Regisztráció  Belépés
taltos1.blog.xfree.hu
Bármit tesznek ellenem, az a javamra fordul! Tatiosz: Ne kívánd mások balsorsát, mert a sors közös, és a jövő előre nem látható. Ossian: A ritka tisztes... Gábor Gabriella Táltos
1940.08.08
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/23 oldal   Bejegyzések száma: 223 
Jó éjszakát, békés álmokat!
  2016-09-30 23:55:29, péntek
 
  Mindenkinek



 
 
0 komment , kategória:  Jó éjszakát!  
Őszi vers
  2016-09-30 22:37:37, péntek
 
 

 
 
0 komment , kategória:  Versek, képek tavasztól-télig  
Alkony
  2016-09-30 22:36:37, péntek
 
  Dsida Jenő: Alkony





Hűvös szeptember. Alkony.
A szürke tó
egy nagy kísértet félszeme.
Lehúnyt lelkem a másik.

A zúgó, vonaglótestű fák:
átszúrt, iszonyú pókok,
utánunk kapnak, elszabadult
prédáik után.

Szélfútta őszi levelek,
menekülünk, futunk
s fent kigyúlnak egy messzi kastély
hívó ablakai.
 
 
0 komment , kategória:  Hónapok, hónapokról versek  
Shakespeare estéje
  2016-09-30 22:34:01, péntek
 
  Juhász Gyula: Shakespeare estéje





Az esti ködben, őszi esti ködben
Hazabotorkál, véle a homály,
A dérütötte hold lassan kelőben:
Már itt az ősz és itt az este már.

Az országúton kósza álmok járnak,
Danol a szél, halódik a határ,
Járnak az árnyak, vége van a nyárnak,
Már itt az ősz és itt az este már.

A kandallóban sírnak már a gallyak,
Künn a tarlókon kárognak a varjak,
Nyárnak halála: árnyak élete.

Violás alkony, opálos színekkel,
Nézi a néma, nagy, magányos Ember:
Szívében kong, bong a Téli rege!
 
 
0 komment , kategória:  Versek, képek tavasztól-télig  
Szeptembervégi este
  2016-09-30 22:30:08, péntek
 
  Jékely Zoltán: Szeptembervégi este





Hűvös szeptembervégi este;
besüt a hold az ablakon.
Kezemben nagy-nagy piros alma,
őröl, mormol az idő malma,
duruzsolását félve hallgatom.

Odakünn titkos kutyapárok
egymásnak bús szóval üzennek.
Én ismét mint az árva járok.
Mi köze hozzánk a jelennek?
Mi köze hozzám a jelennek?

Hideg széllel jönnek a házra
s hívnak a városszéli kertek.
A fákon ért szilvák sírása:
,,Hát életünk egy nyárra terjed?"
A fűben alma-hulla erjed.

Erdőszagú ölfának alján
most van soron a vad bujócska;
az izgalomtól arca halvány,
s összebú lányka és fiúcska...
Ravasz hunyó számol a falnál.

Száraz kórók lábunkba marnak,
fázós, utolsó denevérek
szárnyukkal csillagot takarnak.
Sírkeresztek a lámpafények,
melyek a domboldalban égnek.

Hideg a kő, nem hull a csillag,
a kémények sűrűn pipálnak;
a Kollégyom körül latin-szag,
szaga bús tanulási kínnak
s száz régi enyedi diáknak.

Kántáló szép cselédleányok,
illatosak s örökre tiszták,
ó, nagymamák, ó, rőzselángok,
ánizsteák, gombák, puliszkák,
nélkületek velem mi lesz hát?

Újságában is régi este,
jelenedben a múlt ragyog.
Ne bánd, mi a holnapi lecke!
Álmomban úgyis meghalok
s a lelkem száll a nagy hegyekbe. -

1939
 
 
0 komment , kategória:  Hónapok, hónapokról versek  
Őszi koncert
  2016-09-30 22:23:02, péntek
 
  Kosztolányi Dezső: Őszi koncert





Praeludium

Sírj, őszi vers... Sírj, mind a két szemem,
sírj, őszi koncert, zengő zeneverseny.
Most itt az ősz és én vagyok az ősz,
és régi bútól vemhes újra versem.
Beteg az arcom, beteg a dalom,
az elmulást sápadva szomjazom,
az életet, mely már csak félig élet,
a hervadt holdat és a sírt,
s a hűs napot, mely a holdnál sötétebb.

