Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/23 oldal   Bejegyzések száma: 226 
szeretettel
  2013-07-31 18:44:14, szerda
 
 

















































 
 
0 komment , kategória:  Szerző: Szente B. LeventeHa m  
szeretettel
  2013-07-31 18:37:15, szerda
 
 


























































 
 
0 komment , kategória:  Szerző: Szente B. LeventeHa m  
szeretettel
  2013-07-31 18:19:34, szerda
 
 


























































 
 
0 komment , kategória:  Szerző: Szente B. LeventeHa m  
szeretettel
  2013-07-31 18:11:33, szerda
 
 













 
 
0 komment , kategória:  Szerző: Szente B. LeventeHa m  
szeretettel
  2013-07-31 18:08:47, szerda
 
 













 
 
0 komment , kategória:  Szerző: Szente B. LeventeHa m  
szeretettel
  2013-07-31 15:27:43, szerda
 
  Jegyzetek



1. Verszt - orosz mérföld (1067 m)

2. Vive Henri Quatre! - Éljen IV. Henrik!

3. Joconde - Nicolo Issouard francia zeneszerző vígoperája [VISSZA]

4. ,,... és bóbitáikat feldobálták" - idézet Gribojedov Az ész bajjal jár című darabjából

5. "Se amor non è, che dunque?..." - "Mi ez, ha nem szerelem?..." Idézet Petrarca XXXVIII. szonettjéből

6. St. Preux - Rousseau regényhőse

7. Font - angol pénzegység

8. Shilling - angol váltópénz

9. ,,... a Mennyei Birodalom színe..." - az 1912-68 forradalom előtt Kína (a "Mennyei Birodalom") nemzeti színe a sárga volt

10. Szent Bertalan-éj - 1527. aug. 23-ról 24-re virradó éjszaka Párizsban lemészárolták a francia reformátusokat, a hugenottákat

11. Diana Vernon - Walter Scott romantikus angol író Rob Roy című regényének hősnője

12. Iván Vasziljevics - IV. (Rettegett) Iván cár 1552. okt. 2-án szabadította fel Kazanyt a tatár uralom alól

13. Clara Mawbray és Effie Deans - Walter Scott regényhősnői

14. Husz János (1369-1415) - a cseh reformáció és a nemzeti felszabadító mozgalom vezére

15. Ördög Róbert - Meyerbeer (1791-1864) német zeneszerző operája

16. Minna - Schiller Minna von Barnhelm című drámájának hősnője

17. Brenda - Iván Ivanovics Kozlov (1779-1840) orosz költő balladája

18. A berezinai ütközet - az orosz csapatok a Berezina folyó partján mértek megsemmisítő csapást 1812 novemberében Napóleon visszavonuló seregeire

19. V...a D...a grófnő (1818-1856) - Alekszandra Kirillovna Voroncova-Doskova

20. Danton (1759-1794) - a francia polgári forradalom egyik vezéralakja

21. Cleopatra e i suoi amanti - Kleopátra és szeretői, utalás Puskin Egyiptomi éjszakák című elbeszélésére

22. Ivanhoe - Walter Scott angol regényíró romantikus műve

23. Joyeuse - jelentése: vidám

24. Aubervilliers - lakónegyed Párizsban

25. Marais - lakónegyed Párizsban

26. Bois - Párizs "városligete"

27. Infánsnő - a spanyol és portugál királyi hercegnők címe

28. Inkvizíció - egyházi törvényszék, melynek feladata az eretnekség felkutatása volt

29. Mi reina! (spanyol) - jelentése: királynőm!

30. Fontainebleau - francia város, a közeli erdőben királyi kastéllyal

31. Pápai nuncius - a pápa megbízottja vagy követe

32. Escorial - spanyol királyi palota Madrid közelében

33. Autodafé - az eretnekek elégetésének ünnepi szertartása

34. Trappista kolostor - a legszigorúbb szabályoknak alávetett szerzetesrend kolostora

35. Prior - a kolostor elöljárója

36. Vrai sourire de France - igazi francia mosoly

37. Grand, hidalgó - spanyol nemesi rangok

38. Bravo toro! - a bikaviadalokon szokásos buzdító kiáltás

39. Pán - a görög mitológia vidám pásztoristene, aki az erdőkben és a hegyek közt él

40. Taburett - kárpitozott, támla nélküli szék

41. Cupido - a rómaiaknál a szerelem istene

42. Faun - helyesen Faunus, a görög Pan isten megfelelője a római mitológiában, a nyájak és erdők védelmezője

43. Mi bella Princessa (spanyol) - szépséges hercegnőm

44. Malá Strana - Prága egyik régi negyede

45. Arsin, versok - régi orosz hosszmérték; 1 arsin = 16 versok = 71,12 cm [VISSZA]

46. Konfirmáció - protestáns egyházi szertartás

47. Encore - még

48. Alphonse Karr (1808-1890) - francia író

49. Ma chère - kedvesem

50. Marignan - olasz városka Milánó közelében. (Olasz neve: Molegnano.) Itt aratott győzelmet 1515-ben I. Ferenc francia király a svájci csapatok felett. Ugyanitt 1859-ben a franciák legyőzték az osztrákokat

 
 
0 komment , kategória:  HOLDFÉNY Klasszikus elbeszélé  
szeretettel
  2013-07-31 15:24:08, szerda
 
  GUY DE MAUPASSANT

HOLDFÉNY



Marignan[50] abbéhoz illett harcias neve. Magas, szikár pap volt, vakbuzgó, mindig túlfűtött, de becsületes lélek. Hite mindenben rendíthetetlen, nem ismerte az ingadozást. Úgy érezte: ismeri az ő Urát, érti terveit, akaratát, szándékát.

Amikor nagy léptekkel sétált kis vidéki plébániája kertjében, néha-néha feltámadt benne a kérdés: "Ezt vajon miért tetted, Istenem?" És makacsul kereste a választ, gondolatban elfoglalta az Úr helyét, s végül majdnem mindig megtalálta a feleletet. Nem tartozott azok közé, akik a jámbor alázat áhítatában így suttognak: "Kifürkészhetetlen a te akaratod, Uram!" Ő ezt gondolta: "Isten szolgája vagyok, tudnom kell, mit miért tesz, és ha nem tudom, ki kell találnom."

Úgy érezte - a világot tökéletes és csodálatos logikával teremtette az Úr. Minden "miért"-nek megfelel egy "azért". A hajnalok rendeltetése, hogy vidámmá tegyék az ébredést, a nappaloké, hogy érleljék a vetést, az esőké, hogy megöntözzék azt, az esték előkészítenek az álomra, és a sötét éjszakák azért vannak, hogy aludjunk.

A négy évszak tökéletesen kielégíti mindazt, amit a föld művelése megkíván; és az abbéban soha nem támadt olyan gyanú, hogy a természetnek nincsen semmilyen szándéka - ellenkezőleg: ami él, az mind-mind évszázadok, égtájak és az anyag kemény feltételeihez igazodik.

De az asszonyt gyűlölte; öntudatlanul gyűlölte, és ösztönösen megvetette. Gyakran elismételte Krisztus szavait: "Asszony, mi dolgom lehet véled?" Marignan abbé magában hozzátette: "Mintha maga az Úr is elégedetlen lett volna ezzel a művével!" Az asszonyt ő valóban annak a tizenkétszeresen tisztátalan gyermeknek tartotta, akiről a költő beszélt. A kísértő volt, aki az első férfit megrontotta, és aki azóta is folytatja kárhozatba vivő munkáját - gyenge, veszélyes, titokzatosan izgató lény. De az elkárhozó asszonyi testnél is jobban gyűlölte szerető lelküket.

Gyakran érezte feléje áramló gyengédségüket, és bár tudta, hogy ő megtámadhatatlan, végképp felizgatta a bennük remegő, örökös szomjúság, hogy szerethessenek.

Úgy hitte - Isten csak azért teremtette az asszonyt, hogy kísértésbe vigye és próbára tegye a férfit. Védekező óvatossággal szabad csak közeledni hozzá, félni kell tőle, akár a csapdától. És úgy látta - a férfi felé tárt asszonyi kar és nyitott ajak valóban csapdára emlékeztet.

Csak az apácákkal volt elnéző, fogadalmuk ártalmatlanná tette őket; de azért velük is keményen bánt, mert érezte, hogy még az ő megláncolt, alázatos szívük mélyén is kiolthatatlanul él az az örök gyöngédség, mely hozzá, a paphoz is elér.

A tekintetükben érezte ezt, mely az áhítattól párásabb, mint a szerzetesek tekintete, a rajongó felindultságukban, melybe nemük is belekeveredett, Krisztushoz szárnyaló szerelmükben, mely asszonyi szerelem volt, a test szerelme; jól érezte ezt az átkozott gyengédséget még az engedelmességükben is, a hangjuk lágyságában, amikor vele beszéltek, a lesütött szemükben és a lemondó könnyeikben, ha nyersen megfeddte őket.

Ha a zárda kapuin kijutott, megrázta reverendáját, majd olyan nagyokat lépett, mintha csak valamilyen veszedelem elől menekülne.

Volt egy unokahúga, aki anyjával egy közeli kis házban élt. Erőnek erejével azt akarta: legyen a húga irgalmas nővér.

A lány csinos volt, szeles, csipkelődő kedvű. Ha az abbé leckéztette, ő csak nevetett; s ha nagybátyja megharagudott rá, ő hevesen átölelte, magához szorította; az abbé akaratlanul is szabadulni próbált a szorításból, mely mégis valamilyen édes örömet ízleltetett meg vele, és felébresztette benne a minden férfiban szunnyadó apai érzést.

Gyakran beszélt neki Istenről, az ő Istenéről, míg egymás mellett sétáltak a mezei utakon. A lány oda se hallgatott, az eget nézte, a füvet, a virágokat, szemében az élet boldogsága fénylett. Néha nekiiramodott, hogy elfogjon egy-egy repülő állatkát, és szinte kiáltotta, amikor odahozta:

- Nézd, bácsi, milyen szép! Kedvem volna megcsókolni!

És ez a vágy, hogy "megcsókolja" a legyeket vagy az orgonafürtök kicsi csészéit - nyugtalanította, izgatta, felháborította az abbét, aki ismét a kiirthatatlan gyengédséggel találkozott, mely örökké ott csírázik a nők szívében.

És azután egy nap a sekrestyés felesége - ő vezette Marignan abbé háztartását - óvatosan elárulta neki, hogy unokahúgának van valakije.

