Belépés
relisisi.blog.xfree.hu
"A szeretet,amely veget er,csak a szeretet arnyeka. Az igazi szeretet kezdet es veg nelkuli." /Hazrat Inayat Khan/ Braun Annamaria
1957.10.01
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 23 
Fellegek fölött
  2017-08-22 14:06:06, kedd
 
  Fellegek fölött

Dühöngök, csapkodok.
Miért és kire haragszom?
Ki tudja, talán saját magamra.
A pillanat elszáll a magasban,
És mint a szabad madár
Repülök a fellegek fölött.
Milyen csend, milyen béke.
Senki nem kiabál, nem bosszant.
Itt senki nem bánthat.
És az élet neheze elrepül
Ott, a fellegek fölött.
/Relisisi Anne du Maria-nov.2011/
 
 
0 komment , kategória:  Irásaim /versek,próza/  
Fellegek fölött
  2017-08-22 14:04:44, kedd
 
  Fellegek fölött

Dühöngök, csapkodok.
Miért és kire haragszom?
Ki tudja, talán saját magamra.
A pillanat elszáll a magasban,
És mint a szabad madár
Repülök a fellegek fölött.
Milyen csend, milyen béke.
Senki nem kiabál, nem bosszant.
Itt senki nem bánthat.
És az élet neheze elrepül
Ott, a fellegek fölött.
/Relisisi Anne du Maria-nov.2011/
 
 
0 komment , kategória:  Irásaim /versek,próza/  
Fellegek fölött
  2017-08-22 14:03:23, kedd
 
  Fellegek fölött

Dühöngök, csapkodok.
Miért és kire haragszom?
Ki tudja, talán saját magamra.
A pillanat elszáll a magasban,
És mint a szabad madár
Repülök a fellegek fölött.
Milyen csend, milyen béke.
Senki nem kiabál, nem bosszant.
Itt senki nem bánthat.
És az élet neheze elrepül
Ott, a fellegek fölött.
/Relisisi Anne du Maria-nov.2011/
 
 
0 komment , kategória:  Irásaim /versek,próza/  
Fellegek fölött
  2017-08-22 14:00:31, kedd
 
  Fellegek fölött

Dühöngök, csapkodok.
Miért és kire haragszom?
Ki tudja, talán saját magamra.
A pillanat elszáll a magasban,
És mint a szabad madár
Repülök a fellegek fölött.
Milyen csend, milyen béke.
Senki nem kiabál, nem bosszant.
Itt senki nem bánthat.
És az élet neheze elrepül
Ott, a fellegek fölött.
/Relisisi Anne du Maria-nov.2011/
 
 
0 komment , kategória:  Irásaim /versek,próza/  
Márciús 22
  2017-08-22 13:59:09, kedd
 
