Belépés
scorpionsrose.blog.xfree.hu
Ne a felületből ítélj! Próbálj a dolgok mögé látni! Várady Gaby
1968.11.07
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 8 
Hogy legyen egy jó napod?
  2013-04-30 18:00:13, kedd
 
 

 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Gazdag vagyok!?
  2013-04-30 17:56:31, kedd
 
 

 
 
0 komment , kategória:  HUMOR-VILÁG-MOSOLY  
Megtudhatod ...
  2013-04-30 17:53:09, kedd
 
  ... a keresztneved betűiből.



 
 
0 komment , kategória:  ×-ÉRDEKESSÉG-×  
AGATHA CHRISTIE: A cornwalli titok
  2013-04-29 16:41:19, hétfő
 
 



- Mrs. Pengelley - jelentette be háziasszonyunk, majd diszkréten visszavonult.
Poirot barátomhoz számtalan esélytelen ember jött tanácsot kérni, de nekem mind közül az a nő látszott a legreménytelenebbnek, aki ott állt az ajtóban és zavartan babrálta a tollgallérját. Ötven év körüli, vékony, sápadt asszony volt, kifakult szoknyát és kabátot viselt, a nyakában valami kis aranyékszer lógott, Ősz haján kivételesen előnytelen kalap trónolt. Egy vidéki városban naponta száz ilyen nő jön szembe az emberrel.
Poirot előrelépett és kedvesen üdvözölte a hölgyet, látszott, hogy észrevette a nő nyilván-való zavarát.
- Asszonyom! Kérem, foglaljon helyet, Ez itt a társam, Hastings kapitány.
A nő leült és bizonytalanul megszólalt.
- Ön Mr. Poirot, a híres nyomozó?
- Szolgálatára, asszonyom.
Vendégünk nyelvét azonban ez sem oldotta meg. Gondterhelten sóhajtott, a kezét tördelte és egyre vörösebb lett az arca.
- Van valami, amiben segíthetek, asszonyom?
- Hát, tulajdonképpen... tudja...
- Mondja bátran, asszonyom, nagyon kérem!
Ekként nógatva Mrs. Pengelley végre erőt vett magán.
- Az a helyzet, Mr. Poirot... tudja, nem akarom, hogy a rendőrséget beleavassuk a dologba. Nem, semmi pénzért nem megyek a rendőrségre! Akárhogyan is, bajban vagyok. Ennek ellenére nem is tudom, el kell-e mindezt... - Itt Mrs. Pengelley hirtelen elhallgatott.
- Ami engem illet, nekem semmi közöm a rendőrséghez - mondta Poirot. - A vizsgálataim szigorúan magánjellegűek.
Mrs. Pengelley belekapaszkodott a kifejezésbe.
- Magánjellegűek. Pontosan erre van szükségem. Nem akarok semmiféle szóbeszédet és nem akarok újságcikkeket sem. Az újságok rosszidulatúan tálalnak mindent és semmi sem állíthatja meg őket. A végén az érintett család már nem tud az emberek szemébe nézni. Nem mintha biztos lennék bármiben is - az egész csak egy rettenetes gondolat, amelyet képtelen vagyok kiverni a fejemből. - A hölgy lélegzetvételnyi szünetet tartott. - Meglehet, mind ezzel ártok szegény Edwardnak. Ez rettenetes gondolat egy feleségnek. De manapság annyi szörnyűségről olvas az ember.
- Bocsánat, asszonyom, a férjéről beszél?
- Igen.
- És gyanúsítja őt valamivel?
- Ezt még csak kimondani sem szeretném, Mr. Poirot. De oly gyakran olvassa az ember, hogy ilyesféle dolgok valóban megtörténnek - és csak az együgyű lélek nem gyanakszik. Engem már kezdett kétségbe ejteni, hogy a hölgy soha nem jut el a lényeghez, de Poirot türelme felért az iránta megnyilvánuló igénnyel.
- Beszéljen teljesen nyíltan, asszonyom. Gondolja csak meg, milyen megkönnyebbülés lesz, ha bizonyítani tudjuk, hogy gyanúja alaptalan volt.
- Ez igaz. Minden jobb, mint ez a gyötrő bizonytalanság. Ó, Mr. Poirot, attól tartok, hogy engem folyamatosan mérgeznek.
- Ezt miből gondolja?
Mrs. Pengelley, akit most már elhagyott bátortalan szűkszavúság, olyan részletes elbeszélesbe kezdett, amely sokkal inkább számít hatott volna egy háziorvos érdeklődésére, min a miénkre.
- Fájdalom, rosszullét az étkezéseket követően, ugye? - mondta Poirot elgondo kodva. - Ugye jár önhöz orvos, asszonyom. Nos, ő mit mond?
- Azt mondja, hogy akut gyomorhurutom van, Mr. Poirot. Én azonban úgy látom, hogy nem biztos a dolgában. Minden alkalommal más gyógyszert ad, de egyik sem használ semmit.
- Beszélt már neki a . . . mondjuk úgy, félelmeiről?
- Nem, Mr. Poirot. Városszerte beszélni kezdenék. És az is lehet, hogy tényleg gyomor-hurut. Az azért mindenesetre nagyon különös, hogy azokon a hétvégeken, amikor Edward nincs odahaza, kivétel nélkül mindig jói érzem magam. Ezt még Freda is észrevette. Freda az Unokahúgom, Mr. Poirot. Aztán ott van az üveg gyomirtó, amelyet sose használt senki, most mégis félig van az üveg.
Mrs. Pengelley várakozóan nézett barátomra. Poirot bátorítóan rámosolygott, aztán a jegyzetfüzetéért és a ceruzájáért nyúlt.
- Nos, legyünk tárgyszerűek, asszonyom. Ön és a férje visszavonultan élnek, ugye? Meg
mondaná, hogy hol?
- Polgarwith a városka neve, kisváros Cornwall megyében.
- Hosszú ideje élnek ott?
- Már tizennégy éve.
- Csak ketten vannak? Nincs gyermekük?
- Nincs.
-Említette az unokahúgát.
- Igen, Freda Stantont. A férjem nővérének a lánya. Az utóbbi nyolc évben velünk élt, pontosabban egy héttel ezelőttig.
- És mi történt egy héttel ezelőtt?
- A dolgok bizonyos ideje már nem mentek valami jól. Nem tudom, mi történhetett Fredával, de elviselhetetlen és szemtelen lett az utóbbi napokban. Végül teljesen kiborult, fogta a holmiját és elköltözött. Lakást bérel valahol a városban. Azóta nem is láttam. Mr. Radnor azt mondja, okosabb, ha hagyjuk, hadd térjen észre.
- Ki az a Mr. Radnor?
Mrs. Pengelley kezdeti elfogódottsága most visszatért.
- Ö, hát tulajdonképpen csak egy barát. Nagyon kedves fiatalember.
- Van valami közte és az unokahúga között?
- Semmi a világon - válaszolta Mrs, Pengelley szenvedélyesen.
Poirot más témába kezdett.
- Ön és a férje, asszonyom, gondolom kényelmes körülmények között élnek.
- Igen, nem panaszkodhatunk.
- A pénz, asszonyom, az öné vagy a férjéé?
- Minden Edwardé. Nekem nincs semmim.
- Tudja asszonyom, ha tárgyszerűek akarunk maradni, nem lehetünk finomlelkűek. Találnunk kell valamilyen motivációt. A férje asszonyom, bizonyára nem puszta időtöltésből mérgezi magát. Tud valami olyan okról amely miatt esetleg el szeretné tenni önt az útból?
- Van egy kis némber, az asszisztense - mondta Mrs. Pengelley élesen. - A férjem fogász, Mr. Poirot, és senki más nem jó neki, csak egy csinos, rövid hajú lány, fehér kezes-lábasban, aki megbeszéli az időpontokat és kikeveri a tömésekhez az amalgámot. Fülembe jutott, hogy túlságosan is jól megértik egymást, bár a férjem esküszik, hogy semmi sincs közöttük.
- Ki rendelte a gyomirtót?
- A férjem, talán egy évvel ezelőtt. - Az unokahúgának van saját pénze?
- Évi ötven font mindössze. Örülne, ha elhagynám Edwardot. Visszajönne és vezetné a háztartást.
- Gondolt már arra, hogy elhagyja a férjét?
- Nincs szándékomban hagyni, hogy minden úgy történjen, ahogy ő akarja. A nők,
Mr. Poirot, már nem azok a leigázott rabszolgák, akik a régi időkben voltak.
- Asszonyom, gratulálok a független szelleméhez. Nézzük a dolgot a gyakorlati oldaláról. Visszatér ma Polgarwith-be?
- Igen. Csak egy kirándulásra jöttem fel.
Reggel hatkor indult a vonat és délután ötkor megy vissza.
- Bienl Pillanatnyilag nincs halaszthatatlan dolgom, az ön kis ügyének szentelhetem magam. Holnap elutazom magához. Azt fogja mondani, hogy Hastings az ön távoli rokona, második unokatestvérének a fia. Ami engem illet, én majd a furcsa külföldi barát szerepi fogom eljátszani. Fontos asszonyom, hogy holnapig csak olyasmit egyen, amit maga készített vagy a szeme előtt csináltak. Van olyan lány házban, akiben megbízik?
- Jessie nagyon jó lány, benne megbízom.
- Nos, asszonyom, akkor a holnapi viszontlátásra. Bátorság!
Poirot eltűnődve tért vissza a székéhez, de a szellemi elmélyülés nem akadályozta meg abban, hogy észre ne vegye a földön azokat a tollakat, amelyeket a hölgy izgatott ujjai tépdestek ki a tollgallérból. A kis belga gondosa összeszedte és a papírkosárba dobta őket. - Mi a véleménye, Hastings?
- Ocsmány ügy, annyi szent.
- Igen, feltéve, hogy igaz, amire a nő gyanakszik. De vajon igaz-e? Jaj minden férjnek, aki gyomirtót rendel manapság! Ha a feleségének mégis gyomorhurutja van és haji mos a hisztériára, akkor kútba esett a dolog Hastings.
- Azt hiszi, ez az egész?
- Nem tudom. De érdekel az eset, nagyon is érdekel. Tudja elsősorban azért, mert nincs benne semmi új elem. Elvileg itt van persze a hisztéria, de Mrs. Pengelley egyáltalán nem úgy hatott rám, mint aki hisztériás rohamoktól szenved. Ha nem tévedek, Hastings, most egy súlyos emberi dráma tanúi vagyunk. Mit gondol, milyen érzelmekkel viseltetik Mis. Pengelley a férje iránt?
- A félelem küzd benne a lojalitással.
- Igen. Egy asszony általában bárkit hajlandó megvádolni a világon, kivéve a férjét. Mis. Pengelley tűzön-vízen át hinni fog a férjében.
- A ,,másik nő" azért kissé bonyolítja az ügyet.
- Ez igaz. A szeretet a féltékenység súlya alatt könnyen változik gyűlöletté. A gyűlölet azonban a rendörségre vinné a nőt, nem hozzám. Ez esetben nyilvánosságot akarna, hangos botrányt. Nem, nem, tornáztassuk csak meg a szürkeállományunkat! Miért jött hozzám?
Azért, hogy bebizonyosodjék, gyanúja alaptalan? Vagy épp ellenkezőleg, hogy kiderüljön,
a férje tényleg lassan mérgezi őt? Van itt valami, amit nem értek! Valahol megbújik egy
ismeretlen tényező. Lehet, hogy ez a Mrs. PenJey csak kitűnő színész? Nem, biztos, hogy
őszinte volt, erre akár fogadni is mernék. Ebből következően érdekel az ügy. Hastings, kö-
nyörgöm, nézzen utána a vonatoknak!
A legkedvezőbb vonat egy óra ötvenkor indult a Paddington-pályavidvarról és hét óra után már Polgarwithbe ért. Az utazás eseménytelen volt. Kellemes szunyókálást kellett megszakíta nom, amikor a jelentéktelen kis állomásra ér tünk. A csomagjainkat a Duchy Hotelbe vittük és egy könnyű ebéd után Poirot azt javasolta sétáljunk el egy délutáni látogatásra Mrs. Pen gelley házába.
A ház az úttól kissé távolabb állt, előtte régimódi falusi kert. Az esti szellő magává hozta a fák és a rezeda illatát. Egyszerűé szentségtörésnek tűnt a gondolat, hogy ezen a régi szép időket visszavarázsoló helyen tanyát üthet a bűn. Poirot csengetett és kopogott az ajtón. Mivel válasz nem érkezett, ismét csengetett. Ez alkalommal kis idő múlva kinyílt az ajtó és egy borzas szolgáló kukucskált ki a résen. Vörös volt a szeme és hangosan szipogott.
- Mrs. Pengelleyvel szeretnénk beszélni - mondta Poirot. - Bemehetünk?
A lány meglepődve nézett ránk, aztán szokatlan egyenességgel válaszolt.
- Hát még nem is hallották? Meghalt. Talán egy jó félórával ezelőtt.
A meglepetéstől hirtelen szólni sem tudtunk. Aztán végül én kérdeztem először:
- Mi volt az oka a halálának?
- Nem természetes, annyit mondhatok. - A lány óvatosan körülnézett. - Ha nem kellene valakinek a ,,naccságával" a házban maradni, már csomagolnék és mennék is! De hát-csak nem hagyom egyedül a halottat, hogy ne is virrasszon mellette senki! Nem az: én dolgom hogy bármit is mondjak, nem is akarok semmit hozzátenni. De mindenki tudja! Az egész város beszéli. És ha Mr. Radnor nem ír a belügyminisztériumba, majd ír valaki más! Az orvos mondhat, amit akar. Mintha nem láttam volna éppen ma este a gazdámat, amint leemeli a polcról a gyomirtószeres üveget! Mintha nem rémült volna meg, amikor megfordult és észrevette, hogy mindent láttam! És a ,,naccsága" zabkásalevese az asztalon, ahogy arra vár hogy a ,,naccsága" megegye! Én egy falat ételt le nem nyelek, amíg ebben a házban vagyok. Még akkor sem, ha éhen pusztulok!
- Hol lakik az orvos, aki megvizsgálta az asszonyát?
- Dr. Adams. Megtalálja a High Street sarkán, a második házban.
Poirot hirtelen sarkon fordult. Az arcát nagyon sápadtnak láttam.
- Ahhoz képest, hogy semmit sem akart mondani, ez a lány elég sokat mondott - jeleztem meg szárazon.
Poirot öklével a tenyerébe csapott.
