Belépés
gabfe.blog.xfree.hu
Szeretni, bizni, remélni,minden új napnak örülni. Gab-fe edit
1952.12.06
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 8 
Kívánom sok szeretettel!
  2015-09-17 22:00:44, csütörtök
 
  Mára ennyi erőm volt csak, jó éjt mindenkinek!


 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Terescsényi György: Harmincharmadik
  2015-09-17 21:57:52, csütörtök
 
 




Terescsényi György: Harmincharmadik

Lám, ujra ősz van...
A platánsorok
Fáradt glédái szegik a fasort.
A gyep füvében pitypang haldokol
S két lucfenyőcske ott az út alatt
Egymásbafont kezekkel állanak.
Két reszkető, elvesztett kisgyerek
Kopott ruhában. Testük megremeg.
Kipirult, gyönge arcocskájuk ég.
"Anyuska!" - mondják - "oh ne menj! Ne még!"

Lám, ujra ősz van,
A nap fölbukott
És vére hull a földre és a fákra
Utolsó csókok a szegény világra...
Szegény világon alélt vándorok
Felé bólintgat délibábliget -
S míg szürcsölöm a végső csöpp vizet,
Ujult reménnyel szivem földobog.

Lám, ujra ősz van,
Ujra lantolok.
Szegény szívem: Ni, hogy dobog, dobog...
Egy ócska lócán, rőt lombok alatt...
Elhúz előttem víg leánycsapat
S a játszótéren a gyermeksereg
Valami tarka sárkányt ereget.

Lám, ujra ősz van,
A harkály kopog...
Szundít a park. Vén tölgyek, jávorok
Gubbasztanak a pörkölt pázsiton,
Szellőszüzek csapatja átoson
És kergetőzik a tisztásokon
S a fák között mélázik álmosan
Az ősz, az ősz, földszürke táltoson.

Lám, ujra ősz van,
A szivem dobog
És integetnek lengő távolok,
Hol béke-kék és álom-szürke lombok
Csókolgatják a tűnő napkorongot
S a rét fölött, megszűrt aranyba, sárgán
Tekerkőzik egy furcsa-furcsa sárkány...

Lám, ujra ősz van.
Hallgatózzatok!
Hangok libegnek, lenge dallamok
Danolnak, dúdorásznak tétován...
Körülölel az őszi délután,
Félig valóság, félig álmodás.
Félig halál, félig föltámadás.

Lám, ujra ősz van.
Valami suhog...
Talán a szél, tán álomcédrusok,
Talán a szív, talán a mély egek,
Óh, járom is tán a kék réteket...
A lelkem jár, jár, félve lépeget,
A szűzecskék fujják az éneket
És félálomban, vékony résen át
Meglátom Őt. Röpül a réten át.
Orcája szentkép, szája csengetyű
A szivem hallja s ráfelel belül
És reszketek és nem mozdulhatok.

Lám, ujra ősz van
S holnap meghalok...
Oh lucfenyőcskék el ne hagyjatok,
Oh jó napocska el ne menj soha,
Jaj, mit csinálok én az éjszaka,
Ha hűvös lesz és csúf bagoly huhog
És kihunynak az áldott csillagok,
Amikkel néz és kísér engemet
A Jóistennek százezer szeme.

Lám, ujra ősz van
S én hálát adok
Amért imígyen álmodozhatok
Talán még néhány őszi délután,
Hogy vélem együtt él és sirdogál
A rét, az erdő, felhők és a fák,
Az egészárva, szenvedő világ.

Megjelent a Nyugat folyóiratban (1924. 3. szám)






 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Ma 50 éve hunyt el...
  2015-09-17 21:55:51, csütörtök
 
 
Sajnos fotót nem találtam...


Terescsényi György (Szeged, 1890. november 2. - Szombathely, 1965. szeptember 17.) költő, író.

