Regisztráció  Belépés
vg999.blog.xfree.hu
Az ÉLET a lényeg! xxx xxx
1901.01.01
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 13 
STEPHEN KING - Rémület a sivatagban 3.rész 5.fejezet
  2013-01-31 18:55:42, csütörtök
 
  5. FEJEZET

1


Johnny Marinville emlékezete még a piás-narkós időkben is meglehetősen könyörtelen volt. 1986-ban, amikor Sean Hutter úgynevezett Partymobile-jának hátsó ülésén terpeszkedett (Sean egy nagy, öreg, hatvanötös Caddyben tette meg péntek esti körútjait East Hamptonban, Johnny és há-rom másik utas társaságában), belekeveredett egy végzetes balesetbe. Sean, aki ahhoz is részeg volt, hogy járjon, nemhogy vezessen, kétszer megpördült a Partymobile-lal, miközben lassítás nélkül akart bekanyarodni az Eggamoggin Lane-ről a Route-B-re. A Hutter mellett ülő lány meghalt. Sean gerince porrá tört. Az egyetlen Partymobile, amelyen manapság gurul, egy motoros Cadding toló-szék, az a fajta, amelyet az ember az állával kormányoz. A többiek kisebb sérüléseket szenvedtek; Johnny szerencsésnek tarthatta magát, hogy megúszta egy zúzott léppel és egy lábtöréssel. De az a helyzet, hogy ő volt az egyetlen, aki emlékezett, mi történt. Ezt annyira különösnek találta, hogy alaposan végigkérdezte a túlélőket, még Seant is, aki egyre csak sírt, és azt hajtogatta, menjen el (Johnny nem tette meg neki ezt a szívességet, amíg meg nem kapta, amiért jött; a fenébe is, gondol-ta, Sean tartozik nekem). Patti Nickerson azt állította, neki csak bizonytalanul dereng, hogy épp mi-előtt megtörtént volna, Sean azt mondja, Kapaszkodjatok, repesztünk egyet!, de ez minden. A többi-ek emlékezete egyszerűen leállt valamivel a baleset előtt, és csak valamivel utána indult be, mintha memóriájukat lelocsolták volna felejtőtintával. Maga Sean azt állította, nem emlékszik másra, mint hogy aznap délután kijött a zuhany alól, és letörölte a párát a tükörről, hogy lásson a borotválkozás-nál. Ezután, mondta, minden fekete, amíg föl nem ébredt a kórházban. Lehet, hogy hazudott, de Johnny nem így gondolta. Ám ő maga mindenre emlékezett. Sean nem azt mondta, hogy Kapasz-kodjatok, repesztünk egyet, hanem azt, Fogódzzatok, padlót fogunk! Közben nevetett. Még akkor is, amikor a Partymobile már gurult. Johnny emlékezett, hogyan sikoltott Patti - A hajam! A francba, a hajam! -, és hogy landolt az ő ölében herezsibbasztó puffanással, amikor a kocsi felfordult. Emlé-kezett Bruno Gartner üvöltésére. Meg a hangra, ahogy a Partymobile összeroskadó teteje belenyom-ja Rachel Timorov fejét a nyakába, és a szétmorzsolódó koponya kinyílik, mint egy csontvirág. Kemény reccsenés volt, ugyanaz a hang, amivel a jégkocka roppan a fogak között. Rohadt jól emlé-kezett. Tisztában volt vele, hogy részint ezért lett író, de nem tudta, ez vajon veleszületett vagy be-lenevelt képesség, ok vagy okozat, de úgy vélte, nem számít. Tény, hogy mindenre emlékezett még akkor is, ha olyan zűrzavaros volt, mint egy nagy tűzijáték utolsó harminc másodperce. Egymásra csúszó események automatikusan szétváltak és felsorakoztak még történés közben, ahogy a vasre-szelék rendeződik a mágneses mező vonalai mentén. Az óta az éjszaka óta, amikor Sean Hutter fel-borult Partymobile-jával, Johnny sohasem kívánta, bárcsak ne rendelkezne ezzel a képességgel... egész mostanáig. Most nagyon jólesett volna egy kis felejtőtinta a jó öreg memóriasejtekbe.
Látta, hogy szilánkok pattannak le a vetítőfülke ajtófélfájáról és Cynthia hajára hullanak, amikor Audrey elsüti a pisztolyt. Érezte, hogy az egyik lövedék elzúg a füle mellett. Látta, hogy Steve, fél térdre esve, de máskülönben egészségesen félreüti a pisztolyt, amelyet a nő hozzávágott. Audrey felső ajkát felvonva, sarokba szorított kutyaként vicsorgott Steve-re, azután visszafordult, és ismét elkapta a srác torkát.
Gyerünk!, ordított rá önmagára Johnny. Mozogj, segíts neki! Ahogy korábban, mikor lelőtted azt a pumát!
De nem volt képes megtenni. Mindent látott, de nem bírt mozdulni.
A dolgok kezdtek összecsúszni, de Johnny agya igyekezett szétválasztani, rendbe rakni, ösz-szefüggő alakzatba rendezni őket, akár egy elbeszélést. Látta, hogy Steve ráveti magát Audreyra, üvölt, hogy hagyja abba, engedje el a gyereket, egyik kezével Audrey nyakát markolja, a másikkal a csuklóit. Ugyanebben a pillanatban Johnny elrepült a girhes lány mellől, és egy ágyúból kilőtt kasz-kadőr sebességével vágódott be a szobába. Természetesen Ralph lökte meg, miközben teli torokból üvöltötte a fia nevét.
Johnny meggörnyedt térddel átrepült a két lépcsőfokon, meg volt győződve róla, hogy leg-kevesebb sokszoros törést fog szenvedni. Biztosra vette, hogy a kisfiú haldoklik, vagy már halott is, megesküdött volna rá, hogy Audrey Wyler agya elborult a feszültségtől, és most az a téveszméje, hogy David Carver vagy a zsaru, vagy a zsaru szolgája... és a szeme egész idő alatt megjegyzett mindent, agya vette és el is raktározta a képeket. Látta, hogy Audrey terpeszben áll, látta az izmos combokon feszülő szoknyát. Azt is látta, hogy mellette fog földet érni.
Fél lábra érkezett, akár egy korcsolyáit feledett korcsolyázó. A térde megbicsaklott. Ugyan-ezzel a mozdulattal előreesett, neki a nőnek, és belemarkolt a hajába. Audrey visszarántotta a fejét, fogával Marinville keze után kapott. Ugyanebben a pillanatban (bár Johnny elméje ragaszkodott hozzá, hogy a következő másodpercben történt, még most is ragaszkodott hozzá, hogy ezt az őrült-séget valami folyamatosan zajló, összefüggő elbeszéléssé rendezze), Steve letépte a nő kezét a srác torkáról. Johnny látta Audrey ujjainak és tenyerének fehér nyomát, azután a lendület elvitte mellet-te. A nőnek nem sikerült megharapnia, ami jó hír, neki viszont el kellett eresztenie a haját, ami rossz hír.
Audrey torokhangon vijjogott, miközben Marinville nekicsapódott a falnak. Bal keze vállig keresztülsiklott az egyik vetítőnyíláson, és egy félelmetes pillanatig biztos volt benne, hogy testének többi része is követi - kifelé, lefelé, viszlát. Képtelenség, a nyílás ehhez messze nem volt elég nagy, ő azonban mégis ettől tartott.
Ugyanebben a pillanatban (elméje újfent ragaszkodott hozzá, hogy a következőben, a követ-kező dolog, új mondat) Ralph Carver felordított: - Viszed a kezed a fiamról, te kurva!
Johnny visszahúzta a karját és megfordult, hátát a falnak vetette. Látta, hogy Steve és Ralph lehúzzák a visító nőt Davidről. Látta, hogy a kisfiú összeesik a fal mellett és lassan lecsúszik, az ujjnyomok brutálisan kirajzolódnak a torkán. Látta, hogy Cynthia leszalad a lépcsőn a szobába, és igyekszik egyszerre mindenhova nézni.
- Kapd el a srácot, főnök! - zihálta Steve. Audreyval küzdött, egyik kezével még mindig a csuklóit markolta, a másikkal átkarolta a derekát. A nő ficánkolt, mint a vadló. - Fogd és vidd k...
Audrey visítva kiszabadította magát. Amikor Ralph ügyetlenül igyekezett dupla nelsonba fogni a nő nyakát, Audrey az álla alá nyomta a tenyere élét és visszalökte. Hátrált egy lépést, meg-látta Davidet, és megint elvicsorodott. Már ugrott volna feléje, amikor Ralph ráüvöltött: - Ha még egyszer hozzáérsz, meghalsz! Ígérem neked!
A francba!, gondolta Johnny, és fölkapta a gyereket. Meleg, ernyedt és súlyos volt a karjá-ban. Johnny háta, amely máris elhasználódott a majdnem földrésznyi motorozástól, most egy nyilal-lással jelentkezett.
Audrey Ralphra pillantott, mintha biztatná, próbálja csak meg, álljon szavának, azután meg-feszült, hogy rávesse magát Johnnyra, de mielőtt megtehette volna, Steve ismét nekitámadt. Elkapta a derekát és megpördítette, szemtől szemben álltak egymással. A nő hosszú, folyamatos sivításban tört ki, amitől megsajdultak Johnny fogtömései.
A második fordulat felénél Steve elengedte a nőt. Audrey hátrarepült, mintha parittyából lőtték volna ki, lába összeakadt a padlón, közben egyfolytában sivított. Cynthia, aki mögötte állt, egy született harcos fürgeségével négykézlábra vetette magát. Audrey a sípcsont magasságában üt-között neki, hátratántorodott, elterült a második vetítőgép világosabb négyszögén. Pillanatnyilag bódultan nézte őket hajának bozótján át.
- Vidd ki innen, főnök! - integetett Steve, a vetítőfülke ajtaja felé vezető lépcsőkre mutatva. - Valami baj van ezzel a nővel, olyan, mint egy fenevad!
Hogy érted, hogy olyan?, gondolta Johnny. Ez bizony az. Hallotta, amit Steve mondott, de nem indult meg az ajtó felé. Ismét mintha képtelen lett volna megmozdulni.
Audrey feltápászkodott, a szoba sarkába iszkolt. Felső ajka még mindig vicsorogva rángató-zott, szeme Johnnyról és a karjában tartott öntudatlan kisfiúról Ralphra ugrott, aztán Cynthiára, aki addigra fölállt és odabújt Steve-hez. Johnny futó vágyakozással gondolt a Rossi puskára meg a 44-es Rugerre. Mindkettő az előtérben volt, a jegypénztárnak támasztva. A pénztárból jó kilátás nyílt az utcára, de a szűkös térre való tekintettel könnyebb volt kint hagyni a puskákat. Sem ő, sem Ralph nem gondolt rá, hogy magával hozza fegyverét. Ennek a lidércnyomásnak az a legijesztőbb tanulsá-ga, milyen életveszélyesen felkészületlenek mindannyian a túlélésre. Legalábbis a legtöbbjük. Mos-tanáig.
- Tak ah lah!
Ezt mondta a nő, egyszerre rémítő és erőteljes hangon, amely nem is emlékeztetett korábbi, mesélő hangjára - az halk, sokszor tűnődő volt. Johnny fülében alig különbözött egy kutya ugatásá-tól. Vagy nevetett Audrey? Legalábbis egy része igen! És mi az a különös, úszkáló sötétség közvet-lenül a bőre alatt? Csakugyan jól látja?
- Min! Min! Min en tow!
Cynthia riadtan pillantott Steve-re. - Mit mond? - Steve megrázta a fejét. A lány Johnnyra nézett.
- Ez a zsaru nyelve - mondta Marinville. Visszaparancsolta különösen hatékony emlékezetét ahhoz a pillanathoz, amikor a zsaru ráuszított egy keselyűt. - Timoh! - förmedt rá Audrey Wylerre. - Candy-latch!
Ez nem volt egészen pontos, de legalább közel kellett járnia az igazihoz. Audrey meghőkölt, és egy pillanatra nagyon emberi meglepetés ömlött el az arcán. Majd megint felhúzódott az ajka; és a szemében feltűnt az eszelős mosoly.
- Mit mondott neki? - kérdezte Cynthia Johnnytól.
- Fogalmam sincs róla.
- Főnök, vidd ki a srácot! Azonnal!
Johnny épp ezt akarta. Hátrált egy lépést. Audrey ekkor ruhájának zsebébe nyúlt, és elővett egy marék valamit. Rámeredt - e pillanatban egyedül őrá, John Edward Marinville-re, a Kiváló Íróra, Rendkívüli Gondolkodóra - tomboló vadállatszemével. Előrelökte csuklóból eltartott kezét. - Can tah! - kiáltotta... nevetve. - Can tah, can tak, mi tow! Fogd ezt! Hát tah!
Amikor kinyitotta és Marinville felé nyújtotta a tenyerét, Johnny fejében azonnal megválto-zott az érzelmi időjárás... mégis, mindent ugyanúgy látott és rendszerezett, mintha Sean Hutter át-kozott Partymobile-jával gurulna. Akkor is mindent megjegyzett, amikor biztos volt benne, hogy meghal, és most is, amikor hirtelen gyűlölet fogta el a karjaiban csüngő gyerek iránt, és mérhetetle-nül szeretett volna belenyomni valamit - a motorbicikli kulcsa éppen megfelelne - a minden lében kanál kis imafiú torkába, hogy felvágja, mint a dinnyét.
Először azt hitte, három furcsa talizmán hever a nő tenyerén, olyasfajta kabala, amilyen a lá-nyok karperecéről lóg. De ezek túl nagyok, túl nehezek voltak. Nem zsuzsuk, hanem faragványok, kőfaragások, ötcentisek. Az egyik egy kígyó. A másik egy félszárnyú keselyű. Kopasz fejéből tébo-lyult szemek dülledtek Johnny Marinville-re. A harmadik egy hátsó lábán álló patkány. Valamennyi lyukacsos, ősrégi.
- Can tah! - sikoltotta a nő. - Can tah, can tak, öld meg a fiút, öld meg, most rögtön!
Steve előrelépett, és mivel Audrey teljes erejéből Johnnyra összpontosított, csak az utolsó pillanatban vette észre. A fiú kiverte Audrey kezéből a köveket, amelyek a szoba sarkába repültek. Az egyik - a kígyó - kettétört. Audrey visított rémületében és dühében.
A Johnny agyát elöntő gyilkos harag alábbhagyott, de nem szűnt meg teljesen. Érezte, hogy a sarokba akar nézni, ahol a faragások hevernek. Rá várnak. Csak föl kell vennie őket.
- Vidd már a francba ki innét! - ordította Steve. Audrey a faragások után vetette magát. Ste-ve megmarkolta a karját és visszarántotta. A geológusnő bőre elsötétedett, megereszkedett. Johnny arra gondolt, hogy a folyamat, amely megváltoztatta, most vissza akarja fordítani önmagát... nem sok sikerrel. A nő... hogy is? Töpörödött? Apadt? Még nem találta a megfelelő szót, de...
- VIDD MÁR KI! - ordított rá ismét Steve, és meglökte a vállát. Ez fölébresztette. Fordulni kezdett, de Ralph addigra már ott volt. Az író szinte még föl se fogta, mi történik, amikor Ralph már ki is kapta Davidet Johnny karjaiból. Feldübörgött a lépcsőn, ügyetlenül, de lendületesen, és hátra se nézve eltűnt a vetítőfülkéből.
Audrey látta, ahogy elmegy. Felüvöltött - Johnny most kétségbeesést hallott ki a hangjából -, és ismét a köveire vetette magát. Steve visszarántotta. Furcsa reccsenés hallatszott, Audrey jobb karja levált a válláról, és ottmaradt Steve markában, mint egy túlfőtt csirkecomb.

2

Audrey láthatólag észre se vette, mi történt. Jobboldalt máris vértől lucskos ruhában, fél kézzel is a faragványok után kapkodott, azon a különös nyelven habogva. Steve földbe gyökerezett lábbal bámulta a kezében tartott valamit, az enyhén szeplős emberi kart, csuklóján a Casio órával. Főnöke ugyanúgy sóbálvánnyá vált. Steve később úgy hitte, ha nincs ott Cynthia, Audrey valószí-nűleg ismét megkaparintja a faragványokat, és akkor Isten tudja, mi történik: még amikor látnivalóan a főnökére összpontosította a kövek erejét, Steve akkor is érezte ennek oldalhullámait. Ez alkalommal semmi szexuális nem volt benne, csak gyilkosság, semmi más.
Mielőtt Audrey térdre eshetett volna a sarokban, hogy fölkapja játékszereit, Cynthia ügyesen arrébb rúgta őket. A kövek végigpattogtak a fal mentén, amelyen a vetítőnyílások voltak. Audrey ismét felüvöltött, és most vér buggyant ki a száján a hanggal együtt. Feléjük fordította a fejét. Steve hátratántorodott, és úgy kapta föl a kezét, mintha magát akarná megvédeni a látványtól.
Audrey egykor csinos arca izzadó ráncokban csüngött a koponyájáról. Rájuk meredő szem-golyói kifittyentek a táguló szemgödrökből. A bőre feketedett és repedezett. De nem is ez volt a legrosszabb; az akkor következett be, amikor Steve elejtette a kezében tartott ocsmányul meleg vala-mit, Audrey pedig föltápászkodott.
- Nagyon sajnálom - mondta fuldokló, szaggatott hangon, amelyben Steve meghallotta az élő nőt, nem pedig ezt a bomlófélben levő szörnyeteget. - Sohasem akartam ártani senkinek. Ne érintsék meg a can tah-okat! Bármi történjék, ezekhez ne nyúljanak!
Steve Cynthiára nézett. A lány visszanézett rá, és a fiú a saját gondolatait olvashatta a tágra nyílt szempárban: Én megérintettem egyszer. Sőt kétszer. Micsoda szerencsém van!
Nagy szerencséd, gondolta Steve. Azt hiszem, nagyon szerencsés voltál. Azt hiszem, mindket-ten azok voltunk.
Audrey feléjük tántorgott, el a lyukacsos, szürke kövek mellett. Steve érezte a vér és a bom-lás erős bűzét. Kinyújtotta a kezét, de nem tudta rávenni magát, hogy megfogja az asszony vállát és megállítsa, még ha el is indult a lépcső és a folyosó felé... arra, amerre Ralph vitte a kisfiát. Képtelen volt rászánni magát, mert tudta, hogy az ujjai belesüppednének.
Most már hallotta a cuppanó, csicsogó hangokat, ahogy a nő részei elfolyósodtak és lehullot-tak, mint valami húsos eső. Audrey fölhágott a lépcsőn, keresztüldülöngélt az ajtón. Cynthia Steve-re pillantott, sápadt, feszült arccal. A fiú átkarolta, és követték Johnnyt a lépcső felé.
Audrey félúton tartott az emeleti előtérbe vezető rövid, de meredek lépcsőn, majd elesett. Borzalmas volt a hang, amely vériszamos ruhájából hallatszott szinte cuppant. De még mindig élt. Mászni kezdett, filcesen előrehulló haja irgalmasan eltakarta lelógó arca nagy részét. Ralph ott állt Daviddel a karjában a folyosó végén, az előtérbe vezető lépcsőnél, és rámeredt a közeledő teremt-ményre.
- Lőjék le! - bömbölte Johnny. - Az isten szerelmére, lője már le valaki!
- Nem lehet - válaszolta Steve. - Itt fönt nincs fegyver, csak a gyereké, az pedig üres.
- Ralph, menjen le a lépcsőn Daviddel! - kiáltotta Johnny, és óvatosan elindult a folyosón. - Menjen le, mielőtt...
De a lényt, amely valaha Audrey Wyler volt, láthatólag nem érdekelte többé David. Elérte az erkély boltíves bejáratát és átmászott rajta. A sivatagi éghajlaton kiszáradt támasztógerendák, amelyekből termeszek nemzedékei falatoztak, csaknem azonnal nyögni kezdtek. Steve Johnny után sietett, még mindig magához ölelve Cynthiát. Ralph elindult feléjük a folyosó túlsó vége felől. Ép-pen időben találkoztak, hogy lássák az átázott ruhájú lényt, amint eléri az erkély korlátját. Audrey keresztülkúszott a nagyrészt leeresztett guminőn, széles vércsíkot és más, kevésbé felismerhető nedveket hagyva műanyag derekán. A dugibaba csücsörgött, mintha a méltatlan bánásmódon hábo-rogna.
Ami megmaradt Audrey Wylerből, az még mindig a korlátot markolta, még mindig meg-próbált annyira fölhúzózkodni, hogy átvesse magát rajta, amikor a tartógerendák engedtek, és az erkély hatalmas, poros döndüléssel elvált a faltól. Először csúszott egy darabig, akár egy tálca vagy lebegő állványzat, deszkákat tépve ki a folyosó széléből, hátrálásra kényszerítve Steve-t és a többi-eket, az ócska szőnyeg először végigrepedt, azután szétnyílt, mintha földrengés lenne. Lécek pattan-tak el, szögek nyiszorogtak, ahogy elváltak a deszkáktól, amelyekkel egybeékeltek valaha. Az erkély végül elkezdett dőlni. Audrey átbukott a korláton. Steve egy pillanatra látta a porból kimeredő lábát, aztán eltűnt. Egy pillanattal később az erkély is eltűnt, sziklaként zuhant alá, borzalmas recs-csenéssel telibe találva az alatta levő széksorokat. Miniatűr gombafelhőben emelkedett a por.

3

- Megint mi jövünk - közölte Johnny. - Tudtam. Gyere, azt hiszem, jobb, ha megkeressük.
Cynthia nem figyelt rájuk. Térdelt, Davidet nézte, buzgón leste a gyereket.
- Nem tudom, hol jársz, te kölyök, de gyere vissza! Itt az ideje, hogy felnyergeljünk és ello-vagoljunk Dodge Cityből.
Johnny fölvette a puskát. A karabélyt odaadta Ralphnak.
- Maradjon itt a fiával és az ifjú hölggyel - mondta. - Visszajövünk.
- Igen? És ha nem?
Johnny bizonytalanul nézett rá egy pillanatig, de azután napfényes mosoly ragyogott föl az arcán.
- Égessék el a dokumentumokat, verjék szét a rádiót, és nyeljék le a ciánkapszulát!
- He?
- Honnan a francból tudnám? Használja az eszét. Annyit mondhatok magának, Ralph: amint begyűjtöttük Mrs. Jacksont, már itt is vagyunk. Gyerünk, Steve. A bal szélső széksor mellett, hacsak nem érzel késztetést, hogy megmászd az Erkély-hegységet.
Ralph nézte, amint bemennek az ajtón, majd visszafordult Cynthiához és a fiához. - Van va-lami fogalma, hogy mi lehet Daviddel? Addig fojtogatta az a kurva, míg bekómált? Egyszer egy barátja kómába esett. Fölépült belőle - mindenki azt mondja, hogy kész csoda volt -, de az ellensé-gemnek sem kívánom azt az időt. Gondolja, hogy vele is ez történt?
- Nem hiszem, hogy öntudatlan lenne, a kómáról nem is beszélve. Látja, hogy mozog a szemhéja? Ez sokkal inkább alvás és álom... vagy transz.
Fölnézett a férfira. Pillantásuk összeolvadt egy pillanatra, azután Ralph letérdelt a lánnyal szemben. Kisimította a fia haját a homlokából, majd szelíden megcsókolta a szeme között, ahol a bőr enyhe ráncba gyűrődött.
- Gyere vissza, David - mondta Ralph. - Kérlek, gyere vissza.
David halkan, csücsörítve lélegzett. Lilás szemhéja mögött egyre mozgott a szeme.

4

A férfimosdóban egy nagyjából lerobbantott fejű, döglött pumát találtak, meg egy halott ál-latorvost, akinek nyitva volt a szeme. A női mosdóban semmit sem találtak... legalábbis Steve-nek úgy tűnt.
- Világíts csak ide! - mondta Johnny. Steve odairányította zseblámpájának sugarát az ablak-ra. - Nem, ne oda! - szólt rá Marinville. - A padlóra!
Steve végigfuttatta a sugarat a fél tucat sörösüvegen, amelyek az ablaktól jobbra sorakoztak a fal mellett.
- Ez a doki jelzőberendezése - tűnődött Johnny. - Nincsenek eltörve, rendesen lerakták őket. Érdekes.
- Én még azt sem vettem észre, hogy eltűntek a párkányról. Jól működsz, főnök.
- Gyere csak ide! - Johnny kidugta a lámpát az ablakon, fölemelte, kinézett, azután félreállt, hogy Steve is odaférjen mellé. - Gondolj csak vissza arra, amikor megérkeztünk az álmoknak ebbe a bukolikus palotájába, Steven! Mi volt a legutolsó dolog, amit csináltál, mielőtt bemásztál volna ide? Emlékszel?
Steve bólintott. - Hát persze. Egymásra raktunk két ládát, hogy könnyebben mászhassunk be az ablakon. A felsőt lelöktem, mert úgy gondoltam, ha a zsaru visszajön és meglátja, hogy egymásra vannak rakva, az pontosan olyan, mintha egy nyilat festettünk volna ide.
- Így igaz. És mit látsz most?
Steve levilágított, noha nem igazán volt rá szüksége; a szél csaknem teljesen elült, a tévelygő porfátylak zömmel szertefoszlottak. Még egy cérnavékony holdsarló is világított.
- Ismét egymásra vannak rakva - mondta, és riadtan nézett Johnnyra. - A francba! Entragian idejött, miközben mi Daviddel voltunk elfoglalva. Idejött és... - elvitte Maryt, akarta folytatni a mondatot, de látta, hogy a főnöke megcsóválja a fejét, ezért elhallgatott.
- Ez nem így működött. - Ismét végigfuttatta a fényt az üvegeken. - Nem törtek össze; ren-desen sorba vannak rakva oldalt. Ki csinálta ezt? Audrey? Nem, ő másfelé ment, David után. Billingsley? Lehetetlen, tekintve, milyen állapotban volt halála előtt. Akkor marad Mary, de vajon csinált volna ilyet a zsaru kedvéért?
- Kétlem - felelte Steve.
- Én is. Azt hiszem, ha a rendőr bukkant volna föl itt hátul, akkor torkaszakadtából sikoltoz-va rohant volna értünk. És miért vannak egymáson a ládák? Én személyesen találkoztam Collie Entragiannel; legalább két méter magas, valószínűleg még több is. Neki nem kellett fölmásznia, hogy bejusson az ablakon. Nekem ezek az egymásra rakott ládák azt sugallják, hogy vagy alacsonyabb személy volt, vagy csel, amivel Maryt olyan helyre csalták, ahol el lehetett kapni, esetleg mindkettő. Lehet, hogy túlkombinálom, biztos így van, de...
- Így hát többen is lehetnek. Olyanok, mint Audrey.
- Talán, de abból, amit itt láttunk, még nem következtethetsz erre. Nem hiszem, hogy azokat a sörösüvegeket bárki idegen kedvéért levette volna. Még egy bőgő kisgyerek kedvéért sem. Tudod mit? Inkább értünk jött volna.
Steve átvette a zseblámpát és rávilágított Billingsley csempehalára, amely olyan vidám és különös látvány volt ebben a sötétben. Nem csodálkozott, amikor rájött, hogy már nem is tetszik neki annyira. Most olyan volt, mint a nevetés a kísértetjárta házban, vagy egy bohóc éjfélkor. Le-kapcsolta a lámpát.
- Mire gondolsz, főnök?
- Ne szólíts így többé, Steve. Sose szerettem.
- Jól van. Mire gondolsz, Johnny?
Johnny körülnézett, hogy még mindig egyedül vannak-e. Arca, amelyen dagadt és ferde orra uralkodott, egyszerre látszott fáradtnak és elszántnak. Amint elővett három újabb aszpirint és szára-zon lenyelte, Steve meglepő dologra jött rá: Marinville fiatalabbnak látszik. Mindannak ellenére, amin átment, fiatalabbnak látszik.
Johnny ismét nyelt egyet, elfintorodott az állott tabletták ízétől, és azt mondta: - David ma-mája.
- Micsoda?
- Ő lehetett. Egy pillanat. Gondoljuk át. Meglátod, milyen csinos a maga hátborzongató módján.
Steve értette. Így tökéletesen logikus lett a helyzet. Nem tudta, hogy Audrey Wyler története hol mondott búcsút az igazságnak, de azt igen, hogy egy bizonyos ponton... megváltoztatták a kövek, amelyeket can tah-nak nevezett. Megváltoztatták? Valami szörnyű, pusztító veszettséggel sújtották! Ami megtörtént vele, megtörténhetett Ellen Carverrel is.
Hirtelen rádöbbent, hogy abban reménykedik, hátha meghalt Mary Jackson. Ez iszonyú, de ilyen esetben a halál is jobb. Jobb, mint a can tah-ok bűvölete. Jobb annál, ami akkor történik, ha a can tah-okat elveszik.
- Most mit csináljunk? - kérdezte.
- Lelépünk ebből a városból. Bármilyen módon.
- Rendben. Ha David még mindig öntudatlan, akkor magunkkal visszük. Indíts.
Elindultak vissza az előtérbe.

5

David Carver végigment az Anderson sétányon a West Wentworth Gimnázium mellett. Az iskola oldalán festékszóróval írott szavak sárgállottak: EBBEN A NÉMASÁGBAN VALAMI FÖLMERÜLHET. Azután befordult egy utcasarkon és elindult a Medve utcán. Ez elég fura volt, mert ez az utca és a liget kilenc sarokra van a gimnáziumtól, de hát így működnek a dolgok az ember álmában. Hamarosan a saját ágyában fog fölébredni, és a dolgok amúgy is szétesnek.
Előtte három bicikli volt az utca közepén. Fejjel lefelé állították őket, kerekük pörgött a le-vegőben.
- És mondta a Faraó Józsefnek, álmot láttam - szólalt meg valaki -, és azt hallottam rólad be-szélni, hogy ha meghallod az álmot, meg is magyarázod azt.
David átnézett az utca másik oldalára, és megpillantotta Martin tiszteletest. Részeg volt, és ráfért volna egy borotválkozás. Egyik kezében egy üveg Seagram's Seven whiskyt szorongatott. Előtte a földön sárga hányástócsa. David alig bírt ránézni. A szeme üres és halott volt.
- És felele József a Faraónak, mondván: Nem én, Isten jelenti meg, a mi a Faraónak javára van. - Martin tiszteletes a fiú felé emelte az üveget, azután meghúzta. - Na gyerünk - mondta. - Most ki fogjuk deríteni, tudod-e, hol volt Mózes, amikor a fények kialudtak.
David továbbment. Azon tűnődött, hogy megfordul; ekkor furcsa, de meggyőző gondolata támadt: ha megfordul, látni fogja a múmiát, amint ókori pólyák és fűszerek felhőjében trappol utána.
Kicsit megszaporázta a lépteit.
Amint elhaladt az utcán fölállított biciklik mellett, felfigyelt rá, hogy az egyik forgó kerék éles, kellemetlen hangot hallat: Nyikk-nyikk-nyikk. Erről eszébe jutott a szélkakas Bud Bicskanyito-gatójának tetején, a manó a fazék arannyal a hóna alatt. Az, amelyik...
Desperation! Desperationben vagyok, és ez álom! Elaludtam, miközben imádkozni próbál-tam, fönt vagyok az öreg mozi emeletén!
- Próféta és álomlátó támad közöttetek - mondta valaki.
David átnézett az utca túloldalára, és meglátott egy döglött macskát - egy pumát -, amely egy sebességjelző tábláról lógott alá. A pumának emberfeje volt. Audrey Wyler feje. Fáradtan oda-fordította a szemét a fiúra, és mintha mosolyogni próbált volna. - De ha ő azt mondja neked, keres-sünk más isteneket, akkor nem szabad reá hallgatnod.
David fintorogva elfordult, és itt, a Medve utca feléje eső oldalán ott állt az édes Süti, barát-jának, Brian házának tornácán (Brianéknak sose volt házuk a Medve utcában, de úgy látszik, a sza-bályok megváltoztak). Édes Melissát szorította magához. - Mégis ő volt a Mr. Nagy Mumus - mondta a kislány. - Ugye most már te is tudod?
- Igen, tudom, Süti.
- Menj egy kicsit gyorsabban, David. Mr. Nagy Mumus a sarkadban van.
Erősödött a pólyák meg az avítt fűszerek sivatagi szaga, és David még jobban szaporázta a lépést. Felbukkant a bokrok között a Ho Si Minh ösvény bejáratát jelző rés. Korábban sose volt előtte más a járdán, csak egy ugróiskola, vagy olyasféle krétafirkák, hogy KATHI SZERETI RUS-SELLT, de ma ősi kőszobor őrizte az ösvény kezdetét. Túl nagy volt ahhoz, hogy can tah, kisebb isten legyen: ez egy can tak, nagy isten volt: egy fölszegett fejű, tátott, vicsorgó pofájú sakál. Gülü rajzfilmszeme kiguvadt a dühtől. Egyik fülét letörték, vagy magától tört le. A nyelve hiányzott, em-berfej volt a helyén: Collie Entragian feje, még a Maci Laci-kalap sem hiányzott róla.
- Rettegj tőlem, kerüld ezt az ösvényt! - mondta a zsaru a sakál szájából a közeledő David-nek. - Mi tow, can de lach: féld a formálatlant! Vannak más istenek is a tiéden kívül - can tah, can tak. Tudod, hogy az igazat mondom.
- Igen, de az én Istenem erős - felelte David társalgási modorban. Belenyúlt a sakál nyitott szájába és megragadta eszelős nyelvét. Hallotta Entragian sikolyát és érezte is, a sikoly csengő-nyelvként vibrált a tenyerében. Egy pillanattal később a sakál feje némán szétrobbant szilánk nélküli fényvillanássá. Csupán a vállnál végződő sziklatest maradt belőle.
Végigment az ösvényen, és tudta, hogy ilyen növényeket még sose látott Ohióban: tüskés kaktusz, kerek kaktusz, télizöld, indián tea, orosz bogáncs... ami ördögszekér néven is ismeretes. Az ösvény menti bokrok közül az anyja lépett elő. Az arca fekete volt és ráncos, mint egy darab régi tészta. A szeme kilógott. Látványa gyásszal és rémülettel töltötte el a fiút.
- Igen, igen, erős az Istened - mondta Ellen -, kétség nem fér hozzá. De nézd, mit tett velem! Megérdemli ez az erő, hogy csodálják? Érdemes rá ez az Isten, hogy imádják? - Kinyújtotta a kezét, megmutatva rothadó tenyerét.
- Nem Isten tette ezt veled - felelte David, és sírva fakadt. - A rendőr tette!
- De Isten hagyta, hogy megtörténjék - replikázott az anyja, és egyik szemgolyója kiesett a fejéből. Ugyanaz az Isten, aki hagyta, hogy Entragian lelökje Kirstent a lépcsőn, azután fölakassza egy fogasra, ahol te megtaláltad. Milyen Isten ez? Fordulj el tőle, imádd az enyémet! Az legalább kegyetlenségében is őszinte!
De ez az egész beszélgetés - nemcsak a követelés, de a dölyfös, fenyegető hang is - olyan idegen volt attól, ahogy David az anyját emlékeiben megőrizte, hogy ismét megindult előre. Előre kellett mennie.
Sarkában volt a múmia, persze lassan jött, igen, de a fiú feltételezte, hogy többek között ilyen módon éri utol áldozatait: ősi egyiptomi varázslattal akadályokat támaszt útjukban.
- Hátrálj előlem! - kiáltotta a rothadó mama-dolog. - Hátrálj, különben kővé változtatlak egy isten szájában! Can tah leszel egy can tak-ban!
- Ezt nem teheted - válaszolta David türelmesen -, és te nem vagy az anyám. Az anyám a húgommal együtt fent van a mennyben Istennél.
- Micsoda vicc! - kiáltotta felháborodva a rothadó valami. Most már gurgulázott, mint a zsa-ru. Beszéd közben vért és fogakat köpködött. - A mennyország vicc, olyasfajta dolog, amiről Martin tiszteletes hablatyol boldogan órákon át, ha fizetsz neki néhány kupicával és kriglivel! Nem létezik jobban, mint Tom Billingsley halai és lovai! Csak nem akarod azt mondani, hogy bevetted ezt a mesét? Egy ilyen okos fiú? Elhitted? Ó, Davey! Nem is tudom, hogy nevessek-e vagy sírjak! - Va-lójában dühösen mosolygott. - Nincs mennyország, egyáltalán nincs túlvilági élet... a magunkfajták számára. Csak az istenek - a can tak-ok, can tah-ok képesek...
A fiú hirtelen rájött, mi ennek a zavaros szentbeszédnek a célja: hogy itt tartsa őt. Itt tartsa, hogy a múmia elkaphassa és megfojthassa. Előrelépett, megmarkolta az őrjöngő fejet és összeszorí-totta. Magát is meglepte, hogy közben fölnevetett, mert pontosan úgy viselkedett, mint azok a bo-lond tévés prédikátorok; megragadják áldozatuk feje búbját, és ilyesmiket bömbölnek: ,,Betegség KIFELÉ! Daganatok KIFELÉ! Rejuma KIFELÉ! Jéééézus nevében!" Újabb hangtalan villanás kö-vetkezett és ez alkalommal a test sem maradt meg; David ismét egyedül volt az ösvényen.
Továbbment, szívében-agyában gyásszal, és azon rágódott, amit az anya-dolog mondott. Nincs mennyország, egyáltalán nincs túlvilági élet a magunkfajták számára. Lehet, hogy igaz, lehet, hogy nem; ezt nem állt módjában megtudni. De a lény azt is mondta, hogy Isten engedte meg az anyja és húga meggyilkolását, és ez igaz... nem?
Hát, talán. Hogyan tudhatna ilyesmit egy gyerek?
Előtte ott emelkedett a tölgyfa a Vietkong Kilátóval. A fa tövében egy darab vörös-ezüst pa-pír hevert, egy Három Testőr csomagolópapírja. David lehajolt, fölvette és a szájába dugta, lehunyt szemmel kiszopogatta belőle a csokoládémaradványokat. Vedd és edd, hallotta Martin tiszteletest - ez nem hang volt, csupán emlék, ami valahogy megkönnyebbülést jelentett. Ez itt az én testem, amely megtöretik éretted és sokakért. Kinyitotta a szemét, félve, hogy mégiscsak megpillantja Martin tiszteletes részeg arcát, halott szemét, de a pap nem volt ott.
Kiköpte a papírt, és fölmászott a Vietkong Kilátóra, a csokoládé édes ízével a szájában. Rock and roll hangjai közé érkezett.
Valaki törökülésben kuporgott az emelvényen, és a Medve utcai ligetet nézte. Testtartása - keresztbe vetett lába, tenyerébe hajtott álla - annyira hasonlított Brianéhoz, hogy egy pillanatig biz-tosra vette, régi barátja az, csak fiatalemberré serdülten. Úgy vélte, ezzel elbír. Nem volt idegenebb, mint anyja rothadó képmása vagy az Audrey Wyler-arcú puma, és sokkal kevésbé lehetett kiborulni tőle.
A fiatalember vállán rádió lógott szíjon. Nem walkman vagy nagy hordozható bömbidoboz; mindkettőnél régebbinek látszott. Két kör alakú matricát ragasztottak a bőrtokra, az egyik sárga vi-gyori arc volt, a másik egy békejelvény. A hang egy apró külső hangszóróból áradt. Fémes volt, mégis valahogy frissítő, tüzes dobok, gyilkos ritmusgitár, és tökéletes rock and roll vokál: ,,Úgy hasogat e táj... kérdem a dokit, mi az, ami fáj..."
- Bri? - kérdezte David. Megmarkolta az emelvény alját és fölhúzódzkodott. - Te vagy az?
A férfi megfordult. Karcsú volt, sötét hajú, Yankees baseballsapkát, farmert, sima szürke pó-lót és nagy, tükrös napszemüveget viselt, David megpillantotta benne saját magát. Ő volt az első ismeretlen, akit látott ebben az... akármiben.
- Brian nincs itt, David - jelentette ki a férfi.
- Akkor ki vagy? - Ha a tükrös napszemüveget viselő fiatalember elkezd rothadni vagy vé-rezni, mint Entragian, David inaszakadtából elhagyja a fát, és nem érdekli, hogy a múmia itt ólál-kodhat a fák között. - Ez a mi helyünk. Az enyém és Brié.
- Brian nem lehet itt - mondta derűsen a sötét hajú férfi. - Tudod, Brian él.
- Nem értelek. - Bár félt, hogy mégis.
- Mit mondtál Marinville-nek, amikor beszélni próbált a prérifarkasokkal?
Beletelt egy pillanatba, amíg Davidnek eszébe jutott, és ez nem volt meglepő, mert amit ak-kor mondott, az mintha nem belőle jött volna, hanem rajta keresztül.
- Azt mondtam, hogy ne beszéljen velük a halottak nyelvén. De igazából nem én...
A napszemüveges férfi legyintett. - Marinville pont úgy próbált beszélni a kojotokkal, ahogy most mi beszélünk egymással: si em, tow en can de lach. Megértetted?
- Igen. ,,A formálatlanok nyelvén beszélünk." A halottak nyelvén. - David reszketni kezdett. - Akkor én is halott vagyok... ugye? Én is meghaltam!
- Dehogy. Hogyisne. Egy frászt. - A férfi fölhangosította a rádióját - Azt mondtam, doktor... Mr. M. D... - és elmosolyodott. - A Csirkefogók - mondta. - Felix Cavaliere a vokáljával. Tetszik?
- Igen - felelte David, és tényleg tetszett is neki.
Úgy érezte, egész nap elhallgatná ezt a dalt. Tengerpart jutott róla az eszébe, csinos lányok bikiniben.
A férfi a Yankees-sapkában még egy pillanatig hallgatott, azután kikapcsolta a rádiót. Köz-ben David észrevett egy fűrészes heget a jobb csuklója belső oldalán, mintha megpróbálta volna magát megölni. Ekkor az ötlött az eszébe, hogy a férfi talán sokkal tovább jutott egy próbálkozásnál; ez talán a halottak helye?
Elfojtott egy borzongást.
A férfi levette a Yankees-sapkát, megtörölte vele a nyakát, megint a fejébe nyomta, és ko-molyan nézett Davidre.
- Ez a Halottak Földje, de te kivétel vagy. Különleges eset. Nagyon különleges.
- Ki vagy te?
- Az nem érdekes. Csak egy újabb tagja az Ifjú Csirkefogók - Felix Cavaliere Rajongói Klubjának - felelte a férfi. Körbehordozta a pillantását, sóhajtott, egy kicsit elfintorodott. - De mon-dok neked valamit fiatalember: egyáltalán nem lep meg, hogy a Halottak Földje az ohiói Columbus városának külterületén fekszik. - Visszanézett Davidre, halvány mosolya eltűnt. - Azt hiszem, ideje, hogy a tárgyra térjünk. Az idő rövid. Amikor fölébredsz, fájni fog a torkod, és lehet, hogy eleinte nem tudod, hol vagy; kivisznek annak a furgonnak hátuljába, amellyel Steve Ames érkezett a vá-rosba. Nagyon sürgős nekik elhagyni az Amerikai Nyugatot - és nem mondhatom, hogy hibáztatom őket érte.
- Miért vagy itt?
- Hogy végre te biztosan tudd, hogy te miért vagy itt, David. Mondd hát meg nekem: miért vagy itt?
- Nem tudom, hogy mit...
- Ugyan kérlek! - vágott közbe a táskarádiós férfi. Tükröző szemüvege megvillant a napon. - Ha nem tudod, akkor jól benne vagy a szarban. Miért vagy a földön? Miért teremtett Isten?
David megütközve nézett rá.
- Gyerünk, gyerünk! - mondta a férfi türelmetlenül. - Ezek könnyű kérdések. Miért teremtett Isten? Miért teremtett engem? Miért teremtett akárkit?
- Hogy szeressük és szolgáljuk őt - mondta lassan David.
- Ez rendben. Kezdetnek jó. És mi Isten? Tapasztalatod szerint milyen Isten természete?
- Nem akarok erről beszélni! - Lesütötte a pillantását, aztán visszanézett a komoly, figyelmes férfi - a különös módon ismerős férfi - napszemüvegére. - Félek, hogy rosszat mondok. - Habozott, azután kibökte, amitől csakugyan félt: - Attól félek, hogy te vagy Isten.
A férfi kurtán, szomorúan fölnevetett. - Bizonyos mértékig ez nagyon mulatságos, de sebaj. Összpontosítsunk erre. Mit tudsz Isten természetéről, David? Mi a tapasztalatod?
David nagyon kelletlenül válaszolt: - Isten kegyetlen.
Ismét lesütötte a szemét, és lassan ötig számolt. Amikor idáig ért, és még mindig nem ütötte agyon egy villám, fölnézett. A farmeres-pólós férfi továbbra is komoly és figyelmes volt, de haragot nem látott rajta.
- Helyes, David, Isten kegyetlen. Lelassulunk, a múmia mindig elkap a végén, és Isten ke-gyetlen. Miért kegyetlen, David?
Egy pillanatig nem válaszolt, azután eszébe jutott valami, amit Martin tiszteletes mondott, mialatt a sarokban álló tévé hangtalan tavaszi edzőmérkőzést közvetített a baseballpályáról.
- Isten kegyetlensége megtisztít - mondta.
- Mi vagyunk az érc, Isten a bányász?
- Hát...
- És minden kegyetlenség jó dolog? Isten jó, és a kegyetlenség jó?
- Nem, egyáltalán nem jó! - tiltakozott David. Egyetlen borzalmas másodpercre látta Sütit, amint ott lóg a fogason, Sütit, aki megkerülte a járdán a hangyákat, mert nem akarta bántani őket.
- Mi teszi a kegyetlenséget rosszá?
- A gonoszság. Ki maga, uram?
- Nem érdekes. Ki a gonoszság atyja?
- Az ördög... vagy talán azok a más istenek, akikről az anyám beszélt.
- Ne törődj a can tah-al és a can tak-kal, legalábbis pillanatnyilag. Most nagyobb halat aka-runk megsütni, úgyhogy figyelj. Mi a hit?
Ez könnyű kérdés volt. - Azoknak a dolgoknak a lényege, amikben reménykedünk, olyan dolgok bizonyítéka, amelyeket nem látunk.
- Igen. És mi a hívő lelki beállítottsága?
- Öö... szeretet és elfogadás. Azt hiszem.
- És mi a hit ellentéte?
Ez már keményebb dió volt, igazi fogós kérdés. Mint azok a rohadt olvasásmegértési tesztek. Válaszd a-t, b-t, c-t vagy d-t. Csak itt nemigen volt választásod. - Hitetlenség? - próbálkozott.
- Nem. Nem hitetlenség, hanem kétkedés. Az első természetes dolog, a második akaratlagos. És amikor valaki kételkedik, David, akkor milyen a lelki beállítottsága?
A fiú elgondolkodott, s azután megrázta a fejét. - Nem tudom.
- Dehogynem.
Végiggondolta a dolgot és rájött, hogy mégis tudja. - A kétkedő lelki jellemzője a kétségbe-esés.
- Igen. Nézz le, David!
Lenézett és döbbenten látta, hogy a Vietkong Kilátó már nem a fán van, hanem deszkából készült varázsszőnyegként lebeg a végtelen, üszkös táj felett. Itt-ott épületek álltak szürke, apatikus növények között. Az egyik egy lakókocsi volt, amelynek felirata azt hirdette, hogy tulajdonosa gugyit nyakaló, Clinton-pofozó kurafi; egy másik az a félhenger alakú épület, amelyet a városba jövet láttak; egy harmadik a városháza; ismét másik Bud Bicskanyitogatója. A vigyorgó manó, hóna alatt a fazék arannyal, kifelé kukucskált a halott, megfulladt dzsungelből.
- Ez mérgezett föld - mondta a tükröző napszemüveget viselő férfi. - Ami itt van, ahhoz ké-pest az Agent Orange mérgesgáz csak nyalóka. Ez a föld nem fog megtisztulni. El kell törölni, föl kell szántani és sóval behinteni. Tudod, miért?
- Különben elterjed?
- Nem. Nem tud. A gonosz törékeny, ugyanakkor ostoba: nem sokkal azután, hogy a kör-nyezetet megmérgezi, ő is elpusztul.
- Akkor miért...
- Mert dacol Istennel. Nincs más ok. Semmit sem rejtek vagy hallgatok el, nincs apróbetűs lábjegyzet. A mérgezett föld fertelem és istenkáromlás. Most pedig nézz le megint.
Megtette. Az épületek arrébb siklottak alattuk. A Vietkong Kilátó egy hatalmas gödör fölött lebegett. Innen úgy hatott, akár egy fekély, amely keresztülrothadt a föld bőrén, bele az alatta levő húsba. Az oldalai elegáns cikcakkokban, lépcsőzetesen lejtettek; így belenézni olyan volt,
(menj egy kicsit gyorsabban)
mintha egy fordított piramis belsejébe néznének. A gödörtől délre fenyők magasodtak a dombokon, némelyik hatalmasra nőtt a perem szélén, de maga a gödör élettelen volt, még egy boró-ka sem tudott megkapaszkodni benne. A közelebbi oldalán - az északi lejtőn, gondolta David, amennyiben a mérgezett föld Desperation -, a fenék közelében megtörtek a csinos lépcsők. Helyü-kön hosszú, köves lejtő nyúlt el. A földcsuszamlás szélén, elég közel a gödör szélétől lefelé vezető, széles, kavicsos úthoz, fekete lyuk tátongott. David nagyon kínosan érezte magát a láttán. Olyan volt, mintha a sivatag földjében rejtőző szörnyeteg kinyitotta volna a fél szemét. De a lyukat körül-vevő földcsuszamlástól is kínosan érezte magát. Mert valahogy... szóval... olyan megtervezettnek tűnt.
A gödör fenekén, pont a fűrészes peremű lyuk alatt parkoló terült el, tele ércszállító teherau-tókkal, földmunkagépekkel, kisteherekkel, II. világháborús tankokra emlékeztető, hernyótalpas jár-művekkel. A parkoló mellett félhenger alakú barakk rozsdásodott, tetején át egy kályha kéménye kanyarodott elő. ISTEN HOZTA A CSÖRGŐKÍGYÓ No. 2-BEN! 1951 ÓTA MUNKÁT ADUNK ÉS ADÓT KÖZÉP-NEVADÁNAK!, közölte az ajtó felirata. A fémbarakktól balra betonkocka kuporgott, rövidebb felirattal:

ROBBANÓANYAG-RAKTÁR BELÉPÉS CSAK ENGEDÉLLYEL!

A két épület között állt Collie Entragian poros terepjárója. A vezető ajtaja nyitva volt, a te-tővilágítás felkapcsolva, látni lehetett a kocsi belsejét, olyan volt, mint egy vágóhíd. A műszerfalra bólogató fejű, műanyag medvét erősítettek az iránytű mellé.
Azután mögéjük siklott az egész.
- Ismered ezt a helyet, ugye, David?
- Ez a Kína-gödör? Az, ugye?
- Igen.
Közelebb lebegtek az oldalához, és David látta, hogy a gödör a maga módján még a mérge-zett földnél is sivárabb. Nem voltak egész kövek, sziklakiszögellések, ő legalábbis nem látott ilyet; minden rémséges, sárga törmelékké omlott. A parkoló és az épületek mögött még apróbbra zúzott kő halmozódott kupacokban fekete műanyagon.
- Ez a meddő - közölte vezetője. - A műanyagon felhalmozott kupac a telér hulladéka. De a cég még most sem hagyja békén. Tudod, még mindig sok minden van benne... arany, ezüst, molib-dén, platina. És természetesen réz. Főképpen réz. Olyan gyér, mintha füst lenne a kövön. Gazdaság-talan volt a kitermelése, de ahogy kimerítették a világ legnagyobb réz- és fémlelőhelyeit, a gazda-ságtalan is hasznot hajtó lett. Azok a túlméretezett tamponok a gyűjtőpárnák: a szükséges anyagot kicsapatják, csak föl kell kaparni róluk. Ez a lúgozás - nevezd akárhogy, az eljárás ugyanaz. Addig dolgozzák a talajt, amíg az, ami valaha csaknem nyolcezer láb magas hegység volt, csupán por lesz a szélben.
- Mik ezek a nagy lépcsők a gödör oldalában?
- Fejtési pászták. Rajtuk közlekednek a nehézgépek a gödör mentén, de a legfontosabb fela-datuk, hogy minimálisra csökkentsék a földcsuszamlás veszélyét.
- Hát nem úgy néz ki, mintha valami jól szuperáltak volna arra ott - bökött hátra a válla fö-lött. - De amott sem. - Újabb területhez közeledtek, ahol az ereszkedő hatalmas lépcsőfokokat eltö-rölte a lezúduló sziklamorzsalék.
- Omlás. - A Vietkong Kilátó lecsapott a csuszamlásra. Azon túl fekete szövedéket lehetett látni, ami elsőre pókhálóra emlékeztetett. Közelebb érve David látta, hogy valójában PVC-csövek.
- Csak mostanában tértek át az esőztető berendezésről a szórófejekre. - Vezetője olyan han-gon beszélt, mintha idézne és nem beszélgetne. Davidnek egy pillanatra olyan érzése támadt, hogy ezt már hallotta, azután rájött, hogy miért: a férfi azt ismételte, amit Audrey Wyler már elmondott. - Néhány sas elpusztult.
- Néhány? - kérdezte David Billingsley bácsit idézve.
- Jó, hát akkor negyven. A faj szempontjából nem nagy ügy; Nevadában bőven van sas. Lá-tod, mivel helyettesítették az esőztetőket, David? A nagy csövek, azok az elosztófejek - mondjuk, a can tak-ok.
- A nagy istenek.
- Igen! A közöttük hálóként feszülő üres csövecskék pedig a szórófejek. A can tah-ok. Gyenge kénsavat permeteznek. Az kioldja a rezet... és megmérgezi a talajt. Kapaszkodj, David.
A Vietkong Kilátó megdőlt - pontosan, mint a repülő szőnyegek -, David belekapaszkodott a deszkák szélébe, hogy le ne guruljon. Nem akart lezuhanni a szörnyű, csövekkel beszőtt földre, ahol semmi sem nőtt, és gusztustalan folyadék csörgedezett a gyűjtőpárnákra.
Ismét alámerültek a gödörbe, elhúztak a kályhacsőtől áttört rozsdás barakk fölött, a robba-nóanyag-raktár fölött, majd a géppark fölött, amíg az út végéhez nem értek. Fölfelé a lejtőn, a tá-tongó lyuk fölött széles sávban sokkal kisebb lyukak sorakoztak. David úgy saccolta, legalább ötven lehet, ha nem több. Mindegyikből sárga végű pálca állt ki.
- Úgy néz ki, mint a világ legnagyobb vakondtelepe. - Ez egy robbantásmező, és ezek a rob-bantólyukak - magyarázta új ismerőse. - Itt zajlik az aktív bányászat. Mindegyik lyuk átmérője egy méter, és legalább tíz méter mély. Amikor minden kész a robbantásra, a lyukakba leeresztenek egy-egy dinamitrudat, az alján egy gyutaccsal. Ez az indítótöltet. Ezután néhány taliga ANFO követke-zik, ammónium-nitrát és tüzelőolaj keveréke. Azok a seggfejek, akik Oklahoma Cityben felrobban-tották a szövetségi irodaházat, ugyanezt használták. Többnyire sörét formájú, mint a darabokra tör-delt fehér ceruzabél.
A Yankees-sapkát viselő férfi rámutatott a robbanóanyag-raktárra.
- Abban van egy csomó ANFO. Dinamit nincs - az utolsó darabig elhasználták azon a napon, amikor minden elkezdődött -, de tele van ANFO-val.
- Nem értem, miért mondod ezt nekem.
- Ne törődj vele, csak figyelj. Láttad a robbantólyukakat?
- Igen. Úgy néznek ki, mint a szemek.
- Helyes, lyukak, akár a szemek. Belefúrva a porfirba, ami kristályos kőzet. Amikor az ANFO felrobban, összezúzza a sziklát. Az összezúzott anyag tartalmazza a rezet. Érted?
- Igen.
- Ezt az anyagot teherautóval szállítják a lúgozó párnákra, ráadják az elosztókat, szórófejeket - can tah, can tak -, és kezdődik a rohasztás. Voila, ez az egész, a mosott réz kitermelése legszebb formájában. De nézd csak, mit tártak föl a robbantások, David!
A nagy lyukra mutatott, és David érezte, hogy kellemetlen, zsibbasztó hidegség fut át rajta. A lyuk mintha idióta hívogatással meredt volna rá.
- Mi ez? - suttogta, jóllehet úgy érezte, tudja.
- Ez a Csörgőkígyó Egyes. Úgy is ismerik, hogy Kínai Bánya vagy Kínai Akna, esetleg Kínai Vágat. A legutolsó robbanássorozat tárta föl. Ha azt mondom, hogy az itt dolgozók meglepődtek, még szépítem a dolgot, mivel a nevadai bányászati brancsból senki nem hiszi igazából a régi történetet. A századforduló táján a Diablo Társaság azt állította, hogy az Egyes Számú Akna egy-szerűen bezárt, mert kimerült az ér. Pedig itt van, David. Teljes nagyságában. És most...
- Kísértetek járnak benne? - kérdezte reszketve David. - Ugye?
- Ó, igen - bólintott a Yankees-sapkájú férfi, feléje fordítva ezüstös ál-szemét. - Valóban.
- Akármiért hoztál föl ide, nem akarom hallani! - kiáltotta David. - Vigyél vissza! Vissza a papámhoz! Gyűlölöm ezt! Gyűlölök itt lenni a Ha...
Szörnyű gondolat forrasztotta a torkára a szót. A Halottak Földje, mondta ez az ember. Azt mondta, David a kivétel. Ez azt jelenti...
- Martin tiszteletes... láttam a liget felé jövet. Ó...
A férfi kis ideig régimódi rádióját szemlélte, azután fölpillantott és bólintott. - Két nappal azután, hogy elutaztatok, David.
- Berúgott?
- A vége felé állandóan részeg volt. Mint Billingsley.
- Öngyilkosság?
- Nem - válaszolta a Yankees-sapkás férfi, és gyengéden David tarkójára tette a kezét. Ez a kéz meleg volt, nem egy halott keze. - Legalábbis nem tudatos öngyilkosság. Kiment a feleségével a partra. Piknikeztek. Túlságosan hamar ment be a vízbe ebéd után, és túl messzire úszott.
- Vigyél vissza - suttogta David. - Belefáradtam ebbe a sok halálba.
- A mérgezett föld kihívás Isten ellen - mondta a férfi. - Tudom, hogy unalmas, David, de...
- Hát akkor tisztítsa meg az Isten! - kiáltotta David. - Nem tisztességes tőle, hogy engem ke-res meg, azután, hogy megölte az anyámat és a húgomat...
- Nem ő...
- Nem érdekel! Nem érdekel! Még ha nem ő volt is, csak állt és hagyta, hogy megtörténjen!
- Ez sem igaz.
David behunyta a szemét, és a fülére tapasztotta a kezét. Nem akart többet hallani. Nem volt hajlandó többet hallani. A férfi hangja mégis utat talált hozzá valahogy. Könyörtelenül folytatta. Isten elől nem lehet elmenekülni, lásd Jónást. Isten olyan fáradhatatlan, akár a véreb a friss nyomon. És Isten kegyetlen.
- Miért vagy a földön? - A hang most mintha a saját fejéből jött volna.
- Nem hallak! Nem hallak!
- Azért vagy a földön, hogy szeresd Istent...
- Nem!
- ...és szolgáld őt.
- Nem! Bassza meg Isten! Bassza meg a szeretetét! Bassza meg a szolgálatát!
- Isten semmit sem tehet veled, amit te nem akarsz...
- Elég! Nem akarom hallani, nem akarok dönteni! Hallottad? Hal...
- Pssszt - figyelj!
David, nem egészen akarata ellenére, figyelt.
 