Beteg vagyok, szépségektől beteg,
nem is vagyok más, egy beteg poéta.
Ha egyet nézek, elfakul a fény
és ferdül a nap, mint a hold karéja.
Ha kettőt nézek, hullik a levél,
és föltámad az, aki rég nem él.
Ha hármat nézek, az erdőn keresztül
szél száll és kiszakad a köd,
és a világ fázlódva összerezdül.

Most a ligetbe bolygok délután,
és úgy jövök meg, mint egy temetésrül,
talpig fekete gyászoló ruhám,
s vörös szemem a könnyektől sötétül.
Fekete kalap és egy lomha bot,
az útakon álmodva ballagok.
Levelük a fák az aszfaltra sírják,
és csengenek és zengenek
az utolsó neszek, az őszi trillák.

Intermezzo

Most tetszenek nekem az üvegek,
mély délutánban oly mélyen tüzelnek.
Most tetszenek a sárgahaju nők,
sugárzásán szeptemberi tüzeknek.
Most tetszenek nekem a temetők,
az elborult szobák benn barna színben,
a haldokló fák szörnyű kardala,
és tetszik a föld és mindenki, minden.
Most dalol az ősz, én is dalolok,
lalláz az ősz lassú litániát.
Most dalol az ősz, dalol a szivem,
dalolni kezd most az egész világ.

A fák:

Múlt este kezdődött a rékviem.
Poros és szürke volt az alkony,
a görbe fénybe mentek hazatérők,
és béna vágyak mentek lomha mankón.
Múlt este kezdődött a rékviem.
Múlt este volt, igen, igen.

A tó:

Múlt este volt,
elbújt a hold,
és megfagyott a csöndtől a vizem,
Múlt este kezdődött a rékviem.

A folyók:

Hazátlanul fütyültek
a ködben a hajók.
Keresve egymást sírva jártak,
mint a kisértetek, az árnyak,
s az ég, a föld úgy hallgatott.
Hullámaim remegve összebújtak,
akár a félő gyermekek,
és sírdogáltak hajnalhasadásig,
mind könnyezett, mind könnyezett.

A tó:

És a víz a fáradt hajókon
olyan nehéz lett, mint az ólom.

A liget:

És délután járt itt egy beteg ember,
s azt mondta nékem, nemsokára meghal.

A rét:

A lég is megfeszült, mint egy üvegfal,
és födve voltunk fénnyel, tiszta csenddel.

A házak:

Mi is elbújunk a homályos égbe,
és összeszorulunk, mint a csigák,
és alkonyórán, alvó ablakokban
föllobban a langyos lámpavilág.
Most a cseléd is elborulva nótáz,
az emeleten égő vasalót ráz
vöröslő tűz-körökbe,
és aki megtér elhagyott szobánkba,
itt is marad örökre.
A nő imádkozik, a férfi bámul
és jeleket les a jós éjszakábul,
ügyetlen ujjon bukdácsol a skála,
az eső is skálázik egymagába,
és a diák fönn egyedül
egész éjszaka hegedül.

Az ablakok:

Mi is siratjuk őt,
siratjuk, aki itt lakik,
a nyárt, a nyári álmait.
Mi is siratjuk őt,
gyászoljuk őt és dobolunk,
a szél, az éj üvegdobunk.
És sírnak rá az üvegek.

Az ég:

És az eső is megered.

A viharok:

Már vérzik a nyár,
a hervatag asszony.
Szél a haraszton.
Kár érte, be kár.
És rebben a sóhaj,
jaj, várjatok, ne még.
És lombtakaróval
takarja tar fejét.
Haha, haha,
hull a haja
és vézna arca hóka.
Fején vörös paróka.
Jó éjszakát.
Minden csupa árnyék
és ő, a világszép
már festi magát.

Az utcák:

Rajtunk a szél, a vak őrült kalandoz.

A pálmák:

Mi még hiszünk, imádkozunk a naphoz.

