Regisztráció  Belépés
chillik.blog.xfree.hu
"Csak meghallgatnám, sír-e a szegény, Világ árváját sorsa veri még? Van-e még könny a nefelejcs szemén? Szeretnék néha visszajönni még!" Chillik András László
1953.03.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/34 oldal   Bejegyzések száma: 332 
Juhász Gyula - Alkohol és irodalom
  2015-12-31 14:13:14, csütörtök
 
 




Alkohol és irodalom

I. A geniális Lombroso, akinek tévedései sokszor termékenyebbek voltak a tudományra (és amiért minden tudomány van - az életre nézve), egyik könyvében a lángész és elmebaj rokonságát, egy másikban a született gonosztevő, egy harmadikban pedig egyenesen a született perdita létezését bizonyítgatta az ő sajátos, temperamentummal és fantáziával fűtött tudományos módszerével.
Mindazok az igazságok, ötletek és ráhibázások, amelyek a lombrosoi elmélet velejét teszik, voltaképpen a modern tudomány egyik legjelentősebb megismerésén, az átöröklésnek a testi és lelki rejtelmekbe és összefüggésekbe mélyen bevilágító tanításán alapszanak.
Eredői vagyunk végtelen számú összetevőknek, amelyek a tér és idő távolaiban működtek, hogy úgynevezett egyéniségünket, amelyre olyan büszkék vagyunk, létrehozzák. A lángész éppen úgy ennek az örök törvénynek uralma alatt áll, mint az idióta. Már Lombroso is észrevette, hogy milyen nagyszámú alkoholista volt az irodalom, a művészet és a tudomány lángeszűnek elismert alakjai között. A turini nagy elmeorvos egyszerűen, mint a lángész és téboly összefüggésének egyik bizonyítékát említi ezek iszákosságát és csupán annyi jelentőséget tulajdonít neki, mint a többi feltűnő degeneratív jeleknek. Én azonban azt hiszem, hogy az úgynevezett talentumok és zsenik jelentékeny számának idegrendszerbeli elfajultsága szinte önkénytelenül hozza magával ezek nagyfokú és jellegzetes alkoholizmusát.
Mert amint van egészséges lángész, mint Bach Sebestyén, Michel Angelo, Goethe, akik mintegy az ember szellemi teljesítőképességének határait jelzik, a fényes ormokat, amelyeket fajunk fejlődése eddig el tudott érni, éppen úgy vannak, és sajnos az előbbieknél nagyobb számmal vannak beteg Géniuszok, mint Pascal, Rousseau, Wilde, akik, mint az emberiség intellektuális flórájának üvegházi növényei, azért szintén hódolatra és csodálatra késztetik a művészi és tudományos zseni minden igaz megértőjét. Mert nemcsak lefelé van út a degenerációban, hanem, ritkán, az összetevők különösen végzetes összetalálkozása folytán vannak bizony úgynevezett dégénéré supérieurök. És ezek közül kerülnek ki ijesztően nagy számmal azok a szerencsétlenek, akik öröklötten gyönge és ingerlékeny idegrendszerüket a különféle narkotikumokkal, elsősorban az alkohollal stimulálják. Az irodalomtörténetek alkoholistáiról van szó, e szegény, nagy betegekről, akiknek változatos életrajza végén a korai halál vagy az őrület sötét pontja feketéllik. De egyúttal majdnem mindig pontosan ki tudjuk mutatni az elődök iszákosságát és egyéb degeneráltságát. Cholnoky Viktor egy megtévesztően ötletes dialógusában azt a tetszetős szofizmát próbálja igazolni, hogy az alkoholnak és vérbajnak is megvan a maga létjogosultsága, sőt küldetése az emberiség életének nagy háztartásában, hiszen vannak zsenik, akik egyenesen az iszákos vagy vérbajos, sőt iszákos és vérbajos apának vagy elődnek köszönhetik létezésüket, és egyúttal a normálisnál nagyobb szellemüket.
Azt hiszem, erre nem nehéz megfelelni, bármilyen hódolattal viseltetünk is a korán elpusztult nagyszerű Cholnoky Viktor kiválósága iránt. Mert hiszen igaz, hogy Beethovennek apja iszákos volt, valamint az volt Lord Byron szülője is, nemkülönben Andersené és Tompa Mihályé, de vajon a bécsi zenei titán korai és tragikus süketsége, az angol költőarisztokrata keserves sántasága, a nagy dán mesemondó szerencsétlen nemi perverziója, valamint Tompa Mihály gyötrelmes szervi szívbaja nem túlságosan nagy és szomorú ellensúlyok-e a tehetség és lángész érzékeny mérlegében?
II. Régi és elterjedt babona, hogy az alkohol a költői ihletet szolgálja. A furor poeticus-t sokan összetévesztik a mámorral, amelyet a bor ád. Már Horatius említi a költészetről írt híres levelében, hogy Demokritus letiltotta a Heliconról a józan poétákat. A szent őrület, az ihlettség dionysosi állapota valóban mutat külső analógiákat az alkohol mámorával.
Ez a látszatos hasonlatosság tévesztette meg a jelszavak után induló, a dolgok mélyére nem (legföllebb a kancsó fenekére) néző embereket. Valóban az alkoholmámor kezdő stádiumai bizonyos rokonságot mutatnak azzal a sajátos és rejtelmes lelkiállapottal, amelyet közönségesen költői ihletnek nevezünk.
Az értelmi és érzelmi gátlás csökkenése vagy teljes hiánya, az asszociációk szabadossága és gyorsasága, az erkölcsi cenzúra, a szeméremérzés, valamint a szociális cenzúra, az illemtudás meglazulása mind olyan jelenségei a heveny alkoholmérgezésnek, amelyek a költői alkotás lelkiállapotának is többé-kevésbé jelentős tüneteit alkotják. A lírai költő őszintesége, közvetlensége, képzeletének és érzésének merész röpte és csapongása, nemde a különféle társadalmi konvencióknak mellőzését kívánják, akárcsak a mámoros ember érzelmi és gondolati kitörései? De (és itt kezdődik a lényegesen elkülönítő demarkációs vonal a két lelkiállapot között) a valódi költői - és általában művészi, sőt tudományos, mert ilyen is van - ihlet mindig a lelkierők fokozását, mindig a maximális intenzitást jelenti, míg a részegség - és egyúttal az elmezavar is - a lelkierők fokozatos meglazulását, a szellemi képességek többé-kevésbé gyors megbénulását, végül a valóságos eszmélethiányt eredményezi. Minden részegség akut elmezavar, sőt merem mondani, hogy akut paralizis progressziva, e legszörnyűbb idegbetegség összes jellemző tüneteivel, a kezdő stádium nagyzási téveszméivel, a későbbi fokok öntudati kieséseivel, helyre és időre való tájékozatlanságával, afáziájával és végül teljes stuporával. Írók, költők részegségben fogant művei, mint ahogy a mámorban fogant magzatok is, magukon viselik születésük bélyegét. De ha az idült alkoholista írók alkotásait tanulmányozzuk is, amelyeket nem az akut ittasság állapota hozott létre, akkor is olyan jellemvonásokat találunk bennük, amelyek egy egészen különös, beteges lelkialkat közös signumait viselik. Még nem írták meg az alkoholista író lélektanát, mint ahogy magát az alkoholista lélektanát is csak ígérte a Modern Könyvtár programja Tomor Ernő dr. tollából, de eddig nem váltotta be.
Az alkoholista író jellemző vonásait megkísérlem itt tömören összefoglalni. Mint e szomorú és szerencsétlen típus egyik nagy őse szerepel az irodalom történetében az amerikai Edgar Allan Poe, akin talán - éppen mert olyan nagy zseni volt és olyan nagy alkoholista - legmarkánsabban szemlélhetők ezek a különös tulajdonságok. Egy kiváló pszihiáter, Van Vleuten a nemi érzés rendellenes hiányosságát, a szociális ösztönök gyöngeségét, a természetérzés csökkenését, a borzalmasan és sötéten fantasztikus dolgok iránt való beteges fogékonyságát, a Holló költőjének alkoholizmusából magyarázza, sőt a Hollót magát, a világ egyik legszebb versét - egy delírium víziójának tekinti. És itt jön a német gambrinusi bölcsesség Hans Heinz Ewers személyében, aki úgy látszik nagyobb szakértő, mint a józan Van Vleuten, mert kimondja, hogy az ittasság állapotában sokkal fokozottabb a szexualitás, sőt egyes nagy zsenik, mint éppen E. A. Poe is, egyenesen a teremtő mámornak köszönhették ihletüket. Természetesen az ilyen sörszagú okoskodásban körülbelül annyi az igazság, mintha valaki azt állítaná, hogy Heine költészetére igen jótékony s fölemelő hatással volt a hátgerincsorvadása.
Ady Endre egy Magyar Pimodán című, merész és csábító tanulmányában legalább némi szociális igazolását próbálja adni annyi sok magyar tehetség, sőt lángész mámoros magafeledkezésének: a magyar ugaron a fajából kinőtt magyar költő, e túlérző fájvirág nem tudta mindig megtalálni az őt megillető környezetét, éltető levegőjét. Amit D'Annunzio, boldogabb kultúrák szerencsés szülötte, egy gazdag és meleg szellemi élet közepette szinte magától értetődően, lépten-nyomon föllelhet, azt a Katona Józsefek, a Csokonai Vitéz Mihályok a bor mámorában keresték hiába. Persze ez is féligazság, érdekes és tetszetős, mert hiszen ott van éppen Alfred de Musset és Paul Verlaine esete, akik egy szinte már túlérett kultúrában is az alkohol, még pedig a legmérgezőbb pálinka, a zöldszemű abszint rabjai és áldozatai lettek.
A világirodalom alkoholszámláján ott találjuk különben a már említetteken kívül, az angol Ben Jonson és Marlowe, Pope és Wilde, Goldsmith és Burns, a francia Musset, Gérard de Nerval, Baudelaire, Murger és Verlaine, a német Bürger, E. T. A. Hoffmann, Schiller, Grabbe és Hartleben, az olasz Tasso és az orosz Puskin neveit. Schillerről Thomas Mann írt egy meghatóan szép novellát, bemutatva, amint az ifjúkori ivások miatt elfáradt tragikus géniusz a Wallenstein trilógia megírása közben lelkiismeretét csitítgatva vívódik önmagával, amint a késő éjszakában fölkel íróasztalától, és megáll kihűlt szobája sarkában, hogy mintegy távlatot találjon a gondolatainak.