 
0 komment , kategória:  Könyvek  
STEPHEN KING - Rémület a sivatagban 3.rész 4.fejezet
  2013-01-31 18:52:56, csütörtök
 
  4. FEJEZET

1


A lény, amely a magasabbra nőtt Ellen Carverben volt, még mindig viselte a jelvényt, az an-tantövet viszont már nem, ott állt a városháza lépcsőjén, és észak felé nézett a homokkal befújt ut-cán, a táncoló közlekedési lámpán túl. Nem láthatta a mozit, de tudta, hol van. Sőt azt is tudta, mi zajlik bent a moziban. Nem mindent, de épp eleget ahhoz, hogy megdühödjön. A puma nem tudta idejében elhallgattatni a piást, de legalább elvonta a többieket a fiútól. Ez így rendben is lenne, ha a gyereknek, legalábbis átmenetileg, nem sikerült volna elslisszolnia másik küldötte elől.
Hová mehetett? Nem tudta, nem látta, ez volt dühének és félelmének forrása. Ő volt a forrás. David Carver. Az az átkozott, szaros imafiú. Akkor kellett volna megölnie, amikor még a rendőrben volt, és megtehette volna, rögtön le kellett volna lőnie a rohadt lakókocsijuk lépcsőjén és otthagyni a keselyűknek. De nem tette, és azt is tudta, miért nem. Valamilyen üresség, olyan pajzsféle burok védte Carver mestert. Korábban az mentette meg a Kis Imafiú életét.
Ökölbe szorította a kezét. A szél fújt, zászlóként lobogtatta Ellen Carver kurta vörös-arany haját. Egyáltalán, hogy került ide egy ilyenféle? Véletlenül? hagy küldték?
És te miért vagy itt? Te véletlen vagy? Vagy küldtek?
Értelmetlenek az efféle kérdések. Ismerte a feladatát, tak ah lah, és ez elég. Lehunyta Ellen-szemét, először önmagára összpontosított, de csak egy másodpercig, mert kellemetlen volt. Ez a test máris kezd csődöt mondani. Nem maga a bomlás volt a baj, hanem az intenzitása; a belső erő - a can de lach, a formálatlan szíve - szó szerint darabokra rázta... és a pótalkatrészek megszöktek az éléstárból.
Az Imafiú miatt.
Szaros Imafiú.
Kifelé fordította pillantását, nem akart a test combjain szivárgó vérre gondolni, vagy hogy a torka lüktetni kezdett, vagy hogy mikor megvakarta Ellen-fejét, körme csomószám húzta ki Ellen vörös haját.
Inkább beküldte a pillantását a moziba.
Egymást átfedő, néha ellentmondó, töredékes képeket látott. Mintha több tévéképernyőt fi-gyelne egy törött üvegcserépben. Először a belopakodott pókok szemén át nézett, de voltak ott le-gyek, svábbogarak, a vakolat lyukaiból patkányok kukucskáltak, a nézőtér magas mennyezetén de-nevérek lógtak. Ezek különös, hűvös képeket, valójában visszhangokat sugároztak.
Látta a furgonban ült embert, azt, aki magától jött a városba, és girhes kis barátnőjét, amint a többieket vezeti vissza a színpadra. Az apa a fia után kiabált, az azonban nem válaszolt. Az író a színpad szélére lépett, tölcsért formált a tenyeréből és Audreyt hívta. Hát Audrey hol volt? Ezt nem tudta biztosan. Az apróbb teremtényekkel ellentétben az ő szemén át nem tudott látni. Biztosan a fiú után ment. Vagy már meg is találta? Nemigen. Még nem. Azt érezte volna.
Szorongó dühében rácsapott egyik kezével Ellen combjára. Rögtön véraláfutás keletkezett a helyén, mint almán a rothadás - majd megint összpontosította tekintetét. Nem, most már látta, hogy nem mind vannak a színpadon; látásának prizmatikus minősége félrevezette.
Mary még mindig az öreg Tommal volt. Ha Ellen el tudja kapni, amíg a többiek Audrey és David miatt izgulnak, akkor egy csomó gondja megoldódik. Egyelőre nincs rá szüksége, jelenlegi teste még működőképes, és egy darabig az is marad, de baj lenne, ha épp egy fontos pillanatban mondana csődöt. Jobb, biztonságosabb lenne, ha...
Most egy pókháló képe jelent meg előtte, amelyről selyembe csomagolt legyek lógtak. Le-gyek, amelyek csak el voltak kábítva, de még éltek.
- Vésztartalék - suttogta a vén Ellen Carver hangján, Ellen Carver nyelvén. - Mindig mal-mozott, a kutyának csontot hozott.
Mary eltűnése demoralizálja a többieket, elrabolja tőlük azt az önbizalmat, amelyet a sikeres menekvés, a megtalált menedék és a puma megölése adott. Gondolta, hogy el fognak bánni az állat-tal, végül is fel voltak fegyverezve, és a puma fizikai lény volt, sarx, szóma és pneuma, nem a meta-fizikai pusztákról szalajtott holmi lidérc. De ki hitte volna, hogy éppen az az elbizakodott öreg fing-zsák teszi meg?
Ő hívta föl telefonon a másikat. Még csak nem is sejtetted. Nem tudtad, amíg a sárga furgon ide nem érkezett.
Igen, hiba volt elnézni a telefont, pedig ott lehetett Marinville tudatának homlokterében, játszva fölfedezhette volna, ezt joggal hányhatja saját szemére. Akkor az volt a fő célja, hogy bekaszlizza a vén hülyét, és kicserélje Entragian testét, mielőtt teljesen szétesne. Sajnálta is, hogy elveszítette Entragiant. Ő erős volt.
Ha el akarja vinni Maryt, akkor nincs ennél kedvezőbb időpont. Talán míg ezzel foglalkozik, Audrey megtalálja a fiút és megöli. Az csodálatos lenne. Akkor nem szorongana. Nem sompo-lyogna. Ellen helyét átvenné Mary, a többieket nyugodtan összeszedegethetné.
És azután? Ha a jelenlegi (és korlátozott) testkészlet elfogyott? Utasokat csípjen föl az or-szágútról? Talán. És ha emberek, kíváncsi emberek jönnek a városba, hogy megnézzék, mi az ördög folyik Desperationben, akkor mi lesz? Akkor kell átmenni a hídon, amikor az ember a folyóhoz ér; kevés emléke volt, és még kevésbé érdekelte a jövő. Most elég lesz elvinni Maryt a Kína-gödörbe.
Tak lement a városháza lépcsőjén, a rendőrautóra pillantott, azután gyalog vágott neki. Most nem autóval megy, erre a komissióra nem. A túlsó járdához érve hosszú léptekkel futni kezdett; túl nagy lábától kirepedt tornacipője alól spriccelt a homok.

2

Audrey a színpad mellett hallotta, hogy a többiek még mindig Davidet... és őt szólongatják. Hamarosan szétszóródnak és keresni kezdik. Fegyvereik vannak, ami veszedelmessé teszi őket. Az, hogy megölhetik, nem zavarta - legalábbis nem annyira, mint eleinte -, annál inkább a kilátás, hogy azelőtt történik, mikor még nem ölte meg a fiút. A pumának a földből való lény hangja olyan volt, mint egy horog; Audrey Wylernél savval borított kígyóként hatolt bele az agyba, és felolvasztotta az őt körülvevő élő nő személyiségét. Az olvadás rendkívül kellemes volt, mintha valami édeset és puhát eszegetne. Először nem ilyen volt, hanem ijesztő, mint a lázroham, de ahogy kukákban por-tyázó gyerekként egyre több can tah-ot gyűjtött össze, az érzés elmúlt. Most már csak azzal törő-dött, hogy megtalálja a fiút. Tak, a formálatlan, nem mer hozzá közeledni, ezért neki kell megtennie Tak helyett.
A nő, aki százhatvanöt centis volt, amikor Tom Billingsley először találkozott vele, megállt a lépcső alján és körülnézett. Tulajdonképpen nem látott volna semmit - az egyetlen mocskos ablakon nem jött be más világosság, mint a közlekedési lámpa hunyorgása és a Bud Bicskanyitogatója előtti magányos utcai lámpa gyér fénye -, de látását nagyban javították a talált vagy kapott can rah-ok. Most már csaknem olyan szeme volt, mint egy macskának, és a szemetes folyosó nem jelentett akadályt.
Az emberek, akik az épületnek ebben a részében lebzseltek, sokkal trehányabbak voltak Billingsleynél és bandájánál. Ezek nemhogy összegyűjtötték, de a sarkokba vágták az üvegeket, mesehal és gomolygó orrlikú ló helyett szöveges képeket mázoltak vastag szövegkiemelővel a fa-lakra. Az egyik, barlangba illően primitív festményen kanos és idomtalan gyermekcse lógott egy gigászi mellről. Alatta kis versike díszelgett: ICIPICI BABA SMITTY, LÁTOM KELL A MAMACICI. Papírhulladék - hamburgeres zacskó, cukorkáspapír, sült krumplis stanicli, üres ciga-rettásdobozok, kotonfólia - hányódott a folyosó két oldalán. Az IGAZGATÓ feliratú ajtó kilincsé-ről, mint egy döglött csiga, használt gumi lógott, a tulajdon rég beszáradt tartalmával odaragasztva.
Az igazgató irodája Audreytól jobbra nyílott. Vele szemben volt a PORTÁS ajtaja. Megint balra újabb ajtó, jelöletlen, azután egy boltív, fölötte valami írás, félig lepergett ódon fekete festék-kel. Még az ő szeme sem tudta kivenni, legalábbis távolról, mi lehet, de egy-két lépéssel közelebbről világosan látszott: ERKÉLY. A boltívet bedeszkázták, de valamikor lefeszegették és kétoldalt felhalmozták a deszkákat. A boltív mennyezetéről nagyrészt leeresztett guminő lógott, szőke nej-lonhajú, szája vörös peremű lyuk, hüvelye kopasz és elnagyolt. Nyakára időtől megsötétült ma-dzagból hurkoltak kötelet. Egy írás is függött a nyakán, a petyhüdt műanyag kebelre lógó tábla be-tűit mintha egy elsős kanyarította volna verejtékes igyekezettel. Tetején vörös szemű koponya pompázott keresztbe tett lábszárcsontok felett. IDE NE GYERE, figyelmeztetett a felirat. KÖNYEN LESZAKATHAT EZ KOMOJ. Az erkéllyel szemben volt egy beugró, valaha itt üzemelhetett a büfé. A folyosó túlsó végében újabb lépcsők vezettek fölfelé a sötétségbe. Audrey szerint ott lehetett a mozigépész fülkéje.
Odament az IGAZGATÓ feliratú ajtóhoz, megmarkolta a kilincset, homlokát a fához szorí-totta. Odakint a szél nyöszörgött, mintha haldokolna.
- David! - szólalt meg halkan. Elhallgatott, figyelt. - David, hallasz? Audrey vagyok, David. Audrey Wyler. Segíteni szeretnék.
Semmi válasz. Kinyitotta az ajtót és látta, a helyiség üres: a falon a Bonnie és Clyde ódon plakátja függött, a padlón szakadt matrac. Ugyanazzal a filctollal valaki fölírta a plakát alá: ÉJJEL JÁROK, NAPPAL HÁLOK.
Ezután megpróbálkozott a portásfülkével. Nem sokkal lehetett nagyobb, mint egy ruhás-szekrény, és tökéletesen üres volt. A jelzetlen ajtó egy valahai raktárba nyílt. Orra (amely sokkal finomabb lett, mint régen) megérezte a valahai pattogatott kukorica szagát. Csomó döglött légy, rengeteg egérszar, de semmi más.
Odament a boltívhez, félresöpörte a lógó babát, és benézett. Innen nem látta a színpadot, csak a mozivászon felső csíkját. A girhes lány még mindig David után kiabált, de a többiek hallgat-tak. Lehet, hogy nem jelent semmit, de jobban szerette tudni, hol vannak.
Úgy vélte, hogy a baba nyakáról lógó figyelmeztetés igazat mond. Az üléseket eltávolították, látni lehetett, hogy az erkély padlója felpúposodott és megvetemedett. Erről eszébe jutott egy vers, amelyet az egyetemen olvasott, valami festett hajóról egy festett óceánon. Ha a kölyök nincs kint az erkélyen, akkor máshol kell lennie. Valahol a közelben. Nem mehetett messzire. Márpedig nincs az erkélyen, ez biztos. Ülések nem lévén, nem volt hová elbújni, és még egy szál függöny vagy bársonydrapéria se maradt a falakon.
Audrey leengedte a karját, amellyel félretolta a félig leeresztett babát. Az ide-oda lengett, nyaka körül a hurok halkan nyiszorgott. Az üres szempár Audreyt bámulta, a lyukszerű száj, az egyetlenegy célt szolgáló száj mintha őt gúnyolta, rajta nevetett volna. Nézd meg, mit csinálsz, mintha ezt mondta volna a dugibaba. Az ország legjobban fizetett geológusnője lehettél volna, har-mincöt éves korodra saját tanácsadó céged lett volna, ötven táján talán még a Nobel díjat is elnyer-hetted volna... nem erről álmodtál? A Devon-kor summa cum laude szakértője, akinek cikkét a tek-tonikus fennsíkokról a Geology Review is közölte, egy kisfiút hajkurászik egy koszos, ócska moziban. Méghozzá nem is közönséges kisfiút, hanem egy különleges gyereket, olyan különlegeset, amilyennek te tartottad magadat. És ha megtalálod, Aud, akkor mi van? Ő erős.
Megragadta a hurkot és keményen megrántotta, letépte az ócska madzagot és vele együtt egy tanyasi boglyára való csomót is a baba szőke damilhajából. A baba arccal lefelé rápottyant Audrey lábára, ő pedig kirúgta az erkélyre. A guminő felrepült a magasba, aztán leereszkedett. Taknál nem erősebb, gondolta. Nem érdekel, micsoda, nem erősebb Taknál. Nem erősebb a can tah-oknál sem. Ez most már a mi városunk. Ne törődj a múlttal és a múlt álmaival; ez itt a jelen, és a jelen édes. Édes ölni, elkapni, birtokolni. Édes uralkodni, még a sivatagban is. A fiú csak egy fiú. A többiek meg csak táp. Most Tak van itt, és ő a vénebb kor nyelvén beszél: a formálatlan hangján.
A lépcső felé bámult a folyosó végében. Bólintott, jobb keze ruhája zsebébe csúszott, hogy megérintse a tárgyakat, amelyek vele voltak, hogy a combjához szorítsa őket. A vetítőfülkében van. A pincébe vezető ajtóról nagy lakat lóg, hol másutt lehetne?
- Him en tow - suttogta, és elindult. A szeme nagyra nyílt, jobb kezének ujjai szüntelenül a ruhazsebben matattak, ahonnan kövek halk koccanása hallatszott.

3

A srácok, akik olyan nagy bulikat csaptak az Amerikai Nyugat emeletén, amíg a tűzlépcső le nem szakadt, trehány alakok voltak, de főképpen a folyosót és az igazgató irodáját használták mu-latságra; a többi helyiség viszonylag érintetlen maradt. Így a mozigépész kicsiny lakosztálya - a ve-títőfülke, az irodakuckója, a szekrény nagyságú mosdó - csaknem pontosan olyan volt, mint 1979-ben lehetett, amikor belépett öt cigarettázó férfi a Nevada Sunlite Entertainment képviseletében, leszerelték a szénszálas vetítőgépeket, és elvitték Renóba, ahol még hervadoztak egy darabig a hasonló bukott bálványokra emlékeztető felszerelésekkel zsúfolt raktárban.
David lehajtott fejjel, csukott szemmel térdelt, kezét összetette álla alatt. Ott világosabb volt a poros linóleum, mint egyebütt. Pontosan előtte volt egy második, világosabb négyszög is. Itt álltak az öreg vetítőgépek, a kattogó, tűzforró dinoszauruszok, amelyek ebben a helyiségben bizonyos nyári estéken legalább negyvenöt fokra forrósították a levegőt. Davidtől balra nyíltak a rések, ame-lyeken keresztülvágtak fénykardjukkal, és életnagyságúnál hatalmasabb alakokat vetítettek a vá-szonra: Gregory Pecket és Kirk Douglast, Sophia Lorent és Jayne Mansfieldet, a biliárdozó fiatal Paul Newmant, az öreg, de még magabíró Bette Davist, amint tolószékhez kötött testvérét kínozta.
Itt-ott poros filmszalagok döglött kígyói hevertek a padlón. A falakon régi standfotók és plakátok lógtak, az egyik Marilyn Monroe-t ábrázolta a földalatti szellőzőrácsán, ahogy leszorítja felfújódó szoknyáját. Alatta kézzel rajzolt nyíl mutatott a bugyija felé, és valami okos odaírta: Gon-dosan illeszd be A tengelyt B nyílásba, úgy, hogy szilárdan bent legyen és ne csúszhasson ki! A romlás furcsa szaga lebegett a helyiségben, nem egészen penész, nem is egészen rothadás. Alvadtan bűzlött, mintha valami pokolian megromlott volna fölszáradás előtt.
David nem érzékelte jobban a szagot, mint amennyire Audrey halk hívását az erkély mögötti folyosóról. Akkor jött ide, amikor a többiek Billingsleyhez futottak - még Audrey is elment először a színpad bal oldaláig, talán, hogy lássa, mind végigmennek-e a folyosón -, mert majd' elepedt, any-nyira akart imádkozni. Úgy gondolta, ezúttal csak el kell bújnia egy csendes helyre, és kinyílik az ajtó: most Isten akar beszélni vele, nem a másik oldal. Ez pedig megfelelő hely volt. A te belső há-zadban imádkozzál, ne az utcán, mondja a Biblia, és David úgy vélte, ez kitűnő tanács. Most, hogy egy csukott ajtó választotta el a többiektől, ki tudta nyitni azt a másikat, odabenn.
Nem félt, hogy meglesik a pókok vagy kígyók vagy patkányok; ha Isten zártkörűnek akarja ezt a találkozót, akkor az zártkörű lesz. A nő volt az igazi baj, akit Steve és Cynthia talált - valami-lyen okból idegesítette, és az volt az érzése, hogy ez kölcsönös. Távol akart lenni tőle, így hát lesik-lott a színpad széléről és végigfutott a székek közötti folyosón. Kijutott a megereszkedett erkély alatt az előtérbe, mielőtt Audrey visszafordulhatott volna a bal ajtótól a mozivászonhoz, hogy meg-keresse. Az előtérből feljött az emeletre, azután hagyta, hogy valamilyen belső iránytű vagy talán Martin tiszteletes ,,csendes kis hangja" idevezesse.
Átment a szobán, alig látta az ódon filmgombolyagokat, a megmaradt plakátokat, alig érezte a szagot, amelyet talán a sivatagi naptól szétesésig rotyogtatott celluloidfantáziák árasztottak. Meg-állt ezen a linóleumfolton, egy pillanatig tanulmányozta a nagy lyukakat a világosabb négyszög sarkaiban, a lyukakat, ahonnan eltűntek a vetítőgépeket rögzítő nagy tőcsavarok. Emlékeztették va-lamire,
(olyan lyukakkal látok, mint a szemek)
valamire, ami gyorsan átfutott az agyán, azután eltűnt. Hamis emlék, valós emlék, megérzés? Felülről? Alulról? Nem tudta, nem is igazán törődött vele. A legfontosabb most az, hogy érint-kezésbe lépjen Istennel, ha képes. Még sohasem volt nagyobb szüksége rá, mint most.
Igen, mondta nyugodtan David fejében Martin tiszteletes. És itt fizetődik ki a munkád. Ma-radj kapcsolatban Istennel, amikor tele a szekrény, hogy érte nyúlhass, ha üres. Hányszor mondtam ezt múlt télen és idén tavasszal?
Sokszor. Csak remélte, hogy Martin, aki többet ivott a kelleténél, és talán nem is volt egészen megbízható, az igazat mondja, ahelyett hogy azt csinálná, amit David apja ,,szalonsmúznak" nevezett. A fiú teljes szívéből és teljes lelkéből ezt remélte.
Mert más istenek vannak Desperationben.
Ez biztos.
Imádkozni kezdett, ahogy szokta, nem hangosan, hanem a tudatával, tiszta, egyenletes gon-dolatlüktetésekkel bocsátva útjára a szavakat: - Légy velem, Isten. Légy bennem. És beszélj hozzám, ha ez a szándékod, ha ez az akaratod.
Mint mostanában mindig, ha igazán szükségét érezte Istennek, elméje homlokzata derűs volt, de a mélyebb rész, ahol a hit állandó harcot vívott a kétséggel, azon rettegett, hogy nem érkezik válasz. A probléma elég egyszerű volt. Még most, annyi olvasás, ima és oktatás után, még azután is, ami a barátjával történt, kételkedett Isten létezésében. Vajon Isten használta föl David Carvert, hogy megmentse Brian Ross életét? Miért tenne Isten ilyen vad és őrült dolgot? Nem inkább az valószínű, amit dr. Waslewski orvosi csodának nevezett, maga David pedig úgy vélte, hogy válasz az imára, holott nem több véletlen egybeesésnél? Az emberek képesek olyan árnyakat vetni, amelyek olyanok, mint az állatok, de ezek csak árnyképek, a fény és vetítés apró trükkjei. Nem inkább valószínű, hogy Isten is efféle dolog? Csak egy újabb legendás árnyék?
Szorosabban behunyta a szemét, a mantrára összpontosított, igyekezett megtisztítani az el-méjét.
Légy velem. Légy bennem. Beszélj hozzám, ha ez az akaratod.
És leszállt a sötétség, amilyet még sohasem ismert vagy tapasztalt. A fiú oldalra dőlt, neki a falnak a két vetítőnyílás között, szeme fennakadt, keze az ölébe hullott. Halk torokhang röppent ki a száján, és olyan álombeli motyogás követte, amelyet csupán az anyja értett volna meg.
- A francba - dünnyögte. - Sarkunkban a múmia.
Azután elhallgatott, a falnak dőlt, és majdnem pókhálófinom ezüst nyálfonál csordult ki a száján, amely tulajdonképpen még mindig gyermekszáj volt. Az ajtó mögött, amelyet azért csukott be, hogy egyedül legyen Istenével (valaha zár is volt rajta, de az már régen eltűnt), közeledő lépések hangzottak fel. Megálltak az ajtó előtt. Hosszú, fülelő csönd következett, azután fordult a kilincs. Kinyílt az ajtó. Audrey Wyler állt ott, és a szeme tágra nyílt, amikor észrevette az öntudatlan kisfiút.
Belépett a dohos kis szobába, becsukta maga mögött az ajtót, keresett valamit, bármit, ami-vel kiékelhetné a kilincset. Egy deszkát, egy széket. Nem sokáig tartja vissza őket, ha egyszer fel-jönnek, de ebben a szakaszban ennyi kis idő is meghatározó lehet a siker és a kudarc között. De semmit sem talált.
- Bassza meg! - suttogta. A fiúra nézett, különösebb meglepetés nélkül észlelte, hogy fél tőle. Még attól is, hogy a közelébe menjen.
Tak ah wan!, szólalt meg a fejében a hang.
- Tak ah wan! - Ezúttal ki is mondta. Beleegyezés. Tehetetlen és szívből jövő.
Lement a két lépcsőn a vetítőfülkébe, és minden nyikorgó lépésnél megrándulva odament a vetítőnyílások közti falnak dőlő, térdelő Davidhez. Egyre azt várta, hogy felnyílik a fiú szeme, és kilövell belőle az acélkék villám. Jobb keze a zsebben ismét megszorította a can tah-okat, hogy energiát nyerjen belőlük, azután kelletlenül elengedte őket.
Maga is térdre hullott David előtt, összekulcsolta hideg, reszkető ujjait. De csúnya ez a gye-rek! És a belőle áradó szag még fertelmesebb! Természetes, hogy nem ment a közelébe! Úgy nézett ki, mint egy Gorgó, és bűzlött, mint a romlott húsból és savanyú tejből főzött gulyás.
- Imafiú - mondta Audrey. - Ronda kis imafiú. - Hangja megváltozott, nem volt sem férfié, sem nőé. Elmosódó fekete formák vibráltak arca és homloka bőre alatt, mint apró bogarak csapkodó, hártyás szárnyai. - Ezt kellett volna tennem már első alkalommal, amikor megláttam a varangy-pofádat!
Audrey erős, napbarnított, munkától forradásos ujjai összezárultak David Carver torkán. A fiú szemhéja megrebbent, amikor azok a kezek elszorították a légcsövét és elállították a lélegzetét, de csak egyszer. Csak egyszer.

4

- Miért hagytad abba? - kérdezte Steve.
Ott állt a valószínűtlen színpadi nappali közepén, a Circle Ranchról hozott elegáns, öreg bár-szekrény mellett. E pillanatban egy tiszta ing volt a leghőbb vágya. Egész nap főtt (ha azt mondja, hogy a Ryder furgon légkondicionálása nem kielégítő, akkor még szépíti a dolgot), de most fázott. A víz, amellyel Cynthia mosogatta a vállán levő lyukakat, borzongató csíkokban futott le a hátán. De legalább arról le tudta beszélni, hogy Billingsley whiskyjével tisztítsa ki a sebeit, mint a kocs-matündér a cowboyét egy ócska filmben.
- Mintha láttam volna valamit - felelte halkan Cynthia.
- Mija nyavalyát?
- Nagyon fura. David? Daaaaavid! - süvöltötte. Egyedül voltak a színpadon. Steve segíteni akart Marinville-nek és Carvernek megkeresni a gyereket, de Cynthia ragaszkodott hozzá, hogy előbb kimossa azt, amit ő ,,az irhád lyukainak" nevezett. A két férfi eltűnt az előcsarnokban. Marinville ruganyosabban járt, attól, ahogy a fegyvert a karjára fektette, Stewe-nek egy másik filmre kellett gondolnia, amelyben a majrés, de hősies fehér vadász ezer őserdei veszélyen tör át, míg végül sikerül letépnie az elveszett városra vigyázó bálvány homlokáról a kilincsgomb nagyságú smaragdot.
- Mi az? Mit láttál?
- Nem tudom biztosan. Fura volt. Fönt az erkélyen. Egy pillanatra azt gondoltam - nevess csak! -, hogy egy lebegő test.
Hirtelen megváltozott valami a fiúban. Mintha fölkapcsoltak volna egy villanyt, vagy inkább mintha beindult volna valami. Megfeledkezett a vállába nyilalló fájdalomról, és egyszerre jeges lett a háta. Olyan hideg, hogy majdnem vacogott. Aznap másodszor jutott eszébe lubbocki kamaszkora, az a halálos csend, mielőtt a ,,muri" megérkezett volna a síkságról, gyilkos uszályként húzva maga után a jégesőt és a szelet. - Nem nevetek - mondta. - Gyerünk föl.
- Nyilván csak egy árnyék volt.
- Nem hinném.
- Steve! Jól vagy?
- Nem. Éppen úgy érzem magam, mint amikor a városba értünk.
- Jó - méregette riadtan a lány. - De nincs puskánk.
- Hagyd a francba. - Megragadta a lány karját. Szeme kitágult, száját összeszorította. - Má-ris! Szentségit, nagy baj van! Nem érzed?
- Én... lehet, hogy érzek valamit. Megkeressem Maryt? Ottmaradt Billingsley mellett...
- Nincs idő. Gyere vagy maradj. Ahogy tetszik.
Felrántotta az overall vállrészét, leugrott a színpadról, megbotlott, egy székbe fogózkodva nyerte vissza az egyensúlyát, azután végigrohant a széksorok közötti folyosón. Amikor visszanézett, Cynthia már ott volt mögötte, még csak nem is zihált. Meg kell adni, van szufla a pipiben.
A főnök, a sarkában Ralph Carverrel, éppen akkor jött ki a pénztárból. - Kinéztünk az utcára - mondta Johnny. - A vihar határozottan... Steve! Mi a baj?
Steve nem is válaszolt, körülnézett, kiszúrta a lépcsőt, és rohant fölfelé. Tudatának egy része még mindig azon álmélkodott, milyen sebességgel rontott rá a vészhelyzet érzése, de a nagyobbik része csak frászban volt.
- David! Felelj, ha hallasz!
Semmi. Sötét, szemetes folyosó, valószínűleg az ócska erkély meg a büfé beugrója között. A túlsó végén lépcső. Senki sincs itt. Mégis világosan érezte, hogy nemrég járt erre valaki.
- David! - ordította.
- Steve! Mr. Ames! - Ez Carver volt. A hangja alapján csaknem annyira megrémülhetett, mint maga Steve. - Mi a baj? Történt valami a fiammal?
- Nem tudom.
Cynthia átbújt Steve karja alatt és futott a folyosón az erkély feljárójához. Steve követte. Szakadt kötéldarab lógott a boltív tetejéről, a vége még lengedezett.
- Nézd! - mutatta Cynthia. Steve először azt hitte, hulla hever ott, aztán látta, hogy a haja műanyag. Egy baba. A nyakán hurok.
- Ezt láttad? - kérdezte.
- Igen. Valaki letéphette, aztán pedig talán kirúgta ide. - Megfordult, nyúzott és feszült volt az arca. - Jaj, Steve, ez nem tetszik nekem - súgta alig hallhatóan.
Steve visszalépett, balra pillantott (a főnök és David apja, fegyverüket mellükhöz szorítva, riadtan bámultak rá), azután jobbra. Ott van, súgta a szíve... vagy talán az orra mondta meg, énekelte az Opium lebegő illatfoszlányát. Ott ni. A vetítőfülkében kell lennie.
Már rohant is, Cynthiával a sarkában. Fölszáguldott a szűk lépcsőn, és már a kilincs után kapott, amikor a lány elkapta a nadrágja ülepét és visszatartotta.
- A srácnál van egy pisztoly. Ha itt van vele, akkor már elvehette tőle. Légy óvatos, Steve.
- David! - bömbölte Carver. - Nincs bajod, David?
Steve közölni akarta Cynthiával, hogy most nincs helye az óvatosságnak, csak az időt vesz-tegették, amikor először az ellenkező irányban keresték Davidet... de még a beszédhez sem volt elég ideje.
Elfordította a kilincset, vállával erélyesen belökte az ajtót, azt várta, hogy zárral vagy más ellenállással találkozik, de semmi ilyesmi nem történt. Az ajtó kivágódott, ő pedig bependerült a helyiségbe.
Szemközt vele a falnál, amelybe a vetítőnyílásokat vágták, meglátta Davidet és Audreyt. David szeme félig nyitva volt, de csak a fehérje dülledt ki. Iszonyú hullaszínű volt az arca, még ott zöldellt rajta a szappanhab, de leginkább szürkére fakult. Szeme alatt és a járomcsontjain levendula-szín foltok terjengtek. Keze görcsösen dobolt farmerje szárán. Halk, fuldokló hangot hallatott. Audrey a jobbjával markolta a torkát, hüvelykujja jobboldalt belevájt az áll alatti húsba, a többi ujj baloldalt marcangolta a nyakat. A nő valamikor csinos arcát annyira eltorzította a gyűlölet és a ha-rag, amelyhez foghatót Steve még sohasem látott: valósággal belesötétedett a bőre. Bal kezében azt a 45-ös revolvert tartotta, amellyel David lelőtte a prérifarkast. Háromszor elsütötte, azután üresen kattant a fegyver.
Csaknem biztosan a kétlépcsőnyi esés a vetítőfülkébe mentette meg Steve-et attól, hogy le-galább még egy lyukat kapjon amúgy is elrongyolt bőrébe, de lehet, hogy az élete is ezen múlott. Ugy zuhant előre, mint aki levegőbe lépett a lépcsőházban, mindhárom golyó a feje fölött süvített el. Az egyik az ajtófélfába csapódott Cynthiától jobbra, és forgácsokkal szórta meg a lány egzotikus színű haját.
Audrey felüvöltött dühében. Az üres fegyvert Stevehez vágta, aki lebukott és ugyanakkor maga elé kapta a kezét, hogy félreüsse. A nő visszafordult az összeroskadt gyermekhez, és most már két kézzel fojtogatta, dühösen ide-oda rángatva, mint egy rongybabát. David keze hirtelen ab-bahagyta a dobolást, csak hevert a farmer szárán, ernyedten, mint a döglött tengeri csillag.

5

- Félek - károgta Billingsley. Amennyire Mary megállapíthatta, ez volt az utolsó szó, amit ki tudott préselni magából. Lázasan, ugyanakkor valahogy zavartan meredt az asszonyra. Még akart mondani valamit, de csak gyenge gurgulázásra tellett az erejéből.
- Ne féljen, Tom. Itt vagyok.
- Ó. Ó. - Az öregember szeme jobbra-balra fordult, azután visszatért az asszonyhoz, és mintha ráfagyott volna a tekintete. Lélegzett egy nagyot, kiengedte, lélegzett egy kicsit, kiengedte... és nem lélegzett többé.
- Tom?
Semmi, csak egy széllökés, meg a homok kemény percegése odakintről.
- Tom!
Megrázta. Billingsley feje ernyedten löttyent ide-oda, de a szeme továbbra is Maryre meredt. Az asszony megborzongott; olyan volt, mint azok az arcképek, amelyeket úgy festenek, hogy min-dig téged nézzenek, mindegy, hol állsz a szobában. Valahol bent az épületben, de ugyanakkor na-gyon messziről Marinville útimarsallja kiabált David után. A hippi lány szintén kiabált. Mary úgy vélte, csatlakoznia kellene hozzájuk, segítenie kellene, hogy megkeressék Davidet és Audreyt, ha tényleg eltévedtek, de nem szívesen hagyta volna itt Tomot, amíg nem bizonyosodik meg róla, hogy halott. Rendesen biztos volt benne, igen, de azért ez nem olyan, mint a tévében, amikor tudod...
- Segítség?
A kérdő hangsúlyú szó szinte túl halk volt ahhoz, hogy meghallja a csituló viharon át, mégis fölpattant, és a szája elé kapott kézzel fojtotta el a sikoltását.
- Segítség! Van itt valaki? Kérem, segítsenek... megsebesültem.
Női hang. Ellen Carveré? Krisztusom, lehet ez? Noha csupán rövid időt töltött David anyjá-nak társaságában, szinte azonnal tudta, hogy igaza van, amint felvillant benne a gondolat. Feltá-pászkodott, gyors pillantást vetett szegény Tom Billingsley elgyötört arcára, kimeredő szemére. A lába elmerevedett, tántorogva próbálta visszanyerni egyensúlyát.
- Kérem - nyögte odakint a hang. A mozi mögötti ösvényről hallatszott.
- Ellen? - kérdezte, hirtelen azt kívánva, bárcsak rendelkezne egy hasbeszélő képességeivel. Úgy érezte, senkiben sem bízhat, talán még egy sebesült, rémült nőben sem. - Ellen, maga az?
- Mary! - Most már közelebbről hallatszott. - Igen, én vagyok, Ellen. Mary, maga az?
Mary kinyitotta a száját, azután ismét becsukta. Ellen Carver volt odakint, tudta, hogy ő az, mégis...
- David jól van? - kérdezte az asszony a sötétből, majd elnyomott egy zokogást. - Kérem, mondja, hogy jól!
- Amennyire én tudom, igen. - Mary, a puma vérének tócsáját megkerülve odament a törött ablakhoz és kinézett. Ellen Carver volt odakint, és nem nézett ki valami jól. A bal válla előreesett, a bal karját a melléhez szorította a jobb kezével. Amennyit az arcából látni lehetett, az krétafehér volt. Vér szivárgott az alsó ajkából és az egyik orrlyukából. Olyan sötét és kétségbeesett tekintettel nézett föl Maryre, amelyet alig lehetett emberinek nevezni.
- Hogyan menekült el Entragiantól? - kérdezte Mary.
- Nem menekültem el. Ő csak... meghalt. Mindenütt vérzett, és meghalt. Vitt a kocsijával - azt hiszem, föl a bányába -, és akkor történt. A kocsi letért az útról és fölborult. Az egyik hátsó ajtó kinyílt. Ez volt a szerencsém, mert különben még mindig ott lennék, mint a fába szorult féreg. Azu-tán... visszajöttem a városba.
- Mi történt a karjával?
- Eltört - válaszolta Ellen, még jobban összegörnyedve. Volt valami csúnya a testtartásában; úgy festett, mint gonosz manó a tündérmesében, aki védően görnyed a zacskó ebül szerzett arany fölé. - Segítene bejutni? Szeretném látni a férjemet és Davidet.
Mary tudatának egy része riadót fújt az ötletre, azt rivallta, hogy valami nincs rendben, mé-gis, amikor Ellen kinyújtotta a jó kezét, és Mary látta a földet, a rákenődött vért és hogy hogyan re-meg a kimerültségtől, alapvetően jó szíve legyőzte a hátsó agytartományban lapuló ösztönök gya-nakvó gyíkját. Ennek az asszonynak egy őrült megölte a kislányát, autóbalesetet szenvedett útban valószínű halála felé, eltörött a karja, keresztülvergődött egy üvöltő szélviharon vissza a nagyrészt hulláktól népes város felé. Az első személy pedig, akivel találkozik, hirtelen frászt kap és megta-gadja a segítséget?
Hohó, gondolta Mary. Ez nem megy. Majd, talán kissé abszurd módon: Nem így neveltek.
- Ezen az ablakon nem tud bejönni. Egy csomó törött üveg van benne. Valami... egy állat ke-resztülugrott rajta. Menjen egy kicsivel arrébb, ott odaér a női mosdóhoz. Az jobb. Még ládák is vannak ott, hogy ráállhasson. Besegítem. Rendben?
- Igen. Köszönöm, Mary. Hála Istennek, hogy megtaláltam. - Hálából, talpnyaló hízelgésből és talán rettegésből kevert borzalmas, vicsorgó mosolyt küldött Mary felé, majd leszegett fejjel, meggörnyedve arrébb csoszogott. Tizenkét órája ő volt a Kertvárosi Háziasszony, úton egy kelle-mes, középosztálybeli szünidőre a Tahoe-tó partjához, ahol tervei szerint valószínűleg a Talbotnél beszerzett új nyári ruháit viselte volna szintén új Victoria's Secret alsóneműje fölött. A nappal a gyermekeké, az éjszaka a szexé a kényelmes, bejáratott társsal, levelezőlap a barátoknak - jól mula-tunk, a levegő tiszta, bárcsak itt lennétek. Most viszont úgy nézett ki és úgy viselkedett, mint egy csúnya sivatagi vérengzés kortalan, szipirtyó menekültje.
És Mary Jackson, a bájos királylány, a versíró, demokrata szavazó, kéthavonta véradó, csa-kugyan azt fontolgatta, hogy hagyja odakint nyöszörögni a sötétben, amíg beszél a férfiakkal. Mit jelent ez? Mary szerint azt, hogy ő is ugyanabban a háborúban vesz részt. Ami veled történt, amiatt gondolkodsz, viselkedsz így. Hát ezt nem hagyja! Átkozott legyen, ha igen!
Átment a folyosón, fülelve, nem hall-e újabb hangokat. Semmi. Azután, éppen amikor kinyi-totta a női mosdó ajtaját, három lövés dörrent, a falak miatt tompán és távolian, de semmi kétség nem lehetett az eredete felől. A lövöldözést ordítozás követte. Mary megdermedt, két ösztön húzta kétfelé, egyenlő erővel. Végül a nyitott ablak mögül hallatszó halk sírás döntötte el a kérdést.
- Ellen! Mi az? Mi a baj?
- Csak annyi, hogy hülye vagyok, olyan hülye! Bevertem a fájós kezem, miközben egyik lá-dát a másikra raktam, hogy ráálljak! - Az asszony az ablakon túl csupán homályos árnyék volt a tej-üvegen - hangosabban kezdett zokogni.
- Tartson ki, egy másodperc alatt bent lesz! - biztatta Mary, és átsietett a helyiségen. Félre-tette a sörösüvegeket, amelyeket Billingsley helyezett a párkányra, és kinyitotta az ablakot; azon próbált gondolkozni, hogyan lesz a legjobb besegíteni Ellent a mosdóba anélkül, hogy további fáj-dalmakat okozna neki, mikor eszébe jutott, mit mondott Billingsley a rendőrről: hogy magasabb lett. Jóságos Isten!, mondta David apja, döbbent megértéssel az arcán. Audrey olyan lett, mint Entragian? Mint a zsaru?
Talán tényleg eltört a karja, gondolta Mary hidegen, talán csakugyan igy van. Másrészt...
Másrészt így előregörnyedve nagyon jól el lehet álcázni a valódi magasságot, nem igaz?
A gyík, amely általában Mary agyának hátsó falán üldögélt, hirtelen előreugrott, rémülten cirpelve. Mary visszavonulót akart fújni, hogy legyen egy-két másodperce, hogy átgondolja a dol-gokat... de mielőtt megtehette volna, egy erős, forró kéz megragadta a karját, egy másik kilökte az ablakszárnyat, és Mary minden ereje vízként folyt el, ahogy belenézett a fölfelé vigyorgó arcba. El-lené volt, de a mellére tűzött jelvény
(látom, szervdonor)
Entragiané. Entragian volt az. Collie Entragian, aki valahogy tovább élt Ellen Carver testé-ben.
- Ne! - sikoltotta a karját rángatva, ügyet sem vetve a fájdalomra, amikor Ellen körmei vért fakasztva belevájtak a húsába. - Ne, engedj el!
- Addig nem, amíg el nem énekled a ,,Lökösön távozom"-ot, te kurva! - válaszolta az Ellen-lény, és ahogy kirántotta Maryt a nyitott ablakon, vér buggyant ki az orrlyukain, és ragacsos könny-cseppekben csorgott Ellen bal szeméből. - Ó, hajnali édes illatár...
Mary zavarosan érezte, hogy a sikátort határoló léckerítés felé repül.
- A taxisofőr vidoran dudál...
Egyik karját maga elé rántotta, de nem eléggé; a becsapódás nagyobb részét a homlokával fogta föl, és zúgó fejjel térdre esett. Valami meleg szivárgott az ajkán és az orrán. Csatlakozz a vérző orrúak klubjához, bébi, gondolta, és imbolyogva föltápászkodott.
- Bús pici szívem zokogva fáááááááj...
Mary két hosszút szökkent, azután a zsaru (még mindig így gondolt rá, mint zsarura, csak most parókát és műmellet visel) megragadta a vállát, és csaknem letépte az inge ujját, ahogy meg-pördítette.
- Engedj - kezdte az asszony, ám az Ellen-lény földrengető erővel állcsúcson találta, és kiol-totta a fényeket. A hóna alatt elkapta az összenyakló Maryt, és közelebb húzta. Amikor megérezte Ellen-bőrén Mary leheletét, Ellen-arcán szétfoszlott az enyhe aggodalom.
- A mindenit, de szeretem ezt a dalt! - mondta, és a vállára lódította Maryt, mint egy zsák búzát. - Teljesen kifordít magamból. - Tak!
Terhével együtt eltűnt a sarok mögött. Öt perccel később Collie Entragian poros Caprice-a ismét úton volt a Kína-gödör felé, a fényszórók sugara belefúrt a csituló széltől kavart homokba. Amikor elhagyta Harvey Kis Motorszereldéjét meg a mögötte álló bodegát, vékony, kékesfehér holdsarló bukkant föl az égen.
 
 
0 komment , kategória:  Könyvek  
STEPHEN KING - Rémület a sivatagban 3.rész 3.fejezet
  2013-01-31 18:50:14, csütörtök
 
  3. FEJEZET

1


Mary látta, amint az öreg állatorvos elővesz egy üveg whiskyt a bárszekrényből, s csaknem elejti, azután tölt magának. Odalépett Johnnyhoz.
- Állítsa le - mondta halkan. - Teljesen berúg.
A férfi felvonta a szemöldökét.
- Ki választotta meg magát a Mértékletesség Királynőjének?
- Maga szarházi! - sziszegte Mary - Mit képzel, nem tudom, ki kezdte? Nem gondolja, hogy láttam?
Már ment volna Tomhoz, de Johnny visszahúzta, és maga indult helyette. Hallotta, hogy az asszony lélegzete elakad, nyilván egy kicsit erélyesebben szorította meg a csuklóját, mint ahogy az úriembertől elvárható. Hát ő meg nemigen szokott hozzá, hogy szarházinak nevezzék. Végül is el-nyerte a Nemzeti Könyv Nagydíjat. Szerepelt a Time címlapján. Megbaszta Amerika cuncimókusát (jó, lehet, hogy akkor már visszamenő hatállyal, úgy 1965 óta már más volt Amerika cuncimókusa, de ő mégiscsak megbaszta), és nem szokott hozzá, hogy szarházinak nevezzék. De Marynek igaza van. Ő, aki nem épp ismeretlen az Anonim Alkoholisták fő- és mellékútjain, ő adta kedvenc Mr. Piás Lódoktorának az első löketet az este folyamán. Azért tette, mert úgy képzelte, kicsit gatyába rázhatja, összeszedheti vele Billingsleyt (és nekik egy összeszedett Billingsleyre volt szükségük, vé-gül is itt ő van otthon)... de ugyanakkor egy icipicit pipás is volt erre a piás lódoktorra, aki töltött fegyvert szerez magának, miközben a Nemzeti Könyv Nagydíj nyertesének meg kell elégednie egy töltetlen 22-essel.
Nem! Az istenit, nem a puska a lényeg. Össze kellett drótozni az öreget, hogy segíthessen, ez a lényeg!
Hát lehet. Lehet. Kicsit falsnak érezte; de bizonyos helyzetekben - főleg az ilyen eszelősök-ben - a jobbat kell feltételezned magadról. Bár lehet, hogy nem is volt valami okos ötlet. Életében nagy számban fordultak elő nem is olyan okos ötletek, és ha valakinek van képesítése az ilyenek felismerésére, akkor az kétségtelenül John Edward Marinville.
- Ugyan tegyük már ezt el későbbre, Tom! - Azzal simán kikapta a whiskyt az állatorvos ke-zéből, éppen mikor a szájához akarta emelni a poharat.
- Hé! - károgta Billingsley, és odakapott. A szeme zavarosabb volt, mint korábban, és most már apró vágásokra emlékeztető, élénkpiros szálak szőtték át. - Avvissza!
Johnny eltartotta tőle, fel a szájáig, és hirtelen félelmetesen erős késztetést érzett, hogy a leggyorsabb, legegyszerűbb módon oldja meg a problémát. Ehelyett letette a poharat a bárpult tete-jére, ahol az öreg Tommy nem érheti el, hacsak körbe nem ugrálja. Nem mintha kételkedett volna benne, hogy Tommy hajlandó fölugrani az italért; olyan pontig jutott el, amikor egy kilátásba he-lyezett dupla whiskyért valószínűleg megpróbálta volna elfingani a ,,Tengerész himnuszá"-t. A töb-biek őket figyelték, Mary a csuklóját dörgölte (amely csakugyan piros volt, ámbátor csak egy kicsit, igazán nem nagyon).
- Adda! - bőgte Billingsley és ujjaival markolászva nyújtotta egyik kezét a szekrény tetején álló pohár felé, akár egy cumiját visszakövetelő dühös baba. Johnnynak hirtelen eszébe jutott, hogy a színésznő - az a smaragdos, aki Amerika egyes számú cuncimókusa volt annak idején, olyan édes, hogy a cukor nem olvadt volna meg a markában - miként lökte bele a Bel-Air medencéjébe, hogy nevetett mindenki, ő maga is, amikor, kezében még mindig az üveg sörrel, kászálódott kifelé, olyan piásan, hogy azt se tudta, mi történik, hogy azt a zubogó hangot, amit hall, a maradék jó híre adja, miközben húzzák lefelé a rötyin. Igen, hölgyem, igen, uram, azon a forró napon Los Angelesben eszeveszetten hahotázott, Pierre Cardin öltönyben, trófeaként emelve a magasba az üveg Budwei-sert, és a többiek vele nevettek; istenien mulattak mind, amikor belökték egy medencébe, pont úgy, mint a filmeken, és mindnyájan remekül szórakoztak, juhé és halihó, isten hozott a magukat hülyére ittak világában, lássuk, hogyan írod ki magad innen, Marinville.
Sokkal jobban szégyenkezett saját maga miatt, mint Tom miatt, noha tudta, hogy az öreget nézik (Maryt kivéve, aki még mindig a csuklójával csinálta a felhajtást), Tomot, aki egyre csak mondta: - Adde nekem visszaa! - miközben zárta és nyitotta az ujjait, akár egy bőgőmasina csecse-mő, Tomot, aki már három pohártól max lett. Johnny látott már ilyet; ha kellő évig úszkáltál a flaska körül, ha mindent felhajtottál, ami a szemed elé került, és mégis józannak látszottál, a piakopoltyúid furán hajlamosak lesznek felmondani a szolgálatot az első korty után. Itt látható a végső stádiumban levő alkoholista, jöjjenek csak közelebb, hölgyeim és uraim, nem fognak hinni a szemüknek!
Átkarolta Tom vállát, belehajolt az állatorvost körüllengő szeszgőzbe és odasúgta:
- Légy most jó fiú, és később megkaphatod.
Tom vörös szemmel bámult rá. Cserepes ajka nyáltól csillogott. - Megígéred? - súgta vissza cinkosan, annyi párát lehelve, hogy az egész összeolvadt, valahogy így: Meggéd?
- Igen - felelte Johnny. - Lehet, hogy tévedtem, amikor az első kortyot adtam, de ha már így esett, segítek, hogy talpon maradj. Sajnos, ez minden, amit tehetek. Szóval egy kicsivel több méltó-ságot, rendben?
Billingsley ránézett. Tágra nyílt szeme könnyes volt. Szemhéja kivörösödött. Az ajka ned-vezett. - Nem megy - súgta.
Johnny felsóhajtott, egy pillanatra lehunyta a szemét. Amikor ismét kinyitotta, Billingsley Audrey Wylert bámulta a színpad túlsó oldalán.
- Miért hord ilyen fene rövid szoknyát? - motyogta. Olyan szaga volt a leheletének, hogy Johnny rögtön úgy döntött, ez talán mégse a hárompoharas kiütés esete; az öreg lóbubó még további két-három pohárkával is betermelhetett, valahol szemhatáron kívül.
- Nem tudom - mosolygott, egy tévés vetélkedő házigazdájához illő hazug, széles vigyorral, és visszavezette Billingsleyt a többiek közé, elfordítva a bárszekrénytől és a tetején álló pohártól. - Talán zavar?
- Dehogy - felelte Billingsley - Nem, én... én csak... - egyenesen Johnnyra nézett nedves, ré-szeg tekintettel. - Miről beszéltem?
- Nem számít - ömlött ki a tévés vetélkedő házigazdájának vigyorából a tévés vetélkedő há-zigazdájának a hangja: öblös, szívélyes, olyan őszinte, mint egy producer ígérete, hogy visszahív a jövő héten. - Árulj el nekem valamit. Miért hívják azt a lyukat Kína-gödörnek? Ezen már az előbb is gondolkoztam.
- Azt hiszem, Miss. Wyler jobban tudja nálam - válaszolta Billingsley, de Audrey nem volt már a színpadon; miközben David és az apja érdeklődve csatlakoztak hozzájuk, Audrey jobb felé távozott a színről, talán valami ennivaló után kutatva.
- Eredjen már! - szólalt meg Ralph váratlanul társalgási modorban. Johnny ránézett és látta, hogy a saját gondjai ellenére Ralph Carver pontosan felfogja, milyen helyzetben van az öreg Tommy. - Lefogadom, hogy maga több helyi történetet felejtett már el, mint amennyit az ifjú hölgy valaha is megtanulhat. Márpedig ez helyi történet, igaz?
- Hát... igen. Történelem és geológia.
- Rajta, Tom! - nógatta Mary. - Mesélje el nekünk! Segítsen múlatni az időt!
- Jó - felelte az öreg. - De nem valami szép történet.
Steve és Cynthia is odajött. Steve átkarolta a lány derekát, az is az övét, és ujjait beakasztot-ta a fiú övének egyik hurkába.
- Meséljen, öreg harcos - mondta halkan Cynthia. - Rajta.
És Billingsley elmesélte.

