Regisztráció  Belépés
kkm.blog.xfree.hu
"Emberi törvény: kibirni mindent és menni,menni tovább,még akkor is,ha már nem élnek benned remények és csodák.' Kerekes Marika
1966.05.20
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 7 
Endrődi Sándor versei
  2017-09-01 07:34:03, péntek
 
  A SOK ÁBRÁNDBÓL...

A sok ábrándból, képzelgésből
Csak te maradtál meg nekem,
Minden tetszelgő ábrándoknál
Igazabb jóm, egyetlenem.

Itt állok, gondtól borítottan,
Életem komor alkonyán, -
Virágot, fényt csak te adsz nékem,
Én csillagom, én rózsafám!

Mit a hírnév! mit a dicsőség!
A tömeg tapsol s elfeled.
Búban, nyomorban nincs veled más,
Csak az a szív, mely hűn szeret.

Nyomom veszhet a sivatagban,
Borulhat éjek-éje rám -
Örökre élek szerelmedben,
Én csillagom, én rózsafám!

--

HOGY TUDNÁD?...

Hogy tudnád, mi vagy énnekem?
Hisz magam is csak érezem.

Szelíd, nyugalmas, őszi tájon
Keresztül száll egy árny, egy álom,
És amint lassudan
Mellettem elsuhan
S megérint lenge ködruhája:
Emlékszem eltűnt ifjúságra,
Nyíló rózsákra, zengő dalra,
Illatra, mely még nincs meghalva,
Színes ábrándok szárnya meglegyint
És szívem dobog, él megint.

Hogy tudnád, mi vagy énnekem?
Hisz magam is csak érezem.

Már-már borul az őszi ég,
Mindent belep a terjengő sötét
S aláhanyatlik lelkem napja
Az ismeretlen sivatagba...
Csak egy sugár reszket még alkonyán,
Csak egy virág a rózsafán,
Egyetlen dal sír ajkamon,
Egyetlen könny ég szememen -
Ez a tied, megváltó fájdalom,
Utolsó szerelem!

--

OLAJ-ÁG

E rohanásban, melynek árján
Olyan sok öröm elmerül,
- Fáradt madár az olaj-ágra -
Lelkem szívedre menekül.
Itt béke altatgatja gondom
S biztatnak nyájas csillagok...
- Te jobb vagy hozzám mint a többi,
S melletted én is jobb vagyok.

Mint dúlt hangszer zavart zenéje -
Lásd, olyan az én életem,
Romok közt bolygok és tünődöm
Tengernyi veszteségemen.
Leborulsz mellém a romokra
És sebeim gyógyítgatod...
- Te jobb vagy hozzám mint a többi,
S melletted én is jobb vagyok.

Nem az ábrándok rózsalánca,
Álmokba ringató remény:
A szenvedés köt össze minket
Életünk őszi estelén,
Valami bús vágy: együtt sírni
Míg szívünk csendesen sajog...
- Te jobb vagy hozzám mint a többi,
S melletted én is jobb vagyok.

Áldatlan életem fenyérén
Végigsüvölt az őszi szél
S az egykor gazdaglombú fákról
Lesorvad minden zöld levél:
Áldott szerelmed olajága
Üdén marad, míg meghalok...
- Te jobb vagy hozzám mint a többi,
S melletted én is jobb vagyok.

--

A SIVATAGON ÁT

Én nem adhatok néked semmit,
Csupán a bút, a bánatot.
Egy-egy könnyet, mely sorsodért hull
S vigasztalóan rád ragyog.

Mély, benső, tiszta részvét könnye,
Égőbb, mint az ég csillaga.
Ne gondold csalfa bolygótűznek,
Nem, - ez a szerelem maga.

Itt állunk mindketten zúzottan,
Rémes hajótörés után:
A zörgő roncsot lábainkhoz
Verdesi még az óceán.

Még visszavillog egy-egy villám,
- Az ég szeméből zord harag -
Arcunkon még az átélt válság
Bús árnyai vonaglanak.

Köröttünk siketítő zajlás,
Előttünk sivatag, magány...
Rád nézek kérdőn, szomorúan
S te félénken, remegve rám.

Oh, nem a tavasz hajnalfénye,
- Viharos felhőzeten át
Zord őszi alkony rőt világa
Veti ránk baljós sugarát.

Oh, nem az ábránd, nem az álmok,
- Nevető rózsák szirmai
Nem fognak a mi homlokunkra,
Sem útainkra hullani.

Valami mondhatatlanul nagy,
Megdöbbentőn mély bánat az,
Mely könnyeid láttára, gyermek,
Engem velőkig átnyilaz.

Kezemet szótlan feléd nyujtom,
De te hallod szívem zaját,
És megindulunk egymás mellett,
S megyünk - a sivatagon át.

--

SZERETET

Oh, ne fukarkodj' szíved melegével
S amennyit adhatsz, adj a szeretetnek!
Az évek - mint egy tüneményes álom
Árnyékcsoportja - gyorsan el-lebegnek,
S mit adsz, ha majd csak hűlt hamuja reszket
Egykor vidáman égő tűzhelyednek?
Elhidegül az ifjúság, az élet,
És nem lesz nálad senkisem szegényebb.

Mert, oh, romok között borongni némán
És emlékezni - gazdagság-e hát?
Láthatsz-e mást a legragyogóbb multban,
Mint földeríthetetlen éjszakát?
Nem azt, nem azt látod, mit elvesztettél:
Csak a dúlt édent, a romot magát,
S mint hogyha szörnyű terhek súlya nyomna:
Zúzott lélekkel hullsz a drága romra.

Szeresd, szeresd, ki szivét hozza hozzád
S öleld szívedre, aki hőn szeret!
Tudod, mi tartja fenn a nagy világot?
A szeretet, csupán a szeretet!
Ha ez nem élne, ez nem járna köztünk:
Mi sem járnánk - csak örvény s rom felett.
A gyűlölet az örök éj maga,
Villáma van, de nincsen csillaga.

Szeress, szeress nagyon! s ha látod is, hogy
Milyen sok álság, bűn van a világba':
Ne csüggedj! nézz csak fölfelé, a fénybe,
És törj a porból tisztább ideálra.
Annak, ki másokért él, amíg élhet,
A sírban sem lesz zord az éjszakája;
Úgy látja: mélyén egy-egy csillag ég
S mintha az árnyon át - hajnallanék...

