|
 1/16 oldal 
|
Bejegyzések száma: 156
|
|
|
|
|
|
2016-03-31 23:50:12, csütörtök
|
| |
| |
Mindennek rendelt ideje van és ideje van az ég alatt minden akaratnak.
Ideje van a születésnek és ideje a meghalásnak; ideje az ültetésnek, ideje annak kiszaggatásának, a mi ültettetett.
Ideje van a megölésnek és ideje a meggyógyításnak; ideje a rontásnak és ideje az építésnek.
Ideje van a sírásnak és ideje a nevetésnek; ideje a jajgatásnak és ideje a szökdelésnek.
Ideje van a kövek elhányásának és ideje a kövek egybegyűjtésének; ideje az ölelgetésnek és ideje az ölelgetéstől való eltávozásnak.
Ideje van a keresésnek és ideje a vesztésnek; ideje a megőrzésnek és ideje az eldobásnak.
Ideje van a szakgatásnak és ideje a megvarrásnak; ideje a hallgatásnak és ideje a szólásnak.
Ideje van a szeretésnek és ideje a gyűlölésnek ideje a hadakozásnak és ideje a békességnek.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Szép írások |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-03-31 23:40:51, csütörtök
|
| |
| |
A legfontosabb lecke: megtanulni szeretni. Egyre jobban szeretni. Mert eltűnnek a nyelvek, a próféciák, az országok, és az utca, ahol lakom, a villanyoszlopok, ez a ház, a nappali bútorai... és eltűnik az én testem is. De egy dolog örökké megmarad az univerzum lelkében: a szeretetem. A hibáim ellenére, a rossz döntéseim ellenére, amelyek szenvedést okoztak másoknak, és minden olyan pillanat ellenére is, amikor azt hittem, hogy nem létezik."
Paulo Coelho
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Szép írások |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-03-31 23:32:48, csütörtök
|
| |
| |
Nyiraty Gábor: Ál/arc
Van, hogy leveszem az álarcomat,
És megmutatom valódi arcomat,
szívemet, a százszor összeragasztottat.
Nagyon törékeny, s csak kevesen láthatják,
Próbálom elrejteni, hogy ne bánthassák,
Mégis van, hogy néha hibázom,
És amikor nem kell, akkor is kitárom.
Vicsorgó pofával röhög rajtam az élet,
Mikor sebzett szívemet marcangolja két kezével,
S vérem csorog rothadó, vörös tenyerébe.
Hányszor keltem már harcra ezzel a szörnyeteggel,
Küzdöttem könnyekkel és verejtékkel,
De soha nem adtam fel, sose tettem,
És szívem darabjait egyesével,
Újra és újra összeszedtem.
Egyre ritkábban veszem le álarcomat,
Nem érdemli meg a világ, hogy lássa arcomat.
Elfáradtam. Nem viselném el az újabb sebeket,
Túlságosan gyenge vagyok, ha őszintén szeretek.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Szép írások |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-03-31 23:18:36, csütörtök
|
| |
| |
Ha valamivel nem vagy megelégedve, mondd meg nyíltan. De békétlen ne légy miatta. A békétlenség izgágává teszi az embert és az izgága emberek olyanok (...), mint a darazsak: egyetlen képességük, hogy fullánkjukkal mérges daganatokat okoznak."
-Wass Albert-
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Wass Albert |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-03-31 23:15:18, csütörtök
|
| |
| |
Móra Ferenc: A radnóti fecskék
A radnóti gyerekek hiába várták haza az idén a fecskéket. Nem hozta meg őket a tavasz. Pedig már az egész Balog völgye virágba öltözködött a tiszteletükre. Hófehér kökénybokrok nézegették magukat a víz tükrében. Gólyahír virágok arany szeme nevetett fel rájuk. Harangvirágok harangoztak eléjük:
- Jönnek a fecskék, jönnek!
Nem jöttek biz azok. Egy-egy seregük átvágódott a falu fölött, keringett is fölötte, mintha gondolkozóban volna, de aztán csak elsuhogott másfelé. Volt olyan is, amelyik jajveszékelve szántotta a földet a szárnyával, de aztán az is csak továbbröppent. El, el a radnóti határból!
No, a szúnyogok, meg a legyek örvendeztek is ennek nagyon. S nagy boldogan zümmögték, döngicsélték körül a radnótiakat:
- Sose búsuljatok, emberek. Szebb a mi nótánk, mint a fecskéké.
Szegény radnótiakra rá is fért volna a vigasztalás, mert nagyon szomorúan tekintettek az égre.
- Jaj már minékünk, ha az Isten madárkái is elhagytak. Nekik sincs már hajlékuk Radnóton. Nem néz már miránk le a jó Isten sem az égből.