2

- Réges-rég, amikor még fel se merült a rézbányászat, volt itt ezüst és arany is - kezdte Billingsley. Letelepedett a hintaszékbe, és megrázta a fejét, amikor David megkínálta egy pohár ás-ványvízzel. - Ez akkor volt, mikor még ki se találták a külszíni fejtést. 1858-ban egy Diablo Bánya-vállalat nevű cég megnyitotta a Csörgőkígyó Egyet, ott, ahol most a Kína-gödör van. Aranyat talál-tak, nem is keveset.
Aknát nyitottak - akkor még csak ilyen bányák léteztek -, és elkezdték követni az eret, egyre mélyebbre és mélyebbre, bár a vállalat tudta, milyen veszélyes. A felszín, ott dél felé, ahol most a gödör van, nem is rossz: mészkő, skarn és egyfajta nevadai márvány. Néha wollastonit. Nem túl ér-tékes, de szép látvány.
Arrébb, a mostani gödör északi végében ásták le a Csörgőkígyó bányát. Ott rossz a terep. Rossz a bányászatnak, rossz a mezőgazdaságnak, mindenre rossz. A sosonok savanyú földnek hív-ták. Volt rá egy szavuk, jó szó, a legtöbb soson szó jó szó, de már elfelejtettem. Tudják, ez az egész lávás eredetű, olyan vulkánkitörések fecskendezték bele a földkéregbe, amelyek sohasem érték el a felszínt. Erre is van egy szó, de arra sem emlékszem.
- Porfir - szólt oda Audrey. A színpad jobb oldalán állt, kezében egy csomag pereccel. - Kér valaki? Kicsit fura a szaga, de az íze jó.
- Nem, kösz - felelte Mary. A többiek csak a fejüket rázták.
- Az az, porfir - kapott a szón Billingsley. - Tele értékes anyaggal, van benne minden, grá-náttól urániumig, de nagyon labilis. A terepen, ahol a Csörgőkígyó Egyes aknát ásták, volt egy jó kis aranyér, de főképp szarukőből állt, ami nem más, mint égett pala. A pala üledékkőzet, nem valami erős. Kézzel is lehet tördelni, és amikor a bánya elérte a huszonegy méteres mélységet, és az emberek hallották, hogy nyögnek és nyikorognak körülöttük a falak, úgy döntöttek, hogy ami sok, az sok, és egyszerűen kijöttek. Itt nem fizetésemelésért sztrájkoltak, csak nem akartak meghalni. Így a tulajdonosok inkább kínaiakat béreltek. Fölrakták őket pőrekocsikra Friscóban, összeláncolva, mint a rabokat, hetven férfit és húsz asszonyt, mindnyájan olyan tűzött pizsamakabátot és kicsi, kerek szalmakalapot viseltek. Azt hiszem, a tulajdonosok magukat rúgták fenékbe, hogy miért nem alkalmazták őket hamarabb, mert egy csomó előnyük volt a fehér emberrel szemben. Nem ittak, nem bunyózták végig a várost, nem árultak pálinkát a sosonoknak és a pajutéknak, nem akartak kurvákat. Még csak a járdát se köpködték tele dohánylével. De ez mind csak ráadás volt. A lényeg az volt, hogy olyan mélyre ástak, amilyenre mondták nekik, és oda se bagóztak, ha nyöszörög meg csúszkál körülöttük a szarukő. És az akna gyorsan mélyült, mert nem voltak nagyok se: sokkal kisebbre nőttek, mint a fehér bányászok, és térden állva is tudtak dolgozni. Ráadásul minden kínai bányászt, akinél aranytartalmú kőzetet találtak, ott helyben agyon lehetett lőni. Néhányszor meg is tették.
- Krisztusom - mondta Johnny.
- Hát nem nagyon hasonlított a régi John Wayne-filmekhez - értett egyet Billingsley. - Szóval ötven méterre voltak - majdnem kétszer olyan mélyen, mint mikor a fehér bányászok odavágták a csákányt -, amikor az omlás megesett. Mindenféle mesék keringenek erről. Az egyik szerint kiástak egy waisint, egy régi földszellemet, az szakasztotta rájuk a bányát. Egy másik szerint magukra haragították a rémkoppantókat.
- Mik azok a rémkoppantók? - kérdezte David.
- Bajkeverők - felelte Johnny. - A manók föld alatti változatai.
- Három helyesbítés - szólalt meg a perecet majszoló Audrey a jobb oldalon. - Először, az ilyen fejtés neve vágat, nem akna. Másodszor, az ember hajtja a vágatot, nem mélyíti. Harmadszor, az egy sima és egyszerű omlás volt. Semmiféle rémkoppantó vagy földszellem nem kellett hozzá.
- Megszólalt a ráció - mondta Johnny. - A század szelleme. Hurrá!
- Én három métert se mennék lefelé ilyen talajban - folytatta Audrey. - Egyetlen épeszű em-ber sem tenne ilyet, ezek meg ott vannak ötven méter mélyen, negyven bányász, két vezető, legalább öt póni, faragnak, dobrokolnak, ordítanak, épp csak dinamittal nem robbantanak. Az a meg-döbbentő, hogy a rémkoppantók milyen sokáig megvédték őket a saját hülyeségüktől!
- Amikor az omlás végül bekövetkezett, ott esett meg, ami elvben jó helynek számított - me-sélte tovább Billingsley - A mennyezet húsz méterre a tárótól szakadt le. - Davidre sandított. - Tá-rónak hívják a bánya bejáratát, fiam. A bányászok sokkal lejjebb voltak, és lent is maradtak, a hét-méternyi lezúdult szaruszirt, skarn, devoni pala alatt. A hír rögtön elterjedt, a városiak fölszaladtak a dombra, hogy lássák, mi történt. Még a kurvák és a szerencsejátékosok is fölmentek. Hallották, ahogy odabent jajgatnak a kínaiak, sikoltoznak, könyörögnek, hogy ássák ki őket, mielőtt a többi is leszakadna. Néhányan azt mondták, úgy hangzott, mintha verekednének egymással. De senki sem akart lemenni és belefogni az ásásba. A szarukő hangosabban csikorgott, mint valaha - akkor csinál így, ha labilis a talaj -, és a táró meg az első sziklaomlás között több helyen is kipúposodott a meny-nyezet.
- Nem lehetett volna azokat a helyeket alátámasztani? - kérdezte Steve.
- Dehogynem, de senki sem akarta vállalni érte a felelősséget. Két nappal később megérke-zett Renóból néhány bányamérnökkel a Diablo elnöke és alelnöke. A papám mesélte, hogy ott pik-nikeztek a táró előtt, miközben azt beszélték, mit és hogy tegyenek. Ott ettek leterített abroszról, miközben odalent az aknában - bocsánat, a vágatban -, tőlük alig harminc méterre negyven ember sikoltozott a sötétben.
Mélyebben is lehettek bányaomlások, az emberek azt mesélték, úgy hangzott, mintha valami fingana vagy böfögne a föld mélyén, de a kínaiak még jól voltak - legalábbis éltek - az első omlás mögött, könyörögtek, hogy ássák ki őket. Akkorra, gondolom, megették a pónikat, és két napja nem volt vizük és világításuk. A bányamérnökök lementek - legalábbis bedugták a fejüket -, és azt mondták, túlságosan veszélyes lenne bármilyen mentés.
- Akkor mit csináltak? - kérdezte Mary.
Billingsley vállat vont. - Dinamitot helyeztek el a tárna elejében, és azt is beomlasztották. Lezárták a bányát.
- Azt akarja mondani, hogy szándékosan élve eltemettek negyven embert? - kérdezte Cynthia.
- Negyvenkettőt, ha hozzászámítjuk az elővájárt és a műszakvezetőt - felelte Billingsley. - Az elővájár fehér ember volt, de iszákos, és híre szerint mocskos szavakat használt tisztességes asz-szonyok társaságában. Senki sem emelt szót érte. Ami azt illeti, a műszak vezetőjéért sem.
- Hogy tehettek ilyet?
- Legtöbbjük kínai volt, asszonyom - emlékeztette Billingsley. - Úgy könnyű.
Ismét föltámadt a szél. Az épület meg-megreszketett a durva szélrohamoktól. Hallották a női mosdó nyitott ablakának csapkodását. Johnny egyre azt várta, mikor nyílik akkorára, hogy leborítsa Billingsley üvegekből készített riasztóját.
- De ezzel még nincs vége - folytatta Billingsley. - Tudják, hogy dagad az ilyen történet az emberek agyában az évek során. - Összefonta csomós ujjait. A filmvásznon fölszárnyalt egy gigászi madár, a legendák sárkánya. - Úgy nő, akár az árnyék.
- És mi lett a vége? - kérdezte Johnny. Még ennyi év után is harapott a jó történetekre, ez pedig nem volt rossz.
- Három nappal később két fiatal kínai fickó állított be a Lady Day nevű kocsmába, ami va-lahol ott volt, ahol most a Törött Dob. Hét embert lőttek meg, mire legyűrték őket. Kettő meg is halt. Egyikük az a renói mérnök volt, aki azt ajánlotta, hogy omlasszák be az aknát.
- Vágatot - helyesbített Audrey.
- Csönd! - torkolta le Johnny, és intett Billingsleynek, hogy folytassa.
- Az egyik ,,kulit" - így hívták őket - ugyancsak megölték a felfordulásban. Nyilván hátba szúrták, bár a népek leginkább úgy szeretik mesélni, hogy egy hivatásos kártyás, bizonyos Harold Brophy előrántott egy játékkártyát, és azzal vágta el a kínai torkát.
- Az, amelyik életben maradt, hat lövést kapott. De ez se akadályozta meg, hogy másnap elő ne vegyék és fel ne kössék, miután az összebarmolt törvényszék kimondott rá valami rögtönzött íté-letet. Fogadnék, hogy csalódást okozott nekik; úgy mesélik, annyira őrjöngött, hogy azt se tudta, mi történik vele. Megláncolták a lábát, összebéklyózták a kezét, mégis úgy tombolt, mint egy puma, miközben egyfolytában a saját nyelvén üvöltött.
Kissé előrehajolt, úgy látszott, elsősorban Davidnek mesél. A fiú kitágult szemmel, elbűvöl-ten nézett vissza rá.
- Azon a pogány kínai nyelven mondott mindent, de azért mindenki megértette, hogy ő és a barátja kijutottak a bányából, és azért jöttek, hogy bosszút álljanak azokon, akik először idehozták őket, azután pedig odalent hagyták.
Billingsley vállat vont.
- Legvalószínűbb, hogy csak az Elytől délre elterülő, úgynevezett Kínai Táborból jöttek, és közönséges fiatalemberek voltak, csak nem olyan tunyák és belenyugvók, mint a többiek. Addigra szétfutott az omlás híre, a táborbeliek megtudhatták. Néhánynak valószínűleg rokonai voltak Desperationben. Emlékezzenek rá, az, aki túlélte a lövöldözést, csak káromkodni tudott angolul. Amit kiszedtek belőle, azt főleg a kézmozdulataiból következtethették. Tudják, mennyire szeretnek az emberek még egy utolsót csavarintani a hihetetlen történetek végén. Még egy év sem telt el, és máris azt rebesgették, hogy a kínai bányászok még mindig élnek odalent, hogy hallják őket, amint beszélnek, nevetnek, könyörögnek, hogy szabadítsák ki őket, nyöszörögnek és bosszút esküsznek.
- Lehetséges, hogy néhány ember mégis kijutott? - kérdezte Steve.
- Nem! - válaszolta Audrey az ajtóból.
Billingsley odafordult, azután Steve-re nézett dagadt, vörös szemével. - Úgy gondolom - mondta -, hogy ezek ketten elindulhattak lefelé a vágatban, miközben a többi odagyűlt a sziklaomlás köré. Az egyik tudhatott egy szellőzőaknáról vagy kéményről...
- Hülyeség! - vágott közbe Audrey.
- Nem az - mondta Billingsley. - Maga is tudja. Ez egy ősrégi lávamező. A várostól keletre még egy porfirkibukkanás is van. Úgy néz ki, mintha fekete üveg lenne, rubinszilánkokkal: gránátok vannak benne. És ahol vulkáni kőzet van, ott hasadékok, kémények is akadnak.
- Annak az esélye, hogy akár két ember...
- Ez csak feltételezés - mondta Mary csillapítólag. - Mindössze az időt múlatjuk vele.
- Hülye feltételezés - morogta Audrey, és újabb kétes küllemű perecet ropogtatott el.
- Mindenesetre a mese így szól - mondta Billingsley. - A bányászokat elevenen eltemették, ketten előkerültek, addigra mindkettő megőrült, és megpróbáltak bosszút állni. Később jöttek a föld alatti kísértetek. Ha ez nem viharos éjszakára való mese, akkor nem tudom, mi az. - Ittas, csalafinta mosollyal nézett Audreyra. - Maguk ástak arra, miss. Maguk újak. Nem találtak véletlenül néhány rövid csontot?
- Maga részeg, Mr. Billingsley - válaszolta a nő hidegen.
- Dehogy - tiltakozott az öregember. - Szeretném, ha az lennék, de nem vagyok. Bocsássanak meg, hölgyeim és uraim. Elmondtam egy hosszadalmas történetet, közben rám jött a szükség.
Lehorgasztott fejjel, roggyant vállal, enyhén dülöngélve ment keresztül a színpadon. Ironi-kusan hősiesre méretezett árnyéka követte. Kopogott a cipője sarka. Utánanéztek, ahogy távozik.
Mind felugrottak egy hirtelen csattanásra. Cynthia bűntudatos mosollyal arrébb lépett.
- Bocs - mondta. - Pók. Azt hiszem, egy olyan hegedűfejű.
- Hátú - helyesbített Steve.
Johnny, kezével a térdén támaszkodva lehajolt, hogy megnézze.
- Nem az.
- Nem micsoda? - kérdezte Steve. - Nem hegedűhátú?
- Nem egy - felelte Johnny. - Kettő. - Fölnézett és még csak nem is mosolygott. - Talán - folytatta - kínai hegedűhátúak.

3

Tak! Can ah wan me. Ah lah.
A puma szeme kinyílt. Fölállt. Nyughatatlanul csóválni kezdte a farkát. Majdnem eljött az idő. Füle remegve fölmeredt, amikor valaki belépett a fehér üveg mögötti helyiségbe. Fölnézett, el-bűvölt figyelemmel, összpontosított, fölmért. Az ugrásnak tökéletesnek kell lennie, hogy keresztül-vigye az üvegen, és a hang a fejében éppen tökéletességet követelt.
Várt, ismét azt a nyüszítő, vékony morgást hallatta... de most egyszerre orron és szájon át, mert összeráncolt pofájából kivicsorodtak a fogai. Hátsó lábában apránként megfeszítette az izmo-kat.
Majdnem itt az idő.
Majdnem itt az idő.
Tak ah ten.

4

Billingsley először a női mosdóba dugta be a fejét, és rávilágított az ablakra. Az üvegek még a helyükön voltak. Tartott tőle, hogy egy erősebb szélroham annyira kicsapja az ablakot, amivel az üvegeket is leveri a párkányról és vaklármát csinál, de ez nem történt meg, és most már valószínűleg nem is fog. A szél csillapodott. A vihar, amelyhez fogható fergeteget még nem is látott nyaranta, elvonulóban volt.
De közben kínozta a nyavalyája. Ez a szomjúság, amelyet oltani kellett.
Bár az utóbbi öt évben egyre kevésbé tűnt szomjúságnak, inkább viszketésnek, mintha valami különösen borzalmas mérges szömörcével került volna összeköttetésbe, olyannal, ami az agyon jön ki, nem a bőrön. De ez nem fontos. Tudta, hogy kúrálja, ez a fontos. És elfeledteti vele a többit. A többinek a tébolyító voltát. Mert ha csak az a baj lenne, hogy valaki megkergül és fegyverrel ha-donászik, akkor azzal szembe tudna nézni, ha öreg, ha fiatal, ha részeg, ha józan. De az élet nem ilyen egyenes út. A geológusnő váltig állítja, hogy igen, mindez Entragian műve, de ő jobban tudja. Mert Entragian megváltozott. Mondta is a többieknek, és Ellen Carver leszamarazta. De...
De hogyan változott meg Entragian? És ő, Billingsley, miért érzi úgy, hogy a rendőrben be-állt változás nekik most nagyon fontos, ha ugyan nem életfontosságú? Nem tudta. Tudnia kellene, olyan világos lehet, mint az egyszeregy, de ha manapság iszik, minden elúszik, mintha rájött volna a szenilitás. Még csak a geológusnő lovának nevére sem emlékszik, a kancáéra, amelyik megrándította a lábát...
- De igen - motyogta. - De igen, a neve...
Na mi a neve, vén csodabogár? Nem tudod, ugye?
- Igenis tudom, Sally! - kiáltotta győzedelmesen, azután elment a bedeszkázott vészkijárat mellett, és bebotorkált a férfimosdóba. Egy pillanatra rávilágított a vécére. - Sally, ez az! - A fény-csóva felcsúszott a falon vágtázó, párolgó lélegzetű paripára. Nem emlékezett, mikor rajzolta - nyil-ván éppen kiütötte magát -, de kétségtelenül az ő munkája volt, és nem is rossz. Szerette, hogy egy-szerre látszott veszettnek és szabadnak, mintha egy más világból érkezett volna, ahol az istennők még mindig szőrén ülik meg a lovat, és mérföldeket ugratnak vad vágtájuk közben.
Hirtelen kitisztult kissé az emlékezete, mintha az a kép a falon valahogy rendbe hozta volna az agyát. Sally, igen! Nagyjából egy éve. A pletyka a bánya újranyitásáról akkor kezdett tudomásul vett ténnyé szilárdulni. Autók és teherautók tünedeztek fel a bányászok főhadiszállásául szolgáló, félhenger alakú ház mellett, repülőgépek szálltak le a várostól délre levő reptéren, és egy este azt hallotta - különben épp itt, az Amerikai Nyugatban, a fiúkkal iszogatva -, hogy egy geológusnő köl-tözött az öreg Rieper helyére. Fiatal. Magányos. Állítólag csinos.
Nem hazudott, csakugyan azért jött, hogy a vécét meglátogassa, de pillanatnyilag nem ez volt a legsürgetőbb dolga. Az egyik mosdóban egy kék rongy volt, az a fajta, amit az ember nem fog meg csipesz nélkül, hacsak nem nagyon muszáj. Az öreg állatorvos most megfogta és leemelte egy üveg Satin Smooth kerítésszaggató whiskyről, a legpocsékabbról, amit egyáltalán palackoznak... de viharban minden kikötő jó.
Lecsavarta a kupakot, azután két marokra fogva a palackot, mert a keze remegett, kortyolt egy kiadósat. A napalm lecsúszott a torkán és felrobbant a zsigereiben. Égetett, de hogy is volt az a Patty Loveless-dal, ami állandóan ment a rádióban? ,,Bánts, bébi, de büdösül!"
Az első kortyot megtoldotta egy kisebb másodikkal (most már könnyebben tartotta az üve-get; elmúlt a remegése), majd helyrecsavarta a kupakot, és visszadugta az üveget a mosdóba.
- Ő hívott föl - motyogta. Kint az ablak előtt a puma füle megrándult a hangra. Kicsit még jobban megfeszült a hátsó lába, várta, hogy az ember közelebb kerüljön hozzá, közelebb, oda, ahová a pumát röpíti az ugrás. - Az a nő hívott föl telefonon. Azt mondta, a lova egy hároméves kanca, a neve Sally. Igenis.
Gépiesen, megszokásból visszatette a rongyot a palackra, agya az előző nyárnál időzött. Ki-ment Rieper házához, egy csinos vályogépülethez fönn a dombon, és egy ember a bányából - ponto-san az a fekete fickó, aki később a portás lett - elővezette a lovat. Azt mondta, Audreynak sürgős telefonja volt, és el kell repülnie a vállalat központjába, Phoenixbe. Azután, miközben bementek az istállóba, a fekete átnézett a válla fölött és azt mondta...
- Azt mondta, ,,nahát, itt jön" - motyogta Billingsley. Ismét a girbegurba csempéken vágtató lóra irányította a fénysugarat, nagyra tágult, emlékező szemekkel bámulta az állatot, pillanatnyilag megfeledkezve hólyagjáról. - Ő pedig odaszólt neki.
Igenis. Szia, Aud!, szólt oda és integetett. A nő visszaintett. Billingsley ugyancsak integetett, közben arra gondolt, igazak a híresztelések: a nő csakugyan fiatal és valóban csinos. Nem az a film-sztáros, döglesztő szépség, de meglehetősen jó minőség a világnak azon a részén, ahogy egyetlen magányos nőnek sem kell kifizetnie az italát, ha nem akarja. Billingsley megsimogatta a lovat, adott a fekete embernek egy adag kenőcsöt, hogy kenegesse vele, később a nő is eljött, hogy vásároljon belőle még. Marsha mesélte, ő éppen Washoe felé járt, valami beteg birkák ügyében. Jó néhányszor látta még a városban azóta. Nem beszélgettek, dehogyis, aligha beszélgethettek, más utakon jártak, de látta ebédelni az Antlers Szállodában vagy a Bagolyban, egyszer még Elyben a Sitiben is; né-hányszor más bányásznépekkel ivott Bud Bicskanyitogatójában, vagy a Dobban, kockával vetették ki, hogy ki fizessen; látta Worrelnél, amikor élelmiszert vásárolt, a Conocónál tankolás közben, egy nap a vegyesboltban, ahol egy doboz festéket és ecsetet szerzett be, igenis, nemegyszer látta, egy ilyen kicsi és elszigetelt városban az ember mindenkit lát, látnia kell.
Miért forgatod le a hülye fejedben?, kérdezte magában, amikor végre megcélozta a vécét. Bakancsa csikorgott a piszokban és porban, a meglazult csempék körül kipergett habarcsban. Meg-állt, kicsivel még lőtávolon kívül, a zseblámpa megvilágította egyik bakancsa lehorzsolt orrát, mi-közben lehúzta a sliccét. Mi köze Audrey Wylernek Collie-hoz? Mi köze lehet hozzá? Nem emlé-kezett rá, hogy valaha is együtt látta volna őket vagy ilyesmit hallott volna róluk. Akkor hát miről van szó? És miért jut állandóan eszébe az a kép, arról a napról, amikor kiment hozzá, hogy megnézze a kancát? Még csak nem is látta aznap. Illetve... egy percre... távolból...
Becélozta a vécét, elővette az öreg bránert. Hú, de kellett. Igyál egy fél litert, és pisálj egy negyed litert, nem ezt szokták mondani?
Integetett... szaladt a kocsijához... ment a reptérre... Phoenix felé. Valami üzletasszonyi kosztümöt viselt, ez biztos, mert nem a sivatagi bányairodába igyekezett, hanem olyan helyre, ahol szőnyeg van a padlón és három emeletnél magasabbról lehet kilátni. Megy a nagyfiúkhoz. Csinos lába volt... nem vagyok mai legény, de elég öreg sem, hogy ne vegyek észre egy csinos térdet... igenis, de...
Hirtelen minden összeállt az agyában, nem egy kattanással, hanem hangos dörrenéssel, és egy pillanatig, még mielőtt a puma megeresztette volna rekedt hörrenését, azt képzelte, hogy az üvegcsörömpölés az agyából hallatszik, és az a megértés zaja.
Aztán kezdődött a morgás, egykettőre üvöltéssé erősödött, és Billingsleyből a félelemtől nyomban megeredt a vizelet. Egy darabig azt se tudta, ad-e földi lény ilyen hangot. Megpördült, vizeletkarikát húzva maga körül, és egy zöld szemű, sötét, elterült árnyat látott a csempén. Hátán a szőr között üvegszilánkok csillogtak. Rögtön tudta, mi az, agya a rémület és a megdöbbenés ellenére hamar összeillesztette a testet és a hangot.
A puma - a zseblámpa fényében látszott, hogy hatalmas nőstény - fölemelte a pofáját és fújt, kimutatva két sor hosszú fehér fogát. A 30-06-os pedig odabent van a színpadon, nekitámasztva a mozivászonnak!
- Ó, Istenem, ne! - suttogta Billingsley, és odavágta a zseblámpát a puma jobb oldalához, szándékosan mellétalálva. Amikor a vicsorgó állat arra kapta a fejét, hogy lássa, mivel dobták meg, Billingsley rohanni kezdett az ajtó felé.
Lehajtott fejjel rohant, azzal a kezével gyömöszölve vissza magát a nadrágba, amelyben a lámpát tartotta. A puma ismét megeresztette süvöltő, eszeveszett ordítását - olyan hangja volt, mintha egy nőt perzselnének vagy szurkálnának, fülsiketítően harsogott a zárt mosdóban -, majd mellső mancsait szétterpesztve, hosszú karmait kimeresztve Billingsley után vetette magát. Akkor kapott bele az öregember ingébe a hátán, amikor Billingsley a kilincsért nyúlt, felhasította a ványadt izmokat, V alakú vérpatakot fakasztva. A nagy mancsok egy pillanatra fönnakadtak az övön és visz-szarántották az öreget - aki most már maga is sikoltozott - a mosdóba. Majd elszakadt az öv, és Billingsley hátratántorodott, egyenesen a pumára. Legurult az oldalára az üvegcserép lepte padlón, fél térdre ereszkedett, de az állat máris rávetette magát. Hanyatt vágta és a torkának esett. Billingsley maga elé kapta a kezét, a nagymacska leharapta a tenyere szélét. Bajuszán vércseppek gránátgyöngyei piroslottak. Billingsley megint sikoltott, másik kezét a macska álla alá feszítve pró-bálta ellökni, letaszítani magáról. Arcát megcsapta a ragadozó lehelete, olyan volt, mint a tüzes ujj. A puma fölött látta a lovat a falon, az ő lovát, amint szabadon és szilajon vágtat. A puma ismét elő-relendült, lerázta a torkáról a kezet, és azután már csak a fájdalom maradt. Betöltötte a világot.

5

Cynthia épp ásványvizet töltött magának, amikor a puma először ordított. A lánynak minden idege és izma összerándult tőle. Ujjai közül kicsúszott műanyag palack, a tornacipője mellett ért földet és felrobbant, mint egy vízibomba. Rögtön tudta, mi ez a hang - vadállat bömböl -, noha mindig csak moziban hallotta. Mint ahogy - furcsa, de igaz - most is.
Aztán egy ember sikoltott. Tom Billingsley. Megfordult, látta, hogy Steve rámered Marinville-re, az pedig halálsápadt arccal, összeszorított, de remegő szájjal elfordítja a tekintetét. Ebben a pillanatban az író gyengének és elveszettnek, furcsamód nőiesnek látszott hosszú szürke hajával, mint egy öregasszony, aki nemcsak azt nem tudja, hol van, de még azt sem, kicsoda.
Cynthia abban a pillanatban leginkább mégis megvetést érzett Johnny Marinville iránt.
Steve Ralphra nézett, aki bólintott, felragadta a fegyverét, és futva indult a bal oldali kijárat felé. Steve követte, egymás után tűntek el az ajtónyílásban. Az öregember ismét sikoltott, ez alka-lommal félelmetesen gurgulázva, mintha egyszerre akarna gargalizálni és kiáltani, de nem tartott sokáig. Megint a puma üvöltött.
Mary odaszaladt Steve főnökéhez, nyújtotta a puskát.
- Fogja! Menjen segíteni!
A férfi ránézett, beharapta az ajkát.
- Ide figyeljen - kezdte -, pocsék az éjszakai látásom. Tudom, hogy hangzik, mégis...
A vadállat ordított, hangjának ereje hasogatta Cynthia dobhártyáját. Libabőrös lett a háta.
- Igen, úgy hangzik, mintha egy hencegő puhány mondaná - felelte Mary és elfordult. Ez megmozdította Marinville-t, de csak lassan, mintha mély álmából ébredne. Cynthia látta, hogy Billingsley fegyvere a mozivászonnak van támasztva. Nem várta meg a férfit, fölkapta a puskát, és átrohant a színpadon, magasan a feje fölé emelve a fegyvert, akár a szabadságharcos a plakáton, nem azért, mert romantikusnak akart látszani, hanem azért, mert nem akarta, hogy ha nekimegy va-laminek, elsüljön a fegyver és lelőjön valakit, aki épp előtte van.
Elfutott egy üzemképtelennek tűnő kapcsolószekrényhez támasztott, néhány poros szék mel-lett, azután végig a szűk folyosón, amelyen feljöttek a színpadra. Egyik oldalt téglafal, a másikon fa. Öregemberek szaga, akiknek túl sok a ráérő idejük. És a videokönyvtárból ítélve túl sok a spermájuk is.
Újabb állati üvöltés - még hangosabb -, ám az öregember nem adott ki több hangot. Ez nem jó jel. Ajtó csapódott nem messze a lány előtt, kicsit kongó hangon, ahogy csak a nyilvános vécék ajtaja szokott, ha nekivágódik a csempének. Aha!, gondolta. Ez a férfi- vagy a női slozi, valószínűleg a férfiaké, mert ott van a vécé.
- Vigyázz! - csattant majdhogynem sipítva Ralph hangja. - Jézusom, Steve...
A nagymacska fújt és bömbölt. Puffanás. Steve fölordított, bár hogy fájdalmában-e vagy meglepetésében, azt nem tudta a lány. Azután két fülsiketítő dörrenés. A torkolattüzek végigmosták a férfivécé előtti falat, egy pillanatra megvilágítva a tűzoltókészüléket, amelyre valaki ócska somb-rerót akasztott. A lány ösztönszerűen lebukott, azután befordult a mosdó előtti sarkon. Ralph Carver a testével tartotta nyitva az ajtót. Odabent csupán az öregember zseblámpája világított: a sarokban hevert, annyi visszaverődő fényt permetezve a falra, hogy látni lehessen. Ez a derengő fény és a Ralph kilőtt puskájából gomolygó füst tette olyan látomásszerűvé a jelenetet, hogy Cynthiának a peyotéval és meszkalinnal folytatott féltucatnyi kísérletére kellett gondolnia.
Billingsley kábán kúszott a vizeldék felé, előreeső feje a csempét súrolta. Inge, trikója közé-pen széthasadt. A hátából folyt a vér. Olyan volt, mint akit megkorbácsoltak.
A vécé közepén bizarr keringőt jártak. A puma a hátsó lábán állt, mancsát föltette Steve Ames vállára. A macska oldalán patakzott a vér, bár nem látszott komolyan sérültnek. Ralph egyik lövése mellétalált: Cynthia látta, hogy a falon a ló egyik fele szilánkká zúzódott. Steve keresztbe tette karjait a mellkasa előtt, és könyökét, alkarját nekifeszítette az állat marjának.
- Lőj! - kiáltotta. - A Krisztusát, lőj még egyszer!
Ralph, akinek az arca megnyúlt árnyékmaszknak látszott a fakó fényben, fölemelte a puskát, célzott, majd szorongva leengedte. Félt, hogy Steve-et találja.
Az állat elbődült, előrelökte háromszög alakú fejét. Steve hátrarántotta a magáét. Így tangóz-tak részegen, a nagymacska karma mélyebben belevájt Steve vállába, és Cynthia most már látta a vércirmokat a fiú overallján, ott, ahol a puma karma belevágott a húsba. Az állat vadul csapkodott ide-oda a farkával.
Újabb félfordulat után Steve nekiment a padló közepén álló hordozható vécének. A kamra-szék recsegve fölborult, Steve a hasraesés szélén tántorgott, miközben keresztbe tett karjával lázasan próbálta visszatartani a támadó pumát. Mögöttük Billingsley odaért a férfimosdó túlsó sarkába, de még mindig mászni próbált, mintha a nagymacska támadása valami felhúzós játékot csinált volna belőle, amelynek addig kell másznia, amíg kifogy belőle a szufla.
- Lődd már le a rohadékot! - bömbölte Steve. Egyik lábát sikerült megvetnie a vécé kerete és a vászonzsák között, így nem esett el, de nem is hátrálhatott tovább: még egy-két pillanat, és a puma legyűri. - Lőj, Ralph, LŐJ MÁR!
Ralph ismét fölemelte a fegyvert, szeme tágra nyílt, beharapta az alsó ajkát, és ekkor valami félresöpörte Cynthiát. Átrepült a szobán, még idejében sikerült elkapnia a három mosdó közül a kö-zépsőt, nehogy arccal nekivágódjon a falszéles acéltükörnek. Megfordult és látta, hogy jobb karján Mary fegyverével Marinville csörtet be a mosdóba. Vállig érő, csapzott szürke haja lobogott. Cynthia még életében nem látott senkit ilyen rémültnek, de most, hogy mozgásba lendült, Marinville nem habozott; nekinyomta a dupla fegyvercsövet az állat halántékának.
- Lökd el! - ordította. Steve ellökte a pumát. A nagymacska feje föl- és hátrafelé csapódott. Villogó szeme szinte belülről világított, mintha nem is élőlény lenne, hanem töklámpás. Az író megrándult, kissé elfordította a fejét, és mindkét csövet kilőtte. Fülsiketítőt dördült, még Carver karabélyának robaja is eltörpült mellette. Ragyogó fény robbant elő a csőből, Cynthia égett szőr szagát érezte. A puma az oldalára zuhant, feje nagyjából eltűnt, tarkóján füstölgött a szőr.
Steve hadonászva próbálta visszanyerni az egyensúlyát. A báva Marinville egyetlen lagyma-tag kísérletet tett csak, hogy megtartsa, és Steve - Cynthia szép új barátja - elterült.
- Szentségit, azt hiszem, összeszartam magam - mondta Marinville úgyszólván társalgási hangon, majd így folytatta: - Nem, úgy látszik, csak a bécsi gyors tutúlt. Jól vagy, Steve?
Cynthia már a fiú mellett térdelt. Steve felült, bambán körülnézett, megrándult, amikor a lány tétován megérintette egy ujjával az overall vállán nyíló vérvirágot.
- Asszem. - Megpróbált fölállni. Cynthia átölelte a derekát, vett egy lendületet és felhúzta. - Kösz, főnök.
- El sem hiszem - felelte Marinville. Ismeretségük óta Cynthia most először hallotta termé-szetesnek a hangját, nem olyannak, mintha szerepet játszana. - El sem hiszem, hogy ez én voltam. Elevenemen talált a nő. Steven, biztos, hogy jól vagy?
- Megszurkálták - válaszolta Cynthia -, de ezzel most ne törődjön. A tatának kell segíteni.
Most Mary lépett be, vállára vetve Marinville puskáját, azt, amelyik nem volt megtöltve, és két kézzel markolta a csövet. Cynthia szinte kísértetiesen összeszedettnek látta az arcát. Felmérte a színteret, amelyre most még álomszerűbb leplet - már nem is fátylat - terített a puskapor, majd oda-rohant Billingsleyhez, aki tett még két fáradt kísérletet, hogy belemásszék a falba, azután elengedett a térde, és félrenyaklott fejjel lecsúszott a padlócsempére.
Ralph Steve válla felé nyúlt, meglátta a vért, ezért inkább a karját ragadta meg a bicepsz fö-lött. - Nem bírtam - mondta. - Meg akartam tenni, de nem ment. Az első két lövés után féltem, hogy téged talállak el. Amikor végre megfordultatok és oldalról rálőhettem volna, Marinville megelőzött.
- Semmi baj - nyugtatta Steve. - Minden jó, ha jó a vége.
- Ennyivel tartoztam neki - mondta az író egy győztes bokszoló ömlengésével, amit Cynthia meglehetősen émelyítőnek talált. - Ha én nem lennék, ő most nem lenne itt...
- Jöjjenek ide! - csattant föl Mary élesen. - Ó, édes Jézusom, annyira vérzik!
Mind a négyen odagyűltek Mary és Billingsley köré. Az asszony a hátára fektette az állator-vost, és Cynthia összeborzadt a látványtól. Az öregember egyik keze nagyjából eltűnt - ujjaiból, a kisujj kivételével, csonkok maradtak -, de nem ez volt a legrosszabb. A puma feltépte a vállát és a nyaka tövét, a sebekből patakzott a vér. Mégis eszméletén volt, a szeme éberen ragyogott.
- Szoknya - suttogta rekedten. - Szoknya!
- Ne beszéljen, öreg harcos - mondta Marinville. Lehajolt, fölvette az elemlámpát és rávilá-gított Billingsleyre. Ami az árnyékban rossznak látszott, most egyenesen pocsék lett. Vértócsa ter-jengett az öreg szivar feje körül; Cynthia nem is értette, hogyhogy még él.
- Szorítókötésre van szükségem! - mondta Mary. - Ne álljanak itt, segítsenek, meghal, ha nem állítjuk meg a vérzést most rögtön!
Túl késő, bébi, gondolta Cynthia, de nem mondta ki.
Steve észrevett valami rongyszerűt az egyik mosdókagylóban, és fölkapta. Kiderült, hogy ősöreg ing. Kétszer összehajtotta, odaadta Marynek. Az asszony bólintott, még egyszer összehajtot-ta, és rányomta Billingsley nyakára.
- Gyere! - Cynthia karon fogta Steve-et. - Vissza a színpadra. Ha mást nem, legalább lemos-hatlak a bárszekrényből vett vízzel. Tele van vele az alsó p...
- Ne - suttogta az öregember. - Maradjatok. Meg kell... hallgassatok ide.
- Nem szabad beszélnie - csitította Mary. Erősebben rányomta Billingsley nyakára a rögtön-zött kötést. Az ing máris sötétedett. - Nem áll el a vérzés, ha beszél.
Az öreg rápillantott. - Túl késő... doktornő. - A hangja rekedt volt. - Haldoklom.
- Ugyan már, nevetséges.
- Haldoklom - ismételte, és hevesen megvonaglott Mary keze alatt. Felszaggatott háta csi-csogott a csempén, Cynthia gyomra felkavarodott. - Hajoljanak le... mind, jöjjenek közelebb... és figyeljenek.
Steve Cynthiára pillantott. A lány vállat vont, odatérdeltek az öregember lábához, Cynthia válla összeért Mary Jacksonéval. Marinville és Carver oldalról hajoltak föléjük.
- Nem szabadna beszélnie - mondta Mary, de a hangja bizonytalanul csengett.
- Hadd mondja el, amit el kell mondania - felelte Marinville. - Mi az, Tom?
- Túl rövid a munkához - suttogta Billingsley. Fölnézett rájuk, szemével könyörögve, hogy értsék meg.
Steve megcsóválta a fejét. - Nem tudom követni.
Billingsley megnyalta a száját. - Csak egyszer láttam azelőtt szoknyában. Ezért tartott túl sokáig, hogy rájöjjek... mi a baj.
- Ez igaz - hökkent meg Mary -, azt mondta, találkozója van a számvevővel! Azért jött idáig Phoenixből, hogy meghallgassa Audrey jelentését valamiről, ami nagy zsozsót jelent, és erre olyan kurta szoknyát venne, hogy kivillanjon a bugyija, valahányszor keresztbe teszi a lábát? Ezt nem hinném.
Izzadságcsepp-könnyek gördültek végig Billingsley sápadt, borostás arcán. - Olyan buta va-gyok - zihálta. - De nem teljesen az én hibám. Nix. Nem hallottam beszélni. Nem voltam ott az egyetlen alkalommal, amikor bejött a rendelőmbe kenőcsért. Mindig messziről láttam, és idekint a nők főként farmert viselnek. De rájöttem. Rá én. Rájöttem, aztán ittam, és ismét elvesztettem a fo-nalat. - Maryre nézett. - Az a ruha jó lehetett rá... amikor fölvette. Érti? Felfogta?
- Miről beszél? - kérdezte Ralph. - Hogy lehetett jó, amikor fölvette, és túl rövid egy későbbi üzleti megbeszéléshez?
- Magasabb - suttogta az öregember.
- Mit mondott? - nézett Steve-re Marinville. - Mintha azt mondta volna...
- Magasabb - ismételte Billingsley. Gondosan formálta a szót, azután köhögni kezdett. Az összehajtott ing, amit Mary a sebeire szorított, mostanára átázott. Az öregember szeme ide-oda járt közöttük. Oldalra fordította a fejét, kiköpött egy csomó vért, és a köhögése enyhült.
- Jóságos Isten - szólalt meg Ralph. - Mint Entragian? Azt akarja mondani, hogy olyan, mint a zsaru?
- Igen... nem - suttogta Billingsley. - Nem tudom biztosan. Még kellett volna... ezt jobban nézni... de...
- Mr. Billingsley, úgy gondolja, hogy ő enyhébb adagot kapott a zsarunál? - kérdezte Mary.
Az öregember hálásan nézett rá, és megszorította a kezét.
- Az biztos, hogy nem vérzik, mint a rendőr - mondta Marinville.
- Vagy nem ott, ahol látjuk - jegyezte meg Ralph. - Legalábbis még nem.
Billingsley elnézett Mary válla fölött. - Hol... hol...
Ismét köhögni kezdett, nem bírta abbahagyni, de nem is volt rá szükség. Döbbenten néztek össze, és Cynthia megfordult. Audrey nem volt ott.
Se David Carver.
 
 
0 komment , kategória:  Könyvek  
STEPHEN KING - Rémület a sivatagban 3.rész 2.fejezet
  2013-01-31 18:47:18, csütörtök
 
  2. FEJEZET

1


- Volt egy kis szabadsága, fölnyergelt és elment táborozni - foglalta össze Steve. - Mi történt azután?
- Négy napot töltöttem a Coppersben. Horgásztam, fotóztam, a fényképezés a hobbim. Re-mekül éreztem magam. Azután három napja visszajöttem. Mentem egyenesen a házamhoz, amely a várostól északra van.
- Miért jött vissza? - kérdezte Steve. - Ugye nem készülődött vihar?
- Nem. Velem volt a kisrádióm, és hallottam, hogy meleg, derült idő várható.
- Ezt én is hallottam - erősítette meg Steve. - Ez a vihar teljes rejtély.
- Megbeszélésem volt Allen Symesszal, a cég számvevőjével, hogy összegezzük, mennyibe került az áttérés az esőztetőkről az elosztókra és szórófejekre. Symes Arizonából repült ide. Tegna-pelőtt reggel kilencre volt megbeszélve a találkozó Hernando Rejtekhelyén. A városszéli labort és az irodákat hívjuk így. E miatt a találkozó miatt viselem ezt a nyomorult ruhát, mert Frank Geller azt mondta, Symes nem szereti - szerette - a farmeres nőket. Azt tudom, hogy amikor visszajöttem, még minden rendben volt, mert Frank ekkor hívott föl, hogy öltözzek ki a találkozóra. Este volt, hét óra tájt.
- Ki ez a Frank Geller? - kérdezte Steve.
- A bánya főmérnöke - válaszolta Billingsley. - Ő dirigálja a Kína-gödör újbóli megnyitását. Legalábbis ő dirigálta. - Kérdőn nézett Audreyra.
- Igen - bólintott a nő. - Halott.
- Három napja - tűnődött Marinville. - Három napja minden oké volt Desperationben, lega-lábbis a maga tudomása szerint.
- Így igaz. De amikor legközelebb láttam Franket, egy fogason lógott. És az egyik keze hi-ányzott.
- Mi is láttuk - mondta Cynthia, és megborzongott. - A kezét is. Egy akvárium fenekén.
- Még mindezek előtt, az éjszaka, legalább kétszer fölébredtem. Először azt gondoltam, az ég dörög, de másodszor puskalövésnek tűnt. Azt hittem, álmodom, és visszaaludtam, de ekkoriban történhetett, hogy... elkezdte. Aztán mikor elmentem a bánya irodájába...
Ahogy mondta, először nem érzett semmi bajt abból biztosan nem, hogy Brad Josephson nincs az asztalánál. Brad, ha tehette, soha nem volt ott. Így Audrey hátrament Hernando Rejtek-helyéhez, ahol ugyanazt látta, mint nem sokkal később Steve és Cynthia: hullákat a fogason. Min-denkit, aki azon a reggelen bejött. Az egyik, aki zsinórnyakkendőjével, divatos csizmájával úgy né-zett ki, mint egy countryénekes, Allen Symes lehetett. Idáig jött Phoenixből, hogy Desperationben haljon meg.
- Ha igaz, amit mond - fordult Steve-hez -, akkor Entragian később további bányászokkal végzett. Nem számoltam - túlságosan megijedtem ahhoz, hogy egyáltalán eszembe jusson a számolás -, de amikor én ott jártam, nem lehettek hétnél többen. Leblokkoltam. Egy kis kihagyásom is le-hetett, ebben nem vagyok biztos. Azután puskalövéseket hallottam. Ekkor már nem volt kétséges. És valaki sikított. Azután megint lövöldöztek, és a sikoltozás abbamaradt.
Audrey visszament a kocsijához. Nem szaladt - azt mondta, attól félt, ha futásnak ered, elha-talmasodik rajta a pánik -, és visszahajtott a városba. Be akarta jelenteni Jim Reednek, mit talált. Vagy, ha Jim valami megyei ügyben távol van, ami gyakran előfordult, akkor valamelyik helyette-sének, Entragiannek vagy Pearsonnak.
- Nem futottam a kocsihoz, és nem repesztettem vissza a városba, de azért sokkos állapotban voltam. Emlékszem, a kesztyűtartóban turkáltam cigaretta után, noha öt éve nem dohányzom. Ekkor megláttam, hogy két ember rohan át a kereszteződésen. Tudják, a villogó lámpák alatt.
Bólintottak.
- A sarkukban ott bőgött a város új rendőrautója. Entragian vezette, de ezt akkor nem tud-tam. Eldördült három-négy puskalövés, a két ember, akikre vadászott, összerogyott a járdán, az egyik a vegyesbolt előtt, a másik mellette. Folyt a vér. Sok. Nem is lassított, csak átvágott a keresz-teződésen nyugat felé, és hamarosan újabb lövéseket hallottam. És halálbiztosan hallottam azt is, ahogy azt ordítja: ,,Juhúúúú!"
Segíteni akartam azoknak az embereknek, akiket meglőtt. Egy kicsivel arrébb megálltam, kiszálltam a kocsiból. Valószínűleg ez mentette meg az életemet. Mert Entragian mindent megölt, ami mozgott. Mindenkit. Mindent. Bármit. Személy- és teherautók álltak az utcán, mint a játékok, összevissza cikcakkban, legalább tucatnyi. Egy teherautó az oldalán hevert a vasbolt előtt. Azt hi-szem, Tommy Ortegáé. Valósággal szerelmes volt abba a teherbe.
- Én semmi ilyesmit nem láttam - mondta Johnny. - Az utca tiszta volt, amikor behozott.
- Igen, a szemétláda rendet tart, meg kell hagyni. Véleményem szerint nem akarta, hogy bárki, aki idecsöppen a városba, morfondírozni kezdjen, hogy mi történt. Nem csinált sokkal többet, mintha a szemetet a szőnyeg alá söpörte volna, de ez is megteszi egy darabig. Különösen ebben a rohadt viharban.
- Amelyet nem jelzett előre a meteorológia.
- Mi történt azután? - kérdezte David.
- Odafutottam azokhoz az emberekhez, akiket lelőtt. Az egyik Evelyn Shoenstack volt, a női fodrász, aki részidőben a könyvtárat is vezeti. Meghalt, az agya szétfröccsent a járdán.
Mary megrándult. Audrey észrevette és feléje fordult.
- Ez olyasmi, amit jobb, ha észben tart. Ha meglátja magát és úgy dönt, hogy lelövi, akkor magának vége. - Végignézett a többieken, biztos akart lenni benne, hogy mindenki, felfogta: nem tréfál és nem túloz. - Halálbiztos céllövő. Hangsúly a halálon.
- Észben tartjuk - mondta Steve.
- A másik egy kifutófiú volt. Tastykake egyenruhában. Őt is fejbe lőtte Entragian, de még élt. - Johnny fölismerte a nyugalmat, amivel Audrey beszélt. Találkozott már ilyennel Vietnamban, féltucatnyi összecsapás után. Természetesen nem mint katona; egyik kezében notesz volt, a másik-ban toll, vállán Uher orsós magnó lógott szíjon, amelyre egy békejelvényt tűzött. Figyelt, fülelt, fel-jegyzéseket készített, miközben kívülállónak érezte magát. Féltékeny volt. Akkori keserű gondolatait - eunuch a háremben, zongorista a kuplerájban - most őrültségnek tartotta.
- Amikor tizenkét éves voltam, kaptam a fateromtól egy 22-est - folytatta Audrey Wyler. - Az első dolgom az volt, hogy kimentem sedalisi házunkból, és lőttem egy szajkót. Amikor odamen-tem hozzá, még élt. Egész testében remegett, maga elé bámult és tátogatta a csőrét, nagyon lassan. Egész életemben sohasem kívántam ennyire, hogy valamit visszacsinálhassak. Térdre estem mellette és vártam, hogy vége legyen. Úgy éreztem, ennyivel tartozom neki. Egész idő alatt remegett, amíg el nem pusztult. Ugyanígy remegett ez a kifutó is. Bámulta mellettem az utcát, noha senki sem volt ott, apró verejtékcseppek gyöngyöztek a homlokán. A feje kiment a formájából, és fehér pöttyök voltak a vállán. Először az a bolondság jutott az eszembe, hogy polisztiréngyöngyök - tudják, amit a légipostai törékeny küldemények dobozaiba raknak -, azután láttam, hogy csontszilán-kok. Belőle, a koponyájából.
- Nem akarok több ilyesmit hallani - mondta hirtelen Ralph.
- Nem hibáztatom érte - felelte Johnny -, de azt hiszem, tudnunk kell. Miért nem megy be a kisfiával a színpad mögé? Nézzenek utána, hátha találnak még valamit.
Ralph bólintott, fölállt, egyet lépett David felé.
- Nem! - tiltakozott David. - Maradnunk kell!
Ralph tétován nézett rá.
A fiú bólintott. - Sajnálom, de maradnunk kell - erősítette meg.
Ralph állt még egy pillanatig, azután visszaült.
A kis szóváltás alatt Johnny véletlenül ránézett Audreyra. A nő olyan pillantással meredt a fiúra, ami ugyanúgy lehetett tisztelet, mint félelem, vagy mindkettő. Mintha még sohasem látott volna ilyen teremtést. Azután a kekszre gondolt, amely úgy pergett abból a dobozból, mint a bohó-cok cseppnyi autóból a cirkuszban, és azon mélázott, vajon látott-e bármelyikük ilyen teremtést, mint David Carver. Eszébe jutottak az adást jelző sávok és Billingsley megjegyzése, hogy erre még Houdini sem lett volna képes. A feje miatt. Mind csak a keselyűkkel, a pókokkal, a kojotokkal, töm-lőkupacokból előugró patkányokkal, csörgőkígyóktól hemzsegő házakkal törődtek, és mindenekelőtt Entragiannel, aki különös nyelven beszél, és úgy lő, mint Buffalo Bill. De mi van Daviddel? Ő pontosan micsoda?
- Folytassa, Audrey - szólalt meg Cynthia. - De csak akkor, ha magához tud térni. - Állával David felé bökött.
Audrey zavarodottan nézett rá, láthatóan nem értette. Azután összeszedte magát és folytatta.

2

- Ott térdeltem a fiú mellett, azt próbáltam kiagyalni, hogyan tovább - maradjak mellette, vagy elfussak és hívjak valakit -, amikor újabb sikoltozás és lövöldözés támadt a Cotton utca felől. Üveg csörömpölt. Valami recsegett - fa volt -, azután nagy csengés-bongás: fém. A terepjáró motor-ja megint felbődült. Úgy rémlik, két napig mást se hallottam, mint hogy a terepjáró motorja felbőg. Bekanyarodott, azután hallottam, hogy felém közeledik. Csak egy másodpercem maradt a gondol-kodásra, de nem hinném, hogy mást tettem volna, ha több marad. Futottam.
- A kocsimhoz akartam visszajutni, hogy elhajthassak, de nem hittem, hogy lenne rá időm. Vagy hogy akár beforduljak a sarkon, így tűnjek el a szeme elől. Így hát bementem az élelmiszer-boltba, Worrelhez. Wendy Worrell holtan hevert a pénztárgép mellett. Az apja - ő volt a hentes és a bolt tulajdonosa - ott ült a kis irodában, fejbe lőve. Ing nélkül. Éppen át akarta venni a fehér ruhát, amikor történt.
- Hugh korán kezdett dolgozni - mondta Billingsley - Sokkal korábban, mint a családja.
- Igen, de Entragian folyton visszajön és figyel - mondta Audrey könnyed, csevegő, hisztéri-kus hangon. - Ez teszi olyan veszélyessé. Folyton visszajön és figyel. Őrült, nem ismer kegyelmet, de ugyanakkor módszeres.
- De beteg is - jegyezte meg Johnny. - Már akkor is az elvérzés szélén állt, amikor behozott a városba, és annak már hat órája. Ha semmi sem történik, ami lelassítja a folyamatot... - Vállat vont.
- Ne hagyja, hogy becsapja! - Audrey csaknem suttogott.
Johnny megértette, mire céloz a nő, azután, amit látott, tudta, hogy lehetetlen, de azt is tudta, hogy puszta energiapocsékolás lenne elmondani Audreynak.
- Folytassa - kérte Steve. - Mi történt azután?
- Megpróbáltam telefonálni Mr. Worrell irodájából. Süket volt a telefon. Úgy fél óráig ma-radtam az irodában. A terepjáró kétszer ment el a bolt előtt, egyszer a főutca felé, azután vissza, va-lószínűleg ismét a Mesquite vagy a Cotton utcába. Megint hallottam a lövöldözést. Fölmentem Worrellék lakásába, arra gondoltam, talán odafent él a vonal. Nem élt. Mint ahogy Mrs. Worrell és a fia sem. Azt hiszem, Mert volt a neve. Az asszony a konyhában volt, fejjel a mosogatóban, a torka elvágva. A fiú még ágyban feküdt, ázott a vérben. Csak álltam a szobája ajtajában, néztem a plakát-jain a rockzenészeket és a baseballjátékosokat, kintről pedig hallottam, hogy megint jön a terepjáró, sebesen, egyre gyorsulva.
A hátsó lépcsőn mentem le, de nem mertem kinyitni az ajtót. Azt képzeltem, hogy mögötte kushad a teraszon, és engem vár. Úgy értem, hallottam, hogy elmegy, mégis, továbbra is arra számí-tottam, hogy ott vár rám.
Úgy döntöttem, legjobb, ha megvárom, míg besötétedik. Akkor elhajthatok. Talán. Nem ve-hettem biztosra. Mert olyan kiszámíthatatlan. Nem mindig járőrözött a főutcán, és nem mindig lehe-tett hallani, és mikor már azt gondoltam, jó, talán elment a hegyekbe, akkor előugrott, mint egy nyomorult nyúl a bűvész cilinderéből!
De nem bírtam ott maradni a boltban. Egyrészt megőrjített a légyzümmögés, másrészt dögmeleg volt. Általában bírom a meleget, annak, aki Közép-Nevadában él, bírnia is kell, de állan-dóan arra gondoltam, hogy érzem a szagukat. Így hát vártam, amíg meghallottam, hogy valahol a városi garázs környékén lövöldöz - ez a Dumont utcán van, ha kelet felé megyünk, pont mielőtt ki-érnénk a városból -, azután elmentem. Kilépni a boltból, vissza a járdára, az egyik legnehezebb dolog volt, amit valaha csináltam. Mint amikor egy katona kimegy a senki földjére. Először meg se bírtam mozdulni, csak álltam sóbálványként. Emlékszem, arra gondoltam, hogy muszáj lépésben mennem, nem futhatok, mert akkor pánikba esem, csak lépkednem szabad. De azt sem tudtam megtenni. Nem tudtam elindulni. Mintha megbénultam volna. Akkor hallottam, hogy visszafelé tart. Furcsa volt. Mintha megérzett volna engem. Vagy valamit, ami moccant, miközben ő hátat fordított neki. Mintha egy újfajta ki-nevet-a-végént játszott volna, amelyikben a veszteseket megölik, ahelyett hogy vissza kellene menniük a kezdőkockára, vagy mit tudom én. A motor... úgy robajlik, amikor túráztatni kezdi. Olyan erős. Olyan hangos. Még amikor nem hallottam, akkor is azt képzeltem, hogy hallom. Értik? Olyasféleképpen hangzik, mint mikor a puma őrültül bagzani kezd. Ilyennek hallottam, ahogy közeledett, mégsem tudtam megmozdulni. Csak álltam ott és figyeltem, ahogy közeledik. A kifutófiúra gondoltam, hogyan reszketett, mint a szajkó, amelyet gyermekkoromban lőttem, és végül ez indított el. Bementem a mosodába és a padlóra vetettem magam, éppen akkor, amikor elhajtott előtte. A város északi részéből újabb sikoltozásokat hallottam, de nem tudom, ez mit jelentett, mert nem néztem föl. Nem bírtam fölkelni. Legalább húsz percig fekhettem a padlón, olyan rosszul voltam. Mondhatom, addigra túl voltam a félelmen, de nem tudom kifejezni, milyen különösen működik az agy ebben az állapotban. Feküdtem a padlón, néztem a pormacskákat, a szét-taposott cigarettacsikkeket, és arra gondoltam, hogy az ember még itt a talajszinten is meg tudja mondani, hogy ez egy mosoda, részint a szag miatt, részint azért, mert minden cigarettacsikk rúzs-foltos. Ott feküdtem, és nem bírtam volna mozdulni, még akkor sem, ha meghallom, hogy arra jön a járdán. Ott feküdtem volna, addig, amíg a fejemnek nyomja a puskacsövet és...
- Ne! - mondta Mary és megborzongott. - Erről ne beszéljen.
- De nem tudok nem erre gondolni! - üvöltötte Audrey, és ez a mondata egész eddigi elbe-szélésénél jobban horzsolta Johnny Marinville fülét. A nő látható kínlódással erőt vett magán, és folytatta: - Hangokat hallottam kintről, arra mozdultam meg. Föltérdeltem és az ajtóhoz kúsztam. Négy embert láttam az utca túloldalán a Bagolynál. Kettő mexikói volt - az Escolla fiú, aki a bá-nyában dolgozott a zúzónál, meg a barátnője. Nem tudom a nevét, de volt egy szőke csík a hajában - majdnem biztos, hogy természetes -, és bomba nő. Bomba nő volt. Még egy asszony állt ott, elég testes, vele sose találkoztam korábban. A vele levő férfit láttam már, magával tekézett Budnál, Tom. Valami Flip.
- Flip Moran? Látta a Flippert?
Audrey bólintott. - Mentek a túlsó járdán, az autókat próbálgatták, kulcsokat kerestek. Ne-kem eszembe jutott az enyém, és hogy mindnyájan elmehetnénk vele. Kezdtem fölállni. Éppen a sikátor elé értek a hajdani olasz étterem és a Törött Dob között, és akkor Entragian kivágódott on-nan a bőgő terepjárójával. Mintha rájuk várt volna. Valószínűleg így is volt. Mindőjüket elütötte, de azt hiszem, csak a maga Flip barátja halt meg azonnal. A többiek csak megdőltek, akár a tekebábok, ha nem találják telibe őket, aztán futásnak eredtek. Az Escolla fiú átkarolta a barátnőjét. A lány sírt, egyik kezét a melléhez szorította. Eltört a karja. Biztos láttak már ilyet, mintha még egy ízülete lett volna könyök fölött. A másik nőnek vér patakzott az arcából. Amikor meghallotta, hogy Entragian követi őket azzal a nagy, erős motorral, megpördült és kinyújtotta a kezét, mint valami sorompót vagy ilyesmit. Entragian jobb kézzel vezetett, és kihajolt az ablakon, ahogy a mozdonyvezetők. Kétszer belelőtt az asszonyba, még mielőtt elütötte és áthajtott volna rajta. Ekkor láttam igazán jól először, ez volt az első alkalom, amikor biztosan tudtam, kivel van dolgom.
Egyenként végignézett rajtuk, mintha szavai hatását mérlegelné.
- Vigyorgott. Vigyorgott és hahotázott, mint a gyerek, aki először jár Disney Worldben. Boldog volt, tudják? Boldog.

