Regisztráció  Belépés
dorotea55.blog.xfree.hu
"Széttéphetetlen kötelék a szeretet, mi köztünk él. Életünk szépség és küzdés, összeköt bennünket a hűség." Gy Marcsi
1954.01.30
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 14 
Aranyosak
  2018-02-10 13:05:06, szombat
 
  Link





Link


 
 
0 komment , kategória:  Gyermekek...  
Alszom, álmodom...
  2018-02-10 13:01:20, szombat
 
  Balla Zsuzsanna
Alszom, álmodom...


Alszom, álmodom, messze járok,
A lélek ilyenkor - mondják -, elrepül,
És körülnéz; ím itt a régi ház,
Itt játszottam gondtalan, gyermekül.

A ház előtt fenséges óriásként emeli
Égbe lombját a két cseresznyefa,
Mályvabokor őrködik az ajtó előtt,
Akácvirágtól balzsamos az éjszaka.

Szőlőlugas bujtatja a kis szoba-konyhát
Mesebeli, nagymamás házikó.
A plafonon gerendák nyújtóznak vaskosan,
Rajzuk ábrándozásra csábító.

A sparheltben friss tűz lobog,
A vasplatnin gyúrt tészta sül,
Magam gyúrtam, nyújtottam!
Mama biztatott: Látod? Sikerül!

Mama, miként mindig, kendőben, és kötényben.
Ruháján kelt tészták, fánkok illata,
Hosszú haját, csak estelente láttam, mikor
Ovi után a kapuban várt haza.

S jöttem copfosan, és illedelmesen,
Az eperfa-lombú, kedves fasoron,
A Roth-sarkon ott állt a benzinkutas,
Ki átvezetett a forgalmas úton.

A másik sarkon a cukrászda állt,
Ízes, egygombócos fagyik birodalma,
És ott térdepelt a kocsma is, a hangos,
Borozós bácsik cseppnyi nyugodalma.

A járda fölé zöld lombok hajoltak,
Olyan volt az árnyékos eperfasor,
Mint titkos, mesebeli erdei ösvény,
Barátságos, biztató, komoly.

Hazaértem. A deszkakapu előtt
Karját ölelésre tárta nagymamám,
Arcomon csókja cuppant:
Csakhogy ideértél végre, Zsuzsikám!

Alszom, álmodom, messze járok,
A lélek ilyenkor- mondják -, elrepül,
És körülnéz; ím, itt a régi ház,
Itt játszottam gondtalan, gyermekül.




Link


 
 
0 komment , kategória:  VERSEK 7.  
Manyikától...
  2018-02-10 12:59:14, szombat
 
  Manyika, köszönöm a szép verset. Köszönöm, hogy a barátom vagy. Köszönöm, hogy ismerhetlek.


Örökre Barátok vagyunk

Későn hozott össze bennünket az élet,
De ígérem a barátod maradok végleg.
Egy igaz barátot ismertem meg benned,
Talán neked is sikerült barátot nyerned.

Örök baráti fonal, mely elszakadhatatlan,
Közöttünk a barátság megbonthatatlan.
Ígérem Téged soha el nem engedlek,
Mert a barátság hozzád köt végleg.

Úgy érzem, Te több vagy, mint Barát,
Testvérem vagy, mit nekem az Isten ád.
Bízom benned, mert igazat szól szíved,
Te vagy az kit szívem soha nem feled.

Megfogadtuk, örökre barátok leszünk,
Ezért mi a tűzön-vízen átmegyünk.
Szeretet, boldogság vegyen Téged körül,
Mert mikor boldog vagy az én szívem örül.

Tobai Rózsa/


Link





Link





Örülök,hogy ilyen barátra leltem ebbe az internetes világban....mert-e nélkül a távolság miatt sosem találkoztam volna veled! KÖSZÖNÖM!


Link








Link




Ha barát kell, a legjobb leszek. Ha magányra vágysz, én a csönd leszek. És ember leszek, mert emberre vágysz: ki szeret, ki elfogad, s kit igaznak látsz.\'\'
/ Charles Dickens/


Link


 
 
0 komment , kategória:  Emlékeim: Barátaimtól  
apró tüzeket gyújtok...
  2018-02-10 12:53:14, szombat
 
  Link





Gere Irén ...apró tüzeket gyújtok...

Nem akarok felégetni semmit!
Csak apró tüzeket gyújtok az éjben,
hogy senki ne fázzon a télben,
hogy senki ne féljen a sötétben!
Csak apró tüzeket gyújtok az éjben,
csak átmelegítem kicsit a lelkeket!
- felgyújthatnék erdőket, mezőket, réteket,
- de csak melegítek, nem perzselek!
Csak apró tüzeket gyújtok az éjben,
hogy ne tévedjenek el a csillagok,
hogy segítsenek nektek,
hogy rám találjatok!
 
 
0 komment , kategória:  VERSEK 7.  
Szép gondolatok...
  2018-02-10 12:46:28, szombat
 
  Jagos István Róbert
(szent) Estékre

...és a szavakat felmagasztaljuk,
ahogy az emlékeket, tetteket,
a csikkeket ma nem dobjuk el,
s füstben szövünk szívből fent terveket.