- Ostoba voltam, gyengeelméjű, Hastings! Az agysejtjeimmel hencegtem és közben elvesztettem egy emberi életet! Egy embert, aki azért jött hozzám, hogy megmentsem! Álmomban sem gondoltam, hogy ilyen rövid idő alatt bármi is megeshet. Isten bocsássa meg nekem, de azt gondoltam, semmi sem íog történni. Mrs. Pengelley története olyan kimódoltnak látszott. Megérkeztünk az orvos házához. Lássuk, mit tud mondani nekünk.
Dr. Adams megszólalásig olyan volt, mint a képzeletbeli piros képű vidéki orvos. Udvariasan fogadott bennünket, de amikor jövetelünk célját megsejtette, vörös arca egyenesen lilára változott.
- Átkozott hazugság! Ennek a szóbeszédnek minden betűje hazugság! Nem én kezeltem-e a beteget? Gyomorhurut, egyértelműen! és tisztán gyomorhurut! Ez a város a pletyka melegágya. Egy csomó botrányra éhes vénasszony összedugja a fejét és csak a Jóisten tudja, mit ki nem találnak! Egész nap a botránylapokat bújják és semmi sem elégíti ki őket, csak az, ha az ö városukban is megmérgeznek valakit! Látnak egy üveg gyomirtót a polcon és rajta! Máris meglódul az agyuk. Én ismerem Edvvard Pengelleyt - még a légynek sem ártana. Miért mérgezné meg a feleségét? Erre válaszoljanak!
- Van valami, Monsieur le Docteur, amiről talán nem tud.
Poirot röviden elmondta Mrs. Pengelley látogatásának lényegét. Senki nem lehetett volna jobban meglepve a hallottaktól, mint Mr. Adams. A szemei tágra meredtek, szinte kiugrottak a helyükből.
- Isten bocsássa meg nekem - fakadt ki végül. - A szegény asszony biztosan belebolondult. De hát miért nem szólt nekem? Beszélnie kellett volna velem.
- Maga kinevette volna a félelmeit.
- Nem, egyáltalán nem. Azt hiszem, elég türelmes vagyok.
Poirot a doktorra nézett és elmosolyodott. Az orvos sokkal feldúltabb volt, mint amilyennek látszani szeretett volna.
- Ez a fickó olyan csökönyös, mint egy Szamár. Azt mondta, gyomorhurut, ennélfogva nem lehet más, csak gyomorhurut.
- Most mit teszünk?
- Visszamegyünk a fogadóba és eltöltünk egy rémálommal felérő éjszakát az önök egyik jó öreg, vidéki angol nyoszolyáján, mon ami.
- És holnap?
- Holnap visszatérünk a városba és megírjuk a fejleményeket.
- Ez nagyon unalmasnak tűnik - mondtam csalódott hangon. - Gondolja, hogy egyáltalán lesznek ilyenek?
- Lesznek! Megígérem! Kedvenc doktorunk annyi halotti bizonyítványt adhat,
amennyit csak akar! Nem tudja azonban befogni több száz pletykálkodó száját. És ezeknek a sutyorgásoknak meg lesz az eredménye, én mondom!
Másnap tizenegy órakor indult a vonatunk, de mielőtt az állomásra mentünk volna, Poirot kifejezte azt a kívánságát, hogy szeretné meglátogatni Freda Stanton kisasszonyt. Miss Freda volt az unokahúg, akit a halott asszony említett nekünk. Nagyon könnyen megtaláltuk a házát. A hölgy társaságában volt egy fiatal sötét hajú férfi, akit Miss Stanton enyhe zavarában Mr. Jacob Radnorként mutatott be.
Miss Freda Stanton kivételesen csinos teremtés volt, a klasszikus cornwalli típus megtestesítője. Sötét haj, gyönyörű sötét szemek éi rózsaszín arcocska. Azokban a csodálatos sötét szemekben azonban izzott valami parázs és az olyan természetről árulkodott, amelyet nem volt bölcs dolog ingerelni.
- Szegény nénikém - mondta, miután Poirot bemutatkozott és elmondta látogatásunk hátterét. - Nagyon szomorú eset. Ma egész nap azt kívántam, bárcsak kedvesebb és türelmesebb lettem volna!
- Nincs okod hibáztatni magad - vágott közbe Radnor.
- Persze, Jacob, de én tudom, hogy hirtelen természetem van. Mindamellett a néni részéről csacsiság volt az egész. Nevetnem kellett volna rajta, nem foglalkozni vele. Természetesen merő képtelenség volt az a gyanúja, hogy a nagybácsi megmérgezi őt. Az igaz, hogy minden ételtől, amit a bácsim adott neki, rosszabbul lett, de biztos vagyok benne, hogy ez csak azért volt, mert folyton erre gondolt. Bebeszélte magának, hogy egyre rosszabbul van és úgy is lett.
- Mi volt a nézeteltérésük oka valójában, mademoiselle?
Miss Stanton tétován Radnorra nézett. A fiatalember gyorsan átlátta a helyzetet.
- Nekem most mennem kell, Freda. Este találkozunk. Viszontlátásra, uraim! Az állomásra tartanak, ha nem csalódom?
Poirot megerősítette ebben a fiatalembert, ki ezt követően távozott.
- Önök jegyesek, nemde? - kérdezte Poirot finom mosoly kíséretében.
Freda Stanton elpirult és igennel válaszolt.
-Tulajdonképpen a probléma is ez volt a nénikémmel - tette még hozzá.
- Nem egyezett bele a házasságba?
- Ó, azért eddig nem ment el a dolog. De tudja, a nénikém... - A lány hirtelen elhallgatott.
- Igen? - bátorította Poirot kedvesen.
- Meglehetősen kegyetlen dolognak tűnik ezt mondani róla — most hogy már halott. De ha nem mondom el, soha nem fog semmit megérteni. A nénikém teljesen belehabarodott Jacobba.
- Ezt komolyan mondja?
- Igen, bármilyen lehetetlenül is hangzik! A nagynéném túl volt az ötvenen, Jacob pedig még nincs harminc sem! Mégis így volt. Egyszerűen belebolondult. Végül meg kellett neki mondanom, hogy Jacob miattam jár a családhoz. Erre a közlésre szörnyű viselkedéssel válaszolt. Nem hitt el belőle egy szót se, durván és kötekedő lett, így aztán nem is csoda, ha; elvesztettem a fejemet. Megbeszéltük a dolgot Jacobbal és azt gondoltuk, a legjobb lesz, ha egy ideig eltűnök a szeme elől, hátha így visszanyeri a lelki egyensúlyát. Szegény néni - azt hiszem, igen különös állapotban lehetett.
- Minden jel erre mutat. Köszönöm, kisasszony, hogy néhány dolgot világossá tett a számomra.
Nem kis meglepetésemre Radnor várt ránk az utcán, néhány lépésre a háztól.
- Nem nehéz kitalálni, mit mondott Freda - kezdte a mondókáját a fiatalember. - Nagyon szerencsétlen dolog volt, ami történt, nekem rettenetesen kínos, képzelhetik.
Talán nem szükséges mondanom, hogy ártatlan vagyok az ügyben. Először még örültem is neki, mert azt hittem, az idős hölgy megkönnyíti a dolgomat Fredával. Az egész teljesen lehetetlen és visszás volt.
- Mikor akarnak Prédával megházasodni?
- Remélem, hamarosan. Nézze, Mr. Poirot, az a szándékom, hogy őszinte leszek magához. En egy kiesivei többet tudok, mint Freda. Ö azt hiszi, hogy a bácsikája ártatlan. Én nem vagyok ebben olyan biztos. Egyet azonban meg kell mondanom: hallgatni akarok arról, amit tudok. Ne ingereljük az alvó oroszlánt! Nem akarom, hogy a feleségem bácsikáját bíróság elé állítsák és felakasszák gyilkosságért.
- Miért mondja el nekem mindezt?
- Mert sokat hallottam magáról és tudom, hogy okos ember. Nagyon is valószínű, hogy
össze tudna szaglászni egy vádemelésre valót a nagybácsi ellen. Hogy ezt most miért mondom el magamtól? A szegény elhunyt asszony lett volna az utolsó, aki botrányt akar. Tovább megyek: még a gondolatától is forogna a sírjában.
- Ebben valószínűleg igaza van. Azt akarja tehát tőlem, hogy hallgassam agyon az ügyet?
- Erre gondoltam. Őszintén be kell vallanom, hogy önző szempontok is vezetnek. A saját lábamra akarok állni - belekezdek egy vállalkozásba, divatszabóságot és konfekcionáló üzletet nyitok.
- A legtöbben önzőek vagyunk, Mr. Radnor, csak nem mindenki vallja be. Megteszem, amit kér tőlem, de már most megmondom, nem sikerül elaltatnia az ügyet.
- Miért nem?
- Poirot felemelte az ujját. Éppen a piactéren haladtunk át és mivel piacnap volt, körülvett bennünket az emberek zsongása.
- Az emberek nyelve - ez az, amiért nem fog sikerülni, Mr. Radnor. Megbocsát, de rohannunk kell, lekéssük a vonatot!
- Nagyon érdekes, igaz Hastings? - mondta Poirot, miközben a vonat kifelé pöfögött az állomásról.
Kis fésűt vett elő a zsebéből, aztán egy aprócska méretű tükröt is előhalászott, majd nagy gonddal igazgatni kezdte a rohanás közben kissé összeborzolódott bajuszát.
- Úgy látom, maga annak találja - válaszoltam. - Nekem az egész meglehetősen mocskos és visszataszító. Nincs körülötte semmi titok.
- Egyetértek, nincs semmiféle rejtély.
- Feltételezem, elfogadhatónak találja a lány különös történetét a nagynéni hirtelen fellobbanó szerelmi lángjáról? Nekem ez volt az egyetlen gyanús rész. A hölgy olyan kellemes és tiszteletreméltó volt.
- Nincs ebben semmi rendkívüli, az ese szinte mindennapos. Ha gondosan olvassa az újságokat, gyakran talál olyan történetet, amelyben a kedves, tiszteletreméltó, hasonló korú hölgy elhagyja a férjét, akivel húsz évet élt le, esetleg egy csomó gyerekkel együtt. Mindezt azért, hogy összekösse az életét egy nála sokkal fiatalabb férfival. Imádhatja a nőket, Hastings, térdre borulhat mindegyik előtt, aki csinos és magára villant egy mosolyt, a lelkükről azonban nem tudhat semmit. A nők életében, a hervadás előtt mindig elkövetkezik egy őrült pillanat, amikor a nő romantikára, kalandra vágyik - mielőtt még végleg késő lenne. Nem kerüli ez el azt az asszonyt sem, aki történetesen egy jó hírnek örvendő vidéki fogász felesége!
- Arra gondol, hogy,...
- Arra gondolok, hogy egy jó eszű férfi kihasználhatja ezt a pillanatot.
- Én nem tartom Pengelleyt ennyire okosnak. Az egész város róla beszél. De mégis azt hiszem, igaza van, Poirot. Mindkét férfi, aki tudhat valamit, Radnor és a doktor, azt akarják, hogy eltussolják az ügyet. Az egyik ezt már el is intézte valahogy. Jó lett volna a másikat is látni.
- Könnyen kielégítheti a vágyait. Menjen vissza a következő vonattal és fedezzen fel egy fájós zápfogat.
Fürkészve néztem Poirotra. Csak azt tudnám, mit talált olyan érdekesnek ebben az ügyben?
- Ami számomra érdekes, azt nagyon jól összefoglalja az ön egyik megjegyzése, Hastings. Miután kikérdeztük a szobalányt, ön azt mondta, hogy ahhoz képest, hogy egy szót sem akart szólni, egészen sokat beszélt.
- Aha - mondtam kétkedőn, aztán visszatértem eredeti bíráló megjegyzésemhez. - Azon csodálkozom, miért nem kísérelte meg, hogy találkozzon Pengelleyvel?
-Mon ami, három hónapot adtam neki. Aztán oly hosszan láthatom, amennyire a kedvem tartja: a vádlottak padján.
Egy ideig azt gondoltam, Poirot jövendölései nem bizonyul megalapozottnak. Múlt az idő és a cornwalli esettel kapcsolatban nem történik semmi. Más ügyek foglaltak el bennünket és én már majdnem elfelejtettem a Pengelley-j tragédiát, amikor egy rövid újsághír ismét eszembe juttatta az egészet. A hírben az állt, hogy a belügyminisztérium elrendeli Mrs. Pengelley holttestének exhumálását.
Néhány nappal később minden újságban ilyesféle főcím virított: ,,A cornwalli titok'' Úgy látszott, a pletyka sohasem ült el egészen és amikor bejelentették az özvegy és Mis Marks, az asszisztensnő eljegyzését, a szóbeszéd nagyobb erővel lángolt fel, mint valaha. Végül, kérelmet intéztek a belügyminiszterhez és ennek alapján elrendelték az exhumálást. A holttestben nagy mennyiségű arzént találtak, és Mr. Pengelley-t letartóztatták a felesége meggyilkolásáért.
Jómagam Poirot társaságában már a kezdetén bekapcsolódtam az eljárásba. A tanúvallomások a várakozásainknak megfelelően alakultak. Dr. Adams kijelentette, hogy az arzénes mérgezés tünetei igen hasonlóak a gyomorhurut tüneteihez. A belügyminisztérium szakértője is megtette tanúvallomását, Jessie, a szobalány pedig hihetetlen mennyiségű információt zúdított a kihallgatókra. Ezek nagy részét ugyan nem vették figyelembe, de egészében kétségtelenül erősítették a vádat. Freda Stanton elmondta, hogy nagynénje minden alkalommal rosszabbul lett, amikor a férjétől kapott ételből evett. Jacobb Radnor arról számolt be, hogy Mrs. Pengelley halálának napján váratlanul benézett a vádlotthoz. Pontosan akkor nyitotta rá az ajtót, amikor Mr. Pengelley visszarakta a gyomirtót tartalmazó üveget a tároló polcára, és Mrs. Pengelley asztalon gőzölgő levese pedig karnyújtásnyira volt tőle. Ezek után jött Miss Marks, a szőke titkárnő. Sírt, hisztériás rohamot kapott, továbbá kijelentette, hogy viszonya volt a munkaadójával, és hogy Pengelley ígéretet tett, hogy elveszi őt, ha a feleségével történik valami. Pengelley nem védekezett, ügyét tárgyalásra átadták a bíróságnak.

