Belépés
dorotea55.blog.xfree.hu
"Az én szívem egyszerű, nincs nagy gazdagsága, csak egy aprócska kincs: a szeretet örök lángja." Gyöngyszemek... .
2000.02.19
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 19 
Csak álmodunk...
  2015-03-11 17:39:03, szerda
 
 

Csak álmodunk...

Tenyerembe bújtak illatok,
lüktetnek velem pillanatok,
holdfényt vágyik a harcom,
jöjj, érintse fénye arcom;
új álmokat súgjon a szél,
hajolj közel, halld, mit mesél,
halld szívem szapora ritmusát,
táncot vágyó ősi rítusát,
hallgasd a percek énekét,
lüktető-bongó lélekét;
s csak álmodunk, csak ébredünk,
csak kéz a kézben éledünk,
zihál a hold a hárs fölött,
a tölgy is díszbe öltözött,
pillangó vágy csiklandja szívem,
s szikrát pattint hűs tenyerem..

Szabolcsi Zsóka




Link


 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Nem vagyonra…
  2015-03-11 17:38:12, szerda
 
  Garai Gábor
Nem vagyonra...

Nem vagyonra gyűjtök - időre,
hogy kószálhassak szabadon
ez idei, s talán jövőre
már járhatatlan tájakon.

Örömömben - ameddig élek -
az osztozhat csak, akinek
így kellek, ki felezi vélem
oszthatatlan perceimet;

Bánatomban csak az talál meg,
kit leigáz a pillanat,
s úgy szakad rá, mint az ítélet,
hogy alig kelt, - s már hull a nap.







Link


 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Férfiszív
  2015-03-11 17:37:19, szerda
 
  Nyiraty Gábor:
Férfiszív

Egy férfiszív, ha érezni kezd,
Halkan, csendben sejteti ezt,
S a fülledt némaságból úgy tör elő,
mint a mindent elsöprő viharfelhő.

De egy férfi mindig tagadja,
hogy néha sírva is fakadna,
mert már annyi benne az érzelem,
hogy szinte elviselni is képtelen.

Pedig egy férfi, ha igazán szeret,
elfelejti játszani a szerepet,
s mint egy ártatlan kisgyerek,
megmutatja, mit úgy rejteget.
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
szép
  2015-03-11 17:11:44, szerda
 
  Link


 
 
0 komment , kategória:  Általános  
A hattyúfeleség
  2015-03-11 16:17:43, szerda
 
  A hattyúfeleség
(spanyol népmese)

Magas, sötét sziklákon épült várban lakott egy ifjú lovag az édesanyjával. A lovag egy tavaszi estén elment vadászni, és útközben tisztavizű tóhoz ért. Egyszer csak szárnysuhogást hallott, s látta ám, hogy három hófehér hattyú szállt a tisztavizű tó partjára. A lovag egy fa mögé húzódott, onnan figyelte a hattyúkat. Azok ledobták fehér tollruhájukat, gyönyörű lánnyá változtak mind a hárman, belegázoltak a tisztavizű tóba, ott fürödtek, lubickoltak. Aztán kiúsztak a partra, ismét felöltötték tollruhájukat, és elszálltak

Gyönyörű volt mind a három hattyúlány, leggyönyörűbb mégis a legfiatalabb. A lovagnak nem volt többé sem éjszakája, sem nappala, mindig a szépséges lányra gondolt. Elmondta az édesanyjának, hogy mit látott a tisztavizű tó partján, s megmondta azt is, hogy nem lesz ő boldog addig, míg a szépséges hattyúlányt, haza nem viheti, feleségül nem veheti.

Elszomorodott a lovag édesanyja, sírva kérte a fiát, felejtse el a hattyúlányt, tündér az, és úgysem marad meg földi ember mellett. Szerette a lovag, nagyon szerette az édesanyját, de még jobban szerette a gyönyörű hattyúlányt, nem hallgatott az édesanyja szavára. A tisztavizű tó partján ült éjjel is, nappal is, leste, várta a hattyúlányok visszatértét.