--

ÚJ ÉLET

1894

Úgy néha-néha eltünődöm
S a szívem halkan megremeg:
Van-e jogom szeretni újra?
S nem hűtlenség, hogy szeretek?

Amit keblemre tűzve hordok,
Sírdombon nőtt a rózsaág.
Szabad örülnöm pompájának?
Nincs tiltva: színom illatát?

Azt a holt asszonyt nem sértem meg,
Ha többé nem siratgatom?
S a szétdúlt álmok romvilágán
Új gyönyörökről álmodom?

És halkan elborítja lelkem
Békítő, méla gondolat:
Óh, minden, ami él, virágzik,
Temetők hamvából fakad.

A veszteségek fájdalmára
Az idő szele rálehel,
S ha szíved ifjú és fogékony:
Az élet visszakövetel.

Mért szenvelegnék? - mért hazudnám?
Elsírtam régen könnyemet,
S a seb, mit sorsom ütött rajtam,
Többé nem vérzik, behegedt.

Villámsujtott fa voltam eddig,
Sinlődő, bús, tavasztalan, -
De most kibontom lombjaimnak
Zászlóját diadalmasan!

--

ELVIRÁGZOTT KIKELETBŐL

I.

Tele van a mező virággal,
Csordultig a szívem jósággal.
Nem is tudok én most egyebet:
Szorongatom kicsi kezedet.

II.

Alszik a szél a nagy tengeren,
Borulj a szívemre, kedvesem.
Mint a víz az égi sugarat:
Úgy ringatom én is arcodat.

Szerettelek mindig angyalom,
De talán még soha ily nagyon.
Itt vagy velem, ahol végtelen
A tenger, a szív, a szerelem...

III.

Sok álom sírba száll örökre,
És többé álomban sem él,
De van közöttük egy-egy emlék,
Hűségesebb a többinél.

Magányos órán visszareszket
Hamvából az a régi láng,
S alvó egünkön szétvillámlik
Pompázó északfény gyanánt...

--

SZENT PÁL MADARAI

EMICH GUSZTÁVNAK

Egy szent, ha jól tudom: Pál, hajdanában
A tömeg közé ment és prédikált.
A hétköznapi dolgokkal vesződő
Népség azonban nem hallgatta Pált.

Hiába folyt malasztos ajakáról
Mézédes szózat, dallamos beszéd:
Körötte néhány percig járt, zsibongott,
Aztán magára hagyta őt a nép.

Égő bánattól sajdult meg a lelke,
Szíve mélyéig elborult a szent.
S a város önző, szívtelen zajából
Vadon erdőség nagy csöndjébe ment.

Beszélni kezdett ott a madaraknak,
A fák közt zengő búval prédikált,
És a madarak rengeteg csoportja
Köréje gyűlt, mélán hallgatta Pált.

Sűrű rajokban, suhanó felhőkként,
Szálltak minden felől a madarak.
A városi nép csodálkozva nézte,
Hogy mind az erdő egy pontjára csap.

S apraja, nagyja, dolgát abbahagyva,
Tolongott, tódult az erdő felé,
És nézte a csodát, a bűvös látványt,
Hogy a szeme is kifáradt belé...

Igy történt. És akárhogy méregessük:
Ilyen volt és lesz mindig a világ!
Az ige malasztjával nem törődik,
De megmozgatja a - kíváncsiság.

--

ZSIGMOND KIRÁLY ARANYAI

BARABÁS SAMUNAK

Híres ház volt Budavárba'
Zsigmond király kincses háza,
Sok mindent is tudott róla
A fecsegő Európa.

Mert volt abba' a kincstárba'
Roppant sok zsák, még több láda,
Tér kádak is illő rendbe', -
Csak kincs, kincs az nem volt benne.

Mi benn' volt, az ürességet
Nagy vasajtók jól védték meg,
S a kincstárnok minden dolga
Az volt: nem volt semmi dolga.

Hanem egy nap csoda történt:
A port, penészt kisöpörték,
S a legnagyobb kádba rázva
Pénz került a kincsesházba.

Negyvenezer hibátalan,
Körmöcön vert kerek arany!
- Néhány megye pusztult érte:
Annak volt a zálogpénze.

Harmadnapja nem aludt már,
Csak hánykódott Zsigmond király,
Csak forgódott egész éjjel:
Mit csináljon ennyi pénzzel?

Nem járt, mégis belefáradt,
Feje zúgott, arca sápadt,
Mély szemében pokoli láng,
Alatta meg kék karikák.

Tervre terv a lázas agyban -
Száguldoztak szakadatlan,
Ennyi pénzen, uram Isten,
Hidat, várat, - mit építsen?

Tán ezt, tán azt?... Szegény feje
Szinte kábult, szédült bele,
S mint kit egy szörny karma tépdes
Közel állt az őrüléshez...

"Ti aranyok, ti aranyok,
Nem alhatom miattatok!
Csapjon hát vad préda rátok,
Legyen más a rabszolgátok!"

S párnáit a főidre szórva
Kirohant a folyosóra:
"Hol az őrség? Ide gyorsan!
Riadót kell fúni nyomban!"

Kinek ép volt keze, lába,
Nosza, nyargalt lóhalálba,
Egymáson át törve, bukva -
Udvarmester, borbély, kukta.

Doktor, diák, alabárdos,
Kulcsár, kocsis, fullajtáros,
Lakáj, lovász, öreg őrség
S több efféle léhűtő nép.

Ki fáklyával, ki lámpával,
Dárda helyett piszkafával,
A kamarás félcipőben,
A kincstárnok fejkötőben.

S mindezek a furcsa árnyak
Össze-vissza szaladgáltak,
A falakat becikázta
Körrajzaik fürge tánca.

És ez éji vad gomolyban
Zsigmond szaladgált legjobban.
A szakács egy őrhöz fordult:
"No, komám, ez megbolondult!"

Zsigmond pedig mint a gyermek,
Csak ezt hajtá: "Jertek, jertek!"
S vitte őket a kincstárba,
Mely már ekkor ki volt tárva.

Itt megállt s szólt fáradt hangon:
"Harmadnapja, hogy nem alszom;
Ez az arany mind tiétek;
Megjön álmom, csak vigyétek!"

No, volt aztán marakodás,
Dögönyözés, dulakodás!
Szolganép és úri fajta
Mind paraszt lett a gabajba.