Jacob Radnor hazakísért, minket a szállodához.
- Látja, Mr. Radnor - mondta Poirot -nekem volt igazam. Az emberek hangot adtak véleményüknek, méghozzá elég határozottan.
Nem lehetett eltussolni az ügyet.
- Bizony, igaza, volt- sóhajtott Radnor - Lát valami lehetőséget arra, hogy megússza?
- Elhalasztotta a védekezést. Meglehet; van valami a tarsolyában. Bejön egy percre?
Radnor elfogadta a meghívást. Két whiskyt rendeltem szódával és egy csésze forró csokoládét. Az utóbbi rendelés megdöbbenést keltett, erősen kételkedtem benne, hogy egyáltalán képesek lesznek teljesíteni.
- Természetesen - folytatta Poirot - van némi gyakorlatom az ilyen ügyekben. Ba rátunk csak egy módon nyerhet egérutat.
- Hogyan?
- Ha most aláírja ezt a papírt.
Poirot egy bűvész gyorsaságával előhúzot egy teleírt papírlapot.
- Ez mi?
- Az ön vallomása arról, hogy megölte Mrs. Pengelleyt.
Egy pillanatig csend volt, aztán Radnor el kezdett nevetni.

-Ön egyszerűen megőrült!
- Nem, barátom, nem vagyok őrült. Ön megérkezett ebbe a kisvárosba és vállalkozásba kezdett, azonban szűkében volt a pénznek. Mr. Pengelley nagyon jómódú ember, ön találkozott az unoka húgával, aki érdeklődést mutatott ön iránt. Az a kis hozomány, amelyet Mr. Pengelley adott volna a lány házassága esetén, nem elégítette ki. Meg kellett tehát szabadulnia a nagynénitől és a nagybácsitól egyaránt, hiszen ebben az esetben a vagyon az unokahúgot illette volna, mint egyetlen rokont. És milyen elmésen építette fel a tervet! Szerelmet színlelt ennek az átlagos, középkorú nőnek, mígnem az a rabszolgája lett. Elültette benne a gyanakvást a férje iránt. Azt, hogy a férje megcsalja, ő maga fedezte fel. Arra, hogy meg akarja őt mérgezni, már az ön segítségével jött rá. Mr. Radnor, ön gyakran járt a házban, számtalan alkalma volt arzént csempészni szerencsétlen asszony ételébe. Arra azonban gondosan ügyelt, hogy sose tegye ezt, amikor a férj nem volt otthon. Nő lévén, Mrs. Pengeley nem tudta megtartani magának a gyanút, elmesélte azt az unokahúgának. Nagyon valószínű, hogy még más asszonyoknak is elmondta, mitől fél. Mr. Radnor, önnek csak egy komoly gondja volt: a párhuzamos viszony a két nővel. De még ez sem volt annyira nehéz, mint amilyennek látszott. Elmagyarázta tehát Mrs. Pengelleynek, hogy - férje gyanúját elaltatandó - színleg udvarolnia kell az unokahúgának. Az ifjú hölgynek viszont nem volt igazán szüksége magyarázatra, hiszen a nagynénit sosem tekintette igazán komoly vetélytársnak.
- Végül aztán Mrs. Pengelley eldöntötte, hogy felkeres engem, de nem szólt róla önnek. Ha valóban minden kétséget kizáróan elhitte volna, hogy a férje megmérgezi őt, bizonyára megerősödött volna az elhatározása, hogy elhagyja hitvesét, és önnel köti össze az életét. Természetesen azt gondolta, hogy ön ezt is várja tőle. Az ön forgatókönyvébe azonban az én látogatásom egyáltalán nem illett bele. Semmi szüksége nem volt arra, hogy itt detektív szaglásszon. A megoldást szülő alkalmas pillanat nemsokára eljött. Véletlenül a házban tartózkodott, amikor Mr. Pengelley éppen levest készített a feleségének, és ön nem habozott: halálos adagot kevert az ételbe. A többi már könnyen ment. Látszatra az ügy eltussolását kívánta, valójában pedig épp azon mesterkedett, hogy minél előbb botrány legyen belőle. Egy hibát azonban elkövetett, ifjú és éles eszű barátom: nem számolt Hercule Poirot-val!
Radnor halálsápadt lett, de megpróbált továbbra is nagyképű maradni.
- Ez nagyon érdekes, meglehet zseniális, de miért mondja el nekem?
- Azért, monsieur, mert most itt én nem a törvényt képviselem, hanem Mrs. Pengelleyt. Az ő kedvéért adok magának esélyt a menekülésre, írja alá ezt a vallomást, és kap huszonnégy órát. Huszonnégy óra múlva átadom a vallomását a rendőrségnek.
Radnor tétovázott.
- Semmit sem tud bizonyítani.
- Nem tudok? Nézzen ki az ablakon! Két ember áll az utcán. Parancsuk van, hogy egy
percre se tévesszék szem elől önt.
Radnor az ablakhoz lépett és félrehúzta a függönyt, aztán egy káromkodás kíséretében visszajött.
- Látja, monsieur? Írja alá, nincs más esélye!
- Mi a biztosítékom arra . . .
- Hogy állom az ígéretemet? Hercule Poirot szava. Aláírja? Helyes. Hastings, legyen olyan jó és húzza el félig a bal oldali függönyt. Ez jelzi, hogy Mr. Radnor bántatlanul távozhat.
Radnor falfehéren, a foga közt káromkodások mormolva kirohant a szobából. Poirot bólitott.
- Gyáva alak. Mindig is tudtam, hogy az.
- Poirot, nekem úgy tűnik, most nem a saját normái szerint cselekedett - mondtam dühösen. - Mást sem tett, csak egész életében az érzelmek csapdái ellen prédikált, most meg tisztán szentimentálisan futni hagy egy veszélyes bűnözőt!
- Nem érzelmekről van szó, Hastings, hanem üzletről - válaszolta Poirot. -Nem tűnt fel, drága barátom, hogy a leghalványabb bizonyítékkal sem rendelkezünk? Álljak fel és mondjam azt tizenkét tuskó cornwalli esküdtnek, hogy én, Hercule Poirot tudom, hogy ő tette? Kinevetnének. Ez volt az egyetlen lehetőség, hogy megrémítsem a fickót és kicsikarjam tőle a vallomást. Az a két lődörgő az utcán éppen kapóra jött. Húzza be a függönyt, kérem. Nem mintha bármi okunk lett volna rá, hogy félrehúzzuk. Az egész csak a mi kis színjátékunk része volt. Nos, az ígéretet be kell tartani. Huszonnégy órát mondtam, ugye? Ennyivel többet szenved szegény Mr. Pengelley. De ezt meg is érdemli. Ne felejtse el, Hastings, hogy megcsalta a feleségét! Tudja, én nagyon sokra tartom a családi életet. Szóval húszonnégy óra, ugye? És aztán? Megbízom a Scotland Yardban. Elkapják, mon ami, egészen biztosan el fogják kapni.



VÉGE

 
 
0 komment , kategória:  °°Poirot bravúrjai  
AGATHA CHRISTIE: A szakácsnő eltűnik
  2013-04-29 16:23:48, hétfő
 
 


