Belépés
scorpionsrose.blog.xfree.hu
Ne a felületből ítélj! Próbálj a dolgok mögé látni! Várady Gaby
1968.11.07
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 11 
10 év múlva sokat ér
  2013-09-30 09:06:55, hétfő
 
 
A medve találkozik a nyuszikával.
- Mit csinálsz nyuszika?
- Elásom ezt az üveg pálinkát, 10 év múlva kiásom, akkor sokat fog érni!
Másnap ugyanitt a rókával találkozik, aki szintén egy gödröt ás.
- Mit csinálsz róka koma?
- Elásom ezt az EDDA kazettát, 10 év múlva kiásom, akkor sokat fog érni!
Harmadnap a két betemetett kupac mögött egy harmadik kupacot lát a medve,
tetején a vakond énekel tök részegen
- A köööör közepééén állok...

 
 
0 komment , kategória:  HUMOR-VILÁG-MOSOLY  
Szeretni azt jelenti ...
  2013-09-30 09:01:56, hétfő
 
 





Szeretni azt jelenti, hogy fölfelé nézünk egymásban. Ha ez nincs, tudd, hogy már nem szeretsz, vagy nem szeretnek.
Egy kapcsolat - még a jó is - sokféle gyötrelmet rejthet magában. Vad indulatokat, haragot, kétségbeesést. Néha hűtlenséget is. Mégis azt mondom: addig érdemes benne maradni, amíg a "szív szeme" átlát a viharok felhőin. Amíg benne van az, amit szeretetnek nevezünk. Akkor kell kiszállni, amikor azt érzed, hogy egy kapcsolat rosszabbá tesz, lesüllyedsz benne. Ez a "ne tovább!" pillanata.
A szeretet azt jelenti, hogy fölfelé nézünk egymásban. Ha ez nincs, tudd, hogy nem szeretnek. Bármi lehet két ember között: összeveszhetnek, szakíthatnak, megbánthatják egymást. Néha a megcsalás is előfordulhat. Egy nem fér bele: ha nem fölfelé néznek rád, hanem közönyösek, vagy lefelé tekintenek.
Ha nincs szeretet, menj tovább. Nem vesztesz semmit. Sőt, néha nyersz: önmagadat.

/Müller Péter/



 
 
0 komment , kategória:  IDÉZETEK & BÖLCSESSÉGEK  
Nagyon igaz!
  2013-09-30 08:08:03, hétfő
 
 
Akik 1990 előtt születtek, azok valódi hősök, olyasféle igazi hollywoodi mindent túlélő fenegyerekek. De tényleg! Gondolj csak bele, akik 1990 előtt születtek, azaz MI, kész csoda, hogy életben maradtunk. Nekünk még nem volt gyerekülésünk az autóban, a gyógyszeres és vegyszeres üvegek könnyedén nyithatóak voltak, nem volt semmi furfangos védelemmel ellátva, de még a fiókok és ajtók sem voltak felszerelve biztonsági nyitóval. És mikor bicajozni mentünk, nemhogy könyökvédőnk és sisakunk nem volt, de még rendes biciklink sem. Azért az nem volt semmi. Mi még csapból ittuk a vizet, és azt se tudtuk, mit jelent pontosan az ásványvíz.

MI NEM NAGYON UNATKOZTUNK, ha tehettük kimentünk játszani. Igen, ki! Egész nap kint voltunk, a szüleink pedig csak sejtették, hogy élünk és megvagyunk, hiszen még Matáv telefon se nagyon volt, nemhogy mobil. Pláne nekünk, gyerekeknek! Nyáron a derékig érő fűben és közeli kiserdőkben játszottunk, mégsem lettünk kiütésesek és nem tört ránk allergiás roham. Nem tudtuk mi az a pollen, és a parlagfűről azt hittük, hogy a sárkányfű egyenes ági rokona. Ha elestünk, megsérültünk, eltört valamelyik végtagunk, vagy csak szimplán betört a fejünk, senkit nem pereltek be ezért. Egyszerűen mi voltunk a hibásak. Sőt! Ha az erősebb elgyepálta unalmában a kisebbet és gyengébbet, az is rendben volt. Ez így működött és a szüleink nem nagyon szóltak bele ebbe sem.

