Belépés
majek.blog.xfree.hu
Bármi gondod van az életben, végy elő egy verses könyvet, vagy a megoldást, vagy a megnyugvást megtalálod benne. (Bácskai János) Németh Mária
1954.06.08
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/15 oldal   Bejegyzések száma: 148 
Sírj őszi vers... Sírj mind a két szemem,
  2013-06-26 10:03:02, szerda
 
  Kosztolányi Dezső:
Őszi koncert

Praeludium.

Sírj őszi vers... Sírj mindakét szemem,
Sírj őszi koncert, zengő zeneverseny.
Most itt az ősz és én vagyok az ősz
És régi bútól vemhes újra versem
Beteg az arcom s beteg a dalom
És a múlást sápadva szomjazom,
Az életet, mely már csak félig-élet,
A hervadt holdat és a sírt
S a hűs napot, mely a holdnál sötétebb.

Beteg vagyok, szépségektől beteg,
Nem is vagyok más, egy beteg poéta.
Ha egyet nézek, elfakul a fény
És ferdül a nap, mint a hold karéja.
Ha kettőt nézek, hullik a levél,
És feltámad az, aki rég nem él,
Ha hármat nézek, az erdőn keresztül
Szél száll és kiszakad a köd
És a világ fázlódva összerezdül.

Most a ligetbe bolygok délután
És úgy jövök meg, mint egy temetésrül.
Talpig fekete gyászoló ruhám
S vörös szemem a könnyektől sötétül.
Fekete kalap és egy lomha bot
S én révedten álmodva ballagok.
Levelük a fák az aszfaltra sírják
És csengenek és zengenek
Az utolsó neszek, az őszi trillák.

*

Intermezzo.

Most tetszenek nekem az üvegek:
Mély délutánban oly mélyen tüzelnek.
Most tetszenek a sárgahajú nők
Sugárzásán szeptemberi tüzeknek.
Most tetszenek nekem a temetők,
Az elborult szobák bús, barna színben,
A haldokló fák szörnyű kórusa
És tetszik a föld és mindenki, minden.
Most dalol az ősz s én is dalolok,
Lalláz az ősz lassú litániát.
Most dalol az ősz, dalol a szívem,
Dalolni kezd most az egész világ:

A fák:

Mult este kezdődött a rékviem.
Poros és szürke volt az alkony
A görbe fénybe mentek hazatérők
És béna vágyak mentek lomha mankón.
Mult este kezdődött a rékviem.
Mult este volt, igen, igen.

A tó:

Mult este volt.
Elbújt a hold
És megfagyott a csendtől a vízem.
Mult este kezdődött a rékviem.

A folyók:

Hazátlanul fütyültek
A ködben a hajók.
Keresve egymást sírva jártak,
Mint a kísértetek s az árnyak
S az ég, a föld úgy hallgatott.
És habjaim remegve összebújtak,
Akár a félő gyerekek
És sírdogáltak hajnalhasadásig.
Mind könnyezett, mind könnyezett.

A tó:

És a víz a piciny hajókon
Olyan nehéz lett, mint az ólom.

A liget:

és délután járt itt egy beteg ember
S azt mondta a fáknak, hogy őszre meghal.

A rét:

A lég is megfeszűlt, mint egy üvegfal
És fedve voltunk fénnyel, tiszta csenddel.

A házak:

Mi is elbújunk a homályos égbe
És összeszorulunk, mint a csigák
És alkonyórán alvó ablakokban
Fellobban a langyos lámpavilág.
Most a cseléd is elborulva nótáz
S az emeleten égő vasalót ráz
Vöröslő tűz-körökbe
És aki megtér elhagyott szobánkba
Itten marad örökre.
A nő imádkozik, a férfi bámul
És jeleket les a jós éjszakábul.
Ügyetlen újjon bukdácsol a skála,
Az eső is skálázik egymagába
És a diák fönn egyedül
Egész éjszaka hegedül

Az ablakok:

Mi is siratjuk őt.
Siratjuk, aki itt lakik,
A nyárt, a nyári álmait.
Mi is siratjuk őt,
Gyászoljuk őt és dobolunk,
A szél, az éj üvegdobunk.
És sírnak rá az üvegek.