Azokban az időkben, amikor megosztottam a lakásomat Hercule Poirot barátommal, rendes szokásom volt, hogy hangosan felolvasom neki a főcímeket a Napi Harsonából, a reggeli napi-lapból.
A Napi Harsona az a fajta lap volt, amelyik minden alkalmat megragadott a szenzációk közlésére. A rablások és gyilkosságok ebben az újságban nem szerénykedtek a hátsó oldalakon. Éppen ellenkezőleg, ott virítottak az első oldalon, hatalmas, szembetűnő betűkkel.
A szökött banktisztviselő ötvenezer font értékű forgalomképes értékpapírral tűnt el!
Boldogtalan családi élete miatt gázsütőbe dugta a fejét a férj!
Eltűnt a csinos, huszonegy éves gépírónő!
Hol van Edna Field?
- Poirot, igazán nem panaszkodhat, van miből választania. Szökésben lévő banktisztviselő, rejtélyes öngyilkosság, eltűnt gépírónő melyiket akarja?
Barátom béketűrő hangulatban volt. Csen-desen ingatta a fejét.
- Valójában egyik sem hoz igazán lázba, mon ami. Ma a kényelmes életre vagyok hangolva. Nagyon izgalmas esetnek kellene lennie annak, amelyik ma fel tudna állítani a karosszékemből. Tudja, fontos saját ügyeim is vannak, amelyeket nem hanyagolhatok el tovább.
- Mint például?
- Például a ruhatáram, Hastings. Ha nem tévedek, az új szürke öltönyömön egy zsírfolt éktelenkedik - egészen apró, de ahhoz épp elég, hogy bosszantson. Aztán ott van a télikabátom, azt pedig naftalinba kell tennem. Egyébként is, úgy érzem, megérett a helyzet arra, hogy megstucooljam a bajuszomat, azt követően pedig a bajuszkenőcs lép működésbe.
- Nos - válaszoltam az ablak felé sétálva -, attól tartok, nem tudja megvalósítani ezt a nagyívü programot. Csengettek. Ügyfele érkezett.
- Amennyiben az ügy nem országos jelentőségű, a kisujjamat sem mozdítom - mondta Poirot méltóságteljesen.
Egy perccel később már be is tört hozzánk egy tömzsi, vörösképü asszonyság. Nagyon siethetett a lépcsőn, mert hangosan szuszogott.
- Mr. Poirot? - kérdezte és leroskadt egy székre.
- Igen, Hercule Poirot vagyok, madame.
- Egyáltalán nem olyan, mint amilyennek képzeltem - jegyezte meg a hölgy némi kiábrándultsággal a hangjában. - Fizetett valamit az újságnak azért, hogy olyan nagyszerű nyomozónak fessék le magát, vagy saját elhatározásukból csinálták?
- Asszonyom! — emelkedett fel Poirot a székéből.
- Sajnálom, nem akartam megbántani, de tudja, milyenek manapság az újságok! Elkezd olvasni egy cikket, amely azzal kezdődik, hogy mit mondott egy büszke menyasszony a kissé előnytelen külsejű barátnőjének, és aztán kiderül, hogy az egész valami drogériában kapható kencéről szól, amellyel hajat kell mosni. Hírverés az egész, semmi más. De remélem nem bántottam meg? Megmondom, mit akarok öntől. Azt akarom, találja meg a szakácsnőmet!
Poirot az asszonyra meredt és sokáig meg sem tudott szólalni. Gyorsan félrefordultam, hogy elrejtsem széles vigyoromat, amelyet képtelen voltam elnyomni.
- Mindennek az a kártékony munkanélküli segély az oka - folytatta a hölgy. - A cselédek folyton azon törik a fejüket, hogy titkárnők lesznek. Én azt mondom, meg kell szüntetni a segélyt! Szeretném tudni, hogy az alkalmazottaimnak mi okuk van a panaszra! Hetente egyszer szabad a délutánjuk és az estéjük, minden második vasárnap is szabad, a mosást kiadom, ugyanazt az ételt eszik, amit mi. És az én házamban nem talál egy fikarcnyi margarint sem, csakis a legfinomabb vajat használom a főzéshez!
Itt levegővétel okán szünetet tartott, és Poirot megragadta a lehetőséget. A legdölyfösebb modorát vette elő, a nyomaték kedvéért fel is állt.
- Attól tartok, madame, rossz helyen jár. Nem tartok fenn háztartási alkalmazottak ügyeivel foglalkozó irodát. Én magánnyomozó vagyok.
- Hát persze, tudom én - válaszolta vendégünk. - Hát nem azt mondtam az előbb, hogy azt akarom, találja meg a szakácsnőmet? Szerdán egyszerűen kisétált a házból, anélkül hogy egy szót szólt volna nekem és azóta nem is jött vissza.
- Nagyon sajnálom, de ilyen ügyekkel nem foglalkozom. Jó napot, asszonyom!
Látogatónk méltatlankodva felhorkantott.
- Hát így állunk, tisztelt uram! Túlságosan fennhordjuk az orrunkat, igaz? Csak titkos
kormányügyekkel és a grófnőcskék ékszereivel foglalkozunk, nemde? Hadd mondjak magának valamit! Nekem a háztartási alkalmazott legalább olyan fontos, mint a tiara egy úrinőnek. Nem lehet mindenki finom úri hölgy, aki magára aggatja a gyémántjait meg a gyöngyeit és egész nap autókázik. Egy jó szakácsnő valóságos kincs, és amikor elveszítjük, akkor ugyanolyan sokat veszítünk, mint amikor egy puccos gazdag hölgynek megfújják az ékszereit.
Egy pillanatra úgy látszott, Poirot méltósága és humorérzéke hadakozik egymással. A kis belga végül felnevetett és visszaült a székére.
- Asszonyom, önnek van igaza, én tévedtem. A megjegyzései tökéletesen helyénvalóak. Ez az ügy újdonság lesz á számomra. Még soha nem kutattam háztartási alkalmazott után. Pontosan ez az a nemzeti jelentőségű probléma, amely után annyira vágytam, éppen azon megérkezése előtt. En avant! Azt mondja, asszonyom, hogy a szakácsnők eme gyöngyszeme szerdán távozott és azóta nem tért vissza. Ez tegnapelőtt volt.
- Igen, akkor hagyott faképnél az a lelketlen perszóna.
- Nincs kizárva, asszonyom, hogy baleset érte. Érdeklődött már a kórházaknál?
- Pont ez jutott az eszembe nekem is, de ma reggel, képzelje, elküldött a holmijáért. Egy sor nem sok, nekem annyit sem üzent! Ha otthon vagyok, nem engedem, hogy elvigyék a dolgait! Így bánni velem! Sajnos éppen átugrottam a henteshez.
- Leírná őt nekem, asszonyom?
- Középkorú, kövérkés, fekete a haja, most kezd őszülni. Megbízható benyomást kelt. Tízéven át szolgált az előző helyén. A neve Eliza Dunn.
- Nem volt... öö . . . valamilyen nézeteltérés önök között szerdán?
- A világon semmi. Épp ez teszi a dolgot olyan különössé.
- Hány háztartási alkalmazottja van, asszonyom?
- Csak kettő. Annie, a szobalány nagyon kedves teremtés. Kicsit feledékeny, a feje persze tele van jóképű fiatalemberekkel, de remek munkaerő, ha az ember rászorítja, hogy a teendőivel foglalkozzék.
- Ö és a szakácsnő jól kijöttek egymással?
- Néha jól, néha kevésbé jól - ahogy ez lenni szokott. Többnyire jól megvoltak egymással.
- A szobalány nem tud valamit, ami fényt deríthetne a rejtélyre?
- Azt mondja, nem tud semmit, de ismeri az alkalmazottakat, mind egy húron pendülnek.
- Igen, igen, ennek utána kell járnunk. Mit is mondott, asszonyom, hol lakik?
- Clapham, Prince Albert Road 88.
- Bien, asszonyom, most elbúcsúzom. Számíthat rá, hogy otthonában még a mai nap folyamán felkeresem.
Mrs, Todd, mert így hívták újdonsült is merősünket, hamarosan elköszönt. Poirot gyászosan nézett rám.
- Nos, Hastings, ez az ügy igazán eredeti. A Clapham-i szakácsnő eltűnése! Japp felügyelő erről soha, de soha nem hallhat egy szót sem!
Poirot tűnődve felforrósította a vasalót és itatóspapír segítségével gondosan eltávolította a foltot a szürke öltönyéből. A bajuszápolást nagylelkűen elhalasztotta egy másik alkalomra, és nekivágtunk, hogy meglátogassuk Clapham-et.
A Prince Albert Road gondozott, kis házacskákból álló utca volt. Minden ház egyforma volt, minden ablakot csipkefüggöny díszített és a fényesre szidolozott sárgaréz kopogtatók is egyformán ragyogtak minden ajtón.
Csengettünk a 88-as számú ház ajtaján. Csinos arcú szobalány nyitott ajtót. Mrs. Todd is megjelent a hallban, hogy üdvözöljön minket.
- Annie, ne menjen el! - kiabálta azonnal. - Ez az úr, nyomozó és kérdéseket akar
fel lenni neked.
Annie arcán a rémület és a kellemes izgatottság jelei mutatkoztak.
- Köszönöm, asszonyom - mondta Poirot és bólintott. - Először a szobalányát szeret
ném kihallgatni, ha lehet, önnel majd ezt követően beszélnék.
Kis nappáliba vezettek minket. Miután Mrs. Todd nyilvánvalóan kelletlenül, de csak elhagyta a szobát, Poirot hozzálátott a keresztkérdésekhez.
- Mademoiselle Annie, minden amit elmond nekünk, rendkívül fontos. Ön az egyetlen, aki fényt deríthet erre az esetre. A segítsége nélkül én nem tehetek semmit.
A lány arcáról fokozatosan eltűnt a rémület és felerősödött rajta a kellemes izgalom kifejezése.
- Értem, uram - mondta. - Mindent elmondok, amit tudok.
- Nagyon helyes. - mondta Poirot. - Mindenekelőtt, mi az elképzelése? Ön nagyon okos lány, ez mindjárt feltűnt nekem. Mi a saját elképzelése Eliza eltűnéséről?
Miután így felbátorították, Eliza izgatott elbeszélésbe kezdett.
- Rabszolgakereskedők, uram, mindig is mondtam! A szakácsnő sokszor figyelmeztetett erre a veszélyre. Mindig mondta, hogy sose próbáljam ki az illatszert, sose fogadjam el az édességet, akármennyire is úriembernek látszik, aki ajánlja! Így mondta, bizony. És most tessék, őt kapták el! Egész biztos vagyok benne. Bármilyen valószínűtlen, már biztosan Török- ország vagy más keleti ország felé hajózik. Hallottam, hogy ott a férfiak imádják a kövér nőket.
Poirot megőrizte tiszteletreméltó nyugalmát.
- De ebben az esetben - persze ez csak egy ötlet -, miért küldött volna el a bőröndjéért?
- Hát azt nem tudom, uram. Szüksége lehet a holmijára - még idegenben is.
- Ki jött a bőröndért? Egy férfi?
- Carter Paterson volt az, uram.
- Ön csomagolta össze a dolgait?
- Nem uram, már össze volt csomagolva, és át is volt kötve a bőrönd.
- Aha! Ez érdekes! Azt jelenti, hogy szerdán, amikor elhagyta a házat, Eliza már tudta, hogy nem fog ide visszatérni. Nem ez a véleménye?
- De igen, uram - mondta Annie kissé csalódottan. - De azért még lehettek rabszolga kereskedők a tettesek, ugye? - tette hozzá reménykedve.
- Kétségtelenül - mondta Poirot nagylelkűen, aztán folytatta. - Mindketten ugyanabban a szobában laktak?
- Nem uram, külön szobánk volt.
- Nem panaszkodott Eliza az itteni körülményekről? Jól érezték magukat itt mind a
kelten?
- Soha nem mondott olyat, hogy el akar menni. Jó hely ez. . . - A lány kissé elbizonytalanodott.
- Beszéljen csak bátran - mondta kedvesen Poirot -, nem mondok el semmit az asszonyának.
- Hát uram, a ,,naccsága" bizony nem könnyű eset! De az étel jó. Gyakori és bőséges. Vacsorára is meleg étel van és annyi sült zsírt kaphat az ember, amennyit csak akar. Akárhogy is, ha Elizának változtatás járt volna a fejében, nem így tette volna meg. Biztosan kitöltötte volna a felmondási hónapját. A naccsága visszatarthatná egyhavi bérét, amiért így ment el.
- A munka nem nagyon nehéz?
- Hát, az asszonyom örökösen a sarkokat vizsgálja és pormacska után kutat! Aztán ott van az albérlő, bár itt fizetővendégnek mondják. Ö csak a reggelinél és a vacsoránál jelent munkát, csakúgy, mint a háziúr. Egyébként egész nap a Cityben vannak.
- Szereti a gazdáját?
- Nincs vele semmi baj, az úr nagyon csendes.
- Gondolom, nem tud visszaemlékezni arra, mit mondott utoljára Eliza, mielőtt elment?
- Dehogynem. ,,Ha marad töltött őszibarack az ebédlőben, eltesszük vacsorára, egy kis sonkával és sült krumplival." Eliza egyszerűen megőrült a töltött őszibarackért. Nem csodálnám, ha ezzel csalták volna lépre!
- A szerda volt Eliza rendes kimenő napja?
- Igen, az övé a szerda, az enyém a csütörtök.
Poirot még feltett néhány kérdést, aztán kijelentette, hogy ezzel elégedett is. Annie kiment, Mrs. Todd pedig beviharzott, arcáról lerítt a kíváncsiság. Bizonyos voltam benne, hogy mélyen megsértődött, amiért kizártuk a szobából Annie kihallgatásakor. Poirot-nak azonban volt gondja rá, hogy ügyesen kiengesztelje az asszonyságot.
- Az olyan kivételesen intelligens asszonynak mint ön, madame - mondta Poirot -,
bizonyára nehéz türelmesen elviselni azokat a körülményes módszereket, amelyeket nekünk,
szegény nyomozóknak alkalmaznunk kell. A jóeszű embereknek ritkán van türelmük a
butákhoz.
Miután így elbájolta Mrs. Toddot, Poirot ügyesen a férjre terelte a szót. Nemsokára megtudtuk, hogy Mr. Todd egy belvárosi cégnél dolgozik és nem várható, hogy hat óra előtt hazaérkezik.
- Nem kétlem, hogy Mr. Toddot nagyon felkavarta és nyugtalanította ez a különös eset. Vagy nem így van?
- Egy percig sem nyugtalankodott - jelentette ki Mrs. Todd. - ,,Nos, kedvesem, szerezz egy másikat." Ez volt minden, amit mondott! Olyan nyugodt és kimért, hogy néha azt hiszem, megőrülök tőle. ,,Hálátlan nőszemély. Jobb, hogy megszabadultunk tőle." Folyton ezt hajtogatta.
- Beszélne a ház többi lakójáról, asszonyom?
- Mr. Simpsonra, a fizetővendégünkre gondol? Nos, amíg a reggelijét és a vacsoráját rendben megkapja, nem aggódik.
- Mi a foglalkozása?
- Egy bankban dolgozik.
Mrs. Todd a férfi nevét is megmondta, én pedig, visszaemlékezvén a Napi Harsona híreire, kissé összerezzentem.
- Fiatal ember a vendége, Mrs. Todd?
- Azt hiszem, huszonnyolc éves. Kedves, csendes fiatalember.
- Szeretnék néhány szót váltani vele és természetesen az ön férjével is. Ma este visszajövök, hogy erre sort kerítsünk. Bátorkodom javasolni asszonyom, hogy pihenje ki magát, kimerültnek látszik.
- Magam is azt hiszem. Először az izgalom Eliza miatt, aztán tegnap egész nap kint voltam a vásáron, hisz tudja, Mr Poirot, mit jelent ez, és talán azzal is tisztában van, hogy mennyi a teendő a háztartásban, hiszen Annie nem győzi egyedül - nagyon valószínű, hogy fel fog mondani. Nos, mindent összevéve, ki készültem.
Poirot együttérzően mormolt valamit a bajusza alatt, aztán elköszöntünk.
- Különös véletlen - mondtam -, de Davis, a szökött banktisztviselő ugyanabban a
bankban dolgozott, ahol ez a Mr. Simpson. Nem gondolja, hogy lehet valami összefüggés?
Poirot elmosolyodott.
- Egyfelől egy bujkáló banktisztviselőről hallunk másfelől egy eltűnt szakácsnőről. Nehéz a kettő között összefüggést találni, hacsak nem az történt, hogy Davis meglátogatta Simp-
sont, szerelmes lett a szakácsnőbe és rávette az asszonyt, hogy együtt meneküljenek.
Elnevettem magam, Poirot azonban komoly maradt.
- Rosszabbat is tehetett volna - mondta korholó modorban. - Gondoljon csak bele, Has-
tings, ha száműzetésbe készülne, nem becsülne többre egy szakácsnőt, mint egy csinos pofikát?
Barátom itt egy kis szünetet tartott, az-tán folytatta.
- Nagyon különös eset, tele van ellentmondással. Érdekel a dolog - igen, határozottan érdekel.
Este természetesen visszatértünk a Prince Albert Road 88-as számú házba és Todd és