III. Eddig az alkohol és az írók viszonyáról volt szó, erről az áldatlan és tragikus viszonyról. Ha az alkoholról, mint az irodalom témájáról német alapossággal akarnánk beszélni, akkor úgyszólván az egész világirodalom minden valamire való munkáját föl kellene sorolnunk, kezdve Homérosz eposzain, amelyekben meglehetős sokat isznak az emberek és istenek, egészen, mondjuk, Claude Farrère nemrég magyarul is megjelent Les Civilisés-ig, amelyben már az ópium és társai szinte háttérbe szorítják az alkoholt, a civilizáció e legősibb és leggyakoribb narkotikumát. Mit szóljunk például a bordalokról, a líra e minden időkben kedvelt válfajáról? Anakreon volt az ős, akit Horatius, Villon, Ronsard, Bürger, Csokonai és Petőfi követtek századokról századokra. De ami éppen Anekreont illeti, ne feledjük, hogy ő nem koncentrált alkoholt fogyasztott, mint a mai bohémek, és öregkorában itta a nedüt, és írta a dalt. Vinum lac senum, a bor az öregek teje, mondja a latin babona, és annyi bizonyos, hogy az öreg Anakreonnak és az öreg Horatiusnak már nem árthatott úgy ez a különös tej, mint ahogy a fiatal Bürgernek vagy Burnsnek ártott. Ami pedig Petőfit illeti, róla csak a hazai legenda terjesztette, hogy szerette az italt. A legnagyobb magyar lírikus igen ritkán és igen mértékletesen élt a borral, amire két meggyőző példával szolgálhatunk. Az egyik saját nyilatkozata, amelyben igen erélyesen visszautasítja egyik pesti lapnak híresztelését, mintha ő az éjjel a Pilvax kávéházban mulatott volna, a másik egy kortárs közlése, amely szerint az ifjú költő nagyon különösnek találta, hogy Vörösmarty előtt boros üveg állott, amikor valamelyik délután irodalmi ügyben fölkereste a magyar költők akkori királyát. Hogy miért írt Petőfi oly kedvvel és oly sok bordalt: annak a művészi alkotás lélektanában rejlő igen egyszerű okai vannak. Először is az ifjúság maga mámor bor nélkül is, amint Goethe találóan mondja, és az ifjúsága gazdagságától méltán mámoros Petőfi ezekben a névleges bordalokban csapongó féktelenséggel élhette ki korlátlan költői magát. És divat is volt akkor bordalt írni, minden valamire való költő megpróbálkozott vele, tehát Petőfi is, de még Béranger is írt bordalokat, és Petőfi ebben is követte francia ideálját.
Természetesen, ami Petőfinél csak motívum volt, az utánzóinál lényeggé magasztosult, és például Lisznyai Damó Kálmánnak már fontosabb volt a bor, mint maga a bordal.
Ami az elbeszélő és drámai irodalmat illeti, témái között az alkoholizmus éppen olyan lényeges szerepet játszik, mint sajnos, magában a való életben. És az emberi haladásnak egyik örvendetes jellemző tünete, hogy minél közelebb érkezünk a mi korunkhoz, annál öntudatosabban és tanulságosabban, hogy úgy mondjam, mintegy propagatív erővel ábrázolja az irodalom az alkoholnak egyént és társadalmat pusztító, valóban emberirtó hatását. Még a régi jó öreg Homérosz erkölcsi érzéke szép csöndesen szundikál e tekintetben, sőt még Shakespeare-nél is szinte rokonszenves fickó, legalábbis a kritikátlan néző előtt és a kritikátlan színész beállításában a hetvenkedő és füllentő Falstaff, aki állandóan in Venere et Baccho excedál, de már az ivástól elpuhult Antoniusra kimondja a költő a szentenciát: Bűnt dobtak belé az istenek, hogy emberré tegyék. A modern irodalom már egész rémítő valóságában látja és láttatja az alkoholizmus romboló szerepét a beteg társadalom életében. Ibsen, korunknak kétségkívül legkomolyabban gondolkozó drámaírója, a Kísértetekben az átöröklés tudományos igazságát megdöbbentő művészi erővel demonstrálja. Alving Osvald apja idült alkoholista volt, az anya ezt valahogyan el tudta titkolni a fia és a társadalom előtt, de a kísértetek följárnak, a bibliai átok megfogant, Osvald az apai bűn következtében egyszerre fiatalon összeomlik: a paralizis halálra bénítja életét és művészetét. Mert Osvald festőművész, és így kétszeresen nagyobb a katasztrófája, amely hirtelen reászakad: aki még néhány hónap előtt, a túlfeszített idegek lázában, csodálatos, eddig még nem látott színekről álmodozott, az most ködös és réveteg tekintettel, tompán és elbutultan könyörögve kéri anyjától a napot, a napot.
Ibsen egy másik drámájának, a problematikus Hedda Gablernek egyik szomorú hőse Eilert Löwborg, az iszákos zseni, aki nyugtalanul botorkál mélyértelmű eszméi és a morál insanity között. Igen jellemző Ibsen mélyen átgondolt drámai pszihológiájára, hogy az élethazugságok szükséges és jótékony voltát hirdető Relling doktort is iszákosnak rajzolja, mintegy jelképezve ezzel is az alkohol erkölcsileg prostituáló hatását. És korunk legnagyobb élő epikusa, Anatole France is bizonyára nem ok nélkül tünteti fel derekas ivónak Coignard Jeromos abbét, amivel a romlás figuráinak sajátos elvtelenségét és érzékiségét kitűnően igazolja. A regény nagy mesterei közül, akik az alkoholista patológiájában kitűntek, emeljük ki Dosztojevszkij és Zola nevét és művét. Dosztojevszkij a Bűn és bünhődés Marmeladovjában, Zola az Assommoir Coupeau-jában adták tudományos és művészi tekintetben egyaránt tökéletes kórképét az idült alkoholizmusnak, egészen a delirium tremens potatorum borzalmas hűségű ábrázolásáig. Megint egy esetlegesnek tetsző részlet, azonban az egésznek igazságát tanúsítja: mind a két gyászos végű alkoholistának, Marmeladovnak és Coupeaunak, lánya, Szónya és Nana, prostituáltak lesznek, mintha csak Lombroso későbbi megállapítását akarnák előzetesen igazolni. Akik a háború és alkohol nem is olyan távoli viszonyát az irodalom tükrében (ebben az országúton mozgó tükörben, ahogyan Stendhal találóan nevezi a regényt) akarják meglátni, azokat jó lélekkel utasíthatjuk ugyancsak a Zola látnoki erővel megírt Débâcle-jához és Tolsztoj hatalmas Háború és békéjéhez. És minden kommentár nélkül lejegyezzük, e kényes pontról szólván, hogy Bernard Shaw, aki jelenleg Európa legvilágosabb elméje, valósággal a tisztánlátás zsenije, teljesen absztinens, valamint a pacifista Romain Rolland is, míg a háborúban nem egészen elfogulatlan Anatole France mérsékelt borivó, ellenben a háborús téboly olasz betege, Gabriele d'Annunzio nem ellensége semmiféle mámornak, így az alkoholnak sem.
A magyar epikus irodalomban az első antialkoholista írás a jó Tinódi Lantos Sebestyéné. Sokféle részögösökről címen az ő kezdetleges verselésével gúnyolja a garatra felöntőket, de végezetül ő maga bevallja, hogy mindezt azért teszi, mert nem adtak inni neki, szegény szomjas diáknak. Zrínyi, a költő, nagy eposzában érdekesen mutat be egy az asztal örömeinek mértéktelenül áldozó török vezért, aki e szenvedélye folytán elveszíti az ütközetet. A régi magyar ivási szokásoknak kritika nélküli, kedvtellő leírását találjuk az erősen konzervatív Apor Péter emlékiratában. Jósika Abafija, amelyben, mint előszavában maga mondja, egy erkölcsi javulást akar bemutatni: a korhely Abafi Olivér megtérésének történetét. Jellemző, hogy ez a regény nem csupán morális tekintetben, de művészi szempontból is legderekabb munkája a kissé gyorsan és felületesen dolgozó Jósikának. Az iskolákban sokat tárgyalják, töviről-hegyire meghányják-vetik Arany Toldijának egyik részletét, a csárdai mulatozás jelenetét. A fiatal, erős és egészséges Toldi, sorsa szerencsés fordulóján amúgy magyarosan kimulatja magát Bencével, a hű öreg cseléddel. Van bor és van nóta bőven, csak nő hiányzik. Írásbeli dolgozatok kedvenc és elcsépelt témája ez: hogyan mulat a magyar ember? De, sok tanár nem tudja vagy nem akarja meglátni, hogy a kedves duhajság e mesteri képe megkapó emberi és szociális tanulságokat rejteget, éppen az antialkoholista propaganda oly nagyon gyér alkalmat találó szempontjából. Itt szépen meg lehet magyarázni, hogy Miklósnak idegei, izmai rendben, egészségesek, ezért egy ideig bírja az alkoholt, de végül, mégiscsak az győz, s a gyönyörű gyermek bizony heveny mérgezéssel alszik el az asztal mellett, míg a kevesebb ellenálló képességgel rendelkező öreg Bence már jóval kisebb adag alkoholtól is teljesen elázik, egészen szégyenletes módon. Könnyen kapcsolatba hozhatjuk itt Arany János epikus idilljét a legszebb magyar drámai idillel, Gárdonyi Géza szintén klasszikus és szintén népies művével, A borral, ahol Baracs Imre családi viszályát éppen az ital okozza, amely a különben derék embert hirtelenné és igaztalanná változtatja. És rámutathat a tanár Arany egy másik epikai remekére, a Buda halálára, ahol sok egyéb jellembeli különbségen kívül, az is gyökeresen és tragikusan elválasztja Etelét Budától, hogy míg a nagyratermett és nagyratörő Etele józan, okos ember, addig a vénülő Buda a lakomák mámorában keres vigaszt és feledést az alulmaradás keserűségére. Sem az alkoholista írók, sem az alkohollal foglalkozó világirodalom műveinek felsorolása - a tárgy roppant terjedelménél fogva - nem teljes és nem is lehet az.
A világirodalomból még fölemlíteném Hauptmann első naturalista drámáját, a Vor Sonnenaufgangot, amelyben az alkoholista átöröklés szerepel, Gorkij Éjjeli menedékhelyét, amely az iszákosság végső azilumát festi a realizmus és költészet különösen kevert színeivel, Tolsztoj utolsó drámáját, az Élő halottat, ahol a züllöttségben is megnyilatkozó lelki értékeket csillogtatja meg a modern emberiség e nagy apostola, míg a szintén elég gazdag magyar irodalomból kiemelhetném még Móricz Zsigmond regényeit. Különösen az Isten háta mögött és A fáklya címűeket, amelyekben a vidéki magyar élet sírvavígadó alkoholizmusát egy kivételes megfigyelő és kifejező tehetség gazdagsága vetíti elénk. Olvassuk csak el a kisvárosi kocsma gőzében az erkölcsöt fölényesen és részegesen hirdető képviselő és nagybirtokos beszédét, és benne találjuk egy fél évszázad magyar politikai életének minden hazugságát és romlottságát. Analfabetizmus és tuberkulózis, panama és protekció, kulturális elmaradottság és világháború, mind, mind magyarázatot lelnek Arday beszédében, amely mintegy gramofonja a magyar politikai élet vásárjában kikiáltók úgynevezett világnézetének.
IV. Ha mármost a jövő fejlődés távlatát az antialkoholizmus szempontjából nézzük, fölmerül lelkünkben a kérdés, vajon eljön-e az az idő, amelyben a társadalom szellemi elitje, az írók közül többé senki sem lesz, gyönge idegei révén, rabja és áldozata az alkohol démonának, és amelyben az alkohol mint téma, fölöslegessé válik az irodalomban? Lesz-e idő, amikor a Csokonaiak és a Musset-k goethei életkort érhetnek el goethei örömben és az Ibseneknek és Zoláknak, e próféta poétáknak nem kell többé megdöbbentő képeket festeniök az Emberirtó egyént és fajt degeneráló rombolásairól? Én - annyi csalódás dacára - hiszek az emberi haladásban, és remélem, hogy a természettudományos világnézet terjedése, a szociális higiéne térfoglalása lassan, de biztosan elviszik a sokat szenvedett és sokszor tévelygett emberiséget abba a ma még utópiának tetsző állapotba, amelyben nem kell többé a szabad és egészséges embernek semmi más narkotikum, csupán kettő: az álom és a művészet!