Neki estek a sok pénznek
- Sáskatábor a vetésnek, -
Akinek nem volt köténye:
Belemerte az ingébe.

És a király a víg harcot,
Míg az arany-préda tartott
S a kád kiürült fenékig, -
Hahotázta nézte végig.

Gondját ekkép mind lerázva,
Visszament az ágyasházba
S oly jól aludt ő felsége,
Mint az - utolsó legénye.

--

A CELLI BÚCSÚ

LEGENDA

Mélységes erdők sűrűjén át
Magányos út vezet;
Az úton egy szegény, erőtlen
Asszonyka lépeget.

Gonosz hely, rabló nép tanyája.
Az est is éjre vál'. -
"Megállj!" hangzik a sűrűségből
S a sápadt nő megáll.

Kibuknak nyolcan is, s előlép
A rabló nép ura:
"Hová ballagsz, te sápadt asszony?"
"A celli búcsúra."

"S mit vissz' a celli Máriának?
Mutasd a kincseket;"
- "Oh, nem viszek én semmit néki,
Csak tiszta szívemet!"

Fogják, motozzák: mindhiába!
Szegénynek semmije!
"Elő, elő hát a szívét, hogy
Igazán hadd vigye!"

S melléből éles, gyilkos késsel
Kitépik a szívet,
Azután kötényébe dobják:
"Most indulj és - vigyed!"

S az asszony - oh csudák csudája -
Nem hull a földre, nem:
Köténykéjét kezébe fogva
Megindul csöndesen.

Arcán a holtak sárgasága,
Ruhája tiszta vér -
Az égen hajnal pírja reszket,
Amikor Cellhez ér.

De hallga! mi zsibong a légben?
Hang, milliónyi hang!
Cellben magától megszólamlik,
Zeng-bong a sok harang.

A pap - miséjét abbahagyja,
Fölkelnek a hívek,
Mindenkit egy érzés ragad meg,
Mindenki megy, siet.

S égő gyertyákkal, szent zászlókkal
Tódulnak kifelé -
Ki szívét hozza Máriának:
A véres nő elé...

Könynyel fogadják, védve hozzák
Az Úr házába őt,
Hol végre összerogy szegényke
A drága szűz előtt.

S a szűz anyának márvány szobra
Az oltárról lelép,
Kezébe veszi halk fohász közt
A jó asszony szívét.

S míg könnytől, vértől ázva-fázva,
Félholtan fekszik ott:
Im mellén forradás se' látszik
S belül a szív - dobog.

Az ámulattól, a csodától
Meghatva áll a nép.
Ragyogó díszbe öltözködve,
Új pap mond új misét -

És szinte fel, az égig harsog
A háladó ima:
"Hozsánna néked Isten anyja,
Áldott szűz: Mária!..."

--

HOLDFÉNY

Már kél a halavány hold,
És jön a boldog óra,
Az édes szerelemnek
Ábrándos, szép órája.
Szívében teli vággyal
- Holdsápadtan, napégőn -
Megy párját fölkeresni
A szerelmes legényke.

Bár látom: merre indul,
Hagyom magányos útján
Lelkének mámorával.
Nem bánt kiváncsiság, nem,
Irígység még kevésbé.
Tudom, hol jönnek össze
És mit fognak dadogni.
Szerelmök édes titka
Előttem nem titok már.
Gyakran bolyongtam én is
Holdfényes éjszakákon,
És aztán boldog üdvvel
Szédültem karjaidba
Én édes hű szerelmem.
Immár örökre vége!
Fölöttem tél süvöltöz
S fejemre zuzmarázza
A pusztulás fehérét.
Mindaz, mi egykor, akkor
Lobogtatott, csak emlék!

De ím, a lány s legényke
Most végre együtt vannak.
Az illemes, szelíd hold
Arcára vonja fátylát,
S árnnyal takarja őket.
Csöndben én is bezárom
A nyitott ablak szárnyát,
És nem zavarom őket.
Ha van az öreg kornak
Szépsége, - egy lehet csak,
Csak egy lehet: a jóság.

--

BIMBÓK

Tavaszodik. Gyönyörtől
Liheg az ébredő lét.
Tavaszodik. Az erdőn
Csiklandozó ütemben
Madarak serge zengi
Az első szerelemnek
Édes szimfóniáját,
S a rózsabokrok ágán
Vércseppekként, kigyúlva
Piroslanak a bimbók.

Ülök fenn a hegyormon.
Alattam, lenn a völgyben,
Szerelmes lányok, ifjak
Hancuznak, kergetőznek,
Miközben ide reszket
Egymás mellé verődő
Alakjuk silhouettje...
Aztán befödi őket
A völgyi alkony árnya.

De mit törődnek ők az
Árnnyal, mit a sötéttel!
És mit velem, ki itt fenn
Még napsugárban égek,
S a hegyről messze látok!
Ha feltekintenek rám:
Csupán a rideg ormú
Bérc ütközik szemökbe,
Melyen a búcsúzó nap
Utolsó csókja lángol, -
Míg nekik odalenn a
Völgyben Ámor világít,
S boldogságuknak útját
Vakon is megtalálják
A bimbózó tavaszban.

--

VALLOMÁS

Nem írtam, nem daloltam
Semmitsem életemben,
Csak azt, mit lelki szükség
Diktált fel ajakamra.
Daloltam, amit érzék,
Amit kellett dalolnom,
És nem törődtem azzal:
Mi lesz jutalmam érte.

Nem voltam gőgös, önhitt,
Mert jókor megtanultam,
Hogy éppen annyi gőg van
Mindenkiben, amennyi
Az eszéből hiányzik -
De mindig sanda szemmel,
Sőt gyűlölettel néztem
A hazug hősködőket,
S a léha histriókat,
Kik a nemes művészet
Lelketgyújtó borából
Csak hitvány kotyvalékot
Tudtak leszűrni másnak
És pénzért bukfenceztek
A költészet porondján.

Ma többé ez se bánt már,
Csinálhatnak miattam
Szabad kényökre mindent.
Meleg szívem bezárom,
Mint alkony közeledtén
Virág bezárja kelyhét -
S zavartalan magányban
Dalolva, iddogálva
Szemlélem a világot,
Jól tudva, jönnek egykor,
Jönnek nemesb idők is,
Midőn, mint minden álság,
Magától összeomlik
A hazugság uralma,
És visszavívja trónját
A bujdosó Igazság!

