Belépés
scorpionsrose.blog.xfree.hu
Ne a felületből ítélj! Próbálj a dolgok mögé látni! Várady Gaby
1968.11.07
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/9 oldal   Bejegyzések száma: 83 
Ez felháborító!!!
  2014-11-25 19:21:53, kedd
 
 


A képen látható történet egy általános iskolai második osztályos ERKÖLCSTAN tankönyvben olvasható tananyag.









 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Kukucs!
  2014-11-25 19:15:31, kedd
 
 








 
 
0 komment , kategória:  HUMOR-VILÁG-MOSOLY  
Nagycsalád
  2014-11-25 19:11:29, kedd
 
 








 
 
0 komment , kategória:  ××-Ez állati  
Nagycsalád
  2014-11-25 19:10:24, kedd
 
 








 
 
0 komment , kategória:  ××-Ez állati  
Így jövénk ki, mink s a marhák
  2014-11-24 14:22:01, hétfő
 
 


Hát tudják, az úgy volt, hogy egy napon kezdték összeszedni a németek a
marhát. Annyit mondtak hozzá, hogy háború van. Sajnos mink odahaza ezt a
háborút erőst későn vettük észre. Csak akkor, midőn a németek már ott álltak az
udvarunkon, s szemükkel a pajtát keresték. S már akkor késő volt, hogy tegyünk
ellene.
Pedig csak két német katona volt ott, s azokból is az egyik öregecske. De
velük jött a bíró s két csendőr is. A németek rámentek a pajtára, a bíró meg odajött
volt apámhoz. A két csendőr pedig úgy állt az udvaron, mint aki betévedt
valamiképpen, s most röstelli a tévedését.
Mink a szénával vesződtünk, amikor a bíró apám előtt megállt.
- Adjon Isten! - kezdte el.
- Ránk férne - felelte apám dolog közben.
- Eljövénk - sóhajtott a bíró.
- Ragya is jár olykor, meg jégverés is - vigasztalta apám.
- Ez most jégverés - vallotta be a bíró -, ha nem rosszabb.
Erre már apám is letette a villát.
- Tán nem?
- Vaj igen - mondta a bíró -, viszik a marhát!
- Kicsodák? - hökkent meg apám is ezen.
- Hát a németek!
- Tán nincs elég nekik?
- Úgy látszik.
Hallgattak egy ideig, de apám arca igen megráncosodott, és hol a csendőrökre
nézett, hol a pajta felé, amelyik elnyelte volt a két németet.
- Elsuvaszthattuk volna az erdők közé - vélte apám rosszallólag.
- Ha idejében tudjuk - így a bíró.
- Aztán mit fizetnek?
- Papirost.
Nem árulom el magiknak, hogy mit felelt erre apám, mert az nagyon csúnya
volt. Az egyik csendőr meg is fordult ott az udvaron.
- Csöndesebben, hé - intette rendre apámat szigorúan -, mert meghallják a
németek!
- Hát aztán! - vörösödött bele apám a haragba. - Hadd lám azt a németet!
Hadd mondjam szemibe! - s igen harciasan nézett a pajta felé. Meg is jelent ott az
ajtóban abban a percben az egyik tulkunk feje. - Nem rád gondoltam - kért apám
gyorsan bocsánatot a tuloktól, s még mondott volna talán egyebet is, de ekkor újra
megszólalt a bíró:
- Aztán van ám egyéb is - kezdte -, hajcsárokat is visznek.
- Vigyenek - rántotta meg apám a vállát -, de a tulkokat nem adom!
- Mégpedig a fiára esett a sor - folytatta a bíró.
Ettől már apám is megijedt.
- Kire?
- Erre ni! - mondotta a bíró, s reám mutatott. - Itt a behívó!
S azzal meglobogtatott egy cédulát apám orra előtt.
Ekkor már kint volt mind a két tulok az udvaron, s velük együtt a két német
is. Az öregebbik, egy olyan száraz, sovány képű, odajött hozzánk.
- Hol az ember? - kérdezte magyarul.
- Itt - mondotta a bíró, s reám mutatott.
Az öreg végigmustrált tetőtől talpig, majd hümmögött, és elővett a zsebéből
valami papirosokat.
- Itt megfan írás a marhákról - mondotta és átnyújtott valamit apámnak. -
Fogja! - de apám nem fogta, csak állt feketén. - Fogja, na!
- Fogja a bánat! - mondotta apám, azzal megfordult, fölkapta a villát, s úgy
bevágta a széna közé, mintha csupa németet látott volna ott.
A csendőrök összenéztek, a bíró csóválta a fejét, a német meg állt, hol apámat
nézte, hol engem, és vonogatta a vállát.
- Nem tehetem róla, ha háború megfan. Nem én csinálta. - A cédulákat
odaadta a bírónak, majd felém fordult, kezében egy kicsi fekete könyvvel meg egy
plajbásszal. - Mi neked neved?
- Árva Gergő - mondottam.
- Mi megfagy?
- Székely.
- Azt kérdem, mi fan neked foglalkozás?
Gondolkoztam kicsit ezen, nehogy hazudjam neki, aztán kivágtam azt is:
- Legíny!
- Hehehe - vigyorgott fogatlan szájával a német. - Az nem fan foglalkozás!
- Magának elhiszem, hogy nem - feleltem vissza -, de nekem még igen!
Sértődötten düllesztette ki göthös mellét a rozoga ember, valamit jegyze a kis
könyvbe, aztán rám parancsol:
- Pásztor megfagy! Most pedig katona!
Azzal elfordult tőlem nagy mérgesen. Társa már terelte ki a tulkokat a kapun,
apám pedig levette fejéről a kalapot, és a homlokát dörzsölte. Anyám akkor sirült
ki nagy ijedten a konyhából.
- Mi van itten? - kérdezte, s hol a tulkok után nézett, hol meg reánk.
- Sorozás - mondotta a bíró szigorúan, aztán reám nézett.
- Te pedig déli tizenkét órára légy a községházán háromnapi élelemmel és
váltóruhával! Na, adjon Isten minden jót!
Azzal már mentek is a tulkok után. A két csendőr szégyenkezve kullogott
mögöttük, mi pedig ott maradtunk hárman az udvaron, apám, anyám, meg én. Hát
így léptünk bé ebbe a háborúba, lássák. Én meg a tulkok.
Búcsúzásul azt mondotta apám:
- Na, Gergő, aztán a tulkokra ügyelj! S ahol lűnek, oda te ne menjél!
Anyám szipogva állt a tornácon, még egy darab kolbászt dugott gyorsan a
tarisznyámba a szalonna mellé, s ettől majd' könnyes lett az én szemem is, mert
tudtam, hogyan féltette tőlünk karácsony óta azt a kicsike kolbászt.
- Ügyelj magadra, édes egy fiam, s vezéreljen vissza a jó Isten!
- Hát rajtam nem is múlik - feleltem vissza, aztán megöleltem szegénykét.
Ettől újra elővette a sírás, nem győzte köténnyel a szemit.
- Aztán mutasd meg nekik, hogy székely vagy! - kuruckodott apám nagy
mérgesen, hogy ne láthassam rajta az érzékenyülést. S amikor kezet fogtunk, még
ezt mondta: - Aztán, essen belé a suly, ha a tulkok odavesznek, az se baj! Értesz
engem, Gergő?
- Értem, apám - feleltem, és összeszorult a torkom a meghatottságtól.
Hát így indultam én el hazulról, lássák. A községházán már vártak ketten a
faluból: Küs-Deák Pista a fölvégről, meg Templomos Áron, a nazarénus. Tarisznya
volt, meg bot mind a kettőnél. Aztán elindultunk. A falu végiben vártak a barmok
meg a németek.
Tereltük az állatokat az úton, s hallgattunk jó sokáig. A németek mögöttünk
jöttek szekeren. Hárman voltak, s az öreg. Korsó is volt köztük a szénában, s
kortyoltak belőle szaporán. De minket nem kínáltak meg egyszer sem.
Nem volt beszélős kedvünk. De aztán egy idő múltával mégiscsak megszólalt
Küs-Deák Pista:
- Fene a torkukat!
- Mi, te? - ijedt föl a nazarénus.
- Mink is ihatnánk!
- Krisztus Urunk is szenvedett - sóhajtott megadóan a szent ember.
- Az akkor vót - morgott Pista.
Ebben én is igazat adtam neki, s így az első vendéglőnél megkötöttük a
kereket.
- Mi az? Mi az? - riadozott mögöttünk a vezérnémet, amikor látta, hogy
megállunk.
- Korcsma - felelte kurtán Küs-Deák Pista.
Aztán nem is néztünk rájuk többet, hanem bementünk. A három liter egyből
az asztalunkra termett.
- Erőt, egészséget! - emelte föl Pista a poharát.
- Áldást, békességet! - ájtatatoskodott a nazarénus.
- S jó hazatérést a marhákkal együtt! - mondottam ki én is a gondolatomat.
Felinél se jártunk, s csak jöttek be a németek is. De nem elölről, mint mi,
hanem a hátulsó ajtón, a lakás felől. S velük a vendéglős is, meg a felesége. A mi
keszeg öregünk vitte a szót:
- Minden marha tíz liter bor! Nincs bor, nincs marha! Vagyok értve?
- Jó-jó, lelkem, hát üljenek csak le, üljenek csak le! - lelkendezett a
vendéglősné, s még friss terítőt is húzott az asztalukra. - Süssek egy kis csirkét?
Vagy egy kis jó kolbászt?
- Kolbász is, csirke is! - dirigálta a német.
Mink csak összenéztünk.
- Igyunk! - morogta Küs-Deák Pista keserűen. - Bezzeg nekünk nem sütnek
semmit, pedig mink vagyunk idehaza, s nem ezek.
S ittunk.
Aztán egy idő múlva begurított a vendéglős egy hordót. Odagurította a
németek asztalához.
- Ötven liter - mondotta nyögve, és törülgette arcáról az izzadságot.
A sovány német harciasan kapta föl a fejét.
- Hat marha van neked istállóban! Nem öt!
- Gondoltam... talán ennyi is elég... - nyögte a korcsmáros.
- Semmi gondolom! Hat marha, hatvan liter! Nem zsidó megvagyunk, hogy
alkuszni lehet!
Megint csak összenéztünk, s megint csak ittunk.
Aztán behozott a korcsmáros egy fonott korsót.
- Ide tegyed! - rendelkezett a német, s a korsó az asztalra került.
Inni kezdtek. Később jött a sült kolbász, utána a csirke. Mi csak néztünk.
- Akadna a torkotokon! - morogta Küs-Deák Pista.
- Úgy látszik, ez a háború - sóhajtotta a nazarénus.
Már végefelé jártunk a borunknak, s akkor a németek énekelni kezdtek valami
olyan lagymatag német éneket. Ettől egyszerre elöntött a forróság, s öklömmel az
asztalra csaptam.
- De az istállóját neki! Itt csak mink danolunk!
S azzal el is kezdtem torkom szakadtából, hogy ,,Most mennek a székelyek, a
huszonegy évesek, bé Németország felé!". Pista is belebődült nyomban, s még a
nazarénus is hangot eresztett, úgyhogy a németeknek ott a túlsó asztalnál elakadt a
szavuk, s csak pislogtak ránk, mint a béka. Mikor pedig odaértünk, hogy
,,sirathatsz már galambom", akkor csak kirúgta maga alól a széket az ösztövér
sógor odaát, s elkezdett kiabálni:
- Ide gyertek! Magyar nóta, magyar szív, ide gyertek! Én parancsolom,
törzsőrmester Siegfried Magermilch! Ide jönni, mind! Én vagyom törzsőrmester, ti
vagyom soldat! Parancs, befehl, ide ülsz! Iszolsz!
Hát odaültünk. Aztán ittunk. De még nem szóltunk egy szót se, csak amikor
azt kívánta tőlünk a törzsőrmester Siegfried Magermilch, hogy énekeljünk neki
valami székely nótát.
- Mertén így szeretni székely nóta, úgy szeretni székely!
- Német-e maga, vagy nem? - horkan föl erre Küs-Deák Pista veres
ábrázattal.
- Én megfagyom német - ütögette önérzetesen sovány mellét a mi
törzsőrmesterünk. - Én megfagyom szász, Hermannstadtból bele! Szász!
- Hát ha szász - mondotta ki Pista az ítéletet -, akkor szeresse a szász nótát, s
ne a székelyt! Azt csak nekünk van jussunk szeretni, érti-e? Nekünk!
Azzal megdöngette ő is a maga mellét, de úgy, hogy az aztán döngött. A mi
törzsőrmesterünk csak hebegett egy ideig utána. A másik három német meg
bámult, mint a borjú, hol reánk, hol a gazdájára, mert aligha értett egy is közülük
valamit abból, ami történt.
- Én szeretem székelyt - dadogta Magermilch -, iszom székely szabadság
reá, hoch, heil!
S ivott.
- Hoch! Heil! - rikoltozták kórusban a kamerádok, s ittak ők is. A
nazarénusnak már mozdult a keze a pohár után, de Küs-Deák Pista ökle lecsapott
az asztalra.
- Állj! - mondotta. - Nekem az a szabadság nem kell, amire maga iszik!
- Hát mi kell teneked, mi? - ijedt meg Magermilch úr.
- Amire én iszom - felelte Küs-Deák, azzal fogta a poharát, fölállt, s így
szólott ünnepélyesen: - Éljen a székely szabadság! S hogy úgy gyűjjék el, ahogyan
mink szeretnénk!
Erre már én is fölálltam, s a nazarénus is. Egyből kiittuk a poharunkat. Az
egyik sógor pedig, egy kövér ábrázatú, veres hajú fickó elordította magát nagy
lelkesen, hogy ,,Hoch!", s erre aztán ordított a többi is.
Utána csönd lett, s a csöndben egyszerre csak megkérdezte nagy pislogva a
törzsőrmesterünk, hogy miféle szabadság is az, amire mi ittunk. Erre aztán Küs-
Deák meg is felelt nyomban:
- Tudja, az olyan, hogy aki nem idevalósi, az kimenjen innen, s helyibe ne
gyűjjék más senki!
- Kire te gondolsz? - kérdezte gyanakodva a fogatlan szász, és kezdett az
arca elszigorodni.
De Küs-Deák Pistának is megtért az esze, mert csavart egyet a beszéden:
- Én csak a Szentírásra, tudja-é, ahol az vagyon megírva, hogy a
gonoszoknak takarodniok kell, mert addig nem lészen Mennyeknek Országa
semmiképpen.
- S kik a gonoszok? - firtatta tovább a szász.
- Akik gonoszságokat cselekszenek - hirdette Pista.
- S mi németek, mit gondolsz, mit cselekszünk? - szögezte a kérdést nyíltan
Küs-Deáknak.
- Azt maguk tudják - felelte az kurtán, s többet nem akart mondani erről.
Erre a nazarénust kezdte vallatni a törzsőrmester:
- Te is nem szereted minket?
A szent ember ráemelte szelíd szemeit, kicsit gondolkozott, aztán ezt mondta:
- Krisztus Jézus még a sátánt is szerette, törzsőrmester úr, s én az ő
tanítványa vagyok.
- Hát én sátán megvagyok?! - csapott öklével az asztalra Magermilch úr,
hogy nehány pohár földőlt, s a bor végigcsurgott köztünk az asztalon, mint egy
hadüzenet. A három német fölütötte a fejét, s bár egy szót sem értettek az egészből,
harciasan néztek a nazarénusra. Láttam, hogy Küs-Deák lassan a zsebihez nyúlt, s
megtapogatta a bicskáját. Egyszerre én is úgy éreztem, hogy vér nélkül nem múlik
el a nap.
Pedig anélkül múlott el. Mert a nazarénus ránézett a törzsőrmesterre, és
rosszallólag megcsóválta a fejét.
- Ejnye-bejnye - mondotta -, hogyan képzelhetné egyikünk is magáról, hogy
akár Krisztus Jézus legyen, akár a sátán, mikor mindanynyian csak gyarló és
halandó emberek vagyunk, akik szenvedni jöttünk erre a világra.
Olyan szépen és szomorúan mondotta ezeket Templomos Áron, hogy a
szásznak megkönnyesedett egyből a szeme, és kinyújtott kezével megölelte az
asztal fölött a nazarénus fekete fejét.
- Bruder, bruder - nyöszörögte -, én csak egy szegény szász ember vagyom,
de úgy szeretem mindenki, német, magyar, román, nekem mindegy, hogy ki-mi,
csak mi nyerjük meg a háború, s legyünk úr ezen a földön! Deutschland über alles!
Szervusz, bruder!
Ittak, én meg a békesség örömére nekieresztettem a hangomat, hogy ,,Most
