|
 1/2 oldal 
|
Bejegyzések száma: 10
|
|
|
|
|
|
2014-10-02 21:22:12, csütörtök
|
| |
| |
belülről vad volt, szelidíthetetlen: ...vagyon és társadalmi rang nem volt igazán értékes számára, s ebből a belső kötetlenségből, ebből a szabadságigényből, mely lényének és természetének igazi tartalma volt, nem akart reákölteni semmit a világra... Büszkesége is másféle volt, mint azoké, akik rangjukra, származásukra, vagyonukra, társadalmi helyzetükre vagy valamilyen sajátos és egyéni képességükre büszkék. ...büszke volt arra a nemes vadságra, mely szívében és idegeiben élt, mint valamilyen méreg és örökség. ...belül szuverén volt, s ez nagyon ritka már... Nem lehetett megsérteni, nem lehetett olyan helyzet elé állítani, amelytől meghőköl, nem bírta el a korlátozást, semmilyen értelemben. ...ismerte belső, emberi rangjának felelősségét.
A szenvedélyt hozta és a gőgöt, a feltétlen érzések szuverén öntudatát. Nem láttam embert azóta sem, aki olyan teljesen tudott volna felelni mindarra, amit a világ és az élet ad: a zenére, egy sétára a hajnali erdőben, egy virág színére és illatára, egy ember értelmes és helyes szavára. Senki nem tudott olyan teljesen megérinteni egy nemes szövetet, egy állatot... nem ismertem senkit, aki úgy tudott volna örülni az élet közönséges ajándékainak, mint ez a nő: emberek és állatok, csillagok és könyvek, minden érdekelte, de nem nagyképűen, nem kékharisnyás szakértelemmel, hanem a világra született teremtmény elfogulatlan örömével közeledett mindenhez, amit az élet adni és mutatni tud. mintha személy szerint lenne köze a világ minden tüneményéhez. ...S ebben az elfogulatlan közelségben alázat is volt, mintha állandóan érezné, hogy nagy kegy és kegyelem az élet.
Márai Sándor 
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Szép írások |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2014-10-02 21:14:29, csütörtök
|
| |
| |
Egy napon eljön az életedbe a vágy, hogy megismerjed ezt a pusztító szenvedélyt. Tudod, mikor az ember már nem akar semmit megtartani magának, nem akar egészségesebb, nyugodtabb, kielégültebb lenni egy szerelemtől, hanem lenni akar, teljesen, a pusztulás árán is. Később jön ez, sokan nem ismerik meg ezt az érzést, soha...
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Szép írások |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2014-10-02 21:10:31, csütörtök
|
| |
| |
Október
Emlékszem egy októbere, mikor a német erdőben éltem, tölgyek és vezérigazgatók között, egy szállodában, ahol mindent villanyos erő hajtott, vadásznak öltözött pincérek lesték a vendégek óhajait, s Rübezahl, mint régimódi házigazda, minden délután kilépett az erdőből, megállt a szálloda bejáratával szemközt, a napsütötte tisztáson, aggódó pillantással szemlét tartott a pázsit és a felhők között; majd komoran és kissé nevetségesen eltűnt a szarvasetető irányában.
Ez az október minden más októbertől különbözött. Fiatal voltam és igényes. A szállodában már fűtöttek. Este a társalgó kandallója előtt ültem, szmokingban és escarpinben, könyvvel kezemben, s úgy éreztem magam, mint lord Byron, mielőtt elment meghalni a görög szabadságért. Abban az időben én is hajlandó lettem volna elindulni és meghalni, esetleg csak egyszerű levélbeli hívásra, valamilyen idegen ügyért, érthetetlen szabadságért. Sejtettem, hogy minden összetartozik. Minden reggel azzal az érzéssel léptem a szállodai SZOBA ablakához, hogy szerepem van a világban, a feladatom feltűnés nélkül, tapintattal, de kegyetlen következetességgel kell majd elvégeznem. Gyanítottam, hogy sietnem kell, mert nem élek soká; de ezt a távoli, kissé bizonytalan időpontot mindenesetre száz éven túl képzeltem. Óriási fák között éltem, valószínűtlen hegyóriások között, valamilyen sugárzó és illetlen fényűzésben, mely nem illett társadalmi helyzetemhez, nem illett anyagi viszonyaimhoz, de csodálatosan megfelelt igényemnek, mellyel az élet felé fordultam. Mindehhez október volt, kevés köd, kevés napsütés, az életnek az a meleg, kissé színházias félhomálya, mely múlhatatlanul színészkedésre késztet fiatal embereket. Mire az ember hozzáöregszik az évszakokhoz, mintegy kitanulja világításukat, esélyeiket, szépségüket és veszélyeiket, már nem érzi díszletnek a világot. A valóság érdekli, mely olyan más, olyan meglepő s oly független szándékainktól! Ifjúságom e pillanata számára az október egyetlen naplemente volt, tele német irodalommal, általános szabadságvággyal, öntudatlan dandyzmussal, melyben oly nyugodtan és természetesen mozogtam, mint egy színész a színpadon, élete egyik jelentős szerepében.