--

TAVASZ

Tavasz, tavasz van újra!
A galagonya-bokrok
Virágos ágain már
Méhecskék ringatóznak;
Harmat mosdatja frissre
Az ébredő fűszálat,
Szemérmes ibolyákkal
Langy szellők incselegnek.
Tavasz, tavasz van újra!
Lelkem mint hattyú száll az
Emlékek kék taván át,
S egy rég hamvába roskadt,
Meghalt tavaszra gondol.
Oh, annál a tavasznál
Rózsásabb, szebb, sugárzóbb
Többé soh' sem pompázik
Ezen a nagy világon!
Csak jönnek évről-évre,
Mint bájos, ifjú lánykák,
Üdén, fürgén, vidáman, -
De ami arcukon báj,
Lényökben szűzi kellem,
S virulásukba szépség:
Nem, nem az ő sajátjuk!
Varázsát egytől-egyig
Attól a régen eltűnt,
De mindörökre élő
Tavasztól örökölte,
Amelynek fénye most is
Besugarazza lelkem',
Mikor mint hattyú száll az
Emlékek kék taván át...

--

POHARAK KÖZT

Ej, a pokolba minden
Panasszal, mélabúval!
Borongjon fent, ha tetszik,
A szürke téli égbolt,
S ha tetszik, pityeregjen
A május langy esője, -
És nem biggyesztem ajkam
Szomorkás gyászdalokra!
Nekem az élet: élet,
A dal is dal nekem csak.
Nem csöndes házi portán
Kapirgáló baromfi,
De vakmerő trillákkal
Fel, kék magasba rontó,
Víg, mámoros pacsirta;
S a bor nekem, barátim,
Nem nyavalyás dekoktum,
Mit úgy kell csak beszednem
Óránként egy kanállal, -
De levegő, mely éltet,
S mely annál szívderítőbb,
Minél több és valódibb!
Mi gondom a jövőre,
S a multtal mért vesződném?
Előttem a jelennek
Nagy, vágtató világa,
S a röpke pillanatnak
Minden varázsa, kéje, -
Hát élvezem a mámort.
S nem félek semmiféle
Tikkasztó macskajajtól,
De jókedvem virágit
E lángitalba szórom,
S tűzrózsákat dobálok
A sápadt Gond szemébe.

Bár itt a pálya vége,
S az alkony mind alább száll;
Sebaj, míg van kedélyünk,
S a borunk nem fogyott el!
Meghalni? Eh, szamárság!
A meghalást, barátim,
A földi elmulásnak
Ez ósdi formuláját
Vénasszonyokra bízzuk,
S hitvány filiszterekre.
Meghal, ki nem bolondult,
Meghal, ki nem teremtett,
De, mint mi, cimboráim,
Ilyen kemény legények,
Mi legfölebb kidőlünk
Az élet bora mellől
Egy röpke pillanatra,
De már a másik percben
- Sugárba, fénybe mártva -
Kibontjuk szárnyainkat,
Merészen átsüvöltünk
A földiség homályán,
Hogy ott fenn újra égjünk
A teremtés tüzében,
És áldást tündököljünk
A lenn vérezve küzdő
Magyarság életére!

--

BUJDOSÓ KURUC ÉNEKE

Úgy bolyongok szép Magyarországon
Mintha járnék idegen világban,
Bánat kísér, öldököl a szégyen,
Sorvadozok kegyelem-kenyéren.

Édes hazám, megrontottak téged,
Letördelték minden dicsőséged.
Nagy voltál a magad erejéből,
Tengődöl most Isten kegyelméből.

Gazdag úrból koldussá vedlettél,
Ágról szakadt nyomorulttá lettél.
Könnyek égnek halavány orcádon,
Nincs is nálad árvább a világon!

--

RÁKÓCZI KESERGŐJE

Isten veled, édes hazám,
Magyarországom!
Hegyeidet, vizeidet
Többé nem látom.
Most juttok csak árvaságra -
Patak vára, Munkács vára,
Isten megáldjon!

Nem feledlek, vitéz nemzet,
Édes enyéim!
Amíg élek, mindig szánlak,
Kedves Bercsényim!
Öreg Bottyán, Balogh Ádám,
Megsiratlak tenger partján,
Én hű vezérim!

Ha mit tettünk: jót akartunk,
Isten jól látta;
Hiszem is, hogy nem hullott a
Vérünk hiába!
Kit ez a vér öntözött meg:
Megszenteli azt a földet
Isten jósága.

Magyarország, édes hazám,
Immár itt hagylak!
Csak az fáj, hogy nem láthatlak
Nagynak, szabadnak -
Nyakadon a német járom:
Tengerbánat az én gyászom,
Holtig siratlak!

--

ÉDES SZÜLŐANYÁM...

Édes szülőanyám,
Gyászba borult hazám,
Elárvult országom,
Te szép Magyarország!
Behintem könnyekkel,
Behintem csókokkal
Búbánatos orcád
S felzokogok hozzád:
Immár Isten hozzád,
Immár Isten hozzád!

Felhő zúg fölötted,
Éj terül körötted
Feketén, sötéten.
Minden bánatoddal
Szívembe vagy zárva,
Elviszlek magammal
Idegen világba,
Te legszentebb gyászom,
Én árva országom,
Szép Magyarországom!

Sűrű, sötét éjből
Valaha nap támad,
Fekete felhőkből
Lobogó villámok.
Haló poromból is
Fölrekesztek hozzád,
Fölsírok utánad -
Édes szülőanyám,
Porba tiport hazám,
Légy áldott, - légy áldott!

--

EB URA FAKÓ!

Csordultig a pohár,
Oda a türelem;
Állj sarkadra végre,
Kesergő nemzetem!
Elég volt a könny már,
Elég volt a szó, -
József császár nem királyunk,
Eb ura fakó!

Tűrtünk már eleget,
Hittünk már eleget,
Uram Isten, tovább
Igazán nem lehet.
Minek új hitlevél?
Nem kell porció -
József császár nem királyunk,
Eb ura fakó!

Ne adjuk magunkat
Németnek, labancnak,
A magyar maradjon
Ezután magyarnak;
Szívének, lelkének
Szabadság való -
József császár nem királyunk,
Eb ura fakó!

Ha nem kellett élet,
Majd győzzük halállal,
Ha nem kellett béke,
Majd győzzük kaszákkal!
Minden igaz kuruc
Egy-egy arató -
József császár nem királyunk,
Eb ura fakó!