mennek a székelyek!". S alig telt bele tíz perc, már a németek is velünk énekelték,
hogy a nadrágszíjuk repedt meg belé. Félóra múltával már Küs-Deák Pista a
törzsőrmesterünk hátát veregette, s azzal biztatta szegényt, hogy még egészen jó
székely válhatna belőle is, ha megemberelné magát egy keveset.
Javában székelyesítettük a német hadsereget, mikor egyszerre csak kinyílott
az ajtó, s bejött rajta egy öregember. Kicsit állott az ajtóban, s nézett minket, aztán
megemberelte magát, s odajött. Levette fejéről a kalapot, s fehér hajával úgy állt
előttünk, mint egy szomorú próféta.
- Katona urak - szólalt meg kérlelő hangon -, meginstálnám szépen, terelnék
odébb a marhákat, mert mind csúffá tapossák a répaföldemet. S biza kár a sok szép
répáért, instálom...
Még bé sem fejezhette egészen, már lecsapott a Magermilch törzsőrmester úr
ökle az asztalra.
- Mit maga beszél! Mit maga gondol! Mi vagyunk wehrmacht! Német
katona! Mi háborúz magáért! Maga mit csinál? Ül otthon! Répát is sajnál! De mi
vérez? Mars ki! Mind répát megeszi marha! Jól teszi marha! Német marha!
Katonamarha! Én maga főbe lő! Mars ki!
Az öregember döbbenve állt fehér hajával a részeg ember előtt. Aztán
kiegyenesedett, föltette fejére a kalapot, s köpött egyet.
- Azt hittem, emberek ülnek idebent - mondotta száraz hangon, azzal
megfordult és kiment.
- Megálljad! - ordította képéből kikelve a szász. - Megálljad! Azt mondtad,
nem ember? Hát nem ember! Német ember! Több, mint ember! Minden föld
tartozik német ember! Minden répa német répa! Megálljad! Te vagy nem ember!
Te vagy disznó, igen! Megálljad te csak!
Hát nem állt meg az öreg, hanem elment. S ahogy az ajtó becsukódott
mögötte, mi is összenéztünk hárman. S akármilyen részegek is voltunk azelőtt,
abban a szempillantásban színjózanok lettünk. Fölálltunk.
- Fizetünk - fordult Küs-Deák Pista a söntés felé.
- Semmi fizetsz! Itt maradsz! - kommandírozott részegen a szász. - Hadd
egye marha a répa neki! Wehrmachtmarha eszi wehrmachtrépa. Megmutatsz sok
büdös, hogy vagy német katona! Itt maradsz!
De hiába istentelenkedett, mi nem mutattunk meg semmit, hanem kifizettük a
három liter borunkat és mentünk. A marhák valóban ott uralkodtak a répaföldön,
úgy éppen, mint a mi németjeink a vendéglőben bent. Sietve tereltük őket vissza az
útra. A prófétaábrázatú öregember az árokparton ült, és nézett felénk nagy
szomorúan. Odamentünk hozzá.
- Megkövetjük öregapám - mondottam neki -, biza hibáztunk, s nagy kár lett
belőle.
- Megérdemeljük, hogy lesújtson ránk az Isten - szólott csöndesen a
nazarénus is.
- Hibásak vagyunk, na - vallotta be nyögve Küs-Deák Pista. - Mink vagyunk
hibásak hárman. Egyikünk a marhákkal kellett vón maradjon!
Az öregember sorra megnézett mind a hármunkat, aztán legyintett
szomorúan.
- Sohase keressétek ki a hibás, ha egyszer már megvagyon a kár. Csak
növelitek a bajt vele.
Állottunk előtte, mint a bűnösök, lehajtott fejjel, s nem volt mit szóljunk. A
vendéglőből kihallatszott a németek részeg kornyikálása éktelen csúful. A
vénember meghordozta rajtunk újra a szemét.
- Azokhoz tartoztok?
- Mink-e? - riadt föl Küs-Deák Pista. - Mink osztán nem!
- Hát?
- Csak bésoroltak.
- Ezek?
- A bíró meg a csöndérek.
Az öreg sóhajtott és bólogatott nehányat szomorúan.
- Eladák Józsefet is az ő testvérei.
Többet nem szólott. Mi meg terelni kezdtük a marhákat, nehogy újra kárt
tehessenek. Szótlanul haladtunk mögöttük. Este volt már, a nap beszállt a Hargita
mögé. Szomorú este volt, a kukoricaföldeket szellő zizegtette, s nagyon cirpeltek
szerte a tücskök.
Odébb egy nagy, kopasz tarlót találtunk, s fölhajtottuk reá a marhákat
éjszakázni. Leültünk magunk is egy vackorfa alá, elővettük tarisznyánkból a
hazait, s szótlanul falatozgattunk. Az otthoni kenyér íze megtöltötte szomorúsággal
a szánkat, s kilopta belőle a szót.
Később a csillagok is följöttek, s baglyok kezdtek keringeni a tarlók fölött.
Egyszerre csak rándult egyet Küs-Deák Pista, fölült, s így szólott:
- Megszökhetnénk most. Marhástul!
Magam is fölegyenesedtem erre, mert tetszett a gondolat.
- Neki a Hargitának! - adtam ki a jelszót. - Ott télig megleszünk, s addig
majd történik valami.
De ekkor megszólalt a nazarénus, aki legöregebb volt köztünk:
- Közel vagyunk - mondá -, holnap rajta lennének a falun megint, hogy
megnyomorítsák a mieinket.
Igaza volt, beláttuk mindjárt. Még ültünk egy keveset, s a csillagokat néztük,
ahogy békességet próbáltak alásugározni a földre. De éreztük, hogy nem sikerül
nekik ez a szándék.
Aztán aludni tértünk. Én megkerestem a tulkainkat, ott álltak azok is árván,
összedugott fővel a sok idegen marha között. Lehevertem elébük a búzatarlóra,
kalapomat az arcomba borítottam, hogy ne lepjen a harmat, s aludni próbáltam. Az
állatok csöndesen kérődztek fölöttem, és néha megszagoltak, hogy ott vagyok-e
még. Olyan volt a leheletük, mintha otthon aludtam volna a pajta jászlában.
Hajnalban törtek csak ránk a németek zörgő szekérrel, álmosan és részegen.
- Jösztök következő falu! - ordította felénk Magermilch törzsőrmester úr
dagadt arccal a menő szekérből. - Ott vagyunk rekvirálsz!
S zörögtek tovább. Kettő belőlük elnyúlva aludt a hordó mellett a szekér
derekában. A veres hajú bóbiskolva tartotta a gyeplőt, a törzsőrmester úr meg
kurjantozva suhogtatta ostorát a sovány lovak fölött. Így mentek a falu felé,
melynek tornya akkor tűnt elő nagy messzi a ködből, békésen és gyanútlanul.
- Így szekerez az ördög, boroshordóval, részegen - mondotta a nazarénus,
törülgetve szeméből az álom csipáját - faluról falura, így, mint ezek.
Azzal letérdelt a marhák között reggeli imához.
Meghajtottuk mi is a fejünket. Valahol messzi harangoztak. Éreztük, hogy a
nazarénusnak igaza van. Az ördög járja a mi falvainkat, s hiába harangoznak ellene
a népek.
De nem keserítem magikat tovább mindazzal a sok szomorúsággal, amit út
közben láttunk s éreztünk volt, míg odahagytuk rendre szép Székelyországot. Csak
két dolgot mondok még el erről az útról. Az egyik akkor történt, amikor a Maros
völgyén beértünk volt a havasok közé.
Elhagytuk már tova Maroshévizet is, amikor megszólalt mellettem a
nazarénus:
- Hát ha szökni akarunk, azt itt már lehetséges.
És ebben neki tökéletesen igaza is volt, mert amerre csak néztünk, erdő volt
mindenütt, s hegyek.
- Meg is tesszük - határozta el Küs-Deák Pista, s így nekem már nem is volt
mit mondanom.
A németek szekere ott döcögött mögöttünk, s igen rossz állapotban
kornyadozott rajta mind a négy, mert Maroshévizen megint nagy napjuk volt.
Amellett dolgot adott az út is, mert folytonosan robogtak rajta elé-hátra a katonai
motorkocsik, néha seregestül egymás nyomában, s legtöbbje nem is magyar volt,
hanem német. Meg is jegyezte egyszer Küs-Deák Pista nagy keserűségiben:
- Annyit futkosnak ezek a tokosok, hogy ennek már jó vége nem lehet.
Alig győztük a sok marhát minden percben megnyitni előttük, s úgy tele
lettünk magunk is porral, hogy még a fogunk között is homok csikorgott. Így aztán
még a delet se vártuk meg, hanem ahol az első alkalmatos tisztást megpillantottuk
az út fölött, nyomban föl is tereltük reá a marhákat. Meglátták ezt a lovak ott a
németek szekere előtt, s ők is megállottak.
- He? Hö? Mi az? - riadott föl a törzsőrmester úr.
Odamentem hozzá, hogy ha már szökni akarunk, legalább hiba ne essék a
szolgálat körül.
- Törzsőrmester úr, alássan kérünk engedélyt a pihentetéshez.
- Mi? - bámult rám veres szemeivel a szász. - Mit megmondasz?
- Fáradtak a marhák, s éhesek - jelentettem neki.
- Mink is, fiam, mink is - tért észre a gazdánk, azzal rázni kezdte a katonáit,
hogy ébredjenek föl.
A tisztás végiben egy jókora patak szaladt bele a Marosba, ott megitattuk a
marhákat. Aztán hagytuk, hogy legeljenek, mi meg a szekér köré gyülekeztünk
menázsiosztáshoz.
- Két napra marsferflégunk - mondotta Magermilch sógor, s odanyújtott
mindegyikünknek egy hosszúkás kenyeret.
- Hát a kóbász? - riadozott Küs-Deák Pista. - Meg a sajt meg a dohány meg
mifene?
Láttuk ugyanis, amikor Maroshévizen fölrakták a sok holmit a szekérbe.
- Mi? - mordult reánk veres szemeivel a szász. - Az van katonának, nem
civilnek!
- Hát mink mik vagyunk? - kérdezte Küs-Deák.
- Civil.
- Biztos ez?
- Amit én megmond, az biztos - önérzeteskedett Magermilch úr.
- Akkor jó - felelte nyomatékkal Küs-Deák, azzal felénk fordult. - Gyertek!
Csak ezt akartam tudni.
Elhúzódtunk a patak partjára a kenyerünkkel. Nem szóltunk róla, de tudtuk
mind a hárman, hogy mi következik arra a napra. De azért csak úgy tettünk, mint
máskor. Küs-Deák Pista tüzet gyújtott, a nazarénus elimádkozta a délire valót, én
meg lesirültem a patakhoz, s megkerestem benne a halakot. Ki is szedtem a kövek
alól hamarosan egy féltucatra valót, s azt megsütöttük ügyesen a kenyér mellé.
Még volt egy kis szalonnánk is zsírozónak, s így jól belaktunk civil létünkre is.
Aztán elnyúltunk a gyepen, szemünkre húztuk a kalapot, s aludtunk.
Arra ébredtünk, hogy valaki ordít. Hát Magermilch úr állott előttünk, s
ugyancsak vezérkedett.
- Fölkelni! Indulni! Egy-kettő!
- Maga minek kiabál? - könyökölt föl Küs-Deák Pista hirtelen.
- Én? - bámult reá a szász. - Maguknak, hogy keljenek föl!
- Az nem jó - mondotta Küs-Deák nyugodtan.
- Mért nem jó?
- Azért - felelte lassan és megfontoltan Pista -, mert eddig csak egyszer
kiabáltak reám ebben az életben, tudja-e, vásárkor egy kupec. S az is nyolcszáz
lejembe került akkor. Annyi volt ugyanis a kórházi költsége a kupecnek.
Magermilch csak pislogott, s nem értette el a mese magját.
- Én törzsőrmester, maga baka. Én ordít, te engedelmeskedsz!
- Hó - szólt reá Küs-Deák Pista -, tévedés! Mink nem vagyunk bakák, hanem
civilek. S ha én civil vagyok, akkor reám ne ordítson senki, még a magasságos
Úristen legszentségesebb törzsőrmestere sem, mert úgy megsújtom, hogy talicskán
tolják át a mezítlábos angyalok a másvilágra!
Azzal átfordult a másik oldalára, s arcára húzta újból a kalapot, mint akinek
semmi köze több a világhoz nincsen.
Hanem a mi törzsőrmesterünk az úgy megijedt ettől a világos beszédtől, hogy
csak hebegni tudott, mint a gutaütött vénasszonyok.
- Hogy?... Mi?... Hogy?...
- Ssst! - emelte föl az ujját óvatosságra intve a nazarénus. - Ez meg is teszi,
úgy vigyázzon ám!
- De hát mi... - suttogta ijedten Magermilch úr. - Estére kell legyél
Palotailva. Befehl!
- Akkor igyekezzék - szóltam én is közbe -, mert az még messzi van.
- De marha kell ott lenni! - magyarázta a jámbor.
- Azért mondom, hogy igyekezzék - tanácsoltam jóakarattal.
Egy darabig még nézett minket, de már kezdett elmérgesedni a képe.
- Ti szabotál? - kérdezte.
- Nem a - mondottam -, pihenünk.
- Dezertál? - fenyegetődzött tovább.
- Kuss! - mordult föl ekkor Küs-Deák Pista a kalap alatt. - Takarítsátok el
innet ezt a bakszászt! Aludni akarok!
De ez már sok volt a németünknek is. Rántott egyet a derékszíján,
megcsapkodta nehányszor a rajta fityegő üres pisztolytáskát, s úgy hergelt ránk,
mint a dühös kutya.
- Majd meglátsz ti, én mit csinál. Leszokni ti dezertálás, tudom.
Azzal ott hagyott bennünket nagy mérgesen. Visszament a szekérhez, s láttuk,
amint erősen magyarázott a katonáinak. Kettő közülük nyomban öltözködni
kezdett. Fölkötötték a derékszíjukat, vállukra vették a puskát, s aztán megindultak
felénk. A törzsőrmester olyan peckesen jött előttük, mint valami kimustrált vén
kakas.
- Még agyonlüvet, amennyi esze van - véltem, s megkerestem magam mellett
a botot, hadd legyen kezem ügyiben, ha kell.
- Isten keziben vagyunk mindannyian - jelentette ki ünnepélyesen
Templomos Áron, de azért láttam, ahogy megkereste a zsebit, alighanem a bicskája
után.
- Az is kell neki - mordult föl Küs-Deák Pista fenyegetőleg, és félkönyékre
emelkedett, hogy megnézze, mi készül.
Hát készült valami, azt a vak is láthatta. Mert egyenest odajöttek hozzánk,
aztán a két katona lecövekelte magát puskásan kétfelől, a törzsőrmester pedig kiállt
elénk nagy katonásan, aztán kihirdette:
- Verhaftet vagytok! Én titeket letartóztat!
Nézett reánk nagy büszkén, várta, hogy talán elsírjuk magunkat ijedtünkben.
De mi biza nem ijedtünk meg nagyon ettől, sőt: Küs-Deák még vissza is felelt
neki:
- Tűlem tehet, amit akar, de nekem békit hagyjon!
- Ha szökni próbálsz, katonák agyonlő! - harsogta a bakszász -, én pedig
hozok tinektek csendőr, aki állít hadbíróság eléje! Megtanít bennetek dezertíroz!
Mondott még valamit a maga nyelvin, de az már a katonákhoz szólott. Aztán
ott hagyott ötünket a patak mellett. Visszament a szekérhez, fölült reá, s elhajtatott.
Hevertünk egy ideig, a két katona meg állott kétfelől nagy szigorúan. Egyik
oldalon a kövér veres hajú, a másik oldalon pedig egy nyurga szőke. A veres
hajúnak olyan volt a kövér ábrázatja a sok szeplőtől, akár valami jóféle
pulykatojás.
Egyszer aztán rászólt Küs-Deák Pista a veresre:
- Hallod-e, komám, nem unalmas állni, mikor ülni is lehetne?
A pulykatojás megrángatta a vállait.
- Nix verstehen - mondotta jámborul.
- Mindenit a szőrös nyelvednek! - sóhajtott Küs-Deák, azzal megcsapkodta
maga mellett a földet. - Ülj le! Setzen!
- Ne, ne! - rázta fejét a német -, ich posten.
S csak állt tovább mellettünk.
- Csak kaphatnám kezem ügyébe a puskádat - morogta Küs-Deák -, mert
mindjárt megmutatnám, hogy mi vagy...
Aztán csak hevertünk, s azok meg álltak nagy puskásan kétfelől, mint akik a
világot vigyázzák.