  Márciús 22

Eltelt három év, hogy semmit nem tudtam a gyerekről és most itt van a nap mikor újra találkoztunk, újra magamhoz tudom ölelni, de te aki most olvasol ne gondolj, hogy vidám volt és örültem volna. Nem, messze gondolat, mert alig, hogy meg találták és szóltak nekem, nekem most, ebben a pillanatban, el is kell búcsuzak tőle, az egyetlen gyermekemtől, mert temetnem kell, mert most vinni kell öt a végső pihenő helyére.
Mikor közöltek hol adják át, nem is értettem mi történik velem, csak egy-egy szót értettem, menni kell ide meg oda, tenni kell ez meg az, igaz ez, egyáltalán velem történik ez a szörnyüsséget, nekem el kell temetem az egyetlen gyermekemet. A szivem rohant, a gyömrőm kavargott, nem tudtam beszelni.
Hosszú, szörnyű három év után újra találkozni fogok a fiammal, Krisztivel.
Az emberek, a temető dolgozói, csak bámulták rám, nem is sejtve a tragédia ami ott zajlik a szemük előtt, mert nekik abban az urnában egy halott a sok közül és én egy ismeretlen anya. Igen, egy ismeretlen anya, amely élte a saját tragédiát. Látván, hogy magam kivül vagyok, meg sajnálták és hátrálva, megengedtek, hogy a pillanati találkozásban egyedül legyek.
Ott volt, egy asztalon, egy kis urnában, az amit én választottam a drága gyermeknek, mint végső lakás. Néztem a ködös, sirós szememmel, szót nem jött ki, na még látni sem láttam tisztán. Kezeimet nyuitottam felé, de ö, ott várta a közeledésem. Egyszer csak, mintha valaki bátoritott, valaki erőt adott, nyúltam felé, megfogtam, hozzá értem, hideg és rút, egész testem reszketett, a rosszul lét környekezet, itt van a gyermekem, az én Krisztim. Hogy vágytam, hogy álmodtam a találkozásunkra, és most itt vagyok, de az álmok csak álmok maradnak és vágyam, egy fájdalom. Az egyik ember közeledett, kérdezte ha jól vagyok, de nem tudtam válaszolni, ráztam a fejemet, áltam mint egy megbabonázva, megrökönyödve, a fejemben meg zakatolt "miért a gyermekem".
A kis urnát, szorosan fogtam, görcsösen, magamhoz vontam, arra a helyre, ahol kilenc hónapig növekedett a testemben. Olyan volt mintha oda vissza akartam nyomni. Cirógattam, simogattam, és a lelkem kérlelte, hogy jöjjön vissza hozzám, de nem történt, semmi, a drága gyermekem egy szót nem szolt hozzám. A hosszú pillantok alatt, magamhoz ölelve, lejátszódott a harmicegy év amit élt. Öleltem magamhoz, szorongattam, a könnyeim csak folytak, ömlöttek és nem csak a szemem sirt, ha nem az egész lényem.
Hosszú, végtelen, szörnyű három év, amit elszakitották tőlem, meggyilkolták, rejtett helyre tették, meggyötrötték a drága gyermeket és egy csoda által, sikerült hozzám jönni.
Napok és éjszakát, még töltöttünk együtt. Úgy terveztem, nem engedem oda, bezárva, hidegben, azon a sötét helyre, ha nem szabádjára engedem. Lehet mikor soraimat olvasol, nem tudod megérteni a döntésemet és elitelsz. Viszont ha egy kicsit megvilágittom a helyzet, talán megpróbálsz érteni. Egy durva gyilkosság áldozattá volt, elrejtették a testét, sőt kiszolgálták a testet a vad természetnek és ott volt kint, az esőben, a hidegben, a hóban, takaró az ég és mellette a jó Isten, és ez több mint egy év. Nekem meg több mint másfelév után, egy nagy csoda által, jött a hir, hogy megtalálták a maradványait. Ezért a döntésem, a legjobb lépes és normálisnak találtam, szabadjára engedni a szűk, hideg, sötét urnából.
Igy, utoljára, csak mi ketten voltunk, napok és éjszakák. Nem sokat beszeltünk, ö mert bezárt volt, én meg nem tudtam. Csak magamhoz szoritottam, simogattam és mondtam hogy szeretem.
A döntésemet elhoztam, de mikor jött a pillanat, az a pillanat mikor el kell engedni szabadjára, már nem volt olyan egyszerű. Nem leszek rá képes, mondogattam magamnak, hát itt van újra velem, itt van szorittom magamhoz, itt van a szivem alatt, épp hogy tudtam érezni a láthatatlan arcát, épp hogy örültem a láthatatlan mosolyának, épp hogy gondoltam, hogy hozzám bujk, épp hogy elképzelem, hallom a hangját, ahogy mesél magáról. Persze, csak elképzeltem, mert én voltam az aki hozzá bujt, aki dudorászott neki, aki hangtalanul mesélt neki.
Elérkezett a pillanat, hogy búcsúzni kell, rettenetes volt. Minden kis részt amit szabadjára engedtem, a saját kezemmel tettem és minden kis rész amit szabadjára engedtem, egy kis rész belőlem is volt. Tettem a dolgomat, azt akit a legjobban szeretem a világon, szabadjára engedtem, "Nyugodj békében drága, egyetlen gyermekem, Krisztián!" és természetesen életem utólso pillanatáig szeretni foglak és hiányazni fogsz.
Én voltam az, aki egyetlen gyerekemnek kellet rendezni a temetéssé, minden részlet, még az urnát is. Honnan volt rá lelki és fizikai erő? Egy kéz irányitott, segitett, vigyázzot rám. Igen, a jó Isten adott erőt elviselni a fájdalmat, a hiányt és a búcsút.
Atyám, dicsőséges Istenem, isteni szent felségednek, hálával tartozok és hódolatomat szeretném megmutatni, mindazért a jóért amit nekem meltoztattál nyújtani és ezen túl is, neked felajánlom a jó szándékomat, a bűneimért, előkért és holtakért.
Mennyei jó Atyám, fogadd el az én jó akaratomat!
Valahányszor az égre föltekintek, téged óhajtok látni és önmagamat megtagadni. Valahányszor hallom az órát ütni, a szivemben igazi bűnbánatot indit a szeretet az elkövetett bűneimért. Jó lett volna, ha megakadályoztathattam mindazon bűnöket, melyek megsértem téged, dicsőséges felségedet, megakarom köszöni a véghetetlen irgalmasságod és a sok jótéteményeid.
Minden lépest amit ma megteszek, inditson csak jó gondolatok magamban és ugyanny dicsérő és magasztaló szót szeretnék mondani.
"Szeretsz te engem?"-persze Atyám, hogy szeretlek, mert a te szereted nekem erőt ad és élet kedv.
Előfordul, hogy azt gondolod a te gondjaidon már senki nem tud segiteni, de ez nem úgy van. Isten, a dicsőséges isten, soha nem enged téged egyedül, mindig szeret. Támogat téged az igeivel, a szeretetivel, a kegyelmével.
/Relisisi Anne du Maria-2016.03.22/
 