Fejdelmünk, Rákóczi,
Fujasd az trombitát,
Dobogjon föl a föld
Amerre magyart lát.
Élőt, holtat keltsen
A nagy riadó -
József császár nem királyunk
Eb ura fakó!

--

NEM OTT VAN A NÉP...

Nem, nem ott van a nép
Hol az a sok cseléd:
Labanc lakomákon;
Nem ott van a nemzet,
Hol a dicső rendek:
Uri lényaláson.

A hű nép, kesergőn,
Ott bolyong az erdőn
Tátongó sebével,
Csak nyomorát érzi
Ezer tüske vérzi
S befödi az éjjel.

Ott vérzik a nemzet
A vad rengetegnek
Sűrű sötétjében -
Nem bizik már másban,
Egyedül magában
Meg az - Istenében.

Ha magát nem hagyja,
Ha Isten akarja:
Eljön a jövendő -
Iszonyodva látják:
Mozdulnak a szálfák,
Megindul az erdő...

--

STELLA MARIS

Gyászba borult egek,
Háborgó tengerek
Csillaga, Mária!
Hozzád fohászkodunk,
Feléd sóhajtozunk,
Szeplőtelen szűz anya.

Süvöltő felhők közt
Nyugodtan tündökölsz
Tiszta, szép csillagunk, -
Míg hazánk hajóját
Viharok csapkodják
S hozzád sír jajszavunk.

Boldogasszony anyánk,
Mennyei patronánk,
Légy velünk! Légy velünk!
Sok kiáltásunkra
Siess oltalmunkra, -
Ha nem jösz: elveszünk!

Nagy szíved fényével,
Lelked békéjével
Hajolj a viharra!
Égi trónusodból
Csillagos lakodból
Tekints a magyarra!

Viharon, vészen át
Ime, fölzúg hozzád
Nyomorunk jajszava:
Segítsd meg nemzeted,
Háborgó tengerek
Csillaga, Mária!

--

HŐSÖK EMLÉKE

A BUDAVÁRI HONVÉDSZOBOR LELEPLEZÉSE ALKALMÁBÓL

Borongó fájdalommal nézek
Szótlan tetődre, hősök oszlopa.
- Miféle átok üldöz minket,
Hogy eggyé forrni nem tudunk soha?
Im, ünnepelni jöttünk, de fölötted
Komor a légkör, aggott Budavár,
S örömünk fénye úgy törik meg árnyán
Mint vészfelhőn az ütköző sugár.

Nem volt elég a búból, gyászból,
A szolgaságból nem volt még elég, -
Az kellett, hogy hitünk oltárát
A dicsőség villáma zúzza szét!
Hogy itt lássuk magunkat széttagolva,
Törpén, nyomorún, - itt e szent helyen!
- Hol hőseidnek glóriája reszket,
Te ünnepelni félsz, oh nemzetem!

Miféle ördög súgja mindezt?
Vagy már leszállt jobb sorsunk csillaga
S mint éji rém a temetőből -
Csak kísértgetni járunk még haza?
Arcunk mért sápad? Mért állunk zúzottan?
Kezünkben a koszorú mért remeg?
- Hazám, hazám! ha itten nem talállak,
Hát hova menjek, hol keresselek?

El vagy kuszálva, szét vagy szórva
Egy-egy bús könnyben, mely titokban ég;
Lappangó vádban, zord haragban
Bánatban, mely félig keserűség;
Itt lemondás vagy, gúny, szitok vagy ottan,
Áldatlanokká lettek kincseid...
A harc emléke felragyog ez ormon,
De a nemzet békéje nincsen itt!

A nemzet ott borong az éjben
Mint egy lelkéig sebzett áldozat,
És végigvillog emlékében
Az a kor, melyben nagy volt és szabad;
Égő ítéletével összeméri
A dicsőséget s megaláztatást...
Igy ünnepelni nem láttok bizonnyal
Egyetlen élő nemzetet se mást.

Hősök, kik hittel haltatok meg,
Csak aludjatok, ne ébredjetek!
Hálánk nem érckürt rivalgása,
Csak tört, csukló hang sírotok felett;
Koszorúinkkal nincs mért tetszelegni,
Tövise van, mely homlokunkba vág:
Komor gondokkal gondolunk Aradra
És szemlesütve hagyjuk el Budát.

De él az Isten, és mi benne
Igazán bízhatunk, mert szenvedünk.
Ez lesz a megváltó erő, mely
Meghozza majd az ünnepet nekünk
És akkor fel ti vértanuk, ti hősök,
Multunknak minden szentelt árnya, fel!
Hirdessék harsány harsonák világgá,
Hogy Magyarország végre ünnepel!

--

EPIGONOK DALA

Ha van egy kis nevünk:
A jó Isten látja -
Nem vagyunk semmit sem
Féltékenyek rája.

Keveset, de mégis
Valamit csak tettünk.
Nem baj, ha a jövő
Elszáguld felettünk.

Mit az egyes ember
Múló dicsősége!
Csak a nemzet égjen
Az élet tüzébe.

Feledés fátyola
Befödheti árnyunk -
Bizonnyal jönnek majd
Más költők utánunk.

Jönnek más dalnokok,
Nagyok és erősek,
Nálunknál gyújtóbbak,
Bátrabbak, dicsőbbek.

Ajkukon elnémul
A multak siralma,
Riadójuk dalát
Mindenki meghallja.

S míg mi porladozunk
A sírban nyugodtan:
Ők előnyomulnak
Győzelmes sorokban...

--

TURULMADÁR...

Turulmadár, turulmadár,
Hatalmas, nagy mesemadár,
Ha feltűnsz a fellegek közt
S megzúggatod barna szárnyad:
Megyünk, mint a veszedelem,
Kavarogva mind utánad.

Félig ébren, félig alva,
Szárnyalunk fel a magasba,
S beleködlünk, megfürdünk ott
A vakító égi fénybe, -
Álomhintő képzelődés
Délibábos tengerébe...

--

ÁTOK

Átok ül terajtad, nemzetem,
Átok rajtad, vakság lelkeden.
Másutt immár delelőn a nap,
S nálad még a hajnal sem hasad.

Körülötted éj és mély vadon,
Okulni se tudsz a multakon,
Dehogy nézed földi javadat!
Csak emészted, rontod magadat.