A hír ijesztően megrázta; beszappanozott arccal csak állt, állt - mert éppen borotválkozott -, s úgy érezte, azonnal megfullad.

Majd amikor ismét gondolkodni és szólni tudott, felkiáltott:

- Nem igaz! Maga hazudik, Mélanie!

De a parasztasszony kezét szívére szorította:

- Verjen meg az Isten, ha hazudok, plébános úr! Azt mondom, minden este odamegy, mihelyst az anyja lefeküdt. A folyó mellett találkoznak. Csak nézze meg őket, ott vannak azok tíztől éjfélig.

Nem kaparta tovább az állát, hevesen járkálni kezdett, mint mindig a komoly meditáció óráiban. Amikor később folytatta a borotválkozást, háromszor is megvágta magát, orrától a füléig. Egész nap néma maradt, a harag s a felháborodás feszítette. A legyőzhetetlen szerelem váltotta ki haragját, s a pap haragja találkozott a lelki apa, a gyám, a szellemi vezető elkeseredésével - megcsalta, meglopta, kijátszotta egy gyerek! A szülők önző elszörnyedése volt ez, amikor lányuk bejelenti: nélkülük és ellenükre választott magának férjet.

Vacsorája után olvasni próbált - de nem sikerült; egyre izgatottabb lett. Amikor tízet ütött az óra, vette a botját, a félelmetes tölgyfa botot, mely éjszakai útjainak kísérője volt, ha beteget látogatott. Nézte a hatalmas fütyköst, s elmosolyodott, erős, paraszti kezével megforgatta, fenyegető köröket írva a levegőbe. Majd hirtelen felemelte, fogcsikorgatva egy székre dobta, a szék meghasadt támlája a földre esett.

Kivágta az ajtót, hogy induljon; de a küszöbön megállt: csodálatos holdfény állította meg, ilyen holdfényt soha nem látott.

És mert szertelen és szenvedélyes lélek volt (ilyenek lehettek az egyházatyák, ezek az álmodozó költők) egyszerre lecsillapodott; megrendítette a sápadt éjszaka hatalmas, derült szépsége.

Kis kertje lágy fényben úszott, s a felsorakozó gyümölcsfák az útra vetették alig lombosodó, törékeny tagjaik árnyképét; a ház falára felfutó dús jerikói loncból bódító, édes lehelet áradt, ez az illat lebegett a langyos és világos éjszakában.

Mély lélegzetet vett, beleivott a levegőbe, úgy itta, mint a részegek a bort, s elragadtatva, elbűvölve lassan megindult - már-már megfeledkezve unokahúgáról.

Amint kiért a rétre, megállt, nézte a nagy, sík területet, a simogató fénytől elöntött rét szinte belefulladt a világos éjszakák gyengéd és bágyadt szépségébe. A békák pillanatonként belekiáltottak az űrbe, kurtán és telten, messziről fülemülék hangja gyöngyözött, elkeverték a levegőben könnyed és remegő zenéjüket, mely álmokat hoz, anélkül, hogy gondolatokkal terhelne - a varázslatos holdfényben csak a csókért szól.

Az abbé ismét megindult, szíve elnehezedett, nem tudta, miért. Hirtelen gyenge lett s nagyon fáradt; legszívesebben leült volna, ott marad, szemlélődik, és csodálja Isten teremtett világát.

Odalent a kis folyó hullámzó vonalát követve nyárfák hosszú sora kígyózott. Finom pára és füstszerű fehérség lebegett a meredek part mentén s a folyó fölött, a hold sugarai áttörtek rajta, beragyogták, beezüstözték, mintha könnyű, áttetsző vatta takarta volna végig a kanyargó vizet.

A pap még egyszer megállt, egész lényét erősödő, ellenállhatatlan megindultság járta át.

És valamilyen kétely, tétova nyugtalanság mozdult benne; olyan kérdés, amellyel máskor is szembenézett már.

Mi célja lehetett mindezzel Istennek? Ha az éjszaka rendeltetése az álom, az öntudatlanság, a nyugalom, a nagy feledés, miért kell szebbé tenni az éjszakát, mint a nappalt, miért édesebb, mint a hajnal és az este, és ha a hold, ez a lassú, elbűvölő, a napnál költőibb csillag olyan tapintatos, mintha az volna a feladata, hogy felkeresse, ami a fény elől érzékenyen elrejtőzik - miért világítja át mégis oly ragyogóan a sötétséget?

És a szép hangú madarak közül a legszebb hangú énekes miért nem pihen úgy, mint a többi - miért énekli dalát a nyugtalanító homályban?

Miért borul a világra ez a fátyol? Miért remeg a szív, szorong a lélek, s miért bágyad el a test?

Mire való ennyiféle csábítás, ha nem az emberhez szól, aki nem is látja, hiszen ágyában fekszik. Kinek szánják ezt a felséges látványt, a magasból a földre áradó költészetet?

Az abbé nem értette.

De ekkor a távolban, a rét szélén, a ragyogó ködben fürdő fák boltozata alatt két árny jelent meg, egymás mellett lépkedve.

A férfi magasabb volt, keze a lány vállát fogta, s meg-megcsókolta szerelmese homlokát. Egyetlen pillanat alatt élővé varázsolták a mozdulatlan tájat, mely úgy körülölelte őket, mint egy nekik készült isteni keret. Ketten voltak, mégis egyetlen lénynek látszottak, annak az egynek, akinek ez a hangtalan, nyugodt éjszaka rendeltetett; s jöttek-jöttek a pap felé, mint az eleven felelet, amit Teremtője küldött kérdésére.

Felindultan állt, szíve hevesebben dobbant, úgy érezte, valamilyen bibliai látomás jelent meg előtte, ilyen lehetett Ruth és Boáz szerelme, az Úr akaratának beteljesülése, olyan hatalmas díszletek között, amilyenekről a szent könyvekben esik szó. Fejében már zsongott is az Énekek Éneke, a forróság kiáltása, a test hívása, a gyengédségtől égő vers tüzes költészete.

"Isten talán azért teremtett ilyen éjszakákat - gondolta ekkor -, hogy megnemesítse az emberek szerelmét."
 
 
0 komment , kategória:  HOLDFÉNY Klasszikus elbeszélé  
szeretettel
  2013-07-31 15:23:11, szerda
 
  LEV NYIKOLAJEVICS TOLSZTOJ

BÁL UTÁN



- Önök tehát azt állítják, hogy az ember magában nem értheti meg, mi a jó, mi a rossz, minden a környezeten múlik, a környezet felőrli az embert. Én pedig azt mondom, hogy minden a véletlenen múlik. Magamról beszélek...

Így szólt a köztiszteletben álló Iván Vasziljevics, miután jó ideig arról folyt a beszélgetés, hogy az egyéni tökéletesedés érdekében mindenekelőtt az emberek életkörülményeit kell megváltoztatni. Tulajdonképpen senki sem állította, hogy az ember magában nem értheti meg, mi a jó, mi a rossz, de Iván Vasziljevicsnek megvolt az a szokása, hogy saját gondolataira válaszolt, amelyek a beszélgetés során felbukkantak, és e gondolatokhoz epizódokat fűzött saját életéből. Ilyenkor néha teljesen megfeledkezett arról, ami elbeszélésére alkalmat adott, elragadta a mesélés heve, annál is inkább, mert lelkesen, hitelesen tudott mesélni.

Így történt most is.

- Magamról beszélek. Hogy az egész életem így alakult, és nem másképp, azt nem a környezet okozta, hanem egészen más.

- Ugyan mi? - kérdeztük.

- Hosszú história. Hogy megértsék, sokat kellene mesélnem.

- Meséljen hát.

Iván Vasziljevics elgondolkozva bólogatott.

- Hát bizony - mondotta -, egyetlen éjszaka - vagy pontosabban, hajnal - az egész életemet megváltoztatta.

- De hát mi történt?

- Az történt, hogy nagyon szerelmes voltam. Sokszor voltam szerelmes életemben, de ez volt a legnagyobb szerelmem. Rég volt: most már a lányai is férjhez mentek. B.-nek hívták, igen, Varenyka B.-nek - Iván Vasziljevics megmondta családnevét. - Még ötvenéves korában is feltűnő szépség volt. De fiatalon, tizennyolc éves korában, valósággal elbűvölő volt: magas, karcsú, kecses és fenséges. Mindig rendkívül egyenesen tartotta magát, mintha nem is tudná másképpen, fejét kissé hátravetette, s ez a tartás - sovány, csontos alkata ellenére - valósággal királynőivé tette szép, sudár termetét. Tartása talán elriasztotta volna az embereket, ha nem lett volna kedves, örökké vidám mosolya: mosolygott a szája, gyönyörű, ragyogó szeme, egész bájos, fiatal lénye.

- Hogy színezi, Iván Vasziljevics!

- Akárhogyan színezem, nem színezhetem úgy, hogy el tudják képzelni, milyen volt Varenyka. De nem is erről van szó. Amit el akarok mondani, a negyvenes években történt. Akkoriban egy vidéki egyetemen diákoskodtam. Nem tudóim, jó-e vagy rossz, de akkoriban a mi egyetemünkön nem volt semmiféle kör, semmiféle elmélet, egyszerűen fiatalok voltunk, és éltük a fiatalság életét, tanultunk és szórakoztunk. Vidám, talpraesett fickó voltam s ráadásul jómódú. Volt jó lovam, télen szánkáztam a kisasszonyokkal (a korcsolya akkor még nem volt divatban), mulattam a cimboráimmal; abban az időben nem ittunk mást, csak pezsgőt, ha nem volt pénzünk, inkább semmit sem ittunk, de vodkára nem fanyalodtunk, mint manapság. Legjobban szerettem bálba, estélyekre járni. Jól táncoltam, és nem voltam éppen csúnya.

- Ugyan, mit szerénykedik - szakította félbe a társaság egyik hölgytagja. - Hisz ismerjük az arcképét. Nemcsak hogy csúnya nem volt, határozottan szép férfi volt.

