Regisztráció  Belépés
marcyt.blog.xfree.hu
Napraforgó a legtöbb lány, ahogy a virág, a fényre vár.Megváltozott az új világ. Szív és lélek, háttérben áll.... forognak a nap felé, pedig felhős az ég. Jánoki Imre
1945.12.03
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 8 
Bartos Gyula: Nem hagylak el . . .
  2017-09-07 06:39:35, csütörtök
 
  Bartos Gyula:

Nem hagylak el . . .


Nem hagylak el, ha te
El is hagytál.
Nem csallak meg, ha te
Meg is csaltál.
Ha te nem is szeretsz,
Én szeretlek téged.
Ha te boldog is vagy,
Én meghalok érted.

kolozsvari_lapok_1899.
 
 
0 komment , kategória:  Belső kör  
Keleti Artúr: Éji skála
  2017-09-07 06:38:33, csütörtök
 
  Keleti Artúr:

Éji skála


. . . És néha éjjel, hogyha űz a vágy
úgy várok rád mint a függönyös vetett ágyak;
még sír benned egy meleg opera
s lefejtem rólad piros bársonyruhádat;

Dús fortissimok zengnek benned s halk pianok,
a válladról lekúszik lágy selyem inged,
kis csipkés nadrágban meztelen merengsz az ezüst tükrökben,
és halkan sírsz és megriadva nézed a kilincset

És néha éjjel, hogyha űz a vágy
sápadt kezeid úgy búsulnak párnádon,
mint nyomorékszárnyú déli madarak
kik meghalnak egy téli havazáson;

Olyan vagy mint egy dús kárpitvirág
és elvirulsz napfénytelen sötét szobákon,
s arcod mosolya oly fáradt s fakó
mint gyertyaláng egy finom porcellánon

kultura 1912.
 
 
0 komment , kategória:  Keleti Arthúr  
Sávoly Vazul: Zord az idő. . .
  2017-09-07 06:37:26, csütörtök
 
  Sávoly Vazul:

Zord az idő. . .

(1873. dec.)

Zord az idő, zord keblem is
Keserűséggel tele. .
Hasztalan vet fényt reá a
Szép tavasz kikelete.

De volna bár jéggé fagyva
Szivem s egész életem,
Szép szemednek sugarától
Felolvadni kénytelen.

Eger - hetilap, 1889.
 
 
0 komment , kategória:  Sávoly Vazul  
Kún József: Alkonyatkor.
  2017-09-07 06:36:42, csütörtök
 
  Kún József:

Alkonyatkor.


Itt, ahova ember csak elvélve téved,
A lombos Avasnak lankás oldalán,
Itt szoktam elülni, némán elmerülni,
Tavaszi napoknak alkonyulalán.

Violaszín árnyak borítják a Bükköt,
A völgyet szegélyző erdős bérczeket,
Fölöttük lebeg az égbolt tiszta kékje,
Mint komor valón a rózsás képzelet.

A fáradt nap lassan hajlik nyugovóra,
Haldokló fényében ég a hegyorom,
Még csak egyet pillant szelíden a tájra,
Érzem búcsucsókját halvány arczomon.

Hirtelen bíborba olvad át az égalj,
Vakítón sugárzik az alkony ege:
Tágra nyílt szemekkel függök e varázson
És a szivem nem tud betelni vele.

Ugy megejt az alkony fénye, ragyogása,
Ugy vonz a sugárzó, rezgő végtelen,
Felszívom magamba táguló tüdővel,
Érzem a zamatját tikkadt nyelvemen.

S kilopódzik lelkem, ki a végtelenbe,
Lehull róla minden földi kötelék,
Halkan beleolvad a sugárözönbe -
Ah, oly egy velem a fényes messzeség ! . . .

Hűvös esti szellő ver fel mámoromból,
Nesztelenül közelg a nagy éjszaka,
Álmodón susognak felettem a lombok
S meg-megcsap a hársak üde illata . . .

a_het_1901.
 