ÉTKEZÉSI SZOKÁSAINK Schobert Norbi mércéjével mérve nap mint nap tartalmazták a halálos dózis többszörösét, de még egy MC-Donalds-on edződött átlagos amerikai elhízott kisgyerek is helyből nyomna egy hátra szaltót attól, amit mi leküldtünk kaja címszóval. Gondoljunk csak az iskolai menzára.. És mégis itt vagyunk. A kakaóban nem volt A, B, C, D és E vitamin, viszont Bedeko-nak hívták és már ez is elég volt a boldogságunkhoz. Szobi szörpöt ittunk, ami hírből sem ismerte az édesítőszert, viszont tömény cukorból készült. A limonádét még magunknak kevertük, és mosatlanul ettük a fáról a gyakran éretlen gyümölcsöt.

VOLTAK BARÁTAINK! Olyanok, akikkel találkoztunk kint az utcán, a focipályán vagy a pingpong asztaloknál, vagy ha mégse, akkor egyszerűen becsengettünk hozzájuk és beengedtek minket. Nem kellet megkérdezni a szülőket. Sem a miénket, sem az övéket! Nem vittek és nem hoztak a szülők autóval... Mégis itt vagyunk. Nyakunkban lógott a lakáskulcs, mikor játszani mentünk, és nem ritkán fadarabokkal, botokkal harcoltunk, labdával dobáltuk egymást, mégis itt vagyunk. Nem ütöttük ki egymás szemét, a többi seb pedig begyógyult. Focizni is csak az állhatott be, aki tudott. Akkor még volt egy íratlan szabály, amit ma nehezen értünk már meg mi is: azt csináld, amihez értesz. Aki pedig nem értett a focihoz, pláne nem tudta rendesen kirúgni az ellenfél bokáját, az csak csalódottan nézhette a játékot a rácson túlról, vagy odébb állhatott, és más játékot, más játszótársakat kereshetett magának.

A SZERELMET nem brazil sorozatokból tanultuk, csak egyszerűen megéltük. Boldogan szaladtunk végig az utcán az első csók után, úgy, mintha már sohasem akarnánk megállni.

HA EGY TANÁR nyakon vágott, nem szúrtuk le egy késsel, nem pereltük be és nem sírtunk otthon a szülőknek. Sőt! Ha lehetett, el se mondtuk. Ismertük a törvényt és ha vétkeztünk, szüleink nem álltak mellénk. Megtanítottak úgy élni, hogy tudjuk, mit jelent a KÖTELESSÉG, a BŰNTUDAT, a JÓÉRZÉS, a FELELŐSSÉG. Ismertük ezeknek a szavaknak a MÉLYSÉGÉT.

EZEK VOLTUNK MI! Hősei egy eltűnt kornak, amelyen a mostani fiatalok értetlenül mosolyognak.

 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Apák!
  2013-09-23 21:00:22, hétfő
 
 




































































 
 
0 komment , kategória:  HUMOR-VILÁG-MOSOLY  
Egy zsák krumpli
  2013-09-19 12:35:17, csütörtök
 
 






Egy tanár, aki a meg nem bocsátás nagy áráról tanított, megkérte a diákokat, hozzanak egy-egy zsák krumplit a következő órára. Válasszanak ki mindenkihez egy krumplit akinek nem akarnak megbocsátani. Írják rá az illető nevét és a dátumot. Azután egy hónapig magukkal kell vinni ezeket a burgonyákat egy zsákban, bárhova is mennek. Miután egy ideig magukkal cipelték a burgonyát, a diákok elkezdték felismerni, mekkora súlyt cipelnek magukkal. Mennyi energiájukat emészti fel a csomagra fordított figyelem. Mennyire kell vigyázniuk hogy el ne hagyják. Később aztán a krumplik elkezdtek rothadni és bűzleni. A diákok rájöttek, hogy az egyetlen bölcs dolog amit tehetnek, ha minél hamarabb megszabadulnak tőlük.

Milyen sokan cipelnek talán egy életen át feleslegesen rothadó krumplival tele zsákot. Görnyedve, rosszkedvűen, és bűzt árasztva a környezetükben.

Neked sok krumplid van?
Szabadulj meg tőlük!

BOCSÁJTS MEG!!!