- Szép vagy nem szép, most nem erről van szó. Hanem arról, hogy amikor a legszerelmesebb voltam Varenykába, farsang utolsó napján bálba voltam hivatalos a kormányzóság nemesi marsalljához, egy szívélyes, vendégszerető, dúsgazdag öreg kamaráshoz. Az érkezőket felesége fogadta, aki éppoly szívélyes volt, mint maga a kamarás; briliáns fejékével, vörösbarna bársonyruhájában, amely födetlenül hagyta fehér, öreges vállát, keblét, olyan volt, mint Erzsébet cárnő a képein. A bál csodálatosnak ígérkezett: pompás, erkélyes terem, a muzsikát egy zenekedvelő földbirtokos jobbágyzenekara szolgáltatta, az asztalok roskadoztak a válogatott ételektől, és patakokban folyt a pezsgő. Szerettem a pezsgőt, mégsem ittam, hisz anélkül is részeg voltam a szerelemtől, ellenben végkimerülésig táncoltam - francia négyest, valcert, polkát; persze, amennyire lehetett, mindet Varenykával. Rózsaszín öves fehér ruha volt rajta, fehér atlaszcipellő és fehér glaszékesztyű, mely nem ért fel egészen sovány, szögletes könyökéig. A mazurkát elütötte kezemről az az utálatos Anyiszimov mérnök - a mai napig sem tudom neki megbocsátani -, felkérte őt, amint belépett a bálterembe, én pedig a kesztyűmért mentem be a borbélyhoz, és elkéstem, így hát a mazurkát nem vele táncoltam, hanem egy német lánnyal, akinek azelőtt egy kicsit udvarolgattam. De attól tartok, aznap este figyelmetlen voltam hozzá, nem beszélgettem vele, még csak rá sem néztem, nem láttam mást, mint a magas, karcsú, fehér ruhás lányt, sugárzó, kipirult, gödröcskés arcát és gyengéd, kedves szemét. Nemcsak én - mindenki őt nézte, benne gyönyörködött, a nők csakúgy, mint a férfiak, noha Varenyka valamennyiüket elhomályosította szépségével. Lehetetlenség volt nem gyönyörködni benne.

- Táncrend szerint, hogy úgy mondjam, nem vele jártam hát a mazurkát, de a valóságban csaknem egész idő alatt vele táncoltam. A legkisebb zavar nélkül az egész termen át egyenesen felém jött, s én felugrottam, meg sem várva felszólítását, ő pedig mosollyal hálálta meg találékonyságomat. Amikor bennünket vezettek oda a hölgyekhez, s ő nem találta el a tulajdonságot, melyet meg kellett játszanom, és másnak nyújtotta kezét, vállat vont, és sajnálkozása jeléül vigasztalóan rám mosolygott.

- Amikor valcerrel vegyítettük a mazurka figuráit, sokáig keringőztem vele, s ő pihegve, mosolyogva így szólt: "Encore..."[47] És én tovább, tovább forogtam vele, amíg már nem is éreztem a testemet.

- Hogyne érezte volna! Úgy gondolom, nagyon is érezte, amikor átfogta a derekát, nemcsak a saját testét, hanem az övét is, Varenykáét - jegyezte meg az egyik jelenlevő.

Iván Vasziljevics hirtelen elpirult, és dühösen, majdnem kiabálva válaszolt:

- Ilyen a mai fiatalság! Nem látnak mást, csak a testet. A mi időnkben másképp volt. Minél szerelmesebb voltam, annál testetlenebbé vált számomra szerelmem tárgya. Maguk, fiatalok a lábat nézik, a bokát, mit tudom én, mit, maguk levetkőztetik a nőt, akibe szerelmesek; az én számomra pedig, ahogy Alphonse Karr[48] mondja... be nagyszerű író volt... szerelmesem mindig talpig bronzba volt öltözve. Mi nem vetkőztettünk, hanem ellenkezőleg, igyekeztünk eltakarni a mezítelenséget, mint Noé jó fia. De maguk ezt már nem értik...

- Ne törődjék vele. Folytassa!

- Igen, többnyire vele táncoltam, és észre se vettem az idő múlását. A muzsikusok már valami kétségbeesett fáradtsággal húzták - hisz tudják, hogy szokott ez lenni bál vége felé -, mindig egy és ugyanazt a mazurkamotívumot kezdték elölről, a szalonokban a papák, mamák már felálltak a kártyaasztalok mellől, a szupéra várakozva. A lakájok egyre sűrűbben szaladtak át a termen, tálcákkal, tálakkal. Három óra felé járt az idő. Ki kellett használni az utolsó perceket. Még egyszer felkértem Varenykát, s talán századszor lejtettünk végig a termen.

"Tehát szupé után az első négyes az enyém?" - kérdeztem, miközben visszavezettem helyére.

"Ha nem visznek haza" - válaszolta mosolyogva.

"Nem engedem" - mondtam én.

"Adja ide a legyezőmet."

"Sajnálom visszaadni" - feleltem, és átnyújtottam neki olcsó kis fehér legyezőjét.

"Tessék, hogy ne sajnálja" - szólt Varenyka, kitépett egy tollat a legyezőjéből, és odaadta nekem.

- Elvettem a tollat, és csak pillantásommal tudtam kifejezni hálámat, elragadtatásomat. Nem elég, hogy jókedvű és elégedett voltam - nem, boldog voltam, átszellemült, csupa jóság, mintha nem is én volnék, hanem valami földöntúli lény, amely nem ismeri a rosszat, s csupán a jóra képes. Kesztyűmbe rejtettem a tollat, s csak álltam előtte tovább, nem volt hozzá erőm, hogy elmenjek tőle.

"Nézze csak, a papát táncra kérik" - mondotta, s egy magas, délceg férfira mutatott, aki ezüst vállrojtos ezredesi egyenruhájában ott állt az ajtóban, s a háziasszonnyal meg néhány más hölggyel beszélgetett.

"Varenyka, jöjjön csak ide" - szólalt meg a briliáns fejékes, cárnői vállú háziasszony erős hangja.

- Varenyka odalépett az ajtóhoz, s nyomában én is.

"Beszélje rá édesapját, ma chère[49], hogy táncoljon magával. Kérem, Pjotr Vlagyiszlovics" - fordult az ezredeshez.

- Varenyka édesapja magas, délceg, feltűnően piros arcú öregúr volt. Fehér bajuszát felfelé pödörte, mint I. Miklós cár, fehér pofaszakálla bajuszáig ért, haját halántékán előrefésülte. Szemét, száját ugyanaz a ragyogó mosoly sugározta be, mint lányáét. Gyönyörű termete volt, széles válla, hosszú, karcsú lába; katonásan kidüllesztett, domború mellét csak kevés érdemrend díszítette. Típusa volt a régi, Miklós-korabeli, buzgó, öreg katonatisztnek.

- Amikor odaléptünk az ajtóhoz, az ezredes még szabadkozott, mondván, hogy elfelejtett táncolni, de a végén mégis mosolyogva átnyúlt bal oldalára, lecsatolta kardját, átadta egy szolgálatkész fiatalembernek, s jobb kezére felhúzta szarvasbőr kesztyűjét. "Mindent annak rendje és módja szerint" - jegyezte meg mosolyogva, megfogta leánya kezét, s negyedfordulatba állt, a tánc ütemét figyelve.

- Kivárta a mazurkamotívum kezdetét, merészen toppantott az egyik lábával, a másikkal előrelépett, s magas, kissé nehézkes alakja hol nesztelenül és simán, hol meg zajosan, viharosan, dobbantva és bokázva lejtett végig a termen. Varenyka kecsesen ringott körülötte, idejében, észrevétlenül fogta hosszabbra-rövidebbre fehér atlaszcipellős lábacskája lépéseit. Az egész terem némán figyelte minden mozdulatukat. Én is gyönyörködtem bennük, sőt: elragadtatva, meghatottan szemléltem őket. Különösen meghatott az ezredes cipője, amely kilátszott talpallós nadrágja alól: kitűnő borjúbőr cipő volt, de nem divatos, hegyes orrú, hanem régimódi, szegletes orrú és sarkatlan. Nyilvánvalóan az ezred csizmadiája készítette. "Hogy társaságba járathassa és illőn öltöztethesse imádott leányát, nem vesz magának új cipőt, hanem divatjamúlt lábbeliben jár" - gondoltam magambam, s könnyekig meghatott a cipő szögletes orra. Az ezredes valamikor nagyon szépen táncolhatott, de most már elnehezedett, lába már nem volt eléggé rugalmas azokhoz a gyors és szép tánclépésekhez, amelyeket be akart mutatni. De azért ügyesen megtett két kört. Amikor a végén fürgén szétvetette, majd ismét összezárta két lábát, és - bár kissé nehézkesen - fél térdre ereszkedett, Varenyka pedig mosolyogva igazította meg fennakadt szoknyáját, és kecsesen körüllibegte apját - hangosan megtapsolták őket. Az ezredes kissé erőlködve felállt, gyengéden, kedvesen tenyerébe fogta leánya arcát, homlokon csókolta, s odavezette hozzám, abban a hiszemben, hogy én táncolok vele. Megmondtam, hogy nem én vagyok a párja.

"Mindegy, csak táncoljon vele" - mondta; barátságosan rám mosolygott, s fölcsatolta kardját.

- Mint ahogy az első kicsorduló csepp nyomában az üveg egész tartalma vastag sugárban ömlik - úgy szabadította fel az én lelkemben is szerelmem Varenyka iránt a szeretetnek addig rejtett forrásait. Az egész világot magamhoz öleltem határtalan szeretetemben. Szerettem a briliáns fejékes, hervatag keblű háziasszonyt, szerettem férjét, vendégeit, lakájait, még haragosomat, Anyiszimov mérnököt is. Varenyka apja iránt pedig, ódivatú cipője meg lányáéhoz annyira hasonló, kedves mosolya miatt, valósággal rajongó gyengédséget éreztem.

- A mazurka véget ért, a háziasszony szupéhoz invitálta a vendégeket, de B. ezredes kimentette magát, s elbúcsúzott, mondván, hogy másnap korán kell kelnie. Megijedtem, hogy Varenykát is hazaviszik, de ottmaradt édesanyjával. Vacsora után eltáncoltam vele a megígért négyest. Már azelőtt is határtalanul boldognak éreztem magam, de boldogságom nőttön nőtt. Nem beszéltünk szerelemről. Nem kérdeztem sem tőle, sem magamtól, hogy szeret-e. Elég volt tudnom, hogy én szeretem őt. Csak attól féltem, hogy valami elrontja boldogságomat.