Sok kicsiség szörnyen feltüzel,
S ami nagy, az alig érdekel.
A hazának vére egyre foly,
De te azért - áldomásozol!

Ellenséged, tengermódra nő:
Majd elbánik vélök a jövő!
Boldogítóbb gyönyör most neked,
Ha tulajdon fajtád ölheted.

Körülötted rémes pusztulás,
Üres pajta, tar föld, puszta ház,
S a sivatag, messze ugaron
Magyar közöny, fakó unalom...

Ki bitangol ősi telkeden?
Más az úr ott, te csak idegen.
Útlan úton sűrű éjszaka, -
Haza vágyol s nem találsz haza!

--

IMA

II. RÁKÓCZI FERENC SÍRJÁNÁL

ELMONDVA A PETŐFI-TÁRSASÁG NEVÉBEN, KASSÁN,
1906 NOVEMBER 25.-ÉN

Nagy Istenünk, mindenható Atyánk,
Tekints le, esdő gyermekidre, ránk,
S hallgasd meg, mi most szívünkből kiárad,
Mély áhítattól reszkető imánkat.

Hozzánk Te mindég jó és igaz voltál,
Akkor is, Urunk, mikor ostoroztál.
Mint romlandó gályát a tengervészen:
Bősz viharokon, sűrű szenvedésen
Korbácsoltad keresztül nemzetünket,
De - megtartottál minket.
Hitet, erőt adtál, hogy föleszméljünk,
S a pusztulás közt jobb jövőt reméljünk;
Rettentő volt a megpróbáltatásunk, -
Hogy végre bűnbánón magunkba szálljunk.

Engedd, hogy példáidból megokulván,
Bizton haladjunk rendelésed utján;
Ne rontsuk egymást széthuzással,
Sebző gyanuval, gyűlölettel,
De küzdjünk egymást védő, minden poklot
Legyőző, egetvívó szeretettel.
Szívünk, agyunk, ha kell, hadd fájjon, égjen
A szenvedések tisztító tüzében,
De forrjon össze egy nagy gondolatban,
S dolgozzék a jövőnek lankadatlan.
Engedd, Urunk, hogy bátor ésszel,
Az igazságnak erejével -
Oltárt építhessünk dicső nevednek,
A romokból, mik köröttünk hevernek.

S te jóságos, te szent, te tiszta lélek,
Ha egykor a te porba omlott lényed,
Örök hullámzásán a változásnak,
A milliókban új életre támad:
Vezesse zászlód' teljes diadalra
Az igazságos Isten nagy hatalma,
S haljon győzelmes munkazajba
Az ős viszály, az áldatlan gravámen,
Pro patria et libertate! Ámen.

--

EMLÉKEZÉS SZÉCHENYI ISTVÁNRA

Tanulságért, okulásért
Dehogy kell külföldre menni!
Tanulságos, példás dolog,
Kapható itt akármennyi,
Csak jól meg kell nézegetni.

Valamikor, egykor, régen
Széchenyi is nézegette,
S népem, a te nyomorodból
Sarjadt fel sok dicső tette,
Mely hazádat naggyá tette.

Az igaz, hogy ő két kézzel
Fogta meg az eke szarvát:
Lelke tüzes ekéjével
Hasogatta, szántogatta
Roppant földed ős ugarját.

És szétnézett odakünn is:
Más nemzetek mit csinálnak?
Jó gazdaként átplántálta
Mindazt, mit ott jónak látott,
Munkakedvet, vídámságot. -

Sürgést, forgást, vérkeringést,
Új életet, egészséget,
S hogy talpra állj és fölébredj:
A gúny sebző ostorával
Ösztökélt munkára téged.

Éjjel, nappal csak rád gondolt,
Mindig a te arcod látta -
Az igaz, hogy végül aztán
Beleőrült a kegyetlen,
Rettenetes, vad munkába...

--

PETŐFIRŐL

1907

Most kellene lantod
Viharának zúgni, süvítni,
S haragos lelked szilaj árjának
Tombolni, Petőfi!
Most kellene szíveket rázó,
Velőket tépő, vad erőddel,
Mennydörgő dalaiddal
Fölverned e népet,
S tüzelned a harcra,
Az újjáalakító,
Megváltó harcra,
Mely végre örökre leszámol
A multtal,
S a Pató-Pál-féle erények
Mindent elölő gazza között
Széles, szabad utat nyit
A jövendők igazának!

A te szent hevülésed,
Dalaid felséges riadója
Dandárokat nőtetne a földből,
Mennyei hadsereget,
Nem tompa kaszákkal,
De villámló akarattal,
Hódító honszeretettel,
S nem is az osztrák, az orosz
Letörésére, -
De a magyar őstunyaság,
A rontó visszavonás,
Az üres, buta gőg,
A mihaszna duhajság,
S az áldatlan, ronda közöny
Százados átkai ellen!

Oh, ha te vernéd,
A te isteni tárogatód harsogná
A riadót e csatához!
Fel, talpra, ti révedező rabszolgák,
Ti úri ruhákba hajlongó
Léha cselédek,
Önző, szószátyár, kofa nép,
A beteg haza testén
Rágódó gyülevész had,
Romlásba rogyott, renyhe magyarság!
Fel, fel, a döntő harcra:
A magad balvégzete ellen!
Munkára, tettre, dologra!
Most vagy soha - talpra!
Mert ha tovább is révedezel:
Talpad alól kigurul a föld
S nem léssz soha szabad és nagy!

Oh, ha te vernéd most e riadót,
Te igaz, te erős,
Te rettenthetlen,
Aki százszor meghalnál
Azért, amit egyszer
Átéreztél,
S szóba' vagy dalba' kimondtál!
Mily életerős buzgás
Támadna e földön!
A megtisztult nemzeti léleknek
Mily forradalma söpörné
Pokolba a régi penészt,
A híres magyar szalmatüzek
Minden hamuját,
S az átszebbült, új, szabad életnek
Milyen diadalma volna jutalmunk!

Oltár lenne e hon, ahonnan
Nagy, nemes, világot melegítő
Gondolatok
Sugaraznának széjjel
A beteg emberiségre, -
Mint mikor alaktalan éjjel után
Föllángol a Nap,
S fényének melegétől
Az alvó élet
Diadalmas ragyogással
Munkára, örömre fölébred!