Juhász Gyula
1918. április 20.
 
 
0 komment , kategória:  Juhász Gyula -cikkek, tanulmán  
Juhász Gyula – Magyar poétika
  2015-12-31 14:11:29, csütörtök
 
 




Magyar poétika

Poétikai tanításom kis tükre
Ez a kísérlet a lehetőségig tömör kivonata azoknak a legfőbb szempontoknak, végső elveknek és lényeges mondanivalóknak, amelyek poétikai tanításom közben vezettek. Az új operákban vannak bizonyos vezérmotívumok, amelyek jellemző erővel csendülnek föl lelkünkben később is az előadás után: az új poétikai felfogás vezérmotívumait akarom én itt az írás maradandóbb formája révén kiemelni önmagam és tanítványaim előtt, és ha mások is érdeklődéssel olvassák, akkor többet értem el, mint amennyit igénytelen kísérletem elsősorban akart.

I
Mivel fog lelkünk gazdagodni az idén? - ezt a kérdést veti föl tanítványai és önmaga nevében a poétika tanára, aki, mint az emberiség első öntudatos nevelője, Szokratesz (és mint minden igazi nevelő), maga is újra átéli mindazt a lelki élményt, benső szenzációt, amit a tanítványok lelkében fölidéz - és azonnal válaszol is e kérdésre a következőképpen:
- Az idén a költői alkotás titkainak ismeretével fogunk gazdagodni, olyan kincsekkel, amelyek romolhatlan értékei minden művelt embernek. Nem azért kutatjuk a költői alkotás titkait, hogy költeni tudjunk - ez a kiválasztottak gyönyöre és édes kínja -, de azért, hogy olvasók legyünk, nem pedig, hogy írók. Öntudatos olvasók, ízléssel olvasók, akik tudják, mit kell olvasni és hogyan kell olvasni.
Igen, a költészet műértőivé akar bennünket nevelni a poétika, és a szorgalmon kívül még egyet kér tőlünk, amely nélkül tudásunk lehet, de gyönyörűségünk nem: szeretetet. "Minden dolog értékét a szeretet adja meg, amellyel hozzá ragaszkodunk" - mondja egy nagy belga költő, Maeterlinck, és mi hozzátehetjük, hogy e szeretet nélkül a költészet hazai és távoli virágai pusztán herbáriumi tárgyak lesznek előttünk, számokkal és nevekkel fölruházva.
Gazdagodni akarunk lelki kincsekkel, ezért tanuljuk a poétikát. Miért kell ide különösen szeretet és lelkesség? Mert a költői alkotás az emberi lélek műve, és lelket csak lélek fogad be igazán. Emberi lélek műve a költemény, érzés és képzelet alkotása éspedig - ezen a főhangsúly - művészi alkotása. Maga a második teremtés, maga egy második világ. De kérdés, mikor lesz költemény az írásból, mikor válik művé e munka? Egyszerű a felelet: ha szerzője költői tehetség. Költőnek lenni annyi, mint erős érzést és erős képzeletet egyesíteni. Petőfire gondoljunk, aki a magyar Alföld nagy költője lett. Hogyan? Petőfi előtt is volt Alföld, voltak szépségei, mégis, az Alföldet a költészet - és így az olvasók számára - Petőfi hódította meg, ő fedezte fel. Mert Petőfi nagyon - a lángész érzésével - szerette ezt a tájat és a lángész erős képzeletével látta meg rejtett - a dolgok mélyén rejlő - szépségeit. De elég-e ide az erős érzés, az erős képzelet? Nem elég. Formát kell találni neki, tó kell azt fejezni a művészet erejével. A forma tehát döntő és - mondjuk - lényeges a művészetben: formája révén lesz költemény az írás. Minden költő érzése és képzelete megkeresi - és ha igazi költő az illető -, megtalálja a maga formáját. Petőfi vagy Arany egyetlen sorát sem szabad megváltoztatni: azért költemények.
Így jönnek létre a költői műfajok, a költői érzés és képzelet különféle fajtája szerint. Kérdezzük: hányféle lényegesen különböző formában lehet kifejeznie magát a költőnek? Látni fogjuk, hogy három ilyen műforma van és az egyes műfajok ezeknek csupán változatai: epikus, lírai és drámai forma van.

II
Hogy jött létre az epika, ez ősi formája a népek költészetének? Egyszerűen megkívánta ezt az ember egy mély lelki ösztöne: a mesélési ösztön, a goethei Lust zum Fabulieren.
A gyermek, a romlatlan, naiv kis ember, ugye hogy szereti a mesét? A nép, a romlatlan, naiv nagy gyermek, ugye, hogy kedveli a mesemondást? A tanár itt érdeklődik tanítványai gyermekkori emlékei ránt, kik, hol hallottak meséket, milyen meséket?
Ezért olvastunk az alsóbb osztályokban is annyi sok mesét, népmesét, állatmesét. Gondoljunk Andersenre, Grimmre, a magyar mesekincsre, Petőfi "János vitéz"-ére.
A nagy költők között is sok a nagy mesemondó, mesekedvelő. Gondoljunk Jókaira, nemcsak mesekönyvére, de arra a nagy mesélő hajlandóságra, amely regényeit oly érdekessé teszi. Vannak költők, akiket mások sorsa, élete, története érdekel elsősorban, akik szeretnek ilyen történeteket elképzelni, kitalálni, elbeszélni, mert ez nekik is, másoknak is örömet ad: ezek az igazi epikus költők. A nép azonban az első és legnagyobb mesemondó. Így keletkeztek a nép egyetemes mesemondó ösztönéből az első, ősi epikus formák, a hitrege, a népmese, a monda.
Érdekes lélektani (sőt néplélektani) kérdés kínálkozik itt még: miért nem lehet szomorú végű és tragikus megoldású a mese? (És nagyjában az epikus költemény mind, a tisztán epikus fajok.) Mert a mese a vágyak teljesülését példázza - a boldogság mély emberi vágyának teljesülését - a képzeletben. A meséből fejlődött ki a többi epikus műfaj mind. A monda olyan mese, amelybe a történeti valóság is belejátszik. Mondája olyan mesélő népnek van, amelynek múltja van. Ezért van nekünk olyan sok mondánk és gazdag mondakincsünk. Az eposz, a naiv eposz: a már történeti nép, nemzet igaz meséje. Az eposzban egy egész nemzet gyönyörködik a maga múltjában, szépségében, erejében. Innen van, hogy az eposz hősei a nép eszményei lesznek, nevelői, vezetői: a gyorslábú Achilles, leleményes Odysseus, a párducos Árpád! Itt rejlik az eposz nagy erkölcsi jelentősége: jellemeket mintáz, nemzetnevelő lesz!
Mi más a regény, mint az eposz mai formája, modern folytatása, újkori eposz? Itt is emberek sorsáról, mint megtörténtről, bizonyos idő távolságán át szemléltről van szó, de nem csupán nagy emberekéről, hanem kis és nagy, mai és régi emberek életéről, sorsáról, tehát kis emberek kis dolgairól is. Ezért írja a költő prózában a regényt, mert ez a stílus először is közelebb áll hozzánk, mai emberekhez, akiknek ír, és jobban illik a regény alakjaihoz is.
Ez a stílus a legnagyobb gazdagságot, a legteljesebb változatosságot engedi és hozza magával: a nagy regény társadalmak és lelkek rajza egyben. Gondoljunk Jókai regényeire: hogy benne van azokban a magyar élet, a múlt és a jelen teljessége! A novelláról szólván, fölmerül a kérdés: vajon a novella apró regény-e csupán: külső terjedelem dolga-e az egész? Ó nem, itt lehet éreztetni igazán, a látszólagos rokonság mellett a lényeges formai különbséget: a novella egy embernek egy esete, amely döntő és jellemző sorsára - a regény sok ember egész élete, sorsa, története, néha - mint Dickens Twist Olivér-jében - a bölcsőtől a sírig. A regény tenger, a novella patak. A regény az élet, a novella az élet egy jellemző esete.