- Amikor hazaérkeztem, levetettem köpenyemet, és alvásra gondoltam, beláttam, hogy ez teljességgel lehetetlen. Kezemben volt a legyezőjéből kitépett tollacska meg fél kesztyűje, amelyet elmenet adott, amikor hintóba szállt, s én felsegítettem előbb édesanyját s azután őt. Elnéztem ezeket a kis emlékeket, és nyitott szemmel is magam előtt láttam őt, abban a pillanatban, amikor két gavallér közül engem választ, eltalálja tulajdonságomat, hallottam kedves hangját, amint ezt mondja: "Büszkeség, ugye?" - és örömmel nyújtja kezét; vagy amikor a vacsoránál ajkához emeli a pezsgőspoharat, és lopva rám néz gyengéd pillantással. De leginkább úgy látom őt, amint apjával táncol, kecsesen lebeg körülötte, boldogan és büszkén, hogy mindenki őbennük gyönyörködik. És akaratlanul is egy közös, gyengéd, meghatott érzésbe foglaltam össze kettejüket.

- Akkoriban megboldogult öcsémmel laktunk együtt. Öcsém nem szerette a társaságot, nem járt bálba, akkortájt meg éppen kandidátusi vizsgára készült, és rendkívül szabályos életmódot folytatott. Aludt. Fejét a párnába fúrta, füléig húzta a flanelltakarót. Elnéztem őt, és szeretetteljes sajnálkozás fogott el: sajnáltam, amiért nem ismeri és nem osztja meg velem boldogságomat.

- Petruska, jobbágy inasunk gyertyával jött elém, és segíteni akart levetkőzni, de én aludni küldtem. Álmos arca, borzas haja valósággal meghatott. Igyekeztem minél kevesebb lármát csapni, és lábujjhegyen beosontam szobámba. Leültem az ágyra. Nem: túlságosan boldog voltam, semhogy aludni tudjak. Amellett melegem is volt a fűtött szobában; le sem vetettem mundéromat, halkan kilopóztam az előszobába, felvettem köpenyemet, kinyitottam az ajtót, és kiléptem az utcára.

- A bálból öt óra tájt jöttem el; amíg hazaértem, otthon üldögéltem, eltelt még vagy két óra, s így már világos volt, amikor kiléptem az utcára. Igazi ködös, farsangvégi idő volt, a lucskos hó olvadt az utcákon, s az ereszekről csepegett. B.-ék akkoriban a város szélén laktak, egy nagy szabad mező közelében, amelynek egyik végén korzó volt, a másikon pedig leányintézet. Végigmentem a kihalt kis utcákon, s kiértem a főútra; itt már elvétve járókelőkkel is találkoztam meg fát szállító fuvarosokkal, szánjuk talpa a kövezetét súrolta. A fénylő járomfa alatt vizes fejükkel ütemesen bólogató lovak, a gyékénnyel letakart fuvarosok, akik otromba csizmáikban csoszogtak szánjuk mellett, a ködben valószínűtlenül magasba nyúló házak - mindez mérhetetlenül kedves és jelentős volt nekem.

- Amikor kiértem a mezőre, túlsó végén, a korzó felé, valami nagyot, feketét láttam meg, flóta és dobszó ütötte meg a fülemet. A lelkem egész idő alatt dalolt, néha a mazurka motívuma is felcsendült benne - de ez másfajta, durva, bántó muzsika volt.

- Mi lehet ez? - gondoltam, s megindultam a hangok felé a mező közepén átvezető síkos úton. Amikor megtettem vagy száz lépést, a ködben már meg tudtam különböztetni sok fekete alakot. Katonák voltak. Alighanem gyakorlat - gondoltam, s megindultam feléjük, nyomon követve egy bekecses, kötényes kovácsot, aki valamit vitt a kezében. A fekete egyenruhás katonák két sorban álltak egymással szemben, lábhoz tett fegyverrel, mozdulatlanul. Mögöttük a fuvolás meg a dobos szüntelenül ugyanazt a fülsértő, sivító dallamot ismételte.

"Mit csinálnak itt?" - kérdeztem a kovácstól.

"Egy tatárt futtatnak, mert szökni akart" - felelte dühösen a kovács, és a sor végére pillantott.

- Én is arra néztem, és a katonák sorfala közt valami szörnyűségeset pillantottam meg, ami felém közeledett. Ez a felém közeledő valami egy övig lemeztelenített ember volt, akit két katona vezetett puskájához kötözve. Mellette magas termetű tiszt lépkedett köpenyben; egész alakja valahogy ismerősnek tetszett. A tatár lábaival cuppogva vonszolta magát a kásás hóban, egész teste vonaglott a kétfelől rázúduló ütések alatt, s ahogy felém közeledett, hol hátrahanyatlott, s akkor a két altiszt, aki puskájához kötözve vezette, előrelökte őt, hol meg előrebukott, és akkor az altisztek hátrahúzták, nehogy elessék. És mögötte peckes, kemény léptekkel haladt a magas tiszt - el nem maradt volna tőle. Varenyka apja volt az, pirospozsgás arcával, fehér bajszával, pofaszakállával.

- A tatár minden egyes vesszőcsapásnál arra fordította fájdalomtól eltorzult arcát, ahonnan az ütés érte, mintha csodálkoznék; és hófehér fogát kivillantva, ugyanazokat a szavakat ismételte. Csak akkor értettem meg e szavakat, amikor egészen közel ért hozzám. Nem is mondta, hanem zokogta: "Irgalmazzatok, testvéreim! Irgalmazzatok, testvéreim!" De a testvérek nem irgalmaztak, s amikor a menet odaért, láttam, hogy a velem szemben álló katona elszántan előrelép, süvítve meglendíti a vesszőt, és nagy erővel lesújt vele a tatár hátára. A tatár előrebukott, de az altisztek erősen fogták, s ugyanolyan ütés érte a másik oldalról is, majd megint amonnan... Az ezredes mellette lépkedett, hol a lába elé nézett, hol a megvesszőzött emberre, arcát felfújva szívta be a levegőt, s ajkát előrecsücsörítve bocsátotta ki száján. Amikor a menet elhaladt mellettem, egy pillanatra megláttam a tatár katona hátát. Nehéz volt elhinni arról a csíkos, nedves, nyersvörös természetellenes valamiről, hogy emberi test.

"Szentséges isten" - szólalt meg mellettem a kovács.

- A menet lassan távolodott. Az ütések továbbra is éppúgy záporoztak a botladozó, vonagló emberre, éppúgy pergett a dob, sivított a fuvola, s a magas, délceg ezredes éppoly peckesen lépkedett. Egyszer csak megállt, s gyorsan odalépett az egyik katonához,

"Majd adok én neked! - csattant fel dühösen a hangja. - Fogsz rendesen ütni? Vagy nem?"

- S láttam, ahogy szarvasbőr kesztyűs, erős kezével arcul ütötte a csenevész, gyönge, riadt katonát, amiért az nem elég erősen sújtott le a vesszővel a tatár véres hátára.

"Hozzanak friss vesszőket!" - kiáltotta, azután megfordult, és meglátott engem. Úgy tett, mintha nem ismerne, mérgesen, fenyegetően összeráncolta szemöldökét, és gyorsan félrefordult. Én annyira szégyenkeztem, hogy nem tudtam, merre nézzek, mintha valami gyalázatosságon kaptak volna. Lesütöttem szemem, és hazasiettem. Egész úton hallani véltem a dobpergést, a flóta sivítását, a tatár könyörgését: "Irgalmazzatok, testvéreim!" és az ezredes erélyes, mérges hangját. "Fogsz rendesen ütni?" És szívemet szinte fizikai fájdalom szorította össze; néhányszor megálltam, és úgy éreztem, mindjárt okádok az iszonyattól, amellyel a látottak eltöltöttek. Nem tudom, hogyan kerültem haza és az ágyba. De amint elnyomott az álom, megint ugyanazt hallottam, láttam magam előtt, és kiugrottam ágyamból.

- Nyilván tud valamit az ezredes, amit én nem tudok - gondoltam. - Ha én is tudnám, amit ő, akkor megérteném, amit láttam, és nem gyötörne annyira. De akármennyit törtem a fejem, nem tudtam megfejteni, hogy mi az, amit az ezredes tud. Csak estefelé aludtam el, akkor is úgy, hogy elmentem egy barátomhoz, és vele együtt a sárga földig leittam magam.

- Azt hiszik talán, hogy eldöntöttem magamban, hogy amit láttam, gonosz és alávaló? A legkevésbé sem! Ha olyan önérzetesen végezték dolgukat, ha mindannyian szükségesnek tartották, hogy ez így legyen, akkor nyilván tudnak valamit, amit én nem tudok - gondoltam, és igyekeztem megfejteni a talányt. De bármennyire igyekeztem, nem sikerült. S mivel nem sikerült, nem léphettem a katonai pályára, ahogy szándékoztam; nem léptem katonai szolgálatba, és amint látják, nem lett belőlem semmi.

- Jó, jó, tudjuk mi azt, hogy mi lett magából, Iván Vasziljevics - mondta egyikünk. - Arra gondoljon inkább, hány emberből nem lett volna semmi maga nélkül!

- Ugyan, badarság - tiltakozott Iván Vasziljevics.

- És a szerelem? - kérdeztük.

- A szerelem? A szerelem attól a naptól fogva fogyton-fogyott. Valahányszor Varenyka, szokása szerint mosolygó arccal, elrévedezett, mindjárt eszembe jutott az ezredes a gyakorlótéren, feszengő rossz érzés fogott el, s egyre ritkábban mentem fel hozzája. Így aztán semmi sem lett a szerelemből... Hát ilyen véletlen események irányítják az ember életét - fejezte be. - És önök még azt mondják...

 
 
0 komment , kategória:  HOLDFÉNY Klasszikus elbeszélé  
szeretettel
  2013-07-31 15:22:00, szerda
 
  HANS CHRISTIAN ANDERSEN

IB ÉS KRISZTINKA



A Gudenaa partján, a silkeborgi erdőben alacsony hegyhát húzódik, olyan, mint egy széles sánc; Aasennek hívják. A hegyhát nyugati tövében parasztház állt magában, s áll még ma is; sovány földek veszik körül, a szántók homokos talaja átsárgállik a rozs meg az árpa csenevész zöldjén. Néhány esztendeje vetették csak be a földet a parasztház lakói, három birkát, egy disznót és két ökröt tartottak mellette; egyszóval szépen gyarapodtak, s nem is kívántak többet, pedig még vehettek volna egy pár lovat is. De ők is azt tartották, amit a környékbeli parasztok: "A ló magát eszi meg!" Egyszóval, hogy ami hasznot hajt, azt el is viszi. Jeppe-Jäns nyáron a földjét művelgette, télen meg szorgalmasan faragta a facipőket. Még segédje is volt ehhez a munkához, egy ügyes legény, aki értette a módját, hogyan kell erős, mégis könnyű és szép formájú facipőt faragni. Fakanalat is faragcsáltak, szépen gyűlt a pénzecske a házhoz; Jeppe-Jänséket senki sem tartotta szegény embereknek.