Simpson urakat egyaránt kikérdeztük. Mr. Todd melankóliára hajlamos negyven-egynéhány éves férfi volt, hatalmas előreugró állkapoccsal.
- Ö, igen - mondta eltűnődve -, igen, Eliza. Jó szakácsnő, azt hiszem. És takarékos.
Nagy fontosságot tulajdonítok a gazdaságosságnak.
- El tud képzelni valamilyen okot, ami hirtelen távozását indokolná?
- Nos hát - válaszolta Todd merengve -, a cselédek. A feleségem túl sokat aggódik. Egészen megöregedett a sok aggódástól. Pedig az egész végtelenül egyszerű. Vegyél fel egy másikat, mondom a feleségemnek. Fel kell venni egy másikat! A kiömlött tej fölött nem érdemes sírni.
Mr. Simpson hasonlóképpen nagy segítségünkre volt. A csendes, szemüveges, jelentéktelen fiatalember semmi használhatót nem mondott.
- Biztosan találkoztam vele, egész biztosan. Idősebb nő volt, ugye? Én a másikkal,
Annie-val találkozom gyakran. Kedves lány.
- Nagyon szívélyes.
- A két nő jó viszonyban volt egymással?
Mr. Simpson azt mondta, nem egészen biztos benne. De úgy véli, igen.
- Itt semmi érdekes nincs, mon ami - mondta Poirot, amikor elhagytuk a házat. Távozásunkat meglehetősen hátráltatta Mrs. Todd hangos és vég nélküli szóáradata,
melynek során megismételt mindent, amit már egyszer elmondott, csak most sokkal hosszab
ban.
- Csalódott? - kérdeztem híres barátomat. - Arra számított, hogy hallunk valami
fontosat?
Poirot a fejét rázta.
- Erre természetesen mindig van esély. De egyáltalán nem tartottam valószínűnek.
Az ügy következő fejleménye egy levél volt, amelyet Poirot másnap reggel kapott. Miközben olvasta, a felháborodástól egészen kipirult az arca. Amikor végzett, átnyújtotta nekem a levelet.
Mrs. Todd sajnálattal közli, hogy a továbbiakban nem kívánja igénybe venni Mr. Poirot szolgálatait. Miután férjével megbeszélte az ügyet, úgy látja, hogy nevetséges dolog detektívet alkalmazni egy háztartási alkalmazott váratlan távozásával kapcsolatban. Mrs. Todd konzultációs díjként egy guinea értékű csekket mellékel a levélhez.
- Aha! - kiáltott fel Poirot dühösen. - Azt hiszik, így megszabadulhatnak tőlem! Szívességként, kifejezetten szívességként hajlandó vagyok foglalkozni a nyomorúságos, piszlicsári ügyekkel, és erre ilyen módon akarnak elbobocsátani! Ebben Mr. Todd keze van! Én azonban azt mondom, nem! Százszor is nem! Inkább a saját pénzemet fecsérelem rá, de megtudom, mi az igazság!
- Rendben van, de hogyan? - kérdeztem.
Poirot most már kissé lecsillapodott.
- Hirdetni fogunk az újságokban. Lássuk csak! Például így: ,,Ha Eliza Dunn jelentkezik
az alábbi címen, a javát szolgáló értesülésekhez juthat!" Jelentesse meg, Hastings, azokban az
újságokban, amelyekben jónak látja. Én pedig kérdezősködöm, szimatolok a magam módján.
Menjen, menjen, mindent a lehető leggyorsabban kell csinálnunk!
Aznap nem is láttam többé Poirot barátomat, csak este. Akkor viszont leereszkedett hozzám, hajlandó volt elmesélni, mivel töltötte a napot.
- Érdeklődtem Mr. Todd cégénél. Szerdán nem hiányzott. Rendes, megbízható ember
nek tartják. Róla ennyit. Simpson csütörtökön nem dolgozott, beteget jelentett, de szerdán
egész nap bent volt. Közte és Davis között átlagosan jó viszony volt, semmi különös nem mondható róla. Az az érzésem, máshol kell keresnünk. Bíznunk kell a hirdetés eredményes
ségében.
A hirdetésünk rendben megjelent minden fontosabb napilapban. Poirot kívánsága szerint egy hétig minden nap lehozták. Ebben az érdektelen ügyben tanúsított buzgalma különös volt, de megértettem, hogy Poirot a dolgot becsületbeli ügynek tekinti és kitart a végső sikerig. Ezekben a napokban sok más, igen izgalmasnak ígérkező esettel keresték fel, de ő mindegyiket elhárította. Reggelente rohant felbontani a leveleit, tüzetesen végigvizsgálta mindegyiket, aztán egy nagy sóhaj kíséretében az íróasztalra tette őket.
Végre aztán a türelem rózsát termett. A Mrs. Todd látogatását követő szerdán háziasszonyunk azzal kopogott be hozzánk, hogy egy Eliza Dunn nevű nőszemély keres bennünket.
- Na végre! - rikkantott Poirot. - Akkor most mire vár? Vezesse be azonnal!
Ily módon megdorgálva, háziasszonyunk kiviharzott a szobából, majd néhány pillanat múlva már jött is vissza, maga előtt tuszkolva Miss Dunnt. A hölgy pontosan megfelelt a leírásoknak: magas volt, kövér és tiszteletreméltó.
- A hirdetés miatt jöttem - mondta. - Azt, gondoltam, valami zűr van körülöttem. Az
is eszembe jutott, talán nem tudják, hogy megkaptam az örökségemet.
Poirot érdeklődve figyelte a szakácsnőt, az-tán egy széles mozdulattal széket tolt alá.
- Úgy áll a dolog, hogy egykori gazdája, Mrs. Todd nagyon aggódik ön miatt. Attól félt,
hogy valami baleset érte.
Eliza Dunn nagyon meglepettnek látszott.
- Ezek szerint nem kapta meg a levelemet?
- Egy sor nem sok, annyit sem kapott.
Poirot elhallgatott, aztán meggyőző hangon folytatta.
- Kérem, számoljon be mindenről.
Eliza Dunn nem szorult további bátorításra. Azonnal belekezdett egy hosszú elbeszélésbe.
- Szerdán este, hazafelé jövet, már majdnem a házhoz értem, amikor egy úriember megállított. Nagyon magas, szakállas férfi volt, kalapot viselt: ,,Miss Eliza Dunn?", kérdezte. Én azt feleltem, igen. ,,Már kerestem magát a 88-ban", folytatta a férfi. ,,Azt mondták, ha errefelé sétálok, talán megtalálom. -Miss Dunn, én Ausztráliából jöttem, csak azért, hogy önt megtaláljam. Nem tudja véletlenül, mi volt a lánykori neve az anyai nagyanyjának?" Én azt feleltem, hogy tudom, Jane Emmottnak hívták. ,,Pontosan", válaszolta a férfi és így folytatta. ,,Nos, Miss Dunn, valószínűleg nem tud róla, de a nagyanyjának volt egy nagyon jó barát-nője, Eliza Leech. Ez az asszony Ausztráliába került és ott férjhez ment egy nagyon gazdag telepeshez. Két gyermekük csecsemőkorban meghalt, a férj vagyonát a felesége örökölte.; Eliza Leech néhány hónappal ezelőtt elhunyt. Végakarata szerint Ön házat örökölt utána itt Angliában, továbbá jelentős pénzösszeg birtokába jutott."
- Hát nekem persze tátva maradt a szám - folytatta Miss Dunn. - Egy pillanatig gyanakodtam, ezt a férfi bizonyára észrevette, mert elmosolyodott. ,,Nagyon helyes, ha óvatos, Miss Dunn", folytatta. ,,Itt vannak a papírok." Átadott egy levelet, amelyet egy melbourne-i ügyvédi iroda fogalmazott, bizonyos Hurst és Crochet, majd egy névjegyet nyomott a kezembe. Ö volt Mr. Crochet. ,,Egy-két feltétel azért van", magyarázta az ügyvéd. ,,Ügyfelünk különös ember volt. Egyik kikötése az, hogy az örökölt házat, amely Cumberlandban van, holnap tizenkét óráig el kell foglalnia. A másik feltétel nem okoz gondot. Eszerint ugyanis az örökös nem állhat háztartási alkalmazottként munkaviszonyban." Ezt hallván el-mondtam. ,,Mr. Crochet, mondtam, szakácsnő vagyok! Nem mondták a házban?" Az ügyvéd sajnálkozva válaszolt. ,,Kedvesem, nekem erről fogalmam sem volt. Azt hittem, maga társalkodónő vagy nevelőnő, vagy valami efféle. Hát az bizony kellemetlen, nagyon kellemetlen!" ,,Akkor elveszítem az örökséget", rémüldöztem. Mr. Crochet gondolkozott egy kicsit, mielőtt Válaszolt. ,,Mindig van mód a törvény megkekerülésére." Mi ügyvédek nagyon is jól tudjuk ezt. A maga számára az a megoldás, ha még ma otthagyja az állását. ,,De hát mi lesz a felmondással", kérdeztem. ,,A munkaadója meg fogja érteni a körülményeket. Csak az idő a gond. Mindenképpen el kell érnie a King's Cross-pályaudvarról északra induló tizenegy órás vonatot. Kölcsönzök magának tíz fontot a jegyre, a pályaudvaron pedig gyorsan írhat néhány sort a munkaadójának. Én magam fogom kézbesíteni" neki és elmondom nekik, mi történt." Természetesen egyetértettem és egy órával később már a vonaton ültem, de annyira izgatott voltam, hogy azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy lány. Mire Carlisle közelébe értünk, már az járt a fejemben, hogy az egész talán valami átverés, amilyenekről az újságokban lehet olvasni. De a cím, amit kaptam, valódi volt, és az ügyvédi iroda is létezett. Egy csinos kis ház és háromszáz font évente! Az ügyvédek nem sokat tudtak a dologról. Levelet kaptak egy londoni úrtól, amelyben utasították; őket, hogy adják át nekem a ház kulcsait és fizessenek százötven fontot az első félévre. Mr. Crochet utánam küldte a holmimat is, de a ,,naccságától" nem érkezett egy sor sem. Arra gondoltam, hogy dühös lehet és talán irigyel is egy kicsit a szerencsém miatt. A bádog utazó-kofferemet sem küldte el, a ruháim egy papír-dobozban érkeztek meg. Persze ha nem kapta meg a levelemet, nem csodálkozom azon, hogy kiábrándult belőlem.
Poirot nagy figyelemmel hallgatta a hosszú történetet. A végén bólintott, mintha mindennel meg lenne elégedve.
- Köszönöm, kisasszony. Ahogy említette, valóban volt egy kis zűrzavar. Engedje meg, hogy megköszönjem a fáradozását. - Poirot egy borítékot nyújtott át a szakácsnőnek.
- Azonnal visszatér Cumberlandbe? Hadd kössek a lelkére valamit. Azért ne felejtse el a mesterségét! Mindig hasznos, ha van valami, amire támaszkodhat az ember, ha netán rosszul mennek a dolgok.
- Szegénykém hiszékeny - mormogta, amikor látogatónk elment -, de nem jobban,
mint bárki az ő köreiből. Jöjjön Hastings - mondta szigorú arccal -, nincs vesztegetni
Való időnk! Szerezzen egy taxit, addig írok pár sort. Japp felügyelőnek.
Amikor visszatértem a taxival, Poirot már az ajtóban várt.
- Hová megyünk? — kérdeztem.
- Először is egy küldönccel eljuttatjuk ezt az üzenetet a címzetthez.
Miután ezt elintézte, Poirot visszalépett a taxiba és megmondta a címet a sofőrnek.
- Clapham, Prince Albert Road 88.
- Tehát ide megyünk.
- Igen, csak attól tartok, elkésünk és közben kirepül a madárka, Hastings.
- Ki a madárka?
- A jelentéktelen Mr. Simpson.
- Tessék?
- Az Isten szerelmére, Hastings, ne mondja, hogy nem világos!
- A szakácsnőt eltávolították, ezt értem - mondtam kissé sértődötten. - De miért? Miért akarta Simpson, hogy Eliza Dunn ne legyen a lakásban? Talán tudott róla valamit az a nő?
- A világon semmit.
- Hát akkor...
- Meg akart szerezni valamit, ami Elizáé volt.
- A pénzt? Az ausztráliai örökséget?
- Nem, barátocskám, valami egészen mást akart!
Szünetet tartott, aztán szigorú arccal hozzátette
- Egy viharvert bádog utazókoffert.
A szemem sarkából Poirot arcát fürkésztem. Olyan képtelenül hangzott, amit mond, hogy egy pillanatig azt hittem, csak ugratni akar. Be kellett látnom azonban, hogy barátom komolyan beszél.
- Ilyet bárhol vásárolhatott volna - vetettem közbe.
- Nem újra volt szüksége. Megbízhatói kipróbált, hagyományos darabot akart.
- Nézze, Poirot - kiáltottam fel -, ez nekem egy kicsit erős! Ön szórakozik velem!
Poirot rám nézett.
- Hastings, ön híján van Mr. Simpson eszének és képzelőerejének. Figyeljen ide: szerdán este Simpson eltávolítja a szakácsnőt. Egy névjegyet és egy levelet nem nagy eset beszerezni, és Mr. Simpson hajlandó volt százötven fontot és egy ház egyhavi bérét kifizetni azért, hogy a terve sikerüljön. Miss Dunn nem ismerte fel őt, a szakáll, a kalap és a gyarmati kiejtés megtették a magukét. Szerdát illetően ez minden, kivéve talán azt az apróságot, hogy ezen a napon Simpson hozzásegítette magát eladható értékpapírokhoz is, ötvenezer font értékben.
- Simpson? De hisz az Davis volt!
- Megengedné, hogy folytassam, Haslings? Simpson tisztában volt azzal, hogy a lopást csak csütörtökön délben fogják felfedezni. Nem ment be tehát dolgozni, hanem lesben állt és megvárta, amíg Davis ebédelni megy. Meglehet, bevallotta Davisnek, hogy ő lopta el a részvényeket, aztán azt hazudta, hogy visz-sza akarja adni őket neki. Bárhogy is volt, rá-vette Davist, hogy menjen el vele a lakására. Ezen a napon, csütörtökön, a szobalány volt kimenős, Mrs. Todd pedig a kiárusításon volt, senki sem tartózkodott a házban. Amikor a bankban felfedezték a lopást és rájöttek, hogy Daivis sincs bent, azonnal kész volt a következtetés: Davis a tolvaj! Mr. Simpson tehát minden gyanú fölött áll, vissza is megy másnap dolgozni, mint becsületes hivatalnokhoz illik.
- És Davis?
Poirot kifejező gesztust tett és lassan ingatta a fejét.
-Talán nehéz az első pillanatban elhinni, de milyen más magyarázat lehetne, mon ami?
A gyilkos legnagyobb gondja mindig is az, hogy hogyan szabaduljon meg a holttesttől. A mi, Simpsonunk ezt is gondosan kitervelte. A dolog akkor vált világossá előttem, amikor kiderült hogy mindenki úgy vélte, Eliza vissza fog jönni, ugyanakkor a holmiját összecsomagolva
találták, amikor érte jöttek. Természetesen Simpson volt az, aki megbízta Carter Patersönt, hogy menjen el pénteken a lány holmijáért, és ő volt az is, aki csütörtökön gondosan előkészítette, még akkurátusan át is kötötte a bádog utazókoffert. Ki gyanakodhatott volna bármire is? Egy lány otthagyja a holmiját, majd elküld a ládájáért. Az utazóláda a lány nevére címezve, valószínűleg egy London -melletti vasútállomásra. Szombaton délután aztán Simpson felölti az ausztrál jelmezt és kiváltja az utazókoffert. Új címkét ragaszt rá és feladja, valahová, ismét azzal a jelöléssel, hogy érte jönnek. Mire a hatóságok - igen érzékletes okból - gyanakodni kezdenek és felbontják a ládát, nem lehet mást megállapítani csak annyit, hogy azt egy szakállas, gyarmati kiejtéssel beszélő alak adta fel valahol London mellett. Mindennek a Prince Albert Road 88-hoz az égvilágon semmi köze! Hát ennyi.
Poirot következtetései rövidesen helyesnek bizonyultak. Simpson ugyan nyert néhány napot, de tettének következményei elől mégsem tudott elmenekülni. Az Olympia nevű óceánjáró fedélzetén fogták el, útban Amerika felé.
Glasgow pályaudvarán szolgálatot teljesítő vasutasok figyeltek fel egy nagyméretű bádog utazóládára. A címkéjén az állt, hogy egy bizonyos Henry Wintergreen jön érte. Felnyittatták a ládát és megtalálták benne a szerencsétlen Davis holttestét.
Mrs. Todd egy guinea értékű csekkjét Poirot sohasem váltotta be. Bekereteztette és fel-akasztotta a nappali falára.
- Azért lóg ott, Hastings, hogy emlékeztessen: az egyszerűt, a hétköznapit sosem szabad lebecsülni. Ami első pillantásra egy meglépett háztartási alkalmazott esete, valójában egy hidegvérű, agyafúrt gyilkos története. És egyben életem egyik legérdekesebb bűnügye!



