejét, utazáshoz nem is vittem neki mást). Másodszor állt meg a vonat, mikor ránéztem az órámra. Negyed tíz. Az lehetetlen. Jobban megnéztem: állt. Megártott az izgalom a kvarcórának. Az egyetlen fogódzóm az hazebrouk-i leszálláshoz az érkezési időpont volt. Épp egy utastársam ment el mellettem, megszólítottam, s megkérdeztem, hány óra. Furcsán nézett rám (Franciaországban sosem állnak meg az órák?), de válaszolt: 10 óra 10 perc. Még negyven percem volt. Beállítottam az órámat - Klárától kaptam ajándékba -, reméltem, most már nem hagy cserben.
Fél 11 után már erősen nyugtalan voltam. Nemsokára felkötöttem Katit, hátramentem a csomagjaimért. Kiálltam a peronra. Pontosan 10:50-kor állt meg a vonat. A mi kocsinkból nem volt más leszálló, kinyitottam az ajtót, leszálltam és körülnéztem. Sehol senki. Egyetlen utas szállt le, egyébként senki sem volt a peronon, az állomásépület bejáratánál sem volt forgalom. Hiába várakoztam, vissza kellett szállni a vonatra. Most már nem mentem be a kocsiba, a peronon ácsorogtam Katikámmal. Kb. 20 perc múlva megérkeztünk Dunkerque-be. Itt már volt forgalom, de minket itt sem várt senki. A vonat mellett álltam, míg szétoszlott a tömeg, aztán odamentem egy padhoz az állomásépület bejárata mellett. Olyan erősen fújt a szél - közel a tenger -, hogy nem mertem kint maradni. Reméltem, lesz majd hely a váróteremben. Bemegyünk, kivárjuk, mi lesz. Ha továbbra se jön senki értünk, találok valami módot arra, hogy eljussunk Esquelbecq-be. Hely? Még váróterem sem volt. Úgy látszik, ide mindenki pontosan érkezik autóval, az átszálló utasok pedig bemennek a szemközti szállodába.
A csomagokat kint hagytam a padnál, Katival bent ácsorogtunk az állomás előcsarnokában. Nagy táblák tagolták a teret, vonat- és autóbuszmenetrendek álltak rajtuk, azokat kezdtem böngészni, hátha megtalálom Esquelbecq-et. Már nagyon fájt a hátam, de nem volt hova leülni. Körülbelül 10 perce álldogáltam, mikor mellém lépett egy fiatalember, és így szólt: "mmmsziszá?" Pár pillanatig töprengtem, míg megjelent a szemem előtt a "sziszá" franciául leírva: "Cisar" - s máris tudtam, hogy ez én vagyok. Bólintottam. Erre elkezdett hadarni valamit, mire megállítottam, s kimondtam a jól betanult varázsszót: "Lentement, s'il vous plait" - lassan, kérem. Megértett, és tagoltan elismételte: telefonáltak a barátaim Hazebrouk-ból, arra kérnek, várjak nyugodtan, kb. húsz perc múlva ideérnek. Igyekeztem megkönnyebbülésemet beleragyogni a válaszmosolyomba: "Merçi, monsieur". Most már simábban ment a várakozás, mindegyre odapislantottam a bejárati ajtóra, - fogalmam sem volt, kit várok. Kb. fél óra múlva nyílt az ajtó, belépett egy nagyon egyszerű külsejű, jóságos arcú, őszülő férfi. Látszott rajta, keres valakit, aztán meglátott minket, elmosolyodott, s kicsit zavartan odajött hozzánk. "Mmmsziszá?" - hangzott fel újból, de már tudtam a választ: "Oui, monsieur". Kezet fogtunk, kimentünk a csomagokért, aztán át az előcsarnokon, kiléptünk az állomás előtti térre, odavezetett egy autóhoz. Nem szólt egy szót sem hazáig, csak néha bátorítólag rám mosolygott. Dunkerque-et elhagyva még egy kisvároson áthajtottunk, majd elérkeztünk Esquelbecq-be. De ott sem álltunk meg, kiérve a városból rátértünk egy mellékútra, amely különböző ültetvények között haladt. Lapos, majdnem alföldi jellegű volt a táj, itt-ott kis facsoportok, ligetek oldották az egyhangúságot. Nemsokára lefordultunk az útról. Egy postaláda jelezte, hogy magánterületre értünk, s párszáz méter után megálltunk egy virágágyásokkal szegett, hosszú, földszintes lakóház bejárata előtt. Az ajtó nyitva volt. Vagy 15 gyermek és 7-8 felnőtt lépett ki mosolyogva az ajtón, szabályos félkörbe álltak, elöl a gyerekek, mögöttük a szülők. Kiszálltam Katival, Pierre vitte a csomagokat. Mikor a csoporthoz értünk, valamennyien "Bon jour, Maria! Bon jour, Cathie!"-val üdvözöltek, majd a legkisebb gyermek előlépett, és átnyújtott egy színes szalaggal körülkötött nagy dobozt. - Hát ez más fogadtatás volt, mint Párizsban, alig tudtam visszatartani a sírást, éreztem, hogyan oldódik a feszültség bennem. Kölcsönös mosolygások közben betódultunk a házba. Leroskadtam egy székre, a többiek körbeálltak, s felbontottuk a dobozt. Hosszúszőrű, puha, halványdrapp játékuszkár került elő belőle. Egyik hölgy közelebb lépett, és bemutatkozott angolul: ő Hélène, a helybéli angoltanárnő, a mi fogadásunkra hívták el tolmácsnak. Bemutatta a többieket is. Marie-France, a ház úrnője, aki a csomagokat küldte, 40 év körüli, nagydarab, kedves asszony volt, az ő férje Pierre, aki elénk jött