A virágok:

Mi mitse várunk s mondjuk csendbe: jó éjt,
s borzongva isszuk a hűs, őszi holdfényt.
Jó éjt virágok és jó éjt világok,
lázas lányok, halotti húgaim.
Jó éjt testvérek, őszi rózsa,
hű rezeda, szép kankalin,
buja thuja, szegény, beteg ciklámen,
most haljatok meg.

Az eső:

Kip-kop.

A fellegek:

Ámen, ámen.

A férfi szól:

- Nézd, nyáron azt mondtam magamba:
De szép lesz ősszel, ha beteg leszek.
Jő valaki, ki csendes és beteg,
megnő a házunk majd, ez a csodás ház,
s a szél bongó telefondróton hárfáz.
Behull a meseházba a verőfény,
és fűtjük arcunk bíbor téa gőzén,
vagy hintázunk együtt a hintaszéken,
vagy álmodunk az elhagyott verandán.
Te hímezel, sötét arcomra bámulsz,
melyet tűzfénybe von nehéz havannám.
- Nézd, nyáron azt mondtam magamba:
Majd jő valaki és szeret talán,
künn sárga fák közt járok lábadozva,
járni tanulok egy nő oldalán.
Tipegek, és ha félek hazamenni,
a kertjeinkben árnyra árny oson,
hazavezet és megcsókolja számat,
gyógyítva csókol a mély folyosón.
És félti szájamat, mint egy sebet,
és csendben eltol, ha csókot adok,
és tiltva teszi ujját ajakára,
mert betegnek árt, jaj, árt a csók.

Most itt vagy és vagy beteg-ápoló,
csókkal gyógyító beteg-ápoló.
Csók, zavaros must, mézes, mérges, édes -
csak sose lenne a csóknak szünetje -
hajh, nyári láz, hajh, bús delírium,
csókok szüretje, életem szüretje.

A nő szól:

De én szeretlek, édes emberem,
az életem gyógyítja a tiédet.
Gyógyítja egyik száj a másikat,
gyógyítja egyik kéz a másikat,
gyógyítja egymást két szegény kis élet.
Gyógyítja a vad, lázas bor a lázat,
a bűnt a bűnnél is búsabb bocsánat.
Gyógyítja a vak éjszakát a nap,
gyógyítja a sziklákat a patak.
Gyógyít a fény, a láng, a lég, a jég,
ha ráborul a tűz-gyötörte főre,
gyógyítja a fű a beteg sebet,
s a fekete hajat a szőke.

A férfi szól:

Makrancos munka, hogy gyűrűs kezed
az ördögi cérnák között motoz.
Bukfencező csel, kínai kötés
és távoli és titkos és gonosz.
Egy kis manócska, mindegyik kötőtű,
cikázó újjaid iramja gyors.
Te vagy, ki oldva-kötsz és kötve oldasz,
te vagy a sors, a sors.

Makrancos munka, női mánia,
valami baljós, balos, ördögi,
én nem tudom, csak félve bámulom,
hogy távolságunk tűkkel tükrözi.
Oly messze vagy te s e galambi játék,
fehér fonál puha pamutba tör.
Ki hal meg itten és miért e háló?
A tű az öl, az öl.

Makrancos munka, bujtó babona,
alattomos, hisztérikus-merész.
Most sunnyogó, huncut, igénytelen,
mint lassu cica, hogyha egerész.
Játék a seb, játék a kacagás is,
s komoly halá a díj egy kacajér.
És csillogó tűk, csillogó szemek közt
hull-hull a vér, a vér.

A nő szól:

Mit énekelsz? Kivel beszélsz megint?
Mit lát szemed az üres levegőbe?
Mit énekelsz? Miért siránkozol?
Hisz senki sincs itt, mért beszélsz felőle?
Mért nézed úgy két dombos melleim,
mint temetőben a sírhalmokat,
mily könnyeket törölsz szegény hajamba,
és éjidőn micsoda riogat?

Mondd, mért beszélsz mindíg feketeségről,
mért látod szőke fürtöm feketén,
Most sír vagyok én és halotti urna -
mondd, kit temetsz belém?