Hát egyszerre csak fönt a tisztás fölső széliben megvadult egy tinó.
Alighanem rossz helyen szúrhatta egy bögöly, mert nagy iromodással jött lefele az
erdő széliről, s megriasztotta a többi állatot is. Éppen jókor jött ez, mert én csak
fölszöktem a földről, s kezdtem mutogatni nagy ijedelemmel az erdő felé.
- Né! Né, a medve! Hujj ne! Hű, mekkora állat! - S ragadtam karon az
elámult svábot, rángattam rajta nagyokat, s mutattam az erdőt. - Ni! Lűje már! Pu!
Pu! - s mutattam, hogy mit csináljon.
De fölszökött a másik kettő is, és csináltak akkora lármát, hogy már szinte
magam is hinni kezdtem a medvében.
Hanem a német az sehogyan sem akarta megérteni, hogy miről van szó. Csak
vigyorgott, és rázta a fejit.
- Bö, hö - próbáltam vele megértetni a medvét mindenféle jellel, s hogy erre
sem nyúlt a puska után, hát lerántottam a válláról magam nagy hirtelen, fordítottam
a csövét az erdő felé, s fölrántottam a závárt. Hanem biza abban a puskában egy
árva szál töltény nem volt.
- Patron, patron! - magyaráztam neki nagy izgalommal.
De a német csak vigyorgott, s intett a kezével, hogy olyan nincsen.
- Nix patron, nix.
Fordultam a szőkéhez erre, de úgy, mint aki eszét veszti már a veszedelemtől.
- Maga lője! Maga! Pu! Pu! Patron!
De az is csak a fejét rázta, s nézte nagy ijedten az erdőszélet.
- Nix patron.
- Na, ha nix, akkor szervusztok - mondottam neki erre, s ledobtam a puskát a
földre.
Abbahagytuk a játékot egyszeribe. Nyakunkba akasztottuk a tarisznyát,
fejünkbe nyomtuk a kalapot, kezünkbe vettük a botot, s indultunk szét a marhák
után. A németek még mindég az erdőszélet nézték, mintha legalábbis a hétfejű
sárkányt várták volna onnat. Jó húsz lépést elhaladtunk már, mikor magukhoz
tértek.
- Halt! - ordította el magát elsőnek a szőke.
Kapott is választ olyat, örülhetett, hogy nem kellett megértse.
- Hé! Hé! Halt! - tért észhez a veres is, és kapkodni kezdett az elhajított
fegyver után.
Nekünk már ordíthattak. Összetereltük a marhákat, s kezdtük hajtani őket föl
az erdőnek. Erre aztán szaladni kezdtek utánunk nagy sebesen. Elsőnek
Templomos Áront érték be. A szőke mindjárt reá is akaszkodott, elkapta a vállát, s
magyarázott neki valamit, nagy hangosan a maga nyelvin. A nazarénus tűrte
szelíden, s úgy nézett a nyurga katonára, mintha öccse lenne.
- Legyen közöttünk békesség, testvér! - kérlelte szép szóval. - Krisztus
Urunk is békességet rendele az emberek között, s én aszerint kévánok élni.
De az csak fogta a vállát, s kiabált erősen.
- Kenj be neki egyet! - szólt át túlról Küs-Deák Pista, aki megett már ott
lihegett akkor a veres hajú, de Áron csak nem hallgatott a sátán szavára.
- Eridj tőlem, poroszló! - jámborkodott tovább. - Krisztus Jézus útját járom
én, ne kévánd hát, hogy véredet vegyem!
Isten tudja csak, mit érthetett ebből a beszédből a német, de egyszerre igen
nekibőszült. Lekapta válláról a puskát, csúnyát rikkantott, s mellbe vágta vele
Áront úgy, hogy hanyatt esett. De a következő szempillantásban már lábon állt
megint.
- No, hitvallás, egy percre fölfüggesztelek! - mondá már kevésbé jámbor
hangon, azzal nekiszökött a sógornak, elkapta mellén a gúnyát, s úgy megrázta,
mint kutya a rongyot. Próbált volna birkózni az is, de nem volt kivel. A puskát
kiszedte Áron a kezéből, s úgy elhajította, hogy pörgött a levegőben, mint a
motolla. Aztán csak lenyomta a földre, s olyan huszonötöt vágott a fenekire lapos
tenyérrel, hogy csak úgy porzott a katonanadrág. A másik meg sivalkodott alatta,
akár a gyermek.
Sietett volna a veres segítségül, mikor látta, hogy bajban van a másik, de
annak meg Küs-Deák Pista állta el az útját.
- Egy tapodtat se! - cövekelte le magát a szeplős képű elé, s úgy nézett rá
fekete szemöldöke alól, mint aki már csak azon gondolkozik, hogy sóval egye-é
meg vagy anélkül.
De a jó Isten nemhiába adott hájat a veresnek, mert eszet is mért hozzá. Nem
hepciáskodott sokat, hanem rávigyorgott Küs-Deák Pistára, és megcsóválta a fejét.
- Kamerad, kamerad, nix gut.
- Azt csak bízd reám! - vigasztalta Pista.
- Ich arme soldat, du arme soldat - magyarázta a veres -, nix gut krieg.
- Maradtál volna otthon - rántott egyet Pista a vállán -, én ugyan nem
hívtalak.
Közben Áron is kiszámolta a maga huszonötét a svábnak, föltápászkodott,
illedelmesen összetette a kezeit, és fölnézett az égre nagy jámborsággal.
- Bocsásd meg bűnömet, fölséges Úristen, mert lám én sem haragszom többé
megtévedt testvéremre. De inkább segítsed őt a békesség útjára térni, mert nem
tehet szegény arról, hogy német. Mi Urunk, a Jézus Krisztusért, ámen.
Azzal megkereste a kalapját, botját, s indult tovább a marhák után. Az
elpallott német ült a földön nagy keservesen, s tapogatta a kárvallott részét.
Indultunk mi is tovább. Láttuk még, hogy a veres odamegyen a társához,
megáll mellette, s megvakarja a fejét. Valamit magyarázott is igen erősen.
Behajtottuk a marhákat az erdőbe. Szerencsére bükkfaszálas volt, s így
haladhattunk benne jól fölfele. Hamarosan elértük a plájt. Ott már széles
birkacsapáson jártunk.
Ahogy az egyik sziklagerincről visszanéztünk, hát csak láttuk, hogy cöklet
utánunk nagy lihegve a két német.
- Tán újra verésre éheznek - mordult föl Küs-Deák Pista bosszúsan. De a
nazarénus más véleményen volt:
- Ejszen azért gyünnek, hogy megkövessenek gazdájuk neviben is.
De hogy mért jöttek, azt egyelőre nem lehetett tudni. Mert ha mi
megállottunk, ők is megállottak. Ha tovább indultunk, ők is indultak. Tartották
hűséggel a jó száz méter távolságot mögöttünk mindenütt.
Lassan elért az este. Fáradtság látszott a marhákon is. Egy széles üver fölött
megállott a nazarénus.
- Isten akaratából idáig eljutánk - mondá -, a többit meglássuk holnap.
Az állatokat letereltük az üverbe. Szép zöld fű volt ott, s odébb forrást is
találtunk. Hagytuk inni s legelni a marhát, aztán hogy sötétedni kezdett,
összetereltük őket a forrás közelibe, s magunk is lehevertünk. Tüzet tettünk, mert
hideg volt már a levegő.
A két német ott gunnyasztott egy kőhajtásnyira valami villámvert bükkfa
alatt. Ők nem gyújtottak tüzet, csak ültek ott, és hallgattak.
Csodálatosan kicsillagosodott az ég, s érezni lehetett a harmatot, ahogy
aláhullott a csillagokról. Jó kényelmesen elhevertünk a tűz mellett, s elővettük a
tarisznyánkat. Volt még egy kis kenyér bennük, s valami otthoni maradék.
Alig haraptam nehányat a hazai szalonnából, egyszerre csak mozdult valami
oldalt, s a tűz fénykörébe beléptek a németek. De olyan gyászosan s olyan lógó
orral, hogy rossz volt rájuk nézni.
Odajöttek s megálltak a tűz mellett. Nem szóltunk hozzájuk, s ők sem szóltak
mindjárt. Csak álltak ott esetten. Aztán egy idő múlva megszólalt a veres hajú, és
mondott valamit a maga nyelvén, de azt bizony mi nem értettük.
- Ne szónokolj, sógor, hanem ülj le a fenekedre! - szólt rá Küs-Deák Pista
egy idő múlva, mikor már a német is megszédült a sok beszédtől. - Ejszen az a
bajotok, hogy fáztok.
Kezével a tűz mellé mutatott, s ebből megértette a német is, amit érteni
kellett. Elvigyorodott, s leheppent egy fatuskóra. Ezt cselekedte a társa is.
- Wir alle kamerad - magyarázta a szeplős képű nagylelkűen, s mi meg
bólogattunk hozzá.
Aztán ők ültek a tűznél, mi meg ettünk. Nézte a két német a szalonnánkat,
szinte csurgott szemükből a nyál. Ha mi nyeltünk, ők is nyeltek. Rossz volt nézni.
Nem is bírtam sokáig.
- Nincs mit egyetek? - kérdeztem őket, s igyekeztem kézzel is magyarázni
szegényeknek a kérdést, mint siketnémáknak szokás.
Mutatta a veres, hogy se tarisznya, se semmi. Nem tehettem mást,
megkotortam a tarisznyát. De már csak az édesanyámtól kapott kolbász volt benne.
Sóhajtottam egyet, s letörtem a felit.
- Nesze, sógor - mondottam -, ha már idehozott az ördög, ne éhezz legalább!
Pista is vágott a szalonnájából, a nazarénus meg kenyeret szelt hozzá. Nem
szóltak a németek egy szót sem ehhez, csak megkönnyesedett a szemük, ahogy
reánk néztek. Aztán ettünk beszéd nélkül mind az öten.
Később nehány korhadt bükkfatönköt hordtunk a tűzre, hogy tartsa a parazsat,
s elhevertünk ujjasainkon. Csöndben álltak körülöttünk az állatok, s csöndben a
csillagok is odafönt.
Egy idő múlva fölállott a nyurga német, s egy dohányos dóznit nyújtott
felénk. Félszegen mosolygott hozzá, s valamit mondott is, de azt megint csak az
éjtszaka ha meg nem értette, mert mi aztán szót se belőle. Hanem azért rásodortunk
a német dohányból mind a hárman, s füstöltünk hevertünkben urason. Nagy-nagy
békesség szundított a havasban. Valahonnan messziről egy patak zúgását lehetett
hallani, olyan volt az is, akárha a csönd ringatta volna az éjszaka bölcsőjét.
Elaludtunk szépen. Baj nem is volt semmi, csak tova reggel.
Éppen megitattuk a marhát, hagytuk, hogy legeljenek kissé, s már készültünk
is odébb, mert a nap fönt ült a hegyek hátán, és sürgetett. S hát alig fogtunk neki a
terelésnek, csak ereszkedett le ránk a plájról három kakastollas csendőr.
- Na - szólék oda Pistának -, ebből jó nem születik.
- Tám ük es magyarok - felelte Pista.
Elsuvadtunk vóna mi szívesen az erdők közé, de nem hagyhattuk ott a
rengeteg sok marhát, ha egyszer ránk bízták őket. Így hát nem tehettünk mást, mint
hogy bevártuk jó képpel a csendőröket.
- No, keservit a bitang fejeteknek! - robbant közénk lihegve a főcsendőr.
- Adjon az Úristen jó reggelt maguknak is! - felelte békésen a nazarénus.
- Jó reggelt? - rikoltozott a csendőr. - Majd meglássátok ti, hogy micsoda
reggel ez! Szökevény disznók!
S szidott bennünket úgy, hogy rengett belé az üver, s még a marhák is mind
odanéztek, hogy mi van. Mi csak hallgattuk botra támaszkodva a litániázást. A két
német meg bámulta, mint a sült hal.
Mikor aztán kifulladt belőle a szó, akkor Küs-Deák Pista szemire húzta a
kalapját és megkérdezte:
- Aztán kihez szólott volt eddig? A bikkfákhoz-é vagy az ökrökhöz?
- Hö? - riadozott a csendőr.
- Mert mifelénk emberhez másképpen szólanak - magyarázta Küs-Deák.
A főcsendőr megigazította fején a kakastollas sisakot, aztán odaszólt hozzánk
kurtán, de már egészen más hangon:
- Ne filozofáljunk, hanem összeszedni a marhát, s gyerünk lefele!
- Szedje! - mondotta Küs-Deák Pista egykedvűen, azzal szépen leült a fűre, s
még a kalapját is letette maga mellé.
De ettől újra megvadultak a csendőrök, most már mind a hárman, s úgy
mentek rá Pistára, mint a darazsak. Hogy így az anyját meg úgy az anyját a
katonaszökevényinek, meg nem tudom, mi mindent hordtak össze hamarjában. S