VÉGE

 
 
0 komment , kategória:  °°Poirot bravúrjai  
AGATHA CHRISTIE: Rejtély a jelmezbálon
  2013-04-29 15:46:30, hétfő
 
 


Hercule Poirot barátomat, a belga rendőrség egykori főnökét csak a vakszerencse hozta összefüggésbe a Styles - üggyel. Nyomozói sikerei komoly hírnevet szereztek neki, így azután arra az elhatározásra jutott, hogy idejét a bűnüldözés problémáinak megoldására fordítja. A Somme melletti sebesülésemet és a hadseregből történt leszerelésemet követően megosztottam vele londoni lakásomat. Mivel Poirot legtöbb ügyét ennélfogva részletesen ismerem, valaki azt javasolta, hogy válogassam össze és írjam le a legérdekesebbeket. Úgy érzem, akkor cselekszem helyesen, ha ezt a válogatást annak a különös rejtélynek a történetével kezdem, amely a maga idejében rendkívül széles körű érdeklődést keltett. A győzelmi jelmezbálon történt különös esetre gondolok.
Meglehet, hogy az eset nem jellemzi olyan tökéletesen Poirot eredeti módszereit, mint egy másik, ennél bonyolultabb bűnügy. Az érintett közismert emberek, néhány szenzációs vonás és az a hatalmas nyilvánosság, amelyet a sajtó adott neki, kétségtelenül kivételes esetté avatták a bálon történteket. Ezért már hosszabb ideje úgy éreztem, helyénvaló dolog, ha Poirotnak az ügy megoldásában vállalt szerepét a világ elé tárom.
Egy gyönyörű tavaszi reggelen kezdődött, éppen Poirot szobájában ültünk. Az én kis termetű barátom ugyanolyan fürge és ápolt volt, mint mindig. Tojás alakú fejét oldalra billentve éppen azzal foglalatoskodott, hogy nagy körültekintéssel valami új pomádét kenjen a bajuszára. Poirotnak az ártatlan hiúság egyik jellemző vonása volt, és ez pontosan egybevágott a rend és a módszeresség iránt érzett szeretetével. A Napi Hírharang, amelyet előzőleg olvastam, a földre pottyant, én pedig tökéletesen elmerültem a gondolataimban. Merengésemből Poirot hangja vert fel.
- Min gondolkozik olyan mélyen, mon ami?
- Az igazat megvallva - válaszoltam - azon a megmagyarázhatatlan eseten tűnődtem, amely a győzelem alkalmából rendezett bálon történt. Tele vannak vele az újságok.
Míg beszéltem, az ujjammal az újságoldalakon doboltam.
- Igen?
- Minél többet olvas róla az ember, annál inkább rejtélyes és bonyolult bűnügynek, látszik az egész. - Belemelegedtem a dologba. - Ki ölhette meg Lord Cronshaw-t? És Coco Courtenay halála ugyanazon az éjszakán nem több puszta véletlennél? Egyáltalán: baleset volt, vagy szándékosan vett be túl nagy adag kokaint? - Itt hatásos szünetet tartottam, majd drámai modorban hozzátettem - Ezek azok a kérdések, amelyeket felteszek magamnak!
Poirot, számomra kissé elszomorítóan, nem mutatott különösebb érdeklődést. Elmélyülten vizsgálgatta magát a tükörben és közben dörmögött - Nem vitás, ez az új bajuszkenőcs csodát művel a bajuszommal! - Amikor véletlenül elkapta a pillantásomat, sietősen hozzátette - Igen, persze... és mit válaszol a kérdéseire?
Mielőtt belefoghattam volna, nyílt az ajtó, és a háziasszonyunk Japp felügyelő érkezését jelentette be.
A Scotland Yard detektívje régi barátunk volt, így hát melegen üdvözöltük.
- A jó öreg Japp! - kiáltott fel Poirot. - Mi szél hozta magát hozzánk?
- Nos, Monsieur Poirot - mondta Japp, miközben felém bólintva leült -, most olyan
üggyel foglalkozom, amely benyomásom szerint kifejezetten önnek való. Azért látogattam meg, hogy megkérdezzem, van-e kedve beleütni az orrát a dologba?
Poirot jó véleménnyel volt a felügyelő képességeiről, de sajnálta őt a módszeresség hiá nya miatt. Ami engem illet, Japp tehetségének csúcsát abban a finom művészetben láttam, amellyel a detektív segítséget keresett, miközben azt a látszatot keltette, hogy ö nyújtja azt a másiknak!
- A jelmezbáli esetről van szó --- mondta Japp rábeszélően. - Ne kéresse magát, úgy is
tudom, hogy azt szeretné, ha benne lehetne a keze a dologban.
Poirot rám mosolygott.
- Hastings barátom mindenesetre azt akarja. Az ön érkezése előtt éppen erről tartott kiselőadást, n'est - ce pas, mon ami?
- Nos uram - mondta Japp leereszkedően -, ön sem maradhat ki ebből. Én mondom, ilyen ügyben részt venni nem akármilyen dicsőség. Nos, térjünk a tárgyra. Gondolom, nagy vonalakban ismeri az esetet, Monsieur Poirot?
- Csak az újságokból - és az újságírók képzelete gyakran megtévesztő. Ismertesse az
ügyet, kérem.
Japp kényelmesen keresztbe tette a lábát és hozzákezdett.
- Mint boldog-boldogtalan tudja, az elmúlt kedden nagyszabású bált rendeztek a győzelem emlékére. Manapság persze minden krajcáros kocsmai ugrándozás bálnak titulálja
magát, de ez tényleg az volt, az igazi. A Colossus Hallban tartották és egész London jelen
volt, beleértve Lord Cronshaw-t és a társaságát.
- A dossziéja? - vágott közbe Poirot. - Az életvonalára, vagyis nem, hogyan mondják
önök, az életrajzára gondolok.
- Lord Cronshaw az ötödik vikomt volt a sorban, huszonöt éves, gazdag, nőtlen és imádta a színház világát. Városszerte olyan pletykák keringtek, amelyek szerint a lordot bensőséges szálak fűzték az Albany Színház egyik művésznőjéhez, Courtenay kisasszonyhoz. A művésznőt baráti körben csak ,,Coco" néven emlegették és minden beszámoló szerint igen vonzó hölgy volt.
- Jó. Continuez!
- Lord Cronshaw és társasága hat embert számlált: ott volt ő maga, a nagybátyja, méltóságos Eustace Beltane úr, aztán egy csinos amerikai özvegy, Mrs. Mallaby, egy fiatal színész, bizonyos Chris Davidson és a felesége, és végül, de nem utolsósorban Miss Cocco Courtenay. Mint tudják, ez jelmezbál volt, ennek megfelelően Lord Cronshaw és társasága a régi olasz komédia, vagy hogy nevezik, állandó szereplőinek a jelmezeit viselte.
- Commedia dell' Arte - mormogta Poirot.
- Nos, a jelmezeket az Eustace Beltane tulajdonát képező porcelángyűjtemény figuráiról másolták. Lord Cronshaw volt Harlequin, Beltane pedig Punchinello. Mrs, Mallaby Pulcinellának öltözött, Davidsonék Pierrot és Pierrette ruháját öltötték magukra, Columbina pedig nem is lehetett más, csak Miss Courtenay. Alig kezdődött el a bál, máris érezhető volt, hogy valami nincs rendben. Lord Cronshaw szemmel láthatóan mogorva volt és szerfelett különösen viselkedett. Amikor, a társaság vacsorához készülődött egy kis különszobában, amelyet a házigazda bocsátott a rendelkezésükre, mindenkinek feltűnt, hogy a lord és Miss Courtenay nem beszélnek egymással. A hölgy nem titkolhatta, hogy sírt és látszott rajta, hogy nem sok választja el őt egy hisztériás rohamtól. Így aztán a vacsora nyomott hangulatban telt el. Vacsora után Miss Courtenay megkérte Chris Davidsont, hogy kísérje öt haza. Azt mondta, halálosan elege van a bálból. A fiatal színész kissé tétovázott, Lord Cronshaw tekintetét kereste, aztán mindkettőjüket félrevonta a szobába.
- Fájdalom, az ifjú színész kibékülést szorgalmazó erőfeszítései sikertelenek maradtak. Nem volt mit tennie, taxit szerzett tehát, és a szipogó Miss Courtenay-t hazavitte a lakására. A hölgy szemmel láthatóan nagyon feldúlt volt, de azért nem bízott Davidsonban. Egyre csak azt hajtogatta, hogy a lordnak bocsánatot kell kérnie a történtekért. Ez az egyetlen aprócska jel, amely arra is utalhat, hogy a lány halála talán nem volt véletlen baleset. Persze ez igen halvány nyom ahhoz, hogy elindulhassunk rajta. Mire Davidson úgy-ahogy lecsendesítette a nőt, már túl késő volt ahhoz, hogy visszamenjen a Colossus Hallba. Egyenesen hazament tehát chelsea - i lakására. A felesége röviddel Davidson megérkezése után ért haza. Ő hozta meg a hírét a szörnyű tragédiának, amely Davidson távozását követően történt. - A bál persze folytatódott, és úgy tűnt, Lord Cronshaw egyre bosszúsabb. Kerülte a barátait is, az este hátralévő részében szinte nem is látták őt. Hajnali fél kettő körül, néhány perccel a grand cotillon előtt, amikor mindenkinek le kell vennie az álarcát, Digby kapitány, aki ismerte a jelmezét, észrevette a lordot. Cronshaw az egyik emeleti páholyban állt és az alatta kavargó tömeget nézte.
- Helló, lordom! - kiáltott fel hozzá a kapitány. - Jöjjön csak le és vegyen részt a mulatságban! Úgy gubbaszt ott, mint egy beteg kakadu! Ne kéresse magát, hisz csak most jön a java!
- Rendben van - felelte Cronshaw. - Várjon meg, különben sose találom meg ebben a tömegben!
- Ahogy az utolsó szavakat kimondta, Lord Cronshaw már el is hagyta a páholyt. Digby kapitány, társaságában Mrs. Davidson-nal, lent várta őt. Teltek-múltak a percek, de Lord Cronshaw-nak se híre, se hamva nem volt. Digby végül elveszítette a türelmét.
- Azt hiszi ez a fickó, hogy egész éjjel rá fogunk várni? - méltatlankodott.
- Ebben a pillanatban Mrs. Mallaby csatlakozott hozzájuk. A kapitány ecsetelte neki a helyzetet.
- Tudják - harsogta energikusan a csinos özvegy -, ma este a lord gyilkos kedvében van. Ne vesztegessük az időt, menjünk és kutassuk fel őt!
A kis társaság mindenütt kereste a lordot, eredmény nélkül. Végül Mrs. Mallaby arra a gondolatra jutott, hogy talán abban a szobában fogják megtalálni, amelyikben a társaság egy órával előbb megvacsorázott. Így aztán odamentek. Az őket fogadó látványra azonban senki sem számított. Nem kétséges, hogy megtalálták Harlequint, csakhogy a lord a földön hevert, és egy jókora konyhakés állt ki a szívéből.
Japp itt szünetet tartott, Poirot pedig a szakértő élvezetével jegyezte meg.
- Une belle affair. És persze egy árva nyomra sem bukkantak.
- Nos - folytatta a felügyelő -, a többit már tudja. A tragédia nem járt egyedül. Másnap minden újság nagybetűs címmel jelentette, hogy Miss Courtenay-t, a népszerű színésznőt holtan találták az ágyában, a halálát pedig kokaintúladagolás okozta. Nos, baleset volt, vagy öngyilkosság? A szobalány, akitől bizonyítékot reméltek, kijelentette, hogy Miss Courtenay rendszeres kábítószerélvező volt, így a baleseti halál elképzelhető. Mindazonáltal nem hagyhatjuk számításon kívül az öngyilkosság lehetőségét sem. A színésznő halála különösen sajnálatos, mivel megfoszt bennünket attól a lehetőségtől, hogy megtudjuk, mi volt a közte és Lord Cronshaw között lezajlott veszekedés oka. Mellesleg az embereim egy kis zománcozott szelencét találtak a halott lord mellett. Gyémántokból kirakott Coco felirat díszítette és félig volt kokainnal. Miss Courtenay szobalánya azonosította a dobozkát. A kis doboz Miss Courtenay tulajdonát képezi. Szinte mindig magánál hordta, vallotta a szobalány, mert ebben tartotta a napi kokainadagját, és az utóbbi időben gyors ütemben vált a kábítószer rabjává.
- Lord Cronshaw szintén kábítószerfüggő volt?
- Éppen ellenkezőleg. Igen szigorúan elítélte a kábítószerrel élőket, Poirot elgondolkozva bólintott.
- Miután a szelencét nála találták meg, nyilvánvalóan tudomása volt arról, hogy Miss
Courtenay kokaint szed. Ezen eltűnődhetünk, nemde, kedves Japp?
- Hát persze - mondta Japp bizonytalanul.
Én nem tudtam elnyomni egy mosolyt.
- Nos, ez minden - mondta Japp. - Mi a véleménye az esetről?
- Nem talált semmi más nyomot, amit esetleg nem jelentettek?
- De igen. - Japp egy apró tárgyat vett elő a zsebéből és Poirot kezébe adta. Belga barátom smaragdzöld színű kis pompont tartott a tenyerében, melyről cérnaszálak lógtak. A pompon úgy festett, mintha erőszakosan letépték volna valahonnan.
- Ezt a halott férfi kezében találtuk, szorosan a markában tartotta --- magyarázta a
felügyelő.
Poirot szó nélkül visszaadta a pompont Jappnek és azt kérdezte.
- Voltak Lord Cronshaw-nak ellenségei?
- Senki, legalábbis olyan nem, akiről tudnának. Úgy látszik, népszerű fickó volt.
- Van valaki, aki hasznot húz a halálából?
- Igen, a nagybácsija, Eustace Beltane. Ő örökli a címet és a vagyont. Vele kapcsolatban akad egy - két gyanús mozzanat. Többen azt vallották, hogy a kis vacsorázó szobából hangos civakodást hallottak kiszűrődni, és a veszeke-dők egyike éppen Eustace Beltane volt. Tudja, a nagykés, amelyet felkapnak az asztalról, ideális eszköze lehet egy gyilkosságnak, amelyet veszekedés hevében követnek el.
- Mit mond Mr. Beltane?
- Azt állítja, hogy az egyik pincér kissé sokat kóstolgatta az italokat és ezért alapos fejmosásban részesítette a kapatos férfit. Azt is állítja, hogy mindez közelebb történt az egy órához, mint a fél kettőhöz. Tudja, Digby kapitány vallomása meglehetős pontossággal határozza meg az időpontot. Azt követően, hogy Lord Cronshaw a páholyból beszélt vele, addig amíg a holttestet megtalálták, nem telt el több tíz percnél.
- Felteszem, hogy Mr. Beltane, ahogy Punchinellóhoz illik, púpos volt és zsabót viselt.
- Nem tudok a jelmezek minden részletéről híven beszámolni - mondta Japp és kérdőn tekintett Poirot-ra. - Mellesleg nem is látom elég világosan, milyen segítséget remélhetünk a ruhákkal való bíbelődéstől.
- Nem? - Poirot mosolyába cseppnyi gúny vegyült. A belga csendesen folytatta, szeme azzal a zöldes fénnyel csillogott, amelyet már oly jól ismertem.
- Volt abban a kis szobában függöny?
- Igen, de ...
- És volt annyi hely a függöny mögött, hogy ott egy férfi elrejtőzhessen?
- Igen. Tulajdonképpen van ott egy kis rejtekhely. De ön honnan tud erről a helyről? Sosem járt még ott, ugye, Monsieur Poirot?
- Való igaz, kedves Japp, a függöny a képzelőerőm terméke. De hát függöny nélkül értelmetlen a dráma! Soha nem szabad lemondanunk arról a feltételezésről, hogy a dolgoknak van logikája! Mondja csak, orvost nem hívtak?
- Természetesen azonnal orvosért küldtünk. Sajnos, már semmit sem lehetett tenni. A halál minden bizonnyal azonnal bekövet kezett.
Poirot kissé türelmetlenül bólintott.
- Persze, persze, értem. Ez az orvos tett már tanúvallomást az ügyben?
- Igen.
- Nem említett valami rendellenességet? Nem talált valamit a holttest vizsgálata során, ami meglepte, ami eltért a megszokottól?
Japp átható tekintettel nézett a kis emberre.
- De igen, Monsieur Poirot. Nem tudom, mire akar kilyukadni, uram, de az orvos megjegyezte, hogy a végtagok izmai szokatlanul feszesek és merevek voltak, és erre nehéz magyarázatot találni.
- Aha! - mondta jelentőségteljesen Poirot. - Mon Dieu! Japp, ez elgondolkodtatja az embert, igaz?
Én viszont tisztán láttam, hogy ez a körülmény egyáltalán nem gondolkodtatja el Japp felügyelőt.
- Csak nem méregre gondol, monsieur? Ki az ördög mérgezne meg előbb valakit, hogy aztán beledöfhesse a kést?
- Való igaz, ez nevetséges lenne - válaszolt Poirot nyájasan.
- Nos, monsieur, van valami, amit látni szeretne? Esetleg meg akarja vizsgálni a szobát, ahol a holttestet megtalálták...
Poirot elhárító mozdulatot tett a kezével.
- Nem, a világért sem. Ön már elmondta nekem azt az egyetlen dolgot, ami engem ebben az ügyben érdekel: Lord Cronshaw véleményét a kábítószerfogyasztásáról.
- Nincs tehát semmi, amit látni szeretne?
- Csak egyetlen dolog.
- Mi az?
- Azok a porcelánfigurák, amelyekről a jelmezeket másolták.
Jápp elcsodálkozott.
- Ami azt illeti, monsieur, ez kissé fura kívánság . . .
- El tudja ezt intézni nekem?
- Ha gondolja, most is szemügyre veheti őket. A Berkely Square nincs messze innen. Mr. Beltane - vagy őlordsága, ahogy most már szólítanom kell - nem fogja megtagadni tőlünk a lehetőséget.
Azonnal taxiba vágtuk magunkat. Az újdonsült Lord Cronshaw nem tartózkodott otthon, de Japp kérésére bevezettek bennünket a ,,porcelánok termébe", ahol a gyűjtemény gyöngyszemeit tartották. Japp meglehetősen tanácstalanul tekintett körbe.
- Fogalmam sincs, hogy fogja itt megtalálni, monsieur, amit keres.
Poirot eközben már a kandallópárkány elé húzott egy széket és a fészekrakó vörösbegy fürgeségével ugrott fel rá. A tükör fölött egy kis polcon hat porcelán szobrocska állt. Poirot gondosan szemügyre vette őket, miközben néhány megjegyzést fűzött a látottakhoz.
- Les voilá. A jó öreg olasz komédia! A három párocska! Harlequin és Columbina, Pierrot és Pierrette, finom ízléssel zöldben és fehérben, aztán Punchinello és Pulcinella, mályvaszínű és sárga ruhában. Punchinello ruhája nagy gonddal készült: csipkék, fodrok, a púp és a magas kalap. Pontosan úgy van, ahogy sejtettem: nagyon gondos munka.
Óvatosan visszahelyezte a figurákat a polcra és leugrott a székről.