 
0 komment , kategória:  Kún József  
Dornis Szilvia: Lángra gyúlt magány
  2017-09-07 06:35:39, csütörtök
 
  Dornis Szilvia:

Lángra gyúlt magány


Lángot gyújtok.
Gyertyámon forr
magányom,
áldozom holnapom,
hamuvá porlasztom,
egyedül.
A tűz égesse el!
Tűz! Égesd, ha kell,
mindent égess fel!

Fénybe jutok.
Szétfolyt testem,
sötétségem.
Füstben sikolt,
vonaglón-táncol
halálom.
A tűz égesse el!
Tűz! Égesd ha kell!
Mindent égess fel!
 
 
0 komment , kategória:  Dornis Szilvia  
Mérei Sándor: Tengeren.
  2017-09-07 06:34:30, csütörtök
 
  Mérei Sándor:

Tengeren.


Tengerre vitt ma éjjel álmom
s alig suhant a vitorlásom,
vihar csapott le hirtelen.

Zengett az ég s a tenger hátán
úgy bokázott a sárga Sátán,
hogy szinte káprázott szemem.

Azt hittem: szívem meg se rezdül.
és a hullám zenén keresztül
felém siklott a félelem.

Felém siklott. Elért. AZ ajkam
kővé meredt s éreztem, rajtam
morajlik át a végtelen

haragja, mert halálra váltan
kishitü apostollá váltam
s nem álltam bátran helyemen.

A tengeren nincs híd, se korlát
s ha Jézus alszik, a vitorlát
széttéphetik a vad szelek.

De Ő virrasztott, hogy az álmom
a tűnő éjjel messzeszálljon
s boldog legyek, ha ébredek.

Kalangya 1943.
 
 
0 komment , kategória:  Belső kör  
Némethy Géza: Az elveszett paradicsom.
  2017-09-07 06:33:39, csütörtök
 
  Némethy Géza:

Az elveszett paradicsom.


Az Édenből örökre számüzötten
Kétségbe esve így beszéle Ádám:

Tehát kiűztél a paradicsomból
Egy szép gyümölcsért, oh kegyetlen Úr!
És immár hosszú ezredévek óta
Ott áll az Édenkertnek ajtajánál
Kétélű karddal öldöklő Kerúb
Az élet fája szörnyű őreként.

Oh hát csak addig kellettem neked,
Amíg nem voltam jó s gonosz tudója
És kábaságban éltem, mint az állat!

Igaz, hogy megszegtem tilalmadat
Én balga s ettem asszonyom kezéből,
Habár megmondtad, hogy, ha ízlelem
A tiltott fának csábító gyümölcsét,
Halál halálával halok meg én;
De, hogyha arra visszagondolok,
Hogyan történt meg gyászos elbukásom,
Már azt hiszem, hogy bűnös nem vagyok,
Csak szörnyű félreértés áldozatja.

A kígyó szedte rá a dőre asszonyt,
A lelkes állatok közt legravaszb,
S azt mondta, ha eéndünk a gyümölcsben,
Bölcsek leszünk mindketten, a gonosznak
S jónak tudói, mint az i s t e n e k .

Én mit sem adtam a kígyó szavára,
Hisz úgy tudtam, több isten nem lehet,
Hiszen Te vagy egyetlen Istenem,
S hazugságnak véltem ravasz beszédét.
Kíváncsiságból ettem a gyümölcsben,
Csakúgy, mint Éva, a boldogtalan,
És nem, hogy én is istenné legyek.

De, midőn a tudásfa szép gyümölcsét
Megettem és bölcs lettem általa,
Te megrettentél és imígy beszéltél
Megerősítvén a kígyó szavát:
"Reá kell mostan gondolnunk azért,
Kezét ne nyújtsa majd a második fán,
Az élet fáján ért gyümölcs után,
Mert akkor mindörökre élni fog
És épp olyan lesz ő, mint e g y k ö z ű l ü n k ."

Így volt, oh jaj! hogy egy Isten helyett
Te istenekről szólottál vala,
S hogy ne kerüljek istenek közé,
Kiűztél ekkor a paradicsomból.