Egy este ismét szárnysuhogást hallott. A tópartra röpült a három hattyú, mind a három ledobta tollruháját, s most is három szépséges lány gázolt a tó vizébe. Amíg ott lubickoltak, a lovag felkapta a legfiatalabb hattyúlány tollruháját, s futott vele, ahogy csak bírta a lába. A három szépséges lány a partra úszott, két idősebbik magára kapta a tollruháját, s hangos szárnysuhogással messzire szállt. A legkisebbik meg addig szaladt a lovag után, míg utol nem érte, akkor térdre hullott előtte, úgy kérte, adja vissza tollruháját, hadd szálljon a nővérei után. A lovag azonban nem hallgatott a könyörgő szóra, köpönyegébe takarta a szépséges lányt, hazavitte a várába, és feleségül vette. A hattyúlány elfelejtette nővéreit, elfelejtette a tisztavizű tavat, a tollruhájával együtt elvesztette az emlékeit is.

Hat tavasz múlt el így. A hetedik tavaszon a hattyúlány megkérdezte az urát, hogyan is került ő a sötét sziklák tetején magasló lovagvárba. A lovag elmesélte a feleségének azt a régi-régi estét, elővette hét lakat alatt őrzött hattyúbőrt is, vajon emlékszik-e erre a felesége. Az meg kezébe vette a csillogó tollruhát, a vállára borította, azon nyomban ismét hattyúvá változott és huss! - elszállt a nyitott ablakon át.

A lovag azontúl minden tavasszal elment a tisztavizű tó partjára, ott ült éjjel is, meg nappal is, de hiába leste, várta a hattyúkat, soha többé nem látott közülük egyet sem, de még a szárnyuk suhogását sem hallotta.





Link


 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Mese
  2015-03-11 16:13:06, szerda
 
  Mese a tulipánról, a facipőről meg a füles fejkötőről
(Holland mese)

Élt egyszer egy kis holland halászfaluban egy gyönyörű halászleány. Szépségének hírére messze földről jöttek falujukba a legények, hogy megcsodálják és feleségül kérjék. A leányka azonban nagyon hiú és nagyon büszke volt. Kijelentette, hogy csak ahhoz a halászhoz megy feleségül, aki három kívánságát teljesíti.

Egyszer eljött a faluba a legszebb és legerősebb halászlegény, hogy megkérje a leány kezét. Ezt a legényt már nem volt szíve kikosarazni a hiú lánykának, elmondta hát neki első kívánságát: ültessen az ablaka előtti kis kertbe olyan virágot, amilyet még soha senki nem látott országukban.

Bánatos lett a halászlegény, mert nem tudta, honnét vegyen ilyen virágot. Beleült halászladikjába, kiment a tengerre, elővett egy kis darab puha deszkát, és faragni kezdte bicskájával. Faragta, formázta a deszkadarabot egész éjjel. Mire a nap felkelt, lefaragta az utolsó felesleges darab forgácsot is művéről, és íme, kezében ott volt egy deszkából faragott csodálatos, tölcséres virágocska. A halászlegény bemártotta a kis fa-virágot a tenger vizébe, hogy megtisztítsa, és lássatok csodát, a fa-virágocska életre kelt. Szárai átvették a tenger sárgászöld színét, virága pedig aranysárga lett a napfénytől. Nosza, kievezett a legény a partra, kiugrott a csónakjából, és sietett a büszke, szép lány háza elé, hogy elültesse a különleges virágot, mielőtt a lányka felébred. Rövidesen ott pompázott a csodálatos virág a halászlány kertjében, annak a virágágynak a közepén, mely éppen az ablaka alatt volt.



Felébred a lányka, kitárta az ablakát, kitekintett rajta, és meglátta a csodavirágot. Felöltözött és kisietett a partra és közölte a második kívánságát a fiúval. Ez a kívánság pedig így szólt: szerezzen a fiú olyan kendőt neki, melynek párját nem találja egyetlen lány fején sem az egész országban.