Az ég:

És az eső is megered.

A viharok:

Már vérzik a nyár,
A vénülő asszony.
Szél a haraszton
Kár érte, be kár.
És rebben a sóhaj,
Jaj várjatok, ne még.
És lombtakaróval
Takarja tar fejét.
Haha, haha.
Hull a haja
És vézna arca hóka
Fején vörös paróka.
Jó éjszakát.
Minden csupa árnyék
És ő, a világszép
Már festi magát.

Az utcák:

Rajtunk a szél, a vak őrült kalandoz.

A pálmák:

Mi még hiszünk s imádkozunk a naphoz.

A virágok:

Mi mitse várunk s mondjuk csendbe: jóéjt,
S borzongva isszuk a hűs, őszi holdfényt.
Jóéjt virágok és jóéjt világok,
Lázas lányok, halotti húgaim.
Jóéjt testvérek, őszi rózsa,
Bús rezeda, dús kankalin,
Buja thuja, szegény beteg ciklámen
Most haljatok meg.

Az eső:

Kip-kop.

A fellegek:

Ámen, ámen.

*

A férfi szól:

- Nézd, nyáron azt mondtam magamba:
De szép lesz ősszel, ha beteg leszek
Jő valaki, ki csendes és beteg
S megnő a házunk, ez a bús, csodás ház
S a szél bongó telefondróton hárfáz.
Behull a meseházba a verőfény
És fűtjük arcunk bíbor téa gőzén,
Vagy hintázunk a csendes hintaszéken,
Vagy álmodunk az elhagyott verandán.
Te hímezel s sötét arcomra bámulsz,
Amit tűzfénybe von nehéz havannám.

- Nézd, nyáron azt mondtam magamba:
Majd jő valaki, ki szeret talán
És sárga fák közt járok lábbadozva,
S járni tanulok egy nő oldalán
Tipegek és ha félek hazamenni
És kertjeinkben árnyra árny oson,
Hazavezet és megcsókolja számat,
Gyógyítva csókol a mély folyosón.
És félti szám, mint egy szelíd sebet
És csendben eltol, ha csókot adok
És tiltva teszi ujját ajakára,
Mert a betegnek árt, jaj árt a csók.

Most itt vagy és vagy betegápoló,
Csókkal gyógyító, beteg-apoló.
Csók, zavaros must, mézes, mérges, édes -
Csak sose lenne a csóknak szünetje -
Hajh nyári láz, hajh bús delirium,
Csókok szüretje, életem szüretje.

*

A nő szól:

De én szeretlek édes emberem,
Az életem gyógyítja a tiédet.
Gyógyítja egyik száj a másikat,
Gyógyítja egyik kéz a másikat,
Gyógyítja egymást két szegény kis élet.
Gyógyítja a vad, lázas bor a lázat,
A bűnt a bűnnél is búsabb bocsánat.
Gyógyitja a vak éjszakát a nap,
Gyógyitja a sziklákat a patak.
Gyógyít a fény, a láng, a lég, a jég,
Ha ráborul a tűz-gyötörte főre,
Gyógyitja a fű a beteg sebet
S a fekete hajat a szőke.

*

A férfi szól:

Makrancos munka, hogy gyűrűs kezed
Az ördögi cérnák között motoz
Bukfencező csel, kínai kötés
És távoli, és titkos, és gonosz.
Egy kis manócska mindegyik kötőtű
S cikázó újjaid iramja gyors.
Te vagy, ki oldva-kötsz és kötve-oldasz,
Te vagy a sors, a sors.