Japp csalódottan nézett, de miután Poirot nem adta jelét annak, hogy bármit is megmagyarázzon, a detektív a tőle telhető legjobb képet igyekezett vágni a dologhoz. Amikor már épp indulni készültünk, megérkezett a ház ura. Japp vállalta a bemutatást.
A hatodik Cronshaw vikomt úgy ötven év körül járhatott. Arca csinos volt, ám vonásai léhaságról tanúskodtak, modora behízelgő volt.
Idősödő életművész, lagymatag modorú pozőr. Meglátni és megutálni számomra csak egy pillanat műve volt. A vikomt szertartásosan üdvözölt bennünket és kijelentette, hogy sokat hallott Poirot mesteri nyomozásairól. Biztosított bennünket arról is, hogy minden tekintetben a rendelkezésünkre áll.
- Ügy tudom, a rendőrség mindent megtesz, amit csak lehet - mondta Poirot.
- Mindazonáltal attól tartok, hogy unokaöcsém halálának körülményeit sosem sikerül tisztázni. Az egész ügy annyira rejtélyesnek látszik.
Poirot kutató pillantásokat vetett a férfira.
- Az unokaöccsének nem volt ellensége, ugye? - kérdezte.\t
- Soha senki. Erről meg vagyok győződve. - A vikomt itt kis szünetet tartott, aztán folytatta. - Ha bármilyen kérdése volna...
- Egyetlen kérdésem van. - Poirot hangja komolyan csengett. - A jelmezek... a jelmezeket egészen pontosan másolták a porcelán szobrocskákról?
- Igen, a legapróbb részletekig.
- Nagyon köszönöm, milord. Csak erről akartam megbizonyosodni. Jó napot kívánok!
- És most? - kérdezte Japp, miközben lefelé loholtunk az utcán. - A Yard várja a
jelentésemet.
- Bien! Nem akarom hátráltatni. Már csak egy kis apróság van hátra és aztán . . .
- Igen?
- Összeáll a kép.
- Tessék? Ezt nem mondja komolyan! Tudja, hogy ki ölte meg Lord Cronshaw-t?
- Pontosan.
- Ki tette? Eustace Beltane?
- Ah, mon ami, maga ismeri a gyengémet! Ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy az utolsó pillanatig a kezemben tartsak minden szálat. De ne aggódjon, mindent fel fogok fedni, ha itt az ideje. Az ügy természetesen az önöké marad, egy feltétellel: a megoldást a saját elképzelésem szerint bizonyítom.
- Ez fair ajánlat - válaszolta Japp. - Feltéve, hogy egyáltalán van megoldás! Én mondom, maga úgy tud hallgatni, mint a csuka, igaz? - Poirot mosolygott. - Na, viszlát! Beugrom a Yardra.
Japp befordult egy másik utcába, Poirot pedig leintett egy arra haladó taxit.
- Most hová megyünk? --- kérdeztem, bevallom, kíváncsian.
- A Chelsea negyedbe. Meglátogatjuk. Davidsonékat.
Poirot megadta a címet a sofőrnek.
- Mi a véleménye az új Lord Cronshaw-ról? - kérdeztem.
- Mit mond az én jó Hastings barátom?
- Határozottan bizalmatlan vagyok.
- Ugye azt hiszi, ő a ,,gonosz nagybácsi" a mesekönyvekből.
- Miért, nem az?
- Úgy gondolom, igen nyájas volt velünk - mondta diplomatikusan Poirot.
- Megvolt rá az oka!
Poirot rám nézett, szomorúan megrázta a fejét és az orra alá mormolt valamit, ami körülbelül így hangzott: ,,A módszer hiánya."
Davidsonék egy bérlakásokból álló lakótömb egyik házának harmadik emeletén laktak. Mr. Davidson nincs itthon, értesültünk róla, de Mrs. Davidson fogad minket. Hosszú, alacsony szobába vezettek, amely tele volt zsúfolva mindenféle keleti vásári holmival. A levegő áporodott volt, a füstölő tömjénrudacskák agresszív illata mindent elborított. Mrs. Davidson, ez az apró termetű nő szinte azonnal mellettünk termett. Törékenysége szívbe markoló és vonzó is lehetett volna, ha nem társul hozzá a világoskék szemében felvillanó ravasz és számító tekintet.
Poirot elmagyarázta, mi járatban vagyunk. Mrs. Davidson szomorúan ingatta a fejét.
- Szegény Cronshaw - és persze szegény Coco! Mindketten imádtuk, halála szörnyű megrázkódtatás nekünk. Mit akar kérdezni tőlem? Tényleg át kell élnem ismét azt a borzalmas éjszakát?
- Asszonyom, higgye el, feleslegesen nem háborgatnám. Japp felügyelő ítélte úgy, hogy a dolog elkerülhetetlen. Nem szeretnék mást, csak látni azt a jelmezt, amelyet azon az éjszakán viselt.
A hölgy kissé meglepetten nézett, Poirot pedig angyali nyugalommal folytatta.
- Ugye megérti madame, hogy a hazámban honos módszerek szerint igyekszem dolgozni. Odaát mi mindig ,,rekonstruáljuk" a bűntényt. Nincs kizárva, hogy egy valódi représentation segíti majd a nyomozást. Ha így lesz, meg kell értenie, hogy a jelmezek fontosak le hetnek.
Mrs. Davidson még mindig meglehetősen kétkedőnek látszott.
- Hallottam már a bűncselekmények újrajátszásáról - mondta. - Nem gondoltam volna azonban, hogy a részletek ennyire fonto sak. Azonnal hozom a ruhát.
Mrs. Davidson alighogy elhagyta a szobát, máris visszatért, kezében egy leheletnyi, könynyű atlaszselyem ruhával, amely fehér és zöld színben pompázott. Poirot a kezébe vette és megvizsgálta, majd egy fejbólintás kíséretében visszaadta a ruhát.
- Merci, madame! Úgy látom, elveszítette az egyik zöld pompont, azt, amelyik itt a jelmez vállán volt felvarrva.
- Igen, a bálon valahogy leszakadt, de észrevettem és felemeltem a földről. Odaadtam szegény Lord Cronshaw-nak, hogy őrizze meg nekem.
- Ez vacsora után történt?
- Igen.
- Feltehetően nem sokkal a tragédia bekövetkezte előtt.
Mrs. Davidson világos szemében a riadalom fénye villant. Nagyon gyorsan válaszolt.
- Ó nem, dehogy! Sokkal előbb! Mindjárt vacsora után, azt hiszem.
- Értem. Nos, ez minden. Nem zavarom tovább. Bonjour, madame.
- Nos - mondtam, amint elhagytuk a házat -, fény derült a zöld pompom rejtélyére.
- Csodálnám.
- Hogy érti ezt?
- Hastings, látta amikor megvizsgáltam a ruhát?
- Igen?
- Eh bien, a hiányzó pompon nem szakadt le, drága barátom, ahogy azt a hölgy állította. Éppen ellenkezőleg, gondosan levágták, méghozzá ollóval! A cérnaszálak felülete ezt kétségtelenül bizonyítja.
- Te jó ég - kiáltottam fel -, ez az ügy egyre bonyolultabb!
- Éppen ellenkezőleg, kedves Hastings, egyre egyszerűbb.
- Poirot - kiáltottam ismét -, rövidesen eljön a nap, amikor megölöm! A végsőkig elkeserít az a szokása, hogy mindent tökéletesen egyszerűnek talál!
- De amikor elmagyarázom, mon ami, akkor nem pofonegyszerű?
- De igen és ez a legidegesítőbb a dologban! Olyankor az az érzésem támad, hogy ezt akár magam is meg tudtam volna oldani!
- Meg is tudná, Hastings, meg is tudná. Ha venné a fáradságot és a gondolatait rendszerbe foglalná! Módszer nélkül azonban...
- Tudom, tudom. - vágtam gyorsan közbe, mert nagyon is jól 'ismertem Poirot ékesszólását, kivált amikor kedvenc témájára terelődött a szó. - Mondja, barátom, mi a következő teendő? Tényleg rekonstruálni akarja a bűntényt?
-\tAligha. Mondjuk inkább úgy, hogy a színjátéknak vége, és én hozzábiggyesztek még egy bohóctréfát.
Poirot a következő keddet jelölte ki a rejtélyes bemutató napjául. Az előkészületek a végsőkig fokozták kíváncsiságomat. A szoba egyik oldalán fehér vásznat feszítettek ki, ezt mindkét oldalon súlyos függöny szegélyezte. Aztán egy férfi érkezett különböző világítási felszerelésekkel, majd egy csapat színházi ember szállta meg Poirot hálószobáját, amelyet ez alkalomra öltözőnek neveztek ki.
Röviddel nyolc előtt megérkezett Japp felügyelő és nem volt valami vidám. Valahogy az volt az érzésem, hogy nincs elragadtatva Poirot tervétől.
-\tMint rendesen, Poirot most is imádja a melodrámát, de ebből még nem lesz baj. Azt mondja, sok fáradtságot megtakaríthatunk ezen a módon. Gyorsan átlátta az ügyet, de én magam is ugyanazon a nyomon jártam. --- Az volt az érzésem, hogy Japp itt jócskán elrugaszkodik az igazságtól. --- Csak éppen megígértem Poirot-nak, hogy teljes mértékben rábízom, hogyan kívánja megoldani és lezárni az ügyet. De már itt is vannak a főszereplők.
Elsőnek őlordsága érkezett, Mrs. Mallabyt kísérte, akit én még nem láttam. Mrs. Mallaby csinos, sötét hajú nő volt és kifejezetten idegesnek látszott. Utánuk Davidsonék következtek. Chris Davidsont szintén először láttam. Jóvágású, magas, sötét hajú férfi volt, egész megjelenése a színészek könnyedségét sugározta.
Poirot az egész társaságnak már jó előre székeket készített oda a vászonnal szembe, amelyet most erős fény világított meg. Poirot leoltotta a lámpákat a szobában, úgyhogy a vászont kivéve az egész helyiség sötétségbe borult. A kis belga hangja a homályból szólt.
- Messieurs, mesdames, egy kis magya-rázat. A vásznon hat figurát látnak majd sorban megjelenni. Ismerősek önöknek: Pierrot és Pierrette, Punchinello, a pojáca és az elegáns Pulcinella, a szépséges, táncos lábú Columbina és a kobold Harlequin, a láthatatlan!
E bevezető szavak után elkezdődött a produkció. Az egyes figurák sorban a vászon elé perdültek, egy pillanatig egyensúlyoztak előtte, majd eltűntek. Aztán kialudt a világítás és a közönségből a megkönnyebbülés sóhaja szakadt fel. Mindenki ideges volt, nem tudta mitől fél. Számomra úgy tűnt, hogy az egész eljárás nagyon is egyszerű. Ha a gyilkos közöttünk lett volna, és Poirot valóban úgy képzelte, hogy az ismerős jelmezes alak láttán megtörik, akkor be kell vallanunk, hogy módszere teljes csődöt vallott, mint ahogy az várható is volt. Mindezek ellenére Poirot nem látszott zavartnak. Sugárzó arccal lépett előre.
- Nos, messieurs and mesdames, megtennék nekem azt a szívességet, hogy egymás után
elmondják, mit is láttak az előbb? Elkezdené, milord?
Az úriember zavartan nézett körül.
- Attól tartok, nem értem pontosan a kérdést.
- Csak azt kérem, mondja el, hogy mit látott.
- Nos, őő... nos hát, azt mondanám, hogy hat alakot láttunk elhaladni a vászon előtt. Az alakok ruhájukkal a klasszikus olasz népi komédia személyiségeit jelenítették meg, vagyis, őő..., minket, ahogyan azon az estén festettünk.
-\tNe törődjön azzal az éjszakával, milord - vágott közbe Poirot -, engem a válasza első része érdekel. Asszonyom, ön egyetért Lord Cronshaw megállapításával?
A kérdés közben Poirot Mrs. Mallaby felé fordult.
- Én... nos, természetesen egyetértek.
- Megerősíti tehát, hogy a régi olasz komédia hat alakját látták?
- Hát persze, természetesen.
- Monsieur Davidson, ön mit gondol?
- Egyetértek.
- Asszonyom?
- Igen.
- Hastings? Japp? Igen? Mindenki egybehangzóan ezt látta?
Poirot most végignézett rajtunk. Az arca egészen sápadt lett, a szeme pedig olyan zöld voltak, mint a macskáé.
- Nos, ennek ellenére nincs igazuk! Mindannyian tévednek! A saját szemüknek hittek és az most is hazudott önöknek, csakúgy mint a bál éjszakáján. Ahogy mondani szokták, amit
látunk, az nem mindig az igazság. Az embernek a gondolkodás fényénél kell látni! Használnia kell a szürkeállomány sejtjeit! Messieurs and mesdames, önök ma este és azon az éjszakán is csak öt alakot láttak! Tessék figyelni!
A fények ismét kialudtak. Az egyik alak a vászon elé perdült. - Pierrot!
- Ki ez? - kérdezte Poirot. - Pierrot?
- Igen - válaszoltuk kórusban. - Nézzék meg még egyszer!
Az alak egy gyors mozdulattal megszabadult bő szabású Pierrot-ruhájától. És a reflektorfényben ott állt előttünk a csillogó Harlequin! Ugyanebben a pillanatban kiáltást hallottunk, és felborult egy szék.
- Átkozott! - recsegett Davidson hangja.
- Hogyan jött rá?
Aztán a bilincs fémes kattanása és Japp hivatalos hangja.
- Christopher Davidson, letartóztatom Cronshaw vikomte meggyilkolásának vádjával!
Figyelmeztetem, hogy minden, amit mond, az eljárás során felhasználható ön ellen!
Alig negyedórával később, a hideg vacsora választékos fogásainak élvezete közben Poirot ragyogó ábrázattal válaszolt izgatott kérdéseinkre. - Az ügy teljesen világos. A zöld pompon megtalálásának körülményei arra engedtek következtetni, hogy azt a gyilkos jelmezéről szakították le. Tekintettel arra, hogy a gyilkos késsel ejtett szúráshoz nagy erőre volt szükség, a továbbiakban nem foglalkoztam Pierrette személyével, annál inkább a figyelmem középpontjába került Pierrot. Ő azonban majdnem két órával a gyilkosság elkövetése előtt elhagyta a bál helyszínét. Ha tehát ő a gyilkos, akkor vagy visszatért, hogy megölje Lord Cronshaw-t, vagy pedig - eh bien, még távozása előtt kellett elkövetnie a tettet! Ez vajon teljességgel lehetetlen volt? Ki látta vacsora után Lord Cronshaw-t azon az estén? Csak Mrs. Davidson, akinek a vallomása, gyanakodtam, csak gyengén összetákolt hazugság volt annak érdekében, hogy magyarázatot adjon a férje jelmezéről hiányzó zöld pomponra. Mrs. Davidson természetesen a saját ruhájáról vágta le a hiányzó díszt. Az a Harlequin pedig, akit fél kettőkor a páholyban láttak, csak ál-Har-lequin lehetett. Rövid ideig arra gondoltam, hogy Mr. Beltane bűnössége e tekintetben nem kizárt: Később azonban világossá vált, hogy különleges, finoman kidolgozott jelmeze nem tette lehetővé, hogy Punchinello és Harlequin szerepét egyaránt eljátssza. Másfelől viszont a meggyilkolt testalkatával szinte egyező felépítésű fiatal Davidson számára, aki hivatásos színész, a feladat semmiféle nehézséget nem jelentett.
- Egy dolog azonban aggasztott. Kizárt dolog, hogy orvos összetévesszen egy két órája halott embert egy tíz perce megboldogulttal! Eh bien, nem is ez történt! Az orvost azonban senki sem kérte arra, hogy állapítsa meg a halál beálltának idejét. Ellenkezőleg, azt mondták neki, hogy Lord Cronshaw-t tíz perccel azelőtt látták teljes életnagyságban. így azután az orvos csak a végtagok rendellenes merevségét jelezte, de nem tudott magyarázatot adni rá.
- Most már minden összevágott az elméletemmel. Davidson a vacsorát követően azonnal megölte a lordot. Mégpedig akkor, amikor látták őket visszalépni a szobába. Ezt követően Davidson Miss Courtenay társaságában távozott. A hölgyet lakása kapujában hagyta, nem pedig bekísérte és megnyugtatta, mint állította, majd lóhalálában visszatért a bálba - csakhogy már nem Pierrot volt, hanem Harlequin! Egyszerű személycsere volt ez, nem kellett mást tennie, csak lehúznia magáról a felül lévő jelmezt.
A halott lord nagybácsija előrehajolt a széken.
- Ha így történt, akkor Davidson már azzal a céllal jött a bálba, hogy megölje áldozatát. De milyen indítéka volt ehhez? Nem találok semmiféle elképzelhető okot.
- Most érkeztünk el a második tragédiához, Miss Courtenay halálához. Volt ebben egy egyszerű tény, amely fölött mindenki elsiklott. Miss Courtenay kokaintúladagolás következtében halt meg --- a kokaint tartalmazó szelencéjét azonban Lord Cronshaw holtteste mellett találták meg. Ez esetben honnan szerezhette a halálos adagot? Csak egy valaki adhatta neki: Davidson. És ez mindent megmagyaráz. Ez a háttere Miss Courtenay David-sonékkal való barátságának és annak is, hogy azon az estén azt akarta, hogy Davidson kísérje őt haza. Lord Cronshaw, aki szenvedélyesen ellenezte a kábítószer fogyasztást, rájött, hogy a hölgy rászokott a méregre. Arra gyanakodott, hogy Davidson látja el vele Miss Cour-tenay-t. Davidson természetesen mindent tagadott. Lord Cronshaw elhatározta, hogy a bálon megtudja az igazat. A megtévedt lánynak talán meg tudott volna bocsátani, de semmiképpen nem adott volna felmentést olyan férfinak, aki kábítószerrel kereskedik. Davidson bűnének megvallása és a végzetes lépés között őrlődött. Végül úgy határozott, hogy Cronshaw hallgatását bármilyen áron meg kell szereznie.
- Coco halála baleset volt?
- Az a gyanúm, hogy olyan baleset, amelynek a bekövetkeztét Davidson gondosan elősegítette. A lány nagyon dühös volt a lord-ra, mindenekelőtt a szemrehányásai miatt, azután meg azért, mert Cronshaw elvette tőle a kokaint. Davidson azonban adott neki és valószínűleg arra buzdította, vegyen be többet a szokottnál, így álljon bosszút az ,,öregfiún".
- Van itt még valami - mondtam. - A függöny és a rejtekhely. Hogyan szerzett róluk tudomást?
- Mon ami, ez volt a legegyszerűbb. A kis szobába ki-be jártak a pincérek, nyilvánvaló, hogy a holttest nem fekhetett egész idő alatt ott, ahol aztán megtalálták. Következésképpen kellett lennie a szobában valami olyan zugnak, ahová Davidson elrejthette a tetemet. A függönyre és a mögötte lévő rejtekhelyre következtetni nem volt nagy teljesítmény. Davidson odavonszolta a holttestet, később pedig, miután a páholyban magára vonta a figyelmet, előhúzta onnan és végleg elhagyta a bál helyszínét. Ez volt az egyik legjobb ötlete. Eszes a fickó, meg kell hagyni!
Poirot zöld szeme azonban számomra félreérthetetlenül sugallta gazdája meggyőződését: de nem annyira, mint Hercule Poirot.