 
0 komment , kategória:  Irásaim /versek,próza/  
Mint csillagok ragyogása
  2017-08-22 13:57:18, kedd
 
  Mint csillagok ragyogása,
Melyeket az Éj tünder hint a ég bársony kékjére,
Úgy ragyogjön fel szivedben a szeretet ezust fénye,
A szeretet az Élet soha el nem hervadó virága,
Mindig tundokoljon fénye, és világitson Neked
Az éjszakák magányaba.
/Relisisi Anne du Maria-2010/
 
 
0 komment , kategória:  Irásaim /versek,próza/  
2016.04.14
  2017-08-22 13:56:01, kedd
 
  2016.04.14

Vannak napok mikor az eszem azt mondja, nem birom tovább, miért is csinálom tovább ezt az egészet, miért is élek még. De a szivem mélyben, ott ahol az Atya lakozik, egy hang kezd beszélni hozzám, imádkozik velem együtt, simogatja a fejemet, megnyugtat és fülemben súgja, hogy szeret és vigyáz rám.
Micsoda öröm egy asszonynak, anya lenni és micsoda bánat és fájdalom mikor elveszti az egyetlen gyermeket.
Ha most az irom, hogy kellet nekem négy évem, hogy a gyermekem fényképeit nézzem, nem hiszed ell, pedig igy igaz. Végig ebben az időben, csak egy fényképet tudtam a kezemben venni, az amely az utolsó találkozásunkkor készült. Rá néztem és egy másik világban találtam magamat, egy világban ahol csak én tudtam belépni. Voltak idők mikor nem tudtam rá pillantani , csak simogattam, zsebbenben volt, közel hozzám vagy a párnám alatt. A szivem pedig, szakadt a fájdalomtól és a reménytelességtől. Vártam, hogy irjön, telefonájön, valahogy jelentkezzen, de semmi nem történt, én meg tovább csak szorongattam a fényképet. Mikor kaptam az értesitést, hogy megtalálták a gyermekem maradványait, annyira volt erőm, hogy megnéztem a fényképeket.
Még jó idő kellet eltelni, hogy összeszedjem magamat és az összes fényképeket egy helyen tudjam gyűjteni. Nagyon nehéz volt, az érzéseim vezereltek, a fájdalom és a hiány tomboltak és minden fénykép amit kezemben vettem, egy mese világban vitt, ott ahol az egyetlen gyermekem él. Sok fénykép már nem létezik, elpusztitották, ők a gyilkosok.
Igen, lehet van még valami terv velem. Azt is kezdem megérteni, testben és lélekben, nem vagyok egyedül, itt van velem az Atya.
A megbocsátás nem az jelenti, hogy elnézed a másik embernek a viselkedését. Csupán azt, hogy nem vagyok többi hajlandó magammal cipelni a hozzá fűződő mérgező érzeket és gondolatokat. Vannak dolgok, amelyről nem beszélni kell, hanem meg kell tenni. És vannak élet helyzetek, amikor nem elég a beszéd, ha nem a tett. A legnagyobb kincsi mikor szeretetből fakad a cselekedet. Nem minden cselekedet szorúl magyarázatra.
Vannak cselekedetek, amelyek igazi szeretetről tanúskodnak és vannak cselekedetek, amitől az ember elcsendesedik vagy nem tud szólni.
Ha egész életemet azzal fogom tölteni, hogy igyekszek valami elvárásoknak megfelelni, sosem leszek szabad. Időnként csalódást is kell okozni azoknak akiket szereted.
Ha valakit igazából szeretek, akkor igyekezni kell segiteni neki, hogy a legjobb és a legőszinte változat látni belőlem.
Csak akkor leszek igazán szabad, ha meg leszek elégedett a személyemmel, aki az Atya tervezett, és akinek a formálásában ő minden nap dolgozik.
Hát te is azon legyél, szeresd magadat olyan amilyen vagy.
/Relisisi Anne du Maria-2016.04.14/
 