hogy mozogjunk azzal a marhával, mert ha nem, puskatussal segítenek rajtunk.
Ekkor odajött Templomos Áron, megállt a főcsendőr előtt, és fölemelte az
ujját.
- Álljunk meg, atyámfia a Jézus Krisztusban - kezdte -, azt mondja meg
előbb: fizetett-é napszámot, vagy fölfogadott-é cselédnek három szabad székely
embert? S ha igen, mink vagyunk-é az a három?
- Mi? - hördült föl a csendőr. - Napszámot? Főbe lövést nektek, nem
napszámot! Az jár a szökött katonának!
- Hó - emelte föl az ujját ismét Templomos Áron -, ki mondta magának,
hogy katonák vagyunk? Mert mi még nem tudunk róla.
- Mi? - ámult el ezen a csendőr.
- Ide figyeljen - oskolázta Áron a csendőrt -, aszonta a német tennap, hogy
civilek vagyunk, s azért nem kapunk menázsit. Hát ha civilek vagyunk, akkor
minékünk semmiféle katona nem parancsol, igaz-é? Legkevésbé pedig német
katona. Így van-é, ahogy mondom vagy nem így van?
A csendőr gondolkozott egy keveset, aztán vállat vont.
- Hát ez nem az én dolgom - mondotta most már egészen szelíden. - A
parancs úgy szól, hogy levigyem magukat marhástól az ilvai őrshöz. Hát én
leviszem.
- Nem szükséges - vetette ellen a nazarénus -, lemegyünk mi magunktól is.
Magának engedelmeskedünk, mert maga magyar csendőr. De azt mondja még
meg: látott-é már olyan szökést, amelyikben az őr együtt szökik a rabbal?
A csendőr ránézett a németekre, akik tanácstalanul állottak odébb, és
megcsóválta a fejét.
- Hát ilyet nem.
- Na látja! - felelte Áron diadalmasan.
Aztán összetereltük a marhákat, s megindultunk velök lefele az üveren. Elöl a
marhák, mögöttük mi hárman, aztán a csendőrök, s leghátul a két árva német.
Jól elmúlt dél, mire leértünk az ilvai völgybe. Ott a csendőrök ráparancsolták
a marhákat egy rétre, melléjük állították a két németet, s minket bevittek a faluba.
A csendőrörs udvarán megismertük a németek lovait, ahogy a szekérhez kötve
rágták a lucernát.
Bent az irodában egy barna képű százados ült az asztal megett. S odébb, a fal
melletti padon Magermilch úr soványkodott, és szinte kivirult, amikor meglátott
bennünket.
- Na - mondotta -, na! Bitang szökevények! Hát itten megfagytok magatok!
De mi bizony még rá se néztünk, s a csendőrök se, mert a vezetőjük
egyenesen az asztalhoz ment, katonásan összevágta a bokáit, s jelentette:
- Százados úr, alázatosan jelentem, a három embert előállítottam!
A százados szeme szigorúan nézett végig rajtunk.
- Megtagadtátok az engedelmességet?
- Mi aztán nem! - tiltakozott azon nyomban mindnyájunk helyett a
nazarénus.
- Mi az, hogy nem?! - csattant föl a százados úr. - Parancsot kaptatok, és
nemcsak hogy nem hajtottátok végre, de még meg is szöktetek!
Katonaszökevények vagytok, s úgy bánunk el veletek, ahogy
katonaszökevényekkel kell!
- Engedelmet instállok - szólt közbe csöndesen Templomos Áron -, azt
tessék megmondani elébb: lehet-é katonaszökevény az olyan ember, aki nem
katona?
- Nem lehet - jelentette ki a százados úr -, azonban ti katonák vagytok,
katonai szolgálatot teljesíttek, ha nincsen is egyenruha rajtatok.
- Akkor mért mondotta ez a német itten - emelte föl Áron a hangját -, hogy
civilek vagyunk, s nem katonák?
- Azt mondotta? - lepődött meg a százados úr ezen.
- Azt hát az istenadta! Márpedig ha én civil rangban vagyok, az istállóját
neki, akkor nekem egy német ne parancsolgasson!
- Én olyan nem mondotta! - szökött föl a német a padról. - Ne hazudolj!
- Netene! - hökkent meg Templomos Áron. - Maga beszél? Hát nem azt
mondotta volt tegnap délben, amikor a kosztot kértük magától, hogy mi nem
vagyunk katonák, hanem civilek, s ezért nekünk nem jár, csak száraz kenyér?
- Egy székelynek pedig ne merje azt mondani, hogy hazudik! - veresedett
neki Küs-Deák Pista is. - Mert fölnyílik a hasa!
- Csönd legyen! - csapott az asztalra a százados úr. - Nem korcsma ez, hé!
Szóval azt állítjátok, hogy a törzsőrmester úr megtagadta tőletek a napi
élelmiszeradagot azon a címen, hogy civilek vagytok, s nem katonák. Jól értettem?
- Igenis, jelentem alássan, jól tetszett érteni - bólintott Áron.
- Törzsőrmester - nézett a százados a németre -, mi a tényállás?
A mi németünk erősen kiveresedett és csak hebegni tudott, mint
leánykéréskor a menyasszony.
- Nem jól mondani ezek, százados úr. Az úgy megfolt, hogy felvételezés csak
kenyeret adta nekem...
- Százados úr, kérem, hazudik a német! - szólt közbe Küs-Deák Pista.
- Csönd! - csapott a százados az asztalra megint. - Ilyen nincs,
törzsőrmester! Ön köteles az emberekről gondoskodni, és a fölvételező állomások
kötelesek az ellátmányt kiadni.
- Igen, kérem, igen... hásze én nem mondta, hogy nem kapják.
- De éppen azt mondta, ne hazudjék! - riadt rá Küs-Deák. - Azt mondta
nekünk nem jár se a kóbász, se a sajt, se a többi! Csak a száraz kenyér! Mert az
csak a katonáknak jár. Erre megkérdeztük magától, hogy hát mink micsodák
vagyunk, s azt felelte, hogy civilek. Így vót, vagy nem így vót? Még azt is
megkérdeztük, hogy biztos-é ez, s arra is azt mondotta, hogy amit maga mond, az
biztos. Nahát! Márpedig ha én civil vagyok, hallja-e, akkor nekem egy ilyen
bakszász ne ugráljon!
Tetszhetett a beszéd a százados úrnak, mert nem csapott az asztalra, hanem
csak a bajuszkáját pödörgette ügyesen. A német hebegett még valamit, de arra nem
is hallgatott, mert csak rászólt röviden:
- Kívánja a megbüntetésüket?
- Igenis kívánja! - harciaskodott a szász.
- Akkor az emberek vallomását jegyzőkönyvbe vesszük - mondotta szárazon
a százados úr, s odaszólt a csendőrünknek:
- Őrmester, jegyzőkönyvet veszünk föl.
- Muszáj azt is belevenni? - kérdezte csöndesebben a német.
- Muszáj - felelte kurtán a százados úr. - Ők azzal vádolják magát, hogy
visszaélést követett el, s olyan kijelentést tett ezzel kapcsolatban, mely őket arra
késztette, hogy jóhiszeműen megtagadják az engedelmességet.
- S hát a marhalopás? - kapott észbe a német. - Ellopták
háromszáznyolcvanhat marha, aki van német kincstár! Aki van wehrmachtmarha!
- Mink-e? - borzolódott föl ettől a nazarénus. - Ilyet aztán ne mondjon az úr!
- Hát mit megcsináltál marhákkal?
- Mit? Legeltettük őket! Kérdezze meg, ha kíváncsi, a katonáitól, ők is ott
voltak! Nézze meg az ember! Ha mink tolvajok s szökevények vagyunk, úgy ők es
azok, mert egy tűznél háltunk az éjjel! Még a szalonnánkat is megevék a
nyomorultak!
Nekitüzesedett a nazarénus egészen, alig lehetett megállítani a szavát. A
százados úr mosolyogva rángatta a bajuszkáját, a törzsőrmesterünk meg csak állt
egyik lábáról a másikra, s kopasz fejét dörzsölgette folytonosan.
- Na - csapott végül is a százados úr az asztalra -, hát legyen jegyzőkönyv,
vagy ne legyen?
- Ne legyen! - legyintett leverten a német. - Nem kell semmi.
- Rendben van - nyugodott bele a százados úr is -, eltekintünk hát az ügytől.
De figyelmeztetem, hogy az emberek teljes javadalmazását visszamenőleg is
megtéríteni tartozik. - Aztán ránk nézett. - Ti pedig igenis katonák vagytok, s
engedelmeskedni tartoztok a törzsőrmester úrnak. Megértettétek?
- Igenis, ezt megértettük! - jelentette Templomos Áron.
- Akkor elmehettek.
Mentünk is. Kint a csendőrség udvarán még megálltunk egy szivarat sodorni,
s alig gyújtottunk rá, már jött ki az ajtón piros arccal Magermilch úr is.
- Ördögök vagytok! - dohogta, amikor mellettünk elment.
- Csak székelyek - javítottam ki gyorsan.
- Ide jösztök, ördög-székelyek! - mordult reánk a szekér mellől.
Odamentünk, s lám, szépen kiosztott közöttünk egy nagy rakás kolbászt,
sajtot, gyümölcsízet, dohányt, sőt: még egy-egy üveg pálinkát is kaptunk.
- No lám - mondotta Küs-Deák Pista, mikor már úgy megrakodtunk
mindennel, mint három karácsonyfa -, a törzsőrmester úr is tud értelmes ember
lenni!
Azzal barátságos vigyorgással megveregette Magermilch úr roskadozó vállát.
Már az utcán haladtunk vissza a marhákhoz, mikor valaki utánunk szólott:
- Hé, legények! - megfordultunk a hangra, s hát a százados úr jött mögöttünk.
- Na - mondotta, mikor hozzánk ért -, ilyesmi aztán ne történjék ám többet!
- Ilyen végezettel nem is - adtam vissza a szót.
A százados szúrósan nézett reám.
- Hogy érted ezt, fiam?
- Úgy, százados úr, kérem, hogy ejszen magyarok volnánk mind a négyen.
A százados úr nézett egy ideig a szemembe, aztán megcsóválta a fejét.
- Hiába az, fiam. Háromszáz marhával nem mentitek meg az országot
úgysem. S csak bajt hoztok magatokra is, reánk is, az országra is.
- Hát mit mentsünk akkor, azt tessék megmondani! - gyulladt föl bennem a
lelkesedés és a bizalom a százados úr iránt, aki így beszélt velünk.
- A becsületet, fiúk. Ezt az egyet még meg lehet menteni, egyebet már késő.
Aztán adott mindegyikünknek egy-egy úri cigarettát, s elment. Mi meg
álltunk az utca közepén, s néztük egymást, mint akik kísértetet láttak, s nem tudják
elhinni, hogy igaz.
- Így állunk? - vakarta meg a fejét Küs-Deák Pista egy idő múlva, s akkorát
sóhajtott, hogy fölpattant tőle az ing a nyakán. - Ez már baj.
- Levette kezét Isten a világról - állapította meg a nazarénus -, s átadta a
gyeplüt az ördögnek, látom.
- Azért szaporodtak úgy meg a németek ejszen - kezdtem én is érteni a
történelem dolgát.
Aztán visszamentünk a marhákhoz, de bizony a jókedvünk odaveszett arra a
napra.
A másik, amit még el akarok mondani ennek a búbánatos kivonulásnak az
időszakából, Szászrégenen túl következett volt be, egy Teke nevezetű nagy szász
községben.
Délelőtt érkeztünk abba a faluba, s hát olyan fölfordulást nem láttunk az
életben még, mint ami ott volt. Minden udvaron szekerek állottak, és síró
asszonyok rakták föl rájuk a házi holmit, zsákokban a lisztet, batyukban az
ágyneműt, s a falu piacán német katonák táboroztak.
- Maguk mire készülődnek? - kérdeztem meg egy embert az utcán.
- Költözködünk - felelte az kelletlenül.
- Tán nem? - csudálkoztam. - Az egész falu?
- Az egész vidék! - felelte a szász.
- S ugyan hova?
- Németországba.
- Az első okos cselekedet, amit a háború okozott - mondotta Küs-Deák Pista,
ahogy tovább mentünk -, ha elviszik a szászokat innet.
- Elfértek pedig - jegyezte meg békésen a nazarénus.
- Ők igen, csak mink nem.
A falu túlsó végén volt egy jókora rét, arra rátereltük a marhákat delelni.
Faltunk magunknak is valamit, aztán hogy a két német úgyis ott volt, lassan
béereszkedtünk a faluba csudát nézni.
Mindjárt a második háznál megakadtunk. Módos nagygazda lakhatott ott,
mert széles udvar terpeszkedett a ház s az istállók között, kőfallal körülzárva. Az