III
A lírához értünk. A lírikus költőről kell beszélnünk, akit elsősorban a maga lelke érdekel, aki elsősorban a maga érzéseit fejezi ki. Bennünket is kell érdekelnie, ez az első, amit a lírikus költőtől követelünk mi olvasók. Ki érdekel igazán bennünket? Aki valóban kiváló, aki különb, mint mi, mint a többiek, a sokaság. Akiben a nagy érzések és a mély gondolatok különös varázsa van, egyszóval a költői egyéniség. A nagy lírikus tehát nagy ember, bennünket gazdagító szív és szellem, akire örömmel és méltán hallgatunk. "Minden lélek értékes" - tanítja az evangélium, mennyivel értékesebb és érdekesebb tehát az erős érzésekkel és képzelettel megáldott valódi lírikus. Hiszen ő nemcsak érzésével és képzeletével válik ki, de ezek művészi, eredeti kifejezésével is. A nagy lírikus varázsának titka ez: ő mindnyájunk élményeinek - öröm és bánat, emlék és remény - örök és egyetemes kifejezést, hangot, formát tud adni. Mindnyájan érezünk - szépet és jót - emberek vagyunk -, de a költő a mi néma és sokszor öntudatlan érzéseinknek méltó hangot ad.
Minden érzés formát keres, minden érzésnek megvan a maga végérvényes, kifejező formája.
A költő ezt megtalálja, az igazi lírikus ezt megleli, mint ahogy a szobrász Michelangelo a márványból már kiérezte a jövendőben kibontakozó idomokat. Így válik dallá, ódává vagy elégiává a költő érzése, az érzés benső lényege szerint. Egyes nagy költők állandó, mintegy temperamentumukban rejlő érzésmódjának egyes lírai formák felelnek meg. Az ilyen lírikusok, ha más műfajban fejezik is ki érzéseiket, lényegében ide is beleviszik uralkodó formájuk egyes sajátosságait. Exempla lucent: Petőfi elsősorban dalköltő. Azzá teszi őt a pillanat látásaira erősen és hevesen reagáló vérmérséklete, élményeit azon melegében formába öntő, szókimondó lelke. Petőfi a valódi, Goethe legnemesebb értelmében vett "alkalmi költő", versei (elsősorban dalai) az igazi - ugyancsak Goethe értelmében vett - alkalmi versek. Epikája is - éppen legszebb részleteiben - lírai természetű: balladáiban csupa szenvedély, a nagy alanyiság ereje forr az epikus felszín mélyén.
A tipikus ódaköltők Berzsenyi és Vörösmarty. Mind a két nagy költő a legmagasabb és így legmagasztosabb - olykor a régi prófétákra emlékeztető - ihlet embere, költészetük állandó fehér izzása a lendületnek: ódai természetű lelkek. A nemzetnek vagy az emberiségnek szólanak, vagy a nemzet és emberiség nevében beszélnek. "Hallgassatok, most a világ beszél" - mondja egy helyen Vörösmarty. Számukra tehát az óda a lényegüket legtökéletesebben kifejező forma. Lelkük bora az óda kelyhében ragyog a legszebben.
És íme, mikor Vörösmarty eposzt ír is, mint a Zalán futásában látjuk, az óda hangján kezdi. Az Előhang Vörösmarty legszebb lírai darabjai közé illik, és Berzsenyi szinte kizárólagosan ódákat ír.
Tompa viszont, a méla, merengő és lemondó Tompa, az igazi elégikus. Arany nyugalmas szemlélődésének is ez a lírai forma felel meg, leginkább még a Széchenyi emlékezete (ez az aere perennius költemény) is elégián kezdi, és csak lassan, méltóságosan bontakozik ki e hangulatból az ódai lendület. Mikor a tankölteményhez és általában a reflexiós költészethez jutunk, a tanár határozottan fölveti a problémát: az érzésen kívül lehet-e más hangköre a lírának? A gondolat hogyan válhatik költészetté? Egyszerű és határozott legyen a felelet: ha érzéssé válik, és egyedül ezáltal. A puszta gondolat a tudomány körébe vág, de a nagy és mély gondolat - ha egyéni élmény, ha a költő átélte, átérezte, így, érzéssé finomulva, művészi formába törhet. Ilyen forma az ars poétika, az Aranyé különösen! Az öntudatos költő ebben mintegy hitet tesz a maga művészi hitvallása mellett, vallomást tesz arról, hogy a költészetet minek tekinti. Így válik a gondolat érzéssé, az elvont eszme egyénivé. És itt az alkalom, hogy a tanár - Vojtina Ars poétikája révén - a költészet valódi rendeltetését éreztesse, kiemelje. Induktív módon, egy magyar remek példa alapján, minden esztétikai felhőkakukkvár mellőzésével.

IV
Venio nunc ad fortissimum: a drámához értünk. A nagy dráma a nagy akarat és jellem műve, erős öntudat alkotása.
A dráma akkor jelenik meg minden korban és minden nemzetnél: mikor a fejlődés delelőjén van. Homérosz és Pindarosz után jön a három nagy görög tragikus. Rómában meg se tud születni az igazi nagy dráma, pedig a nagy eposz és líra már megvolt. A keresztény drámáknak századokig kell Shakespeare-re várni, a magyarnak is Katonára. Különben is, a dráma mintegy magában egyesíti a többi műfajokat. A görög tragédia kardalai lírikus részek, a hírnökök elbeszélései: epikusak.
Szophoklész Oedipus király-át kell néznünk: anyaga a monda (epika), kórusa a legmélyebb és legzengőbb antik líra.
Azonkívül is: a dráma színpadot kíván és ehhez nagy és fogékony közönséget, mert a dráma a leginkább stilizált műfaj: mindezek részben technikai (színpad), részben szellemi (stilizáltság), de mindenképpen magasabbrendű fejlettséget követelnek. Miért mondottuk, hogy a dráma a leginkább stilizált forma? Nézzük a mi nagy nemzeti tragédiánkat: Katona Bánk bán-ját. Íme: a költő egészen mellőzi az elbeszélést, a leírást, a többi műfajoknál meglévő magyarázatot, egész személyiségét megtagadva, eltűnik előlünk: a puszta drámai forma áll előttünk: emberek beszélgetése (a dialógus) révén játszik előttünk az egész költemény. Mindez a színpadon, az idő és tér szoros keretei között, csupán a döntő esemény, élő emberek - (színészek) előadásában. Ez a megjelenítő közvetlenség és az, hogy egy nagy tömeg nézi, amelyet az érzések és gondolatok közössége kapcsol össze (a színpadi játék szuggesztiója): ez adja meg a dráma nagy nevelő hatását.
A magunk életére nézve irányító példákat, emberismeretünkre fontos jellemeket látunk, akaratot és küzdelmet a drámában, kiváló egyéniségek tisztító hatású erőfeszítéseit a tragédiában, (az aristoteleszi katharziszt szépen be lehet mutatni Shakespeare Julius Caesar-jának három vezető hősében: Caesarban, Brutusban és Cassiusban) fonák jellemek komikus kudarcát a komédiában.
A középfajú drámáról beszélve, nemzeti szempontból szeretetteljes tanulmány tárgya lehet a magyar népszínmű. A magyar népszínmű drámai formában fejezte ki a múlt század negyvenes éveinek demokratikus törekvéseit: a színpadon hangot adott a népnek, az elnyomott jobbágynak, hőssé tette a népet, amely Katona Bánk bán-jában mint Tiborc, Kisfaludy Károly vígjátékaiban mint környezet, csupán (és többnyire komikus) statisztaként szerepelt. Ebben áll a népszínműnek, mint magyar műfajnak, a jelentősége és Szigligeti érdeme. Így fejlődött ki, mint önálló műfaj és később - nagy egyéniség és éltető korszellem nélkül - ezért vált sablonossá. Gárdonyi Bor-át - e gyönyörű magyar idillt -, mint e műfaj legtisztább, legtökéletesebb jelenségét mutatjuk be, kiemelve, hogy Gárdonyi mennyire és mily finoman érezte a magyar paraszt igazi drámai küzdelemre kevéssé alkalmas vérmérsékletét, életfelfogását, és így a népdráma helyett kedves, derűs népvígjátékot alkotott.

V
Foglaljuk össze az egészet és kérdezzük: mit ad tehát nekünk a poétika, mivel gazdagítja lelkünket, mire készít elő? Szempontokat ad, amelyek szerint olvasnunk kell a költői műveket, mértéket ad, amellyel megítélhetjük a költői alkotásokat, és ezzel gazdagítja lelkünket, hiszen az emberi lélek legdúsabb birodalmát, a költészet tágas és gazdag Ophir-országát fedezi fel és hódítja meg számunkra; olyan gazdagodás ez, amely minden fáradságra érdemes, pedig e fölfedező és hódító út nem kíván mást tőlünk, csupán szerető figyelmet és nem ad egyebet, mint: igaz és maradandó gyönyörűséget.

Juhász Gyula
Világ, 1912. július 21.
 
 
0 komment , kategória:  Juhász Gyula -cikkek, tanulmán  
Juhász Gyula – A kis Petőfi Szegeden
  2015-12-31 14:08:51, csütörtök
 
 




A kis Petőfi Szegeden

A. magyar Sasfiók, Petőfi Zoltán szegedi tartózkodásáról többször szó esett már a lapokban. Legutóbb a Petőfi-könyvtár új kötete, Déri Gyulának Petőfi Zoltánról szóló életrajza foglalkozott ezzel. Tudvalevőleg Petőfi Zoltán az én nagyapám házánál, ahol én születtem, volt szálláson Szegeden a háborús 1866-ban. Nagyapám nemigen beszélt erről, de amikor értesült a lapok cikkeiről és elolvasta a Petőfi-Társaság kiadványát, elővette régi írásait, és átadta nekem a saját hiteles följegyzéseit Petőfi Zoltán szegedi tartózkodásáról. Ezek a följegyzések sok új és érdekes adattal szolgálnak Petőfi szerencsétlen fia egyéniségének és sorsának megértéséhez, és sokban módosítják és megváltoztatják az eddigi adatokat. Különösen a szegedi piaristák eljárását tisztázzák az egykori diákkal szemben. Én, úgy vélekedve, hogy ezek a dolgok az olvasót is érdekelhetik, itt közlöm a krónikás pontosságával és pártatlanságával nagyapám adatait és csak néhol szólal meg a lírikus, hogy elsirassa a magyar Sasfiókot.
Petőfi Zoltán 1866 őszén, a háborús időkben került nagyapám, Káló Antal házához. Sörház utcának hívták az utcánkat akkor. A tizenhét éves, szép, sápadt és nyúlánk ifjút, a nagy költő álomországának reichstadti hercegét egy derék és neves piarista ajánlatára vitte el Petőfi István, az akkori csákói gazdálkodó, Kálóékhoz. Havi húsz pengő forintot fizetett a gyermekért, akit a piaristák már ez időben is jónevű gimnáziumába iratott. A tanárok között Csaplár Benedek és Budavári József is ott voltak. Petőfi István nagyon szigorú tanácsokkal hagyta itt a nagy Petőfi szülöttét, de volt oka erre. A fiú már ekkor a szabad élet szilaj árjából került volt a szegedi révbe. Itt, szoros felügyelet és szinte apai szeretet mellett, három hónapig csöndesen és komolyan élt. Nemigen voltak barátai, ismerősei, állandóan könyvei mellett ült komolyan, szinte komoran. Talán a sorsán, a tragikus végzetén mélázott. Talán a korai halál fekete árnyai lengték már körül. Talán az apai dicsőség súlyos aranya nyomta a fejét.
Az utcában és városban hamarosan elterjedt, hogy Petőfi Sándor fia itt van, a Sörház utcában lakik. Akkor még frissen, forrón és égetőn élt a fiatal lángész és vértanú ragyogó emléke. Költészet és hazafiság élő koszorúi övezték a nevét. Fiát majd megfojtották az ölelő karok. Jó cimborák és szép lányok ölelő karjai. Petőfi Zoltán Szegeden azonban, úgy látszik, új életet akart kezdeni. Magányosan és gőgösen. Nem fogadta el a városi urak szíves invitálását, elvonult a kíváncsiság tekintete elől. Ámde három hónap múlva hirtelen megváltozott.
Nem ízlett neki a tanulás, a fegyelem, a nyugalom. Az apja szilaj vére űzte. De hiányzott belőle az apja szikla-akarata. Petőfi Zoltán hanyag lett, pajtások után nézett, kisasszonyok után járt, mulatozott. Nagyapám szomorúan látta ezt, és Petőfi Istvánt értesítette róla. A derék, becsületes gazdálkodó, akiben a nagy költőnek csak igazságérzete volt meg, hevesen megdorgálta a könnyelmű fiút, kifizette adósságait, és tanulásra intette. Érettségi előtt állott akkor a nagy költő fia. De Petőfi Zoltán kereken kijelentette, hogy ő nem akar tanulni. De hogy mit akar, arról hallgatott.
Elszomorodva távozott Petőfi István Szegedről, kifizette a gyerek három havi kötelezettségét előre, és kérve nagyapámat, hogy ha Zoltán semmi áron sem akar tanulni és maradni - ő jól ismerte már -, akkor adja ki neki a pénzt, az utolsót, amit Zoltánra költ, és bízzák sorsára Petőfi könnyelmű, veszendő fiát.
Zoltán egy napon színlapot látott és azonnal hazajött, pedig az iskolába indult. "Színlapot láttam, nem megyek többé iskolába!" - kiáltotta lelkendezve, és táncolt örömében. A színlap az ő számára a szabadságot, a szerelmet, a művészetet, az új életet jelentette. Nem lehetett vele bírni többet. Menni akart. Nomád ösztönei fölébredtek, kalandos vére elszólította a békés, csöndes és családias környezetből. Nagyapám látta, hogy itt az idő, Petőfi István végső meghagyását teljesíteni. Kiadta a pénzét Zoltánnak, aki most már nem akart többé hallani sem a tanulásról, az érettségiről, hanem ment Debrecenbe, Csokonai városába, ahol apja élete legsanyarúbb telét töltötte. Nagyapám följegyzéseiből világosan meg lehet állapítani, hogy Petőfi Zoltánt a szegedi piaristák egyáltalában nem távolították el az intézetből, mint Déri Gyula írja a könyvében. Petőfi Zoltán önkényt és hirtelenül tűnt el Szegedről. Egyszerűen itt hagyta a csöndes és nyugalmas életet - várta tragikus, viharos végzete. Nagyapámnál később lakott egy valamikor híres színész, Vezéri nevezetű. Ő újságolta neki, hogy Zoltán Debrecenben nagybeteg. A város tekintélyes összeget gyűjtött a nagy költő szerencsétlen fiának, de ez gőgösen - egy Petőfi gesztusával - utasította vissza a gazdagok adományát.
És ez volt az ő tragédiája voltaképpen: a magyar Sasfiók nagyszerű és lánglelkű apjától nem kapott más örökséget a szegénységen és dicsőségen kívül, csak a szilaj és büszke fiatalság ellobogó életvágyát.