3

Audrey a mosoda ajtaja mögött guggolva figyelte, hogyan kergeti Entragian az Escolla fiút és a barátnőjét észak felé a főutcán a terepjáróval. Utolérte és elgázolta őket, akár az idősebb asz-szonyt - könnyű volt egyszerre elütni őket, mondta Audrey, mert a fiú segíteni próbált a lánynak, egymás mellett futottak. Amikor a földön voltak, Entragian megállt, visszatolatott, lassan átment rajtuk (akkor nem volt szél, mesélte Audrey, nagyon tisztán hallotta a csontok ropogását), majd ki-szállt, odament hozzájuk, letérdelt, golyót eresztett a lány fejébe, azután levette az Escolla fiú kalap-ját, amely egész addig nem esett le a fejéről, és őt is tarkón lőtte.
- Ezután visszatette a fejére a kalapot - mondta Audrey. - Ha túlélem, egy dolog lesz, amit sohasem fogok elfelejteni, nem számít meddig élek: ahogy levette a fiú kalapját, hogy fejbe lője, majd visszatette. Mintha azt mondaná, megérti, milyen nehéz ez most nekik, és szeretne olyan elő-zékeny lenni, amennyire lehetséges.
Entragian fölállt, körbefordult (közben újratöltötte a fegyverét), és mindenfelé figyelt egy-szerre. Audrey szerint széles, hülye vigyor ült az arcán. Johnny tudta, mire céloz. Ő is látta ezt. Va-lami tébolyult módon úgy tűnt, mindezt látta már - álmában vagy egy másik életben.
Ez már megint a jó öreg Vietnam-blues, mondta magában. Arról, ahogy Audrey leírta a zsa-rut, bizonyos bemákolt bakákra kellett gondolnia, akikkel együtt volt, és bizonyos éjnek évadján hallott történetekre, bizonyos bokorugrók elsuttogott meséire, akik láttak srácokat, a mieinket, akik ugyanazzal a változatlanul rózsás kedéllyel műveltek szörnyű, elmondhatatlan dolgokat. Ez Viet-nam, ennyi az egész, visszajött, mint egy LSD-utazás álma. Csak a ,,Különös emberek"-et vagy a ,,Pálcikaember"-t danoló, zsebből kiálló tranzisztoros rádió hiányzik, hogy bezáruljon a kör.
De csakugyan ez minden? Tudatának egy mélyebb rétege mintha kételkedett volna a gondo-latban. Ez a rész arra gyanakodott, valami más folyik itt, valami, aminek kevés vagy semmi köze egy regényíró silány emlékeihez, aki úgy táplálkozott a háborúból, mint keselyű a hullából... és aztán pontosan olyan rossz könyvet produkált belőle, amilyenre ilyen viselkedés után számítani lehetett.
Rendben - de ha nem te vagy az oka, akkor mi?
- És akkor mit csinált? - kérdezte Steve.
- Hátramentem a mosoda irodájába. Kúszva. Ott bebújtam az íróasztal alá, és összegömbö-lyödve elaludtam. Nagyon fáradt voltam. Ezt látni... ennyi halált... ez nagyon elfárasztott.
Éberen aludtam, továbbra is hallottam, mi történik. Puskalövések, robbanások, üvegcsöröm-pölés, sikoltozás. Fogalmam sincs róla, mennyi volt ebből a valóság, és mennyi létezett csak a fe-jemben. Amikor fölébredtem, késő délután volt. Mindenem fájt, először arra gondoltam, hogy az egészet álmodtam, még mindig a táborban vagyok. Azután kinyitottam a szemem és láttam, hol va-gyok, összegömbölyödve egy íróasztal alatt, éreztem a fehérítő és a mosószappan szagát, éreztem, hogy életemben így még nem kellett pisilni. Meg azt is, hogy a lábam elzsibbadt.
Próbáltam kikecmeregni az asztal alól, hajtogattam magamnak, ne ess pánikba, ha elakadsz, amikor meghallottam, hogy valaki bejön az üzletbe, és visszaugrottam az asztal alá. Ő volt az. Fel-ismertem a járásáról. Hallani lehetett, hogy egy bakancsos férfi az.
,,Van itt valaki?", kérdezte, és végigjött a mosógépek meg szárítók között. Mintha a nyo-momat követné. Bizonyos értelemben azt is tette. A parfümöm az oka. Ritkán használom, de amikor fölvettem ezt a ruhát, eszembe jutott, úgy gondoltam, kicsit gördülékenyebbé teszi a találkozót Mr. Symesszal. - Vállat vont, talán kicsit zavarban is volt. - Tudják, mit szoktak mondani az esz-közhasználatról.
Cynthia értetlenül bámult, de Mary bólintott.
- ,,Olyan szaga van, mint az Opiumnak", mondta. ,,Az, asszonyom? Azt használ?" Nem szól-tam semmit, csak összegömbölyödtem a lábnyílásban, a karjaimmal átfogtam a fejem. Ő meg foly-tatta: ,,Miért nem jön elő? Ha előjön, gyorsan csinálom. Ha meg kell keresnem, lassan csinálom." És én elő akartam jönni, annyira meggyőzött! Olyan rettenetesen megijesztett. Azt hittem, biztosan tudja, hogy ott vagyok valahol, és hogy csak követnie kell a parfüm illatát, akár egy vérebnek, sze-rettem volna előbújni az íróasztal alól és odamenni hozzá, hogy öljön meg gyorsan. Oda akartam menni hozzá, akár azok az emberek Jonestownban, akik sorban álltak, hogy megkapják a Kool-Aidjukat. De mégse tudtam megtenni. Ismét megdermedtem, és csupán annyit tehettem, hogy fe-küdtem, s az járt a fejemben, meghalok, annyira kell pisilni. Észrevettem az irodai széket - kihúztam, úgy tudtam csak bebújni az asztal alá -, és arra gondoltam, ha meglátja, hol van a szék, akkor tudni fogja, hogy én hol vagyok. Épp ezen morfondíroztam, amikor belépett az irodába. ,,Van itt valaki?", kérdezte újra. ,,Jöjjön elő. Nem bántom. Csak meg akarom kérdezni, mi folyik itt. Nagy baj történt."
Audrey remegni kezdett, ahogy Johnny szerint az asztal alatt remeghetett, miközben össze-kuporodva várta, hogy Entragian beljebb jöjjön a szobába, megtalálja és megölje. A különbség az, hogy most mosolygott, ám olyan mosollyal, amelyet jobb lenne nem látni.
- Ennyire őrült. - Összekulcsolta reszkető kezét az ölében. - Egy lélegzetre mondja, hogy ha előjövök, jutalmul gyorsan öl meg, utána pedig azt, hogy csak kérdezni akar néhány dolgot. Őrült. De én mindkettőt elhittem. Ki hát az őrültebb? He? Ki az őrültebb?
Még pár lépést tett a szobában. Azt hiszem, csak pár lépés volt. Elég messzire bejött ahhoz, hogy az árnyéka rávetüljön az asztalra, még a túloldalára is, ahol én voltam. Emlékszem, arra gon-doltam, hogy ha az árnyéknak lenne szeme, akkor meglátna. Hosszú ideig állt ott. Hallottam a lé-legzetét. Azután azt mondta: ,,Bassza meg", és elment. Egy-két perccel később hallottam, hogy nyí-lik; majd csukódik a bejárati ajtó. Először biztos voltam benne, hogy csak trükk. Lelki szemeimmel éppen olyan világosan láttam, mint most magukat, hogy kinyitja és ismét becsukja az ajtót, közben ott áll bent a szappanautomata mellett. Ott áll, kezében a puskával, várja, hogy megmozduljak. És tudják mit? Még akkor is ezen rágódtam, amikor már odakint bőgette a kocsiját az utcán és másokat keresett, hogy öldököljön. Azt hiszem, most is ott kuporognék, ha nem kellett volna annyira pisilni, és nem akartam bepisilni. Hohó, de nem ám! Ha képes volt megérezni a parfüm illatát, a friss vize-letet még gyorsabban megorrontja! Így hát kimásztam és elmentem a mosdóba - úgy botladoztam, mint egy öregasszony, mert a lábaimat még mindig nem éreztem, de akkor is kimentem.
Noha még tíz percen át beszélt, Johnny úgy vélte, Audrey Wyler története itt ér véget, ahogy a mosdó felé botladozik, hogy pisiljen egyet. A kocsija a közelben volt, a kulcsok a ruhája zsebében, de amennyi hasznát vette, afelől a Holdon is lehetett volna a főutca helyett. Többször megtette az utat az iroda és a mosoda között (Johnny egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy mekkora bátorság kellett még ennyi mozgáshoz is), de annál tovább nem merészkedett. A mersze nemhogy találatot kapott, de szilánkokra hullott. Amikor, mesélte, a lövöldözés és az őrjítő, szüntelen motor-zúgás egy időre elhallgatott, arra gondolt, hogy kiront a kocsihoz, de aztán elképzelte, amint Entragian űzőbe veszi, leszorítja az útról, kirángatja a kocsijából és fejbe lövi. Mint mondta, arról is meg volt győződve, hogy megérkezik a segítség. Meg kell érkeznie. Desperation persze messze esik a főútvonaltól, de azért annyira nincs messze, és mivel a bányát is éppen most készültek újra meg-nyitni, állandó volt a jövés-menés.
Valakinek ide kell jönnie, mondta. Aznap délután öt felé látta a Szövetségi Posta furgonját, másnap, azaz tegnap délben pedig a Wickoff megyei villamosművek kisteherjét. Mindkettő a főut-cán ment végig. A kisteherben szólt a zene. Ezúttal nem hallotta Entragian terepjáróját, de öt perccel azután, hogy a kisteher elrobogott a mosoda előtt, ismét puska dörrent, és egy férfi azt kiáltotta: ,,Ó, ne! Ó, ne!", olyan magas hangon, hogy az akár egy lányé is lehetett volna.
Ezután egy újabb végtelen éjszaka következett, amikor nem akart maradni, de nem is mert kitörni, ropit evett a szárítók sorának végén álló automatából, és a mosdói csapból ivott rá vizet. Felvirradt az új nap, és Entragian még mindig körözött, akár egy keselyű.
Nem volt tudomása róla, mondta Audrey, hogy Entragian embereket hozott a városba és be-zárta őket. Addigra másra se tudott gondolni, csak terveket kovácsolt, hogy miként szabaduljon in-nen, de egyik sem látszott elég jónak. Valahogy kezdte az otthonának érezni... biztonságosnak érez-ni a mosodát. Entragian már járt itt egyszer, elment és nem tért vissza. Lehet, hogy sohasem tér vissza.
- Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy mindenkit nem kaphatott el, hogy lennie kell másoknak is, olyanoknak, mint én, akik látták, mi folyik, és idővel ez a fejébe kerülhet. Valaki csak ki fog jutni. Fölhívja az állami rendőrséget. Egyre azt mondogattam magamnak, hogy a legbölcsebb, legalábbis pillanatnyilag, ha várok. Azután kitört a vihar, és elhatároztam, hogy azt próbálom fedezéknek használni. Visszalopózom a bánya irodájába. Van egy terepjáró a Rejtekhely garázsá-ban...
- Láttuk - bólintott Steve. - Van egy kis utánfutója, tele kőzetmintákkal.
- Azt terveztem, hogy leakasztom a kocsit és elhúzok északnyugatnak, az 50-es országútra. Valamelyik tárolószekrényből tudok szerezni egy iránytűt, így a tájolással sem lenne gond. Termé-szetesen tudtam, hogy beleeshetek egy szakadékba vagy ilyesmi, de nem tűnt túl nagy kockázatnak, főleg azután, amit láttam. És ki kellett jutnom. Két éjszaka egy mosodában... csak próbálják ki! Ép-pen nekikészültem, amikor arra jöttek.
- Cefetül közel voltam hozzá, hogy szétcsapjam az agyát - vallotta be Steve. - Elnézést kérek.
Audrey sápadtan elmosolyodott, azután még egyszer körülnézett. - A többit tudják - mondta.
Ezzel nem értek egyet, gondolta Johnny Marinville. Orra megint hevesebben lüktetett. Inni szeretett volna, de nagyon. De mivel ez őrültség lett volna - legalábbis neki -, elővette a zsebéből az aszpirint, és kettőt bekapott, majd leöblítette egy korty ásványvízzel. Nem hinném, hogy bármit is tudnánk. Legalábbis még nem.

4

- Most mihez kezdünk? - szólalt meg Mary Jackson. - Hogyan keveredünk ki ebből a bajból? Egyáltalán megpróbálkozzunk vele, vagy várjunk, amíg megmentenek?
Hosszú ideig senki nem válaszolt. Aztán Steve fészkelődni kezdett a Cynthiával megosztott székben, és azt mondta:
- Nem várhatunk. Legalábbis hosszú ideig nem.
- És miért nem? - kérdezte Johnny különösen szelíden, mintha már tudná a választ a kérdé-sére.
- Azért, mert valakinek le kellett volna lépnie, találnia kellett volna egy telefont a városon kívül, és ki kellett volna húznia ennek a gyilkológépnek a dugóját. Viszont senki sem tette meg. Le-galábbis a vihar előtt senki. Valami nagyon hatalmas dolog történik itt, és azt hiszem, ha külső se-gítségre várunk, azzal csak megöletjük magunkat. Csak egymásra számíthatunk, és ki kell jutnunk innen, amint lehetséges. Én így gondolom.
- Én addig nem megyek, amíg meg nem tudom, mi történt a mamámmal - közölte David.
- Nem gondolkodhatsz így, fiam - szólt rá Johnny.
- Dehogynem. Én így gondolkodom.
- Nem! - mondta Billingsley. Volt valami a hangjában, amitől David fölemelte a fejét. - Nem, ha más életeket kockáztatsz vele. Nem, ha... olyan különleges vagy, amilyen. Szükségünk van rád, fiam.
- Ez nem tisztességes. - David szinte suttogott.
- Nem - helyeselt Billingsley. Ráncos arca kőkemény volt. - Nem az.
- Anyádnak - tette hozzá Cynthia - semmi haszna nem származik abból, ha te - és mi mind-nyájan meghalunk, miközben őt próbáljuk megkeresni, öcsi. Másrészt, ha kijutunk a városból, még visszajöhetünk segítséggel.
- Ez igaz - helyeselt Ralph, de a hangja betegesen, üresen kongott.
- Nem, nem igaz! - tiltakozott David. - Ez egy kalap szar, az bizony.
- David!
A fiú a dühtől vad és a félelemtől fakó arccal figyelte őket.
- Egyikük sem törődik az anyámmal, egyikük sem! Még te sem, papa!
- Ez nem igaz! - tiltakozott Ralph. - És kegyetlen dolog ilyet mondani.
- Persze - bólintott David -, de szerintem akkor is igaz. Tudom, hogy szereted, de el fogod hagyni, mert azt hiszed, hogy már halott. - Mereven nézte az apját, majd amikor Ralph lesütötte a szemét, és könnyek peregtek bedagadt szemhéja alól, a kisfiú az állatorvoshoz fordult. - Mondok magának valamit, Billingsley bácsi. Hogy imádkozom, ez még nem jelenti azt, hogy egy képre-gényből előpattant varázsló vagyok vagy ilyesmi. Az ima nem varázslat. Az egyetlen varázslat, amit ismerek, egypár kártyatrükk, azokat is rendszerint el szoktam rontani.
- David - kezdte Steve.
- Ha elmegyünk és visszajövünk, akkor már túl késő lesz ahhoz, hogy megmentsük! Tudom, hogy így van! Tudom! - Szavai úgy zengtek végig a színpadon, mint színészi deklamáció, majd el-haltak. Odakint közömbösen tovább dudált a szél.
- David, valószínűleg már így is túl késő - mondta Johnny. A hangja elég határozott volt, de nem bírt a kisfiúra nézni, miközben beszélt.
Ralph rekedten sóhajtott. A fia odament hozzá, leült mellé, megfogta a kezét. Carver arca nyúzott volt a fáradtságtól és a benne dúló zűrzavartól. Öregebbnek látszott a koránál.
- Azt mondta, tud egy másik utat - fordult Steve Audreyhoz.
- Igen. Az a nagy földhányás, amelyet akkor lát, ha beér a városba, az északi oldala a fejtés-nek, amelyet mi nyitottunk meg újra. Van egy út, amelyik fölmegy az oldalára, egészen a tetejéig, aztán le a fejtésbe. Van egy másik, amelyik tőlünk nyugatra visszatorkollik az 50-es műútba. Végig-fut a Desperation patak partján, amelyik ilyenkor kiszárad. Maga tudja, mire gondolok, Tom?
Az öregember bólintott.
- Ez az út a gépek telephelyétől indul. Ott van még pár terepjáró. A legnagyobbakba is csak négyen ülhetnek biztonsággal, de mögé akaszthatunk egy üres utánfutót, és a másik három elfér ab-ban.
Steve, aki tízéves gyakorlattal rendelkezett a ki- és berakodásban, hirtelen döntésekben, gyors lelépésekben (erre gyakran volt szükség négycsillagos szállodákban megszálló rockbandák seggfejeinek esetében), figyelmesen hallgatta a magyarázatot.
- Jó, a következőket javaslom. Várjunk reggelig. Pihenjünk egy keveset, talán még alhatunk is. A vihar addigra kitombolhatja magát...
- Azt hiszem, a szél máris enyhült egy kicsit - jegyezte meg Mary. - Talán csak képzelődöm, de tényleg így érzem.
- De ha még tovább tart is, akkor is elérhetjük a gépek telephelyét, ugye, Audrey?
- Ebben biztos vagyok.
- Milyen messze van?
- Két mérföldre a bányairodától, innen valószínűleg másfél mérföldre.
A fiú bólintott. - Nappal megláthatjuk Entragiant. Ha éjszaka a viharban indulunk neki, ak-kor erre nem számíthatunk.
- Arra sem, hogy észrevesszük a... a vadállatokat - tette hozzá Cynthia.
- Én gyors fegyveres kivonulásról beszélek - mondta Steve. - Ha a vihar kifullad, akkor el-juthatunk a földhányásig a furgonomon. Hárman elférnek a kabinban mellettem, négyen hátul. Ha viszont az időjárás továbbra se javul - és én ebben reménykedem -, akkor gyalog kell mennünk. Ily módon vonjuk magunkra a legkevesebb figyelmet. Lehet, hogy még azt sem veszi észre, ha elmen-tünk.
- Képzelem, az Escolla gyerek és a barátai ugyanígy gondolkodtak, amikor Collie legázolta őket - mondta Billingsley.
- Ők északnak mentek a főutcán - mutatott rá Johnny - Pontosan arra, ahová Entragian várta őket. Mi viszont délnek indulunk a bánya felé, legalábbis kezdetben, és egy bekötőúton távozunk.
- Igen - bólintott Steve. - Azután puff, és már itt sem vagyunk. - Odament Davidhez, aki ad-digra otthagyta az apját, és a színpad szélén ülve bámult el a roskatag moziszékek fölött. Steve lete-lepedett mellé. - Visszajövünk. Hallod, David? Visszajövünk a mamádért és mindenki másért, aki életben maradt. Ezt sziklaszilárdan megígérem.
David továbbra is a levegőbe meredt. - Nem tudom, mit tegyek - mondta. - Tudom, hogy kérnem kellene Isten segítségét, hogy kitisztuljon a fejem, de pillanatnyilag annyira haragszom rá, hogy nem tudom megtenni. Valahányszor megpróbálom rászánni magam, mindig az jut az eszembe, hogy hagyta, hogy a zsaru elvigye a mamámat! Miért? Jézusom, miért?
Tudod, hogy egy kicsivel előbb csodát tettél?, gondolta Steve. Nem mondta ki; lehet, hogy csak fokozná Davidben a nyomorúságot és a zűrzavart. Egy perc után Steve fölkászálódott, megállt, és zsebre vágott kézzel, aggodalmasan nézte a gyereket.

5

A puma, fejét lehajtva, fülét lesunyva, lassan osont a sikátorban. Sokkal könnyebben kerül-gette a kukákat és a lomokat, mint az emberek; sokkal jobban is látott a sötétben. A sikátor végén mégis megtorpant, és halkan, nyüszítve morgott. Nem szerette az ilyet. Az egyik erős, nagyon erős. Az épület téglafalán át is érezte az erő lüktető izzását. Mégse jutott eszébe, hogy ne engedelmesked-jék. A kívülről jött, a földből való ott volt a fejében, akarata horogként akaszkodott a nagymacska tudatába, és a formálatlanok nyelvét beszélte, azokból az időkből, amikor az emberek és a kívülről jött kivételével az állatok egyek voltak.
De akkor se tetszett neki az az erő. Az az izzás.
Megint morgott, csukott szájjal, orron át, erősödő-halkuló hörrenéssel. Kidugta fejét a sarok mögül, hunyorított a bundáját borzoló széllökéstől, és megtöltötte az orrát a rozsnok, a castilleja, az állott pia és a vénhedt téglák szagával. Még innen is megcsapta a várostól délre tátongó gödör kese-rű bűze, az a szag, amely azóta érződött, hogy felrobbantották az utolsó fél tucat töltetet, és újra megnyitották a rossz helyet, azt, amelyet az állatok ismertek, és az emberek megpróbáltak elfelejteni.
A szél elült, a puma lassan végigment a léckerítés és a mozi hátsó fala közötti csapáson. Megállt, hogy megszimatolja a ládákat, tovább szagolgatva a felborultat, mint azt, amely még min-dig ott állt a falnál. Itt sok szag keveredett. Az utolsó, aki a felborult ládán állt, lelökte a fal melletti-ről. A puma érezte kezének szagát; más, élesebb volt a többinél. Bőrszag, valahogy öltözetlenebb, verejtékes és olajos. Egy élete virágában levő hímneműé volt.
Fegyverek szagát is érezte. Más körülmények között ez megfutamította volna, de most ez sem számított.
Ment, ahová a vén küldte, nem volt választása. A puma megszaglászta a falat, azután fölné-zett az ablakra. Nem volt bezárva; látta, ahogy vibrál a szélben. Nem nagyon, mert egy beugróban volt, de a puma ennyiből is tudta, hogy nyitva van. Be tud jutni. Nem lesz nehéz. Az ablak kinyílna előtte, utat adna neki, ahogy néha szokták az ember-dolgok.
Nem, mondta a formálatlan hangja. Nem teheted meg.
Egy kép villant át az agyán: fényes dolgok. Emberitatók, amelyeket, ha kiürülnek, néha csil-logó cserepekké szoktak zúzni a sziklákon. Megértette (úgy, ahogy gondos magyarázat után a lai-kusnak nagy vonalakban fogalma lesz egy bonyolult mértani tételről), hogy több ilyen dolgot is le-verne a padlóra, ha megpróbálna beugrani az ablakon. Nem tudta, hogyan lehetséges, de a hang a fejében azt mondta, hogy így van, és hogy a többiek meghallanák a csörrenést.
A puma sötét fellegként elsuhant a bezáratlan ablak alatt, megállt, hogy megszimatolja a be-deszkázott vészkijáratot, azután odament a második ablakhoz. Ugyanolyan magasan volt, mint az, amelynek belső oldalán az itatok álltak, ugyanolyan fehér üveg volt benne, de ez nem volt nyitva.
Mégis ezt fogod használni, suttogta a hang a puma fejében. Amikor azt mondom, hogy itt az idő, akkor ezt fogod használni.
Igen. Lehet, hogy megvágja magát az ablak üvegével, ahogy egyszer már megtörtént, mikor ember-itatók cserepeibe lépett fönt a hegyekben, de amikor a hang a fejében azt mondja, hogy itt az idő, akkor át fog ugrani az ablakon. Ha pedig odabent lesz, akkor továbbra is azt teszi, amit a hang mond. Nem így kellett volna lennie... de pillanatnyilag mégis így volt.
A puma lehevert a férfivécé bezárt ablaka alá, maga köré kanyarította a farkát, és várta a gö-dör lényének hangját. A kívülálló hangját. Tak hangját. Amikor meghallja, mozdulni fog. De addig heverhet, hallgathatja a szél hangját, szagolhatja a keserű szagot, amelyet magával hoz, mint rossz híreket egy másik világból.
 
 
0 komment , kategória:  Könyvek  
STEPHEN KING - Rémület a sivatagban 3.rész 1.fejezet
  2013-01-31 18:45:27, csütörtök
 
  HARMADIK RÉSZ

AZ AMERIKAI NYUGAT: LEGENDÁS ÁRNYAK

1. FEJEZET

1


- Mi a szent szar! - álmélkodott Steve. - Hát ez elképesztő!
- Kurva hátborzongató, az már szent! - helyeselt Cynthia, majd körülnézett, hogy nem bán-totta-e meg az öregembert, de Billingsley eltűnt.
- Ifjú hölgy - mondta Johnny -, a tőzsdei aréna gödre a hátborzongató, az egyetlen találmány, amelyet nemzedéke eleddig magának elkönyvelhet. Ez itt nem kísérteties. Sőt éppen hogy csinos hely.
- Hátborzongató! - ismételte Cynthia, de mosolygott.
Johnny úgy látta, hogy az Amerikai Nyugatot a II. világháború utáni évtizedben építhették, amikor a mozik már megszűntek húszas-harmincas évekbeli túlméretezett álomkastélyok lenni, de még sokkal előbb, hogy szétverték és Dolby-rendszerű cipősdobozzá silányították volna őket. Billingsley bekapcsolta a fényszórókat a vászon fölött, meg azokat is, amelyek a hajdani zenekari árokban voltak, így Johnny gond nélkül felmérhette a helyiséget. A nézőtér nagy volt, de meghitt. Nagy vonalakban szecessziós villamos falikarok díszítették, más semmi. A legtöbb ülés még meg-volt, de a vörös plüss kifakult, megkopott, s bűzlött a penésztől. A vetítővászon hatalmas, fehér négyszögén valaha Rock Hudson ölelte Doris Dayt, és Charlton Heston küzdött meg kocsiverse-nyen Stephen Boyddal. Legalább tizenkét méter széles és hét méter magas volt; onnan, ahol Johnny állt, akkorának tűnt, mint az autósmozik vásznai.
Színpad is volt a vászon előtt - afféle építészeti kövület, Johnny feltételezése szerint, mert hol volt már a burleszk, amikor ezt az épületet emelték. Használták egyáltalán? Nyilván igen; poli-tikai beszédekre, évzárókra, esetleg Tehénlepény megye helyesírási versenyének eredményhirdeté-sekor. Akármi volt is a szerepe a múltban, az biztos, hogy azok az emberek, akik részt vettek ezeken a mulatságos vidéki ceremóniákon, dehogy sejtették volna, mi játszódik majd utoljára ezen a színpadon.
Marinville körülnézett, mert már egy kicsit aggódott Billingsley miatt, és ekkor meglátta az öregembert: a mosdók melletti rövid, szűk folyosón közeledett a színpad oldalán gyülekező többi-ekhez. Van egy dugi üvege az öreg szivarnak, és visszament egy kortyra, gondolta Johnny, de nem érzett friss piaszagot az állatorvoson, amikor az elment mellette, márpedig ez volt az a szag, amelyet még most is felismert, noha abbahagyta az ivást.
A csoport, amelyre Johnny kezdett úgy gondolni (és, nem minden rokonszenv nélkül), mint a Collie Entragiant Túlélők Társaságára, követte Billingsleyt a színpad közepére. Lábuk visszhangosan kopogott, hosszú, fakó árnyékot vetettek a zenekari árok oldallámpáinál. Billingsley a színpad bal oldalán levő szekrényben kapcsolta be a villanyokat. A gyenge fény gyorsan elenyészett a vedlett vörös plüss-székek fölött, és csupán a sötétség emelkedett láthatatlan magasságokba. Azon túl - és körös-körül - a sivatagi szél üvöltött. Hangja megdermesztette Johnny vérét... bár vitathatatlanul volt benne valami különösen vonzó is... noha nem tudta, miben rejlik ez a vonzerő.
Ó, ne hazudj! Dehogynem tudod! Billingsley és a barátai is tudták, azért jártak ide. Isten arra teremtett, hogy meghalld ezt a hangot, amelynek az efféle termek a természetes erősítői. Még jobban hallhatod, ha leülsz a vászon elé öreg cimboráiddal, legendás árnyakat vettek és isztok a múltra. Ez a hang azt súgja, hogy a kiszállás a jó, hogy igazából a kiszállás az egyetlen értelmes választás. Ez a hang az üresség vonzása, a semmi öröme.
A poros színpad közepén, a függöny nélküli filmvászon előtt társalgót alakítottak ki, karos-székekkel, díványokkal, állólámpákkal, kávézóasztalokkal; volt még egy tévé is. A bútorok nagy szőnyegen álltak. Egy kicsit olyan volt, mint egy áruházi bútorrészleg kiállítása, de Johnnynak az jutott róla az eszébe, hogy ha Eugéne Ionesco valaha is írt volna egy epizódot a Szürkületi zóná-ba, akkor az valószínűleg ilyen díszletek között játszódott volna. A teret sötét tölgyfa pult uralta. Johnny végigfuttatta rajta a kezét, miközben Billingsley bekapcsolta az állólámpákat, egyiket a má-sik után. Látta, hogy a villanydrótok a vászon aljának apró réseiben tűnnek el. A réseket körbera-gasztották szigetelőszalaggal, hogy ne táguljanak tovább.
Billingsley a bár felé biccentett. - Az ott az öreg Circle Ranchról való. A Clayton Loving-árverésről. Buzz Hansen meg én összeálltunk és letornáztuk tizenhét tízesre. Elhinné?
- Őszintén szólva, nem - felelte Johnny, és megpróbált elképzelni egy ilyen tárgyat a SoHo valamelyik drága, apró üzletében. Kinyitotta a kettős ajtót és látta, hogy az italszekrény tele van. Nem is rossz anyaggal. Nem első osztályú, de azért megjárja. Sietve visszacsukta az ajtót. A palac-kok olyan erővel vonzották, amire a Bagolyból hozott Beam soha nem volt képes.
Ralph Carver leült egy hintaszékbe, és annak az embernek a kábult reménységével bámulta az üres széksorokat, aki úgy hiszi, talán csak álmodja az egészet. David odament a televízióhoz. - Tudtak ezen bármit is... aha, értem! - Észrevette a készülék alatt a képmagnót. Leguggolt, hogy megnézze a tetejére halmozott kazettákat.
- Fiam... - kezdte Billingsley, azután feladta. David sebesen végignézte a kazettákat - Ki-éhezett koedukáltak, Mocskos kezdők, Fedélzeti puncimókusok, 3. rész - azután visszatette őket. - Ilyeneket néznek?
Billingsley vállat vont. Egyszerre tűnt restelkedőnek és fáradtnak.
- Mi már túl öregek vagyunk a rodeóhoz, fiam. Talán egy nap majd megérted.
- Nekem semmi közöm hozzá - állt föl David. - Én csak kérdeztem.
- Steve, ezt nézd meg! - szólt Cynthia. Hátralépett, feje fölé emelte a karját, csuklónál ke-resztbe tette a kezét és mozgatni kezdte. Hatalmas, sötét árnyék szárnyalt lustán a több évtizedes beleévődött portól szennyes filmvásznon. - Egy varjú. Nem rossz, mi?
A fiú elvigyorodott, odalépett Cynthia mellé, összeillesztette a két tenyerét, előrebökve egyik ujját.
- Elefánt! - nevetett Cynthia. - Ez már döfi!
David velük nevetett. Vidám, örömteli, szabad hang volt. Ralph odafordult és maga is elmo-solyodott.
- Nem is rossz egy lubbocki gyerektől! - örvendezett Cynthia.
- Jól figyelj ide, hacsak nem akarod, hogy megint husinak hívjalak!
A lány kiöltötte a nyelvét, csukott szemmel szamárfület mutatott, és így annyira emlékeztette Johnnyt Terryre, hogy hangosan fölnevetett. Ettől megdöbbent, szinte megijedt. Nyilván elhatá-rozhatta valamikor Entragian és a naplemente között, hogy soha többé nem nevet... tréfákon semmi esetre sem.
Mary Jackson, aki körbejárta a színpadi társalgót és mindent szemügyre vett, most ránézett Steve elefántjára.
- Én meg tudom csinálni a New York-i felhőkarcolókat! - dicsekedett.
- Egy francot! - hördült föl Cynthia, bár érdekelte a dolog.
- Na lássuk! - tódította David. Úgy nézett föl a vászonra, mint egy kisgyerek, aki azt várja, hogy elkezdődjenek Ace Ventura legfrissebb kalandjai.
- Jól van - mondta Mary, és fölemelte kinyújtott ujjú kezét. - Na nézzük csak... egy pillanat... egy nyári táborban tanultam, az pedig régen volt...
- Mi a francot csinálnak maguk, emberek?
Johnny összerezzent a fülsértő hangra. Nem ő volt az egyetlen. Mary halkan fölsikoltott. A város körvonalai, amelyek kezdtek kialakulni az ócska filmvásznon, elhomályosodtak és eltűntek.
Audrey Wyler félúton állt a bal oldali bejáró és a társalgóban összegyűlt csoport között. Az arca sápadt volt, óriási szeme lángolt. Tudtán kívül ő is megalkotta a maga komor árnyékát a vász-non: Batman köpenyét.
- Az fix, hogy maguk éppen olyan őrültek, mint ő. Odakint császkál valahol, minket keres! Ebben a pillanatban! Nem emlékszik a kocsira, amelyet hallott, Steve? Ez ő, visszajött! Maguk meg csak állnak itt... díszkivilágításban... és buliznak!
- Kintről még akkor se lehetne látni a fényt, ha minden lámpát felkapcsolnánk - válaszolta Billingsley. Töprengve, és merően nézett Audreyra... mintha azon tűnődne, gondolta Johnny, látta-e már valahol. Valószínűleg a Mocskos kezdők-ben. - Jusson eszébe, hogy ez egy mozi. Hang- és fényszigetelt. Éppen ezért szerette a bandánk.
- De kereshet minket! És ha elég sokáig, elég keményen keres, akkor meg is talál! Itt Desperationben nincs túl sok rejtekhely!
- Csak jöjjön - mondta fahangon Ralph Carver, és fölemelte a Ruger 44-est. - Megölte a kis-lányomat és elvette a feleségemet. Én éppen úgy láttam, hogy milyen, mint maga, asszonyom. Hát csak jöjjön. Van számára néhány sürgős küldeményem.
Audrey értetlenül nézte egy pillanatig. A férfi üres tekintettel nézett vissza. A nő most Maryra pillantott, de semmi érdekeset nem talált rajta, így visszafordult Billingsleyhez.
- Idesettenkedhet! Egy ilyen helyen fél tucat bejárat van. Talán még több is.
- Ja, és valamennyi be van zárva, leszámítva a női vécé ablakát - felelte Billingsley. - Éppen most mentem vissza, és elhelyeztem egy sor sörösüveget az ablakpárkányon. Ha kinyitja az ablakot, az meglódul, meglöki az üvegeket, azok leesnek, széttörnek a padlón. Meghalljuk, asszonyom, és mire ideér, úgy megtöltjük ólommal, hogy fölszeletelheti és mérőónnak használhatja! - E nagyzoló kijelentés közben jó alaposan megbámulta Audreyt; szeme ide-oda repkedett a nő meglehetős arca és a lába között, amelyre, John Edward Marinville szerény véleménye szerint nem volt szó és nem volt fogalom.
A nő úgy meredt Billingsleyre, mintha még sohasem látott volna hozzá fogható bolondot.
- Kulcsokról még nem hallott, öregem? A zsaruknak minden üzlethez van kulcsuk ebben a városkában!
- Azokhoz igen, amelyek nyitva tartanak - válaszolta nyugodtan Billingsley. - De az Amerikai Nyugat már rég bezárt. Az ajtók nemcsak le vannak lakatolva, de be is vannak deszkázva. A srácok a tűzoltólétrát használták, hogy elöl bejussanak, de március óta annak is fuccs, mert leszakadt. Szerintem éppen olyan biztonságban vagyunk itt, mint bárhol másutt.
- Valószínűleg nagyobb biztonságban, mint odakint az utcán - tódította Johnny.
Audrey csípőre tett kézzel feléje fordult.
- És mit szándékoznak csinálni? Maradnak és elszórakoztatják magukat, vetítik a hülye vá-szonra az árnyjátékot?
- Nyugi! - csitította Steve.
- Maga nyughasson! - Audrey csaknem vicsorgott. - Én le akarok innen lépni!
- Mind ezt akarjuk, de ez nem a megfelelő idő - közölte Johnny. A többiekre nézett. - Van, aki nem ért egyet velem?
- Őrültség lenne kimenni a sötétben - mondta Mary. - A szél óránként legalább ötven mér-földdel fúj, és ebben a homokfergetegben Entragian képes lenne egyenként elkapni bennünket.
- És mit gondol, mi lesz más holnap, amikor a vihar véget ér, és a nap fölkel? - kérdezte Audrey. A kérdést Johnnynak címezte, nem Marynek.
- Az, hogy Entragian barátunk halott lesz, mire a vihar véget ér - felelte a férfi. - Ha nem ha-lott máris.
Ralph odanézett és bólintott. David lekuporodott a tévé elé, kezét lazán összekulcsolta a tér-dei között. Johnnynak úgy tűnt, mintha elmerülten összpontosítana.
- Miért? - kérdezte Audrey. - Hogyan?
- Maga nem látta? - kérdezte Mary.
- Természetesen láttam! Csak nem ma. Ma csak hallottam, ahogy körbeautózik... körbejár... és magában beszél. Valójában nem láttam tegnap óta.
- Van errefelé valami radioaktív anyag, asszonyom? - kérdezte Ralph a geológusnőt. - Tárol-tak itt valaha is nukleáris hulladékot vagy ócska fegyvereket? Rakétafejeket, ilyesmit? Mert az a zsaru úgy nézett ki, mint aki szétesni készül.
- Nem hinném, hogy sugárbetegség lenne - tamáskodott Mary. - Arról láttam már képeket és...
- Állj! - emelte föl a kezét Johnny. - Szeretnék egy javaslatot tenni. Le kellene ülnünk és meg kellene ezt beszélnünk. Rendben? Ha másra nem is jó, telik vele az idő, és talán támad valami ötletünk, hogy mit csináljunk. - Audreyra nézett, a legmegnyerőbb mosolyát villantotta rá, és örömmel látta, hogy a nő egy kicsit megnyugszik, ha nem is olvad fel egészen. Talán nem párolgott el mindenestül a régi vonzerő. - Végső soron sokkal hasznosabb, mint árnyképeket vetíteni a film-vászonra.
Kissé megfakult a mosolya, ahogy végignézte a többieket: a szőnyeg szélén álló Audreyt, fura, szexis ruhájában; a tévé előtt guggoló Davidet; Steve-et és Cynthiát, ahogy kuporogtak a túl-tömött fotel karfáján, amely ugyancsak az öreg Circle Ranchról kerülhetett ki; a vászon mellett álló, tanító nénisen karba font kezű Maryt; Tom Billingsleyt, aki a háta mögött összekulcsolt ujjakkal tanulmányozta a bárszekrény nyitott felső polcát; a fény határán ülő Ralphot a hintaszékben, akinek a bal szeme annyira bedagadt, hogy alig látszott. A Collie Entragiant Túlélők Társaságát teljes lét-számban.
Micsoda trupp, gondolta Johnny. Manhattan Transfer a sivatagban.
- Van még egy ok, amely miatt beszélnünk kell - mondta. Az árnyékukra nézett, amely a függönytelen mozivásznon bólogatott. Egy pillanatig olyanok voltak, mint óriás madarak árnyai. Eszébe jutott Entragian, aki felvilágosította, hogy a keselyűk finganak, és hogy ez az egyetlen ma-dárfaj, amely erre képes. Azt is ő mondta, A francba, mindnyájan túl vagyunk a miérteken, te aztán tudod! Johnny szerint ez volt a legijesztőbb dolog, amit életében hallott. Főleg mert igaznak hang-zott.
Lassan bólintott, mint aki egyetért egy belső beszélgetőtárssal, és folytatta.
- Volt már szerencsém néhány rendkívüli jelenséghez, de olyanhoz még soha, amit termé-szetfölötti élménynek nevezhettem volna. Egészen - esetleg - a mai napig. És ami a legrémisztőbb, lehetséges, hogy ez egy folyamat. Nem tudom. Csak annyit mondhatok biztosra, hogy olyan dolgok történtek velem a legutóbbi néhány órában, amelyeket nem tudok megmagyarázni.
- Miről beszél? - Audrey mintha közel állt volna a síráshoz. - Nem elég rossz önmagában is, ami történt, anélkül, hogy valami... tábortűz melletti mesét kerekítenénk belőle?
- De igen - felelte Johnny halkan, szenvedélyesen. Alig ismerte föl a saját hangját. - Csak-hogy ez nem változtat a dolgokon.
- Én sokkal jobban tudok hallgatni is, beszélni is, ha nem halok éhen - jegyezte meg Mary. - Gondolom, itt nincs semmi ennivaló, ugye?
Tom Billingsley zavartan csoszogott. - Hát nemigen, nem sok minden van, asszonyom. Fő-képpen azért jártunk ide, hogy igyunk, és a régi napokról beszélgessünk.
- Gondoltam - sóhajtott az asszony.
Az állatorvos úgy általában a jobb oldali lejáró felé mutatott.
- Nemrég Marty Ives hozott egy kis zsák ezt-azt. Alighanem szardíniát. Marty szereti a szar-díniát és a ropit.
- Pfuj! - húzta el az orrát Mary, noha látszott, hogy érdekli a dolog. Johnny úgy vélte, hogy pár óra múlva még a ringli is ízleni fog neki.
- Megnézem, talán hozott valami mást is - mondta Billingsley. Nem sok remény csengett a hangjában.
David fölállt. - Majd én elhozom, ha akarja.
Billingsley vállat vont. Megint Audreyt nézte, és mintha elvesztette volna az érdeklődését Marty Ives szardíniái iránt.
- Balra, ahogy leérsz a színpadról, van egy villanykapcsoló. Egyenesen előtted látsz néhány polcot. Ami kaját hoztunk, általában oda tettük. Esetleg találsz némi süteményt is.
- Lehet, hogy maguk egy hangyányit túlzásba vitték a piát, de legalább észben tartották, hogy szilárd táplálékra is szükség van - mondta Johnny. - Ezt már szeretem. - Az állatorvos végig-mérte, vállat vont, majd visszatért Audrey Wyler lábához. A nő nem látszott észrevenni az érdeklő-dést. Vagy nem törődött vele.
David nekivágott a színpadnak, azután visszajött és fölkapta a 45-öst. Az apjára pillantott, de Ralph megint a nézőteret, a homályba olvadó, és megfakult zsöllyesorokat bámulta üres tekintet-tel. A kisfiú óvatosan a farmerja zsebébe csúsztatta a pisztolyt, hogy csak a markolata állt ki, majd elindult a színpad széle felé. - Van itt folyó víz? - kérdezte, amikor elhaladt Billingsley mellett.
- Ez itt a sivatag, fiam. Ha egy épület kiürül, elzárják benne a vizet.
- Pech. Még mindig teljesen szappanos vagyok. Viszket.
Otthagyta őket, keresztülvágott a színpadon és áthajolt a szélső ajtónyíláson. Egy pillanattal később kigyúlt a fény. Johnny egy kicsit megnyugodott - csak ekkor döbbent rá, hogy tudatának egy része arra számított, valami megtámadja a kisfiút -, és észrevette, hogy Billingsley őt nézi.
- Amit ez a gyerek csinált - ahogy kijutott a cellából - az lehetetlen - mondta Billingsley.
- Akkor még mindig ott lennénk bezárva - felelte Johnny. Úgy vélte, helyesen - önmagához híven - válaszolt, de már neki is szöget ütött a fejébe ugyanaz, amit az öreg állatorvos mondott. Még egy kifejezés - szerény csoda - is beugrott, amivel jellemezhette volna. Beírta volna a noteszébe, ha nem ejti le az 50-es műúton. - Így gondolja?
- Nem, mert itt vagyunk, és láttuk, ahogy megtette - mondta Billingsley. - Bekenekedett szappannal, és keresztülnyomta magát a rácsok között, akár csak egy dinnyemagot. Logikusnak lát-szott? Pedig én mondom magának, barátom, még Houdini se bírta volna megtenni. A feje miatt. A fejénél el kellett volna akadnia, de nem ez történt. - Sorra végignézett rajtuk, utoljára hagyta Ralp-hot. Carver most Billingsleyt nézte a széksorok helyett, de Johnny nem volt biztos benne, megértet-te-e, amit az öregfiú mondott. És lehet, hogy így a jobb.
- Mire akar kilyukadni? - kérdezte Mary.
- Magam se tudom - válaszolta Billigsley. - De azt hiszem, okosabb lesz, ha az ifjú Carver mester köré gyülekezünk. - Habozott, azután hozzátette: - Az öregek azt mondják, hideg éjszakán bármilyen tábortűz megfelel.

2

Fölemelte a már döglött prérifarkast és megvizsgálta. - A szóma meghal; a pneuma távozik; csak a sarx marad - mondta valami képtelen - egyszerre zengő és ugyanakkor színtelen - hangon. - Mindig is így volt; mindig is így lesz; az élet elszáll, marad a test.
Levitte a dögöt a lépcsőn; a kojot mancsai, szétzúzott feje himbálózott, teste úgy lengett, akár egy véres boa. A teremtmény megállt egy pillanatra a városháza főbejáratánál, kinézett a viha-ros sötétségbe, hallgatta a szelet.
- So cah set! - kiáltotta, majd megfordult és bevitte az állatot az irodába. Az ajtótól jobbra sorakozó fogasokra nézett, és azonnal észrevette, hogy a kislányt, akit a bátyja Sütinek hív, levették és bebugyolálták egy függönybe.
Sápadt arca eltorzult a haragtól a betakart gyermektest láttán.
- Levette! - mondta a karjaiban tartott döglött kojotnak. - A rohadt kölyök levette! Ostoba, bajkeverő gyerek!
Igen. Haszontalan gyerek. Ronda kölyök. Ostoba kisfiú. Bizonyos értelemben ez a legutóbbi a legjobb, ugye? A legigazabb. Ostoba imafiú megpróbál legalább egy kis rendet tenni, mintha az egyáltalán lehetséges lenne, mintha a halál mocsok lenne, amit erős karral le lehet sikálni az élet faláról. És mintha a becsukott könyvet ismét ki lehetne nyitni, újra el lehetne olvasni, és akkor más lenne a befejezés.
De haragján végignyargalt a félelem, mint sárga öltés a vörös ruhán, mert a fiú nem adta föl, és így a többiek sem. Akkor se merészkedhettek volna elmenekülni,
(Entragiantól, az asszonytól, tőle, tőlük)
ha tárva-nyitva hagyja a celláik ajtaját. Mégis megtették. A fiú miatt, a romlott, felfuvalko-dott, gőgös, imádkozó fiú miatt, aki volt olyan pimasz leakasztani a kis ribanc húgát és még meg is próbált valami tisztességes temetésfélét összehozni...
Lanyha melegség a tenyerén, az ujjain. Lenézett és látta, hogy csuklóig belemélyesztette El-len-kezét a prérifarkas hasába.
Fel akarta akasztani a kojotot az egyik fogasra, csak mert a többiekkel is ezt tette, de most újabb ötlete támadt. Odavitte az állatot a padlón heverő zöld batyuhoz, letérdelt, széthajtogatta a függönyt. Némán, vicsorgó szájjal bámult a halott kislányra, amely ebben a testben nőtt.
És a kölyök még képes volt letakarni!
Kihúzta Ellen langyos, vérkesztyűs kezét az állatból, és rátette a dögöt Kirstenre. Szétnyitot-ta a pofáját, és az állkapcsok közé illesztette a gyermek nyakát. Vérfagyasztó és fantasztikus tableau de la mort volt, akár egy gonosz tündérmese fametszet-illusztrációja.
- Tak - suttogta, és elvigyorodott. Ellen Carver alsó ajka megrepedt. Állán észrevétlen erecs-kében csergedezett a vér. Az a rohadt, nagyképű kis kölyök valószínűleg sohasem láthatja helyesbí-tésének helyesbítését, de milyen jólesett elképzelni, hogy mit szólna, ha mégis láthatná! Ha látná, mily csekély az eredménye erőfeszítéseinek, milyen könnyű megcsúfolni a kegyeletet, mily termé-szetesen veszi át az uralmat az ember mesterségesen összekotyvasztott lényén a semmi.
Nyakig betakarta a függönnyel a prérifarkast. A gyermek és a vadállat most olyanok voltak, mint a szeretők. Hogy kívánta, bárcsak itt lenne a fiú! Az apja is jó lenne, de különösen a gyerek. Mivel neki van a legnagyobb szüksége az okulásra.
A fiú az, aki veszedelmes.
Halk nesz hallatszott a háta mögül, annyira halk, hogy nem is lehetett hallani... de ő meghal-lotta. Megpördült Ellen-sarkán és megpillantotta a visszatérő remetepókokat. Bemasíroztak a város-háza ajtaján, balra fordultak, fölszaladtak a falra, át a hirdetéseken, amelyek a város elkövetkező dolgaival foglalkoztak, és önkénteseket kértek az idei őszi Úttörő Napok látványosságaihoz. Az egyik plakát fölött, amely nem hivatalos összejövetelt hirdetett, hogy a Desperation Bányavállalat Rt. hivatalos képviselői beszámolhassanak róla, mire jutottak az úgynevezett Kína-gödörben a réz-bányászattal, a pókok újraalkották körüket.
Az overallos, antantöves, magas asszony fölállt és odament hozzájuk. A kör a falon megre-megett félelmében vagy mámorában, vagy mindkettőtől. Az aszszony összetette véres kezeit, azután szétnyitotta és a fal felé tartotta a tenyerét. - Ah lah?
A kör szétesett. A pókok új alakzatba rendeződtek, olyan pontossággal, mint a tornacsoport a bemutatón. Alkottak egy M-et, szétfutottak, O kővetkezett, majd Z...
Elhessegette őket, miközben egy I-hez próbáltak sorba állni.
- En tow - mondta. - Ras.
A pókok felhagytak az I-vel, és ismét fölvették az eredeti, enyhén reszkető kört.
- Ten ah? - kérdezte egy idő után, és a pókok új alakzatba rendeződtek. Kör volt, ini-alakú. Az asszony, akinek az ujjlenyomatai azonosak voltak Ellen Carverével, elnézte néhány pillanatig, miközben Ellen ujjaival ütögette Ellen kulcscsontjait, azután intett Ellen kezével a fal felé. A figura széthullott. A pókok megindultak a padló felé.
Visszament az előtérbe, rá sem nézve a lába mellett futó pókokra. Ezek elérhetőek, ha szük-sége van rájuk, és csak ez számított.
Megállt a kettős ajtóban, ismét kinézett az éjszakába. Nem láthatta a régi mozit, de ez nem gond; tudta, hol van az Amerikai Nyugat; pár száz méterre észak felé, éppen a város egyetlen ke-resztutcáján túl. És hála a hegedűhátúaknak, most már azt is tudta, hogy ők hol vannak.
Hogy ő hol van. A szaros kis imafiú.

3

Johnny Marinville ismét elmondta történetét, ez alkalommal az egészet. Sok év óta először igyekezett rövidre fogni - Amerika-szerte voltak kritikusok, akik megtapsolták volna, részben hitet-lenkedésből. Elmondta, hogyan állt meg vizelni, és eközben Entragian hogyan csempészte bele a füvet a nyeregtáskájába. Mesélt a prérifarkasokról - arról, amelyikkel Entragian mintha beszélt volna, meg a többiekről, fura díszőrségükről az út mentén -, és előadta, hogyan tángálta el a hatalmas rendőr. Beszámolt Billy Rancourt meggyilkolásáról, majd ugyanazon a hangon elmondta, hogyan támadta meg a keselyű, látszólag Collie Entragian parancsára.
Audrey Wyler leplezetlenül hitetlenkedett, de Johnny látta, hogy Steve és az útközben fel-szedett girhes kislány viszolygó megértéssel pillantanak egymásra. Nem nézett körül, hogy lássa, mit szólnak hozzá a többiek, térdén nyugvó kezére összpontosított, hogy átessen a mondanivalója legnehezén.
- Azt akarta, hogy leszopjam. Nyilván azt képzelte, hogy nekiállok makogni, kegyelemért könyörögni, de én nem találtam olyan megbotránkoztatónak az ötletet, mint Entragian talán föltéte-lezte. A felláció szokványos szexuális követelés olyan helyzetekben, amikor a hatalom átlépi nor-mális határait, kötöttségeit, de egyáltalán nem az, aminek látszik. A felszínen erőszak, uralomvágy és agresszió. A mélyben félelemtől tüzelt düh.
- Köszönjük, dr. Ruth - mondta Audrey. - Legközelebb áz impotencijá lesz á témá.
Johnny minden neheztelés nélkül nézett rá. - Írtam egy regényt a homoszexuális erőszakról. Tiburón volt a címe. A kritikusok körében nem aratott valami nagy sikert, de sok emberrel beszél-gettem, és azt hiszem, alapvetően jól fogtam meg a dolgot. A lényeg, hogy bedühödtem majré he-lyett. Addigra egyébként is eldöntöttem, hogy nem sok vesztenivalóm maradt. Azt mondtam, rend-ben, bekapom, de ha egyszer a számban lesz, leharapom. Azután... azután...
Keményebben törte a fejét, mint bármikor az utóbbi tíz évben, közben bólogatott.
- Azután az ő egyik értelmetlen szavával vágtam vissza neki. Nekem legalábbis értelmetlen-nek hangzott, vagy olyannak, mint egy mesterséges nyelv szava. Torokból mondta...
- Úgy hangzott, hogy tak? - kérdezte Mary. Johnny bólintott. - De a prérifarkasoknak vagy magának Entragiannek egyáltalán nem tűnt értelmetlennek. Amikor kimondtam, valahogy hátrahő-költ... és ezután hívta a zuhanóbombázó keselyűt.
- Nem hiszem, hogy ez történt - mondta Audrey. - Maga nyilván valami híres író vagy ilyesmi, olyasvalakinek látszik, aki, véleményem szerint, nem szokta meg, hogy kételkedjenek a szavában, én azonban mégsem hiszem el.
- Akkor is így történt - felelte Johnny. - Maga semmi ilyesmit nem tapasztalt? Különös, ag-resszív, állati viselkedést?
- Én a városi mosodában bujkáltam - válaszolta a nő. - Ébresztő, halló! Ugyanazon a nyelven beszélünk?
- De hát...
- Ide figyeljen, különös, agresszív, állati viselkedésről beszél? - kérdezte Audrey. Előrehajolt, és Marinville-re függesztette ragyogó szemét. - Maga Collie-ról beszél. Collie-ról, amilyen most. Mindenkit megölt, akit csak látott, mindenkit, aki keresztezte az útját. Ez nem elég magának? Mu-száj még idomított keselyűket is belekeverni?
- Mi van a pókokkal? - kérdezte Steve. Lecsúsztak a karfáról a székbe, és Steve átkarolta a girhes lány vállát.
- Mi van velük?
- Láttak pókokat, amik... szóval... összeállnak?
- Mint a madarak? - Audrey olyan pillantást vetett rá, amelyben az villogott: VIGYÁZAT, ŐRÜLT A LÁTHATÁRON!
- Dehogy. Rosszul mondtam. Együtt járnak. Falkában. Mint a farkasok. Vagy a kojotok.
A nő megrázta a fejét.
- És mi van a kígyókkal?
- Egyet sem láttam. És prérifarkassal se találkoztam a városban. Még bicikliző kutyát sem láttam papírcsákóval a fején. Nekem ez merőben új.
Visszajött David, kezében barna papírzacskó, amilyenbe szatócsboltok eladói teszik az ap-róbb cikkeket: csokoládét, tejes- és sörösdobozokat. Egy doboz Ritz keksz is volt a hóna alatt. - Ta-láltam egy kis kaját - mondta.
- Aha! - méregette Steve a dobozt és a staniclit. - Ez biztosan megfékezi az Amerikában dü-höngő éhséget. Mennyi jut, Davey? Egy szardínia és két keksz fejenként?
- Ez sok - felelte David. - Több mint gondolnád. Ööö... - Megállt, töprengve, kicsit aggo-dalmasan nézett rájuk. - Zavarna valakit, ha imádkoznék egy kicsit, mielőtt szétosztanánk az ételt?
- Asztali áldás? - kérdezte Cynthia.
- Igen.
- Tőlem mehet - bólintott Johnny. - Ránk férne minden áldás, ami csak mozgósítható.
- Ámen - tette hozzá Steve.
David letette a zacskót és a doboz kekszet a két cipője közé. Majd lehunyta a szemét, és ösz-szetette a kezét az arca előtt. Johnnyt megrendítette, mennyire hiányzik a gyerekből minden hatás-vadászat. Annyira egyszerű volt a mozdulata, hogy már-már szépnek lehetett nevezni.
- Isten, kérlek, áldd meg ezt az ételt, amelyet megeszünk - kezdte David.
- Akármi is az - szólt közbe Cynthia, de rögtön meg is bánta. David azonban nem törődött vele; lehet, hogy meg se hallotta.
- Álld meg közösségünket, vigyázz ránk, és szabadíts meg a gonosztól. Kérlek, vigyázz a mamámra is, ha ez a te akaratod. - Szünetet tartott, aztán halkan folytatta: - Gondolom, nem ez, de ha mégis, akkor kérlek. Jézus nevében, ámen. - Ismét kinyitotta a szemét.
Johnny meghatódott. A gyerek kis imája éppen ott érintette meg, ahová Entragian hiába igyekezett elhatolni.
Ez természetes. Azért, mert hisz. E mellett az alázatos gyerek mellett János Pál pápa a puccos szerelésében meg a Las Vegas-i kalapjában is csak felszéllel keresztény.
David lehajolt és fölvette az ételt, amit talált, szakasztott olyan derűsen, mint egy karácsonyi ebédet osztogató Róbert bácsi, és beleturkált a zacskóba.
- Tessék, Mary. - Előhúzott egy doboz Kék Fjord különleges szardíniát, és átadta az asz-szonynak. - A kulcs az alján van.
- Köszönöm, David.
A fiú elvigyorodott. - Köszönje Mr. Billingsley haverjának. Az övé a kaja, nem az enyém. - Adott neki a kekszből is. - Ezzel lecsúszik.
- Vedd el, ami kell, a többit hagyd békén - szavalta Johnny. - Ahogy Körbéli Barátaink szok-ták mondani... igaz, Tom?
Az orvos vizenyősen nézett rá, de nem válaszolt. David adott egy doboz szardíniát Steve-nek, egy másikat Cynthiának.
- Köszönöm, kicsim, ez elég lesz - mondta Cynthia, és megpróbálta visszaadni a dobozt. - Én és Steve megosztozhatunk egyen.
- Nem kell - felelte David -, van elég. Komolyan.
Adott egy dobozzal Audreynak, egy dobozzal Tomnak és egy dobozzal Johnnynak. Marinville kétszer is megforgatta a kezében, mintha arról akarna meggyőződni, csakugyan valódi-e, mielőtt letépte volna róla a csomagolást, levette volna a kulcsot az aljáról és beleakasztotta volna a doboz végén levő fémfülbe. Felbontotta a dobozt. Amint megérezte a hal szagát, rettenetesen éhes lett. Ha bárki azt mondja, hogy valaha is így fog reagálni egy doboz vacak szardíniára, kinevette volna.
Valaki megkocogtatta a vállát. Mary volt az, a kekszesdobozt nyújtotta, mondhatni mámoro-san. Halolaj fényes kis patakja csurgott le a szája sarkából az állára. - Vegyen! - kínálta. - Csodálatos ez a keksz. Igazán!
- Ja - biccentett Cynthia vidáman -, minden jobban ízlik, ha az ember a Ritzben szarja ki, mindig mondtam.
Johnny elfogadta a dobozt, belenézett és látta, hogy már csak egyetlen, félig telt viaszpapír henger maradt benne. Kivett három sötét, narancsos kekszet. Korgó gyomra tiltakozott ennyi sze-rénység ellen, és nem tudta megállni, hogy még hármat ki ne vegyen, mielőtt továbbadná a dobozt Billingsleynek. Pillantásuk összeakadt, és hallotta, amint az öregember azt mondja, hogy ezt még Houdini se bírta volna megtenni. A feje miatt. És természetesen ott volt a telefon - a kölyök kezében megjelent az adás három sávja, de nála bezzeg egy sem.
- Ez egyszer s mindenkorra eldönti a kérdést - mondta Cynthia tele szájjal. A hangja arra emlékeztetett, ahogy Mary nézett. - Az evés messze jobb a szexnél.
Johnny Davidre nézett. A kisfiú az apja székének a karfáján ült és evett. Ralph ölében bon-tatlanul hevert a szardíniásdoboz, a férfi továbbra is az üres széksorokat bámulta. David kivett né-hány szardíniát a saját dobozából, óvatosan ráfektette egy kekszre, és odaadta az apjának, aki gépie-sen rágni kezdett, mint akinek az az egyetlen célja, hogy a szája ismét üres legyen. Johnny kínosan érezte magát a gyerek arcáról sugárzó gondoskodó szeretet láttán, mintha betolakodott volna a kis-fiú lelkébe. Félrefordította a tekintetét és meglátta a kekszesdobozt a padlón. Mindenki szorgalma-san evett, senki sem figyelt oda, amikor Johnny fölemelte.
Körbejárt a csoportban, mindenki vett legalább fél tucatot (Billingsley talán még többet is; a vén kecske valósággal tömte magába), de az a viaszpapír henger még mindig ott volt, és Johnny megesküdött volna, hogy még mindig félig van; hogy a kekszek száma egyáltalán nem változott.