Szombathelyen és Trencsénben kataszteri mérnökként dolgozott. A Szegedi Naplóban 1922-ben megjelent egyik írásáért börtönbüntetésre ítélték. A következő évtől Budapesten az Új Idők és a Napkelet munkatársa volt, 1925-ben tanulmányutat tett Franciaországban. 1944-től bő tíz éven át a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár munkatársaként dolgozott.

Terescsényi György elbeszélő munkái többnyire az első világháború utáni magyar paraszti életet mutatják be. Egyszerű elbeszélő eszközöket használ, regényeiben és novelláiban nincs semmi hatásvadászat, irányzatosság, az olvasó mégis érzi, hogy az író mennyire együtt él földmunkás hőseivel.

Hősök (1931) című regényének hőse egy hadviselt parasztlegény. Tápai András földreform címén távol a falutól öt hold földet kap. Fiatal feleségével együtt küzdenek meg a földdel, az akadályokkal, hogy a semmiből otthont és gazdaságot teremtsenek. A regény a keserves paraszti élet, a kétkezi munka realista megjelenítése, helyenként fölmagasztalása. Folytatásában (Lesz, ahogy lesz, 1932) a család szétesik. A rájuk zúduló csapások megtörik őket, de nem adják fel a küzdelmet.

Komlós Aladár a két regény hibái között említette, hogy az író néha aránytalanul ,,fontoskodó, sőt szinte ünnepélyes részletezéssel ábrázolja a paraszti életet", hősei túlságosan ,,mintapolgárok" és ,,Tápai Andrást és feleségét ki lehetne állítani, olyan tökéletes példányai a magyar kisgazdának."[1] Az író Hősök című regényéről Németh László közölt kritikát,[2], Délibábok című verses kötetéről József Attila írt rövid méltatást a Nyugatban.[3]

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából


 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Alfred de Vigny:A farkas halála (2)
  2015-09-17 21:53:13, csütörtök
 
 




Érdekességnek még egyszer ugyan az a vers, más fordításában....


Alfred de Vigny:A farkas halála

I.

A felgyúlt hold előtt futnak a fellegek,
Mint száll a füstgomoly az égő ház felett,
Egész a láthatárig sötét már a vadon,
Szótlan megyünk előre a nedves pázsiton,
A sűrű hanga közt, magas haraszt-bozótba'
S im a fenyők alatt, a hegy felé huzódva,
Nagy körmös lábnyomok ötlöttek a szemünkbe,
Négy vándor farkasé, kit mink kerítettünk be.
Megálltunk hallgatózni, lélekzetet se vettünk,
Egy sóhajt sem lehelt a néma táj köröttünk,
Sem az erdő, sem a sík. Csupán fönt a magas
Égbolton jajgatott a gyászos szélkakas,
Mert fönt nyargalt a szél a fellegek sorába',
S csak egyes tornyokat érinte néha lába.
A tölgyfák oda lent, sziklákra leborulva,
Mintha könyökre dőlve mind szunnyadoztak volna.
Még semmi sem neszelt, midőn, fejét lehajtva,
A legvénebb vadász, ki elől ment, kutatva,
Leheverve találta egy helytt a homokot.
Ez agg, ki ilyesekben tévedni nem szokott,
Megmagyarázta súgva, hogy itt ez uj jelek,
Farkasok nyomai, még helyök is meleg.
Két farkas két kölyökkel csak most vonult el innet.
Mi rögtön kézbe vettük jó vadász késeinket,
Elrejtők fegyverünket, ne csillogtassa fényét
S mentünk, széthajtogatva az ágak szövevényét.
Hárman megálltak, én, mit látnak ők? kerestem,
S előmbe villogott egyszerre két tüzes szem.
A hanga közt a hold világa áthatott,
Táncolni láttam ott négy karcsu állatot.
A vidám agarak játékba igy merülnek,
A gazdának, ha megtér, csaholva így örülnek.
Hasonló termetök, a tánc is épp olyan,
De a farkas-fiuk játéka hangtalan.
Tudják jól, hogy csupán nehány lépésnyire
Lappang ős-ellenük, a falvak embere.
A hímfarkas felállt, odább fatőre dőlve
Feküdt nősténye még, mint épp márvány előde,
Kit Róma népe tisztelt, emlőin nőttenek
Romulus és Remus pogány félistenek.
A hím jött és leült, nagyot nyujtózva hátra,
Horgas nagy körmeit a mély homokba mártva.
Még fogva sem, de már halálra volt itélve,
Elállva útja mind, innen ki nem jut élve,
De ő csak ült merőn, égő szájába kapta
A legbátrabb kutyát s lihegve fojtogatta.
És nem tátotta szét acél állkapcsait,
Habár lövéseink átverték izmait
És éles késeink lágyékát összejárták,
Fogók gyanánt kövér beleit szétkuszálták.
Nem addig, míg az eb megdöglött és kinyúlt,
Akkor ledobta végre s az lábához gurult.
Azt ölte meg előbb, aztán reánk tekintett,
Vigyázatul mi még benn' hagytuk késeinket,
Mikkel, vérét kiontva, a pázsithoz szögeztük,
S rá fogva fegyverink, egész körülöveztük.
Fölnézett még reánk a végső pillanatba',
A szájára patakzó forró vért nyalogatva,
S azzal nem is törődvén, hogy végvesztébe dűl,
Két nagy szeme elállott s kimúlt egy jaj nekül.