 
 
0 komment , kategória:  ** Elgondolkodtató   
Edzés!
  2013-09-17 09:22:50, kedd
 
 








 
 
0 komment , kategória:  HUMOR-VILÁG-MOSOLY  
AGATHA CHRISTIE: Duplacsavar
  2013-09-17 09:19:40, kedd
 
 
- Legfőképpen pedig semmi nyilvánosság! - ismételte Mr. Marcus Hardman talán éppen tizennegyedszer.
A nyilvánosság szó vörös fonalként vonult végig a beszélgetés során. Mr. Hardman alacsony emberke volt, meglehetősen jó húsban, gondosan manikűrözött kézzel, és zomorkás fejhangon beszélt. A maga módján közismert személyiségnek számított, mestere volt a társasági érintkezésnek, módos ember hírében állt jóllehet nem határtalanul, és két kézzel szórta a pénzt, ha társasági összejövetelről volt szó. Lelkes műgyűjtőnek számított. Megvolt hozzá az érzéke. Régi csipkék, ódon legyezők, antik ékszerek - Marcus Hardmanhoz nem értek fel a nem kellőképpen kifinomult vagy modern dolgok.
Poirot és jómagam - eleget téve sürgős meghívásának - kétségek közt vergődve találtuk a pöttöm emberkét. Az adott körülményeket figyelembe véve irtózott a rendőrségnek még a gondolatától is. Másfelől amennyiben nem fordul a rendőrséghez, hallgatólagosan belenyugszik gyűjteménye néhány ékkövének elvesztésébe. Poirot személyében mintegy az áthidaló megoldást vélte felfedezni.
- A rubinjaim, Monsieur Poirot, és a smaragd nyakék, amely állítólag Medici Katalin tulajdona volt. Ó, a smaragd nyakék!
- Volna szíves felidézni az eltűnésük körülményeit? - javasolta Poirot diplomatikusan.
- Megkísérlem. Tegnap délután egy szerény teadélutánt rendeztem. Meglehetősen kötetlen jellegűt, úgy féltucat meghívott vendéggel. Adtam már egy-két estélyt a szezon folyamán, és bár talán nem ildomos, hogy ez mondom, de egészen jól sikerültek. Egy kis jó
zene - Nacora, a zongorista, továbbá Katherine Bird, az ausztráliai kontra - alt közreműködésével -, mindez a nagyteremben. Nos, kora délután megmutattam vendégeimnek a középkori ékszergyűjteményemet. Egy kis páncélkamrában tartom őket. Belül tárlónak képeztem ki színes bársonyból készült háttérrel, hogy kiemelje a köveket. Ezt követően a legyezőket tekintettük meg a falivitrinben. Ezután valamennyien átvonultunk a nagyterembe zenét hallgatni. Már az utolsó vendégem is távozott, amikor rá kellett döbbennem: a páncélkamrát kirabolták! Nyilván nem zártam be elég gondosan, és valaki megragadta az alkalmat, hogy megfosszon tartalmától. A rubinok, Monsieu?
Poirot, a smaragd nyakék - egy emberöltő kellett az összegyűjtésükhöz! Mit nem adnék, ha megtalálhatnám őket! De nyilvánosságot nem akarok! Ön ugyebár tökéletesen megérti ezt, Monsíeur Poirot? Saját vendégeim, testilelki jóbarátaim! Rettenetes skandalum lenne!
- Ki lépett ki utolsónak ebből a szobából, amikor visszatértek a nagyterembe?
- Mr. Johnston. Netán ismeri? A dél-afrikai milliomos. Nemrégiben vette bérbe az Abbothburg-házat a Park Lane-en. Ahogy vissza tudok rá emlékezni, visszamaradt néhány percre. De biztos vagyok benne - mit biztos, a fejemet teszem rá, hogy ő nem lehet bűnös!
- A délután folyamán visszament-e valamelyik vendége ebbe a szobába bármilyen ürüggyel is?
- Már vártam ezt a kérdést, Monsieur Poirot. Hárman is visszamentek. Vera Rossakoff grófnő, Mr. Bemard Parker, végül Lady Runcorn.
- Hallhatnánk valamit róluk?
- Rossakoff grófnő igen elbűvölő orosz hölgy, a régi uralkodó osztály tagja. Mostanában érkezett hazánkba. Már búcsút vett tőlem, én pedig éppen ezért némiképp meglepődtem, amikor ott találtam a kamrában, amint földbe gyökerezett lábbal bámulja a legyezős vitrinemet. Tudja, Monsieur Poirot, minél többet gondolok rá, annál gyanúsabb előttem a dolog. Nem így találja?
- Rendkívül gyanús; de most nézzük a többieket!
- Tehát Parker. Ő csupán azért a minia-túrakollekcióért jött ide, amelyet Lady Runcornnak kívántam megmutatni.
- És mi a helyzet magával Lady Runcorn-nal?
- Tudja, merem állítani, hogy Lady Run-corn figyelemreméltóan szilárd jellemű középkorú hölgy, aki idejének jó részét különféle jótékonysági bizottságoknak szenteli. Csak a retiküljéért lépett vissza, amit letett valahová.