A kis Ib, a gazda hétesztendős fia, a család egyetlen gyermeke, ott ült mellettük, és nézte őket, egy fadarabon faragcsált, s néha ujjába is belevágott, egy nap aztán olyan ügyesen munkált meg két darab fát, hogy egy parányi facipőhöz hasonlított. Ib azt mondta, Krisztinkának faragta. Krisztinka a tutajos leánykája volt, olyan finom és törékeny, mint egy úri kisasszony. Ha olyan ruhákat hordott volna, amiket az ő testére szabtak, senki sem mondta volna, hogy egy Seis-pusztai vályogviskóban született. Abban a viskóban lakott az apjával, aki özvegyember volt, s abból tengette kettejük életét, hogy tűzifát tutajozott le az erdőből a silkeborgi Angolna-fűrészmalomhoz, sokszor még messzebbre, Randersbe. Nem volt senkije, akire Krisztinkát rábízhatta volna, hát magával vitte, vagy otthagyta a hangafüves, áfonyabokros pusztán. Ha a messzi Randersbe indult, Krisztinka, aki egy esztendővel volt fiatalabb Ibnél, átment Jeppe-Jänsék házába.

Ib és Krisztinka pompásan elmulatott egymással; jól megfértek az asztalnál is; várat építettek, árkot ástak, mindenhová bekukkantottak. Egy nap fölmerészkedtek az Aasen hegyhátra is, és jó darabot mentek a sűrű erdőben. Egy fészekben szalonkatojást találtak, s ez igen nagy esemény volt.

Ib még sohasem járt a Seis-pusztán, nem evezett át a tavakon Gudenaába; először történt, hogy a tutajos megígérte: magával viszi. Az indulás estéjén átment a tutajossal a Seis-pusztára.

A tutajra hordott magas farakáson már kora hajnalban ott ült a két gyerek, s málnát meg kenyeret eddegélt. Krisztinka apja meg a legény hosszú rudakkal ellökte a tutajt a parttól, s már siklottak is sebesen, vitte őket lefelé az ár. Kijutottak a tavakra, amelyeket - úgy látszott - erdők, nádasok választottak el egymástól, de mindig találtak egy keskeny átjárót közöttük; öreg fák borultak a víz fölé, a tölgyek úgy nyújtották szét hámlott kérgű ágaikat, mintha felgyűrt ingujjú, izmos karjukat mutogatták volna. A hatalmas égerfák, amelyeknek gyökerei közül kimosta a földet a víz, keményen kapaszkodtak a partba; olyanok voltak, mint egy-egy kis erdős sziget. A tavak tükrén vízirózsák ringatóztak csodálatosan szép volt az út! Végre megérkeztek az Angolna-malomhoz, ahol hatalmas zsilipeken zuhogott át a víz. Ez már aztán Ibnek és Krisztinkának való látványosság volt!

Akkoriban még nem volt ott se gyár, se falu, csak egy öreg major, kevés jószággal; csak a zsilipen átömlő víz zuhogása meg a vadkacsák lármája népesítette be hangokkal a vidéket. Krisztinka apja kihordta a partra a fát, aztán vett néhány angolnát és egy levágott malacot, kosárba rakta az egészet, és letette a tutaj végébe. Elindult haza, ár ellen, de felvonták a vitorlákat, s mivel jó szelet kaptak, úgy repült a tutaj, mintha egy pár ló húzta volna. Amikor az erdőnek abba a részébe értek, ahonnan már nem volt messze a tutajoslegény háza, kikötöttek, és a legény Krisztinka apjával együtt kilépett a partra. A gyerekeknek meghagyták, hogy várjanak nyugodtan, és vigyázzanak magukra. Vártak is egy darabig, de aztán elunták a várakozást, és belekukkantottak a kosárba, hogy megnézzék, mit csinálnak az angolnák meg a levágott malac. Akkor aztán már nem tudták megállni, hogy ki ne vegyék a malacot, és ölükbe ne kapják; de mivel mind a ketten tartani akarták, hát persze hogy elejtették, mégpedig egyenest a vízbe! Az ár mindjárt elragadta, és vitte - rettenetes volt!

Ib mindjárt kiugrott a partra, és lefelé rohant a folyó mentén. Krisztinka utána.

- Várj meg! - kiáltotta, s nemsokára ott csörtettek a sűrű bokrosban. Nem láttak már se tutajt, se folyót, de csak futottak tovább; Krisztinka egy helyen megbotlott és elesett, Ib fölsegítette a síró kislányt.

- Gyere csak! - biztatta. - Ott van már a házunk!

De tévedett. Mentek, csak mentek a zörgő avaron, hullott gallyak ropogtak a lábuk alatt; egyszer csak egy éles kiáltást hallottak. Megálltak, körülhallgatóztak, egy keselyű vijjogott csúf hangján, megijedtek tőle, de körülöttük az erdő mélyében gyönyörű kökénybokrok kínálgatták tenger gyümölcsüket. Nem tudtak ellenállni a csábításnak, letelepedtek, s addig lakmároztak, amíg kékmaszatos lett az arcuk meg a kezük. Az erdő mélyén megint felhangzott a rémítő kiáltás.

- Kapunk majd a malacért! - aggodalmaskodott Krisztinka.

- Gyere el mihozzánk! - mondta Ib. - Erre van a házunk az erdőben.

Továbbmentek, s nemsokára ki is értek egy erdei kocsiútra, de azon se találtak haza. Besötétedett, s ők félni kezdtek. Az erdő különös csendjét csak a nagy fülesbaglyok huhogása, nyugodni készülő madarak pityegése törte meg; a két gyerek egy bokor alá húzódott, Krisztinka sírt, Ibnek is kicsordult a könnye; sírdogáltak egy darabig, aztán befészkelték magukat a lombok közé, és elaludtak.

Magasan járt már a nap, amikor kinyitották a szemüket; arra ébredtek, hogy fáznak. Távolabb egy dombom besütött a nap az ágak közé, Ib úgy vélte, ott biztosan jó meleg van, s onnan meg is látják az apja házát. Nem: tudta, hogy az ő házuk még messze van onnan s egészen másfelé, mint képzelte. Fölmásztak hát a dombra, s amikor fölértek, kristályos vizű, kék tavat pillantottak meg; maguk alatt a mélyben. Rajokban cikáztak benne a halak, megcsillant a napfényben aranyos pikkelyük; csodálatos látvány volt. Mellettük nagy bokor zöldellt, ágai tele mogyoróval; hét szem dupla is volt közöttük. Szedték a mogyorót, feltörték, és ették gyönge belét. Egyszer csak ijedten rezzentek össze: egy jól megtermett öregasszony lépett ki a bokorból. Barna volt az arca, a haja fényes fekete, a szeme fehérje úgy villogott, mint a szerecseneké. Bugyrot cipelt a hátán, kezében görcsös botot tartott. Cigányasszony volt. A gyerekek nemigen értették meg először a szavát; a cigányasszony akkor három diót vett elő a zsebéből, s elmondta, hogy mind a három bűvös dió, és a legcsodálatosabb dolgokat rejti.

Ib felnézett az asszony arcába, s olyan barátságosnak látta, hogy meg merte kérdezni tőle, neki adná-e a három diót. A cigányasszony neki adta szívesen, és helyette mogyorót szedett, azzal tömte meg a zsebét.

Ib és Krisztinka tágra nyitott szemmel bámulta a három bűvös diót.

- Kocsi meg ló is van benne? - mutatott Ib az egyikre.

- Aranyhintó van benne, aranylovak húzzák! - felelte az asszony.

- Akkor azt add nekem! - kérte Krisztinka. Ib neki adta, és a cigányasszony belekötötte a kislány kendőjébe.

- Hát ebben van-e olyan kendő, mint Krisztinkáé? - fogta kezébe Ib a másodikat.

- Nem is egy, de tíz! Még szépséges ruhák, kalapok, harisnyák is vannak benne! - mondta a cigányasszony.

- Akkor hadd legyen az is az enyém! - kunyerált Krisztinka, és Ib azt is neki adta. A harmadik dió kicsi volt és fekete.

- Az legyen a tiéd - mondta Krisztinka. - Az is szép dió.

- Hát ebben mi van?

- A legjobb, amit kívánhatsz - felelte az asszony.

Ib féltve szorongatta dióját. Az asszony azt mondta, hazavezeti őket, s elindultak vele az úton, csakhogy éppen az ellenkező irányba, mint amerre a házuk volt. Persze, azért nem foghatjuk rá a cigányasszonyra, hogy el akarta lopni a gyerekeket.

A vadon erdőben találkoztak a kerülővel, aki ismerte a kisfiút, és elvezette őket Ib apjának házába, ahol már nagyon nyugtalankodtak miattuk. Megbocsátottak nekik, bár alapos verést érdemeltek volna, először, mert elúsztatták a malacot, másodszor, mert elszöktek a tutajról.

Krisztinka hazament a pusztai viskóba, Ib meg ottmaradt az erdei házikóban. Este mindjárt elővette a dióját, amely a legjobbat rejtette magában, amit kívánhat. Óvatosan beszorította az ajtósarokba, s egy kicsit mozdított az ajtón - a dió megroppant és feltört, de bizony nem volt benne más, mint valami fekete por, erdei földhöz vagy tubákhoz hasonló - közönséges férges dió volt.

- Gondolhattam volna - mondta Ib. - Hogy is férhetett volna el ebben a kis dióban a legjobb, amit remélhetek? Krisztinka se talál a maga dióiban szépséges ruhákat, meg aranyhintót aranyos lovakkal!


Esztendők teltek-múltak; Ib már a konfirmációjára[46] készült, s eljárt messzire, a paphoz. Akkoriban történt, hogy a tutajos átlátogatott Ib szüleihez, s elmondta neki, hogy Krisztinkát kiadja a házból, hadd éljen a maga kenyerén. Nagy szerencse érte: jó emberek fogadták fel szolgálónak, a herningi gazdag kocsmárosék. A kocsmárosnénak segít majd a ház körül, s később, ha ügyesnek és igyekvőnek bizonyul, meg is konfirmálják a kocsmárosék, és ott tartják maguknál.