A férfi szól:

Én eltemettem, édesem, beléd,
kit most borzongva hívok újra vissza,
mint halvány lángnál bomló spiritiszta
halottjai kisértő szellemét.
Én eltemettem, édesem, beléd,
vidám szemedbe az ő bús szemét,
a te hajadba az ő dús haját,
karját karodba,
s most mind a pompa
a te szegény testedbe suhan át.

De lásd, fejemen most a mult cikáz,
és lelkem száll, a végtelenbe túl,
száz idegem megint feléje nyúl,
s mint beteget, elönt az esti láz.

A nő szól:

Pokoli éj.
Iszonyú, iszonyú.
Az éjszaka mi mély,
csupa láng és ború,
halálharag, lég-háború.
Iszonyú, iszonyú.

A férfi szól:

És most megint elémbe jő -
egy pillanatra - régi minden,
hervadtan és halotti ingben
kopog-kopog az ősz, meg ő.

A nő szól:

Ó jaj, te félsz,
kiről beszélsz?

A férfi szól:

Idézem őt.
Gonosz, hazug kezét idézem.
Idézem őt.
Ezen a poklokszülte éjen.
És kék szemed fekete lesz.
Hajad sötéten csergedez.
Hozzá hasonlít a te főd
s a levegőben érzem őt.
Parancsoló árnyék, félig valóság,
félig szeszély.
Most párka, végzet, kezében orsó.

A nő szól:

Beszélj, beszélj.

A férfi szól:

Ó, hogyha láttad volna egyszer,
amint könnyezve, mereven,
imádkozó, áldott kezekkel
letörte én áldatlan életem.
Ó, hogyha láttad volna egykoron,
mint mostan én az arcodon.
Igen, ilyen volt: festék és hamis máz,
a szája egy kis rózsaszínű színház.
Villanylámpácskák gyúltak a fejében,
ha nevetett,
rózsás világos lett a levegő is
feje felett.
Tükrökbe nézte furcsa-gonosz arcát,
mély tükrök mélyiben,
és az ezüstmámortól szertepattant
a tükör és szivem.
Megfeketült a mellemen a rózsa,
melyet adott,
és ráncos lett, mint egy vénasszony arca,
halott, halott.
És megvakult kezében
az ezüst és arany...

A nő szól:

Csitt-csitt, elég,
mostan belép,
közénk ül szótalan.

A férfi szól:

Te egy vagy azzal, ki mindnyájunk anyja,
és nem mint én, ki tőle idegen,
ki férfi-fővel komorlok a létbe,
dúlt csillagokba nézve mereven.
Te szent vagy és dal és harmónia,
én a természet mostohafia.
Nekem beszélni kell és sírni, sírni,
de a te némaságod szónokol.

Virág vagy és patak vagy, déli nap vagy,
üvegszekrénybe kincs, üvegcsokor.
Te bútora vagy elhagyott szobámnak,
én gondolat-kaosz.
Te élsz, ahogy a csillagok s a férgek,
nem vagy se jó, se rossz.
Te szép vagy és nő vagy, hevítő vagy
és hordozója százezer tavasznak.
Én kincseim közt meztelen didergek,
de te mezítlen vagy királyi-gazdag.
Te néma vagy s úgy nyúlik el aranyló,
tojásdad tested a kereveten,
mint egy gömbölyű, forró, eleven
tengermorajt százszorzó, drága kagyló.

A nő szól:

Nézd őket itt... Míg várunk a vonatra,
hogyan cicáznak kormos árnyaink.
A kavicsok közt, a fényes sineknél
zöld csillagunk meddő sugára ing,
és úgy folyik a fénye arcainkra,
mint beteges, halványzöldszínü tinta.
Folyik a holdfény,
a régi kiholt fény,
s lenn összesímul két alak
sötét tagokkal, hallgatag.
Nézd, most húzódva messze távolodnak,
most összeér árnyék-kezük,
s ölelkeznek, szegény, szegény bolondok,
mivel mi is ölelkezünk.

A férfi szól:

Ez itt a korzó.
Itt egy hervadó kert,
mely érzi már a gyilkoló októbert
és sejtelmétől is oly halovány.
A fái közt már-már betegen illan
az őszi nap, a sárga, őszi villany,
bágyadt villanyfény haldokló szobán.
Lábujjhegyen járjunk most mindaketten,
mert fájdalmas lelkembe meggyötörve,
bámulva nézi önmagát az ősz,
mint egy kisérteties, mély tükörbe.