4

Szardíniaeszegetés közben Ralph, amennyire tudta, elmesélte a Carver család széthullását. Megpróbálta kitisztítani a fejét, megpróbált visszajönni - sokkal inkább Davidért, mint magáért -, de nem volt könnyű. Állandóan Kirstie-t látta, amint mozdulatlanul hever a lépcső alján, Entragiant látta, amint elvonszolja Ellie-t a fogdán át. Ne aggódj, David, visszajövök, mondta, de Ralph fülé-ben, aki úgy hitte, hogy Ellie hangjának minden árnyalatát kiismerte házasságuk tizennégy éve alatt, úgy hangzott, mintha az asszony végleg búcsúzna. Mégis, tartozott Davidnek azzal, hogy megpró-báljon itt maradni. Hogy visszajöjjön onnan, ahová döbbent, túlerőltetett - és mondjuk csak ki, bűn-bánó - tudata akarta sodorni.
De nem volt könnyű.
Amikor befejezte, Audrey szólalt meg: - Jó, itt legalább nincs lázadás az állatok világában. Persze őszinte részvétem a felesége és a kislánya miatt, Mr. Carver. Neked is, David.
- Köszönöm - felelte Ralph, és amikor David hozzátette: - lehet, hogy a mama még mindig jól van -, megsimogatta fia fejét és bólintott: igen, igazad van.
Mary következett; elmesélte a pótkerék alatti zsákot, elmesélte, hogyan keverte bele Entragian a jogaik ismertetése közben azt a mondatott, hogy ,,meg foglak ölni benneteket", és ho-gyan lőtte le a férjét a lépcsőn, minden figyelmeztetés vagy provokáció nélkül.
- Semmi állatvilág - állapította meg Audrey. Mintha ez lett volna a fő gondja. A szájához emelte a szardíniásdobozt, és restelkedés nélkül kiszürcsölte az utolsó csepp olajat.
- Maga vagy nem hallotta azt a részt, amikor Entragian felhívta a kojotot az emeletre, hogy őrizzen bennünket, vagy nem akarta hallani - mondta Mary.
Audrey csak legyintett. Most éppen ült, és legalább tíz centi bámulnivalót kínált Billingsleynek a lábából. Ralph is azt nézte, de egyáltalán semmit nem érzett azzal kapcsolatban, amit látott. Volt egy olyan sejtelme, hogy egy ócska akkumulátorban több töltés lehet jelen pilla-natban, mint az ő érzelmi vezetékeiben.
- Ezeket meg lehet szelídíteni - mondta Audrey. - Adjon neki fasírtot, és beidomíthatja, mint a kutyát.
- Látta valaha is Entragiant, amint prérifarkast sétáltat pórázon? - kérdezte udvariasan Marinville.
A geológusnő végigmérte, és összeszorította a fogát.
- Nem. Beszélő viszonyban voltam vele, mint a többi városival, de ez minden. Időm nagy részét a gödörben vagy a laborban, esetleg lovaglással töltöttem. Nem voltam odáig a városi életért.
- És te, Steve? - kérdezte Marinville. - Mi a te történeted?
Ralph látta, hogy a texasi kiejtéssel beszélő nyurga srác összenéz a barátnőjével - ha ugyan az -, majd visszanéz az íróra.
- Hát először is, ha elmondod az ügynöködnek, hogy fölvettem egy stopost, akkor kirúg.
- Azt hiszem, ismersz annyira, hogy emiatt semmi okod aggodalomra. Folytasd. Mesélj.
Steve és Cynthia mindketten meséltek, egymás szájából vették ki a szót, mindketten látható-an tisztában voltak vele, hogy a látottak és átéltek felülmúlják a hihetőség határait. Mindkettejüket elkeserítette és bosszantotta, hogy képtelenek kifejezni, milyen félelmetes volt az a kőtöredék a la-borban, milyen mélységes hatással volt rájuk, és egyikőjüknek sem akarózott kitálalni, mi történt, amikor a farkas (egyetértettek, hogy az volt és nem prérifarkas) odahozta a laborból a töredéket és lefektette elébük. Ralphnak volt egy olyan benyomása, hogy a szexualitáshoz lehetett köze, noha nem tudta, mi lehet ebben olyan rossz.
- Még mindig hitetlen Tamás? - kérdezte Marinville Audreyt, amikor Steve és Cynthia befe-jezték történetüket. Nyájasan beszélt, nehogy a nő azt higgye, fenyegetik. Természetes, hogy nem akarja megijeszteni, gondolta Ralph. Mindössze heten vagyunk, azt akarja, hogy egy csoportban maradjunk. Nem is csinálja rosszul.
- Nem tudom, hogy mi vagyok - mondta kábán a nő. - Nem akarok semmi ilyen hülyeséget elhinni már attól is frászt kapok, hogy egyáltalán mérlegeljek ilyesmit -, de nem tudom elképzelni, miért hazudnának. - Szünetet tartott, majd töprengve folytatta: - Hacsak attól, hogy látták azokat a felakasztott embereket Hernando Rejtekhelyén... hogy is mondjam, annyira megrémülhettek...
- Hogy elkezdtünk mindenféléket látni? - kérdezte Steve.
Audrey biccentett. - A kígyók a házban, abban végül is van valami logika. Ezek néha három nappal korábban megérzik, ha ilyen idő közeledik, és védett helyre húzódnak. Ami a többit illeti... nem tudom. Tudós vagyok, nem értem, hogyan...
- Ugyan, hölgyem, maga olyan, mint a gyerek, aki úgy tesz, mintha bevarrták volna a száját, mert nem akarja megenni a brokkolit - mondta Cynthia. - Minden, amit láttunk, klappol azzal, amit Mr. Marinville látott még előttünk, és Mary látott őelőtte, meg Carverék mindenki más előtt. Még mindig ott van a kidöntött kerítés, ahol Entragian kipasszírozta a borbélyt vagy kit. Úgyhogy átme-netileg hagyja ezt a tudós-vagyok-dumát. Mindnyájan ugyanazon az oldalon állunk; maga az egyet-len, aki nem.
- De hát én nem láttam semmi ilyesmit! - Audrey csaknem jajongott.
- Maga mit látott? - kérdezte Ralph. - Mondja el.
Audrey keresztbe tette a lábát, lejjebb húzogatta ruhája szélét.
- Táboroztam. Volt négy nap szabadságom, így hát fölpakoltam Sallyt, és elindultunk észak-nak a Copper Range-be. Ez a kedvenc helyem Nevadában. - Ralph úgy vélte, mentegetőző a hangja, mintha régebben ugratták volna emiatt.
- Sally - szólalt meg Billingsley, mint aki most ébred egy álomból... amelyikben Audrey talán az ő keszeg feneke köré fonta hosszú lábait. - Hogy van?
Audrey értetlenül bámult rá egy pillanatig, azután kislányosan széles mosolyra húzta a száját. - Jól.
- A húzódása rendbe jött?
- Igen, köszönöm. Jót tett a kenőcs.
- Örömmel hallom.
- Miről beszélnek? - kérdezte Marinville.
- Én kezelem a hátasát vagy egy éve - válaszolta Billingsley. - Csak arról.
Ralph nem hitte, hogy rábízná Billingsleyre a saját lovát, ha lenne neki; még egy kóbor macskát sem szívesen adott volna a keze alá. Bár lehet, hogy a doki egy éve még egész más volt. Ha az ember elissza a pályafutását, akkor tizenkét hónap nagy változást jelent. És csak ritkán jó irányba.
- Elég idegtépő volt megint beindítani a Csörgőkígyót - folytatta a nő. - Nemrég álltunk át az esőztetőkről az elosztókra. Néhány sas elpusztult...
- Néhány? - kapta föl a fejét Billingsley - Na ne. Én nem vagyok facsókoló, de annál azért több volt.
- Jó, hát akkor mindent összevéve negyven. A faj szempontjából nem nagy ügy; Nevadában bőven van sas. Maga is tudja, doki. A zöldek is tudják, de azok minden döglött sasból akkora ügyet csapnak, mint egy megfőzött csecsemőből. Igazából minket akarnak megakadályozni, hogy ne bá-nyászhassuk ki a rezet. Istenem, annyira fárasztók néha! Kijönnek ide a hetyke kis külföldi kocsijaikkal, mindegyikben legalább huszonöt kiló amerikai réz, és azt mondják, hogy anyaföldet meggyalázó szörnyetegek vagyunk! Ezek...
- Asszonyom - szólalt meg halkan Steve. - Bocsásson meg, de mi nem a Greenpeace-től jöt-tünk.
- Persze hogy nem. Csak azt mondom, hogy annak ellenére, amit a facsókolók állítanak, mi mindnyájan sajnáltuk azokat a sasokat, sőt ami azt illeti, a sólymokat és a hollókat is! - Körülnézett, mintha felmérné, milyen hatást keltett az őszintesége, aztán folytatta: - Kénsavval mossuk ki a rezet a kőzetből. A legegyszerűbb, ha esőztetőket alkalmazunk, amik úgy néznek ki, mint az óriási kerti locsolók. De tócsák maradhatnak utánuk. A madarak meglátják, leszállnak fürödni meg inni, és el-pusztulnak. Nem valami szép halállal.
- Nem ám - helyeselt Billingsley, és pislogva nézte zavaros szemével a geológusnőt. - Amikor aranyat akartak kinyerni a Kína-gödörből és a Desatoya-gödörből - az ötvenes években -, cián volt a tócsákban. Éppen olyan csúnya dolog. De akkor még nem voltak zöld facsókolók. Az lenne a jó a vállalatnak, ugye, Miss. Wyler? - Fölállt, odament a bárhoz, töltött magának egy ujjnyi whiskyt, és legurította, mint a gyógyszert.
- Én is kaphatok belőle? - kérdezte Ralph.
- 'Genis uram, asszem, kaphat - felelte Billingsley. Töltött Ralphnak, azután újabb poharakat vett elő. Megkínálta a többieket meleg üdítővel, de ők inkább kristályvizet kértek egy műanyag kannából.
- Leszereltük az esőztetőket, és elosztókat meg szórófejeket szereltünk a helyükre - folytatta Audrey. - Ez csöpögtető berendezés, drágább az esőztetőnél sokkal drágább -, de a madarak nem érintkezhetnek a vegyszerekkel.
- Csakugyan nem - helyeselt Billingsley, és kiutalt magának egy újabb löketet. Ezt lassabban itta, közben újra Audrey lábát bámulta a pohár pereme fölött.

5

Baj? Talán még nem... de az lehet, ha nem tesz lépéseket.
A lény, amely úgy nézett ki, mint Ellen Carver, az üres fogda íróasztalánál ült. Fejét fölve-tette, a szeme fényesen csillogott. Odakint a szél erősödött-gyengült, erősödött-gyengült. Mancsok tappogtak fölfelé a lépcsőn, az ajtó előtt megálltak. Rekedt mordulás hallatszott, az ajtó kinyílt, amikor belökte a puma orra. Nőstényhez képest hatalmasra nőtt, megvolt száznyolcvan centiméter az orrától a farka tövéig, ehhez lengő, vastag farka hozzáadott még egy újabb métert.
Miközben a puma átlépte a küszöböt, és ék alakú koponyáján lesunyt fülekkel, a padlóhoz lapulva osont befelé a fogdába, a lény kissé mélyebbre ásott az agyában, részint, hogy átélje, mit érez egy puma, részint, hogy magához vonzza. Az állat félt, és ahogy sorra vette a helyi szagokat, egyikben sem talált megnyugvást. Ez itt emberi vacok volt, ám ez csak egy részét jelentette a meg-próbáltatásnak.
A puma bajokat szimatolt. Elsősorban puskaport; a nagymacska orrát még mindig csípte a lövések maró bűze. Aztán érezni lehetett a félelem égettfű- és verejtékszagát. Meg a vérszagot, pré-rifarkasét és emberét vegyesen. És ott volt az a lény a székben, lenézett őrá, aki feléje sunnyogott, nem akart menni, de nem bírt megállni. Olyan volt, mint egy emberi lény, de a szaga nem hasonlított emberére. Semmihez sem hasonlított, amit a puma valaha szimatolt. Lekushadt, és halkan, nyüszítve nyávogott.
Az overallos valami fölállt a székből, leereszkedett Ellen Carver térdeire, fölemelte a puma pofáját, és a szemébe nézett. Gyorsan beszélni kezdett azon a másik nyelven, a formálatlanok nyel-vén, elmondta az állatnak, hová kell mennie, hogyan kell várakoznia, és mit kell tennie, ha eljön az idő. Föl vannak fegyverezve, valószínűleg megölik az állatot, de előbb el kell végeznie a feladatát.
Miközben beszélt, Ellen orrából csöpögni kezdett a vér. Megérezte, letörölte. Ellen-arca és nyaka kezdett fölhólyagosodni. Átkozott gombás fertőzés! Hogy épp ezzel kezdődjék! Miért van az, hogy némelyik asszony egyszerűen nem törődik magával?
- Jól van - mondta a pumának. - Most eredj. Várj, míg eljön az idő. Veled hallgatózom.
A puma ismét azt a nyüszítő nyávogást hallatta, megnyalta érdes nyelvével az Ellen Carver testét viselő valami kezét, azután megfordult és elkullogott a fogdából.
A lény visszaült a székbe, és hátradőlt. Lehunyta Ellen-szemét, hallgatta a homok szüntelen percegését az ablakon, és önmaga egy részét elengedte a macskával.
 
 
0 komment , kategória:  Könyvek  
STEPHEN KING - Rémület a sivatagban 2.rész 5.fejezet
  2013-01-23 14:54:46, szerda
 
  5. FEJEZET

1


- Azt hiszem, ez az. - Cynthia az ablakra mutatott. - Látod?
Steve, aki a volánra görnyedve próbált kilátni a vérmocskos szélvédőn (noha a valódi prob-lémát a vérbe ragadt homok jelentette), bólintott. Igen, látta a régimódi védőtetőt, amelyet rozsdás láncok rögzítettek a rozzant téglaépülethez. Csak egyetlen betű maradt meg a tetőn, egy görbe R.
Bekanyarodott balra, a Conoco benzinkút aszfaltcsíkjára. A LEGOLCSÓBB CIGIK A VÁ-ROSBAN! feliratú tábla hevert a földön. Az egyetlen szivattyú tövében hókupacként torlódott a homok.
- Hová mész? Azt hittem, a srác a mozit mondta!
- Azt is mondta, hogy ne parkoljak le a közelében. Ebben is igaza van. Az nem... hé, ott egy ember!
Steve rátaposott a fékre. Tényleg volt egy ember a benzinkút irodájában. Asztalra rakott láb-bal, hátradőlve feküdt a székében. Akár alhatott volna, ha nincs valami a testtartásában - főképp a hátranyakló fejében -, ami ez ellen szólt.
- Halott - mondta Cynthia, és a fiú vállára tette a kezét, amikor az kinyitotta az ajtót. - Ne bajlódj. Innen is meg tudom mondani.
- Akkor is szükségünk van egy helyre, ahol elrejthetjük a kocsit. Ha van hely a garázsában, kinyitom az ajtót. Te meg behajtasz. - Nem kellett kérdeznie, képes-e rá; még nem felejtette el, mi-lyen elegánsan kezelte Cynthia a kocsit az 50-es műúton.
- Jól van, csak gyorsan!
- Higgy nekem - felelte a fiú. Már szállt volna ki, aztán habozni kezdett. - Jól vagy, ugye?
A lány elmosolyodott. Látható erőfeszítésébe került, de mindegy, mosolygott. - Pillanatnyi-lag. És te?
- Megjárja.
Kiszállt, bevágta az ajtót maga mögött, és odasietett a benzinkút irodájának ajtajához. Meg-döbbentő, hogy mennyi homok gyűlt máris össze. Mintha a nyugati szél el akarná temetni a várost. Abból ítélve, amit eddig látott, nem is olyan rossz ötlet.
Ördögszekér akadt az ajtómélyedésbe, csontvázszerű ágai zörögtek. Steve belerúgott, mire elrepült az éjszakába. Megfordult, látta, hogy Cynthia a volán mögött ül. Játékosan tisztelgett neki. A lány komoly, elszánt arccal maga elé emelte a két öklét, azután az égnek bökte a hüvelykujjait. Irányítóközpont, minden rendben. Steve elvigyorodott, bólintott, belépett az irodába. Istenem, ez a Cynthia milyen mókás bír lenni! Nem tudta, hogy a lány tudja-e, de akkor is így van.
Annak a hapsinak az irodai székben már csak egy sírhelyre volt szüksége. Az arca bíborlila volt a sapkaellenző árnyékában, a bőre feszesen fénylett, és úgy kéttucatnyi pötty feketéllett rajta. Nem kígyó marta meg, skorpiószúrásnak is túl kicsi...
Egy szexmagazin hevert az asztalon. Steve el tudta olvasni a címét - Leszbi Nyuszik -, bár fejjel lefelé volt. Most valami felkapaszkodott az asztal alól, és átszaladt a borító meztelen nőin. Két cimborája követte. Az asztal szélén csinos vonalba sorakoztak, mint a katonák, akiknek pihenjt ve-zényelnek a díszszemlén.
Újabb három példány bukkant ki az asztal alól, és Steve felé iparkodtak a piszkos linóleum-padlón. A fiú egy lépést hátrált, nekikészült, majd keményen odacsapta a bakancsát. A háromból kettőt eltalált. A harmadik kitért jobbra és elrohant egy másik helyiség felé, amely valószínűleg a fürdőszoba lehetett. Amikor Steve visszanézett az asztalra, látta, hogy már nyolc cimbora sorakozik a peremen, akár a filmbeli indiánok a hegygerincen.
Barna remetepókok, hegedűhátú póknak is hívják őket a hátukon levő minta után, amely kis-sé emlékeztet a countryhegedűre. Steve rengeteget látott Texasban, még meg is marta egy, amikor kisfiú korában Betty néni farakásában turkált. Arnette fölött történt, és piszkosul fájt neki. Akár egy hangyacsípés, csak még forró is volt. Most már megértette, miért szaglik olyan cefetül a halott még ebben a szárazságban is. Betty néni ragaszkodott hozzá, hogy rögtön fertőtlenítsék a marást alko-hollal, azt mondta, ha elhanyagolják a hegedűhátú csípését, akkor nagyon könnyen rothadásnak in-dulhat körülötte a hús. Valami van a mérgében. És ha egyszerre több támad meg egy embert...
Két újabb hegedűhátú iramodott elő a benzinkutas előjegyzési naplójának közepén húzódó sötét nyiladékból. Csatlakoztak a haverokhoz. Tizen lettek. Nézték Steve-et. Tudta, hogy nézik. Még egy harmadik bukkant ki a halott hajából, végigvándorolt a homlokán, az orrán, püffedt ajkán, az arcán. Nyilván az asztali konklávéba tarthatott, de Steve nem várta meg, hogy odaér-e. Elindult a garázsba, de menet közben fölhajtotta a gallérját. Ennyi erővel az egész rohadt garázs tele lehet ve-lük. A remetepókok szeretik a sötét zugokat.
Csak siess! Rendben?
Az ajtótól balra volt egy villanykapcsoló. Elfordította. Fél tucat piszkos neonlámpa kelt zümmögő életre odafönt a garázs plafonján. Megállapította, hogy két kocsinak van hely. Az egyik-ben terepjáróvá alakított, túlméretezett kerekű, selymes metálkékre dukkózott kisteher állt; a veze-tőfülke sofőrülés felőli oldalára a SIVATAGI CSAVARGÓ szavakat írták piros betűkkel. A másik hely épp megfelel a Rydernek, ha arrébb tolja a kerékkupacot meg a futózógépet.
Intett Cynthiának, bár nem tudta, látja-e a lány, és odament a kerekekhez. Éppen föléjük ha-jolt, amikor egy patkány szökkent elő a halom közepén tátongó sötét üregből, és a fogát Steve ingé-be mélyesztette. A fiú fölkiáltott döbbent undorában, jobb öklével odacsapott a mellére, eltörve az állat gerincét. A patkány vonaglani kezdett, hátsó lábaival rúgkapált a levegőben, összeszorított fo-gakkal sivítozott, harapni akart.
- Ó, a francba! - ordított Steve. - Ó, a francba, te rohadék, takarodj, te kis rohadék!
Pedig nem is volt olyan kicsi: majd' akkorára nőtt, mint egy kifejlett macska. Steve előreha-jolt, hogy az inge kiöblösödjék (ezt gondolkodás nélkül tette, mint ahogy annak sem volt tudatában, hogy ordít és káromkodik), azután megragadta a patkány csupasz farkát és megrántotta. Az ing hangos reccsenéssel engedett, a törött gerincű patkány karikába hajlott, de még mindig meg akarta marni a fiú kezét.
Steve, mint valami eszelős Tom Sawyer, megforgatta a farkánál fogva, majd elengedte. Az állat patkányműholdként süvített át a garázson, és a falnak csapódott a SIVATAGI CSAVARGÓ mögött. Mozdulatlanul feküdt, karmos lábait égnek meresztve. Steve állt és figyelt, tudni akarta, hogy nem kel-e föl, nem támad-e ismét. Egész testében remegett, olyan hangokat adott, mintha fáz-na: - Brrr-rrr.
Szerszámokkal telepakolt hosszú asztal állt az ajtótól jobbra. Steve fölkapott egy kerékvasat, megmarkolta a lapos végét, és felrúgta a kerékhalmot. A gumik pattogtak, mint a szöcske. Előrohant még két kisebb patkány, de ezek nem akarták összeakasztani vele a bajuszukat; sivítva nyargaltak a garázs árnyékosabb zugai felé.
Egy pillanatig sem tudta elviselni magán az undorító patkányvért. Végighasította az inget, azután lerántotta magáról. Mindezt fél kézzel. Olyan nincs, hogy letegye a vasat. Csak akkor vehe-ted el a kerékvasamat, ha kifeszegeted halott, hideg ujjaim közül, gondolta, és elnevette magát. Még mindig reszketett. Gondosan megvizsgálta a mellét, megszállottan keresett karmolásnyomokat a bő-rén, de nem talált. - Szerencse - motyogta, miközben a falhoz húzta a futózógépet, majd a garázsaj-tóhoz sietett. - Szerencse, átkozott szerencse, rohadt, szemét patkányfészek.
Megnyomta a gombot, az ajtó emelkedni kezdett. Félreállt, hogy Cynthia beférjen, jobbra-balra nézegetve keresett patkányokat, pókokat és Isten tudja, miféle mocskos meglepetéseket. A munkapad mellett szürke szerelőoverall lógott egy szögön; amíg Cynthia, bőgő motorral, vakító fényszórókkal behozta a garázsba a Rydert, Steve a vassal ütni kezdte a kezeslábast, alulról fölfelé, ahogy az asszonyok porolnak, lesve, kiugrik-e valami a szárából vagy az ujjából.
Cynthia leállította a motort és kiszállt.
- Mit csinálsz? Miért vetted le az ingedet? Majd jól megfázol, a hőmérséklet máris...
- Patkányok. - Elérte a kezeslábas nyakrészét anélkül, hogy az állati élet bárminemű jelével találkozott volna, és megindult visszafelé. Fő az óvatosság. Még mindig hallotta a patkány törött gerincének roppanását, még mindig érezte az öklében a farkát. Forró volt. Forró.
- Patkányok? - A lány körbepillantott, a szeme ide-oda ugrált.
- És pókok. A pókok voltak, amik azt a szivart a...
Hirtelen egyedül maradt, Cynthia már kívül is volt a garázsajtón, törékeny vállait marko-lászva állt az aszfalton a szélben, a kavargó homokban.
- Pókok, fúúúj, gyűlölöm őket! Még a kígyóknál is rosszabbak! - Olyan dühös volt a hangja, mintha Steve tehetne a pókokról. - Gyere ki onnan!
A fiú úgy döntött, hogy az overall biztonságos. Leakasztotta a szögről, és már majdnem el-dobta a vasat, azután meggondolta magát. Karjára akasztotta az overallt, megnyomta a garázsajtó gombját, és kiment Cynthiához. Igaza volt a lánynak, hűvösödött. A szikes por szúrta a vállát és a hasát. Belebújt a kezeslábasba. Kicsit bő volt a hasán, de még mindig jobb, ha túl nagy, mint ha túl kicsi.
- Bocs - mondta a lány, és összerándult, az arcához kapta a. kezét, mert egy széllökés homo-kot vágott hozzá. - Csak a pókok, fúúúj, olyan pocsékság, nem bírom... milyenek?
- Ne is akard tudni. - Fölhúzta az overall cipzárját, és átkarolta a lányt. - Hagytál valamit a kocsiban?
- A hátizsákomat, de azt hiszem, ma éjszaka megleszek fehérneműváltás nélkül. - Sápadtan mosolygott. - Mi van a telefonoddal?
Steve megtapogatta farmerja bal zsebét a overallon át. - Egy lépést se nélküle! - mondta. Va-lami megcsiklandozta a nyakát, vadul odacsapott, a barna remetepókokra gondolt. Milyen katonásan sorakoztak az asztal szélén, mint egy ismeretlen ügy regimentje, itt a semmi közepén.
- Mi a baj?
- Csak egy kicsit frászban vagyok. Gyerünk. Menjünk a moziba.
- Ó! - mondta Cynthia pedáns, rendreutasító hangján, amelyen a fiú mindig jól mulatott. - Randi? Köszönöm, igen.

2

Miközben Tom Billingsley végigvezette Maryt, Carveréket és Amerika legnagyobb (leg-alábbis a saját véleménye szerint legnagyobb) élő íróját az Amerikai Nyugat és a desperationi élel-miszer- és pékárubolt közötti sikátoron, a szél úgy huhogott fölöttük, ahogy a palack nyakán szoktak tutúlni.
- Ne használják a zseblámpát - mondta Ralph.
- Helyes - bólintott Billingsley. - És vigyázzanak. Kukák vannak itt, meg egy csomó hulla-dék. Limlom, konzervdobozok.
Megkerülték a kukákat meg a limlomot. Marynek elakadt a lélegzete, amikor Marinville megragadta a karját, mivel először nem tudta, ki az. Amikor meglátta a színpadias hosszú hajat, igyekezett kifejteni magát a szorításból.
- Kíméljen meg a lovagiasságától. Jól elboldogulok magam is.
- De én nem - mondta a férfi, és továbbra sem engedte el a nő karját. - Szart sem látok már éjszaka. Olyan, mintha megvakultam volna. - Megváltozott a hangja. Nem lett éppen alázatos - Marynek volt egy olyan érzése, hogy John Marinville éppúgy nem képes alázatra, mint ahogy né-melyek képtelenek utánaénekelni a hangolósípnak az egyvonalas C-t -, de legalább emberi volt. Mary engedte, hogy belekapaszkodjék.
- Lát kojotot? - kérdezte Ralph halkan.
Az asszony lenyelte a kikívánkozó csípős visszavágást - Carver legalább nem szólította ,,asszonyomnak".
- Nem. De a saját kezemet is alig látom, még ha a szemem elé tartom is.
- Elmentek - mondta David magabiztosan. - Legalábbis most.
- Honnan tudod? - kérdezte Marinville.
David vállat vont a homályban. - Tudom.
És Mary azt gondolta, hihetnek a kisfiúnak. Így meghülyült a világ.
Billingsley vezetésével megkerülték a sarkot. Ingatag deszkakerítés futott végig körülbelül méter-húszra a mozi hátsó fala mögött. Az öregember lassan, kinyújtott kézzel baktatott a közben, a többiek libasorban követték; nem volt annyi hely, hogy párban haladhattak volna. Mary már éppen arra gondolt, hogy Billingsley lóvá tette őket, amikor az öreg megállt.
- Megjöttünk.
Előrehajolt, és Mary látta, hogy fölvesz valamit: ládának látszott. Rátette egy másikra, aztán sziszegve fölkapaszkodott a hevenyészett emelvényre. Egy piszkos tejüveg ablak volt előtte. Az ál-latorvos rátette széttárt ujjú kezét és megnyomta az üveget. Az ablak kinyílt.
- Ez a női vécé - mondta az öreg. - Vigyázzanak. Ugrani kell egy kicsit.
Megfordult és átevickélt, mint egy nagydarab, ráncos arcú kölyök, aki éppen a Hegyentúli Banda rejtekhelyére igyekszik. David követte, majd az apja. Johnny Marinville volt soron, fordultá-ban csaknem leesett a ládaemelvényről. Tényleg jóformán vak a sötétben, gondolta az asszony, és emlékeztette magát, hogy sohase üljön be abba a kocsiba, amit ez az ember vezet. Na és a motorbi-cikli? Tényleg keresztülvágott az országon egy motorbiciklin? Ha igen, akkor Isten sokkal jobban szereti, mint ahogy ő lenne képes rá.
Megragadta a férfi övét és megtámogatta. - Köszönöm - mondta Marinville, és ez alkalom-mal alázatosan csengett a hangja, majd zihálva-nyögve, arcába lógó hajjal keresztülnyomakodott az ablakon.
Mary gyorsan körülnézett, és egy pillanatig szellemhangokat hallott a szélben.
- Nem láttad?
- Mit?
- Azon a jelzőtáblán! A sebességkorlátozáson!
- Mi van vele?
- Egy döglött macska lógott róla!
Most, a ládán állva arra gondolt: Azok, akik ezt mondták, csakugyan kísértetek, mert halottak. Én éppen annyira, mint ő - annak a Mary Jacksonnak, aki elindult erre az útra, annak vége. Ez itt az ócska mozi mögött egy új személy.
Keresztüllökte az ablakon a puskát és az elemlámpát, azután megfordult és könnyedén átsik-lott a párkány fölött a női vécébe.
Ralph a csípőjénél fogva elkapta és leállította. David, egyik kezével árnyékolva az üveget, körbevilágított a zseblámpával. Mary elfintorodott a mellékhelyiség szagától: nyirok, doh, pia. A sarokban kartondoboz, benne üres pálinkásüvegek. Az egyik vécéfülkében két nagy műanyag kosár, tele sörösdobozokkal. A kosarakat a lyuk fölé állították, ahol Mary véleménye szerint valaha csak-ugyan egy vécé lehetett. A hely külleméből ítélve körülbelül akkor, amikor James Dean meghalt, gondolta. Megállapította, hogy ő se bánna egy vécézést, ráadásul enne is, akármilyen büdös a helyi-ség. Miért ne? Csaknem nyolc órája nem evett semmit. Bűntudata volt, amiért éhes, miközben Peter sohasem eszik többé, de ez az érzés nyilván el fog múlni. Hát ez a pokoli, ha az ember belegondol. Épp ez benne a pokoli.
- Mi a szent szar! - mondta Marinville. Előhúzta zseblámpáját és megvilágította a sörösdoboz-lerakatot. - Maga és a barátai ugyancsak szerettek bulizni, Thomas.
- Havonta egyszer kitakarítottuk a helyet - válaszolta mentegetőzve Billingsley. - Nem mint a kölykök, akik odafönt vadultak, amíg tavaly télen le nem szakadt az öreg tűzoltólétra. Nem pisil-tünk a sarokba, és nem is kábítószereztünk.
Marinville megsaccolta az üres üvegekkel teli kartondobozt.
- Ha ennyi piához még narkóznak is, valószínűleg felrobbannak.
- És hová pisiltek, ha szabad kérdeznem? - szólalt meg Mary. - Mert énrám rám férne egy kis megkönnyebbülés e tekintetben.
- Van egy hordozható szobaűrszék az előtér túlfelén, a férfivécében. Amilyet a betegszobák-ban használnak. Azt is tisztán tartottuk. - Egyszerre zsémbes és félénk pillantást vetett Marinville-re. Mary úgy képzelte, hogy Marinville le akarja támadni Billingsleyt, és nyilván az öreg is érzi, mi készül. És miért? Mert az ilyen Marinville-féle hapsik nem bírják rangsor nélkül, és itt nyilvánvalóan az állatorvos a legalkalmasabb csipicsirke.
- Elnézést - szólalt meg. - Kölcsönkérhetném a zseblámpáját, Johnny?
Kinyújtotta a kezét. A férfi kétkedve nézett rá, azután odaadta a lámpát. Mary megköszönte, és az ajtó felé fordult.
- Hú, de klassz! - szólt halkan David, mire az asszony megtorpant.
A fiú egy olyan falszakaszra irányította a zseblámpáját, ahol nagyjából még megvolt a csempe. Valaki tarka filctollakkal nagyszerű, rokokó halat rajzolt rá. Olyasfajta csapkodó farkú, fé-lig mesebeli bestia volt, amelyek nagyon öreg térképeken hasítják néha a hullámok taraját. És mégse volt semmi félelmetes vagy szörnyszerű benne, ahogy ott úszott a falon a folyékony szappan fla-konja fölött; kék babaszemében, piros kopoltyújában, sárga hátuszonyában volt valami kedves és túláradó; itt, a büdös, piaszagú sötétben úgyszólván csoda volt ez a hal. Csupán egyetlen csempe esett ki a rajzból, magával ragadva az uszony csücskét.
- Billingsley bácsi! Ezt maga...
- Igen, fiam, igen - felelte az öreg, egyszerre dacosan és zavartan. - Én rajzoltam. - Marinville-re nézett. - Valószínűleg piás voltam.
Mary megállt az ajtóban, várta, mit válaszol Marinville. És az írónak sikerült meglepnie.
- Magam is rajzolgattam halakat piás állapotban - mondta. - Inkább szavakkal, mint színes tollakkal, de azt hiszem, az alapelv ugyanaz. Nem rossz, Billingsley. De miért itt? Az összes hely közül miért pont itt?
- Mert kedvelem ezt a helyet - felelte az öreg nagy méltósággal. - Különösen amióta a köly-kök eltisztultak. Nem mintha olyan sokat zavarogtak volna itt; ők inkább az erkélyt szerették. Ma-guk nyilván bolondságnak tartják, de engem akkor se izgat. Idejártam a barátaimmal, amióta nyug-díjba mentem és otthagytam az elöljáróságot. Alig vártam az estéket, amelyeket velük töltöttem. Ez csak egy ócska mozi, patkányos, az üléseket eszi a penész, na és? Kinek mi köze hozzá? A mi dol-gunk. Bár feltételezem, mind meghaltak. Dick Onslo, Tom Kincaid, Cash Lancaster. Az öreg haver-jaim. - Rekedt, ijesztő hang szakadt föl belőle, hollókárogáshoz hasonló. Az asszony összerezzent.
- Billingsley bácsi! - szólalt meg David. Az öregember ránézett. - Gondolja, hogy mindenkit megölt a városban?
- Ez őrültség! - horkant föl Marinville.
Ralph megrántotta a karját, mintha jelzőzsinór lenne a buszon. - Csönd!
Billingsley még mindig Davidet bámulta, és megdörgölte a szeme alját hosszú, görcsös ujja-ival.
- Szerintem meglehet - mondta, és rásandított egy pillanatra Marinville-re. - Legalábbis megpróbálhatta.
- Hány ember ez? - kérdezte Ralph.
- Desperationben? Százkilencven, esetleg kétszáz. A mostanában szállingózó bányászokkal együtt talán ötvennel, hatvannal több. Bár nehéz megmondani, hányan voltunk itt, hányan a gödör-ben.
- A gödörben? - kérdezte Mary.
- A Kína-gödörben. Amelyiket most nyitottak meg újra. A réz miatt.
- Ne mondja nekem, hogy egyetlen ember, legyen akár egy ilyen benga állat, csak úgy kör-bejár a városban és leöl kétszáz embert - vitatkozott Marinville -, mert már bocsásson meg, de ezt nem tudom elhinni. Hiszek annyira az amerikai lehetőségekben, mint mások, de ez őrültség.
- Hát lehet, hogy néhányat elszalasztott az első menetben - vélte Mary. - Nem maga mondta, hogy elgázolt egy pasast, amikor magát behozta? Elgázolta és megölte?
Marinville megfordult és összevont szemöldökkel meredt rá.
- Azt hittem, elment csövelni!
- Jók a veséim. Ezt csinálta, nem? Valakit legázolt az utcán. Maga mondta.
- Jó, ez igaz. Rancourt, így szólította. Bílly Rancourt.
- Jézusom! - Billingsley lehunyta a szemét.
- Ismerte? - kérdezte Ralph.
- Uram, ekkora városkában mindenki ismer mindenkit. Billy az élelmiszerboltban dolgozott, üres óráiban pedig hajat vágott.
- Ja, így volt, Entragian letaposta ezt a Rancourtot az utcán. Úgy elgázolta, akár egy kutyát - mondta zaklatott, epés hangon Marinville. - Hajlandó vagyok tudomásul venni, hogy Entragian sok embert ölhetett meg. Tudom, mire képes.
- Igen? - kérdezte David halkan. Valamennyien ránéztek. David a falon lebegő színpompás halat bámulta közben.
- Hogy egyvalaki több száz embert öljön meg... - mondta Marinville, majd egy pillanatra el-hallgatott, mintha átmenetileg elvesztette volna gondolatai fonalát. - Még ha éjszaka csinálta is... úgy értem, emberek...
- Talán nem csak ő volt - jegyezte meg Mary - Lehet, hogy a keselyűk és a prérifarkasok is segítettek neki.
Marinville megpróbálta elhessenteni a gondolatot még a homályban is látni lehetett, ahogy erőlködik -, de föladta. Sóhajtott, megdörgölte a halántékát, mintha fájna. - Jó, lehet, hogy így volt. Tudom, hogy a világegyetem legrondább madara meg akart skalpolni, amikor Entragian ráparan-csolt. Mégis...
- Olyan ez, mint a Halál Angyala az Exodusban - szólalt meg David. - Tudják, hogy az izra-elitáknak vért kellett kenniük az ajtófélfáikra, azzal mutatták, hogy ők a jó fiúk? Csakhogy most itt ő a Halál Angyala. De akkor miért hagyott meg minket? Éppen olyan könnyen megölhetett volna, mint Sütit vagy Mary férjét. Magát - fordult az öregemberhez - miért nem ölte meg, Billingsley bá-csi? Ha mindenki mást megölt a városban, akkor magát miért nem?
Billingsley vállat vont. - Nem t'om. Piásan hevertem otthon. Arra jött az új terepjáróval - ugyanazzal, amelyiket én segítettem kiválasztani, az istenfáját -, és fülön fogott. Elkapta a nyakam és vitt a sitire. Kérdeztem, miért, mit műveltem, de nem mondta meg. Könyörögtem neki. Sírtam. Nem tudtam, hogy őrült, akkor még nem, honnan is tudhattam volna? Hallgatott, de nem adta jelét, hogy őrült lenne. Ez később öltött az eszembe, először csak arra gondoltam, hogy valami bajt csi-náltam, miközben nem voltam magamnál. Talán kocsival mentem valahova, és elütöttem valakit. Én... én egyszer korábban csináltam már ilyet.
- Mikor jött magáért? - kérdezte Mary.
Billingsleynek gondolkodni kellett, hogy biztos legyen a dolgában.
- Tegnapelőtt. Naplementekor. Az ágyban voltam, a fejem fájt, s arra gondoltam, tennem kéne valamit másnaposság ellen. Egy aszpirin, vagy egy kis szőr ugyanabból a kutyából, amék megharapott. Bejött, kirántott az ágyamból. Semmi nem volt rajtam egy alsónadrágon kívül. Hagyta, hogy felöltözzem. Még segített is. De nem engedte, hogy akár egy kortyot is igyak, noha reszket-tem, és nem volt hajlandó megmondani, hogy miért visz be. - Szünetet tartott, még mindig a szeme alatt levő táskákat dörzsölgette. Mary nem bánta volna, ha abbahagyná, mert idegesítette. - Később, miután bedugott a cellába, hozott meleg vacsorát. Egy időre leült az asztalhoz és mindenfélét mon-dott. Ekkor kezdtem arra gondolni, hogy megőrült, mert az egésznek semmi értelme sem volt.
- Olyan lyukakkal látok, mint a szemek - mondta Mary.
Billingsley bólintott. - Igen, ilyesmit. ,,A fejem tele van feketerigóval", ez egy másik, amire emlékszem. Meg egy csomó mást, amire nem. Mint az elmélkedésre való mondások egy olyan könyvből, amit egy őrült írt.
- Azt leszámítva, hogy kezdettől itt volt, a bácsi pont úgy járt, mint mi - állapította meg Da-vid. - És ugyanúgy nem tudja, hogy miért hagyták életben, mint mi.
- Így van.
- Magával mi történt, Mr. Marinville?
Johnny elmesélte, hogyan került a motorja mögé a rendőr, miközben ő csövelt és az úttól északra elterülő tájat csodálta. És milyen kedves volt először.
- A könyveimről beszélgettünk - mondta. - Azt hittem, az egyik lelkes olvasóm. Éppen egy kurva autogramot akartam adni neki. Már elnézést a csúnya szám miatt, David.
- Semmi baj. Elhaladtak autók maguk mellett, miközben beszélgettek? Lefogadnám, hogy igen.
- Néhány személykocsi, pár kamion. Nem igazán figyeltem.
- De azok nem érdekelték Entragiant.
- Nem.
- Csak maga.
Marinville töprengve nézett a kisfiúra.
- Magát szúrta ki - erősködött David.
- Hát... talán. Ezt nem tudom biztosan. Minden rendben látszott lenni, amíg meg nem találta a kábítószert.
Mary fölemelte a kezét. - Nahát, nahát, mik vannak!
Marinville ránézett.
- Ez a kábítószer, amit maga...
- Nem az enyém volt, erre ne is gondoljon. Azt hiszi, keresztülmotorozok az országon Har-leyval, egy kiló fűvel a nyeregtáskámban? Lehet, hogy meglöttyent az agyam, de ennyire azért nem.
Mary vihogni kezdett. Ettől még jobban kellett pisilnie, mégsem bírta abbahagyni. Mindez túlságosan tökéletes, túlságosan, csodásan kerek.
- Volt rajta egy vigyori öntapadó? - kérdezte még jobban vihogva. Nem igazán volt szüksége válaszra, mégis hallani akarta. - Egy Smiley-Smile?
- Ezt honnan tudja? - döbbent meg Marinville. Feltűnően hasonlított Arlo Guthrie-re, leg-alábbis a zseblámpa izzásában, és Mary vihogása nyihogássá erősödött. Belátta, hogy ha hamarosan nem jut vécéhez, akkor bepisil.
- Mehert a mi csohomagtartónkból való - mondta a hasát fogva. - A sóhógornőhőmé! Az egy kalafüttyös. Entragian lehet őhőrült, de legalább vihisszaforgatja a vehegyszert... bocs, de mindjárt csőhőrepedést kapok.
Keresztülrohant az előtéren. Benyitott a férfivécébe, és attól, amit látott, még inkább rájött a nevetés. A helyiség közepén, mint egy vígopera trónusa, hordozható vécé állt, az ülőke alatt vitorla-vászon zacskó lógott acélkereten. A szemközti falra újabb rajzot remekelt filctollal nyilvánvalóan ugyanaz a kéz, amely a halat alkotta. Ez egy vágtató ló volt. Az orrlyukaiból narancsszín pára go-molygott és baljós, vöröses-rózsaszín villogás ült a szemében. Mintha a síkság tágas terei felé tartott volna, valahová a naptól keletre, a mosdóktól nyugatra. Erről a falról egyetlen csempe sem hiány-zott, de több is megvetemedett, ami girbegurba, álombeli külsőt kölcsönzött a csődörnek.
Odakint üvöltött a szél. Ahogy Mary letolta a bugyiját és leereszkedett a hideg ülőkére, hir-telen arra gondolt, hogy nevetés közben Peter néha a szája elé tette a kezét - a hüvelykujja a szája egyik sarkát érintette, a mutatóujja a másikat -, mintha a nevetés sebezhetővé tette volna, és hirtelen, minden átmenet nélkül, legalábbis ő nem észlelte az átmenetet, elsírta magát. Milyen butaság az egész, harmincöt évesen özvegynek lenni, szökevénynek lenni egy hullákkal zsúfolt városban, egy bezárt mozi férfivécéjében ülni egy hordozható vászon árnyékszéken, sírva-pisilve bámulni egy el-mosódó bestiát egy falon, amely olyan hepehupás, mintha ez a lény a víz alatt vágtatna, milyen bu-taság, hogy ennyire fél, és hogy a gyász mindent lehánt róla, kivéve a brutális elszántságot, hogy túlélje, kerüljön, amibe kerül... mintha Peter sohasem jelentett volna semmit, mintha csupán láb-jegyzet lett volna.
Milyen ostobaság, hogy éhesnek érzi magát... pedig ez volt a helyzet.
- Miért történik ez? Miért velem? - suttogta, és a tenyerébe rejtette az arcát.

3

Ha Steve-nél vagy Cynthiánál lőfegyver van, akkor valószínűleg lelövik.
Éppen elhaladtak Bud Bicskanyitogatója mellett (ÉLVEZZE VENDÉGZSEBELÉSÜNKET, szólított fel a kirakatban a neonreklám), amikor nyílt a következő üzlet ajtaja - a mosodáé -, és egy nő ugrott ki rajta. Steve a sötét árny láttán fölemelte a vasat, hogy odavágjon.
- Ne! - kapta el a csuklóját a lány. - Ne tedd!
A nő - sűrű, fekete haja és nagyon fehér bőre volt, elsőre csak ennyit állapíthatott meg róla Cynthia - megragadta Steve vállát, és a szeme közé nézett. A lány szerint észre sem vette a fölemelt vasrudat. Meg fogja kérdezni Steve-et, nem találkozott-e Jééézussal, gondolta Cynthia. Amikor így elkapnak, akkor sohasem Jézus, mindig Jééézus.
De persze a nő nem ezt mondta.
- Le kell lépnünk - szólt halkan, érdesen. - Most rögtön! - Hátrasandított a válla fölött Cynthiára, aztán mintha megfeledkezett volna róla, és megint Steve-re összpontosított. Cynthia ko-rábban is tapasztalt ilyet, nem bosszankodott miatta. Vészhelyzetben bizonyos nők csak a férfiakat látják. Néha azért, mert így nevelik őket; gyakrabban egyszerűen erre vannak rákötve fondorlatos Barbie-áramköreik.
Cynthia most már alaposabban megnézte magának, a sötét és a szállongó homok ellenére. Idősebb teremtés volt (legalább harminc), de intelligens külső, nem minden vonzerő híján. Hosszú lábak lógtak ki rövid ruhája alól, amely valahogy esetlennek tűnt, mintha a tyúk nem szokott volna hozzá a ruhaviseléshez. Pedig távolról se volt esetlen; úgy sasszézott ott Steve mellett, mintha tán-colnának. - Van kocsija? - reccsent rá a fiúra.
- Az nem jó - válaszolta Steve. - A városból kivezető út le van zárva.
- Lezárva? Hogyhogy lezárva?
- Lakókocsikkal.
- Merre?
- A bányászati társaság székházánál - magyarázta Cynthia -, de nem ez az egyetlen gond. Van pár halott.
- Nekem mondja? - válaszolta a nő, és élesen fölnevetett. - Collie meghibbant! Magam lát-tam, hogy ölt meg fél tucat embert. Utánuk hajtott a terepjárójával, és az utcán lődözte le őket. Mintha szarvasmarhák lettek volna, a főutca pedig vágóhíd. - Még mindig Steve vállát fogta, és úgy rázta beszéd közben, mintha szidná, de a pillantása ide-oda röpködött. - El kell tűnnünk az utcáról. Ha elkap... jöjjenek be. Ez biztonságos. Tegnap délelőtt óta vagyok itt. Egyszer bejött. Elrejtőztem a pult alá az irodában. Azt hittem, követni fogja a parfümöm illatát és megtalál... megkerüli az asztalt és megtalál... de nem így lett. Talán eldugult az orra!
Hisztérikusan fölnevetett, azután hirtelen pofon ütötte magát, hogy abbahagyja. A maga megrendítő módján vicces volt; a Warner Bros. régi rajzfilmjeiben csinálnak ilyet néha.
Cynthia megrázta a fejét. - Ne a mosodába. A moziba. Ott is vannak emberek.
- Láttam az árnyékát - mondta a nő. Még mindig markolta Steve vállát, és bizalmasan feléje fordította az arcát, mintha azt hinné, hogy a fiú Humphrey Bogart, ő pedig Ingrid Bergman, és lágy szűrő van a kamerán. - Láttam az árnyékát, ott volt az íróasztalon, és biztosra vettem... de nem, azt hiszem, biztonságban leszünk az irodában, amíg kitaláljuk, mi a következő teendő...
Cynthia kinyújtotta a kezét, megfogta a nő állát és maga felé fordította.
- Mit csinál? - kérdezte dühösen a sötét hajú nő. - Mégis mit képzel, mit csinál?
- Remélhetőleg magamra vonom a figyelmét.
Elengedte a nő arcát, mire az nyomban visszafordult Steve-hez, éppen olyan ösztönösen, ahogy a virágok követik a napot, és tovább kerepelt:
- Az asztal alatt voltam... és... és... muszáj... ide hallgasson, muszáj...
Cynthia ismét kinyújtotta a kezét, megragadta a nő állát, megint maga felé fordította a fejét.
- Drágám, próbálj a számról olvasni! Mozi. Ott is vannak emberek.
A nő ránézett, összevonta a szemöldökét, mintha erőlködve próbálná megérteni a mondotta-kat. Majd az Amerikai Nyugat láncon lógó védőereszét bámulta Cynthia válla fölött.
- A régi moziban?
- Igen.
- Biztos? Tegnap éjjel, sötétedés után megpróbálkoztam vele. Zárva volt.
- Hátra kell kerülnünk - felelte Steve. - Van egy barátom, ő mondta, hogy menjünk oda.
- Hogy csinálta? - gyanakodott a sötét hajú nő, de amikor Steve továbbment, ő is követte. Cynthia besorolt a másik oldalára. - Hogy tudta ezt megtenni?
- Mobiltelefonon - felelte Steve.
- Errefelé általában nem működnek valami megbízhatóan - mondta a sötét hajú nő. - Túl sok itt az ásvány.
Odaértek a védőtető alá (egy ördögszekér zörgött rumbatökként az üvegezett pénztárfülke és a bal oldali ajtó közé szorultan), és megálltak a túlsó végénél. - Itt a sikátor - mondta Cynthia. Előreindult, de a nő nem moccant. Összevont szemöldökkel nézett Steveről Cynthiára, azután vissza Steve-re.
- Milyen barát, milyen más emberek? - kérdezte. - Hogy kerültek ide? Hogyhogy nem ölte meg őket az a rohadt Collie?
- A kérdezősködést hagyjuk későbbre - fogta meg a karját Steve.
A nő megvetette a lábát. - Hozzá visznek, ugye? - szólalt meg elfulladó hangon.
- Hölgyem, azt sem tudjuk, kiről beszél - felelte Cynthia. - A Krisztusát, mozogjon már!
- Motor hangját hallom! - jelezte Steve. Félrehajtotta a fejét. - Mintha délről jönne. Biztos, hogy errefelé tart.
A nő szeme kitágult. - Ő az! - suttogta. - Ő az. Hátranézett, mintha a mosoda biztonságára vágyna, azután döntött, és megindult a sikátorban. Mire a mozit övező kerítéshez értek, Cynthiának és Steve-nek ugyancsak kellett szaporáznia, hogy lépést tarthassanak vele.

4

- Biztos, hogy... - kezdte a nő. Ekkor egyszer csak zseblámpa villant az épület túlsó végén. Libasorban haladtak, középen Steve, elöl a mosodás nő. Steve megfogta jobbjával a mosodai nő (nagyon hideg) kezét, a ballal pedig hátranyúlt Cynthia (valamivel melegebb) kezéért. A sötét hajú nő vezette őket lassú léptekkel a csapáson. A zseblámpa ismét felvillant, fénye ráhullott az egymásra rakott két ládára.
- Mássz föl, aztán be! - súgta egy hang.
- Főnök? - örvendezett Steve.
- Nyertél. - Marinville hangja olyan volt, mintha mosolyogna. - Helyes vagy ebben az ove-rallban olyan férfias. Gyere, Steve.
- Hárman vagyunk.
- Minél többen, annál jobb.
A sötét hajú nő feljebb húzta a szoknyáját, hogy fölléphessen a ládákra, Steve észrevette, hogy főnökének majd' kiesik a szeme. Úgy látszik, vannak dolgok, amelyek még végítéletkor sem változnak.
Steve fölsegítette Cynthiát, és utánamászott. Megfordult, félig becsusszant, majd lenyúlt és lelökte a ládát a másikról. Nem tudta, elég-e ahhoz, hogy becsapják azt az alakot, akitől a sötét hajú nő annyira fél, de a semminél több.
Lehuppant a helyiségbe, a leghamisítatlanabb zugivó lebujba, majd magához ölelte a főnö-köt. Marinville nevetett, egyszerre meglepetten és örömmel. - Csak nyelvest ne adj, Steve, az ellen tiltakozom.
A fiú átkarolta a vállát és vigyorgott.
- Azt hittem, meghaltál! Megtaláltuk a mocidat eltemetve a homokban.
- Megtaláltad? - Ezúttal Marinville-en volt az örvendezés sora. - Te kurafi!
- Mi történt az arcoddal?
Marinville az álla alá tartotta a lámpát, amitől dagadt, véraláfutásos arca olyan lett, mintha egy horrorfilmből szalajtották volna. Az orra leginkább útlezáró kúpra hasonlított. A rózsás vigyor még borzalmasabbá tette az összhatást.
- Szerinted odafigyelnének végre azok a seggfejek az amerikai PEN-ben, ha ilyen külsővel tartanék beszédet?
- Öregem! - szólalt meg tisztelettel Cynthia -, hát magának ugyancsak ellátta a baját valaki!
- Entragian - mondta komolyan Marinville. - Találkoztatok vele?
- Nem - mondta Steve. - És abból ítélve, amit hallottam róla és mostanáig láttam, nem is sze-retnék.
Csikorgó zsanérokkal kivágódott a vécé ajtaja. Cleveland Indians feliratú, vérmaszatos pólót viselő, rövid hajú, sápadt kisfiú állt a küszöbön. Egyik kezében zseblámpát tartott, és gyorsan vé-gigjártatta a fénycsóvát a jövevények arcán. A dolgok olyan szépen helyre ugrottak Steve fejében, akár egy kirakós. Nyilván a gyerek pólója a kulcs.
- Steve vagy? - kérdezte a srác.
- Az vagyok - bólintott ő. - Steve Ames. Ez Cynthia Smith. Te pedig a telefonhaverom vagy. - A gyerek bágyadtan mosolygott. - Nagyon jó volt az időzítés, David. Valószínűleg sose tudod meg, mennyire jó. Örülök, hogy találkoztunk. David Carver vagy, ugye?
Előrelépett, megrázta a kisfiú kezét, élvezte, hogy milyen meghökkent képet vág. Isten a tu-dója, a gyereknek is sikerült meghökkentenie őt a telefonban.
- Honnan tudod a családi nevem?
- Megtaláltuk a kocsitokat - magyarázta Cynthia, miután Steve után ő is férfiasan kezet rá-zott Daviddel. - Steve megnézte a baseballkártyáidat.
- De őszintén szólva - mondta Steve Davidnek - tényleg azt hiszed, hogy a Cleveland valaha is megnyeri a világbajnokságot?
- Nem érdekel, amíg nem látok tőlük más játékstílust - felelte David harmatgyenge mosoly-lyal.
Cynthia a mosodai nő felé fordult, akit lelőttek volna, ha van náluk fegyver. - Ő pedig...
- Audrey Wyler - mondta a sötét hajú nő. - Geológus tanácsadó vagyok a Diablo Bányavál-lalatnál. Illetve voltam. - Tágra nyílt szemű, bávatag pillantással nézett végig a női mosdón, a pálin-kásüvegek kartondobozán, a sörösdobozokkal tömött kosarakon, a maszatos csempefalon úszó cso-dahalon. - Azt nem tudom, hogy most mi vagyok, mert úgy érzem magam, mint egy háromnapos fasírtmaradék.
Míg beszélt, fokozatosan elfordult Marinville felé, úgy, ahogy Steve-et nézte a mosoda előtt, és visszatért eredeti szövegéhez.
- El kell tűnnünk a városból! Ez a maga haverja azt mondja, hogy az út el van zárva, de én ismerek egy másik utat is. Az összpontosítási körletből indul, a rézsű tövéből, ki az 50-es műútra. Rossz út, de vannak terepjárók a telephelyen, legalább fél tucat...
- Biztos vagyok benne, hogy hasznát vesszük majd a tudásának, de azt hiszem, egy ideig még várnunk kell vele - mondta Marinville. Azt a hivatásos vigasztaló hangot ütötte meg, amelyet Steve azonnal fölismert. A főnök így beszélt a nőkkel (kivétel nélkül nők voltak, általában ötvenes-hatvanasok), akik részt vettek irodalmi felolvasásain - amit ő kulturális bombatámadásoknak neve-zett. - Jobb lenne, ha először is megbeszélnénk egy kicsit a dolgokat. Menjünk be a moziba. Az azért jobban néz ki ennél. El lesznek ámulva tőle.
- Micsoda ostoba maga! - rivallt rá a nő. - Nincs itt szükség semmiféle megbeszélésre, arra van szükség, hogy lelépjünk innen! - Körülnézett. - Úgy látszik, nem értik, mi történt itt. Ez az em-ber, Collie Entragian...
Marinville fölemelte az elemlámpáját és belevilágított a saját arcába, hogy a nő jól megnéz-hesse.
- Én találkoztam vele, mint láthatja, és nagyon jól megértettem. Jöjjön ki, Ms. Wyler, be-szélgessünk. Látom, türelmetlen, mégis ez lesz a legjobb. Az ácsoknak van egy mondásuk: kétszer mérj, egyszer vágj. Jó mondás. Akkor rendben?
A nő kelletlen pillantást vetett rá, de amikor Marinville megindult az ajtó felé, utánament. Steve és Cynthia követték. Odakint a szél körbeüvöltötte a mozit, amely a legutolsó eresztékéig nyögdécselt.

5

Tetején villogóval fölszerelt kocsi sötét árnyéka gurult lassan észak felé a süvöltő sötétség-ben, el a földhányástól, amely a Kína-gödröt jelezte Desperation déli határában. Lekapcsolt lám-pákkal haladt; a volánnál ülő lény jól látott a sötétben, akkor is, ha ez a feketeség tele volt szállongó homokkal.
A kocsi elhaladt a város déli szélén álló bodega mellett. A mexikói ételeket hirdető, feldőlt jelzést mostanra nagyrészt betemette a homok; a teraszlámpa halvány fényében már csak annyi lát-szott belőle, hogy KÓI ÉT. A terepjáró lassan haladt az utcán a városháza felé, bekanyarodott a parkolóba, és ugyanott állt meg, mint korábban. A volán mögött a hatalmas, megroskadt alak ugyanazt az antantövet viselte, a keresztszíjon ugyanazt a jelvényt, és egy régi dalt dúdolt dallamta-lan, zümmögő hangon: - Táncolni megyünk, bébi, aztán majd meglátod... Mi a varázs a zenében és mi a zene bennem...
A kreatúra a vezetőülésben leállította a Caprice motorját, azután csak ült lehajtott fejjel, ujja-ival a volánon dobolva. Csattogó szárnyú keselyű tűnt elő a kavargó homokból, az utolsó pillanatban pályamódosítást hajtott végre egy szélroham miatt, majd leereszkedett a terepjáró motorházára. Egy második követte, azután egy harmadik. Az utolsó odavijjogott társainak, és vastag guanót fröccsentett a motorháztetőre.
Felsorakoztak, bebámultak a mocskos szélvédőn.
- A zsidóknak - mondta a jármű vezetője - meg kell halniuk. És a katolikusoknak is. A mor-monoknak is. Tak.
Az ajtó kinyílt. Megjelent egy láb, aztán a másik. Az antantszíjas alak fölállt, bevágta az aj-tót. Új kalapját egyelőre a hóna alatt szorongatta. Másik kezében azt a puskát tartotta, amelyet a Mary nevű asszony felmarkolt az asztalról. Odament a bejárathoz. A lépcsőt két kussoló kojot fogta közre. Bizonytalanul vinnyogtak, alázatos kutyushoz illő vigyorral bámultak a közeledő alakra, aki úgy ment el mellettük, hogy ügyet sem vetett rájuk.
Az ajtóhoz nyúlt, aztán megdermedt a keze. Az ajtó nyitva állt. A szeszélyes szél csaknem becsukta... de nem teljesen.
- Mi a szar? - motyogta, és kinyitotta az ajtót. Sietve elindult fölfelé. Először föltette a kalap-ját (keményen a fejébe kellett nyomnia, mert most nem volt olyan passzentos), majd két marokra fogta a puskát.
Döglött prérifarkas hevert a lépcső tetején. A fogdába vezető ajtó szintén nyitva. A fegyvert markoló lény belépett, és noha tudta, mit fog látni, nem fojtotta vissza a bensőjéből felszakadó, dü-hös bömbölést. Odakint a lépcső tövében a prérifarkasok vinnyogtak, kussoltak, vizeltek. A rendőrkocsin ülő keselyűk ugyancsak meghallották fentről a lény üvöltését, idegesen csapkodtak, már-már fölemelkedtek, azután visszatelepedtek és úgy vagdostak egymás felé, mintha csípni akar-nának.
Nyitva és üresen állt minden cella, amelyben volt valaki.
- Az a fiú! - suttogta az alak az ajtóban. Kifehéredett kézzel markolta a fegyvert. - Az a ron-da kis narkós!
Állt még egy pillanatig, azután lomhán belépett a helyiségbe. A szeme ide-oda járt kifejezés-telen arcában. Kalapja - olyan Maci Laci-féle, lapos karimájú lassan emelkedett, ahogy a haj följebb nyomta. Sokkal több haja volt, mint a kalap előző tulajdonosának. Az asszony, akit Collie Entragian elvitt a fogdából és lecipelt a lépcsőn, százhatvanöt centi volt és hatvanöt kiló. Ez a lény úgy festett, mintha ugyanannak a nőnek a drabális ikertestvére lenne: száznyolcvannyolc centi magas volt, széles vállú, legalább mázsányi. Kezeslábasát abból a raktárbarakkból szerezte, mielőtt eljött volna onnan, amit a bányatársaság Csörgőkígyó Kettesnek nevezett, a városiak pedig immár száz éve Kína-gödörnek. Mellben és csípőben kicsit szorított ugyan, de még mindig jobb volt, mint ennek a testnek a régi ruhái; azok olyan használhatatlanok voltak, akárcsak Ellen Carver egykori aggodalmai és vágyai. Ami Entragiant illeti, az övé volt az öv, a jelvény és a kalap; pisztolyát a derekán viselte.
Ez így természetes. Elvégre a Pecostól nyugatra mostantól Ellen Carver jelenti a törvényt. Ez a dolga, és Isten irgalmazzon mindenkinek, aki megakadályozná a tisztességes munkavégzésben.
Például a valahai fiának.
Apró szobrot húzott elő a kezeslábas mellzsebéből: egy szürke kőből faragott pókot. Része-gen balra dőlt Ellen tenyerén (azon az oldalon letört az egyik lába), ám ez cseppet sem csökkentette ocsmányságát és rosszindulatát. Szeme vulkán rotyogtatta sok ezer éves vastól vörösen guvadt ki rágói felett; rágóit tágra nyitotta, hogy látni lehessen nyelvét, amely nem nyelv volt, hanem egy pa-rányi prérifarkas vicsorgó feje. Hátának mintája távolról emlékeztetett a parasztok hegedűjére.
Tak!, mondta az asztalnál álló teremtmény. Tésztás, löttyedt ábrázata kegyetlen tréfát űzött annak az asszonynak az arcából, aki tíz órája a Kíváncsi Gyurká-t olvasta föl a lányának, s megfele-zett vele egy bögre kakaót. Ám ebből az arcból élőn, tudatosan bámult a szem, tekintetének gonosz-sága hátborzongatóan emlékeztetett a tenyerén nyugvó szoboréra. Most áttette a másik kezébe és a feje fölé emelte, az asztal fölött lógó lámpa gömbjéből áradó fénybe. - Tak ah wan! Tak ah lah! Mi him, en tow! En tow!
A lépcsőház sötétjéből, a padlódeszkák repedéseiből, az üres cellák sötét sarkaiból rohanva indultak feléje a remetepókok. Körülvették. A lény lassan letette a kőpókot az asztalra.
- Tak! - mondta halkan. - Mi him, en tow.
Hullám futott végig a pókok figyelő körén. Összesen talán ötvenen voltak, legtöbbjük nem nagyobb egy méretes mazsolánál. Majd felbomlott a kör, és két oszlopban megindult az ajtó felé. A lény, aki Ellen Carver volt, mielőtt Collie Entragian levitte volna a Kína-gödörbe, állt és végignézte távozásukat. Azután visszatette zsebébe a faragott követ.
- A zsidóknak meg kell halniuk - közölte az üres szobával. - A katolikusoknak meg kell hal-niuk. A mormonoknak meg kell halniuk. A Grateful Dead rajongóinak meg kell halniuk. - Szünetet tartott. - Kis imafiúcskáknak szintén meg kell halniuk.
Fölemelte Ellen Carver-kezét, és Ellen Carver-ujjaival tűnődve ütögetni kezdte Ellen Carver kulcscsontjait.
 