Juhász Gyula
Szeged és Vidéke, 1911. április 15.
 
 
0 komment , kategória:  Juhász Gyula -cikkek, tanulmán  
Juhász Gyula – Komjáthy Jenő jelentősége
  2015-12-31 08:06:45, csütörtök
 
 




Komjáthy Jenő jelentősége

Egy magyar költő a XIX. század végén, aki szilárdan és öntudatosan távol tartja magát a fővárosi élettől és irodalomtól, egy magyar költő, aki állandóan Schopenhauert hordozza zsebében és fejében,[1] egy magyar költő, akinek költészetében szinte semmit sem találunk abból, amit kortársai hivatalosan nemzeti szellemnek mondottak és aki mégis büszkén és rajongóan magyarnak vallja és érzi magát, végül egy magyar költő, aki a legnagyobb magányban és egyszerűségben határtalan önérzettel hirdeti hatalmát és halhatatlanságát: íme ez röviden és lényege szerint Komjáthy Jenő. "Csak ahol sírok domborulnak, ott vannak föltámadások" - mondja Nietzsche. Ritkán éreztem olyan mélyen ennek a gondolatnak igazságát, mint éppen most, amikor Komjáthy Jenőt, az eddig ismeretlen és már-már elfelejtett magyar költőt fölfedezték a jelen és jövendő számára. Valóban, nem csupán Komjáthy Jenő sírjára volt itt szükség, de egy nagyobb, egy közös sírra, amelybe egy epigon korszak temetkezett. Az új magyar líra győzelmére volt szükség, hogy Komjáthy Jenő föltámadjon és éljen.
Mikor ezelőtt hat évvel tanári értekezésem tárgyául Komjáthy Jenő költészetét kértem Beöthy Zsolttól, ő fölényes mosolyával válaszolt:
- Kérem, azt nem érdemes megírni. Komjáthy Vörösmartyt utánozta.
Mikor ugyancsak hat éve egy szemlében, amelynek egyetlen száma látott napvilágot,[2] föl akartam fedezni Komjáthy Jenőt, senki sem törődött vele. Ma Rákosi Jenő hirdeti lapjában, hogy Komjáthy Jenő a legnagyobb magyar géniuszok egyike, és hogy verskötete, A homályból, a magyar Fauszt.
Én Komjáthy Jenőben elsősorban a nagy korszerűtlent, és inkább az emberi, mint költői jelenséget értékelem.
Bizonyos az, hogy Komjáthy Jenő lírája a legizoláltabb jelenségek egyike a múlt századvég költészetében. Bizonyos, hogy a XIX. század vége egy sajátos, artisztikusan dekadens korszak volt és ez leginkább a líráján látszik meg. Nézzük ennek a kornak tipikus lírai költőit, akik érték vagy hatás dolgában a legjelentősebbek voltak: a francia Verlaine-t és Rimbaud-ot, az olasz Lorenzo Stecchettit, (a németről nem beszélek, a német egészen franciás), a magyar Reviczkyt; mind többé-kevésbé az ennui és morbidezza, az életunalom és betegség poétái, hogy utódaikról ne is beszéljünk. Azonfölül ennek a századvégnek egész költészetét erősen jellemzik a dekadens korok uralkodó vonásai: az érzéki hatások tudatos keresése, a festői és zenei elemek keverése, a hangulat eluralkodása, a világosság kerülése, a szimbolikus homály szeretete.[3]
Mindezektől a dolgoktól ridegen távol áll Komjáthy Jenő egész élete és költészete.
Komjáthy Jenő mindenekelőtt a kristályos gondolatok embere. Ő az a Penseur, akit Rodin elmélyedve, önmagába merülve a modern élet vására fölé emel.
Komjáthy Jenő szerelmes a gondolatokba, rajong érettük, fölolvasztja őket lobogó agya fehérizzású kohójában. És nem a kis és nem az efemer gondolatok érdeklik, hanem a nagy és örök ideák. Ő tiszta platonikus. A jelenségek színes világából a dolgok lényegének kristályos igazságába lát, és ez a látás valódi látomás lesz őnála, amely extázisba hozza, amely ódai vagy himnikus kifejezésben tör ki és válik maradandóvá. Innen költészetének oly jellemző vonása: a nagy átfogójú egységesség, a vízió egysége, amely egyúttal monotonná teszi költészetét és minden impresszió esetlegességétől, de egyúttal színétől és egyéni ízétől is megfosztja végül.
Spinoza mindent éltető panteizmusa és mindent átható etikája egy rajongó lélek víziójával átérezve és megénekelve: lényegében ez Komjáthy Jenő lírája. Mi teszi őt naggyá és költővé? Az átélés mélységes bensősége és a kifejezés biblikusan spontán ereje. Mi tette őt izolálttá és népszerűtlenné, hogy úgy mondjam, állandóan korszerűtlenné?
Abszolút érzéseinek szinte abszolút idegensége az élet realitásával szemben, és éppen ennek következtében költészetében szinte puritán hiánya a művészi érzékiségnek és annak a differenciáltságnak, amely a tisztán költői egyéniségek, a mindent színben, hangban stb., szóval érzéki hatásokban kifejezőeknek elsőrendű tulajdonsága.
Komjáthy Jenő költészete nem a gurmandoknak való csemege és nem a tömegnek való alkohol, de igazi ópium az erős lelkek számára az extázis ritka perceiben. Mikor az Én a végtelenbe tágul és egynek érzi magát a Mindeneggyel...
Még Nietzsche is, aki pedig korunk legmélyebb problémáit élte át, még ő is sokkal érzékibb hatású, még ő is, hogy úgy mondjam érdekesebb, mint a mi Komjáthynk. Bizonyos, hogy Nietzsche mérhetetlenül nagyobb művész is és gazdagabb egyéniség, de azért a belső átélések mélysége, az etikai igazság ereje és részben eredetisége dolgában is Komjáthy Jenő, nem a művész, de az ember, az egyéniség, méltán sorozható a múlt századvég legjobbjai közé. És hogy ő magyar volt: erre is büszkék lehetünk.

Juhász Gyula
Független Magyarország, 1910. február 13.
 
 
0 komment , kategória:  Juhász Gyula -cikkek, tanulmán  
Juhász Gyula – A Duk-duk affér után
  2015-12-31 08:05:03, csütörtök
 
 




A Duk-duk affér után

"Szép volt Christian és lángész Molière", azonban Cyrano a legszebb párnára hajtotta mégis meghajszolt fejét, mert elmondhatta, hogy egy megmaradt: "A becsületem!" Hét poéta összefogott, hogy egy kis becsületes mozgalmat indítsanak, néhány barázdát szántsanak ők is a magyar ugaron! Mondjuk most már úgy, hogy hat poéta és Ady Endre. Ady Endre azután egy szép napon kijelentette, hogy ez az egész mozgalom neki semmi és kifigurázta azt egy fővárosi hetilap hasábjain. Ehhez nekem is volna egy szavam. A "Holnap", mert ez a neve ennek a mozgalomnak és ez a címe annak a kötetnek, amelyben a hét poéta - köztük olyan nagy ember és nagy költő, mint Babits Mihály - együtt van, csak használt Ady Endrének, csak még hangosabbá tette hírét, viszont csak ártott a többi hatnak, mert a lelkiismeretlen kritikusok mind adyzmussal vádolták őket. Sebaj. De ezek után Ady pellengérre állítja e becsületes, lelkes, magyar mozgalmat. Erre azt felelem, hogy Ady Endre nagy poéta, de a "Holnap" meglesz nélküle is, sőt így az adyzmus vádja is szépen elcsittulhat. A "Holnap" költői eggyel kevesebben lettek, de egy nagy tanulsággal gazdagabbak. Ady Endrének még több dicsőséget kívánunk, nálunknál jobb barátokat nem. Mert ez már csalás volna!

Juhász Gyula
Független Magyarország, 1908. november 22.
 