- Bien, monsieur. Tehát négy lehetséges gyanúsítottunk van. Az orosz grófnő, az angol grandé dame, a dél-afrikai milliomos és Mr. Bemard Parker. Mellesleg - ki ez a Mr. Parker?
Ügy tűnt, a kérdés módfelett zavarba hozta Mr. Hardmant.
- Hogy is mondjam... egy fiatalember. Nos, voltaképpen egy olyan fiatalember, akit
ismerek.
- Ennyit már én is kikövetkeztettem - válaszolta Poirot szigorúan. És mivel foglalkozik ez a bizonyos Mr. Parker?
- Ifjú arszlán - nem az a kimondott politikus alkat, ha szabad így kifejeznem magam.
- Elárulná, hogyan barátkoztak össze?
- Hát... öö..., egyszer vagy kétszer apróbb megbízást adtam neki.
- Kérem, folytassa, monsieur! - szólt Poirot.
Hardman szánalmas pillantást vetett rá. Nyilvánvaló volt, hogy a legutolsó, amit szeretett volna, az volt, hogy folytassa a mondókáját. De mivel Poirot merev hallgatásba burkolózott, megadta magát.
-Tudja, Monsieur Poirot, köztudomású, hogy érdeklődöm az antik ékszerek iránt. Hébe-hóba megesik, hogy túl kell adni valamilyen családi örökségen, amelyet, ne feledje, sohasem lehetne a szabadpiacon vagy közvetítő révén értékesíteni. Azonban egészen más a leányzó fekvése, ha megbízásomból értékesítik magánúton. Parker szokta megszervezni a tranzakciók részleteit, kapcsolatban áll mindkét féllel, így elkerülhető a legcsekélyebb zavaró momentum is. Ha bármi felmerül, azonnal a tudomásomra hozza. Rossakoff grófnő például magával hozott bizonyos családi ékszereket Oroszországból. Nagyon szeretné eladni őket. Úgy volt, hogy ezt az üzletet Bernard Parker bonyolítja majd le.
- Értem - bólintott Poirot elgondolkozva. - Ön pedig vakon megbízik benne?
- Nem adott rá okot, hogy másként viseltessek iránta.
- Mr. Hardman négyük közül ön kire gyanakszik?
- Ö, Monsieur Poirot, minő kérdés! Ők a barátaim, mint mondtam. Egyikőjükre sem gyanakszom - vagy mindnyájukra, ahogy tetszik.
- Nem értek egyet önnel. A négy közül valamelyikre igenis gyanakszik. Nem Rossakoff grófnőre. Mr. Parkerre sem. Nem is Mr. Johnstonra?
- Ön végképp sarokba szorít, Monsieur Poirot, de igazán. Nincs semmi amitől jobban irtóznék, mint a botrány! Lady Runcorn az egyik legpatinásabb angol család tagja; azonban meg kell állapítanom, méghozzá a legnagyobb fájdalmamra, hogy nagynénje, Lady Caroline igen sajnálatos betegségben szenvedett. Barátai természetesen valamennyien átérezték a helyzetet, a szobalány pedig a lehető legrövidebb időn belül visszajuttatta a teáskanalakat vagy a többi ilyen-olyan holmit a tulajdonosnak. Kezdi már átérezni a helyzetemet?
- Ezek szerint Lady Runcornnak van egy nagynénje, aki ráadásul kleptomániás. Szerfelett érdekes! Megengedi, hogy megvizsgáljam a trezort?
Miután Mr. Hardman beleegyezett, Poirot kitámasztotta a páncélszekrény ajtaját, és megvizsgálta a belsejét. A bársonnyal burkolt polcok üresen ásítottak felénk.
- Az ajtó még most sem záródik tökéletesen - mondta Poirot, miközben ki-be csukoatta.
- Vajon miért? No, lám, hát ez meg mi? Egy kesztyű, ami beakadt az ajtórésbe. Férfikesztyű.
Átnyújtotta Mr. Hardmannak.
- Ez nem az én kesztyűim közül való - jelentette ki emez.
- Ohó, és még valami! - Poirot villámgyorsan lehajolt, és felemelt valamit a páncélkamra padlójáról. Lapos, fekete selyem cigarettatárca volt.
- A cigarettatárcám! - kiáltott fel Mr. Hardman.
- Az öné? Kötve hiszem, monsieur. Ezek nem az ön nevének a kezdőbetűi.
Rábökött a platinába vésett kétbetűs monogramra.
Hardman kezébe vette a tárcát.
- Igaza van - állapította meg. - Szakasztott mása az enyémnek, csak éppen a kezdőbetűk különböznek. A ,,B" és a ,,P". Szent egek - Parker!
- Úgy látszik - hagyta helyben Poirot.
- Kissé óvatlan a fiatalember - különösen, ha a kesztyű is az övé. Akkor már két bizonyí
ték is rávallana, nemde?
- Bernard Parker! - motyogta Hardman.
- Mázsás kő esett le a szívemről. Akkor hát, Monsieur Poirot, önre vár a feladat, hogy megtalálja az ékszereket. Bízvást fordulhat a rendörséghez, ha úgy látja - azaz, ha meggyőződött róla, hogy ő a bűnös.