 
0 komment , kategória:  Könyvek  
STEPHEN KING - Rémület a sivatagban 2.rész 4.fejezet
  2013-01-23 14:51:33, szerda
 
  4. FEJEZET

1


A mobiltelefon a fogda túlsó végében hevert egy iratszekrény tövében, amelyre egy PAT BUCHANANT ELNÖKNEK! öntapadót ragasztottak. A szerkentyű nem látszott töröttnek, de...
Johnny kihúzta az antennát, széthajtotta a telefont. A masina csipogott, megjelent az S betű is, ami jó, de nem jelentek meg az adást jelző csíkok, ami baj. Nagy baj. Mégis meg kell próbálnia. Addig nyomkodta a NÉV/MENÜ gombot, amíg meg nem jelent a STEVE szó. Ekkor megnyomta az ADÁS-t.
- Mr. Marinville! - Mary állt az ajtóban. - Mennünk kell! A zsaru...
- Tudom, tudom, egy pillanat.
Semmi. Sem csengés, sem robot, sem vétel. Csak nagyon halk, üres zúgás, olyasmi, amit a kagyló héjában hallani.
- Kipurcant - mondta, és összecsukta a telefont. Pedig Steve volt az, tudom, hogy ő volt! Ha csak harminc másodperccel hamarabb megyünk ki... harminc kurva kis másodperccel...
- Johnny, kérem!
- Megyek már. - Lement az asszony után a lépcsőn.
Mary a Rossi puskát szorongatta, és amikor ismét odakint voltak, Johnny látta, hogy David Carver visszavette a pisztolyt, és most a kezében lógatja. Ralphnál egy karabély volt. A karjára fek-tette, ahogy véleménye szerint Daniel Boone tartotta volna. Ó, Johnny, szólalt meg egy gúnyos hang a fejében - Terry volt az, az elnyűhetetlen kurva, aki ebbe a bajba juttatta őt. Ne mondd már nekem, hogy féltékeny vagy Mr. Ohiói Elővárosra - te?
Hát lehet. Csak egy kicsit. Főleg mivel Mr. Ohiói Élőváros puskája töltve van, ellentétben azzal a Mossberggel, amelyet Johnny most emelt föl.
- Ez egy Ruger 44-es - mondta az öreg Ralphnak. - Négylövetű. A töltényűrt üresen hagy-tam. Ha lőnie kell, jusson az eszébe.
- Úgy lesz - mondta Ralph.
- Nagyot rúg hátra. Erről se feledkezzen meg.
Billingsley fölemelte az utolsó fegyvert, a 30-06-ost. Johnny egy pillanatig azt hitte, a vén fing fölajánlja, hogy cseréljenek, de nem.
- Na jó - mondta az állatorvos -, asszem, kész vagyunk. Ne lőjenek egyetlen féregre sem, amíg ránk nem támad. Csak elhibázzák, elhasználják a lőszert, és még többet csalnak ide. Megértet-te, Carver?
- Igen - bólintott Ralph.
- Fiam?
- Igen.
- Asszonyom?
- Igen - válaszolta Mary. Úgy tűnt, belenyugodott az asszonyomba, legalábbis amíg vissza-érnek a civilizációba.
- Én sem csapok oda, csak ha a közelembe kerül, megígérem - tette hozzá Johnny. Ez vicc akart lenni, hogy egy kicsit földobja a hangulatot, de Billingsleytől csak egy hideg, megvető pillan-tást kapott válaszként. Nem olyat, amilyent érdemelt volna.
- Valami baja van velem, Mr. Billingsley? - kérdezte.
- Nem nagyon tetszik a külseje - vágta rá Billingsley. - Mi itt errefelé nem nagyon tiszteljük az olyan idősebb illetőket, akik megnövesztik a hajukat. Hogy bajom van-e magával, azt még nem tudom megmondani.
- Amennyire mostanáig láttam, maguk itt errefelé hasba lövöldözik az illetőket, és fölaggat-ják őket a fogasra, mintha szarvasok lennének, úgyhogy bocsásson meg nekem, ha nem veszem túl-ságosan a szívemre a véleményét.
- Na ide figyeljen...
- És ha a hajam azért szúrja a szemét, mert ma nem nyakalta be a negyed liter gugyit, azért ne engem hibáztasson. - Elszégyellte magát attól, ahogy az öregember szeme fölvillant erre a meg-jegyzésre, ugyanakkor keserűen elégedett is volt. Az istenit, csak megismered a magadfajtát. Sok okostóni seggfej volt az Anonim Alkoholisták között, de ebben igazuk volt. Fölismered a fajtádat, akkor is, ha nem párolog a szájából vagy a pórusaiból a tütü. Szinte hallod, ahogy megcsipogtatják a fejedben a szonárt.
- Elég legyen! - förmedt rá Mary. - Ha ökörködni akar, más alkalommal tegye!
Johnny ránézett, sértette az éles hang. Legszívesebben gyerekesen azt mondta volna: de ő kezdte!
- Hová megyünk? - kérdezte David. Átvilágított az utcán a Desperation Kávézó és Videokuckó irányába. - Oda? Úgy látom, a kojotok és a keselyűk eltűntek.
- Azt hiszem, az túl közel van - válaszolta Ralph. - Mi lenne, ha lelépnénk? Kocsikulcsot ta-láltál?
Johnny a zsebében turkált, és előhúzta a kulcskarikát, amelyet David vett el a halott rendőr-től.
- Csak egy készlet van rajta. Nyilván ahhoz a terepjáróhoz tartozik, amelyet Entragian hasz-nált.
- Használ - mondta David. - Elment. Akkor, amikor elvitte a mamámat. - Semmit sem lehe-tett leolvasni az arcáról. Az apja a gyerek tarkójára tette a kezét.
- Mindenképpen biztonságosabb, ha most nem autózunk - vélte Ralph. - Egy autó nagyon feltűnő, ha egyedül van az úton.
- Akárhová megyünk is, induljunk el végre! - türelmetlenkedett Mary.
- Igen, akárhová, de minél messzebb a zsaru tartózkodási helyétől, annál jobb - mondta Johnny. - Bár ez csak egy ökör véleménye.
Mary dühösen meredt rá. Johnny állta a tekintetét, nem sütötte le a szemét. Egy pillanat múlva az asszony jött zavarba.
- El is bújhatnánk, legalább egy kis időre - vélte Ralph.
- Hová? - kérdezte Mary.
- Mit gondol, Mr. Billingsley? - kérdezte David.
- Az Amerikai Nyugatba - felelte ő pillanatnyi gondolkodás után. - Kezdetnek megteszi.
- Mi az? - kérdezte Johnny. - Kocsma?
- Mozi - válaszolta Mary - Láttam, amikor behozott minket a városba. Úgy tűnt, zárva van.
- Így igaz - bólintott Billingsley. - Már tíz éve le kellett volna bontani, ha bármit is építhettek volna a helyére. Zárva van, de én tudok egy bejáratot. Jöjjenek. És jusson eszükbe, mit mondtam a férgekről! Ne lőjenek, hacsak nem muszáj!
- És maradjanak együtt - tette hozzá Ralph. - Mutassa az utat, Mr. Billingsley.
Ismét Johnny volt a sereghajtó, ahogy elindultak északnak a főutcán, vállukat nekifeszítve a nyugati szél támadásának. Johnny előrenézett Billingsleyre, aki véletlenül tud egy bejáratot a város elhagyott mozijába. Billingsley, akiről kiderült, hogy mindenféle véleménye van mindenféle kér-désről, ha egy kicsit megkaparja az ember. Masszív alkoholista vagy, igaz, barátom?, gondolta Johnny. Neked már harangoztak.
Ha így van, a pasas nagyon jól szerepel ahhoz képest, hogy egy ideje nem vételezett nyakolajat. Johnny szeretett volna valamit, ami csökkenthetné a lüktetést az orrában, és gyanúja szerint jó befektetés lett volna egyidejűleg az öreg Tommyba is beletölteni egy pohárral.
Épp akkor haladtak el a desperationi Bagoly Klub vedlett védőeresze alatt.
- Állj! - mondta Johnny. - Ide benézek egy percre.
- Megbolondult? - kérdezte Mary. - El kell tűnnünk az utcáról!
- Senki sincs az utcán rajtunk kívül - mondta Johnny -, nem vette észre? - Tompábbra vette a hangját, igyekezett logikusan érvelni. - Nézze, csak aszpirinra van szükségem. Az orrom nagyon fáj. Harminc másodperc, maximum egy perc.
Lenyomta a kilincset, mielőtt az asszony válaszolhatott volna. Az ajtó zárva volt. Odavágott az üvegre a puskatussal, szinte várta a riasztó visítását, de csak a padlóra hulló üvegszilánkok csö-römpölését meg a szél szüntelen üvöltését hallotta. Kiütögetett a keretből néhány hegyes üvegdara-bot, majd benyúlt és a kilincs után tapogatódzott.
- Nézze! - suttogta Ralph. Az utca túloldalára mutatott.
Négy prérifarkas állt a járdán egy alacsony téglaépület előtt, amelynek egyik ablakára a KÖZMŰ, a másikra a VÍZ szót festették. Nem mozdultak, de le nem vették a szemüket a szembenső járdán ácsorgó kis csoportról. Most dél felől egy ötödik kocogott végig a járdán és csat-lakozott hozzájuk.
Mary fölemelte a Rossit és a kojotokra tartotta. David Carver lenyomta a csövet.
- Ne, semmi baj - mondta távoli, réveteg arccal. - Csak figyelnek.
Johnny megtalálta a kilincset, elfordította, benyitott. Balra volt a leginkább lefelé fordított jégkockatartókra emlékeztető, régimódi neonlámpák kapcsolója. A lámpák egy kis éttermet (kihalt), egy sor játékautomatát (sötét) és néhány blackjack-asztalt világítottak meg. Az egyik lámpáról egy papagáj lógott. Johnny először azt hitte, kitömött, de kicsit közelebbről észrevette kidülledő szemét és alatta a padlón a véres ürüléket. Ez bizony valódi. Valaki fellógatta.
Entragiannek nyilván nem tetszett, ahogy mondta, hogy ,,Polly cukrot kér", gondolta Johnny.
A Bagoly bűzlött az állott fasírttól és sörtől. A helyiség túlsó sarkában apró boltot alakítottak ki. Johnny elvett egy nagy üveg általános aszpirint, azután bement a pult mögé.
- Siessen! - kiáltotta Mary. - Siessen, nem hallotta?
- Azonnal! - mondta Marinville. Sötét nadrágot és valaha fehér inget viselő ember hevert a piszkos linóleumpadlón, éppen olyan üveges szemekkel bámulva Johnnyra, mint a felakasztott pa-pagáj. Ruhájából ítélve ő volt a csapos. A torkát elvágták. Johnny leemelt egy literes Jim Beamet a polcról.
Egy pillanatra a fény felé tartotta, ellenőrizte a szintjét, azután kisietett. Egy gondolat - nem valami szép - igyekezett a felszín felé, de visszalökdöste. Nehezen ment. Annyi az egész, hogy meg akarja olajozni az öreg lódoktor torkát, nehogy begörcsöljön. Lényegében ez keresztényi irgalmas-ság.
Aranyos ember vagy, szólalt meg Terry a fejében. Valóságos szent, igaz? Olajozó Szent Já-nos. És cinikusan fölnevetett.
Pofa be, kurva!, gondolta... de, mint mindig, Terrynek most sem akarózott távoznia.

2

Nyugi, Steven!, mondta magának. Ez az egyetlen módja, hogy kikerülj innét. Ha pánikba esel, jó esélyetek lesz rá, hogy itt haljatok meg mindketten ebben a rohadt bérelt autóban.
Hátramenetbe kapcsolt, és a visszapillantó tükörből kormányozva (nem merte kinyitni az aj-tót, hogy kihajoljon; túl könnyű célpontot nyújtott volna, hogy egy zuhanóbombázó keselyű kitörje a nyakát) tolatni kezdett. A szél ismét föltámadt, de alulról még mindig lehetett hallani a csikorgást, amint a kocsi átgördült a skorpiókon. Olyan hangja volt, mint mikor gabonapelyhet rág az ember.
Ne térj le az útról, az istállóját, csak le ne térj!
- Nem követnek - jegyezte meg Cynthia. Nem lehetett nem hallani hangjából a megköny-nyebbülést.
A fiú előrenézett és látta, hogy Cynthiának igaza van. Megállt. Vagy tizenöt métert tolatott, ez elég volt hozzá, hogy az utat elzáró lakókocsi megint bizonytalan formává mosódjon a kavargó homok közepette. Barna pacák mocskolták az út fehéresszürke homokját. Szétlapított skorpiók. In-nen úgy festettek, mint a tehénlepény. A többiek hátráltak. Egy perc múlva már azt is nehezen fogja elhinni, hogy egyáltalán ott voltak.
Pedig ott voltak, gondolta. Ha kételkedni kezdesz benne, öreg haver, akkor vess csak egy pil-lantást a döglött madárra, amely elzárja a szellőzőnyílást a szélvédő tövében!
- Most mit tegyünk? - kérdezte a lány.
- Nem tudom. - Kinézett az ablakon, és megpillantotta a Sivatagi Rózsa kávézót. Rózsaszín védőereszének felét leszakította a szél. Kinézett a Cynthia felőli ablakon, és egy üres épületet látott, amelynek három deszkát szögeztek a bejáratára. TILOS A BELÉPÉS, mázolta rá trehányul fehér nagybetűkkel a középső deszkára feltehetően olyasvalaki, aki nem hitt a nyugati vendégszeretetben.
- Valaki itt akar tartani bennünket a városban - mondta a lány. - Ugye te is tudod?
Steve betolatott a Sivatagi Rózsa parkolójába, és igyekezett kiagyalni valamilyen tervet, ám ehelyett összefüggéstelen képek és szavak követték egymást. A hasmánt heverő baba a lakókocsi lépcsőjének tövében. A Tractors, amint azt énekli, hogy a nőnek Készültség a neve, és a telefon-száma 911. Johnny Cash erősködik, hogy egyenként rakta össze. Hullák a horgokon, az akvárium fenekén heverő kéz ujjai között ficánkoló tigrishal, a kisbaba előkéje, kígyó a konyhapulton, a mik-rohullámú sütő alatt.
Belátta, hogy a pánik határán van, talán valami igazi nagy ostobaság határán, és valamibe bele kell kapaszkodnia, bármibe, ami visszarántja erről a peremről, és ismét egyenesbe hozza a gondolkodását. Váratlanul olyasmi ötlött az eszébe, amire nem számított - egy kép, elég tisztán: a részvénytársaság irodai számítógépasztalán látott torzó képe. A prérifarkas, furcsa, elrajzolt fejével, kidülledő szemével, a prérifarkas, amelynek kígyó a nyelve.
Ennek az izének a képe valahol a randa címszó környékén lehet a lexikonban, mondta Cynthia - de mennyire igaza volt!, és Steve-et hirtelen eltöltötte a bizonyosság, hogy ami ilyen csú-nya, annak szükségképpen hatalmasnak is kell lennie.
Viccelsz?, gondolta zaklatottan. A rádió ki- és bekapcsolt, ahogy megérintetted, a lámpák pislogtak, az akvárium szétrobbant. Hát persze hogy hatalmas!
- Mi volt az a kis szobordarab, amit ott találtunk? - kérdezte. - Mire való volt?
- Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy amikor megérintettem...
- Mi volt? Amikor megérintetted, mi volt?
- Egyszerre mintha eszembe jutott volna minden mocsokság, ami életemben kijutott - vála-szolta a lány. - Ahogy Sylvia Marcucci leköpött nyolcadikban, kint a játszótéren - azt mondta, le-csaptam a kezéről a fiúját, én meg még azt sem tudtam, ki a fenéről beszél. Amikor a papám berú-gott Wanda néni második lakodalmán, tánc közben megtapizta a fenekemet, és úgy tett, mintha té-vedés lett volna. Mintha a merevedése is tévedés lett volna. - A keze a halántékához emelkedett. - Ordítanak velem. Kirúgnak. Richie Judkins majdnem letépi a kurva fülemet. Minden eszembe jutott.
- Igen, de valójában mire gondoltál?
A lány egy pillanatra úgy nézett rá, mintha azt akarná mondani, ne légy olyan nagyokos, az-után mégsem mondta.
- Szexre - válaszolta, és reszketegen felsóhajtott. - Nem csak baszásra. Mindenre. Minél mocskosabb, annál jobb.
Aha!, gondolta a fiú, minél mocskosabb, annál jobb. Dolgok, amiket szeretnél kipróbálni, de sose beszélnél róluk. Kísérletezés.
- Mire gondolsz? - Furcsán éles volt a hangja, ugyanakkor valahogy átható is, mint egy szag. Steve ránézett, és hirtelen szerette volna tudni, hogy szoros-e a pinája. Hibbant dolog ilyenkor erre gondolni, de valahogy eszébe jutott.
- Steve! - Cynthia hangja élesebb volt, mint valaha. - Mire gondolsz?
- Semmire - felelte kásásan, mint aki mély álomból próbál fölébredni. - Semmire, ne törődj vele.
- P-vel kezdődik, s-sel végződik?
Jó helyen kereskedsz, drágám, bár a pina a-val végződik.
Mi lelte? Az isten szerelmére, mi történik vele? Mintha az a furi szikladarab átváltozott volna egy másik rádióvá a fejében, és a bemondó hangja csaknem megegyezik az övével.
- Miről beszélsz? - kérdezte a lányt.
- Prérifarkas, prérifarkas! - trillázta Cynthia, mint egy gyerek. Nem, nem vádolta a fiút semmivel, bár Steve szerint elég természetes félreértés lett volna, de a lány csak magára figyelt iz-galmában. - A dolog, amit a laborban láttunk! Ha nálunk van, akkor kijutunk innen! Tudom, hogy megtehetjük, Steve! És ne pocsékold az időmet, illetve az időnket azzal, hogy őrültnek nevezel!
Tekintve az utolsó kilencven percben látottakat és történéseit, Steve-nek esze ágában se volt ilyet mondani. Ha a lány őrült, akkor mindketten azok. De...
- Azt mondtad, ne nyúljak hozzá. - Még mindig küzdött, hogy meg tudjon szólalni, mintha besározódott volna az agya. - Azt mondtad, úgy érzed... - Mit érzett? Mit mondott?
Kellemes. Azt mondta. ,,Érintsd meg, Steve. Kellemes érzés."
Nem. Tévedés.
- Azt mondtad, mocskos érzés.
A lány rámosolygott. A műszerfal zöld fényében kegyetlennek látszott a mosolya.
- Akarsz valami mocskosat érezni? Érezd ezt.
Megfogta a fiú kezét, a lába közé szorította, és kétszer megrándította a csípőjét. Steve bele-markolt odalent, olyan keményen, hogy talán fájt is, de a lány arcán ottmaradt a mosoly. Még széle-sedett is.
Mit csinálunk? És az istenért, miért most?
Hallotta a hangot, de csak alig - mint mikor emberi bömböléstől, zajos zenétől visszhangzó bálteremben kiált tüzet valaki. A hasadék a lány lába között közelebb ólálkodott és sürgetett. A farmeren át is érezte, hogy éget. Éget.
Azt mondta, hogy a neve Készültség, és megkért, hogy mutassam meg neki a fegyverem, gondolta Steve. Meg fogod látni, drágám, abban nem lesz hiba, harmicnyolcas pisztoly negyvenötös vázon, sírköveket lő ki golyóval a láncon.
Irtózatos erőfeszítéssel próbálta fegyelmezni magát, kapkodva bármi után, ami megállítja, mielőtt megolvadnának a tartórúdjai. Egy képbe kapaszkodott, abba a furcsa gyanakvásba a lány arcán, ahogy ránéz az utasülés nyitott ajtajából, még nem száll be, előbb felméri nagy kék szemével, úgy igyekszik eldönteni, beléharapna-e a sofőr, vagy nem akar-e majd letépni róla valamit. Mondjuk, egy fület. Tisztességes alak vagy?, kérdezte, ő pedig azt válaszolta, hogy Igen, azt hiszem, és ezután ez a tisztességes alak behozta a halálnak ebbe a városába, a keze a lány ágyékát szorongatja, s arra gondol, hogy szeretné egyszerre megbaszni és bántani, mintegy kísérleti jelleggel, hogyan okozhatunk egyszerre örömet és fájdalmat, édeset és sósat. Mert így szokták csinálni, ahol a farkas van, ez a szokás a skorpió házában, ilyen a szerelem Desperationben.
Tisztességes alak vagy? Nem őrült sorozatgyilkos vagy ilyesmi? Tisztességes alak, tisztességes alak, tisztességes, alak vagy?
Borzongva elhúzta a kezét. A szélvédő felé fordult és kibámult az üvöltő feketeségbe, ahol a homok hóként táncolt. Izzadt a melle, a karja, a hónalja, és noha most egy kicsit jobban volt, még mindig úgy érezte magát, mint egy beteg ember két lázroham között. Amióta eszébe jutott a kőfar-kas, ki se tudta verni a fejéből; állandóan maga előtt látta kificamodott bolond fejét, kidülledő sze-mét. Úgy ráakaszkodott, mint egy kellemetlen szokás.
- Mi a baj? - nyögte mellette a lány. - Jézusom, Steve, én nem akartam ezt csinálni, mi van velünk?
- Nem tudom - felelte rekedten a fiú -, de mondok valamit, amit tudok: most kapunk egy kis ízelítőt abból, ami ebben a városban történt, és nekem ez nem nagyon tetszik. Nem tudom kiverni a fejemből azt a kurva követ.
Végre elég bátorságot gyűjtött, hogy a lányra nézzen. Cynthia egészen az ajtóig húzódott, mint egy rémült tizenéves az első randiján, amely elfajult, és noha elég flegmának látszott, az arca lángolt, és a könnyeit törölgette.
- Én se - felelte. - Emlékszem, egyszer egy kis üvegszilánk pattant a szemembe. Akkor érez-tem ilyet. Állandóan arra gondolok, hogy fogom azt a követ és odadörzsölöm a... tudod, hova. De valahogy nem is olyan, mint egy gondolat. Egyáltalán nem olyan.
- Tudom - válaszolta, és elkeseredetten kívánta, bárcsak ne mondta volna ezt a lány. Mert az ötlet most már az ő agyába is beleette magát. Látta, amint odadörgöli azt az átkozott ocsmányságot - ronda, de hatalmas - a merev hímvesszőjéhez. És rögtön utána magukat látta, amint kefélnek a padlón, a fogasról lógó hullák alatt, kétfelől harapva a kettejük között tartott, mállatag szürke kődarabot.
Elkergette a képeket... noha nem tudta, mennyi ideig képes távol tartani őket. Ismét a lányra nézett, mosolyt kényszerített az arcára.
- Ne hívj husinak - mondta. - Ne hívj husinak, és nem hívlak fosinak.
Cynthia hosszú, reszketeg, félhangos sóhajjal válaszolt, ami halk, kurta nevetésbe fordult.
- Igen. Valami ilyesmi. Ez talán segít egy kicsit.
Steve óvatosan bólintott. Igen. Még mindig világbajnok merevedése volt, és piszkosul hi-ányzott a megkönnyebbülés, de most a gondolatai már inkább a sajátjai voltak. Ha még egy kicsit távol tudja tartani magától azt a kődarabot, akkor rendbe jöhet. De néhány másodpercig nagyon rossz volt, talán a legrosszabb, ami valaha történt vele. Azokban a másodpercekben megtudta, ho-gyan érezhetik magukat a Ted Bundy-féle alakok. Meg is ölhette volna a lányt. Talán meg is ölte volna, ha nem szakítja meg vele a testi kapcsolatot. Vagy, gondolta, Cynthia ölhette volna meg őt. Mintha a szex és a gyilkosság valahogy helyet cserélt volna ebben a szörnyű kisvárosban. Bár ez nem is egészen szex. Emlékezett rá, hogy villantak föl a lámpák és jött vissza a rádió hangja, amikor a lány megérintette a farkast.
- Nem szex - mondta. - Nem is gyilkosság. Hatalom.
- He?
- Semmi. Visszahajtok, át a város közepén. Ki a bányához.
- Az a nagy fal délre?
Steve bólintott. - Az egy külszíni bánya. Legalább egy szolgálati útnak kell lennie vissza az 50-es úthoz. Megkeressük és felhasználjuk. Lényegében örülök, hogy ez el van zárva. Nem akarok még a közelébe se kerülni annak a barakknak vagy annak...
A lány megmarkolta a karját. Steve követte a pillantását, és látta, hogy valami a fényszóró sugarába oson. A homok annyira megsűrűsödött, hogy az állat először kísértetnek tűnt, valami indi-án szellemlénynek száz évvel ezelőttről. Óriási timberfarkas volt, akkora, mint egy német juhász, csak karcsúbb. Szeme bíborvörösen csillogott a reflektorfényben. Gonosz tündérmesébe illő kísé-retként két sor sivatagi skorpió követte felfelé görbített fullánkkal. A skorpiókat két-két kojot fogta közre, és mintha idegesen vigyorogtak volna.
A szél nagyot lökött a kocsin. A furgon megremegett a rugóin. Bal oldalt tépett vitorlaként csapkodott a szakadt vászontető.
- A farkas hoz valamit - mondta a lány rekedten.
- Te megőrültél! - felelte Steve, de ahogy a menet közelebb ért, látta, hogy Cynthia nem őrült meg. Hét méterre az autótól a farkas megállt - olyan valóságos volt, akár egy nagy felbontású helyszíni rendőrségi fotó -, leengedte a fejét, és a földre ejtette a szájában tartott tárgyat. Egy pilla-natig mereven nézte, azután hátrált három lépést. Leült és lihegni kezdett.
A szobortöredék volt. Az oldalán hevert a kávézói parkoló bejáratánál, feküdt a szállongó homokban, vicsorogva, ficamodott fejjel, kiguvadt szemmel. Mintha mágneses mezőt gerjesztve sugározta volna a kocsi felé keskeny kúp alakban a dühöt, az őrületet, a szexet és a hatalmat.
Visszatért a kép, hogy meghágja Cynthiát, markolatig belévágja magát, mint egy kardot a tömör, forró sárba, egyforma vicsorral néznek egymásra, szíjként harapva foguk közé a vicsorgó kőfarkast.
- Elhozzam? - kérdezte a lány, és most ő volt az, aki úgy beszélt, mintha félig aludna.
- Viccelsz? - kérdezte Steve. Az ő hangja volt, az ő texasi kiejtése, de nem az ő szava, most nem. Ezt a szót a fejében levő rádió sugározta, amelyet az a kőtorzó kapcsolt be.
Az a homokból rámeredő szempár.
- Akkor mi legyen?
Ránézett a lányra és vigyorgott. Hátborzongató érzés volt így vigyorogni. Ugyanakkor cso-dálatos is.
- Természetesen együtt megyünk! Rendben?
Most az ő agyában tombolt a mindent kitöltő vihar, üvöltő szele kergette maga előtt a képe-ket, hogy mit kell tennie a lánnyal, hogy a lány mit tesz majd ővele, és mit tesznek bárkivel, aki az útjukba kerül.
A lány visszavigyorgott, vékony arca úgy szétterült, míg végül olyan lett, mint egy csontváz vigyora. A műszerfal fénye zöldesfehérre festette a homlokát, a száját, kitöltötte szemgödreit. Vi-gyorogva kiöltötte a nyelvét és megrezegtette, mint a szobor a kígyónyelvét. Steve is nyelvet nyúj-tott, és felkunkorította a hegyét. Azután a kilincsért tapogatózott. A töredékhez rohannak, szeret-keznek a skorpiók között, szájukban a kővel, és ami azután történik, az nem számít.
Mert addigra ők a szó szoros értelmében elmentek.

3

Johnny kilépett a járdára, és odaadta a Jim Beamet Billingsleynek, aki annak az embernek a hitetlenkedésével nézett rá, akivel épp most közölték, hogy nyert a lottón. - Rajta, Tom - mondta Marinville. - Igyék egy kortyot - csak egyet -, és adja tovább. Ne nekem, én tartózkodom a szeszes italtól. - Átnézett az utca másik oldalára, azt várta, hogy még több prérifarkast lát, de még mindig csak öten voltak. Elkapom az ötödiket, gondolta Johnny, míg nézte, hogy csavarja le az állatorvos a whiskysüveg kupakját. Te velem jössz, igaz, Tom? Hát persze.
- Magának meg mi baja? - kérdezte Mary - Mi a fene a baja?
- Semmi - válaszolta Johnny. - Jó, van egy eltört orrom, de nyilván nem erre céloz, igaz?
Billingsley kurta, szögletes csuklómozdulattal - gyakorlottan, akár az injekciót adó nővér - megdöntötte a palackot, azután köhögött. Könnybe lábadt a szeme. Ismét a szájához emelte az üve-get, de Johnny elvette tőle. - Ne, nem lesz az jó, öregem.
Odaadta az üveget Ralphnak, aki átvette, ránézett, gyorsan meghúzta, és odakínálta Mary-nek.
- Nem kérek.
- Igyék csak - mondta Ralph halk, szinte alázatos hangon. - Jobb, ha iszik.
Az asszony gyűlölködő értetlenséggel bámult Johnnyra, majd aprót kortyintott. Köhögött, eltartotta magától az üveget, és úgy nézte, mintha méreg lenne benne. Ralph visszavette tőle a pa-lackot, kivette a kupakot Billingsley bal kezéből, és visszacsavarta az üveg szájára. Közben Johnny felbontotta az aszpirines üveget, kirázott belőle féltucatnyit, egy pillanatig a tenyerében tartogatta, majd a szájába lökte az egészet.
- Gyerünk, doki - mondta Billingsleynek. - Vezessen.
Nekivágtak az utcának, közben Marinville elmesélte, miért törte ki majdnem a nyakát, hogy elhozza a mobiltelefont. A kojotok a túloldalon fölálltak és velük párhuzamosan ügettek. Johnny nem sokat törődött velük, különben is, mit kellett volna tenniük? Próbálják lelőni őket? Elég zajos dolog. Végül is a zsarunak semmi jele. És ha megpillantják, mielőtt elérnék a mozit, még mindig elbújhatnak valahol másutt. Viharban minden kikötő jó.
Nyeldekelt, fintorgott, amikor a félig szétolvadt aszpirin végigmarta a torkát, és megpróbálta beleszuszakolni az üveget a mellzsebébe. Odakoccant a telefonhoz. Kivette a mobilt, a helyére be-csúsztatta az üveget, a telefont pedig a nadrágzsebébe akarta dugni, aztán úgy döntött, nem árthat, ha ismét megpróbálkozik. Kihúzta az antennát, szétnyitotta a telefont. Most se jöttek az adást jelző sávok. Nix.
- Tényleg úgy gondolja, hogy a barátja volt az? - kérdezte David.
- Igen, úgy gondolom.
David kinyújtotta a kezét. - Megpróbálhatom?
Volt valami a hangjában. Az apja is meghallotta. Abból látszott, ahogy a fiára nézett.
- David! Fiam, valami b...
- Kérem, megpróbálhatom?
- Persze, ha akarod. - Odaadta a haszontalan telefont a kisfiúnak, és amikor David átvette, Johnny látta, hogy az S betű mellett három sáv jelenik meg. Nem egy vagy kettő, hanem három.
- Mi a franc! - suttogta, és kikapta a gyerek markából a telefont. David, aki a gombok mű-ködését tanulmányozta, egy pillanattal később vette észre, hogy Marinville a készülék után nyúl.
Abban a pillanatban, ahogy a telefon visszakerült Johnny tenyerébe, az adást jelző sávok el-tűntek, csak az S maradt.
Mert nem is voltak ott, ezt ugye tudod? Csak látomás volt. Te...
- Adja vissza! - kiáltott rá David. Johnny megdöbbent a hangjából sütő dühtől. A gyerek ki-rántotta a kezéből a telefont, de nem volt elég gyors, így Johnny meglátta, amint a sötétben ismét fölizzanak az arany sávok.
- Micsoda hülyeség! - mondta Mary. Először hátranézett, azután át a túloldalon a prérifar-kasokra. A kojotok ugyanakkor álltak meg, amikor az emberek. - De ha így akarnak játszadozni, akkor talán hozzunk ki egy asztalt, és rúgjunk be ennek a kurva utcának a közepén!
Senki sem figyelt rá. Billingsley még mindig a whiskysüvegre sandított. Johnny és Ralph a gyereket nézték, aki egy veterán videojátékos gyorsaságával pötyögtette a NÉV/MENÜ gombot, és átlapozta Johnny ügynökét, volt feleségét, míg végül odaért Steve-hez.
- Mi az, David? - faggatta az apja.
David ügyet se vetett rá. Türelmetlenül nézett Johnnyra.
- Ő az, Mr. Marinville? Ez az autós fazon, ez a Steve?
- Igen.
David megnyomta az ADÁS gombot.

4

Steve hallott már olyat, hogy valakit a telefoncsörgés mentett meg, de ez nevetséges volt.
Éppen amikor ujjai megtalálták a kilincset - és hallotta, hogy a túloldalon Cynthia is megra-gadja a sajátját -, a mobiltelefon rákezdte azon a szuszka, követelődző hangján: Bíp! Bíp!
Steve megdermedt. A telefonra bámult. Cynthiára nézett, aki már ki is nyitotta az ajtaját. A lány visszanézett rá, ajkáról lehervadt a vigyor.
Bíp! Bíp!
- Na? - kérdezte a lány. - Nem veszed föl? - Volt valami a hangjában, valami feleségszerű, hogy Steve elnevette magát.
Odakint a farkas a sötétség felé fordította az orrát és felüvöltött, mintha meghallotta volna Steve nevetését, és rossz néven venné. A kojotok, mintha ez az üvöltés lett volna a jel, föltápász-kodtak, és lehorgasztott fejjel ismét beleolvadtak a száguldó homokba, ahonnan jöttek. A skorpiók már elmasíroztak. Ha ugyan itt voltak. Mert lehet, hogy nem; Steve feje olyan volt, mint egy kísér-tetház, amelyet szellemek helyett látomások és hamis emlékek laknak.
Bíp! Bíp!
Lekapta a telefont a műszerfalról, megnyomta az ADÁS gombot, és a füléhez tartotta. Köz-ben kibámult a farkasra, az meg vissza rá.
- Főnök! Főnök, te vagy az?
Hát persze hogy ő volt, ki más hívhatta volna? De nem a főnök jelentkezett, hanem egy gye-rek.
- A maga neve Steve? - kérdezte a kisfiú.
- Igen. Hogy jutottál a főnök telefonjához? Hol...
- Ezzel ne törődjön - felelte a gyerek. - Bajban van? Bajban van, igaz?
Steve kinyitotta a száját. - Én nem... - Visszacsukta. Odakint a szél üvöltött a Ryder furgon körül. Arcához emelte a kis telefont, és a farkast nézte a szivárgó keselyűtetem fölött. Látta, hogy az állat előtt még mindig ott hever a torzó. Az agyában halványodni kezdtek a szex és az erőszak min-dent betöltő, brutális képei, de még emlékezett, milyen hatalmuk volt fölötte, mint ahogy különösen élénk lidércnyomásra emlékezünk.
- Igen - ismerte be. - Így is mondhatod.
- Abban a furgonban van, amit láttunk?
- Ha láttatok egy furgont, olyat, mint az enyém, akkor igen. A főnököm ott van?
- Mr. Marinville itt van. Semmi baja. Maga jól van?
- Nem is tudom - felelte Steve. - Van itt egy farkas, és idehozta ezt a dolgot... olyan, mint egy szobor, csak...
Cynthia keze vágódott be látóterének alsó részébe, és megnyomta a dudát. Steve ugrott egyet. A kávézó parkolójának bejáratánál a farkas is felugrott. Steve látta, hogy az állat pofája vicsorra húzódik, és lesunyja a fülét.
Nem szereti a dudát, gondolta. Aztán egy újabb gondolat merült fel az agyában, az a fajta, ami olyan egyszerű, hogy az ember a homlokára csap, mintha magát büntetné esze tunyaságáért. Ha nem húz el az utamból, még mindig keresztülmehetek a szaroson, nem igaz?
Dehogynem! Igen, megteheti. Végül is ő ül a kocsiban!
- Mi volt ez? - kérdezte élesen a gyerek. Aztán, mint aki rájött, hogy nem ez a jó kérdés, folytatta: - Miért csinálta ezt?
- Társaságunk van. Most igyekszünk megszabadulni tőle.
Cynthia ismét megnyomta a dudát. A farkas felpattant. A füle még mindig lelapult. Dühös-nek, ugyanakkor zavartnak látszott. Amikor Cynthia harmadszor is tülkölt, Steve mindkét kezét rá-tette a lányéra, hogy segítsen. A farkas még egy pillanatig bámulta őket félrehajtott fejjel, a szeme csúnya sárgászölden égett az éles reflektorfényben, majd lehajolt, fogai közé kapta a szobortöredé-ket, és eltűnt arrafelé, ahonnan jött.
Steve és Cynthia összenézett. A lány még mindig rettegni látszott, de azért halványan mo-solygott már.
- Steve! - A hang gyönge volt, időnként elnyelték a statikus zörejek. - Steve, ott van?
- Igen.
- A társaságuk?
- Eltűnt. Legalábbis egy időre. Csak az a kérdés, hogy most mit tegyünk. Van valami ötle-ted?
- Lehetséges. - Kutya legyen, ha nem olyan volt a kölyök hangja, mintha ő is mosolyogna.
- Hogy hívnak, öcsi? - kérdezte Steve.

5

Mögöttük, a városháza irányában valami engedett a szél nyomásának, s hatalmas csattanással elszabadult. Mary megpördült a sarkán, de nem látott semmit. Hálás volt a korty whiskyért, amit Carver rábeszélésére ivott. Különben erre a hangra - sejtette, hogy valamelyik épület álhomlokzata dőlt az utcára - már félig kiugrott volna a bőréből.
A fiú még mindig telefonált. A három férfi köréje gyűlt. Mary látta, hogy Marinville meny-nyire szeretné visszakapni a telefont, de azt is látta, hogy nem meri elkérni. Jót tesz neked, ha nem kapsz meg valamit, amit akarsz, Johnny, gondolta. Piszokul jót tesz.
- Lehetséges - mondta halvány mosollyal David. Fülelt, bemondta a keresztnevét, azután megfordult, így szemközt került a Bagoly Klubbal. Lehajtotta a fejét, és amikor ismét megszólalt, Mary alig hallotta, mit mond. Valami titokzatos ámulat bódulata kerítette a hatalmába.
Nem akarja, hogy a prérifarkasok az utca túloldalán hallják, mit mond. Tudom, hogy hülyén hangzik, de ezt csinálja. És akarsz hallani még egy ennél is nagyobb hülyeséget? Szerintem igaza van.
- Van itt egy régi mozi - mondta David halkan. - Amerikai Nyugatnak hívják. - Billingsleyre pillantott, hogy az erősítse meg, amit mondott.
Az állatorvos bólintott. - Mondd meg neki, hogy kerüljön hátra - felelte, és Mary úgy dön-tött, hogy ha ő őrült, akkor legalább nincs egyedül; Billingsley ugyancsak halkan beszélt, és egyszer futólag hátranézett, mintha arról akarna megbizonyosodni, hogy a prérifarkasok nem lopakodtak közelebb és nem hallgatóznak-e. Miután meggyőződött róla, hogy még mindig ott táboroznak a túl-só járdán a Víz- és Közmű épülete előtt, visszafordult Davidhez. - Mondd meg neki, hogy van ott egy sikátor.
David megmondta. Ahogy befejezte, Marinville-nek láthatólag eszébe jutott valami. Kapott volna a telefon után, de megfékezte magát. - Mondd meg neki, hogy a mozitól távolabb parkoljon le! - kérte. A nagy amerikai regényíró szintén halkan beszélt, s egyik kezét a szájához emelte, mintha attól tartana, hogy egy-két szájról olvasó is lehet a prérifarkasok között. - Ha otthagyja a mozi előtt, Entragian meg visszajön...
David bólintott, ezt is továbbította. Figyelt, amíg Steve mondott valamit, bólintott, ismét fel-ragyogott a mosolya. Mary tekintete a kojotokra tévedt, és míg őket bámulta, valami rendkívül per-verz dologra döbbent rá: ha képesek lesznek annyi ideig elrejtőzni Entragian elől, hogy összeverőd-jenek és elhagyhassák a várost, énjének egy része sajnálni fogja. Mert ha egyszer ennek vége lesz, szembe kell néznie Peter halálával; meg kell gyászolnia férjét és közös életük összeomlását. És lehet, hogy nem is ez a legrosszabb. Végig is kell gondolnia, meg kell próbálnia valamilyen értelmet találni benne, és nem biztos, hogy képes lesz rá. Nem biztos, hogy bármelyikük képes lesz rá. Talán Davidet kivéve.
- Jöjjön olyan gyorsan, ahogy csak tud - mondta a fiú. Halk csipogás hallatszott, ahogy megnyomta a VÉGE gombot. A helyére tolta az antennát, visszaadta a telefont Marinville-nek, aki nyomban kihúzta ismét az antennát, tanulmányozta a világító képernyőt, és megcsóválta a fejét, majd összecsukta a telefont.
- Hogy csináltad, David? Varázslattal?
A gyerek úgy nézett rá, mint egy őrültre. - Istennel - válaszolta.
- Istennel, maga gyökér - mondta Mary, és a maga számára is teljesen idegenszerűen mo-solygott. Ez nem volt épp a megfelelő pillanat, hogy Marinville-t szekálja, de egyszerűen nem bírt ellenállni az alkalomnak.
- Talán csak annyit kellett volna mondanod Mr. Marinville barátjának, hogy jöjjön ide és szedjen föl bennünket - aggodalmaskodott Ralph. - Valószínűleg az lett volna a legegyszerűbb.
- Ez nem egyszerű - válaszolta David. - Majd elmondja Steve, ha ideérnek.
- ...nek? - kérdezte Marinville.
David nem törődött vele. Az apját nézte.
- És itt a mama - mondta. - Nem mehetünk el nélküle.
- Velük mit csináljunk? - kérdezte Mary, és az utca túloldalán gunnyasztó prérifarkasokra mutatott. Megesküdött volna, hogy az állatok nemcsak látják mozdulatát, de értik is.
Marinville lelépett a járdáról az úttestre. Hosszú, lobogó szürke hajával olyan volt, mint az Ótestamentum egyik prófétája. A prérifarkasok fölálltak, morgásukat feléjük sodorta a szél. Marinville-nak is hallania kellett őket, mindazonáltal tett még egy-két lépést. Pillanatra félig le-hunyta a szemét, nem azért, mintha a homok szúrná, hanem mintha emlékezni próbálna valamire. Aztán hangos csattanással összeütötte a tenyerét. - Tak! - Az egyik kojot égnek emelte az orrát és üvöltött. Mary összeborzongott a hangra. - Tak, ah lah! Tak!
A prérifarkasok mintha egy kicsit összébb bújtak volna, de ez volt minden.
Marinville ismét tapsolt. - Tak!... Ah lah... Tak!... a franc az egészbe, sose volt jó nyelvérzé-kem. - Utálkozva, tétován ácsorgott, láthatólag az izgatta a legkevésbé, hogy az állatok megtámad-hatják, ahogy ott áll a töltetlen Mossberg 22-esével.
David lelépett a járdáról. Apja megragadta a gallérját.
- Semmi baj, papa! - nyugtatta a gyerek.
Ralph elengedte, de utánament, amikor a fiú odasietett Marinville-hez. És a gyerek mondott valamit, amiről Mary úgy gondolta, akkor is emlékezni fog rá, ha az emlékezetének minden mást sikerül is kirostálnia; olyasmi volt, ami, ha máshol nem is, az ember álmaiban visszatér.
- Ne szóljon hozzájuk a halottak nyelvén, Mr. Marinville.
Újabb lépést tett előre. Most már egyedül volt az utca közepén, Ralph és Marinville mögötte álltak, Mary és Billingsley még hátrébb, a járdán. A szél a szokásosnál fülsértőbben sivított. Mary arcát, homlokát szúrta a homok, de ez most érdektelennek, távolinak tűnt.
David összeillesztette két tenyerét a szája előtt, ujjat ujjhoz, ahogy a gyerekek imádkoznak, majd előrenyújtotta őket a kojotok felé.
- Isten áldjon és tartson meg titeket, világosítsa meg az Úr az ő orcáját tielőttetek, emeljen föl, adjon békességet az Úr - mondta. - Most pedig menjetek. Söprés.
Mintha méhraj szállta volna meg őket, úgy kavarogtak otromba, tülekedő gomolyagban a pofák, fülek, fogak és farkak; belekaptak egymás véknyába és a sajátjukba. Majd futásnak eredtek, kaffogva és üvöltve, mintha keservesen vitatkoznának. Az asszony még sokáig hallotta őket a szél-süvítésen át is.
David megfordult, végignézett a döbbent arcokon ezt a hüledezést még a homályban sem le-hetett félreérteni -, és halványan elmosolyodott. Vállat vont, mintha azt mondaná: Most mi van? Mary megfigyelte, hogy arca még mindig az Ír Tavasz színében zöldell, mint akit ügyetlenül festet-tek ki mindenszentek ünnepére.
- Gyerünk - mondta David. - Menjünk. - Összeverődtek az utcán.
- És egy kis gyermek vezeti majd őket - mondta Marinville. - Úgyhogy gyerünk, gyermek, vezess.
Elindultak öten északnak a főutcán, az Amerikai Nyugat felé.
 
 
0 komment , kategória:  Könyvek  
STEPHEN KING - Rémület a sivatagban 2.rész 3.fejezet
  2013-01-23 14:49:17, szerda
 
  3. FEJEZET

1


Mary Jackson a priccsen ült, összekulcsolt kezét nézte, gyilkos indulattal gondolt sógornőjé-re. Deirdre Finney, bájos, halvány arcával, édes, bávatag mosolyával, prerafaellita fürtjeivel. Deirdre, aki nem eszik húst (,,Tudod, olyan kegyetlen dolog!"), de füvet, azt füstöl, á, igen, már évek óta szilárdan kitart a nyomorult Panama Vörös mellett. Deirdre a vigyori öntapadóival. Deirdre, aki megölette a bátyját, a sógornőjét meg ide juttatta a sártaposdi fogdába, jobban mondva a siralomházba, csak mert annyira szétcseszte az agyát, hogy már azt se tudja, hogy a pótkerék alatt tárolja a tartalék füvét!
Ez nem igaz, válaszolta ésszerűbben gondolkodó fele. A rendszám volt az oka, nem a fű. Entragian amiatt állított meg minket. Valahogy olyan volt, mint mikor a Halál Angyala ránéz az ajtóra, és azon nincs ott a megfelelő jel. Ha nincs a kábítószer, akkor talált volna mást. Az van, hogy ha egyszer rád vetette a szemét, akkor neked annyi. És ezt te is tudod.
De nem akarta tudni; túlságosan szörnyű volt úgy gondolni rá, mint valami kísérteties ter-mészeti csapásra. Jobb volt Peter hülye húgát szidni, elképzelni, hogyan bünteti meg számos nem halálos, de igen fájdalmas módon. A botozás - ahogy Hongkongban intézik el a tolvajokat - lenne a legmegfelelőbb, de látta magát úgy is, amint hegyes orrú, tűsarkú cipőjével rugdossa Deirdre lapos, divatosan kicsi fenekét. Bármi megfelel, csak kioltsa sógornője szeméből a bávatag pillantást leg-alább annyi időre, hogy Mary az arcába sikolthassa: TE ÖLTED MEG A BÁTYÁDAT, TE HÜ-LYE KURVA, ÉRTED, AMTT MONDOK?, és lássa, amint Deirdre megérti.
- Az erőszak erőszakot szül - mondta a kezének tanáros, nyugodt hangon. Önmagával be-szélgetni az adott körülmények között teljesen helyénvalónak tűnt. - Tudom, mindenki tudja, de né-ha akkor is olyan kellemes rágondolni.
- Tessék? - kérdezte Ralph Carver bódultan. Az volt az ijesztő helyzet, hogy egy kicsit úgy beszélt, mint a Deirdre nevű, két lábon járó rövidzárlat.
- Semmi. Nem érdekes.
Mary fölállt, két lépéssel odament cellája ajtajához. Megragadta a rudakat, kinézett. A préri-farkas a padlón ült Johnny Marinville bőrzubbonyának roncsaival a mellső mancsai között, és meg-delejezve bámulta az írót.
- Mit gondol, sikerült neki? - kérdezte Ralph. - Mit gondol, sikerült elszöknie a kisfiamnak, asszonyom?
- Nem asszonyom vagyok, hanem Mary, és nem tudom. Szeretnék hinni benne, annyit mondhatok. Azt hiszem, elég jó esélye van rá. - Hacsak bele nem botlik a zsaruba, tette hozzá ma-gában.
- Én is azt hiszem. Fogalmam sem volt róla, hogy ilyen komoly ez az imádkozás - válaszolta Ralph. Csaknem bocsánatkérő volt a hangja. Mary különösnek találta az adott körülmények között. - Azt gondoltam, nyilván valami... hogy is mondjam... múló szeszély. Hát nem úgy fest, igaz?
- Nem - helyeselt Mary. - Nem úgy fest.
- Mit bámulsz engem, Cukipofa? - kérdezte Marinville a prérifarkast. - Tied a rohadt zubbo-nyom, mit akarsz még? Nem mintha nem lennének ötleteim. Tudja - nézett Maryre -, azt hiszem, ha valamelyikünk kikerülne innen, ez a rühes hátat fordítana és...
- Csönd! - szólalt meg Billingsley. - Valaki fölfelé jön a lépcsőn!
A kojot is meghallotta. Nem nézett már Marinville-re, hanem morogva megfordult. A lépések közeledtek, elérték a lépcső tetejét, elhaltak. Mary Ralph Carverre pillantott, de nem sokáig bírta; túlságosan félelmetes volt a reménynek és a rettegésnek az a keveréke azon az arcon. Ő a férjét vesztette el, és sose hitte volna, hogy ez ennyire fáj. Milyen lehet végignézni, amint az egész csalá-dodat elintézik egyetlen délután?
Az erősödő szél huhogott az eresz mentén. A prérifarkas idegesen hátrasandított a hang hal-latán, majd három lassú lépést tett az ajtó felé. Tépett füle reszketett.
- Fiam! - kiáltotta Ralph kétségbeesetten. - Fiam, ha te vagy az, ne gyere be! Ez a dög éppen az ajtó előtt áll!
- Milyen közel? - Ő volt, a fiú. Tényleg ő volt. Megdöbbentő. Hangjának higgadtsága még megdöbbentőbb. Mary úgy vélte, talán át kellene értékelnie az imádság hatalmával kapcsolatos né-zeteit.
Ralph zavartan nézett maga elé, mintha nem értené a kérdést. Az író viszont megértette.
- Másfél méternyire lehet, és az ajtót bámulja. Légy óvatos!
- Van fegyverem - válaszolta a fiú. - Szerintem jobb lenne, ha bebújnának a priccsük alá. Mary, menjen annyira az apám oldalára, amennyire tud. Biztos, hogy éppen az ajtó előtt van, Mr. Marinville?
- Igen. Életnagyságban és kétszer olyan randán. Lőttél már valaha, David?
- Nem.
- Jézusom! - Marinville a szemét forgatta.
- David, ne! - kiáltotta Ralph megkésett riadalommal. Úgy látszik, csak most jött rá, mi fo-lyik itt. - Szaladj, hozz segítséget! Ha kinyitod az ajtót, ez a rohadék két ugrással elér!
- Nem - válaszolta a gyerek. - Meggondoltam, papa, és inkább a kojottal próbálkozom, mint a rendőrrel. Továbbá van nálam egy kulcs. Szerintem használható. Pont olyan, mint a rendőré.
- Engem meggyőzött - mondta Marinville, mintha ezzel el lenne intézve a dolog. - Mindenki bújjon el. Számolj ötig, David, azután rajta!
- Megölöd! - ordított rá őrjöngve Ralph. - Megölöd a gyerekemet, hogy menthesd a saját bő-rödet!
- Megértem az aggodalmait, Mr. Carver, de ha nem kerülünk ki innen, akkor mindnyájan meghalunk - mondta Mary.
- Számolj ötig! - ismételte Marinville. Térdre ereszkedett, és bemászott a priccs alá.
Mary az ajtóra nézett, látta, hogy cellája egyenesen a gyerek tűzvonalába esik, s megértette, miért mondta David, hogy menjen át az apja oldalára. Ez a kisfiú legfeljebb tizenegy éves, de na-gyon vág az esze.
- Egy! - mondta a gyerek az ajtó másik oldalán. Mary hallotta, mennyire rémült, és nem hi-báztatta érte. Egy fikarcnyit sem. - Kettő!
- Fiam! - kiáltotta Billingsley. - Hallgass ide, fiam! Ereszkedj térdre! Fogd két kézre a fegy-vert; és arra készülj, hogy fölfelé lőjél! Fölfelé, fiam! Nem a földön lesz, rád fog ugrani! Megértet-tél?
- Igen - válaszolta a gyerek. - Igen, rendben. A priccsed alatt vagy, papa?
De Ralph nem volt a priccs alatt. Még mindig ott ácsorgott cellája ajtajánál, és püffedt arc-cal, rémülten, konokul bámult ki a fehérre festett rácsok közül. - Ne csináld, David! Megtiltom!
- Bújj már le, seggfej! - kiáltott rá Marinville. Dühösen meredt David apjára a priccse alól.
Mary megértette a dühöt, de csapnivalónak tartotta a technikát. Azért többet várt volna egy írótól. Mármint egy másik írótól. Akármilyen valószerűtlen, a pasas, aki a Gyönyör-t, a század talán legmocskosabb könyvét írta, itt rostokol a szomszéd cellában, és bár az orra valószínűleg sohasem heveri ki a találkozást a zsaruval, mégis úgy viselkedik, mint aki megszokta, hogy mindent megkap, amit akar. Lehetőleg ezüsttálcán.
- Félreállt a papám az útból? - kérdezte a gyerek, aki mostanra éppannyira elbizonytalano-dott, mint amennyire megrémült, és Mary gyűlölte az apját azért, amit tesz: úgy tépi a kisfiú egyéb-ként is agyonfeszült idegeit, mint a gitárhúrt!
- Nem! - bömbölte Ralph. - Nem állok félre az útból! Eredj innen! Keress egy telefont! Hívd az állami rendőrséget!
- Megpróbáltam Mr. Reed íróasztaláról - válaszolta David. - Süket.
- Akkor próbálkozz egy másikkal! Próbálkozz, az istenit, addig, amíg...
- Hagyja abba a hülyeséget, és bújjon a priccse alá - mondta halkan Mary. - Mégis mit akar, mire emlékezzék a fia a mai napból? Hogy végignézte a húga meggyilkolását, és tévedésből lelőtte a saját apját, és mindezt vacsora előtt? Segítsen neki! A fia mindent megpróbál; maga se hátráltassa!
Ralph visszanézett rá. Bőre vakítóan sápadtnak látszott a bal arcára ráalvadt vér mellett.
- Ő az egyetlen, aki megmaradt nekem - mondta fojtottan. - Fel tudja fogni?
- Persze hogy fel. Most pedig bújjon a priccse alá, Mr. Carver.
Ralph elhátrált a rácstól, habozott, azután térdre rogyott és bemászott a priccs alá.
Mary átnézett a cellába, ahonnan David kiszuszakolta magát - szavamra, ahhoz kellett ám kurázsi -, és látta, hogy az öreg állatorvos már a priccs alatt fekszik. A szeme, az egyetlen, ami fiatal maradt rajta, kék drágakőként csillogott a homályban.
- David! - szólt Marinville. - Készen vagyunk!
- A papám is? - kétkedett a hang.
- Én is a priccs alatt vagyok - válaszolta Ralph. - Fiam, legyél óvatos! Ha... - a hangja meg-remegett, azután erőt vett magán. - Ha rád ugrik, ne engedd el a fegyvert, hanem igyekezz hasba lőni. - Hirtelen riadalommal kidugta a fejét a priccs alól. - Egyáltalán töltve van az a fegyver? Biztos vagy benne?
- Igen, biztos. - Elhallgatott. - Még mindig ott van az ajtó előtt?
- Igen! - kiáltotta Mary.
A prérifarkas még egyet lépett előre. A fejét lehajtotta, és folyamatosan morgott, mint egy alapjáraton levő csónakmotor. A fülét hegyezte, valahányszor David megszólalt az ajtó túloldalán.
- Oké, letérdeltem - mondta a gyerek. Mary most sokkal tisztábban hallotta a hangjában az idegességet. Az önuralma határán járhatott. - Megint számolni kezdek! Ha öthöz érek, húzódjanak annyira össze, amennyire bírnak! Én... nem szeretnék bárkit is véletlenül megsebesíteni.
- Emlékezz, fölfelé lőj! - figyelmeztette az állatorvos. - Ne nagyon, csak egy kicsit. Rend-ben?
- Mert ugrani fog. Igen, emlékszem. Egy... kettő...
Odakint kis időre alábbhagyott a szél. A csöndben Mary két dolgot hallott nagyon világosan: az állat mély morgását és a saját vérének lüktetését a fülében. Ha David lő és nem talál, vagy le-blokkol és egyáltalán nem lő, akkor a prérifarkas valószínűleg megöli. És ha az őrült zsaru visszajön, akkor valamennyien meghalnak.
- ..három... - remegő hangja ugyanolyan kísérteties volt, mint az apjáé - ...négy... öt.
Az ajtókilincs elfordult.