Ib és Krisztinka - a "jegyespár", ahogy emlegették őket - egy nap elbúcsúzott egymástól. Krisztinka megmutatta Ibnek a két diót, amit tőle kapott, amikor eltévedtek az erdőben, s azt is elárulta neki, hogy gondosan őrzi ládájában a kis facipőt, amit Ib gyermekkorában faragott neki. Aztán nehéz szívvel elváltak.

Ibet megkonfirmálták, de továbbra is ottmaradt anyja házában; ügyes és szorgalmas facipőkészítő vált belőle, nyáron pedig kevéske földjét művelgette. Az apja már rég meghalt, s az anyja nem boldogult volna maga a földdel.

Krisztinkáról csak nagy ritkán hozott hírt egy-egy postakocsis vagy angolnát áruló paraszt: jól megy a sora a gazdag kocsmároséknál. Konfirmációja után maga írt az apjának, tiszteltette levelében Ibet meg az anyját; megírta, hogy gazdáitól fél tucat új inget és egy szép ruhát kapott. Csupa jó hírt hozott a levél.

A következő tavaszon egyszer csak kopogtattak Ibék ajtaján: a tutajos hozta el Krisztinkát látogatóba. Egy napra érkezett haza valami alkalmatossággal. Themig szekerén tette meg az utat. A lány szép volt és finom, mint az úri kisasszonyok, ruhája jól illett karcsú termetére, gyönyörű volt benne; Ib meg csak az ócska köznapi ruháját viselte. Mintha megbénult volna a nyelve, amikor a lányt meglátta, nem talált szavakat, csak szorongatta a lány kezét, és érezte, hogy az öröm csordultig tölti a szívét. Krisztinkának azonban szaporán pergett a nyelve, beszélt, beszélt, s végül szájon csókolta Ibet.

- Hát nem ismersz meg? - álmélkodott a legény szótlanságán, amikor magukra maradtak. Ib még akkor is csak a lány kezét fogta, és csak ennyit tudott kimondani:

- Valóságos úri kisasszony lett belőled, én meg, lám, milyen lompos vagyok! Ha tudnád, Krisztinka, mennyit gondoltam rád meg a gyerekkorunkra!

Karonfogták egymást, és felmentek az Aasen hegyhátra, Gudenaa fölött elnéztek a Seis-puszta hangafüves buckáira. Ib még mindig nem tudott szólni, csak amikor elbúcsúztak, akkor vált világossá előtte, hogy Krisztinkát feleségül kell vennie. Hiszen már gyermekkorukban "jegyespárnak" emlegették őket, jegyesek is voltak, bár nem kötelezték el magukat egymásnak.

Már csak néhány órát tölthettek együtt, mert Krisztinkának vissza kellett mennie Thembe, ahonnan másnap reggel szekér viszi tovább nyugat felé, Herningbe. Apja és Ib elkísérték a faluig. Holdvilágos éjjel volt már, mire megérkeztek, s Ib még mindig nem engedte el Krisztinka kezét. A szeme sugárzott, nyelve még most is akadozott, de amit mondott, azt tiszta szívéből mondta.

- Ha nem kényesedtél el túlságosan a jómódban, s úgy érzed, oda tudnál költözni hozzám, anyám házába, akkor mi nemsokára férj és feleség leszünk. Egy kicsit várhatunk még, ha úgy akarod.

- Igen, okosabb, ha várunk még, Ib! - felelte Krisztinka, és megszorította a fiú kezét. Ib az ajkára hajolt és megcsókolta. - Hiszek benned, Ib! Úgy érzem, szeretlek, de előbb még hadd aludjam rá egyet.

Aztán elbúcsúztak, Ib megmondta a lány apjának, hogy ők félig-meddig jegyesek; a tutajos azt felelte, hogy ő is így gondolta a dolgot. Hazakísérte Ibet, és náluk töltötte az éjszakát. Több szót aztán nem is ejtettek a jegyváltásról.

Elmúlt egy esztendő. Ib meg Krisztinka kétszer váltottak levelet egymással. "Sírig tartó hűséggel" - írták a levelük végén. Egy nap Krisztinka üdvözletével állított be Ibhez a tutajos; a többi mondanivalóját sokáig forgatta magában, végül előállt vele; Krisztinkának jól megy a dolga, még annál is jobban, nem csoda, hiszen szép teremtés, szemrevaló és kedves. Nemrég hazalátogatott a kocsmárosék fia, akinek egy koppenhágai irodában van fényes állása. Krisztinka az első látásra megtetszett neki, a lány is hajlik hozzá, a kocsmárosék sem volnának ellene a dolognak. Hanem Krisztinka azt mondja, hogy Ibnek már félig-meddig elkötelezte magát, a fiú bizonyosan vár rá, s ezért inkább futni hagyja a szerencséjét. Ennyit mondott a tutajos.

Ib egy szót se szólt, de fehér lett, mint a gyolcs. Aztán megrázta a fejét, s csak ennyit mondott:

- Krisztinka nem lökheti el magától a szerencsét!

- Hát írjál neki néhány sort - mondta a tutajos megkönnyebbülten.

Ib neki is fogott, de sehogy sem tudta megírni, amit szeretett volna. Sok szót húzott át, sok papírt tépett össze, de reggelre készen volt a levél. Ezt írta Krisztinkának:

Olvastam a leveled, amit apádnak írtál, s megtudtam belőle, hogy jól megy a dolgod, s még jobban mehet, ha akarod. Kérdezd meg, Krisztinka, a szívedet, s vedd fontolóra, milyen élet vár rád mellettem - tudod, hogy nem élek fényes módban. Ne gondolj azzal, hogy velem mi lesz, csak a magad javát tekintsd. Te nekem nem kötelezted el magadat, ha szívedben hűséget fogadtál is, én feloldalak fogadalmad alól. Kísérjen az élet minden öröme, Krisztinka! Engem majd megvigasztal a jó Isten!

Örökké hűséges barátod:
Ib

Elküldte a levelet, és Krisztinka meg is kapta.

Novemberben, Márton napján kihirdették Krisztinkát meg a kocsmárosék fiát a pusztai templomban és odaát Koppenhágában is, ahol a vőlegény lakott. Oda utazott el Krisztinka is jövendő napával, mert a vőlegény ügyes-bajos dolgai miatt nem mehetett el Jyllandba. Krisztinka úgy egyezett meg az apjával, hogy Funder városkában találkoznak, mert ez útba esett, s a tutajos a folyón könnyen elérhette. Apa és lánya itt búcsúzott el egymástól. A tutajos később beszélt is erről a találkozásról, de Ib nem szólt rá semmit. "Olyan tűnődő lett" - mondta az öreg édesanyja. Igen. Ib sokat tűnődött; a három varázsdió jutott eszébe, amit gyerekkorukban kaptak a cigányasszonytól. Kettőt Krisztinának adott belőle: aranyhintó volt az egyikben, aranyos lovakkal, szépséges ruhák a másikban. Nem hazudott a cigányasszony, Krisztinka mindezt megkapta Koppenhágában, az ő számára beteljesedett a jóslat. Ib csak fekete földet talált a maga diójában, "a legjobbat, amit kívánhat" - mondta a cigányasszony. De hiszen ez is igaz! A fekete föld a legjobb, amit kívánhat - most értette csak meg a cigányasszony szavait. Fekete föld, egy sír sötét mélye - várhat, kívánhat-e jobbat?


Megint eltelt néhány esztendő; nem sok, de Ib nagyon hosszúnak érezte. A herningi öreg kocsmáros nemsokára meghalt, s hamarosan követte a felesége is. Minden jószágukat, sok ezer tallér vagyonukat a fiuk örökölte. Igen, Krisztinka most már igazán megkaphatta az aranyhintót meg a sok szép ruhát.

A következő két hosszú esztendőben nem érkezett levél Krisztinkától. Amikor aztán végre levelet írt az apjának, bizony nem dicsekedett benne se fényes móddal, se boldog élettel. Szegény Krisztinka! Nem tudott bánni a pénzzel sem ő, sem az ura, szétfolyt a nagy vagyon a kezük között, nem volt áldás, rajta, mert nem tudták megbecsülni.

Megint kivirágzott a hangafüves puszta, aztán újra ősz lett, a hó is leesett. Sok télen át kavarta a szél a havat a Seis-puszta meg az Aasen hegyhát fölött, amelynek tövében Ib szelektől védett háza állt. Egyik tavasszal, amikor kisütött a nap, Ib megint belehasított ekéjével a földbe - elkezdte a szántást. Egyszer csak, mintha kőbe ütközött volna a csoroszlya, ki is fordított a földből egy kemény, fekete göröngyöt. Ib fölvette, érezte a súlyán, hogy ércdarab; azon a sarkán, ahol az ekevas belevágott, szemkápráztatón ragyogott. Megtisztogatta, s akkor látta, hogy egy nehéz, pogánykori arany karperecet fordított ki a földből; ősi temetkezési helyet tárt fel az ekevasa, és legdrágább kincsét hozta napvilágra. Ib megmutatta a lelkésznek, aki megmondta neki, milyen roppant érték, amit talált; Ib akkor a járásbíróhoz vitte az aranyat, aki nyomban hírt adott róla Koppenhágába, s azt tanácsolta Ibnek, hogy maga vigye a drága holmit a fővárosba.

- A legjobbat találtad a földben, amit csak találhattál! - mondta neki a bíró.

"A legjobbat - gondolta Ib -, amit csak kívánhattam. Megjósolta a cigányasszony. Ha ugyan valóban ez a legjobb."

Ib Aarhusban hajóra ült, és elindult Koppenhágába; valóságos világjáró út volt ez számára, hiszen eddig még nem járt messzebb Gudenaa túlsó partjánál. Megérkezett a fővárosba.

Az aranylelet értékét rögtön kifizették neki, sok pénzt kapott, hatszáz dán tallért. És Ib, az erdők lakója, elindult, hogy bejárja a lármás, sokadalmas várost.

Éppen azon az estén, amikor vissza akart indulni az aarhusi hajóval, eltévedt a kanyargós utcákon, éppen az ellenkező irányba ment, mint amerre kellett volna. A sáncok mentén a Vesterport utcába akart jutni, ahelyett a Knippel-hídra tévedt, s egyszer csak Christianshavn-ben találta magát. Nyugat felé haladt, de nem azon az úton, amelyiken kellett volna. Elhagyott utcákon járt, egy lelket se látott sehol. Egy nyomorúságos kis házból egy aprócska leány lépett ki, és Ib tőle akarta megtudakolni az utat. A kislány megállt, felnézett rá, és keservesen felzokogott. Ib faggatni kezdte, mi baja; a kislány érthetetlen szavakat tördelt. Utcai lámpa elé értek, s a fény a kislány arcába hullott; Ibet különös érzés fogta el. Krisztinkát látta maga előtt; hajszálra úgy, ahogy gyermekkori arcát őrizte emlékeiben.