Csakugyan hamvas felhőfátyollal takarta el az orcáját a nap. Még a múlt tavaszon Radnótra sütött legörömestebb a Balog mentén. Bogárhátú, tiszta házaira, muskátlis, százszorszépes ablakaira, mályvarózsás kertjeire, piros képű, nevetős szemű, nótás ajkú népére.
Hol vannak most már a virágos házak, hol a nevetés, hol a nóta? Mind megették azt tavaly nyáron a piros tűzmadarak. Ledőlt falomladékok temették be a virágos kerteket, kormos szarufák meredeznek az égre, mint valami óriás kéznek az imádkozó ujjai. Csupa szomorúság itt minden. Hallgatagon járnak kelnek az emberek a háztalan utcákon. Még ahol építenek is, ott is tompán csattog az ácsszekerce. Mintha az is azt csattogná:
- Nem ér ez semmit. Nem lesz többet Radnót. Elkerülik az Isten madarai még a helyét is.
Elég fájdalom az a kicsi madarak szívének is. Azért csicseregtek röptükben olyan sírva-ríva. Nem a régi fészket siratják ők, ahelyett ragasztanának másikat: de hová? Nincsen ereszalja, nincs hajnalkavirágos tornác, nincs leveles kapu.
Újfaluba, Czakóba, Iványiba, meg a többi szomszéd faluba kvártélyozták be magukat az idén a radnóti fecskék. Ott is mindenütt derék magyar nép lakik, szívesen befogadja zsellérnek az Isten madárkáit. Még örül is neki, hogy így megszaporodtak az idén az ő határukban a fecskék.
Annál jobban elkeseredtek a radnótiak. Volt köztük, aki szemét törülgetve sóhajtotta el magát:
- Jobb lesz nekünk elbújdosni erről a tájról, amit már a madár is elkerül. Hogy maradhassunk mi akkor radnótiak, ha Radnót nincsen?
S arcról arcra, szívről szívre egyre terült a szomorúság felhője. S az Isten tudja, mi lett volna a vége a nagy bánatnak, ha egy reggel arra nem ébrednek a radnótiak, hogy majd fölveti a határt a nagy fecskecsicsergés.
Ott ültek az Isten apró kőművesei kútágasokon, félig égett fák kizöldült gallyán, épülő házak ormán, füstös falomladékokon. S olyan fürgén forgatták a kis fejüket, olyan sebes ficsergéssel tanácskoztak, hogy a radnótiak mindjárt kitalálták, mi történik itt:
- Országgyűlést tartanak a radnóti fecskék.
Azt tartottak azok csakugyan. Visszahozta szegényeket a szívük Radnótra. Megérezték, hogy csak itt vannak ők igazán itthon, azon a földön, amelyen születtek.
- Dévilik, dévilik, ugye, hogy jó lesz itt? - ezt kérdezték az öregek.
- Itt, itt, itt, jó lesz itt! - felelték vissza a fiatalok.
Azzal hirtelen fölrebbent az egész sereg, mint mikor az őszi faleveleket felsodorja a forgószél a magasba.
- Elmennek, elmennek! - ijedeztek a radnótiak.
Dehogy mentek pedig, dehogy! Szépen leszálltak párosával. Csak azt keresték a magasból, hol lesz legjobb fészket rakni.
- Csicseri, ficseri, ide ni, ide ni! - röpködték körül az üres udvarok nekilombosodott fáit.
Mire a nap fölszárította a harmatot, akkorra már ment a munka nagyban. Gyúrták a sarat, szórták a szalmát, villa formájú ágakba rakták a gömbölyű fecskeházakat. Egyik rakta a falat, másik hordta a nekivalót.
- Csicseri, szalma ké-é-é-ék!
- Ficseri, van elé-é-é-ég!
- Add errébb, csicseri!
- Hozom már, ficseri!
Alkonyatra már a maguk házában laktak a radnóti fecskék. Mégpedig fák ágára rakott házban. Pedig a fecskének nem szokása fára fészkelni. Ezt csak a radnóti fecskék eszelték ki, hogy el ne kelljen nekik szakadni a szülőfalutól.
Boldogan fohászkodtak a húnyó nap sugaraiban és vidám csicsergéssel kívántak jó éjszakát a radnótiaknak. Azok se kívánkoztak már el a falujokból, jaj, dehogy kívánkoztak! Visszajöttek az Isten madárkái, visszajött velük a szerencse, az áldás, a jókedv, az öröm.
Az épülő házak körül nevetve sürgölődtek az emberek, boldogan nézték, hogy magasodnak a falak s muzsikaszónál szívesebben hallgatták, milyen vígan csattog az ácsszekerce:
- Ne féljetek, emberek, falu lesz Radnótból megint. Példát mutatnak az ég madarai!