A halászlegény elindult szó nélkül, hogy a második kívánságát is teljesítse. Végigjárta az egész partvidéket, és eljutott egy öreg halászasszony kunyhójába. Meglátott a nénike fején egy bűbájos fejkötőt. Teteje kis kikeményített csúcsban végződött, és jobbról is, balról is két ugyancsak kikeményített, fölfelé hajló, csipkével szegett, hegyes is fülecskéje volt. A legény egy aranyat ígért a csinos kis fejkötőért, de a nénike nem fogadott el pénzt, mikor megtudta, hogy a legény ajándékba szánja egy szép lánynak.

Visszaérkezett a legény a faluba, és félve kopogtatott be a lányos házhoz, mert nagyon fájlalta volna, ha visszautasítják ajándékát. Annyira tetszett a bolondos kis fejkötő a lánynak, hogy kijelentette, többet ér a világ legszebb kendőjénél. Ezzel azonban még nem ért véget a halászlegény megpróbáltatása, mert a lányka ragaszkodott harmadik kívánságának teljesítéséhez is: hozzon a halászlegény egy pár olyan papucsot, mely szebben kopog minden más cipőnél, és amelynek a kopogására mindenki utána fordul az utcán.

A szegény halászlegény azt hitte, hogy a büszke leány valami különleges bőrből készült, aranyos papucsot akar, amit ő semmiképpen sem tudna megszerezni. Kiment hát a vízpartra, beült ladikjába, és újra csak fúrt-faragott, mint amikor a csodatulipánt készítette. Addig fúrt-faragot, míg egyszerre csak egy pár hegyes orrú fapapucsot tartott a kezében. És hogy a szép lány ne csalódjon s a fapapucs még szebb legyen, tarka virágot festett az orrára.

A lány gyönyörködve húzta a szép, virágos fapapucsot a lábára, és valóban mindenki utánanézett az utcán. Ilyen szépet, ilyen különlegeset még soha sem láttak. A csodaszép halászleány ezután boldogan lett a fiatal halász felesége.

A falubeli lányok pedig elkérték a különleges virág magját, lemásolták a kis főkötő formáját, és ők is elkészítették maguknak a virágos facipőt. Hollandia azóta híres tulipánjáról, a lányok és asszonyok különleges fejkötőjéről meg a fapapucsokról.
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Mese
  2015-03-11 16:04:04, szerda
 
 

Móra Ferenc
A fecskék

Egy áprilisi reggel édesapánk csendesen kinyitotta a szobánk ajtaját. és közben ébresztgetett bennünket:
- Halljátok csak, ti álomszuszékok, vendégeink érkeztek az éjszaka! Hallgassátok csak, hogy köszöntenek benneteket!
A tornácról a hajnali csendességben élesen csicsergett be a köszöntő.
Megjöttek a fecskéink.
Még abban az órában hozzáfogtak a fészekrakáshoz. Az eresz szögletében ragasztották meg gömbölyű kis fészküket maguk gyúrta sárból, szalmatörekből. Nincs az a kőművesmester, aki fürgében dolgozna náluk. S ahogy a sarat hordták, rakták, simították, gömbölyítették, minden mozdulatuknál mondtak valami:
- Vakolat van-e még?
- Van elég.
- Add errébb!
- Fuss szalmáért, picike!
- Hozom én ízibe!
- Hocc ide!
- Cvikk, cvikk, cvikk!
- Mi tetszik?
- Jó ebéd tetszenék.
- Mi legyen az ebéd?
- Bogaracska, legyecske.
- Kis fecske, gyere csak a kertbe, gyere, gyere, gyere!
Azzal huss! - ki a kertbe, ahol igazán terített asztalt találtak. Csak a szájukat kellett tátogatni: szinte magától hullott bele a sok bogár. El is pusztították őket egy hét alatt úgy, hogy aranyért se lehetett volna egyet se találni közülük. Még az utcánk tájékáról is eltakarodott a sok bogár. olyan rendet tudtak tartani a mi kis zselléreink.