--

A KÖLTÉSZETHEZ

Sok ezer vadság, durvaság közt,
Gyengéd és hű maradt szivem.
Te védtél engem, oh költészet,
Szintoly' gyengéden és híven.
Mint gyermek már rajongtam érted
S ott küzdtem lobogód alatt.
Nekem nem voltál soha játék,
Mindig szentnek tartottalak.

Utánad törtem az egekbe
Minden keserven, poklon át,
Hogy szomjú lelkem fölihassa
Fényed egy röpke sugarát.
Hogy érezzelek: fölégettem
Tüzedben ifjúságomat,
Nekem nem voltál soha játék,
Mindig szentnek tartottalak.

Tudtam, hogy vannak hirdetőid,
Kik bitorolják nevedet
S palástod tiszta bársonyából
Csak álarcot készítenek;
Hogy hívság lángja csak a tűz, mit
Oltárod ormán gyújtanak, -
Nekem nem voltál soha játék,
Mindig szentnek tartottalak.

A hazugságok közt tebenned
Az igazságot láttam én,
Hittem hódító hatalmadban
És követtelek, égi lény.
Szemem ott függött glóriádon,
Te tiszta, tündöklő alak!
Nekem nem voltál soha játék,
Mindig szentnek tartottalak.

Nem jártam oly ösvény porondján,
Amit más kicégérezett:
Egész szívemet adtam néked
S daloltam, mit az érezett.
Sokszor vérig gyötörtem érted,
Hogy - mosolyogni lássalak.
Nekem nem voltál soha játék,
Mindig szentnek tartottalak.

Azt mondtad: Álmodj! álmodoztam.
Ha szóltál: Szeress! szereték.
Mint a madarat, ösztönöm vitt
Titkon, de biztosan feléd,
S ha csókod érzém: édenné lett
Előttem a zord sivatag...
Nekem nem voltál soha játék,
Mindig szentnek tartottalak.

Édes, vigasztaló Igézet!
Oh gyönyör, üdv! Maradj velem!
Ha csillagod vagyok s lehullok:
Ragyogd be örök éjjelem!
Míg fényed halk hulláma ringat:
Tovább szövöm az álmokat -
Nekem nem voltál soha játék,
Síromig szentnek tartalak.

--

BEHÚNYT SZEMMEL...

Behúnyt szemmel gondolok rád
S magam előtt látlak ujra.
Győztél minden hervadáson,
Halleluja! halleluja!

Hiába hull rám az alkony
S borít be a téli este:
Él minden kis mozdulatod
S ritmusként cseng a szívembe.

Milyen édes termeted van!
Szép szemedben mennyi lélek!
Milyen játszi, napsugaras,
Madárdalos a kedélyed!

Hazugság, mit gyászharangok
Nyelve kongat: Soha többé!
Nekem nem válsz hervadóra,
Nekem virulsz mindörökké!

Arcod kedves rózsáiból
Egy szirom se hull a porba,
Lelkemben a te hű másod
Égi fénnyel van bevonva.

Ami másnak mulandóság,
Nekem örökifjú élet, -
Olyan szépnek, mint én látlak,
Más nem láthat soha téged.

Másnak talán rég elmultál,
De én látlak holtomiglan:
Álmom vagy a valóságban,
S valóság vagy álmaimban!

--

ÉLETEM ÁLMA...

Életem álma, drága lelkem,
Ha egykor elhantolnak engem,
Ne hagyd kopáron sírom ormát,
Ültess rá sűrűn őszi rózsát.

Szerelmem nem volt égető nyár,
De nyájas, tiszta, őszi nap.
Az égen rózsás, könnyű felhők,
A földön esti hangulat.
Föl-fölsírt egy-egy méla dallam,
- Tört ágon elkésett madár -
Egy-egy pásztortűz gyúlt ki messze,
Félig a ködbe veszve már.

Életem álma, drága lelkem,
Ha egykor elhantolnak engem,
Ne hagyd kopáron sírom ormát,
Ültess rá sűrűn őszi rózsát.

Az erdőn lassú zokogással
Végigbúgott az őszi szél,
Haldokló fákról szomorúan
Hullott alá a holt levél.
Csak a kis őszi rózsák nyiltak
S biztattak váltig engemet:
"Ne félj, ne félj az elmulástól,
Akit szerettél, nem feled..."

Életem álma, drága lelkem,
Ha egykor elhantolnak engem,
Ne hagyd kopáron sírom ormát,
Ültess rá sűrűn őszi rózsát.

--
 
 
0 komment , kategória:  Versek / Endrődi Sándor  
Új élet
  2017-09-01 07:32:43, péntek
 
  ÚJ ÉLET

1894

Úgy néha-néha eltünődöm
S a szívem halkan megremeg:
Van-e jogom szeretni újra?
S nem hűtlenség, hogy szeretek?

Amit keblemre tűzve hordok,
Sírdombon nőtt a rózsaág.
Szabad örülnöm pompájának?
Nincs tiltva: színom illatát?

Azt a holt asszonyt nem sértem meg,
Ha többé nem siratgatom?
S a szétdúlt álmok romvilágán
Új gyönyörökről álmodom?

És halkan elborítja lelkem
Békítő, méla gondolat:
Óh, minden, ami él, virágzik,
Temetők hamvából fakad.

A veszteségek fájdalmára
Az idő szele rálehel,
S ha szíved ifjú és fogékony:
Az élet visszakövetel.

Mért szenvelegnék? - mért hazudnám?
Elsírtam régen könnyemet,
S a seb, mit sorsom ütött rajtam,
Többé nem vérzik, behegedt.

Villámsujtott fa voltam eddig,
Sinlődő, bús, tavasztalan, -
De most kibontom lombjaimnak
Zászlóját diadalmasan!
 
 
0 komment , kategória:  Versek / Endrődi Sándor  
Szeretet
  2017-09-01 07:31:42, péntek
 
  SZERETET

Oh, ne fukarkodj' szíved melegével
S amennyit adhatsz, adj a szeretetnek!
Az évek - mint egy tüneményes álom
Árnyékcsoportja - gyorsan el-lebegnek,
S mit adsz, ha majd csak hűlt hamuja reszket
Egykor vidáman égő tűzhelyednek?
Elhidegül az ifjúság, az élet,
És nem lesz nálad senkisem szegényebb.