De mért féltél Te, az egyetlen Isten,
Ki más istent nem tűrsz magad körül,
Én tőlem, a Te nagy kezed művétől?
A megfejtés egy rémes gondolat.

Te elfelejtéd azt a hat napot,
Miről az Írás első lapja szól,
Mikor megalkotád a nagy világot,
Felejtéd, hogy te vagy a Jehova,
Világteremtő egyetlen nagy Isten,
Kinek nem kell rettegni semmitől,
Hisz egyedül van, hisz mindenható,
S a mint a Könyv a második lapon,
A Mózes könyve nyilván megmutatja,
Azt hitted, hogy csak Zeus vagy, a szegény Zeus,
Hiába dörgő, akinek hatalmát
Száz s száz istennel kell megosztani
S kinek nemcsak házsártos asszonyától,
A szép Hérától kellett félnie,
De még az embertől is rettegett,
Hogy eszével megnő hatalma is.

Azt hitted pillanatra, hogy Zeus vagy
(Mily végzetes perc volt ez énnekem!)
S hogy én, a jámbor, a mezítlen Ádám,
Az égiekkel dacoló Prometheus,
A lángorzó emberbarát vagyok,
Ki a menyekből elrabolt tüzével
Naggyá akarta tenni a kis embert,
Ez a bűnéért kősziklára láncolt,
Bilincs között is félelmes Titán,
A Végzet nagy titkának a tudója,
Amely titoktól rettegett Zeus,
Igen, Te egy törpét néztél Titánnak
S ezért űztél ki a paradicsomból
Gyámoltalant és gyöngét, engemet!

De a jó Zeus megbékélt a Titánnal,
Levette róla súlyos láncait
S kebléről elzavarta a keselyt,
Amely szünetlen marcangolta máját,
S megbékélt végre az emberrel is
És a tüzet sem vette tőle el
S a Végzet is megbékélt így Zeusszal,
Akit csaknem ledöntött már a trónról.

De Te mily büntetést mértél reám!
Nem azt panaszlom, hogy verejték árán
Kell annyi éve enni kenyerem:
Elég erős munkára két karom,
De azt, mi ennél sokkal iszonyúbb, hogy
A keselyűnél keselyűbb madárral,
A bűntudattal tépeted szivem,
S az én gyötrelmem, törpéé, nagyobb,
Mint volt a Zeusszal szembeszállt Titáné,
És vége, oh jaj! nem lehet soha,
Hiszen beoltod ivadékaimba.

Sosem fog hát ember születni többé
Az Édenkert, a szép paradicsom
Ártatlansága édes érzetében,
Hisz még az istenadta gyermek is

Bűnben fogantnak érzi most magát
S kezdettől fogva kárhozatra szántnak.

Hiába süt rá éltető napod,
Nem érzi át sugára melegét,
Hiába illatoz felé virág,
Ő a virág közt is kigyót keres
És a felé mosolygó nő szemében
Nem üdvét látja, csak szennyes bűnét.
Megmérgezettnek érzi a kehelyt,
Amely kínálja az öröm borát,
S útálja ezt a gyönyörű világot
És egy fantómért vész a földi üdv.
Irtóztató a mult és a jelen
S homályba van burkolva a jövő.

És még Te ígérsz megváltást nekem,
Neveddel is rettentő Jehova!
Megváltást Tőled nem remélek én:
Hisz Tőled kell egykor megváltani
Ezt a rémektől meggyötört világot,
De van még rajtad kívül is Erő,
Amely, hiszem, nálad hatalmasabb,
Mitől már Zeus is nem hiába félt:
A Végzet ez, vagy, ami ezzel egy,
A mindent, mindent szétrágó Idő.
Rettegd fogát! Nem léssz örök Te sem.