 
0 komment , kategória:  Juhász Gyula -cikkek, tanulmán  
Juhász Gyula – A nagyváradi nyitány
  2015-12-31 08:03:29, csütörtök
 
 




A nagyváradi nyitány

A több kenyeret és a több földet követelők alaposan összeverekedtek Nagyváradon. Nem tartjuk véletlennek, sőt bizonyos szimbolikus igazságot látunk abban, hogy éppen Nagyváradon. Mert ez a papos, katonás és zsidós, modern és régi magyar város szinte elektromos feszültséggel egyesíti, tömöríti a nagy magyar ellentéteket.
A körösparti Párizs csodálatosan kiváló kísérleti médiummal szolgálhat a mi társadalmi és egyéb törekvéseink kémiai vizsgálatára. Most a hazai szociális mozgalmak két legjellemzőbb típusa került egymás mellé, sőt egymás alá Nagyvárad piacán, amelyről már Arany János megmondotta, hogy "Várad kövecses piacán lovak acél körme csattog".
Valóban, vasárnap rendőrlovak patáinak kellett radikális módon megoldaniuk azt az égető szociális problémát, hogy ki legyen a legény a talpán Nagyváradon: a forradalmi szociáldemokrata párt-e, vagy pedig a csabai parasztpárt? És ez valóban olyan sajátságos, különös, annyira a magyar ugarból fölburjánzott kérdés, hogy ezt normálisan, békésen, okosan, kongresszussal nem lehet megoldani. Ide rendőrattak kellett. A több kenyeret és a több földet követelők nem tudnak megárulni egy gyékényen. Az egyik párt nem tudja megértem, hogy lehet egy olyan párt, amelyik csak azt akarja mindenáron, hogy a munkabér emelkedjék, egész a Marseillaise legmagasabb oktávája magaslatáig emelkedjék, a másik párt pedig azt nem akarja fölfogni semmi áron, hogy mi van éppen azon sírnivaló, hogy a csabai parasztnak rosszabb minőségű és valamivel kisebb földje van, mint az uradalomnak?
A kérges kezű munkás és a kérges kezű paraszt szeme és lelke villant össze ellenséges villanással Nagyvárad kövecses piacán vasárnap, és ettől a villanástól egy percre tisztábban látható lett a magyar szociális perspektívák piszkos, sötétes horizontja.
Két éhes, kenyérre és földre éhes érdek nézett farkasszemet egymással, és elfeledkezve a közösnek vallott és hirdetett ellenségről, a pöröly és a sarló összetűzött a vásár piacán. A magyar pöröly, amely nemzetközinek érzi magát és a magyar sarló, amely a csabai tótok kezében suhog a legharagosabban.
Ez a parázs verekedés, amelynek úgy látszik, valahol és valahogy folytatásai következnek, ha elejét nem veszik a bajnak, ez a parázs kis verekedés mindenekelőtt alaposan megmutatta, mennyire autokrata, mennyire monopóliumos és individuális jellegű mozgalom a magyar szociáldemokrácia, amely most csinálódik. A nagyváradi szocialista párt úgy érezte, hogy a csabai parasztkirály egy darab gyékényt kivesz alóluk a mozgalmával. A nagyváradi szocialista párt látta, hogy a pártadó csökkenni fog, ha Achirnék propagandája gyökeret hajt a nagyváradi kövecses talajban.
A magyar szocialisták pedig amúgy is elég vereséget szenvedtek mostanában. Egyre-másra letört sztrájkokról, sztrájktörésekről és belső villongásokról olvashatnak a szorgalmas olvasók, Budapesten és vidéken egyaránt. Nagyváradon a múltkor alig pár elvtárs hallgatta meg Bokányi Dezsőt, az egykor ezrek és ezrek előtt beszélő szónokot. És most íme, mások, vidékiek, csabaiak, konkurrenciát akarnak csinálni a nagyváradi szociáldemokrata pártnak. Ez már sok. Ettől már csordultig megtelt a szociáldemokrata pohár. A gyári, ipari, kereskedelmi Nagyváradon hadat üzen a munkáspolitikának a parasztpolitika. A kalapácsnak a kasza. És szimpátiák fogadják az új alakulást, az új embereket, az új elveket, a hadüzenetet. Persze polgári, egyéni, esetleg művészeti szimpátiák. Mondjuk ki: emberi szimpátiák. Ami nem is csoda, sőt igen természetes.
A csabai parasztkirály, Achim L. András, emberi egyénisége és mozgalmának színezete egyaránt rokonszenvre hangolják a dologhoz értő, az ügy iránt érdeklődő embereket. Mikor a nagyváradi esküdtszék fölmentette Achim L. Andrást a többrendbeli izgatás vádja alól, ujjongó népsereg kísérte végig Várad utcáin. Annyira megnyerte, lekenyerezte a közönséget a vádlott erkölcsi és szellemi kiválósága.
Ahogy Achim L. András, a magyarruhás parasztkirály rámutatott az alföldi parasztság kiáltó szociális bajaira és az úgynevezett alföldi intelligencia politikai és társadalmi bűneire, az az igazság, a tiszta magyar meggyőződés elemi erejével hatott.
Nagyvárad Achim L. András mellé állott, és elítélte az Achim ellen támadó Csabát. És most a nagyváradi munkásság összetűzött, ökölre ment a csabai parasztvezér pártjával.
Tömör, markáns, szomorú és végtelenül jellemző korkép, sőt kórkép ez, amely meggyőző erővel szimbolizálja egész szociális nyomorúságunkat, minden önzésünket, visszavonásunkat, az érdekek egész egészségtelenül kifejlődött marakodását.
Pártok, osztályok és érdekek, amelyek egy cél felé törnek, egy igazságot akarnak, nem értik, nem akarják és nem tudják megérteni egymást, sőt ellenkezőleg. Mert minálunk nem elvi alapokon indulnak harcba pártok és egyének, mert minálunk még a haladás jegyében dolgozó vagy verekedő pártok is többet törődnek a pártadó emelésével és a párttagok növekedésével, mint az emberi haladással és egyéb ilyen szép, idegen álmokkal. Mindenesetre nagyon érdekes távlatokba enged bepillantani a nagyváradi vasárnapi verekedés. Az általános választójogért induló nagy elvi harcok küszöbén, a szociális és politikai erőmérkőzések előtt íme, két radikális párt emberei megmutatják, hogy szívesen megfeledkeznek ők a rókáról, ha a sajt, a többi sajt forog veszedelemben. És sajnos, nekik is igazuk van.
A nagyváradi kavarodás nem holmi izolált, véletlen esemény.
A nagyváradi eset mintegy nyitánya annak a jövendő harcnak, amely nagy erupciókat tartogat a magyar szociális haladás számára, és amelyben a Föld meg a Város állanak szemben és néznek farkasszemet. Az a Föld és az a Város, amelyről az új magyar poéta, a nagyváradi Dutka Ákos dalol. A gyárak népe és a mezők népe sehogy sem akar szolidaritást érezni egymással. Más világnézet forrong és erőlködik kitörni a füstös gyárban, a zajos műhelyben, mint a napégette, daltermő rónaságon. A kékzubbonyos munkásember nem érti a gatyás parasztembert és viszont. Nem tudom, mit szólnak a hazai szociológusok, a haza új bölcsei a nagyváradi esethez. Mit szólnak hozzá azok, akik durch und durch áttanulmányozták és áttapasztalták Durkheimot, de a magyar ugaron, a magyar föld meg a magyar város körül édeskeveset tanulmányoztak és tapasztaltak. Pedig íme, itt a példa, olvassátok. Minden vasbértörvényen és dedukción keresztül diadalmas erővel száguld át az élet logikája vagy logikátlansága.

Juhász Gyula
Szeged és Vidéke, 1908. augusztus 19.
 
 
0 komment , kategória:  Juhász Gyula -cikkek, tanulmán  
Juhász Gyula –Három új sír fölött
  2015-12-31 08:01:33, csütörtök
 
 




Három új sír fölött

Minden élet értékes lesz - a halálban. Ezt a szomorú és keserű aforizmát kell letennünk arra a három újonnan hantolt sírra, amely a szombati gyári szerencsétlenség proletárhalottait takarja. Csodálatos az emberi bornírtság, amely csak akkor eszmél valahogyan az élet értékére, amely csak akkor érzi némiképpen, hogy az élet, az én életem, a mi életünk nem is a legnagyobb, de az egyetlen érték, amikor már a halál kapujában, az enyészet ölében látja azt.
Meg kell halnia a művésznek, a tudósnak, hogy emberi nagyságát megláthassák. Meg kell halnia a munkásnak, a proletárnak, hogy élete nyomorúságát megérezzék. Az ember, aki dolgozik, aki alkot és teremt, aki nyomorog és éhezik közöttünk, akit nem vesznek észre, sőt akit kutyába se vesznek, mindjárt megnő, a szívekhez férkőzik, a részvét és érdeklődés kellős közepébe kerül, ha fegyvert emel maga ellen, ha a gyárkémény ledől rá, ha a halál félelmetes és megsemmisítő bűvös gyűrűjébe kerül valahogyan. Valami különösnek, csodálatosnak, valami nagy rémületnek kell jönnie, hogy az életre eszméljünk, a halál árnyékának kell reánk borulnia, hogy lássuk az életet. És még akkor se látjuk igazán, és még akkor is igaztalanok vagyunk, még akkor is hibásan ítélkezünk. Bizonyság reá az a tömegérzés, amely a szombati katasztrófa áldozatait körülveszi.
Tehetetlen gyásszal, kései bánattal borul a közvélemény arra a három sírhalomra, amely alatt már csöndesen, békén porladoznak azok az ártatlan bárányok, akiket a természet ősi vis majora elsodort innen, e bizonytalan föld mégis oly gyönyörű színéről. Az egyház megjelenik a koporsó mellett és a kántor még egyszer, hosszú szentiváni énekkel elkínozza az élőket, a gyermekeket, az árvákat, a vigasztalanokat, a kenyér és remény nélkül maradottakat. És minden részvét, minden bánat és bűnbánat három porladozó tetem köré gyülekezik, mialatt hatszáz élő, dolgozni és enni akaró embertársunk, felebarátunk, testvérünk, az öröm és hatalom kitagadottjai és kihasználtjai, ölbe tett kézzel kénytelenek a vihar után bámulni, amely életük, májuk és holnapjuk és jövőjük vetését oly borzasztóan, oly kegyetlenül és váratlanul letarolta.
Ez a hatszáz proletár, ez a hatszáz tehetetlen és munkanélküli élő az igazi áldozata, halottja, sebesültje, nyomorékja annak a gyászos hamarsággal végező szombati viharnak. De nekik nem fonhatunk lila és vörös szalagos koszorút, nekik nem gyújthat a részvét szentelt miligyertyát, őket hiába látná el a vallás kenetes igékkel, latin orációkkal és lamentációkkal, nekik hiába szónokol a szónok a jövendő diadalról: ők csak kenyeret kérnek, ők csak munkát akarnak, ők csak szerencsétlen élők és nem szép halottak, borzasztó halottak!
A hatszáz élő áldozat felé forduljon az a részvét, az a megértés, az a szolidaritás, amely a porladóknak ad koszorút és szenteltvizet. Memento mori - mormolja az életellenes, sötét, babonát és lemondást akaró középkori vajákosság, amely a mai élet robogó, zakatoló, lendülő kerekeit az életről való lemondás, a szolgai alázat olajával akarja mindenáron megkenni, hogy az ő malmára hajtsa az élet vizét. Mikor érti meg már a ma, a jelen, az új világ, az új ember az új igazságot, a mi igazságunkat, amely nem is új, mert hiszen örök, amely mindenkié, aki élni szeret és akar, mikor érti meg az élet igazságát az élő! Memento vivere! Emlékezzél az életre!
Akkor nem járnánk folytonosan a halál árnyékában, akkor nem félnénk örökké, és nem ijednénk meg oly szörnyen a nagy Ismeretlentől, amely mindnyájunk vége, de amely nem az élet célja, amely az élettől merőben idegen, amely már nem tartozik, nem tartozhatik a mi életünkre.
Emlékezzél az életre! És akkor az élet szebb lesz, igazabb lesz, egészebb lesz, emberibb lesz és akkor hova lesz, Halál, a te győzelmed? De addig a nagy Kaszás a Rémület kehes paripáján fog diadalmasan lovagolni a városok, a falvak, a puszták, a templomok, a kaszárnyák és gyárak tetői fölött! És addig szomorú és keserű igazság marad az a Wilde-szerű aforizma, amelyet ez alkalmi bölcselkedés fejére tűztünk: Minden élet értékes lesz - a halálban!