az állomásra. Kiderült, hogy Hazebrouk-ban várt, csak egy-két percet késett, és mire kiért a peronra, már csak a vonat utolsó kocsiját látta. A ház az övék. Az udvar vége felé eső részben van a lakásuk - ahol most vagyunk, az egy hozzáépített panzió ebédlője. Deszkalépcsőn lehet felmenni a padlástéri hálótermekbe, ezek egyikét, a kétszemélyest rendezték be számunkra. A gyerekek Marie-France tanítványai, ő katekéta - hitoktató. A felnőttek szülők, akik szintén hallottak érkezésünkről, és fogadni akartak. Már tudták, hogy a professzor egy hét múlva fog érdemben foglalkozni Katival, addig szívesen vendégül látnak. Jövő hét végén ugyan érkezik egy turistacsoport a panzióba, de már megegyeztek, hogy arra a két napra Nicole, egy négygyermekes édesanya, aki a szomszéd tanyán lakik, befogad minket. Mint egy kiszáradt szivacs, szívtam magamba a felénk áradó szeretetet.
Néhány fényképfelvétel készült, s aztán lassacskán mindenki távozott. Hélène is elment, magunk maradtunk a háziakkal. Azt már tudták, hogy ha lassan beszélnek, megértem, amit mondanak, s megpróbálok válaszolni. Megebédeltünk, és Pierre felvezetett a szobánkba. Hatalmas, szivacsmatracos vaságy, akasztós szekrény, és egy kis asztalka fért a csöpp manzárdszobába. Az ablak ferdén, a tető síkjában állt, csak az eget láttam. Katit lefektettem, kicsomagoltam, s én is melléfeküdtem. Nem tudtam, mivel fognak eltelni az előttünk álló napok, de az biztos, hogy jó emberek közé kerültünk.
Hat órakor felszólt Pierre, jöjjünk le vacsorázni. A család: három gyerek és a szülők, velünk ettek. Az asztalon két nagy porcelán tál állt, egyikben szeletekre vágott óriási paradicsomok, a másokban párolt karfiolrózsák. Vettem két-három szelet paradicsomot, aztán továbbadtam a tálat, s vártam, mikor jön a vacsora. Nem jött. Marie-France jól megrakta az ura meg a gyerekek tányérját paradicsommal és karfiollal, leült, vett magának is, jó étvágyat kívántak, és enni kezdtek. Nem akartam szégyenben maradni, én is nekiláttam a paradicsomnak, s hogy ne maradjak éhen, vettem még a paradicsomból és a karfiolból is. Legjobban a kenyér hiányzott. Mikor kiürültek a tányérok, Pierre kiment, majd visszatért egy fatálcával, amelyen vagy nyolcféle sajt volt. Mindegyiket bemutatták, kiválasztottam kettőt a rokonszenvesebbek közül, s egy-egy szeletkét a tányéromra tettem. Nagy megkönnyebbülésemre, Pierre megkérdezte, kérek-e kenyeret, kaptam egy papírvékony, négyzet alakú szeletet. A sajt után a gyerekek narancslét, a felnőttek pár korty vörösbort ittak. Hálát adtunk a vacsoráért, Marie-France leszedte az asztalt, bekapcsolták a tévét, én elköszöntem, s felmentem a szobánkba. Még sütött a nap, pedig már kilenc óra volt, Kati aludt. Elővettem a francia nyelvkönyvemet, s olvasgattam fél tizenegyig. Akkor lementem zuhanyozni, majd anélkül, hogy közben villanyt kellett volna gyújtanom, visszatértem a szobába, és lefeküdtem. Mélységes hálával köszöntem meg Istennek, hogy biztonságban vagyunk, s kértem, viselje gondját az otthon maradt gyermekeimnek is.
Másnap reggel hatkor lementem a konyhába megmelegíteni Kati tejét. Előző este Marie-France mindent megmutogatott. A konyhába menet át kellett haladnom a pingpong-termen, amelynek az egyik fala egy üvegtáblából állt. Megtorpantam az elém táruló látványtól. Hajnalodott. Szürkés-rózsaszínes köd gomolygott a táj felett - párás a levegő, mert közel a tenger. A ház mellett zöldségeskert, azon túl, kerítés nélkül, a mező következett. Távolabb egy-két facsoport rajzolódott ki homályosan, a korai fény meg-megcsillant a fák közötti csöpp tavacskák tükrén. A legközelebbi ligetnél két hófehér tehén feküdt, és békésen kérődzött. Végtelen nyugalom áradt a tájból. Itt minden olyan természetes volt. Nem volt szükség kerítésre, föl sem merült, hogy egymás tulajdonát megháboríthatnák. Kint lehetett tartani a szabadban a teheneket egész nyáron, találtak maguknak enni-innivalót bőven, senki nem bántotta őket.
Tíz órára misére mentünk. Már a vonaton, errefelé jövet feltűnt, mennyi gyönyörű gótikus templom van Észak-Franciaországban. Úgy látszik, itt nem voltak háborúk, az itteni emberek szerették, megóvták templomaikat. Egész Erdélyben 5-6 olyan templomot őrzünk, dédelgetünk, amilyet itt tucatjával találhatunk 50 kilométeres körzetben. Feltűnt az is, hogy a tornyokon kereszt helyett kakas van. Meg is kérdeztem már első nap, laknak-e errefelé protestánsok, hisz nálunk csak a református templomokon van kakas. Nagyon csodálkoztak, s elmagyarázták, hogy ez színkatolikus vidék, a kakas a Péter tagadását jelző kakasszóra emlékeztet.
 