II.

Lehajtám homlokom töltetlen fegyveremre.
Eszmék kínoztak és bizony nem fért szivemre,
Hogy üldözzem a nőt s fiait, a kiken
Látszott, apjokra várnak, s én bizonnyal hiszem,
Ha nincs e két kölyök, a szép özvegy buvában
Nem hagyja veszni őt boszutlan, magában.
De hivatása most ezeket menteni,
Szoktatni küzdelemhez, éhséghez s inteni:
Kerüljék a faluk határát, móddal-okkal,
Hol összeállt az ember a szolgaállatokkal,
S rájok vadásznak együtt, pusztítják, üldözik
Az erdők és a sziklák első, ős urait.

III.

Oh, jaj, - gondoltam ott, - az ,,ember" név hiába,
Nagy név, de szégyenünk: gyarlók vagyunk reája.
Az élettől megválni hogyan kell, ha van ok,
Ti tudjátok csak azt, magasztos állatok!
Látván, hogy élik át s mi módon végezék,
Nagy csak a hallgatás, a többi gyöngeség.
- Én megértettelek, bujdosó, néma vad,
Végső tekinteted szivem mélyén maradt.
Azt mondád: ,,Ha tudod, növeld föl lelkedet,
Mig oly erős leend és oly emelkedett,
Hogy eljut e fokig s megáll azon szilárdan,
Hol én, erdőszülött, kezdettül fogva álltam.
Sohaj, sirás, könyörgés mind gyáva bút mutat,
Folytasd eréllyel hosszú, nehéz napszámodat,
A sors kiszabta úton türelmesen vonulj,
S végül, miként én, szenvedj és halj meg szótlanul."

Zempléni Árpád fordítása

Ez a második a Wikiforrásból....





 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Alfred de Vigny:A FARKAS HALÁLA(1)
  2015-09-17 21:51:10, csütörtök
 
 