udvar nagy szárnyas kapuja nyitva volt, s látni lehetett a nagy rakodást ott is. Négy
nehéz, vasalt szekér állott a ház elé vontatva, s azokra hordták a népek a rengeteg
sok holmit. Odébb meg egy nagy akós hordó hevert csapra verve, s egy kétméteres
részeg szász ember osztotta az italt.
- Ide jöjjön, aki inni akar! - ordította tele torokkal az utca felé.
Mi bizony bementünk.
- Innánk - mondottuk, amikor megálltunk a hordónál s az embernél.
- Hova valók? - nézett reánk ittas szemmel a szász.
- Háromszékből.
- Akkor öt pengő litere.
- Szegény emberek vagyunk - próbáltunk egyezkedni -, katonák.
- Mindegy.
Kifizettünk öt pengőt, s kaptunk érette egy liter bort. Meg is ittuk egy
álltunkban mindjárt. Jó bor volt, az igaz. Jöttek mások is borért, de azok szászok
voltak, s egy pengőért kapták literét.
- Ide hallgasson - vettem elő az embert -, ezeknek mért adja egyért, mikor
nekünk ötért adta?
- Mert ezek is itt hagyják a földjüket, mint én. A bort pedig muszáj eladni.
- Mért muszáj?
- Mert nem fér a szekérre.
- Aztán mért mennek el innet? - kíváncsiskodtam tovább.
- Ez a parancs. - felelte a szász.
- Ki parancsolja? A csendőrök?
- Azok nekünk nem parancsolnak! - húzta ki magát az ember.
- Hát ki?
- Hitler.
- S hova mennek?
- Németországba.
- S a földdel mi lesz?
- Kapunk másikat. Jobbat.
- Kitől?
- Hitlertől.
- Sok földje lehet - csóválta meg a fejét Küs-Deák Pista.
- Egész Európa az ő földje - düllesztette ki a mellét büszkén a szász. - Ott ad,
ahol akar. Annyit ad, amennyit akar.
- Nana! - jegyezte meg a nazarénus.
- Tán nem hiszi? - horkant föl a szászban a bor.
- Én hiszem - adta meg magát Templomos Áron -, csak aztán maguk is
elhiggyék majd a végin.
- Ne féljen! - legénykedett az ember. - Érettünk csinálja Hitler a háborút,
nekünk győzi le a világot, hogy mi legyünk benne az urak!
Aztán énekelni kezdett valamit részeg kappanhangon, s mi meg otthagytuk őt
a hordója mellett.
Délután aztán tovább tereltük a marhát. Talán egy hétre rá, tova a
Szilágyságban valahol, egy csúnya, esős napon hosszú szekérsor ért a nyomunkba.
Ázott, szomorú lovak húzták a csikorgó szekereket, ázott, szomorú népek
kornyadoztak a batyuk tetején, asszonyok, gyerekek, s a lovak mellett rosszkedvű,
lógó bajszú emberek gyalogoltak.
- Honnan gyünnek, atyafiak? - kiáltott oda Küs-Deák Pista a szekereseknek,
ahogy a legelő mellett elnyikorogtak, amelyiken mi pihentettük az állatokat.
- Tekéről - felelte az egyik rosszkedvű ember, aki ott dagasztotta lovai
mellett a fölázott út sarát.
- Akkor jó utat Németországig! - mondotta Pista, s az ember csak morgott
reá mentében valamit.
Odébb a szekérsor is megállt delelni. S ahogy nézegetjük őket, csak
megpillantjuk a mi boros szászunkat az árokparton. Ült ott nagy esetten, s
bicskával ette a kenyeret. Odamentem hozzá.
- Van-e még bor?
Rám nézett, aztán megrázta a fejét.
- Nincs.
- Mind eladta?
- Megitták a katonák.
- Öt pengőért vagy egyért? - firtattam a dolgot.
A szász szomorúan legyintett.
- Nem fizettek azok semmit, csak megitták.
- Legalább német hasba ment - próbáltam vigasztalni szegényt. - Majd ad
helyette az a Hitler másikat.
Erre is csak legyintett a szász a kenyér mellől, de nem szólt.
- S mikorra érnek haza? - kérdezősködtem tovább.
- Haza? - nézett reám az ember. - Talán soha többé...
S olyat sóhajtott, hogy megesett a szívem rajta.
- Nem úgy értem - magyaráztam -, hanem oda, ahol a földet kapják.
- Az csak a háború után lesz.
- S az vajon mikor lesz?
- Isten se tudja talán.
Régen láttam olyan szomorú embert, mint azt a nagy darab szászt ott, az
árokparton.
Aztán továbbmentek ők is, mink is. Újra eltelhetett egy hét, mikor egyszerre
csak beértük őket. Egy domb tetejiben volt egy nagy legelő, annak a széliben álltak
a szekereikkel, s oda hajtottunk föl mi is. Megkerestem a szekerek között az én
szászomat, s rá is akadtam volt hamar. Ott állt a dombon, távolabb a szekereitől, s
lefele nézett.
- Adjon Isten! - köszöntem reá.
Bólintással fogadta csak a köszöntésemet. Odaálltam melléje, s szivarra
sodortam. Egyszerre csak megszólalt a szász:
- Tudja, hol vagyunk?
- Nem én - vallottam be.
- Erdély határán - mondotta a szász. - Az ott lent már az Alföld.
S kinyújtott kézzel mutatott lefele, ahol a ködök között semmi se látszott.
- A fene! - ijedtem meg ettől. - Ez már baj!
- Bizony baj - bólogatott a szász -, bizony baj...
Ránéztem, mert nem egészen értettem az ő dolgát.
- Most baj, s Tekén még nem volt baj?
- Hagyja el - mondotta esetten -, baj volt az ottan is.
Nem hagytam magam.
- De hiszen ott másképpen beszélt - idéztem emlékébe a múltat.
- Az ember beszél - felelte -, de amit érez, az az igazi.
- S maga mit érzett, amikor nekem ötért mérte a bort, s a másiknak egyért? -
érdeklődtem tovább.
- Irigységet - vallotta be a szász -, hogy maguk maradhatnak, s mi nem.
- Maguk akarták Hitlert - emlékeztettem.
Csak sóhajtott rá.
- Hát talán még jöhet belőle jó is - vigasztalta magát -, csak ez a vándorlás
nem nekünk való.
- Hát nekünk való-e, hogy a németek elvigyék a marháinkat? - kérdeztem. -
S még velünk is tereltessék?
- Az egész háború nem való már semmire, az már igaz - adta be a derekát a
szász.
Még beszélgetett volna, de én igyekeztem vissza a társaimhoz, hogy
megvigyem a hírt, miszerint Erdélynek s ezzel a mi hazánknak is azon a dombon
vége szakad. Összedugtuk a fejünket, mert ez már mégiscsak nagy dolog volt. Még
a nazarénus is megvakarta a fejit, pedig ő azt vallotta volt mindég, hogy csak az égi
hazában hisz, földiben soha.
- Tovább mégsem illenék menni - tusakodott Küs-Deák Pista.
- De ha a németek úgy parancsolják! - vette fontolóra Áron az ügyet.
- Parancsoljanak az ángyuk térdinek! - tüzelt Küs-Deák. - Én biza egy
tapodtat sem mék tovább!
- Hát micsinálsz? - kérdezte a nazarénus.
- Hazaballagok ejszen.
- Marha nélkül?
- Ha kell, még marha nélkül is.
- Csakhogy a százados úr reánk bízta a böcsületet! - szóltam közbe én is.
- Abbiza igaz - hagyta reám Küs-Deák.
Javában tanakodánk még a dolog fölött, mikor csak odajött hozzánk
Magermilch törzsőrmester úr.
- Ti mit megfagytok úgy elkeseredve? - kérdezte, amikor odaért.
Megmondtuk neki az igazat, hogy né csak, Erdélyország határa ez a domb, s a
mi hazánk vele együtt véget ér.
- A katona hazája megfan egész világ! - hirdette ki köztünk Magermilch úr a
tételt. - Ahány garnizon, annyi haza!
- Csakhogy itt nem garnizonyrul van ám szó, apám - intette le Küs-Deák -,
hanem a fődrül meg az otthonrul, s ez komoly dolog!
- Háborúnál semmi megfan komolyabb - jelentette ki a gazdánk. -
Katonának otthon a garnizon, édesanya a parancs!
- Csakhogy itt még garnizonyrul sincsen szó! - mérgelődött Pista.
- Nektek garnizon a marhacsorda megfan - nevetett mellbajos módon a
gazdánk. - Ti vagytok, mint csiga, ki garnizonnal mász!
De nekünk nem volt semmi kedvünk a nevetéshez.
- Márpedig én tovább nem megyek! - makacskodott Küs-Deák.
- Hajjaj! - vigyorgott Magermilch úr -, mész te még messze! Hol van
Németország!
De Pista csak dohogott:
- Mit bánom én, akárhol van!
- Ki katona vagy, sok világot bejársz - vigasztalt bennünket a törzsőrmester
úr.
A szekeres szászok indulni kezdtek alattunk. Mint egy hosszú, beteg kígyó,
úgy mozdult meg a rengeteg szekér, és csúszni kezdett a dombon lefele, ahol már
új ország kezdődött.
- Indulni előre! - adta ki nekünk is gazdánk a parancsot, s maga is szekérbe
ült két katonájával együtt.
- Testvér, engem nem visz rá a lélek! - jajdult föl Küs-Deák, és olyan sötéten
nézett reám, hogy megijedtem.
- Mire nem viszem rá a lélek, testvér? - kérdeztem részvevően.
- Hogy ennyi szép marhát kihajtsak innet!
Egyszeribe engem is megmarkolt valami belül, s éreztem, hogy Küs-Deák
Pistának igaza vagyon. Mert eddig még csak megjárta valahogy. Egyik völgybül a
másikba tereltük a jószágot, de az a völgy is, amaz is a mi földünk volt még.
Hanem odalent az már idegen határ. Úgy éreztem magamat, mintha arra fogadtak
volna föl, hogy tilosban legeltessek.
- Ez igaz - mondotta, És néztük egymást Küs-Deák Pistával.
Akkor megszólalt mellettünk a nazarénus.
- Nagy dolog ez, testvérek - mondotta csöndesen. - Úgy illendő, hogy
imádkozzunk előtte. Mert hogy az Úr jelen van minden nagy dolognál. - Azzal
levette a kalapját, két kezét összetette a bot fölött, és imádkozni kezdett: - Fölséges
Krisztus Jézus, ímhol pártfogásodba könyörögjük magunkat, mert hogy keserves
törvény tétetett rajtunk, látod. Ide kell hagyjuk édes hazánkot, akinek gyermekei
vagyunk, s nem csupán ez, hanem még az is, hogy ennyi drága jószágot kell
eltereljünk erről a határról idegen népségek prédájára, s úgy érezzük általa
magunkot, mint kik haramiák lettünk, saját otthonunknak megfosztogatói. De
látod, fölséges Jézus, ez ellen cselekedni nem tudunk a magunk erejéből semmit,
mert még rakhatnánk ugyan a katonai parancsolatokra, s odébb állhatnánk mi
magunk, de ezt a sok szép jószágot úgyis elhajtaná más, s a marhára nagyobb ám a
szükség odahon, mint reánk. Ezért hát okosabb lesz, fölséges Jézus, ha arra kérünk
meg tégedet, hogy légy mihozzánk segítséggel abbani föltett szándékunkban, hogy
bétereljük mink ugyan ezt a jószágot a németek földjire, mert hogy ezt kévánja a
fegyveres hatalom, de nem nyugoszunk addig, míg vissza nem hajtunk onnét
háromannyit cserébe, mert bizony igen megtollasodék a német a mi
nyomorúságunkon. Segíts meg hát, Úr Jézus, bennünket, három nyomorult székely
szolgádat, hogy ha böcsületes úton, de fogadalmunknak eleget tehessünk, s ahogy
ma lemegyünk erről a dombról háromszáznyolcvanhat egészséges állattal, úgy
jöjjünk egykor visszafele is rajta kilencszáz... megálljunk, Úr Jézus, tévedés ne
essék azért... egyezer... na csak... háromszor nyolc az huszonnégy, az annyi, mint
ezeregyszáznegyven... meg háromszor hat az tizennyolc, az mind együtt annyi,
hogy ezeregyszázötvennyolc marhaállatot kölletik nekünk visszalopni a
németektől, igaz-é? Nahát. Úgy ügyekezz, édes Jézusunk, hogy hiba ebben a
dologban ne essék! Ámen.
Nem szóltunk egymáshoz egy szót se utána. Csak szemünkre húztuk a
kalapot, s indítottuk a jószágot lefele, amerre a németek szekere látszott. A domb
aljában még megálltunk s visszanéztünk.
- No, Erdély - sóhajtott föl Küs-Deák Pista keserű szájjal -, mink ugyan jól
itt hagyunk téged!
S aztán úgy lett éppen, ahogy mondta.
Hát így jövénk ki, lássák. Mink hárman meg a németek meg a marhák.