Makrancos munka, női mánia,
Valami baljós, balos, ördögi
Mit nem tudok, csak félve bámulok
És távolságunk tűkkel tükrözi.
Oly messze vagy te s e galambi játék,
Fehér fonál, puha pamutba tőr.
Ki hal meg itten és miért e háló?
A tű az öl, az öl.

Makrancos munka, bújtó babona,
Alattomos, hisztérikus-merész.
Most sunnyogó, huncut, s igénytelen,
Mint lassu cica, hogyha egerész.
Játék a seb s játék a kacagás is
S komoly halál a díj egy kacajért.
És csillogó tűk, csillogó szemek közt
Hull-hull a vér, a vér.

*

A nő szól:

Mit énekelsz? Kivel beszélsz megint?
Mit lát szemed az üres levegőbe?
Mit énekelsz? Miért síránkozol?
Hisz senki sincs itt, mért beszélsz felőle?
Mért nézed úgy két dombos melleim,
Mint temetőben a sírhalmokat,
Mily könnyeket törölsz szegény hajamba
És éjidőn micsoda riogat?
Miért beszélsz mindig feketeségről,
Mért látod szőke fürtöm feketén?
Most sír vagyok és egy halotti urna -
Mondd, kit temetsz belém?

*

A férfi szól:

Én eltemettem, édesem, beléd,
Kit most borzongva hívok újra vissza,
Mint halvány lángnál bomló spiritiszta
Halottjai kisértő szellemét.
Én eltemettem, édesem, beléd,
Vidám szemedbe az ő bús szemét,
A te hajadba az ő dús haját,
Karját karodba
S most minden pompa
A te szegény testedbe suhan át.

De lásd, fejemen most a mult cikáz
És lelkem száll a végtelenbe túl,
Száz idegem megint feléje nyúl
S mint beteget elönt az esti láz.

A nő szól:

Pokoli éj:
Iszonyu, iszonyu
Az éjszaka mi mély,
Csupa láng és ború,
Halálharag, lég-háború.
Iszonyú, iszonyú.

A férfi szól:

És most megint elémbe jő -
Egy pillanatra - s régi minden.
Hervadtan és halotti ingben
Kopog-kopog az ősz, meg ő.

A nő szól:

Ó jaj, te félsz.
Kiről beszélsz?

A férfi szól:

Idézem őt!
Gonosz, hazug kezét idézem.
Idézem őt!
Ezen a poklokszülte éjen.
És kék szemed fekete lesz.
Hajad sötéten csergedez.
Hozzád hasonlít gyenge főd
S a levegőben érzem őt.
Parancsoló árny, félig szent valóság,
Félig szeszély.
Most párka, végzet s a kezében orsó.

A nő szól:

Beszélj, beszélj!

A férfi szól:

Ó, hogyha láttad volna egyszer,
Amint könyezve, mereven,
Imádkozó, áldott kezekkel
Letörte én áldatlan életem.
Ó hogyha láttad volna egykoron,
Mint mostan én az arcodon.
Igen, ilyen volt: festék és hamis máz,
A szája egy kis rózsaszínű szinház.
Villanylámpácskák gyulltak a fejében,
Ha nevetett,
Rózsásvilágos lett a levegő is
Feje felett.
Tükrökbe nézte furcsa-gonosz arcát,
Mély tükrök mélyiben
És az ezüst-mámortól szertepattant
A tükör és szivem.
Megfeketült a mellemen a rózsa,
Amit adott
És ráncos lett, mint egy vénasszony arca
S halott, halott.
És megvakult kezében
Az ezüst és arany...

A nő szól:

Csitt-csitt, elég.
Mostan belép
S közénk ül szótalan.

