Ó, mondd,
Ha későn, s ha őszi harmat,
Levelek hullása, daru távozta után,
Egyszer,
Egy kék hajnalra, arany délre, piros estre,
Vagy egyetlen órára csak -
S ha küszöbömre nem, hát ablakomba...
Hisz a világ akármi tág,
Nem végtelen,
S az élet kurta bár: morzsa belőle
Napok, hetek, esztendők asztaláról
A múltba vissza mégis elgurulhat -
Ha csókra nem, tán szóra sem,
Egy meglátásra bár -
Eljött-e még, ó, mondd,
Véletlenül vagy csodamód:
Ahogy vannak álmok,
Elszürkítettek gondok és bajok -
Fogadj hát úgy el, amilyen vagyok.
Ne bánd, hogy szemem néha elborul,
Nézz rám s a bánat menten elcsitul.
Kezed, míg lassan két kezemhez ér,
Feledjem én is, hajam, hogy fehér
S próbáld feledni Te is, ami fáj
És segíts hinni - hisz élni muszáj.
Fogóddz kezembe s új tartást Te adj
(Könnyebb így hinni újabb bajokat)
S nézd el hibáim. Gyenge, ha vagyok,
Nem én akartam - csak a bánatok.
Pálcát se törjél oly könnyen, Szívem,
Hisz' Te sem volnál talán bűntelen.
Lágy szó helyett, ha rosszra nyílna szád,
Vigyázz, ne hulljon egy se vissza Rád.
A délibábot amíg kergeted,
Mit eddig nyertél - elveszítheted.
Használd tükörnek kedvesed szemét.
Vétkes az is, ki maga ellen vét.
Széttépve és összetörten
Győzelmektől meggyötörten
Már magzatként bajba ölten
Vándor bölcsőtemetőkben -
És mégis élünk
Dobra vernek minden vágyat
Árverezés a vasárnap
Nászunkra is gyászhír támad
Üresek a gyermekágyak -
És mégis élünk
Elvadult a dúlok lelke
Kórót terem tarló mezsgye
Pusztul a föld egyre-egyre
Hull a szikla tenyerünkbe -
És mégis élünk
Fogaskerék futószalag
Egyik elmegy másik marad
Bölcsőnk, sírunk porrá szakad
Zokognak a kövek szavak -
És mégis élünk
Hogyha sírunk: kiröhögnek,
Hogyha kérünk: fel is kötnek,
Hogyha küzdünk: odalöknek
Történelmi kárörömnek -
És mégis élünk
Magyar, szavad világ értse:
Anyanyelvünk létünk vére;
Anyánk szíve tetemére
Átok zúdult: vége, vége... -
És mégis élünk!
Nézd, falevelet rugdosunk.
Lassú kurtán elszállt az év!
Most még fiatalok vagyunk?
Ne keserítsen semmiség.
Áthágjuk a szabályt ízekben és szívekben.
Életünk, a foltos valóság
a Cassiopeia távolába retten.
A csillag tűsarokkal tapos rád:
a teremtésnek pelyhe nincs, csak súlya.
Kitárt combbal az ősz, árulja szürke vázát.
Csókban, szájon lélegeztet az ádáz
hideg, s esti fénnyel szemünk kiszúrja.
Kártyát vet kék telünk, egyre nagyobb a tét.
Egyik haza kilök, másik csábít az útra.
Falevél futkos, mert a lábunk szórta szét
a lapokat s egy új év osztja újra.
xMagazin
Offline