És én itt, e keserves pillanatban,
Méltatlan sorsom kínos érzetében
Bódultan érzek ollyan ihletet,
Amillyet érez Delphi jóshelyének
Apollótól megszállott Pythiája,
S ez őrjöngő szent elragadtatásban

Már látom a Végzet határzatát:
Hogy egykor eljön a Te alkonyod
S elmúlsz Te is, mint Zeus vagy mint Wotán,
Harag s gyűlölség szörnyű Istene!

Hisz halványítja máris egyre jobban
A Te ijesztő zordon képedet
A Golgotán az áldozat báránya,
A szeretetben nagy galileus,
Nem vagy, Te rém! Názáret Istene:
Te Mózesé vagy és nem Krisztusé.

Lesz még idő, lesz, amikor meging
A lángokádó Sinai hegye,
Rejtőzésednek borzalmas tanyája,
Ahol halál lesett a híveidre,
Ha megpróbáltak közeledni hozzád,
S csodálkozott, ki élve lekerült
A szent hegyről, az Isten szent hegyéről.

Lesz még idő, mikor törpülni kezdesz
És megnövekszik majd a törpe ember!
Nem én, akit te formáltál a porból
Alázatosnak s jámborlelkűnek,
De az, kit az emberbarát Prometheus,

Az ősművész, ez a titáni szobrász
Formált agyagból bátornak s erősnek,
Kinek fejére bölcs Minerva tett
Lelket szép hímes pille képiben
S ki az Olympuson nevelkedett.

Pallastól nyert, Apollótól kimívelt
Elméje szárnyán ez magasbra szárnyal,
Mint trónod áll, és lábad zsámolya,
Zafirkőből csináltatott nagy állat,
Mit Áron s Mózes látott egykoron,
Megdűl s nem retteg Tőled senki többé.

Lesz még idő, lesz, amikor Te csak
Sötétben félő gyermek réme léssz
S a megváltás órája ez leszen.

Halld hát: nem lesz megváltás e világon,
Amíg Te űzöd zsarnok kényed itt
S míg a szívekben a zord Sinait
Nem váltja föl a kegyesebb Olympus".

Így szóla Ádám s ment vígasztalódva
Verejték árán enni kenyerét.

Budapest, 1928.

Széphalom III. évfolyam 1929.
 
 
0 komment , kategória:  Némethy Géza  
Farkas Imre: Diákszerelem
  2017-09-07 06:32:19, csütörtök
 
  Farkas Imre:

Diákszerelem


Ezek az ódon, kőkockás falak!
Ezek a kihalt, akácfás terek!
Itt voltál te mosolygó kisleány,
Itt voltam én apró diákgyerek.

Ott lebbent meg kis kék karton ruhád
A mohbelepte boltivek alatt,
S tanúi, hogy mennyit lestem terád,
Ezek az ódon, kőkockás falak.

Te fölnéztél, én köszöntöttelek,
Lestem alakod, amint tovavész . . .
Néha leejtettél egy ibolyát
És én fölvettem. Ez volt az egész.

Amikor aztán leborult az éj,
Mikor a többi kis diák tanul,
Az első bús, szerelmes dalokat
Én eldaloltam öntudatlanul.

Karomra hajtva izzó homlokom,
Álmodtam rólad. Igy talált az éj.
Ez volt az első forró szerelem
És az utolsó tiszta szenvedély,

. . . Kihűlt szívvel, csalódva, szomorún
Itt járok újra. A lelkem beteg.
A virágos fák és a vén falak
Régi barát gyanánt köszöntenek.

És ugy szeretném elsiratni most
Mindazt, ami örökre ittmaradt
Az ódon, kőkockás falak között,
A mohbelepte boltivek alatt.

A vágyódást, a hitet, a reményt,
Amelyet többé már nem érezek . . .
A szerelmet, az igazit, az elsőt,
Mely a legtisztább s a legédesebb.

uj_tavasz_1926.
 
 
0 komment , kategória:  Farkas Imre  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 8 
2017.08 2017. Szeptember 2017.10
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
252627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 282 db bejegyzés
e év: 2706 db bejegyzés
Összes: 29135 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1700
  • e Hét: 13217
  • e Hónap: 93710
  • e Év: 1485927
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.