*

A férfi szól:

Te egy vagy azzal, ki mindnyájunk anyja
És nem mint én, ki tőle idegen,
Ki férfi-fejjel komorlok a létbe,
Dult csillagokba nézve mereven.
Te szent vagy és dal és harmónia
Én a természet mostoha fia.
Nekem beszélni kell és sírni, sírni,
De a te némaságod szónokol.
Virág vagy és patak vagy, déli nap vagy,
Üvegszekrénybe kincs, üvegcsokor.
Te bútora vagy elhagyott szobámnak,
Én gondolatkaosz.
Te élsz, ahogy a csillagok s a férgek
S nem vagy se jó, se rossz.
Te szép vagy és nő vagy, hevítő vagy
És hordozója százezer tavasznak.
Én kincseim közt meztelen didergek,
De te mezítlen vagy királyi-gazdag.
Te néma vagy s úgy nyúlik el aranyló
Ovális tested a kereveten,
Mint egy gömbölyű, forró, eleven
Tengermorajt százszorzó drága kagyló.

*

A nő szól:

Nézd őket... Ah, míg várunk a vonatra
Hogyan cicáznak kormos árnyaink.
A kavicsok közt, a fényes sineknél
Zöld csillagunk meddő sugára ing
És úgy folyik a fénye arcainkra,
Mint beteges, halványzöldszínű tinta.
Folyik a holdfény,
A rég kiholt fény
S lenn összesímul két alak
Sötét tagokkal, hallgatag.
Nézd, most húzódva messze távolodnak,
Most összeér árnyék-kezünk.
S ölelkeznek - szegény, szegény bolondok.

A férfi szól:

Ó jaj mi is ölelkezünk.

*

A férfi szól:

Ez itt a korzó.

Itt egy hervadó kert,
Mely érzi már a gyilkoló októbert
És sejtelmétől is oly halovány.
És fái közt olyan betegen illan
Az őszi nap, a sárga őszi villany,
Bágyadt villanyfény haldokló szobán.
Lábujjhegyen járjunk most mindaketten,
Mert fájdalmas lelkembe meggyötörve
Bámulva nézi önmagát az ősz,
Mint egy kisérteties mély tükörbe.

Ez itt a korzó.

Most tekints körül
S nézd a parázsló brilliántot, édes.
Nyiltan, közönnyel, bátran, ahogy illik
Egy hypermodern költő kedveséhez.
Ott vannak még a nyártól züllött ernyők,
Halványpirossal, kiszíttan, fakón.
A kánikula sok-sok martaléka,
Egy kerti szék az őszi udvaron.
Rongyok, remények, megpörkölt rakéták
És cigarettavégek és szivek.
Fölöttük az árny, a halál, az éjjel
És a hideg, a szomorú hideg,
Itt egy kávéház fázó publikummal,
Ott meg az irodalmi emberek,
Kik szivarozva, szigorú szemölddel,
Szegény hullám fölött veszekszenek...

*

A nő szól:

Én odamegyek és megkérem őket.
Hogy tégedet nagyon szeressenek
És értsék meg vívódó éneked.
Én odamegyek és megkérem őket,
Pajkos kacajjal, mint éji tündér,
Hogy lássanak be fátyolos szivedbe
S szeressenek elátkozott szivünkér.
Általkarolom csendesen a lábuk,
Az életed szeliden elmesélem,
Hogy megriadjanak és tág szemekkel
Bámuljanak reám az őszi éjen.

Mert szép a lelked régi bánatoktól,
Oly édes és jó, mint a tiszta óbor.
Ó én tudom, ki vagy te és mi vagy te,
A te dalod rezgő rezedaillat.
Pünkösd a kedved, templom a szived
És hogyha szavad néha elijed
Előtted szellemek és árnyak ingnak.
Én láttalak és nagy vagy és hatalmas,
Ha néha álomlátón hátra hajlasz,
Én láttalak a kulcslyukon keresztül,
Hogy átölelt sok lenge látomány
És egy tekintetedre
Halványan és remegve
Bús angyalok röpültek a szobán.

*

Intermezzo.