A szálloda nagyon finom volt, s természetesen a hozzávaló október is finom volt, mintha az igazgatóság mindent elkövetne, hogy jó minőségű évszakot nyújtson elkényeztetett vendégeinek. Időnként köd szitált, ahogy illik. A golfmező pázsitja halványsárga volt; de senki nem golfozott, mert a németek, s mi, többiek, közép-európai vendégek, nem tudunk golfozni. Ebéd után a szálló bejárata előtt hevertünk, fekvőszékekben, sportszerűen marcona, kötött ingekben, s arcuknak a napfény felé fordítottuk, mely oly gyöngéd volt e hetekben, mint egy öregedő férfi érzése, mellyel egykori vetélytársaira és szerelmeseire gondol. Senki nem akart semmit. Az erdőnek olyan szaga volt, mint egy régi, nemes fából faragott ruhásszekrénynek. A tisztásra néha kilépett egy őz vagy egy öregedő moziszínésznő. Volt valami századon kívüli ez októberben. Soha nem éltem ilyen választékosan: az október sugártörésének oldatában lebegtünk, s csaknem jambusokban szóltunk a pincérhez. A világ elegáns volt és illatos. De néhány nappal később leesett az első hó, és kitört a Spartacus-forradalom. Akkor mind hazautaztunk, őzek, vezérigazgatók, finom költők: az ünnepélynek vége volt, új évszak kezdődött, Berlinbe érve, a gépkocsi ablakából láttam egy embert, amint a sárban feküdt, s nyakából vér szivárgott.
Erre az októberre emlékszem most. Soha többé nem éltem meg ilyen finom októbert. Mintha népszerűsítették volna e nemes hónapot. Magamra öltöm puha anyagát, mint valamilyen átmeneti konfekcióöltönyt, várakozás nélkül szemlélem a táj tárlatát, közönyösen járok színes és kopott díszletei között. Az emberről lassan lekopik minden hazugság, így a világfájdalom is. Marad a fájdalom és a világ. Márai Sándor
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Szép írások |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2014-10-02 21:03:35, csütörtök
|
| |
| |
Az igazán nagy dolgok az apró rezdülésekben érhetők tetten. Mennyivel szegényebb a tenger végtelen felszíne, ha nem fodrozzák hullámok, mennyivel egyhangúbb a kék ég, ha nem csipkézik apró felhők, és milyen halott az erdő is, ha a fák ágain nem fészkelnek madarak, a fűben nem nyüzsögnek parányi bogarak. Ilyen a lélek is: ha nem figyelünk az alig észrevehető, apró örömökre, az élet szépségének legjavát veszthetjük el.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Szép írások |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2014-10-02 20:11:16, csütörtök
|
| |
| |
Minden ember élete út önmagához, egy út kipróbálása, egy ösvény megsejtése. Egyetlen ember sem volt soha teljesen önmaga, ám mindenki törekszik rá, hogy az legyen: valaki homályosan, valaki világosabban, mindenki a maga módján. Minden ember élete végéig magával hordozza születése maradékait, egy ősvilág iszapját és tojáshéját. Egyesek soha sem lesznek emberek: békák, gyíkok, hangyák maradnak. Mások felül emberek, alul halak. De mindnyájan a természet próbálkozásai az ember felé. És mindenyájuknak közös az eredete, az anyja; mindenyájan ugyanabból a mélységből jövünk és mindnyájan ennek a mélységnek a kísérleteként és kölykeként törekszünk saját célunk felé. Megértjük egymást, ám megfejteni csak önmagunkat tudjuk
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Szép írások |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2014-10-02 18:27:23, csütörtök
|
| |
| |
Mahatma Gandhi
eredeti nevén Mohandász Karamcsand Gandhi, indiai jogász és politikus
1869. október 2. 1948. január 30.