Belépett a kislánnyal a szegényes házba, fölhaladt a keskeny rozoga lépcsőn, föl, egészen a tető alá, s egy lejtős mennyezetű kis padlásszobába jutott. Nehéz levegő volt odabenn, lámpa sem égett; az egyik sarokból keserű sóhajtozás és akadozó lélegzés hallatszott. Ib gyufát gyújtott, s odament az ágyhoz: a leányka anyja feküdt ott nagybetegen.

- Segíthetek valamivel? - kérdezte Ib. - A kislánya vezetett ide, magam idegen vagyok a városban. Nincs szomszédja vagy valakije, akit idehívhatnék? - és fölemelte az asszony fejét.

Krisztinka volt, a Seis-pusztai Krisztinka.

Odahaza Jyllandban már évek óta nem emlegették; senki sem akarta megzavarni vele Ib csöndes életét. Különben sem voltak jó hírek, amik Krisztinkáról érkeztek; a nagy vagyon, amit a kocsmároséktól örököltek, elvette az ura józan eszét, elbizakodottá és vakmerővé tette; lemondott biztos állásáról, fél esztendeig külországokban csavargott, amikor aztán hazaérkezett, adósságot adósságra halmozott, és igen nagy lábon élt. Egyre jobban vágtatott a kocsija, végül aztán felborult. Még vidám ivócimborái is azt mondták róla, megérdemli a sorsát, mert két kézzel szórta a pénzét. Egy reggel aztán holtan találták a palotakert árkában.

Krisztinka már a halált hordozta a szívében; legkisebbik gyermekét, akit még a jólétben hordozott, és nyomorúságban hozott a világra, néhány hetes korában eltemette. S most maga is halálos betegen, elhagyatva feküdt az ínséges kis padlásszobában. Nyomorúságát régen, Seis-pusztai éveiben jobban el tudta viselni, mint most, amikor hosszú évekig kényelemben és úri módban élt. Nagyobbik gyermeke, a kislány, aki Ibet felvezette hozzá. - őt is Krisztinkának hívták -, vele együtt éhezett és nélkülözött.

- Az aggaszt, hogy ha meghalok, mi lesz a szegény gyermekemmel? - sóhajtotta. - Egymaga marad a világban.

Ib talált egy kis gyertyacsonkot, meggyújtotta, s a pislogó láng bevilágította a nyomorúságos szobát.

Elnézte a kislányt, s a régi Krisztinkára gondolt, a hajdani napokra; a gyermeket, akit nem is ismert, megszerette az anyján keresztül. A haldokló nézte, nézte Ibet, s mind tágabbra nyílt a szeme - megismerte vajon? Ib nem tudhatta meg soha, mert a szegény asszony örökre elnémult.


A Gudenaa-parti erdőben, a Seis-puszta közelében szürke köd ülte meg a vidéket; elvirágzott a hangafű, nyugati szelek szaggatták a sárga lombot, s belepergették a folyóba, vagy messzire sodorták a pusztán, ahol a kis vályogviskóban most idegen emberek laktak; de az Aasen hegyhát alatt, öreg fák oltalmában biztosan állt a fehérre meszelt kis ház. Jó meleg volt a szobában, a kemencében pusztai tőzeg égett; tavaszi napfény sugárzott a gyermek szeméből, és a tavasz pacsirtái szólaltak meg a gyermekajkon. Élet és derű költözött a házba a kis Krisztinkával, aki most ott ült Ib ölében: Ib volt a gondviselője halott apja és anyja helyett, akik úgy tűntek el mellőle, mint az álomkép, mely gyermekek és felnőttek szeme elől egyformán elillan. Ib jómódban, elégedettségben élt a takaros kis házban Krisztinkával, akinek anyja ott nyugodott a koppenhágai szegények temetőjében.

Ibnek pénze volt a ládafiában; arannyal fizetett neki a föld, ahogy mondják. És az övé volt Krisztinka is.
 
 
0 komment , kategória:  HOLDFÉNY Klasszikus elbeszélé  
szeretettel
  2013-07-31 15:21:01, szerda
 
  MAGDALENE THORESEN

HARDANGERI TÖRTÉNET



A hardangeri fjordnak azt a részét, amelyet Szem-fjordnak szoktak mondani, szörnyű nagy sziklatömegek zárják körül: hidegen, elutasítóan fordulnak el a tenger vizétől, mintha csak gőgösen pihennének erejük tudatában. Mert igaz ugyan, hogy a fjord néha oly lágyan, szerelmesen simul a sötét sziklatömeghez, mint a gyermek, aki puha párnák között dudorászva szenderedik álomba, máskor meg felkorbácsolja a vihar, dacossá válik, és tombolva csapkodja hullámait fel a magasba, hogy azt hinnéd: zubogó üst vize tajtékzik feléd - ámde a szikla hatalmas tömege továbbra is egykedvűen, gondolataiba mélyedve tornyosodik ott; nem áll ki harcra a fortyogó vízzel, nem is ereszkedik le játszadozni a szökellő hullámocskákhoz - csak éppen ott van. Mégis a víz okozza a pusztulását: ez a torkos szörnyeteg lágy nyelvével elnyaldossa a sziklát, és csak akkor csillapul falánksága, amikor már felmorzsolta az egészet, és a hullámok dölyfösen átcsapnak a szikla felett.

Nyárba hajlott már az esztendő. A nap melegen mosolygott a fjordra. A könnyű ellenszél apró, csillogó hullámokat hajtott felénk, de úgy látszott, nem lesz nehéz dolog áthatolni a csapdosó hullámokon. De a tenger örvénylett, a csónak, bár könnyű volt, és három férfi evezőcsapásai hajtották, mégis nehezen haladt előre. Aztán megálltunk. Előszedtük az élelmiszeres ládikót, megettük egyszerű uzsonnánkat, miközben a csónak, mint a dióhéj, fel s alá bukdácsolt a csapkodó hullámokon, és azzal fenyegetett, hogy bármelyik pillanatban nekivág bennünket a vöröslő földnyelvnek, amely óriási kanyarral hasít bele a víztükörbe.

Közben mozgás támadt odafönn a sziklán. Emberek jöttek elő, a keskeny vízfelület csak úgy hemzsegett a járművektől, itt-ott egy-egy alak tűnt fel: végigkutatta a sziklákat, és letépte a kiálló kövek között előbúvó kevéske füvet.

Most, hogy a bárka utasai békésen ültek és eddegéltek, megeredt a szavuk. Kiderült, hogy falubeliek mászkálnak a sziklákon, és hogy Knud Legrének, a falu legmódosabb gazdájának van ott fent a birtoka.

A magasból kiáltás csattant! Végigvisszhangzott a sziklák között - s nyomban utána újabb kiáltás harsant. Női hang volt, de ezúttal könnyedén, vidáman nevetve csilingelt felénk. Mi történt?

A szemünkhöz tartottuk a kezünket, úgy néztünk fel. Tarka ruhadarab lebegett lefelé a sziklafal mentén, aztán fennakadt egy hatalmas borókabokron, amely mintegy ezer lábnyira a víz felett egy sziklahasadékból tárta szét ágait.

Valaki lekiáltott hozzánk, és bár irdatlan távolságból jött a hang, tisztán értettük a szavakat, mintha hangtölcsér beszélne. A szavak rákapaszkodtak a hanghullámokra, és azoknak a hátán lovagoltak le a csónakba.

Így aztán megtudtuk, miről is van szó. Thorbjör Legre kiejtette kezéből a kendőjét, éppen amikor fel akarta akasztani egy ágra, hogy ne piszkolódjék be egész addig, amíg hazafelé menet ismét felveszi a munkaruhájára. Most aztán nézhette, hogy ott függ lenn a borókabokron, és onnan lebeg-lobog feléje.

A következő baj volt az egészben: fentről lemászni és onnan felvinni teljes lehetetlenség, még gondolni sem lehet arra, hogy valaki megpróbálja. Lentről, a csónak felől pedig szinte szédítően emelkedett a magasba a sima, lecsiszolt sziklafal, és ameddig a szem fellátott, sehol egy hasadék, amelyben a legkisebb láb is megkapaszkodhatna - még a gondolat is lecsúszik onnan.

- Mit adsz a kendődért, Thorbjör? - kiáltott fel a legfiatalabb fiú a csónakból. Jóképű, fekete hajú legény volt, kék szeme élénken villogott, kihívóan mosolygott, míg homlokát szigorúan ráncolta össze.

- Ugyan, szóra sem érdemes, ott lóghat nyugodtan - kiáltott le egy fiatal, tisztán csengő női hang.

- Azt kérdeztem, mit adsz a kendődért - makacskodott a fiú.

- Kár annyit fecsegni a kendőről - nevetett le a lány. - Ha kell, hozd el, neked adom!

- Jól vigyázz - kiáltott vissza fiú, és vetkőzni kezdett -, a szavadon foglak!

- Mit akarsz, te fiú? - nézett fel a legidősebb csónakos, egy öreg férfi, aki egy mócsingos húsdarabot rágcsált.

- Hogy mit akarok? - mosolygott a legény. - Azt, hogy elhozom a kendőmet.

- Őrültség! - robbant ki az öreg férfi. - Ameddig a szem ellát, nincs egy kiálló szikla, amelyen megvethetnéd a lábadat, és mire hazaérünk, már besötétedik.

De a legény nem tágított, ő bizony elhozza a kendőt, és ha nincs, amin megvesse a lábát, hát majd csinál magának lábtámaszt. Ezzel kinyitott a csónak végében egy kis rekeszt, és elővett hét-nyolc rövid facöveket: a halászemberek mindig tartanak ilyesmit, hogy szükség esetén gyorsan fabrikálhassanak evezőtámasztót. És a csónakban állva elkezdte ék alakúra kifaragni a cövekeket, tengerkék szemével időnként magabiztosan, fürkészve felnézett a sziklára, és valahányszor a borókabokorhoz ért a tekintete, mintha megvilágosodott volna napégette, sötét arca.