Alfred de Vigny:A FARKAS HALÁLA

1

Felhő felhő után futott a felgyúlt holdra,
ahogy tűzvész elé a füst fut gomolyodva.
Az erdő már sötétült köröttünk. Nesztelen,
lépdeltünk hangtalan a harmatos gyepen,
gizgaz növényeken, süppeteges avarban,
amidőn észrevettük a magas, mozdulatlan
fenyők alatt egyszerre a nagy körmök jegyét,
a hajtásba fogott vándor-farkasokét.
Megállt szánkban a lég, a léphetnék a lábban,
füleltünk szerteszét. - Megdermedt némaságban
várt az erdő, a rét. Csupán a láthatár
felett nagy magasan zengett a gyászmadár
hangján a szélkakas, mert fönt száguldva az orkán
nem botlott meg, csak itt-ott magányos tornyok ormán;
lent a mohos sziklákon, ahogy könyökre dőlt,
fektében szunnyadozni látszott körben a tölgy.
Nem volt hát semmi nesz. Akkor meg-meghajolva,
a legvénebb vadász, akinek az a dolga,
hogy vezessen - megállt, szimatolt, lehasalt,
aztán - ő, ki ebben szégyent még sose vallt -
azt suttogta felénk, hogy ott a tő homokján
két kis farkaskölyök s két körmös vén toportyán
pihent nemrégen is, a helyük még meleg.
Kihúztuk szótlanul erre a késeket.
Elfödve fegyverünket, hogy csövük fényt ne vessen,
az ágakat széthajtva mentünk még csöndesebben.
Hárman megálltak köztünk. Néztem épp, mi van ott,
és felém is egyszerre két égő szem csapott,
s arrébb a gaz között négy könnyed árnyat láttam;
a négy vad játszódott, táncolt a holdsugárban,
akár uruk körül - láthatjuk napra nap -
ugrálnak a vigan csaholó agarak.
Szakasztott olyanok voltak, alakra, táncra;
épp csak a két kölyök halálos csendben járta,
tudva, hogy fala közt az ellenség, alig
lépésre csak az ember: fél szemmel alhatik.
A hímfarkas, az állt, a nőstény - egy fa mellett -
éppúgy hevert, akár a márványkőbe-metszett,
kit Róma népe tisztelt, akinek szőre-dús
meleg ölén lelt pólyát Remus és Romulus.
A hím előrejött, leült, nagy horgas körme
feszült inak végén mélyült a puha földbe.
Tudta, hogy veszve van, ha egyszer sikerült
így rajtaütni, így bezárni a gyürűt.
Izzó ínyét mutatva fogai máris fogták
a legbátrabb vadászeb pihegő puha torkát;
nem tágította meg azt az acélfogót,
bárhogy tépték husát a csattogó golyók;
kifent nagy késeink, ahogy bevágtuk őket,
széles horpaszába összeköszörülődtek,
mégsem nyitotta meg, míg a legyűrte-eb
dögként lába előtt el nem hemperedett.
Kiköpte, végre most velünk is szembe nézett,
álltak markolatig hátában még a kések
a vére-fürdette gyöpre szegezve le,
komoran meredt rá körben puskánk csöve.
Fölnézett újra ránk, és aztán visszaroggyant,
nyalta a vért, amely ajkára ki-kibuggyant,
s ügyet se vetve rá, hogyan éri a vég,
hang nélkül hunyta le halódó nagy szemét.


2

Lehajtottam fejem kilőtt puskámra ottan,
és gondom se maradt tenger gondolatomban
a szukát s kölykeit üldözni... nehezen
hagyták magára apjuk, s én ma is azt hiszem,
hogy az özvegy - maga a szép s nemes komolyság -,
ha nincs a két kicsi, megosztja férje sorsát.
De várta még a mentés s az oktatás: miképp
tűrjék azok is könnyen az éh-bendő dühét,
így tépve el a szörny kötést, mit a goromba
ember erőszakolt a szolga állatokra,
kik neki a napi fekhelyért fölverik
az erdő s pusztaság ős bennszülötteit.


3

Hitvány, milyen puhány - így küzdöttem még eszemmel -,
mily szégyellni való nagy nevével is az ember!
Itthagyni életet, mindent, mi fájhatott,
ti tudtok már csupán, fenséges állatok!
Válaszképp arra, hogy mi volt a lét, a földi,
csupán a csend a nagy; és gyengeség a többi.
- Óh, hogy értettelek, bátor országfutó!
Szívemig ért szemed fénye, a kihunyó,
s azt mondta: "Ha erőd adja, tedd, hogy a lélek
érjen föl benned is töprengő, kínos éjek
végén a minden mindegy hős fokára, oda,
hol én, vadon szülöttje, elkezdtem valaha.
Nyögés, panasz, ima - ússzon a gyáva ebben.
Járd hosszú és nehéz utad te rendületlen,
amerre végzeted ösvénye kanyarul,
aztán szenvedj, mint én, és halj meg szótlanul."