- Látja, barátom - szólt Poirot, miután kiléptünk a házból -, ez az ember, ez a mi Mr. Hardmanunk, másként ítél a hangzatos címet viselők esetében, és megintcsak más mércét használ az egyszerű emberek esetében. Engem nem ütöttek még nemessé, tehát a köznép oldalán állok. Rokonszenvet érzek ez iránt a fiatalember iránt. Az egész ügy mintha kissé sántítana, nem úgy találja? Ott van egyfelől Hardman, aki Lady Runcornt gyanúsítja; másfelől ott vagyok én, aki a grófnőt és Johnstont gyanúsítom; ezalatt pedig végig a megfoghatatlan Mr. Parker volt a mi emberünk.
- Miért gyanakodott a másik kettőre?
- Parbleu! Pofonegyszerű orosz menekültnek vagy dél-afrikai milliomosnak lenni! Egy nő bármikor kinevezheti magát orosz grófnőnek; akárki vásárolhat házat a Park Lane-en és hívhatja magát dél-afrikai milliomosnak. Ugyan ki mondana nekik ellent? De úgy látom, megérkeztünk a Bury Street-re. Itt lakik a mi hanyag barátunk. Addig üssük a vasat, ahogy önöknél szokás mondani, amíg a tűzben van!
Mr. Bemard Parkert otthon találtuk. Párnák közt heverészett valami egészen meghökkentő bíbor- és narancsszínű házikabátban. Ember még nem ébresztett bennem ilyen ellenszenvet, mint ez a sápadt, nőies arcú, affektáló és selypegő fickó!
- Jó reggelt, monsieur! - szólalt meg élénken Poirot. - Mr. Hardmantól jövök. A
minapi összejövetelen valaki ellopta az ékszereit. Engedje meg, hogy feltegyek egy kérdést:
ez az ön kesztyűje?
Mr. Parker arcán még legádázabb ellensége sem lett volna képes felfedezni az isteni szikra felvillanásának akárcsak a leghalványabb jelét is. Bámult, mint borjú az újkapura; az ember hallani vélte agykerekeinek csikorgását.
- Hol találta? - kérdezte végül.
- Ez az ön kesztyűje, monsieur?
Úgy tűnt, Mr. Parker végre elhatározásra jutott:
- Nem, nem az enyém - jelentette ki.
- És ez a cigarettatárca? Ez az öné?
- Aligha. Én ezüst cigarettatárcát hordok magamnál.
- Rendben van, monsieur. Átadom az ügyet a rendörségnek.
- Ó, én igazán nem tenném ezt az ön helyében - kiáltott fel Mr. Parker némi aggodalommal a hangjában. - Brutális egy népség, mármint a rendőrök. Várjon egy percet! Átmegyek a jó öreg Hardmanhoz. Figyeljen csak - az ég szerelmére, álljon már meg!
Azonban Poirot-t ember többé vissza nem tarthatta.
- Alaposan feladtuk neki a leckét, ugye, mon ami? - kuncogott. - Holnap majd meg
látjuk, mi történik.
Am a sors könyvében az volt megírva, hogy még aznap délután ismét belebotoljunk a Hardman-ügybe. Egyszer csak minden előzetes figyelmeztetés nélkül kivágódott az ajtó, és egy emberi alakot öltött forgószél sepert be rajta és zavarta meg nyugalmunkat, cobolyprémbe burkolózva (olyan hideg volt, amilyen hűvös csak lehet egy angol júniusi napon). Fején nyírott kócsagtollakkal agyoncicomázott kalap ékeskedett. Vera Rossakoff grófnő némileg egzaltált egyéniség benyomását keltette.
- Ön ugyebár Monsieur Poirot? Miben sántikál éppen? Ezt a szegény fiút vádolja! Gyalázat! Botrány! Én ismerem őt. Ma született bárány, a légynek sem tudna ártani, - nem
hogy lopni! Nem tudtam olyat kérni tőle, amit meg ne tett volna. Csak nem képzelik, hogy
majd ölbe tett kézzel nézem, ahogy halálra gyötrik és vágóhídra viszik?
- Megmondaná nekem, madame, hogy az övé-e ez a cigarettatárca? - Poirot előkapta a
fekete moaré cigarettatárcát.
A grófnő szóáradatában lélegzetvételnyi szünet állt be, amíg a tárcát vizsgálgatta.