Juhász Gyula
Szeged és Vidéke, 1908. augusztus 11.
 
 
0 komment , kategória:  Juhász Gyula -cikkek, tanulmán  
Juhász Gyula – A Magyar Rousseau
  2015-12-31 07:00:26, csütörtök
 
 




A Magyar Rousseau

Lomnicon, amelynek büszke csúcsánál magasabbra, egészen európai magasságokba emelkedett a lelke, vasárnap fogják végre valahára megülni az első magyar nemzetgazdának, Széchenyi elődjének, Berzeviczy Gergelynek porából megéledett emlékezetét.
Kései ünnepség ez, de még nem késett el, hiszen az ünnepeltnek korai igazságai még mindig csak igazságok, álmok, utópiák, jámbor szándékok, de isten tudja, és egy magyar se tudja, hogy mikor lesznek tettekké, alkotásokká, eredményekké, szürke betűkből színes valósággá! Maga Berzeviczy Gergely még elég jól járt a szomorú körülményekhez képest: a hálás utókor szépen megköveti, megígéri, hogy jobb lesz, mint kora, viszont a saját kora nem tudta egészen letörni őt, a gazdag, független, optimista és erős lelkű sárosi urat, aki a maga splendid isolationjában, az eresz alatt nyugodtan pipázva várta, mikor derül ki felhők után a szép magyar ég? Csokonai a közöny hava és a gyűlölet jege elől kénytelen volt a kurtakocsmák borában keresni múló feledést, bánatos enyhülést, nótás vígasztalást, a szelíden kitűrő Virág Benedek éhenveszett a horatiusi arany középszer hirdetése mellett, Bolyai Farkas az őrültség körös-körül fekete éjszakájába temetkezett a magyar ugarosok elől, de Berzeviczy Gergely bölcsen, csöndesen, a többiek fölé kerülve, a többiek nemtörődömségével nem törődve írta szép sorjában a maga korszakosnak hívatott, nagy ekonómiai munkáit, egész mellékesen föltalálva a Spencertől kifejtett evolúció világtörvényét. Még Kazinczy, a szent öreg, a lelkes istenfiak barátja is elítélte őt, a kozmopolita, a ridegen tudományos, az abszolút igazságokat kereső magyar elmét. Berzeviczy Gergely kései ünneplésében is van valami sajátságos tragikum, mi több, tragikomikum: azok veszik körül ünnepi beszédekkel, koszorúkkal és egyéb hódolatokkal emlékét, akik, ha ma élne, ha ma hirdetné igazát, azon módon lenéznék, sőt üldöznék a Magyar Ekonómia íróját, mint azok, akik a maga idejében elítélték goethei világpolgárságát, reális, szigorú, senkinek nem hízelgő, mindent néven nevező gazdasági igazságait és nyugalomra, csöndre, pipázó rezignációra kárhoztatták őt, aki mozgalomra, harcra, alkotásra született.
Hiába, ő is a nagy magyar népszerűtlenek közül való volt. A reális magyar politikát akarók közül való. Az igazmondó és betört fejű magyarok közül való. Azok közül való, akiket annak idején gazmagyaroknak, pogányoknak, lázadóknak, renitenseknek, illumináltaknak hívtak, mai napság pedig átkos moderneknek, darabontoknak vagy adyendréknek.
A kétségbeesett Széchenyinek megbékélt elődje volt ő, a letört Grünwald Béla szellemi őse... Az első magyar nemzetgazda volt száz év előtt és száz év óta csak egy igazi utóda támadt: Széchenyi és ő is póruljárt vele.
Gazdasági alapon nyugvó politikát hirdetni, nálunk, száz év előtt: igazán a lehetetlenséggel határos, a prometheuszi vakmerőséggel rokon. Hiszen még ma is, a gazdasági megismerések aranykorában, Ricardo után, Marx után, még ma is meg kell nézni például a magyar történelem tanítását a középiskolában és egyetemen egyaránt, a gazdasági erők milyen szuverén tudni nem akarásával történik az.
Azt gondolják még mindig, hogy a korok gazdasági állapotainak helyes megismerése, a gazdasági fejlődés meglátása a hazafiúi érzés rovására megy, holott az igazság az, hogy éppen a gazdasági törvények ismeretének negligálása később, az életben nagyon szomorúan bosszulja meg magát, amire példa mindennap száz akad. Nálunk két politikának gyászosan egyenlőtlen küzdelmét mutatják a magyar századok: a meddő gravaminális, sérelmi politikának öntudatos és az önkénytelen, ösztönszerű, többnyire tudattalan, de egyre tudatosabbá váló gazdasági igazságoknak, erőfeszítéseknek küzdelmét.
A jelszavak harcát jelszavak és néha a gazdasági kényszerűségek ellenében! Amikor Bakócz Tamás Dózsáékat keresztes hadba küldte a török ellen, ez arra való volt, hogy elterelje a vérig nyúzott misera plebs contribuens figyelmét a saját gazdasági nyomorúságától, és egy jelszó kimondásával fölmentse a tétlen oligarchiát a nemzeti kötelesség alól. Mikor azután a vérig sértett székely nemes Dózsa hadait nem a még messze veszteglő idegenre, hanem a benső, a gazdasági ellenségre vitte, ez egy öntudatlan gazdasági erőnek, öntudatra ébredő elemi kitörése volt. Hogy ez a belső ellenség mily veszedelmes ellenség, azt nemsokára megmutatta Mohács, ahol a magyarság a Zápolyák gazsága miatt elvérzett, majdnem mindörökre!
Az uralkodó nemzetre kényelmetlen, de szükségszerű gazdasági törvényszerűségek felismerése és hirdetése miatt volt népszerűtlen és lehetetlen ember ez a Berzeviczy Gergely. Bezzeg, ha nemesi előjogokat kodifikált volna, mint Werbőczy, ha nemzeti hiúságukat legyezgette volna, mint Kisfaludy Sándor, akkor nagyság lett volna korában, és már szobra állana régen. Míg azonban Berzeviczy Gergely azt fejtegette a magyarnak, hogy szegény a nép, és nincsen ipara, kereskedelme, addig a magyar szalmaláng égig lobogott, a magyar viselet vígan virult egészen addig, amíg az egész ideális lendületet meg nem fojtotta Ferenc császár szentszövetséges gazdasági politikája.
És a díszruhás magyar csak ekkor látta, hogy megint az ingét kérik tőle, és neki oda kell adnia, mert különben erőszakkal veszik el tőle. És ez így ment tovább. Mikor a legnagyobb magyar megírta a Hitelt, Világot és Stádiumot, amely "nem könyv mely bölcsel és tanít, de a lét és nemlét közti határon egekbe nyúló hármas piramid", akkor a Zajtai Istvánok és Baczúr Gazsik fidibuszt csináltak ezekből a piramidokból, és ezen a máglyán szerették volna szépen elégetni magát a könyvek szerzőjét is.
Holott az urak, akik in effigie elégették a Hitel, Világ és Stádium íróját, nem vették észre, hogy éppen az a helyes gazdasági politika, hogy éppen az segít rajtuk és az menti meg a magyarság ügyét, ha a robotos és jogtalan népet is beleviszik az alkotmány sáncaiba új erő gyanánt, amely védi őket, amely velük karöltve, örömest áldozza vérét és életét a kényszerű nemzeti küzdelemben.
És ma, amikor már szabad és lehet, sőt illik is ünnepelni a lomnici magányos embert, a sárosi Rousseau-t, aki okosabban látott Rousseau-nál, vajon az ünneplők milyen alkotásokkal és milyen eredményekkel dicsekedhetnek az ünnepelt szellemének?
Hol vannak a magyar ekonómia új héroszai, új írói és alkotói? Hol vannak? Hol van a reális magyar gazdasági politika, hol van Berzeviczy Gergely, hol van Széchenyi István igazságainak megvalósítása, továbbá hol vannak az új igazságok, az új eredmények, az új diadalok? Hol vannak? Talán a magyar imperializmus meddő, tudománytalan és levegőben lógó gondolata? Talán a Zselénszky Róbertek gazdasági politikája? Talán a nemzeti küzdelem eredményei? Mind olyan meddő kérdések, amelyekre jobb, ha nem felelnek ma azok, akik ünnepelni fognak Lomnicon. Mind olyan kérdések, amelyekre a tudomány hideg nyugalmával, az igazság kemény erejével megfelelt száz esztendő előtt az első és még mindig be nem érkezett magyar nemzetgazda: Berzeviczy Gergely.

Juhász Gyula
Szeged és Vidéke, 1908. július 26.
 