Az ég madarai már akkor álomra készülődtek. Egyre halkuló csicsergésüket illatos szellő hordta szét a Balog völgyében:
Adjon Isten, fittyfiritty,
Szép jó éjszakát,
Virrassza ránk, fittyfiritty,
Rózsás hajnalát.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Szép írások |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-03-31 23:09:55, csütörtök
|
| |
| |
A pénz és a boldogság
A gazdagságnak mindig voltak rabjai. Ma
is akad elég ember, aki inkább akar lenni
szerencsétlen, bűnös, becstelen, de amellett
gazdag, mintsem tisztalelkiismeretű, becsü-
letes, boldog, de sok pénz nélkül. Ezek
azt hiszik, hogy a nagy vagyonban megvan
a. képesség arra, hogy boldoggá tegye az
embert; pedig nem úgy van; és szükséges,
hogy erről az igazságról kis elmélkedéssel
meggyőződjünk.
Mindenki tudja, hogy pénzért sok mindenfélét
lehet venni, de épen azt, ami
igazán díszít és boldoggá tesz, nem.
Pénzért nyugodt lelkiismeretet, állandó jó
kedvet, bátorságot, nagylelkűséget, állhatatosságot,
megelégedettséget venni nem
lehet.
A testi nélkülözéstől és a nehéz munká-
tól megment ugyan a gazdagság, de az
igazi nagy, benső bajoktól nem menthet
meg. Hiszen még a bírás vágyától, a fösvénység
ördögétől sem képes bennünket
megszabadítani.
-Dr. JEHLICSKA FERENC REZSŐ-
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Szép írások |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-03-31 23:01:51, csütörtök
|
| |
| |
Magyar mondák: CSABA KIRÁLYFI LEGENDÁJA
Amikor Atilla meghalt, a nyugati népek még jobban reszkettek, mert a fiaitól kezdtek félni. Mert Atillának annyi fia volt, hogy mint egy népet, megse lehetett őket számlálni. Mindenki azt hitte, hogy utána az egyik fia fog uralkodni. De a ravasz német fejedelmek Aladár pártjára álltak, mert ő Krimhilda német fejedelemasszonytól származott. A hunok Csabát pártolták, aki a görög császár leányának a fia volt. Mind a két fiú uralkodni kezdett, de végül a kard döntött közöttük. Az első ütközetben Csaba győzött. Ekkor azonban Aladár nagy sereget gyűjtött, és Csaba népét Szikambria közelében megtámadta. Két hétig folyt a küzdelem, míg végül Csaba seregét úgy legyőzték és szétszórták, hogy Atilla fiaiból és a hunokból csak nagyon kevesen maradtak meg. Ebben a csatában, amelyet a hunok Krimhilda csatájának neveztek, rengeteg német vér is elfolyt. Ha a németek nem szégyellnék, és őszintén szólnának róla, elmondhatnák, hogy a Dunából több napon át sem ember, sem állat vizet nem ihatott, mert a folyó Szikambriától egészen Potenciána városáig kiáradt a vértől. Csaba vezér elmenekült a csatából, és tizenötezer hun vitézzel Görögországba vonult. De nem maradt ott sokáig, hanem visszatért rokonaihoz, atyjának népéhez Szittyaországba. Ezenfelül még megmaradt háromezer hun, akik Csigle mezején telepedtek le. Ők azonban annyira féltek a nyugati népek bosszújától, hogy attól fogva magukat nem hunoknak, hanem székelyeknek nevezték, és az ország keleti részére költöztek. A székelyek a hunok utódai, bár származásuk, idegennel nem kevert vérük, szigorú szokásaik és földjeik tekintetében nagyon eltérnek a magyaroktól. A székelyek még nem felejtették el a szittya betűket, botokra felvésve szívesen használják ezeket. Telt-múlt az idő, sírba szállottak a hun vitézek, és már az unokáik hordták a fegyvert, amikor a szomszédos népek nagy sereggel támadtak a székelyekre. Késő éjszakáig folyt a harc, és már-már elveszett a székelység, amikor csoda történt. Az égboltozat Tejútján, amelyet azóta a Hadak Útjának neveznek, egy lovascsapat jelent meg. A csapat élén Csaba királyfi vágtatott, aki a holtak szellemét új csatára vezette. Az égből leszállt csapat az ellenséget elsöpörte, aztán a Hadak Útján némán visszatért a magas égbe.
Mindezek után a székelyek híven őrizték az erdélyi határt. Amikor meghallották, hogy a magyarok Szkítiából elindultak, és Pannóniába akarnak letelepedni, nagy örömmel elébük siettek. A találkozásnak a magyarok is megörültek, és Erdély őrzését a székelyekre bízták.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Szép írások |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
1/16 oldal
|
Bejegyzések száma: 156
|
|
|
|
2016. Március
| | |
|
|
| ma: |
0 db bejegyzés |
| e hónap: |
156 db bejegyzés |
| e év: |
2980 db bejegyzés |
| Összes: |
16396 db bejegyzés |
|
|
|
| |
- Ma: 328
- e Hét: 2291
- e Hónap: 5633
- e Év: 58341
|
|
|
Offline
