Bármit tesznek ellenem, az a javamra fordul!
Tatiosz:
Ne kívánd mások balsorsát, mert a sors közös, és a jövő előre nem látható.
Ossian: A ritka tisztes...
Befelé, mindig befelé,
a szem, mint bogár csápja,
mint ultrahang, gépiesen
jelez falat, fát, embert,
a fül, a szervek ághegye
vattába fúr, végérvényes
arcot vesz föl a város...
Befelé, mindig befelé,
hasadt sziklákra, kövületekre,
mamutnyomba lépő mamutra,
emberi hangú növényekre,
a fára, a falra, az arcra,
befelé, be a múzeumra...
És ez az áprilisi fa,
az egyszeri, a sose látott,
zöld ujjhegyeivel fölborítja,
helyrebillenti a világot.
Bodzavirágból, bodzavirágból
hullik a, hullik a sárga virágpor.
Fönt meg a felhők szállnak az égen,
bodzafehéren, bodzafehéren.
Szállj, szállj, felhő,
pamacsos,
hullj le, te zápor,
aranyos,
Április vége van megint. Hányadszor már, ki tudja?
Gőzölögnek a pocsolyák, csupa csillám az utca.
Ezer mérföld sugárban zöld a tájék; nemsokára
kinő a búza gyermeteg, arkháikus szakálla.
Fehér kakas nézi magát a tóban s kukorékol.
Lenn kis halak folyton fújják a szappanbuborékot.
A patakban kerek kövek: mind egyszerre beszélnek;
köztük a moha foltjai, megzöldült rézfillérek.
A hegytetőn galagonya áll tárt karokkal: várja
a felhőket, hogy karmait langyos véknyukba vájja.
Köröskörül a szerelem eperszaga. Megállok,
Li Ho, a volt császári ház egy sarja, most napszámos,
s a gyönyörtől megremegek,
ahogy a mindenség előtt
porig hajtom le fejemet.
Táncolva suhannak a szőke sugárkák,
Hűs hold aranyával elöntve a lég,
Ott kinn, valamint csodaszép, szines árkád,
A méla nagy ablakok ív-sora ég.
Vén függönyömön kipirúl a virág-dísz,
Rég elfeledett kezek ósdi müve:
Foszló violák, halovány, puha nárcisz,
Mind, mintha virulna, oly édes, üde...
Ily este merül fel előmbe sok emlék,
Mint messze homálybul a tarka hajó,
Elébb remegő, pici fénye libeg még,
Majd kél a vitorla s piros lobogó.
S mint sík, ragyogó habu, méla vizekből
Felszökken a játszi ezüstszinü hal,
Hűs lelkem ölébül ily este remeg föl,
S fürgén ütemezve iramlik a dal.
Eltűnik előlem a mély, komor udvar
És benne a rőtrügyü, bússzavu fák,
Szállok haza, messze, a barna darúval,
Amerre ezüst utat ős Tisza vág,
Hol mén dobajátul a föld szive retten,
Hol hallgat a tölgyes a puszta ölén,
S hol mély remegésü, nagy ifju szerelmem,
Mint hársszirom illata, szállt le fölém...
Nem nyírt, buja lombu, öreg liget árnyán,
Hol ring ezer ág a sok orgonafán,
Szép, gyermeki álom igézete vár rám,
Mély, tiszta tekintetü, szőke leány.
Nagy tűzszemü gép robog át közelünkben,
Vad füttyire lomb remegése felel,
S rezdül szavam: "Engem is elragad innen
Majd búgva e szörny... maga nem feled el?..."
De íme a holdat a köd beborítja,
S álmom zivatar zaja kergeti szét,
Fáradt fejem ablakaimra szorítva
Már érzem a nyirkos üveg hidegét.
S míg éles eső sürü cseppjei mossák
A fákat, ahol ragyogott a sugár,
Úgy fáj, hogy az illatos, ifju bohóság
Nem fonja körül szivemet soha már...
Tarka virágnak
Illata kábít, -
Édes a méz mit
Kelyhe kinál;
Lebben a lepke,
Röppen a méh -
Sok kicsi vándor
Kedvese ajkán
Csókra talál.
Nincs ma halál,
Él ma a földön
Mit csak az Isten
Élni teremtett; -
Harsog a himnusz,
Hangos a táj! -
Semmi se fáj,
Minden örömre,
Tűzlobogásra
Szítja a lelket...
Újra születtünk
Zöld lobogóval
Lepkefogóval
Táncra megint!
Csókot a földnek,
Csókot a fának,
Csókot a rügynek,
Mert a hatalmas
Égi Jövendő
Hírnöke mind!
Hallga, mi szépen
Csendül a nóta,
Csörtet a csermely,
Csattan a csók!
Messze az erdő
Lombjai közt a
Nyár keze int! -
Hirdeti minden,
Hirdetem én is,
Itt a tavasz!