 
0 komment , kategória:  Élsz,Barackvirág!  
Töltött sült krumpli
  2013-02-07 12:38:16, csütörtök
 
 
Elkészítés:
Közepes krumplikat, lehetőleg egyforma méretűeket megmossuk, kefével lesikáljuk.
Ezután minden krumpliszemet bevagdosunk keresztben kb. 3/4-ed részig 2-3 milliméter vastag szeletekre, de úgy, hogy a krumpli alja egyben maradjon.
A krumpliszemeket sütőpapírral bélelt tepsire rakjuk.
10-12 krumplihoz kb. Egy ecset segítségével minden burgonyaszemet jól bekenünk sós étolajjal úgy, hogy az olaj a vágásokba is befolyjon. A krumplik tetejét is megsózzuk.
A tepsit 200 fokos sütőbe rakjuk és a krumplikat puhára sütjük. A sütési idő kb. 35-40 perc, de függ a krumplik nagyságától és a bevágások sűrűségétől is.
A sütés vége felé a krumplik vágásaiba vékony sajtszeleteket, hagymakarikákat, szalonna- és sonkaszeleteket, kolbászkarikákat rakunk. A megtöltött krumplikat még tíz percre visszatoljuk a sütőbe.
Az így elkészített burgonya belül puha, kívül ropogós és nagyon finom.
Salátával kínáljuk !
 
 
0 komment , kategória:  Főzés-sütés  
Azért van
  2013-02-07 12:18:21, csütörtök
 
 
Azért van síró, hogy vigasztald,
Éhező, hogy teríts asztalt.

Azért van seb,
hogy bekösse kezed,
Vak, elhagyott azért van, hogy szeresd!

Azért van annyi árva, üldözött,
Hogy oltalmat nyerjen karod között.

Az irgalmat kínok fakasztják,
Mélység felett van csak magasság.
Ha más gyötrődik, vérzik, szenved,

Azért van, hogy megmutassad,
Mennyi SZERETET van Benned!

( Ismeretlen szerző )
 
 
0 komment , kategória:  Versek  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 9 
2013.01 2013. Február 2013.03
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 74 db bejegyzés
e év: 1563 db bejegyzés
Összes: 6928 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 732
  • e Hét: 7472
  • e Hónap: 34175
  • e Év: 414931
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.