 
0 komment , kategória:  Irásaim /versek,próza/  
A hiány, nagyon nehéz dolog
  2017-08-22 13:54:28, kedd
 
  A hiány, nagyon nehéz dolog és minden más kis rezdülés(emlékek, szeretet, fényképek) pótol és még nehezebbé teszi a mindennapi élettet. De, aki hiányban szenved, az sokkal érzékenyebb a szeretetre, a jó szóra, a megértesre vagy más fájdalmához, ami körűlötte van és jobban is oda figyel és más érteket vissz az életeben, ott ahol már létezik a fájdalom és a hiány.
/Relisisi Anne du Maria-2016.05.10/
 
 
0 komment , kategória:  Irásaim /versek,próza/  
A szeretet nagyon titokzatos számunkra
  2017-08-22 13:53:39, kedd
 
  "A szeretet nagyon titokzatos számunkra, mivel nem tudjunk mi az inditotja a szeretet érzést valaki iránt. Nem tudhatjuk, hogy egy cselekedett, mózzanat vagy szó fogja inditani a szeretetünk. Azt sem láthatjuk előre, hogy minek az alapjan, cselekedet vagy szó, a felebarátunk megérti, hogy szeretjük őt. Mindig a szeretet, nem csak szavakban mutatsunk, hanem cselekedetekben is nyilvánuljon meg."
/Relisisi Anne du Maria-2016.05.01/
 
 
0 komment , kategória:  Irásaim /versek,próza/  
Mikor a fájdalom gyötör...
  2017-08-22 13:52:24, kedd
 
  Mikor a fájdalom gyötör, a vesztesség kínoz és a nehézségek próbára tesznek, nefelj, mert nem vagy egyedül és egyszer minden elmúlik, lassan, az idő múlásával együtt. Ebben az időben pedig nefelejcs, hogy te csak egy halandó vagy és csak egy valaki van veled, aki meg tud érteni és támogatni, az Atya. Ne kerüld beszélni vele, mert meghallgatásra találsz. A fájdalom, a vesztesség és a nehézségek más értelmet fognak kapni és könnyebb lesznek elviselni.
A vesztesség, senki nem fogja tudni pótolni, de könnyebb lesz megérteni. A nehézségek, senki nem fogja tudni elvenni tőled, de talán megoldásokra fogsz bukantani amelyek segitenek másképpen viselni őket. A fájdalmad, senki nem fogja tudni elviselni helyetted, de erőt kapsz, hogy az idő múlásával el tud viselni.
/Relisisi Anne du Maria-2016.05.22/
 
 
0 komment , kategória:  Irásaim /versek,próza/  
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 23 
2017.07 2017. Augusztus 2017.09
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123456
78910111213
14151617181920
21222324252627
28293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 23 db bejegyzés
e év: 45 db bejegyzés
Összes: 6499 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 27
  • e Hét: 404
  • e Hónap: 1205
  • e Év: 133170
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.