Link



Forrás: Wikipédia
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Mese
  2015-03-11 15:55:37, szerda
 
 
Mese az eltévedt kisverébről

A fészekben kikeltek a tojások: öt verébfióka tátogott a mamája felé. A verébmama megetette, melengette kicsinyeit, s mikor nagyobbra nőttek, repülni tanította őket. Az ötödik kisveréb bátrabb és ügyesebb volt, mint valamennyi testvérkéje.
Egy napon repüléslecke közben olyan messzire szállt, hogy nem látta sem mamáját, sem a testvéreit. Nagyon megijedt a kisveréb, a szárnya elfáradt, már nem is tudott röpülni, csak ugrándozott a vékony lábacskáin. Addig-addig ugrándozott, míg a vadkacsa fészke elé ért.
- Befogadsz a fészkedbe? - kérdezte a kisveréb.
- Befogadlak, háp-háp...- mondta a vadkacsa.
- De én csak azt tudom mondani, hogy csip-csirip!
- Akkor nem fogadlak be a fészkembe, háp-háp...- mondta a vadkacsa.
A kisveréb továbbugrált. Találkozott a galambbal, és megkérdezte:
- Melengetnél a szárnyad alatt?
- Melengetnélek szívesen, kruuú...buk...buruk...- turbékolt a galamb.
- De én csak azt tudom mondani, hogy csip-csirip!
- Akkor nem melengetlek, kruuú...buk...buruk...- mondta a galamb.
A kis veréb továbbugrált. Találkozott a bagollyal.
- Éhes vagyok, adnál-e nekem enni? - kérdezte.
- Szívesen adok, uhuuu - huhogott a bagoly.
- De én csak azt tudom mondani, hogy csip-csirip!
- Akkor nem etetlek meg, uhuuu - mondta a bagoly.
Besötétedett, hideg lett, a kisveréb félt, fázott, éhezett, s fáradtan ugrándozott egyre tovább, tovább. Ekkor meglátott egy szürke madarat, az is a földön ugrált.
- Kedves madár - szólította meg a kisveréb a madarat -, befogadnál-e, megetetnél-e engem? Fáradt fióka vagyok, és csak azt tudom mondani, hogy csip-csirip!
- Befogadlak, megetetlek, melengetlek, én vagyok a mamád! Egész nap kerestelek, hívtalak, csip-csirip!
A verébmama hazavitte fiókáját a fészekbe, megetette, a szárnya alá vette, s ott melengette reggelig.
Átdolgozta: Bartócz Ilona
(Angol mese)



Link



Forrás: Wikipédia
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Mese
  2015-03-11 15:40:51, szerda
 
 
A nyúl meg a tavaszi hó
(burját-mongol népmese)