Ez itt a korzó.
Most tekints körül,
s nézd a parázsló brilliántot, édes,
nyíltan, közönnyel, bátran, ahogy illik
egy "hipermodern" költő kedveséhez.
Ott vannak még a nyártól züllött ernyők,
halványpirossal, kiszíttan, fakón,
a kánikula sok-sok martaléka,
egy kerti szék az őszi udvaron,
rongyok, remények, megpörkölt rakéták
és cigarettavégek és szivek,
fölöttük az árny, a halál, az éjjel
és a hideg, a szomorú hideg.
Itt egy kávéház, fázó, néma néppel,
ott meg az irodalmi emberek,
kik szivarozva, szigorú szemölddel
szegény hullám fölött veszekszenek.

A nő szól:

Én odamegyek és megkérem őket,
hogy tégedet nagyon szeressenek,
és értsék meg vívódó éneked.
Én odamegyek és megkérem őket,
pajkos kacajjal, mint egy könnyü tündér,
hogy lássanak be fátyolos szivedbe,
szeressenek elátkozott szivünkér.
Általkarolom csöndesen a lábuk,
az életed szelíden elmesélem,
hogy megriadjanak és tág szemekkel
bámuljanak reám az őszi éjen.
Mert szép a lelked régi bánatoktól,
oly édes és jó, mint a tiszta bor.
Ó, én tudom, ki vagy te és mi vagy te,
a te dalod rezgő rezedaillat,
pünkösd a kedved, templom a szived,
és hogyha szavad néha elijed,
előtted szellemek és árnyak ingnak.
Én láttalak és nagy vagy és hatalmas,
ha néha álomlátón hátra-hajlasz.
Én láttalak a kulcslyukon keresztül,
hogy átölelt sok lenge látomány,
és egy tekintetedre
halványan és remegve
bús angyalok röpültek a szobán.

Intermezzo

Gyümölcsös ősz, te vérző, koszorús,
én hódolója vagyok a gyümölcsnek.
Szeretem a virágok táncait,
de az érett gyümölcs mély szava bölcsebb.
Ő már a cél, a szín, a hervadás,
nyarak alusznak benne, cukrok íze,
remény, öröm, valóvá semmisítve,
ő már a vég, az állomás, a nász.
Én szeretem az égő-fiatalt,
de várva-várom a bús diadalt,
az utolsó-halálost, szomorút,
mely lelkemet tehozzád igazítja,
tedd, vérző ősz, nehéz fájdalmaimra
és életemre komoly koszorúd.

A nő szól:

Ne sírj, ne sírj. Ah, én nem értelek,
csak azt tudom, hogy fáj s valami jajgat.
Szavaid sokszor félve hallgatom,
csodálkozom az elröpült dalon,
s idézem a világgá szállt siralmat,
mely a szivedből jött - érintve szádat -
és mély, mint a halál, a jaj s a bánat.

Ne sírj, ne sírj. Ah, én nem értelek.
Gyümölcs, öröm közt édes a halál
és szép a gyász, a félő suttogás,
a dal, amely remegve tétováz,
és azután szédült magasba száll.
Nézd, hogy ragyog ránk ez a cifra bál,
e piros-sárga, őszi karnevál.

A férfi szól:

Boldog, pogány nő, boldog százezerszer,
ruhák között is százszor meztelen,
a hervadásba nyúló buja csókfa,
megrészegülő bíbor levelen.
Őrült menád - kavargó fürteidben
a régi lázak láza szálldogál,
szüretre zendül minden táj körötted,
csiklandja orrod erjedt muskotály.
Ó, örökegy, - ó, ősi titkot érző -
ó, változó kép - táncos tünemény -
te látod még a régi, részeg istent
őrjöngve párduc-szekerén.
Én más vagyok, lásd. Isten, ember nélkül
daloltam ezt a férfi-éneket,
hogy hallottam szivemben s a bokorban
a csöndet, amely rajta lebegett.
A végtelenség bús hárfája lettem,
és összegyűlt minden jaj a szivemben,
s mostan viszik-viszik e kis dalok,
és belezüllnek, meghalnak sóhajtón.