2

Johnny Marinville-nek olyan volt, mintha visszakerült volna Vietnamba, ahol gyilkos dolgok történtek megszokhatatlanul szédítő sebességgel. Nem sokat remélt a sráctól, bár biztosan képes lesz összevissza lövöldözni, kivéve Cukipofa oldalát, de hát a srác volt minden reményük. Maryhez hasonlóan neki is az volt a véleménye, hogy ha nem kerülnek ki innen, mire a zsaru visszajön, akkor nekik végük.
A gyereknek sikerült elképesztenie.
Először is nem kivágta az ajtót, hogy az a falról visszapattanva elzárja a kilövés szögét, ha-nem csak megtaszította. Térdelt, fel volt öltözve, de az arca még mindig zöld volt az Ír Tavasztól, és a szemét nagyon nagyra nyitotta. Az ajtó még ki se nyílt, amikor a bal keze mellett a jobbjával is megragadta a pisztoly markolatát, amit Johnny 45-ösnek saccolt. Meglehetősen nagy fegyver ilyen kis gyereknek. Mellmagasságban tartotta, a cső enyhe szögben fölfelé nézett. Az arca komoly, sőt buzgó volt.
A prérifarkas, amely talán a túlnani hang ellenére sem számított rá, hogy az ajtó kinyílik, fél lépést hátrált, majd elrugaszkodott és vicsorogva ráugrott a kisfiúra. Johnny szerint az a kis hátrálás pecsételte meg a sorsát: időt adott a gyereknek, hogy felkészüljön. David kétszer tüzelt, kivárt, hogy a pisztoly hátrarúgjon, majd visszatérjen eredeti helyzetébe, mielőtt másodszor is meghúzta volna a ravaszt. A lövések fülsiketítőek voltak a zárt térben. Ekkor a prérifarkas, amely a két lövés között már a levegőben volt, nekiütközött Davidnek és hanyatt lökte.
Az apja fölüvöltött, kievickélt a priccse alól. A kisfiú mintha dulakodott volna az állattal az ajtó mögötti lépcsőpihenőben, de Johnny alig hitte, hogy a kojotban maradt volna elegendő erő a harchoz; hallotta a golyók becsapódását, a deszkapadlót és az asztalt megfestette az állat vére.
- David! David! Lődd hasba! - ordította az apa, föl-le szökdécselve aggodalmában.
A gyerek lövés helyett úgy tűrte le magáról a prérifarkast, akár egy kabátot, amelybe bele-gabalyodott. Arrébb csúszott, és megzavarodva bámult maga elé. Pólója elejét vér és szőrszálak mocskolták. A falig hátrált, annak támaszkodva sikerült lábra állnia. Közben a fegyvert nézte, lát-hatólag döbbenten, hogy még mindig ott van a kezében.
- Jól vagyok, papa, nyugodj meg. Elintéztem, belém se csípett. - Végighúzta ujjait a mellén, fegyvert tartó kezén, mintha magát is meg kellene győznie. Azután a prérifarkasra nézett. Még élt, hörögve kapkodta a levegőt, feje az első lépcsőfokra lógott. Marja helyén már csak egy hatalmas, vérző üreg maradt.
David fél térdre rogyott mellette, a 45-ös csövét a lelógó fejhez nyomta, azután elfordította a tekintetét. Johnny látta, hogy a srác görcsösen lehunyja a szemét, és szörnyen megsajnálta. Saját gyerekeiben nem sok öröme tellett - a gyerekek hajlamosak az első húsz évben fárasztóan kiborítani, a második húszban lekezelni a szüleiket -, de egy ilyet, mint ez, talán szívesen elviselt volna maga mellett. Volt játékstílusa, ahogy a kosarasok mondják.
Talán még én is mellé térdelnék lefekvéskor, gondolta Johnny. Francot, bárki megtenné. Nézd csak az eredményt.
Még mindig roppant kelletlen képpel - annak a gyereknek a fintorával, aki tudja, hogy meg kell ennie a májat, mielőtt kimehetne játszani - harmadszor is meghúzta a ravaszt. A lövés ugyan-akkorát szólt, de valahogy nem volt annyira éles. Az állat teste ugrott egyet. Csipkefinomságú vér-cseppek legyezője nyílt a lépcsőház korlátján. A hörgő zihálás elhallgatott. A gyerek kinyitotta a szemét és lenézett művére.
- Köszönöm, Uram - mondta halk, fakó hangon. - Bár rémes volt. Tényleg félelmes.
- Jó munkát végeztél, fiam! - szólalt meg Billingsley.
David fölállt, bekullogott a fogdába. Az apjára nézett. Ralph kinyújtotta a kezét. David oda-szaladt hozzá, és sírva engedte, hogy az apja sután átölelje a közöttük levő rácsokon át.
- Féltettelek, fiam - mondta Ralph. - Azért mondtam, hogy eredj innét. Ugye tudtad?
- Igen, papa. - Még hangosabban sírt, és Johnny, még mielőtt a gyerek folytathatta volna, észbe kapott, hogy nem a bolhafészket siratja. - Süti egy fo-fo-fogason volt odalent. Meg más-más-mások is. Levettem. A többieket nem tudtam, azok fe-felnőttek, de Sütit levettem. Én-énekeltem... énekeltem neki, h-h...
Próbálta folytatni, de a szavak belevesztek a hisztérikus, kimerült zokogásba. A rácsok közé nyomta az arcát, az apja a hátát simogatta, úgy nyugtatgatta, hogy csitt, David biztosan mindent megtett Kirstenért, amit tehetett, és hogy jól csinálta a dolgát.
Johnny nézte az óráját, és egy teljes percet hagyott nekik - a gyerek megérdemelt ennyit, már csak azért is, ahogy kinyitotta azt az átkozott ajtót, holott tudta, hogy a másik oldalon egy vadállat várakozik -, azután a nevén szólította. David nem nézett körül, ezért másodszor is szólította, ezúttal hangosabban. Ekkor végre körülnézett. A szeme vörös volt, patakzott a könnye.
- Ide figyelj, öcsi, tudom, hogy sok mindenen mentél keresztül - mondta Johnny -, és ha élve kerülünk ki innen, én leszek az első, aki aláírja a kérelmet, hogy kapjál Ezüstcsillagot. De most el kell tűnnünk. Entragian már jöhet visszafelé. Ha a közelben jár, akkor valószínűleg hallotta a lövéseket. Ha nálad a kulcs, akkor itt az ideje, hogy kipróbáld.
David előhúzott a zsebéből egy nagy köteg kulcsot, és kikeresett egyet, amely szakasztott úgy nézett ki, mint az Entragian által használt. Beillesztette apja cellájának ajtajába. Semmi sem történt. Mary csalódottan fölkiáltott, és rávágott a cellája vasrúdjára.
- A másik irányba - mondta Johnny. - Fordítsd meg.
David megfordította a kulcsot, és ismét bedugta a lyukba. Ez alkalommal hangosan kattant - szinte csattant -, és a cellaajtó kinyílt.
- Igen! - kiáltotta Mary - Ó, igen!
Ralph kirontott, karjába kapta a fiát, és most nem volt közöttük a rács. Amikor David meg-csókolta apja feldagadt bal arcát, Ralph Carver följajdult fájdalmában, ugyanakkor nevetett is. Johnny szerint a legrendkívülibb hang volt, amit valaha hallott, olyan, amelyet sohasem lehet visz-szaadni könyvben; az ilyen hang, akárcsak a fiát néző Ralph Carver arckifejezése, túl van a szavakba foglalhatóság határán.

3

Ralph elvette a mesterkulcsot a fiától, és kinyitotta a többi cellát. Mind kijöttek, és ott álltak kis csoportban az őrség asztalánál: Mary New Yorkból, Ralph és David Ohióból, Johnny Connecti-cutból, az öreg Tom Billingsley pedig Nevadából. Úgy néztek egymásra, mint egy vonatbaleset túl-élői.
- Tűnjünk innen - mondta Johnny. Látta, hogy a gyerek odaadja a fegyvert az apjának. - Tud vele lőni, Mr. Carver? El tudja sütni?
- Mindkettőre igen a válaszom - felelte Ralph. - Gyerünk.
David kezét fogva ő lépett ki elsőnek az ajtón. Mary jött utánuk, aztán Billingsley. Johnny volt a hátvéd. Ahogy átlépte a kojotot, látta, hogy az utolsó lövés szétroncsolta az állat fejét. Nem tudta, hogy a gyerek apja képes lett volna-e rá. Azt se tudta, vajon ő meg bírta volna-e tenni.
A lépcső tövében David szólt, hogy álljanak meg. Az üvegajtók megfeketedtek; leszállt az este. A szél dühös elkárhozottként visított.
- Nem fogják elhinni, pedig igaz - mondta a kisfiú, azután elmesélte, mit látott az utca túlol-dalán.
- Meglátod, lakozik a keselyű a prérifarkassal - bámult ki Johnny az üvegen. - Benne van a Bibliában. Jamaicaiak, harmadik rész.
- Szerintem ez nem vicc - jegyezte meg Ralph.
- Szerintem se - válaszolta Johnny. - Túlságosan olyan ízű, mintha a zsaru mondta volna. - Látta odakint a házak körvonalait, alkalmanként egy elbukfencező ördögszekeret, azonkívül semmit. Na és? Számít az, ha akár egy falka vérfarkas ácsorog odakint a helyi biliárdterem előtt, és cracket szipuzva figyelik a menekülőket? Semmi esetre sem maradhatnak itt. Entragian visszajön, az ilyen alakok mindig visszajönnek.
Nincsenek ilyen alakok, suttogta tudata. A világ fennállása óta nem voltak ilyen alakok, és ezt te is tudod.
Lehet, hogy tudja, de ez egy fikarcnyit sem változtat a dolgok állásán. El kell tűnniük innen.
- Én hiszek neked - mondta Mary Davidnek. Gyerünk! - nézett Johnnyra. - Menjünk be a rendőrfőnök irodájába, vagy akárhogy hívják is.
- Miért?
- Lámpákért és fegyverekért. Maga jön, Mr. Billingsley?
A doki megrázta a fejét.
- David, ideadnád a kulcsokat?
A gyerek odanyújtotta; Mary a farmerja zsebébe gyömöszölte őket. - Tarsd nyitva a szemed - mondta. David bólintott. Mary kézen fogta Johnnyt - jéghidegek voltak az ujjai -, és maga után von-szolta a hivatalba.
Marinville meglátta a falra festékszórózott szöveget. EBBEN A NÉMASÁGBAN VALAMI FÖLMERÜLHET mutatta. - Mit gondol, ez mit jelent?
- Nem tudom, nem is érdekel. Én csak el akarok jutni valahová, ahol villany van és emberek meg telefon, és tudunk...
Beszéd közben jobbra fordult, tekintete különösebb érdeklődés nélkül átsiklott a magas ab-lakok alatt a függönyből hajtogatott zöld batyun (a belecsomagolt alak túl kicsi volt, hogy fölismer-je). Azután meglátta a falra akasztott hullákat. Elakadt a lélegzete, összegörnyedt, mint akit gyo-morszájon vágtak, majd megfordult, hogy elrohanjon. Johnny elkapta, de egy pillanatra biztosra vette, hogy az asszony kitépi magát a markából. Sok erő bújt meg abban a törékeny testben.
- Ne! - kiáltott rá, és megrázta, félig-meddig mérgében. Szégyenkezett miatta, de nem tudta teljesen elfojtani: - Ne, segítenie kell nekem! Ne nézzen rájuk!
- De hát az egyik Peter!
- És ő halott. Sajnálom, de az. Mi pedig nem. Egyelőre. Ne nézzen rá. Gyerünk.
Gyorsan odavezette a VÁROSI MEGBÍZOTT feliratú szobához, miközben azt próbálta ki-agyalni, mitévők legyenek. Még egy beteges vonása volt ennek az élménynek: kezdett begerjedni Mary Jacksonra. Ott reszketett a karjában, épp a keze fölött érezte melle puhaságát, és megkívánta. Az asszony férje ott van mögöttük kiakasztva, mint egy kurva kabát, erre ő itt meredezik, méghozzá a lehetséges prosztatapanaszaihoz képest egész rendesen. Terrynek végig igaza volt, gondolta. Én egy seggfej vagyok.
- Jöjjön! - hívta, és magához szorította az asszonyt, reményei szerint testvéries öleléssel. - Ha az a gyerek képes volt arra, amit megtett, akkor maga is kibírja. Tudom, hogy képes rá. Szedje össze magát, Mary.
Az asszony mélyet lélegzett. - Igyekszem.
- Jóságos é... a fenébe! Újabb kis gubanc. Mondanám, hogy ne nézzen oda, de azt hiszem, kicsit már túljutottunk a finnyásságon.
Mary rápillantott a városi megbízott elterült hullájára, és harákolt.
- A kisfiú... David... Jézusom... hogy volt képes erre?
- Nem tudom - válaszolta Johnny. - Az biztos, hogy nem mindennapi gyerek. Nyilván ő lökte ki Jim seriffet a székéből, amikor a kulcsait kereste. Átnézne a szomszéd irodába a tűzoltópa-rancsnokhoz? Gyorsabb, ha egyszerre tudjuk le mindkettőt.
- Igen.
- Készüljön föl; ha Bob tűzoltóparancsnok itthon volt, amikor Entragian fölrobbant, akkor valószínűleg ugyanolyan halott, mint a többi.
- Nem lesz baj. Fogja ezeket.
Mary odaadta a férfinak a kulcsokat, azután odament az ajtóhoz, amely felirata szerint a TŰZOLTÓPARANCSNOK-hoz vezetett. Johnny látta, mennyire szeretne ránézni a férjére, aztán mégis lesüti a szemét. Bólintott, és megpróbált némi szellemi bátorítást sugározni feléje: okos lány, okos ötlet. Mary elfordította a tűzoltóparancsnok irodájának kilincsét, majd tétován belökte, mintha álcázott csapdától tartana. Benézett, fújt egyet, és fölemelt hüvelykujjal intett Johnny felé.
- Három dologra van szükségünk, Mary: lámpákra, fegyverekre és bármilyen autókulcsra, amit talál. Rendben?
- Rendben.
Johnny bement a rendőr irodájába, közben gyorsan átvizsgálta a kulcskarikát, amelyet David hozott magával. Volt rajta egy sorozat GM-autókulcs, sejtelme szerint ahhoz a kocsihoz, amellyel Entragian hurcolta őt ide. Nagyon jó lenne, ha kint állna a parkolóban, de Johnny nem hitt ebben. Nem sokkal azután, hogy az őrült eltűnt Carver feleségével, hallotta, amint beindul egy motor.
Az íróasztal fiókjai be voltak zárva, de a középső nagy fiókhoz való kulcs illett valamennyi zárba. Az egyikben talált egy zseblámpát, egy másikban pedig egy RUGER feliratú, lezárt kazettát. Belepróbált néhány apró kulcsot a zárba, de egy se nyitotta.
Magával vigye egyáltalán? Talán. Ha nem találnak más fegyvert.
Átment a szobán, megállt, hogy kinézzen az ablakon. Nem látott mást, mint kavargó homo-kot. Valószínűleg nem is volt más látnivaló. Istenem, miért nem az államközi műutat választotta?
Ezt olyan viccesnek találta, hogy magában vihogott, miközben a Reed íróasztala mögötti be-zárt ajtóra pillantott. Ez úgy hangzott, mintha egy dilinyós mondta volna, gondolta. Csak semmi Csatangolások Harleyval; ha élve kikerülsz innen, akkor fontolóra veheted, hogy inkább Kalando-zások egy gyogyóssal legyen a címe.
Ettől még jobban nevetett. Egyik kezét a szája elé kapta, hogy elfojtsa vihogását, és kinyitot-ta az ajtót. A nevetés rögtön abbamaradt. Egy halott nő ült a csizmák és cipők között, félig elbújva a lelógó kabátok és tartalék egyenruhák alá. Az öltözőfülke oldalának támasztották, és olyan ruhát viselt, amit Johnny a szabvány titkárnői uniformisnak képzelt: szűkített szárú nadrágot, de nem farmert, selyemblúzt, bal mellén összefont, hímzett rózsákkal díszítve. Mintha álmélkodón tágra nyitott szemekkel bámult volna rá, de ez csak érzékcsalódás volt.
Azért, mert szemre számítottál, gondolta, nem pedig nagy, vörös gödrökre, ott, ahol lenni szokott.
Leküzdötte a vágyat, hogy becsapja az ajtót, inkább félrehúzta a ruhákat, hogy láthassa a hátsó falat. Jó ötletnek bizonyult. Hátul fél tucat karabélyt és egy puskát talált egy fegyverállvá-nyon. Az állvány egyik rekesze, jobbról a harmadik, üres volt. Johnny sejtette, hogy annak a puská-nak a helye, amellyel Entragian célba vette őt.
- Mi a szent szar, telitalálat! - kiáltotta, és belépett az öltözőfülkébe. Terpeszben állt a halott előtt, de ez nagyon kínos érzéseket keltett benne; egyszer egy olyan nő szopta le, aki majdnem ilyen testhelyzetben támaszkodott egy hálószoba falának. Egy East Hampton-i bulin történt. Spielberg is ott volt. Meg Joyce Carol Oates.
Hátralépett, egyik lábát rátette a hulla vállára és meglökte. A nő lassan, mereven jobbra dőlt, miközben olyan döbbenten meredt rá hatalmas vörös szemgödreivel, mintha azon csodálkozna, hogy egy ilyen kulturált hapsi, az ég szerelmére, a Nemzeti Írói Nagydíj nyertese idáig süllyedhet, képes felrúgni egy hölgyet az öltözőszekrényben! Ahogy eldőlt, fürtjei végigsiklottak a falon.
- Bocs, hölgyem - mondta Johnny -, de higgye el, jobb így mindkettőnknek.
A fegyvereket a sátorvasakon átvezetett kábeldarab rögzítette, amelyet gyűrűs csavarral rög-zítettek az öltözőfülke oldalához. Johnny remélte, hogy több szerencséje lesz a kábel lakatjával, mint a Ruger feliratú dobozzal.
A harmadik kulcs nyitotta a lakatot. Egy rántással kitépte a kábelt a sátorvasakból, olyan erővel, hogy az egyik fegyver, egy Remington kidőlt. Elkapta, megfordult... és Maryt pillantotta meg maga mögött. Johnny fojtottan felnyögött, ami sikoly lett volna, ha nincs annyira megrémülve. A szíve megállt, és egy hosszú pillanatig biztosra vette, hogy nem is indul meg többé; már halott lesz a rémülettől, mire rázuhan a selyemblúzos hullára. Azután, hála Istennek, ismét megindult. Öklével a mellére csapott, pontosan a bal mellbimbója fölött (oda, ahol valaha kemény volt, de ma már nem annyira), csak hogy megmutassa a benti pumpának, ki a főnök.
- Ezt ne csinálja többé! - mondta Marynek, igyekezve, hogy ne ziháljon. - Mi ütött magába?
- Azt hittem, hallja, hogy jövök. - Nem látszott valami együttérzőnek. Egy golfzsák - igen, az! - lógott a vállán. Egy skót mintás golfzsák. Ránézett az öltözőfülkében heverő holttestre. - A tűzoltófőnök szekrényében is van egy halott. Egy férfi.
- Megnézte, mi hiányzik róla? - A szíve még mindig vágtatott, csak most talán már nem olyan gyorsan.
- Maga aztán sohasem hagyja abba, mi?
- Bassza meg, Mary, igyekszem humorizálni, hogy el ne patkoljak itt! Minden martini, amit életemben megittam, itt ugrál a szívemben. Krisztusom, jól megijesztett!
- Sajnálom, de sietnünk kell. Bármikor visszajöhet.
- Ez a gondolat sohasem járta meg szegény elmémet. Itt van, fogja. És legyen óvatos. - Az asszony kezébe nyomta a Remingtont, közben egy régi Tom Waits-dalra gondolt. Fekete varjú 30-06-os sörétje, énekelte Waits karcos és valahogy kísérteties hangján. Lehűti a lelkesedésed.
- Mennyire óvatosan? Töltve van?
- Még arra sem emlékszem, hol kell megnézni. Voltam egy vietnami körutazáson, de csak újságíróként. És az is régen volt. Azóta csak a moziban láttam lövöldözést. Majd később kitotózzuk, rendben?
Mary óvatosan beletette a puskát a golfzsákba.
- Két zseblámpát találtam. Mindkettő működik. Az egyik hosszú, kézi fényszóró, jó erős.
- Helyes. - Johnny odaadta neki azt a zseblámpát, amit ő talált.
- A zsák az ajtó belső lapjára volt akasztva - mondta Mary, miközben behajította a zseblám-pát. - A tűzoltóparancsnokot... ha ő volt az... szóval az egyik ütőt belenyomták a feje tetejébe. Lefe-lé. Úgy, mintha... nyársra húzták volna.
Johnny felkapott két további karabélyt meg a puskát, és a fegyverekkel a karjában megfor-dult. Ha az a diófa dobozka a padlón, a polc alatt lőszert tartalmaz, ahogy feltételezte, akkor minden rendben; minden felnőttnek jut puska vagy karabély. A gyereknél maradhat Jim seriff 45-öse. A kutya úristenit, felőle olyan fegyvert kérhet a kölyök, amilyet akar. Mostanáig legalábbis David Carver volt az egyetlen, aki bebizonyította, hogy tudja is használni a fegyvert, ha kell. - Sajnálom, hogy ilyet kellett látnia - mondta, miközben segített Marynek elhelyezni a fegyvereket a golfzsákban.
Az asszony türelmetlenül rázta a fejét, mintha nem érdekelné a dolog. - Mennyi erő kell eh-hez? Hogy lenyomja a golfütő nyelét egy ember fején és nyakán át, egyenesen a mellkasáig? Hogy addig nyomja lefelé, amíg nem látszik belőle más, csak az ütő feje, mint... mint egy kis kalap vagy micsoda.
- Nem tudom. Gondolom, sok. Bár Entragian egy benga állat. - Tényleg az, de most, hogy Mary rákérdezett, nagyon különösnek látszott.
- Az egésznek a brutalitása a legrémítőbb - mondta az asszony. - Ez a vadság. Az a nő az öl-tözőfülkében... kivájták a szemét, ugye?
- Igen.
- Carverék kislánya... amit Peterrel művelt, mikor többször egymás után hasba lőtte... azok az emberek, akik odakint lógnak, mint a szarvasok vadászidényben... érti, mit akarok mondani.
- Persze. - És a többit még nem is kapiskálod, Mary, gondolta. Nemcsak sorozatgyilkos, ha-nem Dolittle doktor Bram Stoker féle változatban.
Az asszony riadtan körülnézett, amikor különösen erős szélroham rázta meg az épületet.
- Nem az a fontos, hová megyünk, csak innen el. Menjünk már, az isten szerelmére!
- Máris, még harminc másodperc, rendben?
Letérdelt a halott lába mellé, orrát vérszag és parfümillat csapta meg. Ismét végignézte a kulcskarikát, és majdnem utolsóként rábukkant arra, amelyik csakugyan illett a kicsi, ám rendkívül jól ellátott lőszerszekrénybe. Kiszedett nyolc-kilenc doboz lőszert, amelyek remélhetőleg passzolnak az összeszedett fegyverekbe, és azokat is beledobta a golfzsákba.
- Ezt sohasem leszek képes elvinni - mondta Mary.
- Semmi baj, majd én.
De neki sem ment. Szégyenkezett, amikor kiderült, hogy föl sem tudja emelni a golfzsákot a padlóról, arról nem beszélve, hogy a vállára vesse. Ha ez a hülye nem ijeszt meg ennyire, gondolta, aztán ki kellett nevetnie magát. De igazán.
- Min vigyorog? - kérdezte élesen az asszony.
- Semmin. - Eltüntette a vigyort. - Tessék, kapja el a hevedert. Segítsen húzni.
Együtt vonszolták a zsákot a padlón. Mary lehorgasztotta a fejét, a fegyvercsövek kiálló acélcsokrát bámulta, miközben megkerülték a pultot és az ajtó felé hátráltak. Johnny egyetlen pil-lantást vetett a lógó hullákra és elgondolta: A vihar, az út menti prérifarkasok díszőrsége, a kojot a fogdában, a keselyűk, a halottak. Milyen vigasztaló lenne azt hinni, hogy az egész egy álomországi kaland. De nem az; csak egyszer kell beszippantania saját izzadságának szagát orrának eldugult, fájó csatornáján, hogy elhiggye. Itt valami történik, ami túl van mindenen, amiben hitt - amit bármikor hihetőnek hitt -, és ez nem álom.
- Ez az, ne nézzen föl - zihálta.
- Nem nézek, ne aggódjon - válaszolta Mary. Johnny örült, amikor hallotta, hogy ő is liheg kissé.
Kint a folyosón még veszettebbül dudált a szél. Ralph az ajtóban állt, a fia vállát átölelve bámult kifelé. Az öreg fickó ott állt mögöttük. Mindnyájan odafordultak Johnnyékhoz.
- Egy motort hallottunk - mondta azonnal David.
- Úgy véljük - helyesbített Ralph.
- A terepjárót? - kérdezte Mary. Előhúzta az egyik karabélyt a golfzsákból. Billingsley finto-rogva tolta el magától az imbolygó fegyvercsövet.
- Még abban sem vagyok biztos, hogy motor volt - mondta Ralph. - A szél...
- Nem a szél volt! - vágott közbe David.
- Láttak fényszórókat? - kérdezte Johnny.
David megrázta a fejét. - Nem, de a homok olyan sűrűn kavarog.
Johnny a Mary kezében levő puskáról (csöve most igen helyesen a padlóra mutatott) a zsák-ból kimeredő többi fegyverre, majd Ralphra pillantott. Ralph vállat vont, és az öregemberre nézett.
Billingsley viszonozta a pillantást és felsóhajtott.
- Na, gyerünk, rakjuk ki - mondta. - Lássuk, mit hoztak.
- Nem várhat ez? - kérdezte Mary. - Ha az a pszichopata visszajön...
- A fiam azt mondja, még több kojotot látott odakint - szólt Ralph Carver. - Nem kockáztat-hatjuk, hogy nekünk essenek, asszonyom.
- Utoljára mondom, Mary és nem asszonyom! - vágta rá ő csípősen. - Jó, rendben. De sietve!
Johnny és Ralph tartották a zsákot, miközben Billingsley kihúzgálta a karabélyokat és oda-adogatta őket Davidnek. - Rakd őket sorba - mondta, és David így is tett, szépen felsorakoztatta a fegyvereket a lépcső tövében, ahol megvilágította őket az irodai villany.
Ralph fölemelte a zsákot és szájjal lefelé fordította. Johnny és Mary elkapták a kihulló elem-lámpákat és a lőszeres dobozokat. Az öregember odaadta a lőszert Davidnek, egyszerre egy dobozt, megmondva, melyiket melyik fegyver mellé tegye. Mire végeztek, három doboz került a Remington mellé, a sor végén levő puskához pedig egy sem. - Semmit sem hoztak, ami passzolna ehhez a Mossberghez - állapította meg az állatorvos. - Ez fene jó fegyver, de a töltényűrje 22-es. Vissza-mennek megnézni, nincs-e 22-es lőszer?
- Nem! - vágta rá azonnal Mary.
Johnny dühösen meredt rá. Nem szerette azokat a nőket, akik válaszoltak a neki címzett kér-désekre. Aztán legyintett. Igaza van. - Nincs idő - válaszolta Billingsleynek. - Azért magunkkal visszük. Valakinek csak lesz a városban 22-es tölténye. Hozza maga, Mary.
- Nem, köszönöm - válaszolta az asszony hidegen, és kiválasztotta azt a puskát, amelyet az állatorvos tizenkettes kaliberű Rossinak nevezett. - Ha bunkóként kell használni tűzfegyver helyett, akkor inkább férfi suhogtassa. Nincs igazam?
Johnny rájött, hogy csőbe húzták, méghozzá könnyen. Te kurva!, gondolta, és ki is mondta volna hangosan, akár ott lóg a férje, akár nem, ha ugyanabban a pillanatban David Carver föl nem kiált - Teherautó! -, és ki nem rohan a városi tanács üvegajtaján.
Mindnyájan hallották egy ideje a szél üvöltését, érezték, hogyan rázza körülöttük az épületet, de egyikük sem készült föl igazán arra a vad szélrohamra, amelyik kitépte az ajtót David kezéből, és akkora erővel vágta a falhoz, hogy az üveg megrepedt. Az előtér faliújságjára rajzszögezett hirdetések zizegtek. Némelyik elszabadult, és libegett fölfelé a lépcsőházban. Homokfátyol repült be, marta Johnny arcát. Felemelte a kezét, hogy megvédje a szemét, de véletlenül az orrát ütötte meg. Felordított fájdalmában.
- David! - kiáltotta Ralph, és megragadta fia pólóját. Elkésett. A fiú kirohant az üvöltő sötét-be, ügyet se vetett rá, mi várhatja odakint. És most már Johnny is megértette, mi indította el Davi-det: reflektorok bukkantak föl. Forgó reflektorok, amelyek jobbról balra végigsöpörtek az utcán, mintha kardáncsuklóra lennének szerelve. Homok táncolt vadul a mozgó fénysugarak kévéjében.
- Hé! - kiáltotta David a karját lengetve. - Hé, maga! Maga a kocsiban!
A fényszórók zsugorodni kezdtek. Johnny fölkapta az egyik zseblámpát a földről, és kiro-hant Carverék után. A szél úgy nekitámadt, hogy megtántorodott, a kilincsbe kapaszkodott, nehogy leguruljon a lépcsőn.
David az út közepére rohant, vállát megrogyasztva tért ki egy sebesen mozgó, sötét tárgy elől, amelyet Johnny először keselyűnek hitt. Amikor fölkapcsolta a zseblámpát, látta, hogy csak ördögszekér.
A távolodó hátsó lámpák irányába fordította a zseblámpát, és ívben ide-oda lengette, réssé húzva szemét a homok miatt. A fény siralmasan gyengének tűnt a homoktól sűrű sötétségben.
- HÉ! - sikoltotta David. Az apja ott állt mögötte, revolverrel a kezében, és egyszerre próbált mindenfelé nézni, akár egy veszélyt szimatoló elnöki testőr. - HÉ, GYERTEK VISSZA!
A hátsó lámpák távolodtak, északnak tartottak az 50-es főút felé. A közlekedési lámpa tán-colt a szélben, hunyorgó fényénél Johnny láthatta egy pillanatra a zsugorodó autót. Furgon volt, a hátulján valami felírás. Nem tudta elolvasni, túl sok homok örvénylett a levegőben.
- Gyertek vissza! - kiáltotta. - Elment!
A kisfiú még egy pillanatig állt az utcán, és arrafelé nézett, amerre a hátsó lámpák eltűntek. A válla megroskadt. Az apja megérintette a kezét.
- Gyere, David. Nincs szükségünk arra a kocsira. Van elég a városban. Csak találunk valakit, aki segít nekünk és...
Elhalt a hangja, körültekintett, és meglátta, amit Johnny már látott. A város sötét volt. Ez azt is jelenthette, hogy az emberek meglapultak, mert tudják, mi történt, és elbújnak az őrült elől, amíg megjön a segítség. Logikus is volt, de Johnny a szíve mélyén nem így érezte.
Ő olyannak érezte a várost, mint egy temetőt. David és az apja elindultak vissza a lépcső fe-lé, a kisfiú szomorúan lógatta a fejét, a férfi még mindig gondterhelten nézegetett. Mary az ajtóból figyelte közeledésüket. Johnny rendkívül szépnek találta szélben lobogó hajával.
A kocsi, Johnny. Volt valami azzal a furgonnal? Ugye volt?, szólalt meg Terry hangja.
Üvöltés csapott fel a szeles sötétségben. Gúnyos üvöltés volt, szinte hahota, és mindenfelől hallatszott. Johnny alig érzékelte. Igen, volt valami azzal a furgonnal. Határozottan. A mérete, a fel-irat meg a külseje, még ilyen sötétben is, a homokon át. Valami...
- A francba! - ordította el magát, és ismét a mellére csapott. Nem a szíve miatt, most nem, hanem a zsebére, amely nem volt többé. Lelki szemével látta, hogy a prérifarkas ide-oda cibálja drága motoroszubbonyát, elszakítja a varrásnál, a négy égtáj felé szórva a zsebek tartalmát, közte...
- Tessék? - kérdezte Mary, akit megriasztott a férfi arca. - Tessék?
- Jobb lesz, ha mindnyájan visszajönnek, amíg meg nem töltjük ezeket a fegyvereket - mondta Billingsley -, hacsak nem akarják, hogy valami féreg magukra támadjon.
Johnny ebből is alig hallott valamit. A szeles sötétségben távolodó furgon hátuljára a Rydert is írhatták. Logikus, ugye? Steve Ames őt keresi. Bedugta a fejét Desperationbe, nem talált semmit, és most kifelé tart a városból, hogy másutt keresse.
Elrohant a meghökkent Billingsley mellett, aki fél térdre ereszkedve töltötte a puskákat, és fölszáguldott a fogdába, David Carver istenéhez imádkozva, hogy épségben meglegyen a mobiltele-fonja.

4

Ha normális a helyzet, mondta Steve Ames, ha normálisnak tűnik... akkor ott jelentjük az eseményeket. De ha bármit látunk, ami a legkisebb mértékben is arra utal, hogy baj van, akkor rög-vest indulunk Elybe.
Es most, amikor a Ryder alapjáratban zümmögött az egyetlen desperationi kereszteződésben villogó közlekedési lámpa alatt, Cynthia kinyújtotta a kezét és megrángatta Steve ingét.
- Ideje indulni Elybe - jelezte, és kimutatott az ablakon, a nyugati irányú keresztutcába. - Bringák vannak ott az úttesten, látod? Öreg nagyanyám szokta volt mondogatni, hogy a bringa az úttesten ugyanolyan rossz előjel, mint a törött tükör vagy a kalap az ágyon. Akkor ideje felszívódni.
- Mondta öreganyád, mi?
- Nem is volt öreganyám, én legalábbis nem ismertem egyiket se, de te használd az eszedet. Mit keresnek azok ott? Miért hagyná bárki is odakint a drótszamarát ilyen viharban? Hát nem látod, hogy milyen baljós ez az egész?
A fiú a biciklikre nézett - az oldalukon hevertek, mintha a szél döntötte volna el őket -, az-után végigtekintett a kelet-nyugati keresztutcán.
- Igen, de az emberek otthon vannak. Ég a villany - mutatta.
Cynthia is látta a fényeket néhány házban, de valahogy mintha olyan vaktában égtek volna. És...
- A bányairodában is volt világítás - vitatkozott. - Mellesleg nézd csak meg jól: a legtöbb ház sötét. Vajon miért? Gondolkodtál rajta? - Hallotta, hogy gúnyos él lopakodik a hangjába, nem tetszett neki, de nem tudta magát leállítani. - Gondolod, hogy a legtöbb helyi tahó buszra szállt, hogy megnézze a desperationi Degeneráltak és az austini Agyalágyultak meccsét? Nagy sivatagi rangadó? A rég várt... hé, mit csinálsz?
Felesleges volt kérdeznie. A fiú nyugatnak fordult a kereszteződésben. Ördögszekér gördült neki a kocsinak, mintha egy háromdimenziós filmből ugrott volna rájuk valami. Cynthia fölkiáltott, egyik kezét az arca elé kapta. Az ördögszekér nekiment a szélvédőnek, pattant egyet, végigkaristolt a tetőn, azután eltűnt.
- Ez hülyeség - mondta a lány. - És veszélyes is.
Steve kurta pillantást vetett rá, mosolygott és bólintott. Cynthiának dühösnek kellett volna lennie, amiért Steve képes egy ilyen percben mosolyogni, mégse tette. Nehéz dühösnek lenni egy olyan emberre, aki ilyenkor is képes vidulni. Cynthia tudta, hogy felerészt ez okozza a bajait. Ahogy Gert Kinshaw szokta volt mondani a menhelyen, az, aki nem tanul a múltból, az bizony könnyen ismét ráfaraghat. Steve Ames nem olyan embernek látszik, aki az öklét használná egy nővel szemben, de nem ez az egyetlen módja, amivel egy férfi bánthat egy nőt. Rendesen lehet bántani mosollyal is, ha olyan szépen mosolyognak rád, hogy simán követed őket az oroszlán szájába.
- Ha tudod, hogy veszélyes, akkor miért csinálod, Lubbock?
- Mert találnunk kell egy működő telefont, és mert nem tetszik nekem, amit érzek. Már csaknem besötétedett, és én egész életemben egyszer se cidriztem ilyen pocsékul. Nem akarom, hogy a cidri parancsoljon nekem. Figyelj, csak megnéznék egypár házat. Te maradhatsz a furgonban is.
- A jó büdös... hé, figyelj csak! Ott! - Egy léckerítésre mutatott, amelynek egy kidöntött da-rabja gerendavázas házikó gyepén hevert. A reflektorok nyers fényénél lehetetlen volt megállapítani, milyen színű a ház, de Cynthia gond nélkül észrevehette a kidőlt kerítésen végigvonuló kerék-nyomokat; túl tisztán látszottak, nem lehetett eltéveszteni.
- Egy részeg sofőr csinálhatta - állapította meg a fiú. - Két kocsmát is láttam, pedig még kö-rül sem néztem. - Cynthia ezt ostobaságnak tartotta, de egyre jobban tetszett neki a texasi kiejtés. Újabb rossz jel.
- Ugyan, Steve, szedd már össze az eszed! - Felcsapó kojotüvöltés szolgáltatott ellenpontot az éjszakai szélnek. Cynthia ismét közelebb húzódott a fiúhoz. - Jézusom, de utálom! Mi lelte eze-ket?
- Nem tudom.
Steve alig tízmérföldes sebességgel mászott, hogy megállhasson, még mielőtt nekimenne valaminek, ami fölbukkanhat a fényszórók sugarában. Valószínűleg okosan csinálta, de a lány sze-rény véleménye szerint okosabb lett volna egy gyors forduló után még gyorsabban elhúzni ebből a bolondokházából.
- Steve, alig várom, hogy olyan helyre érjünk, ahol vannak hirdetőtáblák, bankok és egész éjjel nyitva tartó használtautó-kereskedések.
- Értelek - felelte a fiú, a lány pedig azt gondolta: Dehogy értesz. Amikor az emberek azt mondják, hogy ,,értelek", ez szinte sose igaz.
- Csak ebbe az egy házba hadd nézzek be, aztán elhúzunk ebből a porfészekből - mondta Steve, és befordult egy tanyaház stílusú épület felhajtójára az utca bal oldalán. Talán negyed mér-földet haladhattak a kereszteződés óta nyugat felé. Cynthia még mindig látta a szállongó homokon keresztül a közlekedési lámpa hunyorgását.
A házban, amelyet Steve kiszemelt, égett a villany: a nappali habos függönye mögött fénye-sen, a bejárati ajtóba foglalt három üveg téglalapon túl tompábban, sárgásabban.
Steve felhúzta a kendőt a szájára és az orrára, majd kinyitotta az ajtót, de erősen markolta, mert a szél ki akarta tépni a kezéből. - Te maradj itt.
- Ja, nyasgem. - Cynthia kinyitotta a saját ajtaját, amit a szél ki is tépett a kezéből, majd ki-ugrott, mielőtt a fiú bármit szólhatott volna.
Hátratántorodott a forró szélrohamtól, és elkapta az ajtó peremét, nehogy elessen. A homok szúrta a száját és az arcát, meg-megrándulva takarta el a kendőjével. A legrosszabb az volt az egészben, hogy ez a vihar egyre forróbb lett.
Körülnézett, kojotokat keresve - az üvöltés közelről hallatszott -, de semmit sem látott. Steve már a veranda lépcsőjén járt, ennyit az óvó férfikarról. Utánament és összerándult, mert majd' fel-lökte egy újabb szélroham.
Úgy viselkedünk, mint valami olcsó rémfilmben, gondolta sötéten. Megállunk, amikor men-nünk kéne, beleütjük az orrunkat olyasmibe, amibe nem kéne.
Ez szóról szóra igaz... de nem ezt csinálják az emberek? Talán nem ez volt az oka, hogy Richie Judkins igazi gonosz, fültépő hangulatban jött haza, Cynthia kisasszonyka pedig még mindig ott tartózkodott? Nem emiatt van a legtöbb pocsékság, hogy maradsz, mikor tuti biztosra tudod, menned kéne, és szívózol, ahelyett, hogy hagynád a fenébe és kapnád a nyúlcipőt? A legutóbbi elemzés szerint talán nem ezért szereti annyi ember az olcsó rémfilmeket? Mert magukat ismerik fel a berezelt kölykökben, akik még azután sem hajlandók elmenni a kísértetházból, hogy elkezdődtek a gyilkosságok?
Steve ott állt a legfelső lépcsőfokon az üvöltő, port kavaró szélben, a fejét lehajtotta, a kendő lobogott... és megnyomta a csengőt. Csakugyan megnyomta a csengőt, mintha meg akarná kérni a ház úrnőjét, engedje be, hogy elmagyarázhassa a Sprint előnyeit az AT&T-vel szemben. Ez már sok volt Cynthiának. Gorombán félrelökte, csaknem bele a veranda melletti bokrokba, megmarkolta a kilincset, elfordította. Az ajtó kinyílt. A kendő miatt nem látta Steve arcát, de nagy elégtételt jelen-tett neki a hüledező pillantás, miközben belépett a házba.
- Hé! - rikkantotta. - Hé, van itthon valaki? Emberek, itt a Télapó!
Senki sem válaszolt, csak valami különös nesz hallatszott a jobb oldali nyitott ajtóból. Valami sziszegés.
- Látod? - fordult oda Steve-hez. - Senki sincs itthon. Most pedig gyerünk!
A fiú ehelyett elindult a folyosón a hang irányába.
- Ne! - sziszegte dühösen a lány, és megragadta a karját. - Ne, n+e, ez azt jelenti, hogy ne, a mindenit!
Steve oda se nézve lerázta a kezét - férfiak, átkozott férfiak, félelem és gáncs nélküli seggfe-jek -, és ment tovább a folyosón. - Halló! - szólalt meg menet közben... csak azért, hogy bárki, aki-nek gyilkos szándékai vannak, pontosan tudja, hol keresse. Cynthia el volt szánva rá, hogy kimegy és beül a furgonba. Vár három percet, stoppolni fogja az óráján, és ha Steve addigra nincs kint, ak-kor sebességbe kapcsolja a kocsit és elhajt, átkozott legyen, ha nem teszi!
Ehelyett követte a folyosón.
- Halló! - Steve a nyitott ajtótól kicsit távolabb állt meg - eszerint maradt némi józan esze -, majd óvatosan, fél szemmel bekukucskált az ajtófélfa mellett. - A fen... - Elhallgatott. Az a különös sziszegés felerősödött, olyan reszketeg sziszegés volt, majdnem úgy...
Cynthia átleselkedett a fiú válla fölött. Nem akarta, de nem bírta megállni. Steve elfehéredett a kendő fölött, az pedig rossz jel.
Nem, nem sziszegés volt, nem igazán. Csörgés.
Az ebédlő ajtajában álltak. A család nyilván vacsorázni készülődött - bár Cynthia rögtön lát-ta, hogy ez nem ma este történt. Legyek zümmögtek a sült hús fölött, néhány szeletben már hem-zsegtek a nyűvek. A kukoricakása beledermedt a tálba. A mártás zsírosan alvadozott a szószos csé-szében.
Hárman ültek az asztalnál: egy nő, egy férfi és egy kisbaba a magas etetőszékben. A nő még viselte a melles kötényt, amelyet a főzéshez kötött magára. A kisbabának MOSTMÁR NAGYFIÚ VAGYOK feliratú előke lógott a nyakában. Ernyedten dőlt oldalra a tálcája mögött, amelyen szik-kadt narancsgerezdek hevertek. Dermedt vigyorral nézett Cynthiára. Arca bíborszínű volt. Szeme üveggolyóként dagadt ki felpüffedt üregéből. A szülei is felpüffedtek. Cynthia több kettős szúrást látott a férfi arcán, olyan aprókat, mintha injekcióstű hagyta volna; kettő az orra mellett vöröslött.
Farkukat rázó, hatalmas csörgőkígyók tekeregtek idegesen a tányérok között. Miközben Cynthia őket bámulta, a nő köténye megemelkedett. A lány egy pillanatra azt gondolta, hogy az asz-szony bíborszínű arca és üveges szeme ellenére is él és lélegzik; majd egy háromszögletű kígyófej bújt elő a fodrok közül, és apró fekete sörétszemmel nézett a lányra.
A kígyó kitátotta a száját és sziszegett. A nyelve táncolt.
De volt belőlük több is. Kígyók tekeregtek a padlón, az asztal alatt, csúszkáltak a halott em-ber cipőjén. Kígyók voltak a hátuk mögötti konyhában is; Cynthia észrevett egy irdatlan gyémánt-csörgőkígyót, amely végigkúszott a műanyag pulton a mikrohullámú sütő alatt.
A padlón tekergőző hüllők megindultak feléjük, méghozzá sebesen.
Fuss!, sikoltotta magának Cynthia, de nem bírt mozdulni. Mintha a cipőjét a padlóhoz ra-gasztották volna. Minden teremtmény közül a kígyókat utálta a legjobban; valami szavakba önthe-tetlen és érthetetlen, ösztönös iszonyatot érzett irántuk. Ez a ház pedig tele volt velük, és még töb-ben is lehetnek, mögöttük, közöttük és az ajtó...
Steve megragadta és hátrarántotta. Amikor látta, hogy a lány moccanni se bír, ölbe kapta, végigrohant a folyosón, ki az éjszakába, és úgy emelte át Cynthiát a küszöbön a sötétbe, mint egy fordított vőlegény.

5

- Steve, láttad...
Az ő oldalán még mindig nyitva volt a kocsiajtó. A fiú belökte, bevágta az ajtót, futva meg-kerülte a furgont, és ő is beszállt. Előbb a tanyaház nyitott ajtaján kivetülő fényes négyszöget nézte, aztán a lányt. Szeme óriásira nyílt a kendő fölött.
- Naná, hogy láttam - válaszolta. - Az egész kibaszott világegyetem minden kígyója, és mind nekünk akart esni.
- Nem bírtam megmozdulni... annyira félek a kígyóktól... ne haragudj!
- Az én hibám, hogy egyáltalán bementünk oda. Hátramenetbe kapcsolta a furgont, kivágó-dott a felhajtóról, megpördült, így a jármű orra kelet felé mutatott, a feldőlt biciklik, az elfeküdt ke-rítés, a táncoló, villogó közlekedési lámpák felé. - Húzunk innen a francba, vissza az 50-esre, olyan gyorsan, hogy beleszédülsz. - Iszonyodó értetlenséggel bámult Cynthiára. - Ugye ott voltak? Úgy értem, nem csak képzeltem őket, tényleg ott voltak?
- Igen. Most pedig indíts, Steve, menjünk!
A fiú engedelmeskedett, gyorsított, de nem annyira, hogy veszedelmes legyen. A lány cso-dálta ezért a fegyelmezettségért, főleg most, amikor nyilvánvalóan ki van borulva. A villogó lámpá-nál balra fordult északnak, arra, amerről jöttek.
- Próbálkozz a rádióval - mondta Cynthiának, miközben végre kifelé hajtottak az ocsmány kisvárosból. - Keress valami zenét. Csak ne valami könnyzacskócsörgetőt! Azt utálom.
- Rendben.
A lány odahajolt a műszerfalhoz, és közben az ablakra szerelt visszapillantó tükörre sandí-tott. Egy pillanatra mintha ívelt fényvillanást látott volna benne. Lehetett éppen zseblámpa, lehetett a villogó stoplámpa valamilyen furcsa visszatükröződése, de lehetett képzeletének terméke is. Leg-szívesebben ez utóbbit hitte el. Mostanra mindenesetre kihunyt, belefulladt a kavargó homokba. Cynthia egy pillanatra arra gondolt, megemlíti Steve-nek, azután úgy döntött, mégse. Nem gondol-ta, hogy a fiú vissza akarna menni utánanézni, ugyanolyan frászban lehet, mint ő, de bölcsebb dolog nem alábecsülni a férfiaknak azt a hajlamát, hogy John Wayne-t akarnak játszani.
Bár ha emberek vannak ott...
Alig észrevehetően, de határozottan megrázta a fejét. Nem. Ez képtelenség. Talán maradtak ott élő emberek, orvosok, ügyvédek, indián törzsfőnökök, de ugyanakkor valami nagyon rossz do-log is van ott. A legjobb, amit a desperationi túlélőkért tehetnek, ha segítséget hívnak.
Különben sem biztos, hogy láttam bármit is. Úgyszólván biztos vagyok benne, hogy semmit sem láttam.
Bekapcsolta a rádiót, de csak elektrosztatikus sercegés minden adón, hiába nyomkodta a ke-resőgombot, úgyhogy inkább kikapcsolta.
- Felejtsd el, Steve. Még a helyi trágyaállomás is...
- Mi a franc ez? - kérdezte a fiú magas, sípoló hangon, ami szöges ellentéte volt rendes be-szédmódjának. - Mi a jó büdös franc ez?
- Én nem látom... - kezdte a lány, azután meglátta. Valami volt előttük, valami hatalmas alak sötétlett az örvénylő homokban. Nagy, sárga szeme volt. Cynthia a szájához kapta a kezét, de nem volt elég gyors, hogy elfojtsa sikoltását. Steve mindkét lábával a fékbe taposott. Cynthia, aki nem kapcsolta be a biztonsági övet, nekivágódott a műszerfalnak, alig volt ideje maga elé kapni a kezét, hogy védje a fejét.
- Szentséges ég - mondta Steve. A hangja mintha kissé normálisabb lett volna. - Hogy az ör-dögbe került ez az útra?
- Mi ez? - kérdezte a lány, de tudta, még mielőtt a kérdést kimondta volna. Nem a Jurassic Park szörnyeinek egyike (mert Isten bocsássa meg, ez volt az első gondolata), sem egy túlméretezett bányagép. Sőt nem is látott nagy, sárga szemeket. Saját fényszórójuk csalta meg, ahogy vissza-verődött egy ablaküvegről. Egész pontosan egy panorámaablakról. Egy lakókocsi volt. Az úton. El-zárta az utat.
Kinézett balra, látta, hogy az út és a lakókocsipark közötti léckerítés ki van döntve. Három lakókocsi - a legnagyobbak - eltűnt; meg tudta mondani, hol álltak, ugyanis a betonlapok a helyükön maradtak. Ez a három lakókocsi most az úton sorakozott, elöl a legnagyobb, mögötte a másik kettő, mint afféle pótfal, arra az esetre, ha, mondjuk, áttörnének az első akadályon. A hátsó kettő egyike az a rozsdás Airstream volt, amelyikre a Csörgőkígyó lakókocsipark műholdas antennáját szerelték. Az antenna hatalmas, fekete tárcsája felfordítva hevert a park szélén. Zuhantában magával rántott néhány szárítókötelet. Nadrágok és ingek csapkodtak körülötte.
- Kerüld meg! - mondta Cynthia.
- Az útnak ezen a felén nem lehet. Túl meredek a lejtő. A lakókocsipark felőli oldal is elég magas, de...
- Meg tudod csinálni - válaszolta a lány, leküzdve hangjában a remegést. - Ezzel tartozol ne-kem. Bementem veled abba a házba...
- Jó, jó! - A sebességváltó felé nyúlt, valószínűleg egyesbe akart kapcsolni, ám a keze meg-merevedett a levegőben. Félrehajtotta a fejét. Egy másodperccel később a lány is meghallotta, és első rémületes gondolata az volt, hogy
(itt vannak, ó, Jézusom, valahogy bejutottak a kocsiba)
kígyók. De ez a hang más volt, érdes surrogás, mint mikor papír akad a ventilátorba vagy...
Valami zuhanva közeledett a fölöttük kavargó levegőből, valami, ami úgy nézett ki, mint egy nagy, fekete kő. Olyan erővel vágódott a szélvédőnek, hogy a becsapódás helyén golyónyomszerű opálos folt keletkezett, melyből hosszú, ezüstös repedések futottak minden irányba. Ebben a világításban feketének látszó vér tintapacája fröccsent végig az üvegen. A kamikaze ocsmány reccs-ropp hanggal összenyaklott, és egyik haldokló, könyörtelen szeme még egy pillanatig Cynthiára meredt. A lány ismét fölsikoltott, most ez alkalommal nem bajlódott azzal, hogy a kezével elfojtsa.
Újabb kemény dübbenés, most a fejük fölül. Odanézett, és látta, hogy az utasfülke teteje is behorpadt. - Steve, tűnjünk innen! - sikította.
A fiú beindította az ablaktörlőket. Az egyik lesöpörte az összezúzódott keselyűt a külső szel-lőzőnyílásra. Ott hevert egy csomóban, mint valami különös, csőrös daganat. A másik ablaktörlő legyező alakban vért és tollakat kent szét az ablaküvegen. A homok rögvest beleragadt a mocsokba. Steve megnyomta az ablakmosó folyadék gombját. A szélvédő felső része egy kicsit megtisztult, de az alja reménytelen volt; a nagy madárdög miatt az ablaktörlők nem működtek rendesen.
- Steve - mondta a lány. Hallotta, hogy a fiú neve kibukik a száján, de nem érezte, olyan zsibbadt volt az ajka. Úgy érezte, deréktól lefelé nem is létezik. Nincs mája, nincs bele, csak egy űr, amelyben vihar süvít. - A lakókocsi alatt. Jön ki a lakókocsi alól. Látod?
Odamutatott. A fiú látta. A homok karmolászó ujjakra emlékeztető, kelet-nyugati irányú roj-tokat rakott le az aszfalton. Ha a szél továbbra is így tombol, ezek a kis homokcsíkok karokká vas-tagodnak majd, de most még csak ujjak voltak. A lakókocsi alól, mint közeledő hadsereg előörse, skorpiózászlóalj masírozott elő. Cynthia nem tudta volna megmondani, hányan vannak - hogyan is tudta volna, amikor még az is nehezére esett, hogy egyáltalán elhiggye, amit lát? Valószínűleg ke-vesebben száznál, de többen egy tucatnál. Többtucatnyian.
Közöttük és mögöttük kígyók kúsztak, a halastavat átúszó mokaszinkígyó sebességével, gyors S vonalakban siklottak a homokfodrok tetején.
Ezek nem tudnak bejönni ide, mondta magának a lány, nyugi, ezek nem tudnak bejönni ide!
Nem, és talán nem is akartak. Talán nem is kell nekik. Nekik talán inkább...
Megint az az érdes surrogás, ezúttal a Cynthia felőli oldalon. A lány odabújt, odalapult Ste-ve-hez, fölemelt jobb karjával védve az arcát. A keselyű robbanóanyag helyett vérrel töltött bomba-ként csapódott az utasülés ablakához. Az üveg tejszínűre zavarosodott és megroggyant, noha még egy ideig kitarthat. A keselyű egyik szárnya lanyhán csapkodott a szélvédőn. A jobb oldali ablak-törlő kitépett belőle egy cafatot.
- Semmi baj! - kiáltotta a fiú csaknem nevetve, egyik karjával átölelve a lányt. - Nincs semmi baj, ezek nem tudnak ide!... - mondta, mintha Cynthia gondolatát visszhangozná.
- Dehogynem tudnak! - ordította a lány. - A madarak be tudnak, ha továbbra is itt maradunk! Ha időt adunk nekik! És a kígyók... a skorpiók...
- Micsoda? Mit beszélsz?
Képesek kilyukasztani a gumikat? Látta maga előtt a lakókocsit, minden gumija lapos... a la-kókocsi, a tanyaházban a bíbor arcú férfi tele páros lyukakkal, olyan parányi lyukakkal, mintha pi-rospaprikával szórták volna meg.
- Azok is be tudnak jönni! Elegen vannak, ha egyszerre marnak és döfnek, akkor bejutnak!
- Nem! - tiltakozott a fiú, és furcsán, ugatva elnevette magát. - Viccelsz? Ezek pici sivatagi skorpiók, tízcentisek, a fullánkjuk nem nagyobb, mint egy tüske. - De a szél pillanatnyilag enyhült, és alóluk - már alóluk is - hallatszott a nyüzsgő futkosás, és a lány rádöbbent valamire, pedig szíve-sen kihagyta volna: Steve sem hiszi, amit mond. Hinni akarja, de képtelen rá.
 