Egyszer tavasz felé azt mondta a hó a nyúlnak:
- Igen gyöngének érzem magam. Beteg vagyok, talán meg is halok.
Azt felelte a nyúl:
- Alighanem olvadsz az a bajod. Ó, ó, de sajnállak!
Azzal leült egy buckára, és sírt-zokogott keservesen, úgy sajnálta a havat.
- Sajnállak hó, fáj a szívem érted! Mennyit szaladgáltam rajtad, jó meleg vackom volt alattad. Elrejtettél a róka elől, a farkas elől, fejemalja voltál, derékaljam voltál, födél a fejem fölött, védelmezőm, oltalmazóm. Fehér a bundám, te is fehér vagy, nem láttak meg rajtad az üldözőim.
Úgy sírt, hogy a hónak rajta esett meg a szíve, ő is vele könnyezett.
- Mi is lesz velem nélküled? - kesergett tovább a nyúl. - Sas elragadhat, fülesbagoly a karmai közé kaphat, róka elfoghat, farkas széjjeltéphet. Mi lesz velem tenélküled?
Aztán gondolt egyet:
- Elmegyek én az erdő urához, megkérem szépen: kegyelmezzen meg neked, ne olvasszon el!
El is iramodott, meghajolt az erdő ura előtt, úgy kérte szép szóval: hagyja meg a havat. Közben kiragyogott a nap, egyre erősebben melengette a földet, roskadt a hó, zsugorodott, megáradtak az erek, patakok, megcsordultak a jeges hegyek. Nézte a nyúl, még keservesebb sírásra fakadt.
Azt mondta neki az erdő ura:
- A nap hatalmasabb nálam, nem tudok vele versenyezni. A havat nem tudom itt marasztani. Hanem majd adok neked szép szürkebarna bundát a fehér helyett, abban elrejtőzhetsz nyáron erdőn-mezőn, száraz levelek közt, s nem bánt se róka, se farkas, se bagoly. Ne félj, no, ne itasd az egereket!
Megvígasztalódott a nyúl, megtörülgette a szemét, és fölvette mindjárt az erdő ura ajándékát, az újdonatúj bundát. Azóta is két bundát hord a nyúl: fehéret télen, tavasztól őszig meg barnásszürkét.





Link


 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Mese
  2015-03-11 15:35:34, szerda
 
 

Móra Ferenc: A radnóti fecskék


A radnóti gyerekek hiába várták haza az idén a fecskéket. Nem hozta meg őket a tavasz. Pedig már az egész Balog völgye virágba öltözködött a tiszteletükre. Hófehér kökénybokrok nézegették magukat a víz tükrében. Gólyahír virágok arany szeme nevetett fel rájuk. Harangvirágok harangoztak eléjük:
- Jönnek a fecskék, jönnek!