/Wass Albert/



 
 
0 komment , kategória:  *° Novella  
Gyerekszáj
  2014-11-24 14:07:46, hétfő
 
 


A gyerekek halálosan komoly elszólásai minket, felnőtteket mosolyra fakasztanak. Nevess egyet te is a mókás aranyköpéseken!



Egy ötéves palánta családalapítási tervei:
- Ha találkozom egy szép nénivel, akkor megkérem, hogy legyen a férjem, és elmegyünk az esküvőbe. Ha kijártuk az esküvőt, akkor megmondom annak a néninek, hogy menjen el a kórházba, és nőjön neki kisbabája.

**********************

Anya:
- Ne egyél bele a dédi ételébe, náthás vagy, elkapja tőled!
Pálma:
- És ha beleeszek az ételbe, akkor én meg ráncos leszek, ugye?

**********************

Egyik nap játék közben Andráska megszólal:
- Óvó néni, meg akarlak szerezni a nagybátyámnak, de ha nem tetszik, ne aggódj, mert van még egy nagybátyám! De ha az sem tetszik, akkor elveszlek én, és odaköltözhetsz végre hozzám.

**********************

Hazafelé a kocsiban az ötéves kisfiú megszólal:
- Anya! Én szerelmes vagyok beléd!
- Ez szerinted mit jelent?
- Azt jelenti, hogy egy szívecske, és át kell lőni egy nyíllal.

**********************

- Anya, amikor te lefekszel aludni, kivel bújsz össze?
- Apával.
- Őt öleled?
- Igen.
- Ő a te állatod?

**********************

Egy reggel berepült egy légy a szobába. A nagymama lefújta rovarirtóval, az ötéves Liza figyelte a hatást. A kislány odaszaladt, és konstatálta, hogy még mozog.
- Mama, ez még él, és mond valamit.
- Hallgasd meg, mit beszél - javasolta a nagyi.
- Ááá - mondta Liza -, úgysem értek légyül!

**********************

Szilvi Natit fésülte, akinek kissé hullámos a haja, ezért könnyen gubancolódik. Ahogy fésülte, Nati felkiáltott:
- Na, húzod a hajam!
- Már megint ribancos a hajad.

**********************

A kislány édesanyjával a kettes írását tanulja. A kettes két részből áll, egy hattyúnyakból és egy hullámvonalból, magyarázza az anyuka. A hattyúnyak el is készül sikeresen, de a hullámvonal leginkább egy hepehupára hasonlít.
- Petra, milyen hullám ez?
- Tudod, anya, ez szélben van.

**********************

- Az óvoda meg az ovi ugyanaz?
- Igen, az óvodának az ovi a beceneve, mint a Tamarának a Tamka.
- És mi a vezetékneve?

**********************

Vilike először járt bábszínházban. Utána meséli a mamának:
- Bábszínházban voltunk, és meg is állították. Akkor mentünk pisilni.

**********************

A kislány a János vitézt nézi. Amikor vége, lelkesen mesélni kezdi a nagymamájának, mi történt. A nagymama figyelmezteti, hogy a valóságban Tündérország nem létezik. Mire a kislány:
- Az lehet, de Fogtündérország igen, mert ha kiesik majd a fogam, jön a fogtündér, és a párnám alá ajándékcsomagot tesz.

**********************

- Anya, repüljünk oda sárkányrepülővel a szivárlányhoz!

**********************

A kisfiú előáll egy kívánságával édesanyjának, hogy mit vegyenek meg a játékboltban. Aztán elgondolkodik, majd azt mondja:
- Inkább kérjük karácsonyra, akkor ingyen van.









 
 
0 komment , kategória:  HUMOR-VILÁG-MOSOLY  
A Mackenzie család 3.
  2014-11-24 13:56:09, hétfő
 
 


~~~~~~~~~~~~~~~~






Lord Cameron férfiasan szép arcát azóta csúfítja sebhely, amióta gyönyörű felesége titokzatos és tisztázatlan körülmények között életét vesztette. A férfi magára maradt néhány hónapos fiával, akiből az évek során jóvágású fiatalember lett. Az eltelt évek során Lord Cameron életét a megfizetett szeretők, a whisky és a versenylovak edzése töltötte ki. A lovakhoz Lord Cameronnál jobban nem ért senki, még Viktória királynő is tőle kér tanácsot. De Cameron fantáziadús szakértője a testi szerelemnek is. A királynő talpraesett udvarhölgye, Ainsley megkísérli megfejteni Lord Cameron sötét titkait, elnyerni a férfi őszinte szerelmét, és megszerezni neki a lovat, amelyre majdnem annyira vágyik, mint a boldogságra.



A teljes regény itt olvasható 28 fejezetben -----> Link






~~~~~~~~~~~~~~~~~KELLEMES KIKAPCSOLÓDÁST KÍVÁNOK!~~~~~~~~~~~~~~~~~







 
 
0 komment , kategória:  °OLVASNIVALÓ°  
Elmélkedés
  2014-11-23 10:30:32, vasárnap
 
 


Nem hagy nyugodni egy gondolat.
Régen volt sok jó pillanat.
Azt hittem mindig így marad.
Kergettem kósza álmokat.

Csüggedten csörgetem láncomat.
Égnek fordítom arcomat.
Talán eljön egy pillanat.
Összetörök e kín alatt!










 
 
0 komment , kategória:  ~~Bekecs Sándor  
JENNIFER ASHLEY: Lord Cameron bűnei (1. fejezet)
  2014-11-23 10:27:05, vasárnap
 
 