- Igen, az övé. Jól ismerem. Mi van vele? A páncélkamrában találta? Megfordultunk ott igytől egyig; úgy emlékszem, mintha leejtette volna. Ó, maguk rendőrök, maguk rosszabbak , még a Vörös Gárdánál is . . .
- Eza kesztyű is az övé?
- Honnan tudhatnám? Egyik kesztyű olyan, mint a másik. Ne álljon az utamba - szabadon kell őt engednie! Tisztázni kell a személyét a gyanú alól. És ön lesz az, aki ezt megteszi. Elküldöm az ékszereimet, és bőkezűen meg is fizetem.
- Madame...
- Akkor hát megegyeztünk ugyebár? Nem, nem, ne is próbáljon meg vitába szállni velem! Szegény fiú! Felkeresett engem, könnyekkel a szemében. ,,Majd én megmentelek", mondtam. ,,Felkeresem ezt az embert - ezt a kannibált, ezt a szörnyeteget! Te csak mindent hagyjál Verára!" Most, hogy a dolog elrendeződött, mehetek.
A formaságoknak ugyanolyan teljes mellőzésével viharzott ki a szobából, ami már érkezését is jellemezte, maga után hagyva mellbevágó, egzotikus illatú parfümjének felhőjét.
- Micsoda nő! - hüledeztem. - És micsoda prémek!
- Ó, igen, ők igen agyafúrtak. Hordana-e valaha is egy álgrófnő valódi szőrmét? Csak tréfáltam, Hastings... Nem, úgy gondoltam, a grófnő hamisítatlan orosz darab. Lám, lám, tehát Bemard úrfi az ő gyenge vállain zokogta el sirámait.
- A cigarettatárca az övé. Nem lepne meg, ha a kesztyű is az lenne...
Poirot mosollyal az arcán elővarázsolt egy másik kesztyűt, és az előző mellé helyezte. A vak is láthatta: egy és ugyanaz a pár.
- Hol szerezte a másikat, Poirot?
- Egy pálca társaságában hevert a Bury Street halljában. Ez a Monsieur Parker valóban igen gondatlan fiatalember! Ez mind nagyon szép, mon ami - de nekünk alaposnak kell lennünk. Merő formaságból tehát ellátogatok a Park Lane-re.
Mondanom sem kell talán, hogy csatlakoztam barátomhoz. Johnstont nem találtuk odahaza, csak a magántitkárát. Kiderült, hogy Johnston nemrégiben érkezett Dél-Amerikából. Azelőtt sohasem járt angolföldön.
- Érdeklődik a különleges kövek iránt, ha jól sejtem? - kockáztatta meg Poirot.
- Inkább aranybányában utazik - nevetett a titkár.
Poirot gondolataiba merülve ballagott haza. Késő este elképedve láttam, hogy nyakig bele van temetkezve egy orosz nyelvtankönyvbe.
- Te jó ég, Poirot! - kiáltottam fel. - Azért tanul oroszul, hogy a saját anyanyelvén
társalogjon az orosz grófnővel?
- Ami azt illeti, ő nemigen hajlandó meghallgatni az én angolságomat, barátom!
- De igazán, Poirot, az előkelő oroszok ugye kitűnően beszélik a franciát?
- Hastings, ön az információk kifogyhatatlan kincsestára! Ügy döntöttem, felhagyok a cirill ábécé silabizálásával.
Teátrális mozdulattal csapta le a könyvet. Nem voltam maradéktalanul nyugodt. A szemében ugyanis megláttam felvillanni a jól ismert szikrát. Ez csalhatatlan jele volt annak, hogy Poirot meg van elégedve magával.
- Lehetséges talán - bölcselkedtem -,hogy kétségei vannak a hölgy orosz mivolta
felől? Netán ellenőrizni akarja?
- Ugyan, szó sincs róla, a hölgy ennél oroszabb már nem is lehetne!
- Hát, akkor...
- Ha valóban el akar igazodni ebben az ügyben, Hastings, ajánlom szíves figyelmébe Az orosz nyelv alapjai című művet, mint felbecsülhetetlen segítséget.
Elnevette magát, és még harapófogóval sem lehetett volna többet kihúzni belőle. Felemeltem a könyvet a földről, és a kíváncsiságtól égve elkezdtem forgatni, de valahogy se füle, se farka nem volt Poirot megjegyzéseinek.