Odafordította a csónakot, szorosan a sziklafalhoz, felállt a csónak szélére, felnyúlt olyan magasra, amennyire csak bírt, beverte az egyik éket egy lentről nem is látható sziklahasadékba, bámulatos hajlékonysággal felhúzózkodott, jobban mondva felkapaszkodott a cövekre, és megvetette rajta a lábát. Itt megint teljes magasságában kinyújtózott - egyik oldalát állandóan a sziklafalhoz szorította -, keresett egy újabb hasadékot, abba beleverte a másik éket, és - ugyanúgy mint az előbb - felmászott rá, és valamivel feljebb a harmadik után kutatott. Most megkapaszkodott a lábával a legfelső cöveken, fejjel lefelé lassan lecsúszott a másodikhoz, és bal kezével megragadta, a jobbal meg kihúzta a legalsó éket, aztán a lábát a legfelső ékről letette a középsőre, megfordult, és megint felfelé igyekezett, így haladt fel, szabályosan kúszva a törékeny lépcsőzeten. Felette a sima, lecsiszolt szikla, alatta a sötéten tátongó víz.

Szörnyű volt nézni, mégsem tudta senki levenni róla a szemét. Mindenki úgy érezte, mintha kísértethistóriát hallgatna: minél borzasztóbb a történet, annál nagyobb kíváncsisággal figyel oda az ember, így nyilatkozik meg futólag a démoniság a természetünkben.

De lent a csónakban az embereket látható módon nem különösebben rendítette meg az egész, ők is felnéztek a fiúra, aki lassanként elveszett már a szemük elől, de nem nyugtalankodtak, nem féltek, ugyanúgy figyelték a legényt, mint ahogy a felhők járásából igyekeznek kiolvasni, milyen messze jár a vihar, vagy merre fordul a szél. Az egyik csónakos például megjegyezte, hogy elég nehéz lehet megkapaszkodni ott fent a magasban, a másik pedig ráfelelte, hogy tőle ugyan mászhat a legény, ameddig neki tetszik. Az öreg időnként nagyot ásított, a fiatalabbik meg valami népdalt énekelt, amely tulajdonképpen a boldogságról szólt, de mindig oly lassúdan, búbánatosan hangzott, hogy egyetlen vidám gondolatot nem tudott ébreszteni sem abban, aki énekelte, sem abban, aki hallgatta.

A szikla tetején feszülten figyeltek az emberek. Hirtelen letört az egyik ék, a legény megcsúszott, és tehetetlenül lógott le a legfelső cövekről. Kétségbeesett sikoltás hangzott a szikláról, majd egy mély férfihang szólt le:

- Ne ereszd el! Hát ilyen gyenge legény vagy, te fiú?

- A fa volt gyenge, nem én! - válaszolta bosszúsan a fiú, és alaposan nekirugaszkodva felkapaszkodott a szilárdan álló ékre, és újra kezdte, egymás után vágta be az ékeket, olyan hévvel és erővel, hogy valóban nemsokára fent volt a borókabokron. Soha nem emeltek magasra győzelmi trófeát oly büszkén, oly boldogan, mint ahogy a fiú - ég és föld között lebegve - a borókabokorról belelobogtatta a vörös csíkos kendőt a lebukó nap fényébe.

- Thorbjör, mit adsz a kendődért? - kiáltott diadalmasan a fiú.

- Szégyellheted magadat, hogy egy vacak kendőért kockára teszed az életedet - morogta az előbbi mély férfihang.

- Ó, nem - felelt vissza a fiú -, a kendő nagyon is jó, és most már az enyém.

Ezzel leszedte a bokorról a kendőt, és szorosan a hátára kötötte.

- Aztán kinek adod, te fiú? - szólt le a szikla pereméről a férfi. - Nincs feleséged, aki felvehetné.

- Soha nem árt, ha az ember előrelátó - vágott vissza a fiú, és elkezdett készülődni a lemászáshoz. - Arra gondoltam, hogy elteszem jegykendőnek a kedvesem számára.

És ezzel lekászálódott a borókabokorról.

- Hohó - nevetett fent a férfi -, nem olyan egyszerű ám az! Vigyázz csak, és ne siess annyira lefelé a kendővel, különben a lány kereshet magának másik vőlegényt és másik jegykendőt.

- Ugyan, csak az első lépés nehéz! - válaszolta a legény, és most már komolyan nekilátott, hogy lemásszon.

Lefelé gyorsabban haladt, ám sokkal megerőltetőbb és veszélyesebb volt a kúszás, mint felfelé, mert amikor megfordult, hogy kiszedje a legalsó éket, mindig remegni kezdett, aztán össze kellett csavarodnia, mint egy csigának, hogy megvethesse a lábát a középsőn. A lefelé való kúszásnál azok voltak a legizgalmasabb pillanatok, amikor a fiú - a lábával a legfelső ékbe kapaszkodva úgy lógott lefelé, mint egy kampó, a térdével rátámaszkodott a középsőre, és leereszkedett, hogy találjon egy elég nagy hasadékot, amelybe belefér a faék. A felmászásnál még lehetett egyszer-másszor hátborzongató históriákra emlékezni, de most, amikor a legény oly nehezen csúszott lefelé, az emberben csak egyetlen gondolat élt: "Bárcsak simán lejutna!"

A csónakban egyetlen szó nem hangzott el, senki nem mert a másikra nézni, és az öregember arcán időnként árny suhant végig.

De a fiú merészen jött lefelé. Nem adta könnyen az életét: hiszen csak most kezdett élni, és az életért érdemes harcolni!

És lám! Még néhány merész fogás - és már ott is áll a csónakban.

Itt aztán egyszerre megváltozott minden. Vidám egymásutánban váltakozott a "csakhogy itt vagy" és a "fene a dolgodat", és ez az ellentét mutatta meg igazán, mennyire féltek. Mint aki menekülés közben hátranézeget, hogy megmutassa: ő azért ott volt.

A fiúnak - érthető módon - még kóválygott a feje. Szeme vöröslött, arcizmai remegtek. "Mindjárt magához tér" - mondta az öregember, és megragadta az evezőket. De a legény már leült a padra, és társai kedélyes biztatása közepette óvatosan, szinte szeretetteljesen a térdére terítette a kendőt, kifeszítette az evezőket, és a csónak, mint a sirály, repült a villogó vízen.

- Most már csak találj valakit, aki felveszi a kendődet - dünnyögte az öreg -, mert úgy illik, hogy ismerőshöz kerüljön.

- Azzal ugyan várhat - vetette oda nyeglén a fiatalabbik. - Thorbjör Legre még csitri gyerek, különben sem könnyű őt táncba vinni. Olyan férfi kell neki, akinek elég földje van, akkor aztán mindkettő büszkélkedhetik a magáéval, és egyik sem lesz alábbvaló a másiknál.

- Tőlem azt csinál, amit akar - vágott vissza a fiú. - Tudom én, hogy nem Thorbjör az egyetlen lány a faluban.

És úgy megrántotta az evezőket, hogy a csónak beleremegett. De a szája körül megfeszült valami, ajka összerándult, nagyon nyelt, mintha gombóc menne le a torkán. Vagy talán gondterhelten sóhajtott? Valószínűleg, mert könnycsepp csordult ki szemhéja alól, és végiggurult az arcán. A legény szörnyűségesen goromba képet vágott, mert nem volt ínyére, hogy ilyesmit látnak rajta.

De már elérték útjuk célját. A csónak besiklott a csendes öbölbe, amely békésen tükrözte vissza a lemenő nap fényében izzó magas sziklacsúcsot.

Amikor megálltak, és kikötötték a csónakot, a sziklaösvényen egy zömök, éltesebb gazdaember jött lefelé; gyorsan, bátran közeledett a nyaktörő úton. Mögötte - szinte a sarkában - egy gyönyörű, világosszőke hajú lány lépegetett; olyan finom termetű, olyan sudár növésű volt, mint a nyírfák szemben a hegyoldalban. Egyenest felénk jöttek.

- Isten hozta magukat a szárazföldön! - üdvözölt bennünket a gazda.

Ugyanaz a mély, erős férfihang volt, amely az imént a szikláról szólt le.

- Ügyes vadászok ma a vendégeink - folytatta kurta, ellenvetést nem tűrő modorában: látható módon nem várt választ.

- Ezúttal megmenekültél, Ejnar - mondta a fiúnak, aki ott állt tanácstalanul, azt sem tudta, hova nézzen. - Hát illik egy férfiemberhez, hogy ilyen vacak holmiért kockára tegye az életét?

Keményen beszélt, de az arca meghazudtolta szavait, mert kedvtelve nézegette a fiút.

A legény megkérdezte, miért jöttek le ma este olyan korán a földekről, és hogy vajon a csónakkal akarnak-e hazatérni.

- Igen, így gondoltuk - mondta a gazda -, és arra is gondoltam, hogy ha már szereztél ma jegykendőt, legjobb, ha mindjárt menyasszonyt is kapsz hozzá... és Thorbjörnek is ez a véleménye.

De Ejnar sem az a legény, akinek kétszer kell ilyesmit mondani. Egyszerre ott termett a lángba borult arcú lány mellett, aki kétségbeesetten igyekezett megbújni apja széles háta mögött.

- Nézd ezt az Ejnart! - szólt fel a csónakból az öregember. - Azt hiszem, a fiú a hátad mögött csavarta el a lány fejét - sőt biztos vagyok benne, hogy már találkoztak is a kerítés mögött.

- Én is azt hiszem - mondta az apa, és hátranézett a fiatalokra, rájuk is mosolygott. - Nos, Ejnar, azt hiszem, indulhatunk haza.

Ejnar beugrott a csónakba, és a vörös csíkos kendőt ráterítette az evezőpadra. A következő pillanatban már ott ült rajta a szemérmesen mosolygó Thorbjör, hátul a kormánynál pedig a vakmerő fiú. Mert most az apa akarta megmutatni, mit tud, hadd pihenje ki magát Ejnar.

És a csónak a csendes, vöröslő vízen kisuhant az öbölből. A lenyugvó nap egyik sugara tisztán, vidáman végigsiklott a boldog páron - aztán eltűntek a földnyelv mögött.
 
 
0 komment , kategória:  HOLDFÉNY Klasszikus elbeszélé  
     1/23 oldal   Bejegyzések száma: 226 
2013.06 2013. Július 2013.08
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 226 db bejegyzés
e év: 3142 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 728
  • e Hét: 728
  • e Hónap: 12577
  • e Év: 43694
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.