VÉGE

 
 
0 komment , kategória:  °°Poirot bravúrjai  
Van benne valami ...
  2013-04-27 20:01:58, szombat
 
  Egy néger bölcs írása a szomszédja ajtajára:

"Mikor megszületek : fekete vagyok.
Mikor felébredek : fekete vagyok.
Mikor lesülök a napon : fekete vagyok.
Mikor fázom : fekete vagyok.
Mikor meghalok : fekete vagyok.
DE TE!!!
Mikor megszületsz : rózsaszín vagy.
Mikor felébredsz : fehér vagy.
Mikor rosszul vagy : zöld vagy.
Mikor lesülsz a napon : piros vagy.
Mikor fázol : kék vagy.
Mikor megdöglesz: lila vagy.
És még van pofád engem színes bőrűnek nevezni? "
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Rovásírás
  2013-04-26 12:58:33, péntek
 
 
AZ ÉDENKERT ÍRÁSA

Őseink öröksége: a székely-magyar rovás

Krónikaíróink említik, hogy az Erdélyben élő magyarok - a székelyek - még a középkorban is szívesebben használták saját, ősi írásjel-rendszerüket, mint a latin betűket. Ezt nevezik rovásírásnak, noha tény, hogy nemcsak fára róttak vele: templomi kazettákra festették, falakra írták, sőt, kódexlapokra is gyakran rajzolták őket.

Tették mindezt az egyház rosszallása ellenére, hiszen már I. István király (1000-1038) törvényeiben a következőket olvashatjuk: ,,A régi magyar betűk és vésetek, a jobbról balra való pogány írás megszüntetődjék és helyébe latin betűk használtassanak... A beadott iratok és vésetek tűzzel-vassal pusztíttassanak el, hogy ezek kiirtásával a pogány vallásra emlékezés, visszavágyódás megszüntetődjék."

De vajon miért kellett tűzzel-vassal üldözni a rovásírást? És egyáltalán, vajon meddig, milyen régi korokba lehet visszavezetni a titokzatos jelek eredetét?

( A székely-magyar rovásírás elnevezés különben Magyar Adorjántól ered.)



 
 
0 komment , kategória:  Általános  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 8 
2013.03 2013. április 2013.05
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
2930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 8 db bejegyzés
e év: 163 db bejegyzés
Összes: 1758 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 52
  • e Hét: 52
  • e Hónap: 4202
  • e Év: 93260
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.