Skócia, 1882 szeptembere



,,Láttam, hogy Mrs. Chase becsúsztatta azt a levelet Lord Cameron zsebébe. Valósággal az orrom előtt csinálta. Átkozott nőszemély!"-gondolta Ainsley Douglas, és báli ruhájában letérdelt, hogy mélyen benyúljon Lord Cameron Mackenzie szekrényébe.
Miért éppen ennek a férfinak kellett lennie? Vajon Mrs. Chase tudja, mi történt közöttük annak idején? Ainsley szíve szaporán vert, amíg le nem csendesítette. Nem, Phyllida Chase nem tudhatja. Senki sem tudja. Cameron nem mondhatta el Phyllidának, mert különben a hír Ainsleyhez is szélsebesen eljutott volna, ahogyan a társasági pletykák már csak szoktak. Cameron nyilván megtartotta magának a történetet.
Ettől a gondolattól Ainsley éppen csak egy kicsit érezte jobban magát. A királynő levelére az egyik kabát zsebében sem bukkant rá az öltözőszobában. A szekrényben takarosan összehajtott ingeket, dobozokban gallérokat, egymástól selyempapírral gondosan elválasztott nyakravalókat talált. Gazdag férfinak való, finom batisztok, selymek, a legpuhább szövetek, drága kelmék voltak ott.
Ainsley sietve végigtapogatta a ruhadarabokat, de a leveleket sehol sem találta, sem gondatlanul begyűrve egy zsebbe, sem az ingek közé kicsúszva a polcokon. Az inas valószínűleg átnézte a gazdája zsebeit, és minden papírt kivett belőlük, hogy visszaadja Lord Cameronnak, vagy biztonságba helyezze valahol. Az is lehet, hogy Cameron már megtalálta a leveleket, de női csacskaságnak vélte, és elégette. Ainsley buzgó imát rebegett el azért, hogy ez legyen az igazság.
Nem mintha ez maradéktalanul megoldotta volna az ő gondját. Phyllidánál, az ördög vigye akárhova, ott van valahol elrejtve a királynő több levele is. Ainsley azt a feladatot kapta, hogy mindenáron szerezze vissza őket. Ennek árát pillanatnyilag galambszürke estélyi ruhája fizette
meg, évek óta az első darabja, amely nem a gyász fekete színében készült. Nem számítva azt az árat, amellyel a térde, a háta és a józan esze fizetett.
A józan eszét még jobban megzavarta, hogy háta mögül kinyílni hallotta az ajtót. Gyorsan kihátrált a szekrényből, megfordult, és arra számított, hogy Lord Cameron meglehetősen ijesztő roma komornyikja méri majd végig haragosan. Nem ez történt. Az ajtó beragadt, bárki próbálta is kinyitni, és Ainsleynek így kijutott még pár másodpercnyi pánik.
Elbújni! De hova? Az ajtó az öltözőszoba túloldalán volt, Ainsley háta mögött a szekrény pedig túlságosan zsúfolt ahhoz, hogy elférjen benne egy báli ruhás ifjú hölgy. Az ágy alá? Nem, annyi ideje nincs, hogy végigrohanjon a szőnyegen, aztán még be is préselje magát oda.
Az ablak a széles ülőpaddal kétlépésnyire volt tőle. Ainsley odaugrott, maga alá gyűrte a szoknyáját, és összerántotta a függönyt. Éppen idejében. A függöny résén át magát Lord Cameront látta belépni a szobába. A nyakába Phyllida Chase csimpaszkodott, a királynő egykori udvarhölgye.
Ainsley-t meglepte, hogy hirtelen fájdalom hasított a szívébe. Hetek óta tudta, hogy Phyllida kivetette a hálóját Cameron Mackenzie-re. Miért zavarja ez őt? Cameron az olyan nőket kedveli, mint Phyllida, aki csinos, tapasztalt, és nem érdekli a férje. Cameron pedig az a fajta férfi, amilyet Phyllida kedvel: gazdag, jóképű, és nem keres mélyebb kapcsolatot. Összeillenek. Mi köze ehhez neki, Ainsley-nek?
Torkában mégis gombóc nőtt, amikor Lord Cameron egyik kezével becsukta az ajtót, a másikkal pedig megmarkolta Phyllida fenekét. Az asszony átkulcsolta a férfi nyakát, miközben az lustán csókokat nyomott a vállára.
Ölelkezésükben vágy volt, szégyentelen, félreérthetetlen vágy. Egyszer, nagyon régen, Ainsley is érezte Cameron Mackenzie vágyakozását. Emlékezett rá, hogyan borították lángba a csókjai a testét. Azóta évek teltek el, ő mégsem felejtette el Cameron szájának érintését az ajkán, tehetséges keze simogatását a bőrén.
Phyllida mohó nyögéssel olvadt el Cameron karjában, Ainsley pedig az égre emelte a szemét. Jól tudta, hogy Mr. Chase még itt van a házi bálon, odakint sétál a kertben, ahol lampionok világítják meg az ösvényeket az éjféli égbolt alatt. Ainsley tudta ezt, mert éppen akkor surrant be ide lopva, hogy átkutassa Lord Cameron szobáját, amikor a többiek a bálteremből kimentek a kertbe.
Igazán hagyhatták volna őt békében kutakodni, nemde? De nem, a bosszantó Phyllida nem tudta távol tartani magát a hímjétől, és felhurcolta ide Mackenzie-t, hogy enyelegjen vele. Önző tehén!
Cameron kabátja a földre hullott. Alatta a mellény és az ing olyan izmokat engedett látni, amelyeket hosszú évek lovaglása és lovak trenírozása edzett kőkeményre. Lord Cameron hatalmas termete ellenére könnyeden mozgott. Ugyanilyen elegánsan lovagolt is, alatta a lovak legapróbb rezzenésére is válaszoltak. Akárcsak a hölgyek az érintéseire, Ainsley tapasztalatból tudta ezt.
Az arccsontján húzódó mély heg egyesek szerint elcsúfította Lord Cameront, de Ainsley ezzel nem értett egyet. A sebhely őt soha nem zavarta, a férfi magas termetétől viszont elállt a lélegzete, amikor Isabella hat éve bemutatta neki, s amikor kis kacsója valósággal elveszett a lord kesztyűs kezében. Cameron eleinte nem mutatott különösebb érdeklődést a sógornője egykori osztálytársnője iránt, de később... jaj, az a később!
Ebben a pillanatban Cameron érdeklődését a karcsú, sötét hajú Phyllida Chase szépsége kötötte le. A haja egyébiránt festéktől maradt fekete, Ainsley véletlenül tudta ezt, ám soha senkinek nem árulta volna el. Az efféle kicsinyesség teljességgel idegen volt tőle. Isabellával ugyan jól mulattak a dolgon, de azzal senkinek sem ártottak, nem igaz?
Cameronról lekerült a mellény, aztán a nyakkendő meg a gallér is, és Ainsley jól láthatta csupasz, nedves nyakát. Fájó szívvel elkapta róla a tekintetét. Azon tűnődött, meddig kell még várakoznia, amíg kisurranhat. Előbb-utóbb a párocska az ágyban fog kikötni, és bizonyára annyira el lesznek foglalva egymással, hogy ő az ajtóhoz lopakodhat. Ainsley nagyot sóhajtott, és percről percre boldogtalanabbnak érezte magát.
Amikor vette magának a bátorságot, hogy újra kilessen, Phyllida ingválla már ki volt gombolva, s előtűnt dús domborulatokat rejtő, csinos fűzője, amelyből kibuggyant a keble. Lord Cameron lehajolt, hogy megcsókolja, az asszony pedig kéjesen nyöszörgött.
Ainsley lelki szemei előtt megjelent az a kép, amelyen Lord Cameron az ő mellét csókolta. Nem felejtette el, hogyan perzselte a bőrét a lehelete, hogyan markolta a keze a fenekét. És a csókja! Szenvedélyes, tüzes volt, és Ainsley minden vágyát felébresztette. Emlékezett a csók erejére, a férfi szájának alakjára és ízére, ujjai érintésére a bőrén.
Phyllida keze immár Cameron skót szoknyája alatt matatott. A férfi engedte, hogy a női ujjak azt tegyék, amit akarnak, és a kockás kelme hamarosan felemelkedett. Előtárult Cameron izmos combja, és Ainsley
megdöbbenve látta, hogy a térdhajlatától a fenekéig régen begyógyult sebhelyek borítják. Jóságos ég, ezeket ő nem látta! Önkéntelenül hangosan szedte a levegőt.
Phyllida felkapta a fejét.
- Drágám, nem hallottál valamit?
- Nem.
Cameronnak mély, karcos hangja volt.
- Biztos vagyok benne, hogy én neszt hallottam. Lennél olyan jó, és megnéznéd azt az ablakot?
Ainsley megdermedt.
- Pokolba az ablakkal! Nyilván valamelyik kutya volt.
- Drágám, kérlek.
Phyllida hallhatóan tökélyre fejlesztette duzzogó hangját. Cameron morgott valamit, aztán Ainsley már közeledni is hallotta súlyos lépteit. Szíve hevesen kalapált. A hálószobán két ablak volt, egy-egy az ágy mindkét oldalán. Ugyanannyi volt az esély arra, hogy Lord Cameron a másik ablakhoz megy, mint arra, hogy nem. Vagy félrehúzza a függönyt, és meglátja, hogy ő ott kuporog, vagy nem.
Ainsley a bátyjától, Steventől mindig azt hallotta, hogy az egyenlő esélyeket kínáló helyzeteket jobb elkerülni. Túlságosan kevés lehetőséget hagynak arra, hogy érdekesek legyenek, állította. Ezért is nem ő kucorgott most az ablakülésen, arra várva, hogy lebukjon Lord Cameron és az Anglia királynőjét zsaroló nőszemély előtt.
Cameron széles, napbarnított kezével megmarkolta a függöny két szélét, és néhány centiméternyire széthúzta. Ainsley felnézett a férfira, hat év után először pillantott topázszemébe. A lord tetőtől talpig végigmérte, ahogyan egy oroszlán mérhet végig a dél-afrikai prérin egy gazellát, és az Ainsley-ben lakozó gazella a legszívesebben elmenekült volna. Miss Pringle akadémiájának egykori dacos és fiús növendéke azonban, akiből immár előkelő udvarhölgy lett, merészen állta a férfi pillantását.
A csend hosszúra nyúlt. Cameron hatalmas alakja eltakarta Ainsley-t a mögötte elterülő szoba elől, a férfi azonban bármikor megfordulhatott, hogy leleplezze őt. Cameron semmivel sem tartozik neki. Tökéletesen tisztában kell lennie azzal, hogy újabb cselszövés miatt van itt, az ő hálószobájában. Elárulhatta volna, kiszolgáltathatta volna Phyllidának, és úgy gondolhatta volna, hogy rászolgált.
- Mi az, drágám? - kérdezte Cameron háta mögül Phyllida. - Láttam, hogy összerezzentél.
- Semmi - felelte Cameron. - Egy egér.
- Utálom az egereket. Üsd agyon, Cam!
A férfi egyre csak Ainsley szemébe nézett, miközben ő megpróbált levegőhöz jutni szorosra összehúzott fűzőjében.
- Életben hagyom. Egyelőre - mondta végül Cameron, és összerántotta a függönyt. - Le kellene mennünk.
- Miért? Éppen csak most jöttünk fel.
- Láttam, hogy sokan visszamentek a házba, köztük a férjed is. Külön-külön megyünk le. Nem akarom zavarba hozni Betht és Isabellát.
- Jól van.
Phyllida nem igazán tűnt bosszúsnak. Bizonyára úgy gondolta, bármikor összebújhat az ő Mackenzie lordjával, amikor csak kedve támad arra, hogy élvezze az érintéseit. Ainsley egy pillanatig mély, csontig hatoló irigységet érzett. Azok ketten elhallgattak, nyilván a ruhájukat hozták rendbe.
- Később beszélünk, drágám - szólalt meg végül Phyllida.
A pár fojtott hangon még váltott néhány szót, mielőtt Ainsley nyílni hallotta az ajtót, majd becsukódni. Aztán csend vette körül. Feszülten várt néhány percet, hogy biztos legyen benne, a pár valóban elment. Végül széthúzta a függönyt, és előbújt. Már a kilincsért nyúlt, amikor a háta mögül torokköszörülést hallott.
Lassan megfordult. A szoba közepén Lord Cameron Mackenzie állt ingujjban és skót szoknyában. Aranyban csillogó szemének tekintete újra a padlóhoz szögezte Ainsley-t. A férfi egy kulcsot tartott vaskos ujjai között.
- Halljuk, Mrs. Douglas! - áradt karcos hangja az asszony felé. - Ezúttal mi az ördögöt keres a hálószobámban?



 
 
0 komment , kategória:  °°A Mackenzie család 3.  
JENNIFER ASHLEY: Lord Cameron bűnei (2. fejezet)
  2014-11-23 10:23:38, vasárnap
 
 