Nem jöttek biz azok. Egy-egy seregük átvágódott a falu fölött, keringett is fölötte, mintha gondolkozóban volna, de aztán csak elsuhogott másfelé. Volt olyan is, amelyik jajveszékelve szántotta a földet a szárnyával, de aztán az is csak továbbröppent. El, el a radnóti határból!
No, a szúnyogok, meg a legyek örvendeztek is ennek nagyon. S nagy boldogan zümmögték, döngicsélték körül a radnótiakat:
- Sose búsuljatok, emberek. Szebb a mi nótánk, mint a fecskéké.
Szegény radnótiakra rá is fért volna a vigasztalás, mert nagyon szomorúan tekintettek az égre.
- Jaj már minékünk, ha az Isten madárkái is elhagytak. Nekik sincs már hajlékuk Radnóton. Nem néz már miránk le a jó Isten sem az égből.
Csakugyan hamvas felhőfátyollal takarta el az orcáját a nap. Még a múlt tavaszon Radnótra sütött legörömestebb a Balog mentén. Bogárhátú, tiszta házaira, muskátlis, százszorszépes ablakaira, mályvarózsás kertjeire, piros képű, nevetős szemű, nótás ajkú népére.
Hol vannak most már a virágos házak, hol a nevetés, hol a nóta? Mind megették azt tavaly nyáron a piros tűzmadarak. Ledőlt falomladékok temették be a virágos kerteket, kormos szarufák meredeznek az égre, mint valami óriás kéznek az imádkozó ujjai. Csupa szomorúság itt minden. Hallgatagon járnak kelnek az emberek a háztalan utcákon. Még ahol építenek is, ott is tompán csattog az ácsszekerce. Mintha az is azt csattogná:
- Nem ér ez semmit. Nem lesz többet Radnót. Elkerülik az Isten madarai még a helyét is.
Elég fájdalom az a kicsi madarak szívének is. Azért csicseregtek röptükben olyan sírva-ríva. Nem a régi fészket siratják ők, ahelyett ragasztanának másikat: de hová? Nincsen ereszalja, nincs hajnalkavirágos tornác, nincs leveles kapu.
Újfaluba, Czakóba, Iványiba, meg a többi szomszéd faluba kvártélyozták be magukat az idén a radnóti fecskék. Ott is mindenütt derék magyar nép lakik, szívesen befogadja zsellérnek az Isten madárkáit. Még örül is neki, hogy így megszaporodtak az idén az ő határukban a fecskék.
Annál jobban elkeseredtek a radnótiak. Volt köztük, aki szemét törülgetve sóhajtotta el magát:
- Jobb lesz nekünk elbújdosni erről a tájról, amit már a madár is elkerül. Hogy maradhassunk mi akkor radnótiak, ha Radnót nincsen?
S arcról arcra, szívről szívre egyre terült a szomorúság felhője. S az Isten tudja, mi lett volna a vége a nagy bánatnak, ha egy reggel arra nem ébrednek a radnótiak, hogy majd fölveti a határt a nagy fecskecsicsergés.
Ott ültek az Isten apró kőművesei kútágasokon, félig égett fák kizöldült gallyán, épülő házak ormán, füstös falomladékokon. S olyan fürgén forgatták a kis fejüket, olyan sebes ficsergéssel tanácskoztak, hogy a radnótiak mindjárt kitalálták, mi történik itt:
- Országgyűlést tartanak a radnóti fecskék.
Azt tartottak azok csakugyan. Visszahozta szegényeket a szívük Radnótra. Megérezték, hogy csak itt vannak ők igazán itthon, azon a földön, amelyen születtek.
- Dévilik, dévilik, ugye, hogy jó lesz itt? - ezt kérdezték az öregek.
- Itt, itt, itt, jó lesz itt! - felelték vissza a fiatalok.
Azzal hirtelen fölrebbent az egész sereg, mint mikor az őszi faleveleket felsodorja a forgószél a magasba.
- Elmennek, elmennek! - ijedeztek a radnótiak.
Dehogy mentek pedig, dehogy! Szépen leszálltak párosával. Csak azt keresték a magasból, hol lesz legjobb fészket rakni.
- Csicseri, ficseri, ide ni, ide ni! - röpködték körül az üres udvarok nekilombosodott fáit.
Mire a nap fölszárította a harmatot, akkorra már ment a munka nagyban. Gyúrták a sarat, szórták a szalmát, villa formájú ágakba rakták a gömbölyű fecskeházakat. Egyik rakta a falat, másik hordta a nekivalót.
- Csicseri, szalma ké-é-é-ék!
- Ficseri, van elé-é-é-ég!
- Add errébb, csicseri!
- Hozom már, ficseri!
Alkonyatra már a maguk házában laktak a radnóti fecskék. Mégpedig fák ágára rakott házban. Pedig a fecskének nem szokása fára fészkelni. Ezt csak a radnóti fecskék eszelték ki, hogy el ne kelljen nekik szakadni a szülőfalutól.
Boldogan fohászkodtak a húnyó nap sugaraiban és vidám csicsergéssel kívántak jó éjszakát a radnótiaknak. Azok se kívánkoztak már el a falujokból, jaj, dehogy kívánkoztak! Visszajöttek az Isten madárkái, visszajött velük a szerencse, az áldás, a jókedv, az öröm.
Az épülő házak körül nevetve sürgölődtek az emberek, boldogan nézték, hogy magasodnak a falak s muzsikaszónál szívesebben hallgatták, milyen vígan csattog az ácsszekerce:
- Ne féljetek, emberek, falu lesz Radnótból megint. Példát mutatnak az ég madarai!
Az ég madarai már akkor álomra készülődtek. Egyre halkuló csicsergésüket illatos szellő hordta szét a Balog völgyében:
Adjon Isten, fittyfiritty,
Szép jó éjszakát,
Virrassza ránk, fittyfiritty,
Rózsás hajnalát.
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 19 
2015.02 2015. Március 2015.04
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 61 db bejegyzés
e év: 668 db bejegyzés
Összes: 5152 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 271
  • e Hét: 271
  • e Hónap: 6450
  • e Év: 550052
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.