 
0 komment , kategória:  Könyvek  
STEPHEN KING - Rémület a sivatagban 2.rész 2.fejezet
  2013-01-23 14:46:22, szerda
 
  2. FEJEZET

1


- Te megtértél - mondta egyszer Martin tiszteletes Davidnek. Ez az elején volt, körülbelül akkor, amikor David kezdett rájönni, hogy a legtöbb vasárnap délután, négy óra felé Gene Martin tiszteletes már nem nevezhető a szó szoros értelmében józannak. Mindazonáltal jó néhány hónap eltelt, mire kiderítette, hogy új tanára mennyit iszik. Az igazat megvallva, a tiéd az egyetlen valódi megtérés, amelyet valaha láttam, talán az egyetlen, amelyet egyáltalán láthatok. Nem jó idők ezek az Atyának, David. Sok ember mondja a mondandóját, de kevesen járják végig az utat.
David nem volt biztos benne, hogy a ,,megtérés" a legjobb szó arra, ami vele történt, de nem sokat bajlódott a megfogalmazással. Valami történt, neki azt is épp elég volt fölérni ésszel. Ez a va-lami vezette Martin tiszteleteshez, ő pedig - részegen vagy józanon - olyan dolgokat mondott, ami-ket tudnia kellett, és olyan feladatokat adott, amelyeket el kellett végeznie. Amikor az egyik ilyen vasárnap délutáni látogatáson (aznap néma kosárlabda ment a tévében) megkérdezte, mit kellene tennie, Martin tiszteletes azonnal rávágta: - Az új keresztyén feladata, hogy találkozzék Istennel, megismerje Istent, bízzék Istenben, szeresse Istent. Ez azonban nem afféle áruházi bevásárlólista, ahol bármilyen sorrendben bedobálhatod a kosaradba az árukat. Ez haladás, ahogy a matematikai tudás létráján kúszol fölfelé a számolástól a számításig. Te találkoztál Istennel, elég látványos mó-don. Most meg kell ismerned.
- Azért beszélek magával - felelte David.
- Igen, és azért beszélsz Istennel. Mert azt teszed, igaz? Ugye nem hagytál föl az imádkozás-sal?
- Kizárt. Bár nem sokat szól vissza.
Martin tiszteletes elnevette magát, és belekortyolt a bögréjébe.
- Az vitathatatlan, hogy Isten gyatra társalgó, de van hozzá kézikönyvünk. Javaslom, hogy abba nézz bele.
- Mibe?
- A Bibliába - mondta Martin tiszteletes, véreres szemmel bámulva rá a bögre pereme fölött.
Így hát elolvasta a Bibliát. Márciusban kezdte, és alig egy héttel ohiói indulásuk előtt fejezte be a Jelenések Könyvével (a mi Urunk Jézus Krisztus kegyelme legyen mindnyájatokkal, ámen). Úgy csinálta, mint egy házi feladatot, húsz oldalt olvasott minden este (a hétvégeket leszámítva), jegyzetelt, bevágta a fontosnak tűnő dolgokat, csak azokat a részeket ugrotta át, amelyekről Martin tiszteletes azt mondta, hogy átugorhatja; főképp hogy ki nemze kit. Amire a legtisztábban emléke-zett, most, amikor a cella mosdójánál állva, dideregve locsolta magára a jeges vizet, az Dániel tör-ténete volt az oroszlánok vermében. Dárius király nem igazán akarta bedobatni Danit, de a tanács-adói csőbe húzták. David elálmélkodott, hogy a Biblia milyen sokat tud a politikáról.
- HAGYD EZT abba! - üvöltötte az apja, felrázva Davidet a gondolataiból. Körülnézett a fogdában. A sűrűsödő homályban Ralph Carver arca megnyúlt a rettegéstől, szeme vörös volt a gyásztól. Felindultságában úgy rikoltozott, mintha maga is tizenegy éves gyerek lenne, aki éppen hisztizik. - Ezt azonnal HAGYD ABBA, megértetted?
David válasz nélkül visszafordult a mosdóhoz, és kezdte bevizezni az arcát és a haját. Eszébe jutott, milyen tanácsot adott Dárius király Dánielnek, mielőtt elvezették volna: - ,,A te Istened, a kinek te szüntelen szolgálsz, ő szabadítson meg téged!" Meg még valami, amit Dániel mondott másnap, hogy miért zárta be Isten az oroszlánok száját...
- David! DAVID!
De nem nézett hátra. Nem bírta megtenni. Gyűlölte, amikor az apja kiabált, és még sohasem látta vagy hallotta így kiabálni. Félelmetes volt, mintha a szívét vágták volna fel.
- David, válaszolj!
- Dugulj már el, haver! - szólt oda Marinville.
- Te dugulj el! - förmedt rá Mary.
- De fölizgatja a prérifarkast!
Az asszony rá se rántott. - David, mit csinálsz?
A fiú nem válaszolt. Ez nem olyasmi, amit ésszerűen meg lehetne vitatni, még akkor se, ha lenne rá idő, mert a hit nem ésszerű. Martin tiszteletes ezerszer elmondta, úgy sulykolta belé, mint valami helyesírási szabályt, hogy a lyuk az ly és nem j: épelméjű ember nem hisz Istenben. Kész passz, olyan egyszerű, mint egy pofon. Ezt nem mondhatod el a szószékről, mert a gyülekezet kiker-getne a városból, de ez az igazság. Istennek semmi köze az ésszerűséghez; Istennek a hithez, a biza-lomhoz van köze. Isten azt mondja: ,,Naná, hogy szereld csak le a biztonsági hálót. És ha nincs alattad, akkor vágd el a kötelet is."
Még egyszer megtöltötte a markát, majd ráloccsantotta az arcára és a hajára. A fejére. Tudta, hogy azon áll vagy bukik. Az emberi koponya térfogata nemigen változtatható.
Fogta az Ír Tavaszt, és kezdte szappanozni magát. A lábával nem törődött, az nem fontos, annál gondosabb volt lágyéktól fölfelé, erősebben dörgölte magát, és feljebb haladva egyre több ha-bot kent a testére. Az apja még mindig kiabált, de most nem volt ideje odafigyelni. Ugyanis sietnie kellett... és nem csak azért, mert inába szállhat a bátorsága, ha túl sokáig tétovázik, túl sokat gondol a kint ülő kojotra. Ha engedi, hogy rászáradjon a szappan, akkor nem kenőanyag lesz, hanem ra-gasztó, és ideragasztja.
Gyorsan bekente a nyakát, azután jött az arca és a haja. Szemét résnyire összehúzva, a szap-pant még mindig a kezében szorongatva odament a cella ajtajához. Úgy egy méter magasságban egy vízszintes rúd keresztezte a függőlegeseket. A függőlegesek közötti távolság nem volt több tíz-tizenöt centinél. A fogda celláit férfiaknak - főképp izmos bányászoknak építették, nem pedig tizen-egy éves cingár fiúcskáknak, ezért David úgy számított, hogy különösebb gond nélkül ki tud bújni rajta.
Legalábbis, amíg sor nem kerül a fejére.
Gyorsan, siess, ne gondolkodj, bízz Istenben.
Csípőtől fölfelé szappanhabtól zölden, vacogva letérdelt, és a szappanmaradékkal dörgölni kezdte a fehérre festett rúdnak előbb a belső, aztán a külső oldalát.
Kint a kojot felállt az asztal mellett. Morgása acsargássá erősödött. Sárga szeme David Carvert bámulta mereven. Pofáját förtelmes vigyorra húzta, elővicsorodtak a fogai.
- David, ne! Ne csináld, fiam! Ne bolondozz!
- Apádnak igaza van, öcsi. - Marinville a cella ajtajában állt és a rácsot markolta. Mary kö-vette példáját. Kínos volt, de eléggé magától értetődő, amilyen jelenetet csapott az apja. Nem segít-het rajta. Mennie kell, méghozzá most rögtön. Nem tudott forró vizet fakasztani a csapból, és úgy gondolta, a hidegtől gyorsabban szárad a bőrére kent szappanhab.
Ismét Dániel és az oroszlánok jutottak az eszébe, miközben fél térdre ereszkedve összeszedte a bátorságát. Nem meglepő, tekintve a körülményeket. Amikor Dárius király másnap beállított, Dánielnek kutya baja volt. ,,Az én Istenem elbocsátá az ő angyalát és bezárá az oroszlánok száját és nem árthattak nékem", mondta Dániel, ,,mert ártatlannak találtattam ő előtte." Ez nem egészen így volt, de az ,,ártatlanság"-ban igazat mondott. Davidet elbűvölte ez a szó, megzendített valamit a mélyben. Most ahhoz a lényhez beszélt, akinek a hangját néha hallotta, akit az idegen hang tulajdo-nosának tartott: Találj ártatlanságot bennem, Isten. Találj ártatlanságot bennem, és csukd be annak a bolhafészeknek a száját. Jézus nevében, ámen.
Oldalra fordult, egész testsúlyát az egyik karjára helyezte, mint Jack Palance, mikor fekvő-támaszozott az Oscar-osztásnál, így egyszerre mindkét lábát átdughatta a rácsok között. Hátrafelé vonaglott, már kint volt a bokája, most a térde, a combja... ekkor érezte először a festett rudak szap-panhabos hűvösségének nyomását.
- Ne! - sikoltotta Mary. - Ne, takarodj onnan, ronda féreg! TAKARODJ ONNAN!
Valami csendült, aztán mintha golyó gurult volna halkan. David eléggé elfordította a fejét ahhoz, hogy lássa, amint Mary kinyújtja a kezét a cella rácsai között. A balt marokra zárta. Látta, hogy újabb pénzérmét vesz elő belőle a jobb kezével, és odavágja a prérifarkashoz. Az állat szinte ügyet se vetett rá, pedig a negyeddolláros eltalálta a horpaszát, hanem fejét lehajtva, vicsorogva megindult David meztelen lábszára és lábfeje felé.

2

Ó, irgalmas Jézusom!, gondolta Johnny. Ennek a büdös kölyöknek egy kerékkel kevesebbje van!
Azzal kirántotta övét a motoroszubbony alól, kinyújtotta a kezét a rácson, olyan messzire, amennyire bírta, és az öv csatos végével odavágott a kojot sovány horpaszára, épp amikor az bele akart kóstolni a gyerek jobb lábába.
A prérifarkas ez alkalommal felvonított fájdalmában és meglepetésében. Megpördült, az öv után kapott. Johnny elrántotta - túl vékony volt, túlságosan könnyen elszakadhatott volna az állat állkapcsai között, mielőtt a gyerek kibújhatott volna... ha tényleg képes lesz rá, amiben Johnny ké-telkedett. Átdobta az övet a vállán, helyette a vastag bőrzubbonyt tépte le magáról, miközben igye-kezett fogva tartani az állat sárga pillantását, nehogy másfelé nézzen. A farkas tekintete a rendőrére emlékeztetett.
A gyerek egy nyögéssel keresztülszuszakolta a fenekét a rácsok között. Johnny arra gondolt, milyen érzés lehetett ez a mogyoróinak. Az állat már-már a hang felé fordult, Johnny pedig odacsa-pott a gallérjánál fogott zubbonnyal. Ha az állat nem tesz előre két lépést, hogy elkapja az övet, ak-kor a zubbony nem érte volna el... de előrelépett, így elérte. Amikor eltalálta a vállát, megpördült, és olyan ádázul ragadta meg a bőrt, hogy csaknem kitépte Johnny markából, akit fejjel nekirántott a rácsoknak. Piszkosul fájt, jajvörös rakéta gyulladt be a szemhéja mögött, de még így is hálás volt, hogy az orra a rácsok közé ment és nem a rácsnak.
- Nem, nem veszed el - morogta. Rátekerte kezére a bőrgallért, majd megrántotta. - Gyerünk, szivi... gyerünk, te vakondevő szarházi... gyerünk, rajta... mondd szépen, szia.
A kojot vadul vicsorgott, hangját elfojtotta a harapásnyi zubbony, amely ezerkétszáz zöldhasúba került a New York-i Barneysnál. Johnnynak álmában sem jutott volna eszébe ez a hely-zet, amikor fölpróbálta.
Megfeszítette az izmait - már nem olyan erős, mint harminc éve, de nem is nyápic -, és elő-rerántotta a prérifarkast. A körmök végigszánkáztak a deszkapadlón. Az állat nekifeszítette egyik mellső lábát az asztalnak, és jobbra-balra rángatva igyekezett kitépni a bőrzubbonyt Johnny kezéből. A zsebekből szétrepült a cukorka, térkép, tartalék kulcskészlet, a zsebgyógyszertár (aszpirin, kodeinkapszula, szaharin, egy tubus Preparation-H kenőcs), a napszemüveg és az az átkozott mobil-telefon. Hagyta, hogy az állat egy-két lépést hátráljon, igyekezett ébren tartani az érdeklődését, ját-szott vele, mint hallal a horgász, azután ismét megrántotta. A kojot feje szívmelengetőt koppant az asztal sarkán. - Arriba! - mordult föl Johnny. - Hát ez hogy ízlik, cukrom?
- Siess! - sikoltotta Mary. - Siess, David!
Johnny a gyerek cellája felé pillantott, és olyat látott, hogy izmai elernyedtek a félelemtől. A prérifarkasnak ezúttal majdnem sikerült kitépnie a kezéből a zubbonyt.
- Siess! - sikoltott ismét az asszony, de Johnny látta, hogy a gyerek nem tud sietni. Szappa-nosan, meztelenül, mint egy meghámozott rák, állig kigyömöszölte magát, ott pedig elakadt: egész teste kint volt az irodában, a feje viszont bent maradt a cellában. Elferdült nyakával, megfeszült áll-kapcsával iszonyatosan emlékeztette Johnnyt...
...egy akasztottra.

3

Fejig simán ment, ott aztán elakadt, arccal a padlódeszkán, állával az egyik szappanos rúd-hoz, tarkójával egy másikhoz ékelten, a padló szagától, a rudak acélos érintésétől, egy kalodába zárt puritánt ábrázoló kép hátborzongató emlékétől klausztrofóbiásan. A vakrémület elhomályosította a látását, akár egy sötét függöny. Hallotta az apja ordítását, az asszony sikoltását, a prérifarkas acsar-gását, de csak távolról. A feje beszorult, vissza kell mennie, de nem biztos, képes-e, mert a karja most már kint volt, az egyik maga alá szorult és...
Isten, segíts, gondolta. Ezt nem érezte imának; túlságosan be volt ijedve és ki volt borulva, hogy ima legyen. Kérlek, segíts, ne hagyj itt beszorulva, kérlek, segíts!
Fordítsd el a fejed, mondta a hang, amelyet néha hallott. Szokása szerint most is csaknem egykedvűen beszélt, mintha amit mond, magától értetődő lenne, és Davidnek szokás szerint úgy tűnt, hogy nem belőle ered, csak keresztülhalad rajta.
Egy kép merült föl előtte: két kéz fogja egy könyv borítóit, és a kötésnél összébb préseli a lapokat. Megteheti ezt a fejével? Úgy gondolta - talán csak remélte -, hogy meg. De a kellő test-helyzetbe kell kerülnie.
Fordítsd el a fejed, mondta a hang.
Valahonnan a háta mögül harsány reccsenés hallatszott, azután Marinville hangja, egyszerre derűsen, rémülten és dühösen: - Tudod, hogy ez a cucc mennyibe került?
David megfordult, így a hátán feküdt az oldala helyett. Már az is hihetetlen megkönnyebbü-lést jelentett, hogy nem nyomta az álla alatt a vas. Fölnyúlt, rátette tenyerét a vasrúdra.
Így jó?
Semmi válasz. Olyan gyakran nem jött válasz. Miért?
Azért, mert Isten kegyetlen, válaszolta Martin tiszteletes, aki előadást tartott a fejében. Isten kegyetlen. Van pattogatni való kukoricám, David, ne csináljak egy kicsit? Talán találunk egy olyan régi rémfilmet a tévén, egy Universalt, talán éppen a Múmiá-t.
Ellökte magát a kezével. Először semmi nem történt, de azután szappanos feje lassan-lassan kezdett keresztülcsúszni a rudak között. Egy szörnyű pillanatra elakadt, füle a koponyájához tapadt, halántékán dobolt a vér, talán még sosem érzett ehhez a lázas lüktetéshez fogható szörnyű fájdal-mat. Ebben a pillanatban biztosra vette, hogy ott fog fennakadni, és gyötrelmes halált hal, akár egy eretnek az inkvizíció kínpadán. Az összpontosítás önkívületében meredt a poros mennyezetre, ke-ményebben tolta magát, és nyöszörgő megkönnyebbülésére szinte azonnal megindult. Hogy kopo-nyája keskenyebb keresztmetszete került a rudak közé, különösebb gond nélkül ki tudta tolni magát az irodába. Az egyik füle vérzett, de kint volt! Megcsinálta! David fölült, meztelen testén az Ír Ta-vasz zöldes habjával. Tarkótól homlokig agylágyító erővel hasított át a fején a fájdalom villáma, és egy pillanatig a szó szoros értelmében kidülledt a szeme, akár a rajzfilm Romeójának, amikor ki-szúrja a dögös szőkét.
Legkisebb gondja a prérifarkas volt, legalábbis e pillanatban. Isten betömte a száját egy motoroszubbonnyal. A zsebek tartalma szanaszét repült, a zubbony közepe beszakadt. A kojot pofá-jából ernyedt, nyálas fekete bőrcafat lógott összecsócsált manilaszivarként.
- Tűnj el, David! - kiáltotta az apja. A hangja rekedt volt a könnyektől meg az aggodalomtól. - Tűnj el, amíg teheted!
Az őszes pasas, a Marinville, odavillantotta a szemét. - Igaza van, fiam. Tűnés. - Visszanézett a vicsorgó prérifarkasra. - Gyerünk, Bolhás, voltál te már ennél jobb formában is! Krisztusra, szívesen ott lennék a közeledben, amikor a holdfényben cipzárat kezdesz szarni! - Keményen meg-rántotta a zubbonyt. A kojot leszegett fejjel, feszülő nyakkal, merev mellső lábakkal végigcsúszott a padlón, és keskeny fejét ide-oda rángatva próbálta kitépni a zubbonyt Marinville markából.
David megfordult a térdén, és kirántotta ruháit a rudak között. Megtapogatta a nadrágját, a töltény hengerét keresve. Ott volt. Feltápászkodott, néhány másodpercig forgott körülötte a világ. Bele kellett kapaszkodnia iménti cellája rácsába, hogy el ne essen. Billingsley megfogta a kezét. Meglepően meleg volt a tenyere. - Eredj, fiam - mondta. - Mindjárt nem lesz több idő.
David megfordult, az ajtó felé támolygott. A feje még mindig lüktetett, majdnem egyensú-lyát vesztette, annyira kóválygott; az ajtót mintha görgőre vagy bölcsőtalpra szerelték volna. Meg-tántorodott, visszanyerte az egyensúlyát, kinyitotta az ajtót. Megfordult, az apjára nézett. - Vissza-jövök.
- Ne merészeld! - vágta rá nyomban az apja. - Keress egy telefont, és hívd a zsarukat, David! Az államiakat! És légy óvatos. Ne hagyd...
Hangos reccsenés, Johnny drága bőrzubbonya végleg kettészakadt. A prérifarkas, amely nem várt ilyen hirtelen győzelmet, hátrarepült, az oldalára henteredett, és meglátta az ajtóban a meztelen fiút. Felugrott, acsarogva rontott feléje. Mary fölsikoltott.
- Mozgás, öcsi, KIFELÉ! - ordította Johnny.
David kiugrott és bevágta maga mögött az ajtót. Egy töredék másodperccel később puffanva megérkezett a farkas. Iszonytató üvöltés csapott fel a fogdában. Mintha tudná, hogy bolondot csi-náltak belőle, gondolta David; mintha azt is tudná, hogy az ember, aki ideparancsolta, ugyancsak nem lesz elégedett, majd ha visszatér.
Újabb puffanás, ahogy az állat nekiugrott az ajtónak, majd egy harmadik. A kojot ismét fel-üvöltött. David szappanos karja és melle libabőrzött. Ott volt előtte a lépcső, amelyen a halálba bu-kott le a kishúga; ha az őrült rendőr nem vitte el, még mindig odalent hever, őt várja a homályban, a szeme vádlón nyitva, azt kérdezi, miért nem állítottad meg a Nagy Mumust, mire való egy báty, ha még a mumust sem tudja megállítani?
Nem bírok oda lemenni, gondolta. Nem bírok, képtelen vagyok rá!
Nem... de akkor is le kell mennie.
Odakint annyira fújt a szél, hogy a téglaépület ropogott, mint hajó a viharzó tengeren. David hallotta a homokot is, porhóként vágódott a ház falának meg a bejárati ajtónak. A farkas ismét fel-üvöltött. Alig néhány centiméternyi deszka választotta el a fiútól... és az állat ezt tudta.
Lehunyta a szemét, összekulcsolta ujjait az orra és az álla előtt.
- Isten, itt ismét David Carver. Nagy zűrben vagyok, Isten, nagy zűrben. Kérlek, védj meg, és segíts, hogy megtehessem, amit meg kell tennem. Jézus nevében, ámen.
Kinyitotta a szemét, mélyet lélegzett, és a folyosó korlátja után tapogatódzott. Azután mez-telenül, ruháját szabad kezével a melléhez szorítva, megindult lefelé az árnyak között.

4

Steve szólni akart, de nem bírt. Megint próbálkozott, de még mindig nem ment, noha ez al-kalommal sikerült kipréselnie magából egyetlen száraz nyikkanást. Olyan a hangod, ahogy az egér fingik a lambéria mögött, gondolta.
Érezte, hogy Cynthia kínzó erővel szorítja a kezét, de nem volt fontos a fájdalom. Nem tud-ta, meddig álltak volna a barakk végében a nagy szoba ajtajában, ha odakint a szél le nem fúj vala-mit, majd zörögve végig nem kergeti az utcán. Cynthia úgy kapkodta a levegőt, mint akit megütöt-tek, és azt a kezét, amellyel nem Steve ujjait markolta, az arcához szorította. Így nézett rá, ezért a fiú csak az egyik tágra nyílt, rémült szemét láthatta. Folyt belőle a könny.
- Miért? - suttogta. - Miért?
A fiú megrázta a fejét. Nem tudta, hogy miért, fogalma sem volt róla. Csak abban a kettőben volt biztos, hogy azok, akik ezt tették, már elmentek, különben ő és Cynthia már halottak lennének, és hogy ő, a texasi Lubbockból való Steve Ames nem szeretne itt lenni, amikor úgy döntenek, hogy visszajönnek.
A barakk végében levő tágas helyiség a dolgozószoba, a laboratórium és a raktár keresztezé-sének tetszett. Fémernyős, nagy fényerejű lámpák világítottak benne, olyasfélék, amilyeneket bili-árdtermekben látni az asztalok fölött. Citromsárgán izzottak. Steve úgy vélte, hogy egyszerre két munkacsoport dolgozhatott benne: a bal oldali elemzéseket végzett, a jobb oldali osztályozott és ka-talogizált. Az osztályozó oldalon Dandux mosodai kosarak sorakoztak a fal mellett, tele sziklada-rabokkal. Gondosan szétválogatták őket: az egyik kosárba fekete köveket tettek, a másikba kvarcos zárványoktól sziporkázó kisebbeket, inkább kavics nagyságúakat.
Az elemző oldalon (ha ugyan az volt) Macintosh számítógépek sorjáztak egy szerszámokkal és kézikönyvekkel megpakolt hosszú asztalon. A gépek pihenőállásban voltak. Az egyiken csinos, tarka csigavonalak díszlettek a GÁZKROMATOGRÁF KÉSZEN felirat fölött. Egy másikon a minden bizonnyal nem Disney-szabvány Goofy tolta le a gatyáját minden hetedik másodpercben, feltárva hatalmas dorongját, amelyre a HÚ HÚ HÚ szavak voltak írva.
A terem túlsó végén, egy bezárt garázsajtó mellett, amelyre az ISTEN HOZOTT HERNANDO REJTEKHELYÉN szavakat mázolták kék festékkel, nyitott utánfutós terepjáró állt. Az utánfutót is telerakták kőzetmintákkal. A járműtől balra tábla lógott a falon: AZ MSHA SZA-BÁLYZATA ELŐÍRJA A KOBAKVISELÉST NINCS KIVÉTEL. Kampók sorakoztak a tábla alatt, de nem kobakok lógtak róluk. Azok szétszórva hevertek a padlón, azoknak az embereknek a lába alatt, akik viszont a horgokon lógtak, akár a fél marhák a hentes hűtőszobájában.
- Steve... Steve, ezek olyanok, mint a... bábuk? Az áruházi kirakatbabák? Ez itt... izé... va-lami vicc?
- Nem. - Vékonyan, csikorgósan jött ki a száján, de legalább meg tudott szólalni. - Tudod, hogy nem. Lazíts már, Cynthia, eltöröd a kezem.
- Ne kívánd, hogy elengedjem - felelte ő reszketeg hangon. Tenyere még mindig az arcán volt, fél szemmel meredt a terem túloldalán lógó halottakra. A rádióban a The Tractors átadta helyét David Lee Murphynek, David Lee Murphy átadta helyét egy hirdetésnek, amelyben a bemondó azt állította egy Whalen's nevű boltról, hogy ,,Austinban ott mindent megtalál!".
- Nem azt mondtam, hogy engedd el, csak fogd lazábbra - mondta Steve. Fölemelte reszkető ujját, és számolni kezdett. - Egy... kettő... három...
- Azt hiszem, egy kicsit bepisiltem - szólalt meg a lány.
- Ne vádold magad. - Négy... öt... hat...
- El kell mennünk innen, Steve, ehhez képest az az alak, aki betörte az orrom, maga a Miku...
- Hallgass, hadd számoljak!
A lány elnémult, reszkető szájjal, hullámzó mellkassal próbálta magába fojtani a zokogást. Steve rögtön megbánta, hogy rákiáltott - Cynthia e nélkül a nap nélkül is épp elég mindenen ment keresztül -, de nehezen ment neki a gondolkodás. A Krisztusát, még abban sem biztos, hogy tud-e egyáltalán gondolkodni!
- Tizenhárom - mondta.
- Tizennégy - helyesbített egy reszketeg, alázatos hang. - Látod? Ott a sarokban? Az egyik leesett. Leesett a h-h-h...
,,Horogról", akarta mondani, de a dadogás nyomorúságos vinnyogásba fúlt, és Cynthia sírni kezdett. Steve átölelte, magához szorította, érezte forró, könnyes arcának reszketését a mellén. Mé-lyen odalent. Olyan kicsi volt.
Tiritarka bolond haja fölött láthatta a szoba másik felét. Cynthiának igaza volt: még egy test kuporgott a sarokban. Összesen tizennégy halott, közülük legalább három nő. Néhányukról, az elő-rekókadt fejükkel, leesett állukkal, nem lehetett megállapítani. Kilencen laboratóriumi köpenyt vi-seltek - nem, tízen, ha a sarokban levőt is beleszámolja -, ketten farmert és kihajtott gallérú inget. Ismét ketten öltönyt, zsinórnyakkendőt, utcai cipőt. Az egyik öltönyösnek mintha hiányzott volna a bal keze, és Stevenek volt egy alapos gyanúja, hol lehet, hajaj, de még mennyire alapos! A többséget lelőtték, méghozzá szemből, mert a fiú látta a tarkójukon tátongó kimeneti nyílásokat, legalább hármat viszont kibeleztek, mint a halat. Fehér köpenyük gesztenyebarnára mocskolódott, alattuk tócsába gyűlt a vér, és kilógott a belük.
- Most Mary Chapin Carpenter mondja el nekünk, miért érzi magát ma olyan szerencsésnek! - ordított ki vitézül a bemondó a statikus recsegésből. - Talán az austini Whalen'sben járt! Majd meglátjuk!
Mary Chapin Carpenter mesélni kezdett a Desperation Bányászati Rt. laborjában lógó halott férfiaknak és nőknek, miért szerencsés ez a nap, hogyan nyert a lottón meg minden, Steve pedig el-engedte Cynthiát. Tett egy lépést a laborban, beleszimmantott a levegőbe. Nem érzett puskaporsza-got, bár talán ez nem is fontos, a légkondicionáló valószínűleg alaposan megkavarhatja a levegőt - de a vér rászáradt a kibelezett hullákra, ami azt jelentette, hogy akárki tette is ezt, valószínűleg régen elment.
- Menjünk! - könyörgött Cynthia, megrángatva a karját.
- Jó - mondta Steve -, csak...
Elhallgatott, mert megakadt a szeme valamin. A számítógépes asztal végében hevert, a Goofy kutyát villogtató képernyőtől jobbra. Nem szikla volt, legalábbis nem egyszerű szikla. Vala-milyen faragott kő. Odament, lenézett rá.
A lány utánaszaladt, és ismét megrángatta a karját. - Mi van veled? Ez nem városnéző túra! Mi a... - Meglátta, mit néz a fiú - most látta meg igazán -, és belészakadt a szó. Tétován kinyújtotta az ujját és megérintette, majd levegő után kapkodva visszarántotta a kezét. Ugyanabban a pillanat-ban csípője előrecsapódott, mintha áramütés érte volna, és a medencéjét beleverte az asztal szélébe. - Mi a szent szar! - lehelte. - Asszem, én... - Elhallgatott.
- Te mi?
- Semmi. - De mintha elvörösödött volna, így hát Steve sejtette, hogy mégiscsak történt va-lami. - Ennek az izének a képe valahol a randa címszó környékén lehet a lexikonban.
Valami farkas- vagy prérifarkasfélét ábrázolt, kezdetleges voltában is annyira lenyűgözően, amitől legalább néhány másodpercre elfelejtették, hogy alig húsz méterre állnak egy tömegmészárlás maradványaitól. A bestia feje különös szögben (valahogy éhesen) előrefeszült, szemgolyói majd' kiugrottak veszett dühében. Pofája képtelenül aránytalan volt a koponyájához képest, majdnem ali-gátorszerű, széttátott állkapcsából kilátszottak fűrészes fogai. A szobor, ha az volt, letört a marja alatt, mellső lábaiból csak csonk maradt. A kő lukacsos volt, kortól mállott, néhol ugyanúgy csillo-gott, mint az egyik kosárban a kőzetek. Mellette, rajzszöges műanyag dobozzal leszorítva, egy fel-jegyzés hevert: Jim! Mi az ördög ez? Van valami fogalmad róla? Barbie.
- Nézd a nyelvét - mondta Cynthia furcsán réveteg hangon.
- Mi van vele?
- Kígyó.
Igen, az volt. Talán csörgőkígyó. Mindenesetre olyasmi, aminek méregfogai vannak.
Cynthia fölkapta a fejét. Szeme riadtan tágra nyílt. Újra belekapaszkodott a fiú ingébe, és megráncigálta.
- Mit művelünk mi itt? Ez nem műtárgyelemzési óra, az Isten áldjon meg! Tűnjünk innen!
Hát persze, gondolta Steve. A kérdés csak az, hová?
Ezen ráérnek akkor aggódni, ha elérték a kocsit. Itt nem. Úgy vélte, úgy érezte, itt lehetetlen bármilyen termékeny gondolkodás.
- Hé, mi történt a rádióval? - kérdezte a lány.
- He? - Fülelt, de a zene elhallgatott. - Nem tudom.
Cynthia különös, feszült arccal ismét kinyújtotta a kezét az asztalon heverő töredék felé. Ez alkalommal a füle között érintette meg. Elakadt a lélegzete. A mennyezetlámpák felvillantak - Steve látta, hogy felvillannak -, és a rádió megint rákezdte. - Hé, Dwight, hé, Lyle, fiúk, nem kell a tusa - énekelte Mary Chapin a recsegésen át -, hot dog, szerencsés vagyok ma!
- A szentségit! - mondta Steve. - Miért csináltad ezt?
Cynthia furcsán párás szemmel nézett rá. Vállat vont, megnyalta a felső ajkát. - Nem tudom. - Hirtelen a homlokához kapta a kezét és keményen megnyomta a halántékát, majd leengedte a kar-ját. A szeme ismét tiszta volt, de rémült. - Mi a fene? - mondta inkább magának, mint a fiúnak.
Steve is kinyújtotta a kezét, hogy ő is megérintse a tárgyat. A lány elkapta a csuklóját, mie-lőtt megtehette volna. - Ne! Mocskos érzés!
Lerázta a lány kezét, és az ujját rátette a farkas hátára (biztos volt benne, hogy farkas, nem pedig kojot). A rádió ismét elhallgatott. Valahol mögöttük törött üveg reccsent. Cynthia feljajdult.
Steve már vissza is rántotta az ujját. Akkor is megtette volna, ha semmi nem történik, mert a lány igazat mondott: mocskos érzés volt. De egy pillanatig történt valami. Úgy érezte, mintha a fe-jében az összes életfontosságú áramkör egyszerre kapott volna zárlatot. Kivéve... nem a lányra gon-dolt? Hogy csináljon valamit a lánynak, a lánnyal? Olyasmit, amit az ember szeretne megpróbálni, de sohasem beszél róla a barátainak? Valamilyen kísérletet?
Miközben töprengve próbált emlékezni, mi lehet ez a kísérlet, ismét kinyújtotta ujját a kő fe-lé. Nem tudatos elhatározás volt, de most, hogy elkezdte, jó ötletnek látszott. Csak hagyd a jó öreg ujjat, hadd menjen, ahová akar, gondolta bávatagon. Hadd nyúlkáljon, akármit is...
Cynthia megragadta a kezét és félrerántotta, épp mikor megérintette volna a farkas hátát. - Hé, haver, próbálj a számról olvasni: Ki akarok menni innen! Most rögtön!
Steve mélyet lélegzett, kifújta. Aztán megint. Feje kezdett megint ismerős terepnek tetszeni, de hirtelen még jobban megrémült, mint valaha. Pontosan attól, amit nem tudott. És nem volt biztos benne, hogy tudni akarja-e. - Rendben, gyerünk.
Kézen fogta a lányt, visszavezette a folyosón. Egyszer visszapillantott a mállatag szürke szobortöredékre. Eltorzult, ragadozó fej. Kidülledő szem. Túl hosszú pofa. Kígyónyelv. És még va-lami más. A spirálok az exhibicionista Goofy kutyával együtt eltűntek. A képernyők elsötétültek, mintha rövidzárlatot kaptak volna túlfeszültség miatt.
Az akváriumos iroda nyitott ajtaján folyt a víz. A folyosói szőnyeg szélén egy molly utolsó-kat csapkodott. No, gondolta Steve, most legalább tudjuk, mi tört el, ezen nem kell töprengeni.
- Ne is nézz be, ha elhaladunk! - mondta. - Csak...
- Akkor hát hallasz valamit? - kérdezte a lány. Durranást, pukkanást, ilyesmit?
Fülelt, de csak a szelet hallotta... aztán valami sunnyogó csoszogást a hátuk mögül.
Hirtelen megpördült. Semmi se volt ott. Hát persze hogy nem, mit is gondolt? Hogy valame-lyik hulla leakasztja magát a horogról és utánuk jön? Hülyeség! Még ekkora stresszben is agyalá-gyult hülyeség, Vad Bill. De volt valami, amiről, hülyeség vagy sem, nem tudott nem tudomást venni: az a szobor. Valósággal betolakodott a fejébe, mintha egy hüvelykujj bökdösné durván az agyszöveteit. Bárcsak ne nézte volna meg! És bárcsak, bárcsak ne nyúlt volna hozzá!
- Steve! Hallottál valamit? Ez nem puskalövés? Most! És megint!
Odakint visított a barakk mellett a szél, és valami felborult. Felsikoltottak és összekapasz-kodtak, mint gyerekek a sötétben. Az, ami eldőlt, végigkaristolta a földet.
- Csak a szelet hallom. Amit te hallottál, nyilván az volt, hogy valahol bevágódott egy ajtó. Ha tényleg hallottad.
- De legalább három volt! - vitatkozott Cynthia. - Talán nem puskalövés, sokkal inkább puf-fanás, de...
- Az is lehet, hogy a szél zörgetett valamit. Ugyan, husi, lazítsunk egy kicsit.
- Ne hívj husinak, és nem hívlak fosinak - felelte gyönge hangon a lány, és nem nézett be, amikor elhaladtak az iroda előtt, ahonnan még mindig szivárgott a víz.
Steve viszont benézett. Az akvárium már csak egy ázott homoknégyszög volt, üvegszilán-kok keretében. A kéz, tenyérrel fölfelé, a vizes szőnyegen hevert az íróasztal mellett. Egy döglött guppi hevert a tenyerén. Az ujjak szinte hívogattak - gyere be, idegen, telepedj le egy székbe, rakd le a terhedet, mi casa es su casa.
Nem, kösz, gondolta Steve.
Épp csak kezdte volna nyitni az ajtót a rendetlen recepció és a külvilág között, amikor az pajkosan kitépte magát a kezéből. A homok sávokban kavargott. A nyugati hegyek teljesen eltűntek a mozgó sötétarany fátylak mögött - homok és szikes por röpködött az utolsó világos tíz percben -, de Steve tisztán látta a feje fölött az első csillagokat. A szél mostanra majdnem orkánná erősödött. Egy ZOOM CHEMTRONICS MEGFELELŐEN KEZELNI elmosódott feliratú rozsdás hordó keresztülgurult a parkolón a Ryder furgon mellett, átvágott az úton, majd gurigázott tovább a sivatagba. A zászlórudat csapkodó kötélrögzítő most már lázasan csilingelt, tőlük balra kettőt puffant valami, mintha egy hangtompítós pisztolyt sütöttek volna el. Cynthia a fiúhoz bújt. Steve a zaj felé fordult, és megpillantott egy nagy, kék kukát. Ahogy nézte, a szél félig fölemelte a kukafedelet, majd visszaejtette. Újabb tompa puffanás hallatszott.
- Itt vannak a puskalövéseid! - mondta kiáltva, hogy a lány meghallja a szélben.
- Hát... az nem így hangzott.
Farkasüvöltések füzére emelkedett fel az alkonyatban, részint északról, részint nyugatról hozta el hozzájuk a szél és a szálló homok. A hang régi klipekre emlékeztette Steve-et a Beatles-mánia idejéből, amikor a csitrik a tüdejüket kisikították a liverpooli gombafejűekért. Összenéztek. - Gyerünk! - mondta a fiú. - A furgonhoz. Most rögtön.
Rohantak, egymást átkarolva, a széllel a hátukban. Amikor bent ültek a fülkében, Cynthia bezárta az ajtót, és erélyesen rátenyerelt a zárógombra. Steve követte példáját, azután beindította a motort. Megnyugtatta a kitartó mormolás meg a műszerfal fényei, amikor bekapcsolta a fényszóró-kat.
- Na szóval - fordult oda Cynthiához -, hová is megyünk ezt jelenteni? Austin kiesik. Túl messze van, ráadásul arrafelé, ahonnan ez a mocsok jön. Leragadhatunk az útpadkán, aztán re-ménykedhetünk, hátha beindul megint ez a nyamvadt motor, ha a vihar elvonul. Így csak Ely marad, ami kétórányi autóútra van ide - sőt több is lehet, ha a vihar feltart minket -, vagy pedig Desperation belvárosa, ami kevesebb mint egy mérföld.
- Ely - vágta rá a lány. - Azok az emberek, akik ezt művelték, még a városban lehetnek, és kétlem, hogy a helyi zsaruk vagy akár a megyeiek is fölérhetnek olyan alakokkal, akik képesek arra, amit itt láttunk.
- Azok, akik itt voltak, lehetnek az 50-esen is! - figyelmeztette a fiú. - Emlékezz a lakókocsi-ra és a főnök mocijára!
- De hát láttunk forgalmat! - válaszolta a lány, azután ugrott egyet, mert valami leesett a kö-zelben. Valami nagy és fémes. - Az istállóját, Steve, nem mehetnénk egyszerűen a fenébe, kérlek?
A fiú éppannyira szerette volna, mint Cynthia, de megrázta a fejét. - Addig nem, amíg nem tudjuk, miről van szó. Ez fontos. Tizennégy halott, és akkor még nem számoltam a főnököt vagy a lakókocsi utasait.
- A Carver családot.
- Ez nagyot fog szólni, ha kikerül innen. Országra szólót. Ha visszamegyünk Elybe és kide-rül, hogy alig mérföldnyire volt itt két rendőr telefonnal-rádióval, és ha azok, akik csinálták, azért ússzák meg, mert mi túl sokáig lacafacáztunk... akkor megkérdőjelezhetik a döntésünket. Vastagon.
A műszerfal fénye betegesen zöldre festette a lány arcát.
- Vagyis azt gondolják, hogy nekünk van hozzá valami közünk?
- Nem tudom, de egyet mondok: te nem vagy a windsori hercegné, én pedig nem vagyok herceg vagy gróf. Két országúti csavargó vagyunk, semmi más. Hogy állsz igazolványokkal? Van jogosítványod?
- Sohasem vizsgáztam le. Túl sokat voltam úton.
- Társadalombiztosítás?
- Hát, valahol elvesztettem a kártyát. Kábé akkor, amikor otthagytam azt a pasit, aki a füle-met akarta, de a számra emlékszem.
- Egyáltalán van valamilyen iratod?
- Az engedményes kártyám a Tower Lemez és Videóhoz! - förmedt rá a lány. - Még két szelvény, és kaphatok egy ingyen CD-t. Az Odakint jönnek a farkasok-ra vadászok. Igazán ideillik, tekintve az itteni hanghátteret. Elégedett vagy?
- Oké - biccentett a fiú, és elnevette magát. A lány rámeredt egy pillanatig, zöld arccal, ár-nyaktól barázdált homlokkal, sötét szemmel. Steve már várta, mikor esik neki, hogy lássa, mennyi bőrt kaphat le egyszerre az ő arcáról. De aztán Cynthia is elnevette magát, tehetetlen, sikongó han-gon. A fiút nem érdekelte. - Gyere ide egy pillanatra - mondta, és kinyújtotta a kezét.
- Figyelmeztetlek, ne merészelj mókázni velem! - felelte Cynthia, de habozás nélkül keresz-tülmászott az ülésen, a fiú karjai közé. Steve érezte, hogyan remeg a válla. Fázni fog abban az ujjat-lan pólóban, ha kiszállnak a furgonból. A világnak ezen a részén napszállta után lezuhan a higany a hőmérőben.
- Tényleg be akarsz menni a városba, Lubbock?
- Legszívesebben Disneylandben fagyiznék, de asszem, be kellene mennünk és körül kellene néznünk. Ha normális a helyzet... ha normálisnak tűnik... akkor ott jelentjük az eseményeket. De ha bármit látunk, ami a legkisebb mértékben is arra utal, hogy baj van, akkor rögvest indulunk Elybe.
- Szavadon foglak ám! - nézett rá zordul a lány.
- Megteheted. - Sebességbe kapcsolt, és lassan gurulni kezdtek az úton. Nyugaton parázzsá fakult a homokon keresztülszűrődő aranyos izzás. Fentről újabb csillagok kukucskáltak le a földre, de hunyorogni kezdtek, ahogy sűrűsödött a szállongó homok.
- Steve! Ugye még véletlenül sincs fegyvered?
Megrázta a fejét, arra gondolt, hogy visszamehetne a barakkba keresni egyet, azután elvetet-te a gondolatot. Nem megy vissza és kész! Csak azért se megy vissza.
- Nincs fegyverem, viszont van egy igazi nagy svájci katonai bicskám, az a fajta, amelyik még a himnuszt is elénekli. Még nagyítóüveg is van rajta.
- Ettől sokkal jobban érzem magam.
Steve fontolgatta, hogy megkérdezi a lányt, mi a véleménye a szoborról, támadtak-e fura öt-letei - kísérletező ötletei -, aztán mégse tette. Ez is túl hátborzongató volt, akárcsak az a gondolat, hogy visszamenjen abba a házba. Fél karral még mindig Cynthia vállát ölelve kikanyarodott az útra, és elindult a város felé. A reflektor fénykúpjában vastagon gomolygott a homok, és nyurga árnyala-kokat formált, amelyek csökönyösen horgokon hintázó akasztottakra emlékeztettek.

5

Húgának teste eltűnt a lépcső aljából. Ez is valami. David egy percig ácsorgott és nézett ki a dupla ajtón. A nappali fény megfakult, és bár az ég még tiszta volt - sötétedő indigókék -, talajszin-ten a világosság már belefulladt a homokba. Az utca másik oldalán DESPERATION KÁVÉZÓ ÉS VIDEOKUCKÓ feliratú tábla lengett a szélben. Daviddel szemközt a tábla alatt két kojot ült, és mereven bámulta a fiút. Kettejük között kopasz fejű nagy madár kuporgott, gubancos tollai úgy lo-bogtak a szélben, mint öregasszony ünnepi kalapján a dísz. David fölismerte a keselyűt.
- Ez képtelenség - suttogta, és talán igaza is volt, de ez nem változtatott azon, amit látott.
Gyorsan magára kapkodta a ruháit, közben a bal oldali ajtót nézte. A tejüveg ajtóra a DESPERATIONI TANÁCSHÁZ feliratot festették, alá a fogadási időt: kilenctől négyig. Megkötötte a cipőfűzőjét, azután kinyitotta az ajtót, készen rá, hogy megforduljon és fusson, ha bármilyen veszélyt észlel... ha úgy látná, hogy mozdul valami.
De hová futhatnék? Hová lehet itt futni?
Az ajtó mögötti szoba sötét volt és csöndes. Bal felé tapogatódzott, azt várva, hogy valami vagy valaki kinyúlik a sötétből és megragadja a kezét, de semmi ilyesmi nem történt. Talált egy kapcsolót. Fölkattintotta, pislogott, amíg a szeme hozzászokott a régimódi csillár fényéhez, azután előrelépett. Pontosan előtte hosszú pult húzódott, olyan rácsos ablakokkal, mint egy régimódi bank-ban a pénztárfiókok. Az egyiknek a táblájára az ADÓÜGYEK, a másikéra a VADÁSZATI ENGE-DÉLYEK, a harmadikéra a BÁNYA ÉS ELEMZÉS szavakat írták. A legutolsó és a legkisebb a MSHA és SZÖVETSÉGI FÖLDHASZNÁLATI SZAB. témában volt illetékes. A pult mögötti iro-da falára azt írták festékszórós, nagy vörös betűkkel: EBBEN A NÉMASÁGBAN VALAMI FEL-MERÜLHET.
Szerintem már fel is merült, gondolta David, elfordítva a fejét, hogy megnézze magának a szoba másik végét is. Valami nem túl...
Nem fejezte be a gondolatot. Szeme kitágult, kezét a szája elé kapta, hogy ne sikoltson. Egy pillanatra elszürkült a világ, és azt hitte, el fog ájulni. Nehogy megtörténjék, levette a tenyerét a szá-járól, és a halántékát kezdte nyomkodni, amitől ismét belehasított a fájdalom. Majd leejtette a kezét, elkerekült, tágra nyílt szemmel, legörbült, reszkető szájjal nézte azt, ami a falon volt az ajtótól jobb-ra. Fogasok sorakoztak ott. Az ablakokhoz legközelebbin kígyóbőr szalagos Stetson kalap lógott. A következő kettőn két asszony, az egyiket lelőtték, a másikat kibelezték. Ennek a másodiknak hosz-szú, vörös haja volt, a szája néma, dermedt sikolyra nyílt. Tőle balra lehorgasztott fejű, khaki egyenruhás férfi következett, akinek a pisztolytáskájából hiányzott a fegyver. Talán a másik seriffhelyettes, Pearson lehetett. Mellette farmert és vérfoltos munkásinget viselő férfi lógott. Süti volt az utolsó. MotoZsaruk feliratú pólója hátuljánál fogva akasztották fel. A pólón Cassie Styles vigyorgott keresztbe font karokkal Álomsiklója előtt. Mindig Cassie volt a kedvenc MotoZsaruja. Feje előrebukott törött nyakán, tornacipős lábacskái ernyedten lógtak.
A keze. David a kezét nézte. Apró volt, rózsaszín, ujjai picit szétnyíltak.
Nem bírom megérinteni, nem bírok a közelébe menni!
De bír. Muszáj bírnia, hacsak nem akarja itthagyni Entragian többi áldozata mellett. Végül is mire való egy báty, főleg ha nem volt elég nagy hogy megakadályozza, hogy a mumus ilyen ször-nyűséget csináljon?
Ziháló mellkassal, a rászáradt zöldesfehér szappanhabtól pikkelyesen ismét összetette és az arca elé emelte a két kezét. Behunyta a szemét. A hangja, amikor végül kibukott a torkán, olyan erősen reszketett, hogy alig ismert rá. - Isten, tudom, hogy a húgom veled van, és hogy ez csupán a porhüvelye. Kérlek, segíts, hogy megtegyem, amit meg kell tennem érte. - Felnyitotta a szemét és ránézett a testvérére. - Szeretlek, Süti. Bánok minden alkalmat, amikor rád kiabáltam, vagy túl ke-ményen rántottam meg a varkocsodat.
Ez már túl sok volt. Térdre esett, lehorgasztotta a fejét, lihegve szorította a nyakszirtjét, és igyekezett nem elájulni. Könnyei csapásokat vágtak az arcára tapadt zöld ragacsban. Legjobban az a tudat fájt, hogy az ajtó, amelyet bevágtak közöttük, soha többé nem fog kinyílni, legalábbis ebben a világban nem. Sohasem fogja látni, amikor Süti randevúra megy, vagy csengő előtt két másodperc-cel csont nélkül bedob egy kosarat. Soha többé nem kéri Davidet, nézze meg, hogy tud fejen állni, nem firtatja, akkor is ég-e a lámpa a hűtőszekrényben, ha be van csukva az ajtaja. David most már értette, miért tépik meg a ruhájukat az emberek a Bibliában.
Amikor ismét összeszedte magát, az egyik széket odahúzta a fal mellől a testvéréhez. Nézte Süti kezét, rózsaszín tenyerét, és megint megcsuszamlott vele a világ. David kiegyenesítette - rájött, hogy képes rá, ha kell, és ez kellemes meglepetés volt. Még erősebben csúszott volna bele a gyászba, ahogy ott állt a széken, és nézte kishúga arcának viaszos, természetellenes sápadtságát, lilásra színeződött száját. Óvatosan magához engedett egy kis gyászt. Érezte, hogy jobb, ha így tesz. Ez volt életének első halottja, de ugyanakkor Süti is volt és David nem akart félni vagy undorodni tőle. Akkor már jobb a megbánás, és ő bánkódott is. Nagyon bánkódott.
Siess, David!
Nem tudta, hogy ez most az ő hangja-e vagy a másiké; de nem számított. A hangnak igaza van. Süti halott, de az apja és a többiek odafönt nem. És ott van még az anyja is. Ez a legrosszabb, bizonyos értelemben annál is rosszabb, mint ami Sütivel történt, mert nem tudta, mi az. Az őrült rendőr elvitte az anyját valahová, és bármit megtehet vele. Bármit.
Nem akarok erre gondolni! Nem engedem!
Ehelyett azokra az órákra gondolt, amikor Süti, ölében Édes Melissával a Dilinyós rajzfilmek-et nézte a tévében. Dilinyós professzor úgy egy éve átadta helyét Süti szívében a MotoZsaruknak (főleg Cassie Stylesnak meg a jóképű Henry ezredesnek), de David szemében még mindig az öreg prof látszott a megfelelő megoldásnak. Csak egyre emlékezett Dilinyós prof dalocskáiból, így most azt zümmögte, miközben átkarolta halott testvérét, és leakasztotta a fogasról: - Az öregember... játszott egyszer...
A kislány feje a vállára billent. Meglepően nehéz volt - hogy tudta olyan apró létére egész nap fölemelve tartani?
- Egész nap csak malmozott...
Megfordult, ügyetlenül lelépett a székről, megtántorodott, de nem esett el, és odavitte Sütit az ablakokhoz. Menet közben lesimította testvére hátán a pólót. Elszakadt, de csak egy kicsit. Le-fektette, egyik kezét a tarkója alá téve, hogy ne koccanjon oda a feje a padlóhoz. Így mutatta a ma-ma, amikor Süti még kisbaba volt, és David megkérte, hadd vihesse. Vajon akkor énekelt-e neki az anyja? Nem jutott eszébe. Úgy gondolta, ő énekelhet.
- Mindig malmozott, a kutyának csontot hozott...
Csúnya, sötétzöld függönyök lógtak az ablakokon, keskeny, plafontól földig érő, hárommé-teres darabok. David lerántotta az egyiket.
- Dilinyós prof hazakarikázott...
Leterítette a függönyt a húga teste mellé, közben ismét elénekelte a buta kis dalt. Bárcsak mellé tehetné társul Édes Melissát, de Lissa ott maradt valahol a Wayfarernél. Ráemelte Sütit a füg-gönyre, és ráhajtotta az alsó felét. Egészen a nyakáig ért, a kislány így már jobban nézett ki, sokkal jobban. Mintha otthon lenne, és az ágyában aludna.
- Mindig malmozott, a kutyának csontot hozott - énekelte ismét -, Dilinyós prof hazakariká-zott. - Megcsókolta húga homlokát. - Szeretlek, Süti - mondta, és a függöny felső végét ráhajtotta a kislány arcára.
Egy percig még ottmaradt mellette, szorosan összekulcsolt ujjait a combjai között lógatva megpróbált úrrá lenni érzelmein. Amikor erősebbnek érezte magát, feltápászkodott. A szél üvöltött, a nappal csaknem kihunyt, az ablaküveget úgy csapkodta a homok, mintha a fény kopogtatna szám-talan ujjal. Fülsértő egyhangúsággal - nyikk-nyikk-nyikk - nyikorgott valami, talán a szél forgathatta, és David nagyot ugrott, amikor valami más nagy dörrenéssel leesett a kinti sűrűsödő sötétségben.
Elfordult az ablaktól, és tétován megkerülte a pultot. Nem talált több hullát, csak szétszórt papírokat az ADÓÜGYEK ablaknál; némelyikre vércseppek száradtak. Az adóügyi előadó magas hátú, hosszú lábú széke felborult.
A pult mögött egy nyitott széf állt (több kupac papír volt benne, pénz viszont nem; és látha-tólag nem forgattak fel semmit). Jobbra néhány íróasztal, balra két csukott ajtó, mindkettőn arany-betűs fölirat. Az egyik, a TŰZOLTÓPARANCSNOK feliratú nem érdekelte, de a másik, a városi megbízotté, annál inkább. Jim Reednek hívták a rendőrt.
- Városi megbízott. Nagyobb városban rendőrfőnöknek hívnák - motyogta David, és oda-ment az ajtóhoz. Nem volt bezárva. Megint addig tapogatta a falat, amíg rá nem talált a villanykap-csolóra, és fölkattintotta.
Az első, amit meglátott, amikor kigyúlt a fény, egy hatalmas rénszarvasfej volt a falon, az íróasztaltól balra. A második az asztal mögött a székén hátradőlt ember. Ha a szeméből nem áll ki egy-egy golyóstoll, a szájából pedig az asztali tábla, akkor azt lehetett volna hinni, hogy alszik, olyan laza volt a testtartása. Kezét összekulcsolta nagy hasán. Khakiszínű inget hordott és antantszíjat, mint Entragian.
Odakint megint leesett valami, a farkasok egy szólamban üvöltöttek föl, akár egy vokál a pokolból. David megugrott, majd hátrasandított, hogy nem lopakodott-e mögé Entragian. Nem lo-pakodott. Ismét a városi megbízottra nézett. Tudta, hogy mit kell tennie, és úgy gondolta, ha meg bírta érinteni Sütit, akkor ehhez az idegenhez is hozzá tud érni.
Először azért fölvette a telefonkagylót. Azt várta, hogy süket lesz, és nem is csalódott. Két-szer lenyomta a gombot, és mindenesetre beleszólt: - Halló! Halló!
Szobapincér? Egy szoba rendel!, gondolta, és megborzongva helyre tette a kagylót. Megke-rülte az íróasztalt, odaállt a rendőr mellé, akinek tollak álltak ki a szeméből. A halott ember névtáb-lája - JAMES REED, VÁROSI MEGBÍZOTT - az asztalon állt, így az, amit a szájába gyömöszöl-tek, egy másik lehetett. A fogai közül kiálló részen annyit lehetett elolvasni, hogy EG A BAK.
Ismerős szagot érzett, nem kölnié vagy borotválkozás utáni arcszeszé volt. Lenézett a halott összekulcsolt kezére, látta rajta a mély repedéseket, és mindent megértett. A kézbalzsam szagát érezte, talán ugyanazt, amelyet az anyja is használt, vagy hasonlót. Jim Reed nem sokkal azelőtt kenhette be a kezét, hogy végeztek vele.
Megpróbált odakukucskálni Reed ölébe, de nem ment. A rendőr túl kövér volt, és túl közel ült az asztalhoz, hogy David láthassa, amire kíváncsi volt. Azt viszont nagyon jól látta, hogy a szék háttámlájának közepén apró lyuk feketéllik. Reedet lelőtték; azt a dolgot a tollakkal akkor csinálták, mikor már halott volt (David legalábbis így remélte).
Gyerünk! Mozgás!
Próbálta hátrébb húzni a széket, aztán felüvöltött és félreugrott. A szék szinte egy érintésére felborult, és a földre gurította Jim Reed halott súlyát. A hulla harsány, élettelen böffenéssel csapó-dott a padlónak. Szájából, mint rakéta a silóból, kirepült a tábla. Fejjel lefelé landolt, de David attól még elolvashatta: ITT ÁLL MEG A BAK.
Vadul dübörgő szívvel fél térdre ereszkedett a hulla mellett. Reed egyenruhájának kigombolt nadrágja, lehúzott slicce valami határozottan nem kincstári (vitorlányi, őszibarackszín, selyem) alsóra engedett bepillantást, de David alig vette észre. Ő mást keresett, és megkönnyebbülten sóhajtott, amikor meglátta. Reed egyik jól kipárnázott csípőjén ott lógott a szolgálati revolver, a másikon pedig kulcsok lógtak egy övkarikán. David az ajkát harapdálva küszködött, hogy leakassza a kul-csokat az övkarikáról. Valamiért biztosra vette, hogy a halott rendőr mindjárt kinyújtja a kezét
(a francba, sarkunkban a múmia!)
és megragadja, de tovább küzdött. A karabiner először nem nyílt ki, de végül csak ki tudta akasztani. Sebesen átnézte a kulcsokat, közben azért imádkozott, hogy megtalálja azt, amire szük-sége van... és megtalálta. Szögletes volt, szinte nem látszott kulcsnak. Teljes hosszában fekete, mágneses csík futott végig rajta. Az a kulcs, amely a fönti cellákat nyitja. Legalábbis remélte.
Zsebre vágta a kulcscsomót, érdeklődve sandított Reed nyitott sliccére, azután kikapcsolta a pisztolytáska csatját. Kihúzta a fegyvert, két kézre fogta, érezte elképesztő súlyát és a benne rejtőző erőszakot. Revolver volt, nem automata pisztoly, amelynek lövedékei el vannak dugva a markolat-ban. Maga felé fordította a csövet, óvatosan távol tartva ujjait a sátorvastól, így bele tudott nézni a tár hengerébe. Látta, hogy minden lyukban ott egy lőszer hegye, így valószínűleg minden rendben. Az első töltényűr lehet üres - a filmekben a zsaruk néha így hagyják, nehogy véletlenül magukat lőjék meg -, de úgy gondolta, ez nem számít, ha elég gyorsan húzza meg a ravaszt kétszer egymás után.
Ismét megfordította a fegyvert, és a markolat felől is szemügyre vette, a biztosítókart keres-ve. Nem találta, mire nagyon óvatosan meghúzta egy kicsit a ravaszt. Amikor látta, hogy a kakas kezd kiemelkedni, gyorsan visszaengedte. Nem akarta itt elsütni a fegyvert. Nem tudta, mennyire dörzsöltek a prérifarkasok, de sejtette, hogy ha dörzsöltek valamivel kapcsolatban, hát az a fegyver-dörrenés.
Visszament a nagy irodába. A szél süvöltött, homokot vágott az ablakhoz. Az ablaktáblák véraláfutásos lilára sötétedtek. Hamarosan befeketednek. Nem nézett a csúnya, zöld függönyre és az alatta fekvő alakra. Szeretlek, Süti, gondolta, és visszatért a folyosóra. Egy percig állt, behunyt szemmel mélyeket lélegzett. A fegyvert úgy tartotta maga mellett, hogy a csöve a padló felé nézzen.
- Isten, még soha életemben nem lőttem pisztollyal - mondta. - Kérlek, segíts, hogy most ké-pes legyek. Jézus nevében, ámen.
Miután ezt letudta, megindult fölfelé a lépcsőn.
 
 
0 komment , kategória:  Könyvek  
Pioneer SX 450
  2013-01-18 14:53:22, péntek
 
 




 
 
0 komment , kategória:  Technika  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 13 
2012.12 2013. Január 2013.02
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123456
78910111213
14151617181920
21222324252627
28293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 13 db bejegyzés
e év: 64 db bejegyzés
Összes: 1802 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 301
  • e Hét: 301
  • e Hónap: 6616
  • e Év: 157847
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.