Hat évvel korábban



Szinte napra pontosan hat éve Cameron Mackenzie ugyanennek a hálószobának az ajtajában állt, és azt leste, hogyan tolja helyére a szépséges
idegen az éjjeliszekrénye fiókját. A hölgy kékben volt, csillámló, mélykék szaténruhában, amely szabadon hagyta a vállát, a derekára simult, de formás keblén kidomborodott. Haját és uszályát rózsaszínű rózsák ékesítették. A cipőjét levette, nyilván azért, hogy nesztelenül lopakodhasson, karcsú lábán csak fehér selyemharisnya volt.
Nem hallotta meg Cameront, aki az ajtókeretnek dőlt, és élvezettel nézte, milyen ügyesen kutatja át az ismeretlen az éjjeliszekrényét. Ő maga ittas volt, és annyira unta már Hart véget érni nem akaró mulatságát, hogy egy percig sem bírt tovább maradni, ezért hát feljött ide. Unalmán most melegség hatolt át. Nem emlékezett rá, ki ez a fiatal hölgy. Tudta, hogy bemutatták neki, de előtte Hart vendégei már régóta arctalan masszává olvadtak össze.
Ez a hölgy most különvált a masszától, és egyre valóságosabbá lett Cameron számára. Halkan átvágott a szobán, egyszeriben megszűnt a tompultsága, amelyben állandóan élt, hacsak nem a lovaival vagy Daniellel, a fiával volt. A kék ruhás hölgy mögé lépett, és átfogta a derekát.
Mintha egy macskakölyköt markolt volna meg. Ijedt kis sikoly, sebes szívdobogás, ziháló légzés. A hölgy hátranézett Cameronra, akit összezavart a nagy, szürke szempár tekintete.
- Mylord, én... Én csak...
- Keresett valamit - fejezte be a mondatot Cameron.
A hölgy hajában valódi rózsák voltak, testének melege felerősítette az illatukat. Nyakában egyszerű ezüstláncot viselt kis medalionnal.
- Igen, papírt és ceruzát kerestem - állította.
Ügyetlenül hazudott, de lágy és illatos volt, Cameron pedig kellőképpen részeg, hogy ne zavarja a hazugság.
- Azért keresett írószert, hogy levelet írjon nekem? -kérdezte.
- Igen. Természetesen.
- Mondja el, mi állt volna benne!
- Nem tudom - felelte a hölgy.
Hebegése elbűvölő volt. Az pedig egészen nyilvánvaló, hogy viszonyt akar kezdeményezni. Cameron az ismeretlen derekára fonta az ujjait, és gyengéden magához vonta. A női ruha kis turnűrje az ágyékához nyomódott, de meg is akadályozta abban, hogy azt érezze, amit akart.
Amikor a hölgy felnézett rá, valami megmozdult Cameronban. A hölgy rózsákéval keveredő illata, teste tapintása a keze alatt, ahogyan szőke haja a bőrét csiklandozta, mindez olyan érzéseket ébresztett benne, amelyeket rég
halottnak hitt már. Kellett neki ez a nő, kívánta. Bele akart fulladni, kéjes sóhajokat előcsalni belőle, kis ideig élvezni vele a feledést.
Nyitott szájjal a nyakába csókolt, megízlelte a bőrét. Sós, édes, kissé fűszeres volt, de kevés. Cameron többet akart. Csak ritkán csókolt szájon nőket. A csók várakozást kelt, románc reményét ébreszti, és ő nem óhajtott románcot a hölgyeivel.
Most azonban tudni akarta, milyen íze van ennek a fiatal nőnek, aki egészen ártatlannak tetteti magát. Egy név ugrott be neki. Mrs... Douglas? Halványan emlékezett rá, hogy odalent a hölgy mellett férj is állt, aki egyértelműen túl öreg hozzá. Bizonyára érdekházasságot kötött. Az ura valószínűleg évek óta nem ért már hozzá.
Cameron majd hozzáér, megízleli, aztán pedig kielégülten és boldogan küldi vissza a tehetetlen férjéhez. Ennek az istenverte, véget érni nem akaró mulatságnak legalább az egyik éjszakája nem lesz unalmas.
Cameron hátrahajtotta a hölgy fejét, és ajkát gyengéden a szájához érintette. Mrs. Douglas meglepődött, de nem lökte el magától, ő pedig gyengéden szétfeszítette az ajkát, és elmélyítette a csókot.
Testét kellemes tűz árasztotta el, amikor Mrs. Douglas is az ő szájába dugta a nyelvét, habozva, ám kíváncsian. Kissé ügyetlenül is, mintha régen nem csókolózott volna már, de Cameron azért biztos volt benne, hogy nem ez az első csókja. Két keze közé fogta a hölgy arcát, és engedte neki, hogy felderítse a száját.
A csók után megnyalta az asszony ajkát, és mézédesnek találta. Szája aztán a hölgy nyakára siklott, keze közben az ingváll kapcsait nyitogatta. A selyem könnyen szétnyílt, és Cameron félretolta, hogy megcsókolhassa az asszony mellét.
A Mrs. Douglas ajkát elhagyó kéjes hangtól izgalomba jött, a vágy gyorsabb haladásra biztatta. Ő azonban nem akart sietni. Lassan fog haladni, minden percet kiélvez. Az ingvállat lecsúsztatta az asszony derekára, és gyakorlott kézzel kibontotta fűzője szalagjait.
Ainsley azt hitte, emésztő lángok nyaldossák. Nem gondolta, hogy ez fog történni. Azt hitte, messze jár majd ettől a szobától, mire Cameron feljön, hogy nyugovóra térjen. A férfi azonban most olyan érzéseket csalt elő belőle, amelyekről ő azt hitte, soha többé nem fogja érezni őket.
A nyaklánc, amelyet elvett Cameron öltözőasztaláról, biztonságban volt az alsószoknyája begombolt zsebében. Eredetileg a keblébe akarta rejteni, de a smaragdok nagyok voltak, és ő félt, hogy körvonalaik kirajzolódnának
az ingválla alatt. Szerencséjére meggondolta magát, mert különben Cameron kalandozó ujjai most rátaláltak volna az ékszerre.
A nyaklánc egy bizonyos Mrs. Jenningsé volt, Ainsley fivérének megözvegyült barátnőjéé. A hölgy könnyek között mesélte el Ainsley-nek, hogy Cameron szobájában felejtette a láncát, és az a gonosz ember most nem akarja visszaadni. Zsarolja vele, állította. Mrs. Jennings félt a lelepleződéstől, a botránytól. Ainsley-t felháborította Cameron viselkedése, és megígérte az özvegynek, hogy visszaszerzi a nyakláncát.
Most már értette, miért engedett Mrs. Jennings a lord csábításának. Cameron hatalmas alakja mellett Ainsley eltörpült, a férfi péklapát méretű keze alatt valósággal elveszett. Ahelyett azonban, hogy megrémült volna, olyan jól érezte magát a lord karjában, mintha csak itt lenne a helye. Veszélyes gondolat volt ez, nagyon is veszélyes.
Cameron csókokat nyomott Ainsley nyakára. Ő megérintette a férfi haját, s meglepte a selymessége. Lehelete kemenceforróságú volt, a szája égetett, az asszony már lángolt.
A fűző szalagjai engedtek, és Cameron keze Ainsley meztelen fenekére siklott. Őt egyszeriben arcon csapta a valóság. A hírhedt Cameron Mackenzie gyakorlott, csábító kézzel vetkőzteti, hogy aztán ágyba vigye. Csakhogy Ainsley Douglas nem kurtizán, sem pedig kikapós hölgy, aki szabadon hozhatja meg a döntéseit. Tisztességes házasságot kötött, hála fivérei éles eszének, és idősecske ura most a szobájukban várja.
John bizonyára a tűz felé nyújtja papucsba bújtatott lábát, és ültében már szundikál az újságja fölött. Kócos, ősz feje előrebukik, szemüvege az orrára csúszik. John Douglas hihetetlenül kedves, végtelenül türelmes férfi, aki tudja, fiatal feleségét sok minden jobban érdekelheti, mint az, hogy vele legyen. Ainsley szíve meg akart szakadni.
- Nem tehetem. - A szavak valósággal kiszakadtak belőle. Az csalta elő őket, amit helyesnek tartott. - Nem tehetem. Sajnálom, mylord.
Cameron abbahagyta, amit csinált. Szája az asszony nyakán maradt, keze a csupasz fenekén.
- Az uram jó ember - suttogta Ainsley. - Nagyon jó ember. Nem ezt érdemli tőlem.
A fenébe! Ezer ördög és pokol! - kiáltotta egy hang Cameronban. Egész teste tiltakozott, amikor visszahúzta a kezét. Ismerte a nőket, tudta, mikor kívánják egy férfi érintését. És Mrs. Douglas kívánta, amit ő kínált neki, kétségtelenül kívánta, hiába fátyolozta gyötrődés azt a szürke szemét.
Készségességét Cameron tisztán érezte a rózsák illatán keresztül, és tudta, ha beléhatolna, nedves lenne, és megnyílna neki.
A férje nyilvánvalóan nem elégíti ki a vágyait. Nem számít, azért-e, mert nem tudja, vagy mert nem akarja. Az a lényeg, hogy nem teszi, másként ez a hölgy most nem állna készen őrá. Mrs. Douglas mégis nemet mondott a férje kedvéért. Ritka bátorság kell az ilyen döntéshez, olyan erő, amely Cam hölgyeiből hiányzott. Ők kielégülést akartak, és fütyültek rá, kit bántanak meg azzal, ha megkapják, amire vágynak.
Cameron összehúzta Mrs. Douglas fűzőjét, és begombolta az ingvállát. Aztán szembefordította magával, és ujjhegyeivel végigsimított az arcán.
- Menjen, Mrs. Douglas, és mondja el a derék urának, milyen szerencsés ember.
- Őszintén sajnálom, mylord.
Jóságos ég, éppen megpróbálta elcsábítani ezt a nőt, és még ő kér bocsánatot tőle! Cameron gyönyörre vágyott, puszta kéjre, a közösülés minden mást feledtető tüzére.
Semmi többre. Azt hitte, az asszony ugyanezt keresi. Most viszont a hölgy azon aggódik, hogy kellemetlenséget okozott neki.
Cameron lehajolt hozzá, és még egyszer megcsókolta a készségesen szétnyíló ajkat. Az utolsó lehetséges pillanatig csókolta.
- Most már menjen!
Mrs. Douglas hálás mosollyal bólintott. Hálásan! Te jó ég! Cameron az ajtóhoz kísérte az asszonyt, még egyszer megcsókolta nedves ajkát, aztán kiengedte. Mrs. Douglas megfordult, hogy még mondjon valamit neki, ő azonban megrázta a fejét. Becsukta az ajtót, és kulcsra zárta. Homlokát a hűs fának nyomta, és hallgatta, hogyan megy végig az asszony az üres folyosón.
- Jó éjt, édes hölgy! - suttogta.

* * *

Cameron az éjszaka hátralévő részében ruhástul feküdt az ágyán, és egyik whiskyt gurította le a másik után. Megpróbált nem gondolni a csinos és fiatal Mrs. Douglasre és arra, hová fejlődhetett volna a találkozásuk, de nemigen járt sikerrel. Pontosabban teljes kudarcot vallott.
Képzelgésétől a teste még másnap is tüzelt, amikor Mrs. Douglast figyelte. A férje magas és csontos ember volt, esetlenül bánt az asszonnyal, de igyekezett állandóan a közelében maradni, mintha szüksége lett volna a
jelenléte bizonyosságára. Mrs. Douglas kedves volt az urához, kicsit sem viselkedett vele lenézően. Cameron azt is észrevette, hogy az asszony az ő tekintetét gondosan kerüli.
Micsoda vad kalandja lehetett volna ezzel a nővel! Minden éjjel valami újat csinálna vele. Ékszerekkel szórná be pucér testét, illatos olajokkal kenné be a bőrét. Diszkrét lenne, bár ezzel amúgy nemigen szokott fáradni. Meggyőzné Mrs. Douglast, hogy nem bántja meg a férjét azzal, amit ők ketten tesznek. Titokban találkoznának, esetleg Cameron hintójában, amíg felfedezik, megízlelik és teljesen kiismerik egymást. Viszonyuk fenséges lenne, olyasmi, amire évekig érdemes volna emlékezni.
Cameron kellemes fantáziálásának egy csapásra vége szakadt másnap este, amikor a fivérével, Mackel whiskyt iszogatott a bálterem előtti teraszon. Egyszer csak az egyik korábbi szeretője, a szép testű, de rossz természetű Felicia Hardcastle rontott ki a teraszra, és megállt Cameron előtt.
- Neki adtad a nyakékemet!
Nyakék? Miféle nyakék? A bálteremben tartózkodók odakapták a fejüket, Mac pedig félig döbbenten, félig mulatva figyelte a bátyját.
- Mi az ördögről beszélsz? - kérdezte Cameron.
Felicia a teraszajtón át merev ujjal Mrs. Jenningsre mutatott, Cameron egy másik volt szeretőjére. A szóban forgó hölgy a bálterem közepén állt, és kivágott estélyi ruhája smaragdokat engedett látni a nyakán. Azokat a smaragdokat, amelyeket Cameron vásárolt Feliciának, és amelyeket Felicia a hét elején gondatlanul Cameron szobájában felejtett. Ő éjjeliszekrénye fiókjába zárta a nyakéket, és azt tervezte, hogy a komornyikjával, Angeloval majd elküldi Felicia szobalányának.
A smaragdok azonban most ott csillogtak Mrs. Jennings nyakában, aki éppen Ainsley Douglashez fordult, hogy szívélyesen megszorítsa a kezét. Azét a Mrs. Douglasét, akit Cameron múlt éjszaka az éjjeliszekrényénél látott matatni. A pokolba!
Felicia visszasietett a terembe, hogy fennhangon vádakat szórjon Mrs. Jennings és Ainsley fejére. Cameron látta, hogy Mrs. Douglas eltátotta bájos kis száját, mielőtt feléje fordult, és egyenesen a szemébe nézett. Arca zavarodottságról, megdöbbenésről, elárultatásról mesélt. Vajon őszintén így érez, vagy ez csak újabb trükk?
Nem számít, gondolta Cameron. Ainsley Douglas hazudott neki, kihasználta, rászedte a szende vonakodásával, amikor arra hivatkozott, hogy nem akarja megcsalni az urát. És mindezt csak azért tette, hogy holmi
női cselszövéshez ellopjon egy nevetséges nyakéket. Ő pedig, amilyen ostoba volt, bedőlt a cselnek.
Cameron belépett a bálterembe, s miközben átvágott a tömegen, elszántan nem vett tudomást Feliciáról, Mrs. Jenningsről, a szájtáti sokaságról. Mrs. Douglas azonban egyszer csak elállta az útját, és ő kis híján fellökte. Ainsley szürke szeme megértésért, megbocsátásért könyörgött. A keblére tűzött rózsák és a teste édes illata megcsapta Cameron orrát, és rádöbbent, hogy még mindig kívánja ezt a nőt.
Erőnek erejével mégis rábírta magát, hogy jeges közönnyel nézzen le rá, és megkeményítette a szívét az asszony szempilláin rezgő könnycseppel szemben. Kitért előle, folytatta útját a bálterem ajtajához, majd elhagyta a házat, és az istállóba ment.
A lovak meleg szaga némileg vigasztalón hatott rá, de ennek ellenére közölte Angelóval, hogy elmegy. Nyeregbe szállt, és elindult. Aznap éjjel felszállt egy londoni vonatra, és másnap reggel továbbutazott a kontinensre.

* * *

Cameron előtt lepergett az azóta eltelt hat esztendő. Ma este ismét otthagyott egy unalmas estélyt, megint részeg volt, és amikor felment a szobájába, megint ott találta a csinos Ainsley Douglast. Mámorossága váratlanul és hirtelen elpárolgott, miközben feldobta a szobakulcsot, majd elkapta. Az éles kis hangot felerősítette a csönd.
- Nos? - kérdezte. - Kitalált már valamilyen magyarázatot?



 
 
0 komment , kategória:  °°A Mackenzie család 3.  
     1/9 oldal   Bejegyzések száma: 83 
2014.10 2014. November 2014.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 83 db bejegyzés
e év: 553 db bejegyzés
Összes: 1758 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 46
  • e Hét: 297
  • e Hónap: 982
  • e Év: 95209
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.