Illyés Gyula







 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Alfred de Vigny : ZSUZSÁNNA FÜRDŐJE
  2015-09-17 21:49:26, csütörtök
 
 




Alfred de Vigny : ZSUZSÁNNA FÜRDŐJE

Egy tiszta kis patak, platánfa áll felette,
mely árnyát a sötét habokra rávetette.
Lomhán, merengve jő s az erdő mélyiben
a forró ég elől rejtőzve megpihen,
reátámaszkodik egy kedvelt csitri lányra
és hívja édesen kíséretét Zsuzsánna,
a Júda lányait, rubéni, gádi fajt,
a fürdőnél ezek fogják szolgálni majd.
Már mind figyelve áll, vetélkedésre készen,
hogy buzgón ékszerét leszedni egy se késsen;
egyik a tiarát, hol csillog a zafir
s aranyfény tündököl, mit készített Ofir;
másik pedig haján, mely csupa drága illat,
lebontja fátyolát, remeg azon a csillag,
a ringó gyöngyöket fülén és gyöngysorát,
melyet a homlokán finom szalag fon át;
az ámbraillatot, mely színaranyban ingott,
szalagos füstölőt, nyakáról a rubintot.
Másik megoldja már kicsiny koturnusát,
szőnyegre fekteti a talp finom husát,
vizet merít előbb, s lemossa még a lábat,
melyről a szantal- és a rózsaillat árad.
S amíg Zsuzsánna most, oly lassan nézve szét,
lehúzza gyűrüit, legdrágább ékszerét,
leoldva melliről zsinórok, cifra pántok,
a jácintkék köpeny, mit fürge kéz lehántott
s a tiszta vászoning, mint liliom, fehér,
lehull, s redőzete szűz lábaihoz ér.
De szép volt, ó de szép! Futó kis pírja támadt,
rezgett fehér szinén áttetsző homlokának.
A fák közt, hol a nap elveszti délhevét,
a megszokott szem is még sérti szégyenét.
Sötét rabnőre dől végül, hogy az kisérje,
mint híg kristályba száll elefántcsont fehérje,
úgy éri teste most a fénylő vizen át
a tiszta, hűs patak aranyló talaját.

Vas István





 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Alfred de Vigny :MÓZES
  2015-09-17 21:47:55, csütörtök
 
 



Alfred de Vigny :MÓZES

Megnyújtotta a nap, sátrak hegyét surolva,
a ferde ragyogást, amely a láng utolja,
a sávos aranyat, mely a légben marad,
míg homokággyal őt várja a sivatag.
A táj átöltözött bíborba és aranyba.
Kopár Nébó hegye kaptatóján haladva,
az Isten embere, Mózes megáll, s szeme
a tágas láthatárt gőg nélkül járja be.
Fászgát látja elébb s temérdek fügefáját;
majd túl a hegysoron, hol pillantása átlát,
ott fekszik Gileád, Manassé, Efraim,
jobb kéz felől, a föld termékeny síkjain;
délre Juda, a nagy, a meddő, mely nyugatra
az alvó tengerig homokját elszalasztja;
messzebb egy völgy ölén, mit az est elfakít,
olajfa-párta közt ott látja Naftalit;
pompázó és nyugodt virágmezőre téve
a pálmák városa: Jerikó néz szemébe;
a mint indás fergeteg, Fogor mezőin át
Szegorig nyúlnak el a pisztáciafák.
Látja: ez Kánaán, ígéret földje tája,
s nem szabad, tudja jól, hogy sírját ott találja.
Látja; népe fölé terjeszti nagy kezét,
aztán a csúcs iránt vivő ösvényre lép.