A rá következő reggel nem szolgált semmilyen meglepetéssel, ám barátomat ez a tény jottányit sem zavarta. A reggelinél beszámolt szándékáról, miszerint aznap korán fel kívánja keresni Mr. Hardmant. Otthon értük az agg dandyt, aki úgy tűnt, némileg lecsillapodott az elmúlt éjszaka folyamán.
- Nos, Monsieur Poirot, van valami újság a számomra? - vetette magát mohón barátomra.
Poirot átnyújtott neki egy papírszeletkét:
- Ez a személy vitte el az ékszereket, monsieur. Átadjam az ügyet a rendőrségnek?
Vagy inkább hozzam vissza az ékszereket anélkül, hogy a rendőrséget belekevernénk a dologba?
Mr. Hardman üveges szemmel meredt a papírdarabra. Levegő után kapkodott:
- Nem találok szavakat. Határozottan arra kérem, hogy próbáljuk meg elkerülni a
botrányt. Carte blanche-t adok önnek, Monsieur Poirot. Bizonyos vagyok benne, hogy kellő
körültekintéssel jár el.
Következő ténykedésünk az volt, hogy fogtunk egy taxit, amely Poirot utasítására a Carltonba röpített bennünket. Megérkezvén, Poirot Rossakoff grófnő után érdeklődött. Nem telt bele egy fertályóra sem, és a lady lakosztályában voltunk. Felénk nyújtott kézzel sietett elénk, hétköznapinak igazán nem mondható hálóköntösben pompázva.
- Monsieur Poirot! - búgta. - Sikerrel járt? Tisztázta azt a szegény gyermeket?
- Madame la Comtesse, az ön barátja, Mr. Parker tökéletesen mentesült minden gyanúnk alól.
- Ah, ön egyszerűen zseniális emberke! Kiváló! És gyors, mint a gondolat!
- Viszont szavamat adtam Mr. Hardman-nak, hogy az ékszereket még ma visszakapja.
- És?
- Éppen ezért, madame, végtelenül lekötelezne, ha késedelem nélkül átadná őket nekem. Sajnálom, de kénytelen vagyok sürgetni, mert a taxi az utcán vár. Ellenkező esetben nem marad más hátra, mint hogy elmenjek a Scotland Yardra - tudja, madame, mi belgák igen takarékosak vagyunk.
A grófnő rágyújtott egy cigarettára. Pár szívdobbanásnyi ideig néma csendben ült tovább, füstkarikákat eregetve, s közben Poirot-ra függesztette a tekintetét. Egyszercsak kacagásban tört ki és felállt. Odalépett az íróasztalhoz, kihúzta az egyik fiókot, és kivett belőle egy fekete selyemretikült. Könnyedén odavetette Poirot-nak. Mikor megszólalt, hangja a legcsekélyebb izgalmat sem árulta el.
- Mi, oroszok viszont imádunk tékozolni! - mondta. - Sajnálatos módon ehhez pénzre
van szüksége az embernek. Szükségtelen bele néznie. Mind benne van.
Poirot felemelkedett a székről.
- Engedje meg, madame, hogy gratuláljak: ön briliáns elmével rendelkezik. Készséges közreműködését külön köszönöm!
- Á, mi mást tehettem volna, ha egyszer a taxi várja önt a ház előtt?
- Lekötelez, madame. Bátorkodom megkérdezni, még sokáig időzik Londonban?
- Tartok tőle, hogy nem - hála önnek.
- Fogadja legünnepélyesebb bocsánatkérésemet!
- Nem tartom kizártnak, hogy útjaink egyszer még keresztezik egymást.
- Merem remélni!
- Én pedig - annál kevésbé! - kacagott fel a grófnő. - Ez részemről a legnagyobb tisztelet jele; kevés ember él a nap alatt, akitől én tartok. Ég önnel, Monsieur Poirot!
- Viszontlátásra, Madame la Comtesse! - Ó, ezer bocsánat, valamit elfelejtettem! Engedje meg, hogy visszaszolgáltassam a cigarettatárcáját.
Azzal Poirot meghajolt, és átnyújtotta a kis fekete moarétárcát, amelyet a trezorban találtunk. A grófnő szemrebbenés nélkül vette át, pusztán a szemöldökét húzta fel kissé és ezt suttogta maga elé:
- Most már értem.