Képzelj magad elé egy magányos bölcset, amint egy sötét úton sétál végig pirkadat előtt, és a kezében tartott lámpással utat mutat embertársainak! Az efféle bölcsek, a világosság hordozói csak azt az utat mutathatják meg neked, amelyet hajlandó vagy követni. Ha letérnek az útról, követőik is irányt tévesztenek. Ha te lennél ez a bölcs, vajon képes lennél-e példáddal utat mutatni az embereknek?
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Szép írások |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2014-10-02 18:23:24, csütörtök
|
| |
| |
Szép Ernő
magyar költő és író
1884. június 30 1953 október 2.
A világon nincs tökéletes öröm, de tökéletes szomorúság sincsen, mert a legnagyobb szomorúságban is sóhajt az ember, és a sóhaj kellemes. Hálás vagyok a természetnek a sóhajért és sajnálom, hogy nem tudom, hányat sóhajtottam egész életemben. Szeretném megolvasni, és mindet külön megköszönni a jó istennek. A mély sóhajhoz föl kell emelni a fejünket, talán azért, hogy meglássuk az eget.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Szép írások |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2014-10-02 18:12:02, csütörtök
|
| |
| |
A legmocskosabb dolog az életben a vége. Vagyis, kemény egy dolog. Elveszi egy csomó idődet és mit kapsz a végén? Belehalsz. Ez lenne a jutalom?A halál a bónusz?vagy mi? Azt hiszem, hogy pont fordítva működik ez az egész.. meghalni kéne először - letudni rögtön. Aztán jönne az öregek otthona. Ha már eleget fiatalodtál, akkor onnan kirúgnak. Kapsz egy aranyórát. Dolgozni mész. Ledolgozol negyven évet, amíg végre elég fiatal vagy ahhoz, hogy visszavonulhass és élvezd az életet. Bulizol, kipróbálsz ezt-azt. Közben felkészülsz az iskolákra - egyetem, középiskola, majd az általános. Utána kis kölyök leszel és annyit játszol, amennyi csak beléd fér.
Nincsen felelősség egyáltalán a válladon. Aztán bebújsz egy kellemes, meleg helyre, ahol lebegve töltöd az utolsó kilenc hónapodat és alaposan kipihened magad.
Végül pedig egy hatalmas, eksztatikus orgazmusban kimúlsz a világból..
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Szép írások |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2014-10-02 18:06:31, csütörtök
|
| |
| |
Egy lány megkérdezte a pasiját,hogy csinos-e.A fiú azt
mondta,nem.
A lány megkérdezte,hogy szeretne-e vele örökké élni?
A fiú azt mondta,nem.Megkérdezte,ha ő elmenne akkor sírna?
A fiú azt válaszolta,nem.Eleget hallott,ezért elment
könnyek csorogtak le az arcán,de hirtelen a fiú elkapta a
lányt és azt mondta:te nem csinos vagy ,hanem gyönyörű,nem
szeretnék veled lenni örökké,hanem veled akarok lenni
örökké,ha elmennél nem sírnék ,hanem meghalnék!
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Szép írások |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2014-10-02 17:57:14, csütörtök
|
| |
| |
Ha veszítettél már el valakit, tudod, hogy a vesztés pillanatában szeretted a legjobban és a legigazabban. Amikor szembesültél azzal, hogy ,,nincs". Amikor a sors letépi rólunk azt, akit szeretünk, s ott maradunk kifosztva, egyedül - a hiányban döbbenünk rá..., mennyire szerettük. Utólag. És jönnek az emlékek: a közönyös hétköznapok, a szürke reggelek, a fáradt fölkelések, a rosszkedvű morgások, veszekedések, összezördülések, a kellemetlen esték, amikor nem történt semmi, csak ültetek egymás mellett, üresen - a hiány fájdalmas érzésével visszanézve villámfényben látod meg a múltadat, s azt kiáltod:- Milyen hülye voltam! Nem láttam, milyen kincset szórok szét minden percben és órában!... Bár akkor tudtam volna, amit most tudok: hogy ajándék volt vele az élet! Bár visszatérhetne, akár csak egyetlen percre is! Másképp szólnék hozzá? Másképp látnám, másképp ölelném... És elmondanám neki azt, hogy... Mit is?... Amit nem lehet elmondani |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Szép írások |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
1/2 oldal
|
Bejegyzések száma: 10
|
|
|
|
2014. Október
| | |
|
|
| ma: |
0 db bejegyzés |
| e hónap: |
274 db bejegyzés |
| e év: |
3482 db bejegyzés |
| Összes: |
16396 db bejegyzés |
|
|
|
| |
- Ma: 1581
- e Hét: 4657
- e Hónap: 7999
- e Év: 60707
|
|
|
Offline