Az ég, az ősz, az éj:

Tücsökcirippelés egy régi ajtón,
melyet mindenki elhagyott.
 
 
0 komment , kategória:  Versek, képek tavasztól-télig  
Nem lehetsz boldog
  2016-09-30 22:18:25, péntek
 
  Jékely Zoltán: ,,Nem lehetsz boldog"





Úgy fáj az őszben életünk mulása,
mint az éjfélt ütő óraharang
tizenkét szomorú, nagy kondulása...
Mi vigasztaljon, hogyha a világban
a lomb, az ősz, a halál is halott?
Eddig úsztunk az édes-szennyes árban,
s az édes-szennyes ár ma megfagyott.

Itt állok, s messze gondolok, a nyárra,
hihetetlen, hogy lett volna nyarunk!
Ó, bár álmomban szöknének virágba
a fák, melyekben dús emléke zsong!

- Ki rémített rám, hogy ,,nem leszel boldog,
ha nincs bajod, világét síratod;
nem vagy különb, mint jajgató bolondok,
kiknek a sírás édes, víg dolog."

Víg őszi sírás - bús tavaszi ének;
édes fájás - keserü kéj: nem egy?
A könnytelen zokogás Istenének
áldoztad fel egyetlen életed!

És szeretnéd, ha a sok hosszú nyárfa,
mely annyi évszakot visel belül,
mind, egytől-egyig emlékedre állna
s hirdetné életed végtelenül,

hirdetné, hogy a Földön te sirattad
legtöbbet a szomorú őszi fát,
a rózsatőt, melyet a földbe raktak,
s mindazt, mi téged többé sose lát.

1939
 
 
0 komment , kategória:  Versek, képek tavasztól-télig  
Őszi képek
  2016-09-30 22:12:33, péntek
 
  Tompa Mihály: Őszi képek





A gólya vándor-útra kelt,
De még zöldel hegy és mező;
Minő szép nyájas ősz vagyon!
A napsugár az ágakon
Másodvirágot csalt elő.

Én életemre gondolok,
S keblemre száll bús érzelem;
Nyílt nékem is boldog tavasz,
- Bucsúzó ifjuságom az -
S virága volt a szerelem!

Talán sugáros lesz az őszi ég...
Szivem ha tán szeretni fogna még:
Szerelme olyan lenne, oh leány!
Mint a másodvirág az őszi fán.
 
 
0 komment , kategória:  Versek, képek tavasztól-télig  
A nap dicsérete
  2016-09-30 22:10:04, péntek
 
  Reviczky Gyula: A nap dicsérete





Egy istent, egy napot imádok.
A nap az alkotó maga.
Ragyogó nyár, sugárvilágod
Pajkos tündérek évszaka.
Te hímezel sok fényes álmot.
Rejtelmes nyári éjszaka.
Oberont és Titániát
Üdvözli a tündérvilág

Beteg szív, fásult, léha, száraz,
Ki rózsáid közt sem hevül.
Kell mámor, üdv, erő?... A nyár az!
Ő alkot, éltet istenül.
Kit fájdalom sötéten árnyaz,
Napod sugárán felderül.
Békíts ki emberrel, világgal;
Teljek be, óh nyár, fénysugárral!...

Szeptember, csöndes őszi hónap,
Kis hittel, fázva zengelek.
Siratlak, eltünt, ragyogó nap;
Vérem kezd hűlni, szenvedek.
Elmém a szürke, zord valónak
Hódol meg; kétkedik, beteg.
Köd, lomha köd szivem lakója;
Elvitte jó kedvét a gólya.
 
 
0 komment , kategória:  Hónapok, hónapokról versek  
Az ősz nyugalma
  2016-09-30 22:05:29, péntek
 
 

 
 
0 komment , kategória:  Versek, képek tavasztól-télig  
     1/23 oldal   Bejegyzések száma: 223 
2016.08 2016. Szeptember 2016.10
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 223 db bejegyzés
e év: 2929 db bejegyzés
Összes: 29561 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 3318
  • e Hét: 30634
  • e Hónap: 84448
  • e Év: 1352430
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.