 
0 komment , kategória:  Juhász Gyula -cikkek, tanulmán  
Juhász Gyula – Megöltek egy királyt
  2015-12-31 06:58:53, csütörtök
 
 




Megöltek egy királyt

A. luzitánok fővárosából, Lisszabonból megint világszenzáció száll szét Európába. Egykor régen, de emléke ma is él, a tenger nyelte el ezt a kies fekvésű várost és az ateista Voltaire ebben is nagy bizonyságát látta a végzet vakságának. Most egy trón ingott meg Lisszabonban és a koronás fő holtan bukott a föld porába, szegény. Mert forradalom van Portugáliában, a vígan dudáló nép hazájában, de a forradalmakat a világ csak akkor veszi észre, ha az ócska tetőkre rászáll a vörös kakas, vagy ha karabélyok golyója találja el a királyi szíveket. Most ez megtörtént, dom Karlosz portugál király és Lajos Fülöp királyfi a terítőn hevernek és az uralkodói dicsőség glóriája helyett már csak az örök világosság fényeskedik nekik.
Megint itt a nagy tanulság, de a királyok, úgy látszik mind Bourbonok: felejtenek, de nem tanulnak. Kurta memóriája volt a bourbon vérű dom Karlosznak is és feledékenységét csak szörnyű rövidlátása múlta fölül. Tragikus rövidlátás volt ez nála, az életével fizetett érte. Már hónapok óta forradalom volt a Tajó partjain, de a királyi palota felséges magasságába a nép üvöltése és jajkiáltása csak úgy jutott el, mintha lágy, édes harmónia vagy a szférák zenéje zümmögne. Szerencsétlen alvajáró volt ez a jobb ügyhöz méltó király, és mire a karabély dörrenése fölébresztette az országlás és dicsőség mámorából, sok szépet látó szemeit le kellett hunynia örökre.
A luzitánok országa a kis népek tragikuma alatt roskadozik, nagy idők óta már. A régi dicsőséget rég belepte a haladó idő rozsdája Portugáliában, a Magellán gályái rég az örök óceán fenekén rothadnak, a Camoens megénekelte világjáró nép régen kifáradt, tönkrement. Fekete nyomorban vergődő proletár nép, hidalgó büszkeséggel megvert koldus nemesség, mohó életszomjjal megáldott pénzarisztokrácia: íme ez a kis Luzitánia mai népe. A szociális olaj robbanó erővel cseppent bele ebbe a korhatag talajba. Nagy gazdasági válságok orkánja rázta meg ezt a kis országot, amely a régi dicsőség után kétszeres keserűséggel rótta az új nyomorúság szokatlan igáját.
Félemberek ma az egykor tengerre szálló és a viharban vígan dudáló portugálok, akik tehetetlen erővel döngetik a hatalom szikláját, amelyhez őket a végzetük kötötte. Nép és király egymásra találtak.
Romlásnak indult nép és degenerált király. Mert a jó dom Karlosz idegeiben és vérében százados családi átkok és mérgek pusztítottak, a Borgiákra emlékeztető Braganzák és a cézárokra hasonlító Bourbonok sarjadéka volt ő. Ült szép csöndesen, aranyos bizánci glóriában a neszfölfogó királyi kárpit mögött, szilárd, tömör trónusán, és élte nyugodtan a maga életét. Kaligula a lovát tette meg konzulnak, ő egy nagyszerű kalandort avatott diktátorrá. És mialatt forradalmi indulók süvöltöttek véges-végig az országon, és a nép ökle döngette a királyi palota kapuját, azalatt a jó dom Karlosz a Havas és egyéb ügynökségek útján tudatta az érdeklődő világgal, hogy Portugáliában minden csendes... Most halálos csend lett, az igaz, valakinek.
Eszünkbe jut Victor Hugo örökszép költeménye az infánsnő rózsájáról. A kis infánsnő, a nagy zsarnok, Fülöp leánya, álldogál a tó partján, és rózsát tart rózsás kezében, amely finom és fehér, mint Velasquez csodás képein látható. De szél támad, és a rózsát elsodorja a tóba, amely haragosan borzolja hullámait. A kis infánsnő durcásan látja ezt. (Ugyanakkor ez a renitens szél egy armadát sodor a mélységbe a nyílt tengeren, a győzhetetlen armadát, amelyet az infánsnő apja a brit ellen küldött.) És szól a dajka: "Felség, mindenkinek parancsol ön - kivéve a szelet!"
Igen, igen, ez az a nagy tanulság, amelyet Bourbonok és egyéb bíborban született családok mindig elfelejtenek, véres leckék után se tanulnak meg, hogy mindenkivel packázhat a szerencse ölében ülő hatalom, kivéve - a Népet!
Dom Karloszt, a királyt megölték, az embert megsiratják. Volt ebben a jobb sorsra érdemes emberben valami, ami mégis rokonszenvre méltó, értékes vonás, amely megszépíti gyöngeségét: a művészet ösztönös szeretete, a szépség keresése. Nem volt nagy lélek, ha porban születik, porban marad, de érezte mégis, hogy az uralkodás (és nem kormányozás) vígjátékánál van gyönyörűbb, igazabb, méltóbb játék is az életben, és a nagy hazugságok elől, a világ színpadáról szeretett néha az örök széphez menekülni. Most, hogy e kövér, jelentéktelen és mindig mosolygásra álló arcra a rút halál fekete árnya borul, megbocsáttatja minden tévedését, minden hibáját, és ami ezeknél több, minden gyengeségét az a tudat, hogy ő is a keresők közül való volt, szeretett volna valami értéket találni, ember volt, ember és szerencsétlen.

Juhász Gyula
Szeged és Vidéke, 1908. február 4.
 
 
0 komment , kategória:  Juhász Gyula -cikkek, tanulmán  
Juhász Gyula – Tanárok
  2015-12-31 06:56:47, csütörtök
 
 




Tanárok

Az új városatyák seregében egy egészen új elemet látunk fölvonulni, amelyet némelyek idegenkedéssel, de igen sokan nagy rokonszenvvel és várakozással fogadnak: a tanárokat. Jelentékeny számmal képviselik ők a szegedi intelligenciát és azt hisszük, a városi közgyűlés kultúrszínvonalát csak emelni fogják. Erre nem csupán a tanárságban rejlő erkölcsi és szellemi energiák tudata jogosítja föl a tárgyilagos szemlélőt, de az illetők személyes kiválósága is. Íme a városi párt gyűlésén is a tanárok szólaltak föl kellő erővel és öntudattal a kisemberek érdekében, és a szegedi tanárság a közelmúltban is mindig méltó módon kivette részét a város szellemi mozgalmaiból.
Nálunk, de a külföldön is szokás a tanárságot a szatíra maró fegyvereivel leszólni, lenézni, kikezdeni. Wedekind méltán hírhedt darabjában, a Tavasz ébredésében, az a jelenet keltette Pesten a legnagyobb hatást, amelyben egy tanári konferenciát visz színre. A lipótvárosi közönség harsány nevetéssel fogadta a tisztára torz karrikatúrákat. Pedig aki olyan furcsa színben tünteti föl az ifjúság nevelőit, az vagy sohasem volt igazi tanárok között, vagy - nagyon sok baja volt valamikor tanáraival. Nézzünk végig az újabb magyar tudományos, irodalmi törekvéseken és látni fogjuk, hogy a magyar tanárság igen tekintélyes százalékkal járult hozzá a most folyó nagy magyar kultúrmunkához. De a hazai tanárság igen szegény és szegényesen fizetett elem és nemes, lelkes hivatását lépten-nyomon megakadályozza az elődöktől örökölt vaskalap és copf, a modern pedagógiai törekvések állandóan a merev hagyományok kínai falába ütköznek.
Mindjárt, még a pálya kezdete előtt ott van a mai tanárképzés, amely mindennek mondható, csak tanárképzésnek nem. Négy évi egyetemi tanulmányai közben a fiatal és fogékony tanárjelölt megismerkedik a finn-ugor nyelvek mélységes rejtelmeivel, a Zeising-Fechner néhai esztétikai elméleteivel, a délamerikai fauna véglényeinek bonctanával, de a nevelés és a tanítás elsőrendű, véresen komoly és életbevágó gyakorlati módszereit egyszerűen elfelejtik megmutatni neki. Minden tanárjelölt egyetemi magántanárnak és akadémiai levelező tagnak indul, mert a tanárai így indítják el.
Az egyetemi tudományos zabálás után, bocsánat a kifejezésért, de ez itt helyénvaló, jön a próbaév. Valóban, jön a próbaév. Az ifjú tanár ugyanis a saját kárán tanulja meg, próbálja ki az összes volt és leendő pedagógiai módszereket. De még ekkor nem is tudja nevén nevezni a gyermeket, hiszen csak egy év múlva kell vizsgáznia a nevelés tudományából. Ez az esztendő a fiatal tanárok mohácsi vésze. Budapesti tudományos álmokkal beáll a munkába, anélkül, hogy a nevelés terén valami kis gyakorlata, legalább elmélete volna. Igen, ezt nevezik nálunk tanárképzésnek.
Nem beszélünk a tanárság számos mizériájáról. Nem beszélünk arról, hogy ezt a nemzeti jövendő szempontjából legfontosabb, legszentebb kultúrmunkát milyen kevés ellenszolgáltatásért kell a tanárnak elvégeznie, nem beszélünk arról a közönyös lenézésről, amellyel vidéken a tanárokat fogadják. De meg kell mondanunk, hogy van egy nagy és szívós ellensége a tanárság méltó megbecsülésének, és ez az ellenség magában a tanárságban van. Mert egy elég nagy részük mereven és állig begombolkozik és egyszerű méltósággal hátat fordít minden modern törekvésnek, tudományosnak és művészetinek egyaránt és nagyképűen hivatkozik Beöthy Zsoltra és a többi nagyokra és öregekre. A tanárság egy részének ez a bámulatra méltóan ódon magatartása végzetes veszedelmeket rejt magában, és ezek a veszedelmek máris jelentkeznek. Mert az ilyen tanárok azért szeretnek vitatkozni az ellenféllel, anélkül, hogy tisztában lennének korunk nagy problémáival, anélkül, hogy ezeknek a kérdéseknek súlyát, életbevágó fontosságát éreznék. Neveljen az egyetem és a tanárképzés teljesen mai lelkű, minden új szépség, jóság, igazság iránt fogékony elméjű és érzésű tanárságot: ez első és legfőbb kötelességei közé tartozik. Mert akkor nem esik meg az, hogy a diák a középiskola falait elhagyva, a lélekölő tananyagot lenyelve, mohó gyönyörűséggel veti magát mindenféle egyetemi fantazmagóriák és szellemi perverzitások ölelő karjaiba.
Modern műveltségű, erős intelligenciájú tanárok a kezdet kezdetén irányt adhatnak a szomjas lelkű fiatalságnak és megértő, okos, lelkes kritikával kísérhetik a tehetség és öntudat első lépéseit, első szárnycsapásait.
Máris nagyon sok ilyen kiváló tanáregyéniséget ismerünk. És mennél többet kívánunk a magyar műveltség nagyobb dicsőségére. Mert a tanárt nem a pápaszem, a notesz és a tekintély teszi, hanem a lélek és értelem csodálatosan egyesült fogékonysága a gyermek álmai és vágyai iránt. Az igazi tanárt nem Wedekind látta meg, hanem korunk legnagyobb intellektusa, Anatole France, akinek M. Bergeret-je, a kisvárosi tanár, maga a testet öltött érdeklődés, szellem és jóindulat, aki egyazon érdeklődéssel nézi az antik szobrokat és a modern propagandákat.

Juhász Gyula
Szeged és Vidéke, 1908. január 16.
 
 
0 komment , kategória:  Juhász Gyula -cikkek, tanulmán  
     1/34 oldal   Bejegyzések száma: 332 
2015.11 2015. December 2016.01
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123456
78910111213
14151617181920
21222324252627
28293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 332 db bejegyzés
e év: 1130 db bejegyzés
Összes: 8482 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 443
  • e Hét: 2842
  • e Hónap: 9936
  • e Év: 213359
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.