- Micsoda nő! - kiáltotta lelkesen Poirot, miközben lefelé baktattunk a lépcsőn. - Mon Dien, quelle jemme! Semmi vita, semmi védekezés, semmi blöff! Egyetlen szempillantás alatt tökéletesen felmérte a helyzetet. Én mondom önnek, Hastings, egy ilyen nő, aki így képes tudomásul venni a vereséget az arcán átsuhanó mosollyal -, még sokra viszi! Veszélyes, az idegei pedig kötélből vannak, egyszerűen... - itt botlott egyet.
- Amennyiben képes megfékezni az elragadtatását és a lába elé is néz olykor-olykor, akár osztom is a véleményét - ajánlottam. - Mikor támadt fel önben elsőször a gyanú a grófnővel szemben?
- Mon arai, ez a kesztyű és a cigarettatárca esete volt - mondhatni a duplacsavaré -, ami nagyon aggasztott engem. Bemard Parker elpottyanthatta vagy egyiket, vagy másikat - de aligha mindkettőt. Ah, ki van zárva, ez már túlzott óvatosság lett volna részéről. Hasonlóképpen, ha valaki más tette volna oda őket azért, hogy Parkért gyanúba keverje, bőven elegendő lett volna az egyik - a cigarettatárca vagy a kesztyű -, ám újfent nem mindkettő. Kénytelen voltam tehát feltételezni, hogy a két tárgy valamelyike nem Parker tulajdona volt. Eleinte úgy képzeltem a dolgot, hogy a tárca az övé, a kesztyű pedig másvalakié. De amikor rájöttem, hogy a kesztyű a fiatalemberé, rájöttem arra is, hogy pont fordítva áll a helyzet. Akkor viszont kié volt a cigarettatárca? Egyértelmű, hogy Lady Runcorné nem lehet. Nem stimmeltek a kezdőbetűk. Mr. Johnstoné talán? Csak abban az esetben, ha álnevet használ. Kihallgattam a titkárát, és világossá vált számomra, hogy körülötte minden rendben van. Semmi homályos folt, ami a múltját illeti. Akkor hát a grófnő. Ügy hírlik, hozott magával ékszereket Oroszországból, nem volt más dolga, mint kiemelni a drágaköveket eredeti foglalatukból, és azután már ember legyen a talpán, aki ebben az életben felismeri őket. Mi sem volt könnyebb számára, mint felkapni Parker kesztyűjét aznap a hallban, és elegánsan elejteni a páncélkamrában? Azonban, bien sür, távol állt tőle, hogy saját cigarettatárcáját is elhagyja.
- De ha egyszer a tárca az övé volt, miért állt rajta ,,B. P." monogram? A grófnő nevének kezdőbetűi: ,,V. R."
Poirot kedvesen rám mosolygott.
- Fején találta a szöget, mon ami, azonban az orosz ábécé szerint, ahol a B a V-t, a P pedig az R-et jelöli.
-Ugye nem várta el tőlem, hogy...erre rájöjjek? Nem tudok oroszul.
- Én sem, Hastings. Ezért vettem meg azt a könyvecskét - és ajánlottam az ön figyelmébe. Sóhajtott egyet:
- Figyelemreméltó asszony. Van egy olyan érzésem, barátom - méghozzá felettébb határozott érzésem -, hogy még viszontlátom egyszer. Csak az a kérdés, hogy hol!




VÉGE



 
 
0 komment , kategória:  °°Poirot bravúrjai  
Nyári tájkép
  2013-09-17 09:08:59, kedd
 
 


 
 
0 komment , kategória:  Szép képek  
Őszi táj patakkal és híddal
  2013-09-17 09:07:07, kedd
 
 


 
 
0 komment , kategória:  Szép képek  
Őszi tájkép
  2013-09-17 09:05:19, kedd
 
 


 
 
0 komment , kategória:  Szép képek  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 11 
2013.08 2013. Szeptember 2013.10
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
30 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 11 db bejegyzés
e év: 163 db bejegyzés
Összes: 1758 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 63
  • e Hét: 63
  • e Hónap: 4213
  • e Év: 93271
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.