Gyümölcsös ősz - -
te vérző, koszorús,
Én hódolója vagyok a gyümölcsnek.
Szeretem a virágok táncait,
De az érett gyümölcs mély szava bölcsebb.
Ő már a cél, a szín, a hervadás.
Nyarak alusznak benne s cukrok íze
S remény, öröm, valóvá semmisítve
Ő már a vég, az állomás, a nász.
Én szeretem az égő-fiatalt,
De várva-várom a bús diadalt,
Az utolsó halálost, szomorút,
Mely lelkemet te hozzád igazítja
Tedd vérző ősz, nehéz fájdalmaimra
És életemre komoly koszorúd.

*

A nő szól:

Ne sírj, ne sírj. Ah én nem értelek,
Csak érezem, hogy fáj s valami jajgat.
Szavaid sokszor félve hallgatom,
Csodálkozom az elröpült dalon
S idézem a világgá szállt siralmat,
Mely a szivedből jött - érintve szádat -
És mély, mint a halál, a jaj s a bánat.

Ne sírj, ne sírj. Pompázó napsütésben,
Gyümölcs s öröm közt édes a halál.
És szép a gyász, a félő suttogás,
A dal, ami remegve tétováz
És azután szédűlt magasba száll.
Nézd, hogy ragyog ránk ez a cifra bál.
E pirossárga őszi karnevál.

*

A férfi szól:

Boldog, pogány nő, boldog százezerszer,
Ruhák között is százszor meztelen.
A hervadásba nyúló buja csókfa,
Megrészegülő bibor levelen
Őrült menád - kavargó fürteidben
A régi lázak láza szálldogál.
Szüretre zendűl minden táj körötted
Csiklandja orrod erjedt muskotály.
Ó örökegy, - ó ősi titkot érző -
Ó változó kép - ősi tünemény -
Te látod még a régi, részeg istent
Őrjöngve párduc-szekerén.

Én másra leltem. Isten s ember nélkül
Daloltam ezt a férfi-éneket,
Hogy hallottam szívemben s a bokorban
A csendet, amely rajta lebegett.
A végtelenség bús hárfája lettem
És összegyűlt minden csend a szivemben
S mostan viszik-viszik e kis dalok
És belevesznek, meghalnak sohajtón
Tücsökcirippelés egy régi ajtón,
Amit mindenki elhagyott.
 
 
0 komment , kategória:  Kosztolányi Dezső  
A nyár végső virága is lehull.
  2013-06-26 10:00:59, szerda
 
  Reviczky Gyula:
Őszi remény


A nyár végső virága is lehull.
Az ég is ezt siratja: elborul.
E hervadás, e gyász ugy fáj neki!
Csak hullnak, egyre hullnak könnyei.

Fagyos mosolylyal néz alá a nap,
S az égen olyan álmosan halad.
Nincs dal az erdőn, letarolt a rét;
Mért pazarolná fényét, melegét?...

De a midőn vidám szüretelők
Felett halad, mosolygó képet ölt,
Mikéntha szólna: »Vígan legyetek,
A hervadást ugyis megéritek!«

De véget ér a végső vígalom;
A szél süvít be ajtón, ablakon.
Azt mondja: »Nincs virág, meghalt a nyár!
Nem lesz derüs, meleg nap soha már!«

Lesz! Mert a föld csak alszik, nem halott,
Megtérnek napsugár, madárdalok.
És akárhányszor lesz még kikelet,
Rózsás napok, napfényes ég, meleg!
 
 
0 komment , kategória:  Reviczky Gyula  
A cinkének a mindennapi magvat.
  2013-06-26 10:00:13, szerda
 
 
Rónay György:
Kérés

A cinkének a mindennapi magvat.
Nekem a mindennapi kenyeret.
A napi csöndet. A napi eget.
Egyebet nem is tudom mit akarjak.
 
 
0 komment , kategória:  Rónay György  
És ha ez most komoly, ha tényleg ez lesz,
  2013-06-26 09:48:49, szerda
 
  Rakovszky Zsuzsa:
Egyezkedés

És ha ez most komoly, ha tényleg ez lesz,
amit a sűrülő
jelek, bár kétesen, előlegeznek,
egyértelmű idő?