Moáb mezőinek nagy sávjain tolongva
a hegy széles tövén összebújva szorosra,
Izráel népe úgy hullámzott odalent,
ahogy a szél alatt a búzatábla leng.
Hogy az arany homok a harmatot felitta,
s a jávorágakon függ egy csepp, mint a hinta,
prófétájuk, a nagy, a századéves agg,
Mózes eltávozott, hogy lássa az Urat.
Szemmel követte mind feje körül a lángot,
s mikor a nagy hegyen a gerincnél megállott,
s feje átfúrta az isteni felleget,
mely villámkoronát tart a szent csúcs felett,
a kőoltárokon égett körben a tömjén.
S hatszázezer zsidó homlokkal porba dőlvén,
a naptól aranyos illat árnya alatt
egy hangként zengte el szentelt himnuszukat.
És Lévi fiai, fölébük magasodva,
mint egy ciprusliget a hömpölygő homokra,
hárfával ég felé küldték a nép felett
az Uraknak Urát dicsérő éneket.

Megállt Isten előtt Mózes, majd ülve végre,
a fellegárny alatt szólt szemtől szembe véle.

Szólt a fellegben így: "Nincs vége még, Uram?
Mit kívánsz, merre, hogy, hová vigyen utam?
Maradok szüntelen hatalmas és magányos?
Az álmok álma már hadd karoljon magához.
Mit tettem én azért, hogy választott legyek?
Kívánságod szerint vezettem népedet.
Lába érinti már, mit ígértél, a földet.
Hadd járjon közbe más ezentúl közte, közted.
Izráel-paripát más zabolázza meg;
ércvesszőm ráhagyom, s ráhagyom könyvemet.
Miért tetszett neked, hogy letarold reményem?
Mért nem tudatlanul, emberi módra éltem?
Hóreb s Nébó hegye közt mért nem lehetett,
hogy megtaláljam én végnyugvóhelyemet?
Ó jaj! bölcsek között bölccsé tettél te engem!
Vándor nép útjait ujjammal én vezettem.
Én küldtem száz király fejére tűzesőt;
a jövő térdre hull törvényeim előtt;
embersírok között legősibb az enyém lesz,
hangomban a halál próféta hangra érez,
nagy vagyok, lábaim népeken nyugszanak,
kezem emel s lesújt nemzedéksorokat.
Ó jaj, Uram! vagyok hatalmas és magányos,
az álmok álma már hadd karoljon magához!

Ó jaj! én az egek titkát is ismerem,
szemednek erejét kölcsönadtad nekem.
Parancsolom, s az éj nagy fátylait lehántja,
csillagait szemem név szerint vette számba,
s mihelyt int a kezem, s hív egy-egy csillagot,
égre fut az hamar, és így szól: »Itt vagyok.«
Ráteszem két kezem a felhők nagy fejére,
hogy méhük a vihar forrását elvetélje;
futóhomokkal én várost elnyeletek;
felfordítom a szél szárnyával a hegyet;
lábam nem fárad el, a térnél az erősebb;
hömpölygő, nagy folyam kitér az átkelőnek,
s meghallva hangomat, hallgat az óceán.
Ha népem szenvedő, vagy ha törvényt kiván,
két szemem fölvetem, szellemed rám világít;
rendül akkor a föld, a nap fenn tétovázik,
irigykednek reám, s csodálnak angyalok.
S eközben, Istenem, én boldog nem vagyok.
Lám, vénségemre is hatalmas és magányos,
az álmok álma már hadd karoljon magához!

Mihelyt a pásztoron átjárt lehelleted,
»Idegen ő nekünk« - szóltak az emberek;
s lesütötték szemük, ha láng gyúlt a szememben,
mert többet láttak ők, jaj, bennem, mint a lelkem.
Szerelem elfagyott, barátság megszakadt;
reszkettek a szüzek, elfödve arcukat.
Akkor a fekete ködoszlopba takartan
elöl mentem, dicsőn, szomorúan, s magamban,
s szóltam szívemben így: »Ezentúl mi legyen?«
Ölbe hajtani már túl súlyos a fejem,
s borzadást kelt kezem, ha másik kézre zárom,
hangomban zivatar és villám van a számon;
nem, nem szeretnek ők, nézd, mind csak megriad,
s ha tárom két karom, térdemhez hullanak.
Így éltem, így vagyok hatalmas és magányos,
az álmok álma már hadd karoljon magához!"