Mert, oh, romok között borongni némán
És emlékezni - gazdagság-e hát?
Láthatsz-e mást a legragyogóbb multban,
Mint földeríthetetlen éjszakát?
Nem azt, nem azt látod, mit elvesztettél:
Csak a dúlt édent, a romot magát,
S mint hogyha szörnyű terhek súlya nyomna:
Zúzott lélekkel hullsz a drága romra.

Szeresd, szeresd, ki szivét hozza hozzád
S öleld szívedre, aki hőn szeret!
Tudod, mi tartja fenn a nagy világot?
A szeretet, csupán a szeretet!
Ha ez nem élne, ez nem járna köztünk:
Mi sem járnánk - csak örvény s rom felett.
A gyűlölet az örök éj maga,
Villáma van, de nincsen csillaga.

Szeress, szeress nagyon! s ha látod is, hogy
Milyen sok álság, bűn van a világba':
Ne csüggedj! nézz csak fölfelé, a fénybe,
És törj a porból tisztább ideálra.
Annak, ki másokért él, amíg élhet,
A sírban sem lesz zord az éjszakája;
Úgy látja: mélyén egy-egy csillag ég
S mintha az árnyon át - hajnallanék...
 
 
0 komment , kategória:  Versek / Endrődi Sándor  
A sivatagon át
  2017-09-01 07:30:42, péntek
 
  A SIVATAGON ÁT

Én nem adhatok néked semmit,
Csupán a bút, a bánatot.
Egy-egy könnyet, mely sorsodért hull
S vigasztalóan rád ragyog.

Mély, benső, tiszta részvét könnye,
Égőbb, mint az ég csillaga.
Ne gondold csalfa bolygótűznek,
Nem, - ez a szerelem maga.

Itt állunk mindketten zúzottan,
Rémes hajótörés után:
A zörgő roncsot lábainkhoz
Verdesi még az óceán.

Még visszavillog egy-egy villám,
- Az ég szeméből zord harag -
Arcunkon még az átélt válság
Bús árnyai vonaglanak.

Köröttünk siketítő zajlás,
Előttünk sivatag, magány...
Rád nézek kérdőn, szomorúan
S te félénken, remegve rám.

Oh, nem a tavasz hajnalfénye,
- Viharos felhőzeten át
Zord őszi alkony rőt világa
Veti ránk baljós sugarát.

Oh, nem az ábránd, nem az álmok,
- Nevető rózsák szirmai
Nem fognak a mi homlokunkra,
Sem útainkra hullani.

Valami mondhatatlanul nagy,
Megdöbbentőn mély bánat az,
Mely könnyeid láttára, gyermek,
Engem velőkig átnyilaz.

Kezemet szótlan feléd nyujtom,
De te hallod szívem zaját,
És megindulunk egymás mellett,
S megyünk - a sivatagon át.
 
 
0 komment , kategória:  Versek / Endrődi Sándor  
Olaj-ág
  2017-09-01 07:29:19, péntek
 
  OLAJ-ÁG

E rohanásban, melynek árján
Olyan sok öröm elmerül,
- Fáradt madár az olaj-ágra -
Lelkem szívedre menekül.
Itt béke altatgatja gondom
S biztatnak nyájas csillagok...
- Te jobb vagy hozzám mint a többi,
S melletted én is jobb vagyok.

Mint dúlt hangszer zavart zenéje -
Lásd, olyan az én életem,
Romok közt bolygok és tünődöm
Tengernyi veszteségemen.
Leborulsz mellém a romokra
És sebeim gyógyítgatod...
- Te jobb vagy hozzám mint a többi,
S melletted én is jobb vagyok.

Nem az ábrándok rózsalánca,
Álmokba ringató remény:
A szenvedés köt össze minket
Életünk őszi estelén,
Valami bús vágy: együtt sírni
Míg szívünk csendesen sajog...
- Te jobb vagy hozzám mint a többi,
S melletted én is jobb vagyok.

Áldatlan életem fenyérén
Végigsüvölt az őszi szél
S az egykor gazdaglombú fákról
Lesorvad minden zöld levél:
Áldott szerelmed olajága
Üdén marad, míg meghalok...
- Te jobb vagy hozzám mint a többi,
S melletted én is jobb vagyok.





Link
 
 
0 komment , kategória:  Versek / Endrődi Sándor  
Hogy tudnád, mi vagy énnekem?
  2017-09-01 07:27:22, péntek
 
  HOGY TUDNÁD?...

Hogy tudnád, mi vagy énnekem?
Hisz magam is csak érezem.

Szelíd, nyugalmas, őszi tájon
Keresztül száll egy árny, egy álom,
És amint lassudan
Mellettem elsuhan
S megérint lenge ködruhája:
Emlékszem eltűnt ifjúságra,
Nyíló rózsákra, zengő dalra,
Illatra, mely még nincs meghalva,
Színes ábrándok szárnya meglegyint
És szívem dobog, él megint.

Hogy tudnád, mi vagy énnekem?
Hisz magam is csak érezem.

Már-már borul az őszi ég,
Mindent belep a terjengő sötét
S aláhanyatlik lelkem napja
Az ismeretlen sivatagba...
Csak egy sugár reszket még alkonyán,
Csak egy virág a rózsafán,
Egyetlen dal sír ajkamon,
Egyetlen könny ég szememen -
Ez a tied, megváltó fájdalom,
Utolsó szerelem!
 
 
0 komment , kategória:  Versek / Endrődi Sándor  
A sok ábrándból, képzelgésből
  2017-09-01 07:26:33, péntek
 
  A SOK ÁBRÁNDBÓL...

A sok ábrándból, képzelgésből
Csak te maradtál meg nekem,
Minden tetszelgő ábrándoknál
Igazabb jóm, egyetlenem.

Itt állok, gondtól borítottan,
Életem komor alkonyán, -
Virágot, fényt csak te adsz nékem,
Én csillagom, én rózsafám!

Mit a hírnév! mit a dicsőség!
A tömeg tapsol s elfeled.
Búban, nyomorban nincs veled más,
Csak az a szív, mely hűn szeret.

Nyomom veszhet a sivatagban,
Borulhat éjek-éje rám -
Örökre élek szerelmedben,
Én csillagom, én rózsafám!
 
 
0 komment , kategória:  Versek / Endrődi Sándor  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 7 
2017.08 2017. Szeptember 2017.10
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
252627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 189 db bejegyzés
e év: 4605 db bejegyzés
Összes: 8808 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 47
  • e Hét: 5317
  • e Hónap: 20048
  • e Év: 304655
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.