Ha a lehetséges világra dől, ha
kimoccantva a kő
jelen, ezer fakó lábán alóla
félmult nyüzsög elő,

mi eddig fojtva lappangott, de hatni,
jelezni így se szűnt -
ha az áttételes pokol helyett mi
kapunk most egyszerűt?

Sopánkodtunk elég soká: időnkül
ezt kaptuk, léttelen
tengődni benne - és ha most fejünkre csőstül
tömör történelem

zuhog, ha a sűrű panasz-vetésre
most érik meg kaján
termés, mikor unalmam vakmerése
többé dehogy kíván

felpörgetett időt, veszélyt a kinti-benti
depresszió helyett?
Értéktelent ki fél kockára tenni?
De most, mikor veled

tőled, neked - mikor orsóvá gombolyodva
ha tartasz s tartalak,
s ha tudnám, tartalak megint, és újra, s újra,
bánnám is én, ha csak

ez jutna, ez a langyos fél-éber fél-élet,
kiegyeznék vele.
Engem ördög visz, hát visz, de téged -
téged féltelek.
 
 
0 komment , kategória:  Rakovszky Zsuzsa  
Idő fénylett: vizek, égboltok őse.
  2013-06-26 09:47:41, szerda
 
  Lelkes Miklós:
Kezdődő ősz

Idő fénylett: vizek , égboltok őse.
Nagy szemek néztek a kezdődő őszre.
Dallam szikrája táncolt el a légben,
s gyújtott ezüstöt bús nyárfalevélen.

A Semmi volt szívemben, ami Minden,
mert könnye átjut álmon, földi kincsen,
s a szépsége ráég a pillanatra,
melyben az Anyag önmagát siratja.

Megértettem: a Semmit írom én is,
a Nagy Szívet , mely vérzik, vérzik, vérzik,
fényben Időt: vizek , égboltok ősét ,
elmúlásokban Szépség örök őszét.

Ingott a nád , akár az emberélet
és sóhajtott is. Nincs-partokra léptek
az istenek , s a fényben Időt loptak
és sejtettem , hogy ők is elhagyottak.

S nem mindegy-e , - szólt tükörláng szememben -
hogy végesen sírunk a végtelenben
vagy a végtelen végén sírnánk: vége ,
nincs már tovább fenséges messzesége?!

Kezdődő őszből majd gyönyörű télben
hadd fejezzem be: csillagos mesében ,
hólelkű csendben pogány-szép imával ,
gyógyító Szépség méregpoharával.
 
 
0 komment , kategória:  Lelkes Miklós  
Gömbölyű szivárvány
  2013-06-25 12:24:17, kedd
 
  Buda Ferenc
Isten szalmaszálán

Az idén 90 éves Kiss Tamásnak, első mesteremnek

Gömbölyű szivárvány
egykoron valék -
Isten szalmaszálán
rezgő buborék.

Majd a földre hulltam
fénylő mag gyanánt,
látni úgy tanultam
tőled, földanyánk.

Mégis: egyre marnak
ordas kételyek:
ápol s eltakar? vagy
élve eltemet?

Tán ha egyszer
- nemsokára? -
én következem,
elmúlásom ára majd a
folytatás leszen.

Gömbre írt szivárvány -
egykor az valék:
Isten szalmaszálán
szappanbuborék.
 
 
0 komment , kategória:  Buda Ferenc  
Tele vágyakkal zokog a lelkem
  2013-06-22 09:44:54, szombat
 
  József Attila
Keresek valakit

Tele vágyakkal zokog a lelkem
Szerető szívre sohase leltem,
Zokog a lelkem.

Keresek valakit s nem tudom, ki az?
A percek robognak, tűnik a Tavasz
S nem tudom, ki az.

Csüggedő szívvel loholok egyre,
Keresek valakit a Végtelenbe,
Loholok egyre.

Könnyeim csorognak - majd kiapadnak:
Vágyak magukkal messzebb ragadnak -
Majd kiapadnak!