Ott lent reszketve várt s imádkozott a nép,
nem nézve az irigy, haragvó Úr hegyét;
mert fölnézve, a nagy, fekete hasu felhő
megdöndült, s csapdosott, sűrűbben hullt a mennykő,
s a villámok tüze, vakítva a szemet,
lenyomta homlokuk, mindenki görnyedett.

Majd föltisztult a csúcs, s Mózest senki se látta.
Elsiratták. - Az új hazának nekivágva
ment Józsua fakón, s némán a nép előtt,
mert a Mindenható kiválasztotta őt.

Nemes Nagy Ágnes







 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Ma 152 éve hunyt el...
  2015-09-17 21:45:12, csütörtök
 
 






Alfred de Vigny (Loches (Indre-et-Loire), 1797. március 27. - Párizs, 1863. szeptember 17. ) francia romantikus költő, író, drámaíró, műfordító, katonatiszt, a Francia Akadémia tagja. A Becsületrend tiszti fokozatát
Arisztokrata katonacsaládból származott. Édesapja, a Hétéves háború veteránja, már idős volt, amikor Alfred megszületett. A házaspár négy gyermeke közül ő maradt csak életben. Két éves korában Párizsba költöztek. Rendkívül gondos nevelésben részesítette édesanyja, aki ismerte Jean-Jacques Rousseau műveit. Az Emil, vagy a nevelésről című Rousseau műben leírtak alapján foglalkoztak vele (jeges fürdő, száraz diéta, testgyakorlás, vívás, lövészet, matematika, zene, rajz és festés). A Bonaparte gimnáziumba járt, ahol lelkiismeretesen, de kedvetlenül készült az École Polytechnique felvételi vizsgájára.

1814. július 6-án a Királyi Testőrgárda hadnagya lett. Az Elba szigetéről visszatért Napóleon elől menekülő XVIII. Lajost kísérő testőrség tagja volt. Katonáskodása idején már verseket írt. 1822-ben a Le Conservateur Littéraire (Az irodalom védelmében), Victor Hugo és fivérei által alapított irodalmi lap közölte első versét (Bál) és Byronról írt tanulmányát. Eljárt Charles Nodier irodalmi összejöveteleire, Hugo esküvőjén tanúként volt jelen. A laktanya egyhangú életére ráunt, 1827-ben végleg elhagyta a katonai pályát és az írásnak szentelte minden idejét. Feleségével, a jómódú angol származású Lydia Benburyvel Párizsban telepedett le.

A Poèmes antiques et modernes verseskötete után jelent meg a Cinq-Mars, az első igazi francia történelmi regény. Vonzotta a romantikus színház,Shakespeare Othellóját lefordította verses formában. Viharos szerelmi kapcsolat fűzte a korszak egyik leghíresebb színésznőjéhez, Marie Dorvalhoz. Két drámát is írt a színésznőnek, a Chatterton nagy sikert hozott a szerzőnek és Marie Dorvalnak is.

1837-ben szakított Marie-val, édesanyja meghalt, összetűzött költő- és íróbarátaival. Hirtelen elhallgatott, nem publikált, csak önmagának írt, elkezdte remete életét. 1845-ben hatszori sikertelen próbálkozás után lehetett csak a Francia Akadémia tagja. Odaadóan ápolta a szinte teljesen vak feleségét. 1863-ban gyomorrákban halt meg.


A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából


 
 
0 komment , kategória:  Általános  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 8 
2015.08 2015. Szeptember 2015.10
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123456
78910111213
14151617181920
21222324252627
282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 648 db bejegyzés
e év: 6364 db bejegyzés
Összes: 35234 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 80
  • e Hét: 8862
  • e Hónap: 47699
  • e Év: 961521
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.