Búsan magamnak akkor megállok,
Szemem csukódik, semmitse látok -
Akkor megállok.

Lelkem elröppen a Végtelenbe,
Tovább nem vágyom arra az egyre,
A Végtelenbe.
 
 
0 komment , kategória:  József Attila  
- emlékszel?
  2013-06-22 09:41:52, szombat
 
  Gámentzy Eduard:
Emlékszel?

-Emlékszel?
Függönyök mögé zártuk a napot.
Nem akartuk,
Bántott a fénye.
Másnapos ingeink gyűrődéseit,
Takartuk puha éjsötétbe.
Gyufával gyújtottam holdvilágot,
Sápadtat, szelídet, álmodót.
És bejött akkor a Göncöl-szekér
A szobába, s én csak álltam ott
Mozdulatlan csodálattal.
Mert tudtam, hogyha mozdulok,
Ha eloltom azt a cigarettát,-
-Kialszanak a csillagok.
 
 
0 komment , kategória:  Gámentzy Eduárd  
Szeretlek, mint a lelkemet! te vagy
  2013-06-22 09:41:19, szombat
 
  Tompa Mihály:
Szeretlek!

Szeretlek, mint a lelkemet! te vagy
Világom, életem!
S annyi édes jel, hogy viszont szeretsz
Nem hagyja kétlenem!

A légben multunk szép viráginak
Kisér még balzsama;
S az érzelem, minő felgyultakor,
Oly hév, oly tiszta ma!

Mosolygasz...! tudom, mit tesz e mosoly:
Mily szép, gyöngéd szavak!
S szived nem érti, mint fér össze, hogy
Szeretlek - s kínzalak!

Hogy egymástól, forró érzelmivel
Szivünk nem távolog:
Mégis borongunk, mégis nem vagyunk
Egészen boldogok!

Ne mondd, kedves! - mi boldogok vagyunk?
Mert mi a szerelem?
Gyötrelmet és kéjt virító bokor
Egy s azon gyökeren.

A szív, a szív játszik szeszélyesen
Magával és velünk;
Meg-meghasonlik, - ködlik, mint a hegy,
Búján kéjelgve csüng.

S nem kérsz-e váltva: zajt, csendet; napot
S éjet, bár fekete?
E habzásban az élet üdve van
S az üdvnek élete!

Testvér öröm s bú, - midőn ajakad
Édesden fölnevet:
Szemedbe érzed rögtön szökni az
Óvó könycseppeket.

A fény vakít s lezárni ösztönöz
Setét pilláidat...
Nem vagyunk gyakran boldogok, maga
A boldogság miatt!

A szív rejtély! - a tó mélységeit
Mért föl-buvárlanunk?
Elég, ha ringató hullámain
Vigan jár csolnakunk!

Törőld le hát könyűd, és arcodat
Emeld fel nyájasan!
S ne hidd, hogy faggató kínjával is
A szív boldogtalan!

Az illatos rózsának életét
Szépnek nem tartanád?
- S a rózsa is saját tüskéiben
Szaggatja meg magát!
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Csak sejtheted, hogy mekkora öröm
  2013-06-22 09:40:16, szombat
 
  Ferencz Győző:
Régebbi ujjgyakorlat

Csak sejtheted, hogy mekkora öröm
Ujjadat éreznem a bőrömön.

Ha tenyerem esernyő és kabát,
Esőtől óvja kényes asszonyát,

És kéken futó halvány ereid
Ujjbegy-billentyűin veregetik,

Öklöd vékonycsontozatú madár,
A markomban búvóhelyet talál.

Ha elengeded, add vissza, siess,
Mert kezed nélkül a kezem üres.
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
     1/15 oldal   Bejegyzések száma: 148 
2013.05 2013. Június 2013.07
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 148 db bejegyzés
e év: 410 db bejegyzés
Összes: 22436 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 59
  • e Hét: 3713
  • e Hónap: 13290
  • e Év: 382142
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.