Mosolygunk a tegnapi haragra,
és mosolygunk a holnapi gyászra.
Szemeinkben felhőbe zárt líra
- csókot lehel a sosem létezett lányra.

Kezeket nyújtunk, remegő kezeket.
Talán a hideg, vagy az izgalom teszi:
amit Isten egyszer odaadott,
azt ember, állat, többé el nem veszi.

Mégis, ahogy letelnek a napok,
mintha valami fenségest vesztenénk.
A csikkeket újra eldobálva
tör ránk a gyűlölet és a rettegés.

2015. december 23.





Link







Jagos István Róbert
Egy dologban sohasem

Szerettem veled lenni.
Karodba ölelve hajoltam hozzád
és úgy majszoltuk a pogácsát,
botorkálva a fagytól málló
téglákon.
Nem szeretted, ha siettem.
Úgy élsz, ahogy mész.
Nem hagysz időt magadnak, másnak.

Kenyérhéj szagod volt.
A gyerekkori zsibbadás a fejben még
mindig elkap, ha pékség mellett
megyek el, pedig már a szag sem ugyanolyan.
Mintha elvitted volna magaddal
és ami maradt, az konzervált emlék csupán.

Nem tudom mennyire fájhatott neked,
ha elhúzódtam tőled egy-egy barát láttán
és magamra öltvén a cinkosságnak hitt
önteltségem, magadra hagyva, hátra sem nézve
fordultam le tőled a legközelebbi sarkon.
Sosem mondtad, hogy fáj.
Voltak napok, hogy feléd se néztem.
A vályogfal olyankor földrésszé változott
és hiába verted, hangja elcsitult az akkori messzeségben.

Már akkor is hittem.
Hittem, ha bármi is árt majd nekem,
te ott leszel és ott folytatunk mindent,
ahol abbahagytuk.
Pogácsát eszünk, egymásba karolunk,
én panaszkodom,
te várod a következő sarkot,
ahol majd hirtelen eltűnök.

Hazudhattam, kérkedhettem.
Te csak bólogattál, mint aki tudja:
nekem a hazugság önigazolás.

Egy dologban sosem hazudtam.
Amikor kettesben voltunk,
mindig mamának szólítottalak.



Link







Jagos István Róbert
Legyek a csend

Ha el kell mennem,
úgy menjek el,
ahogy eddig senki más.
Bőröm alól újjászületve
ásson el a nagyvilág.
Ne hullajtson könnyet értem
se asszony, se férfi.
Én magam legyek az,
ki a könnyeket mégis érti.
Ne legyek áldott
ebben az átok-országban.
Kopjafa leszúrva
ezernyi nyomorúságra.
Legyek a csend, mely
ha egyszer elered,
elmos mindent.
Köztük engemet



Link







Jagos István Róbert
Hosszú az út

Még gyermekfejjel kezdtem neki...
Zsongott legbelül sok érzés,
Papírra és tintára váltott
Egykor megélt furcsa élmény.
Úgy kezdődött: Homályos alak...
Jobb lett, mint ahogy reméltem!
Kézből kézbe gyűrődő papír
Lett hát éltem nagy miértje.
Hosszú az út, melyen elindultam,
Volt olyan, hogy boldog voltam.
Hosszú az út, de végigjárom -
Ez már az életem és a halálom.

Fájt a világ - tollat ragadtam...
Kiírtam minden bánatom,
Tinta mellé könnycseppek hulltak,
Nem volt ingyen a szánalom.
Tíz éven át gyűltek a sorok...
Felhőtlen égboltok alatt
Végtelen fonatként kígyózó
Sorok - így jött hát napra nap.
Hosszú az út, melyen elindultam,
Kínjaimban dúltam-fúltam.
Hosszú az út de végigjárom -
Ez már az életem és a halálom

Meghasonlás évei alatt...
Tűzre dobtam száz versemet,
Magamat közéjük vágva
Égettem szénné bús lelkemet.
Meddő napok romjai között
Ringattam steril lényemet,
Álomittas árny-takaróval
Fedtem el gyengeségemet.
Hosszú az út, melyen elindultam,
Nyomaim a szél elfútta.
Hosszú az út, de végigjárom -
Ez már az életem és a halálom.

Nagy pofonnal keltett a hajnal...
Halálig szédültem vele,
Kapaszkodtam a nagy semmibe,
Úgy volt, örökre elmegyek.
Jég voltam perzselő tűz alatt,
Fájón semmivé olvadó.
Harmatcseppé váló, arctalan
lélek, szíveden átfolyó.
Hosszú az út, melyen elindultam,
Nem láttam végét az útnak.
Hosszú az út, de végigjárom -
Ez már az életem és a halálom.

Jöttek karok, húztak a fényre...
Sötétségből a nap felé,
Ismét tollat, papírt ragadtam,
Jöjjön a kínom kifelé.
Jeleket vésettem a bőrbe,
Igaznak tűnő szavakat,
Hordozom őket halálomig,
Így döngetek omló falakat.
Hosszú az út, melyen elindultam,
Önmagamat húztam-vontam.
Hosszú az út, de végigjárom -
Ez már az életem és a halálom.

Változó időkben változtam...
Nyitottam a szív ajtaján,
Vágyaim mostan táncot járnak
Sorsom fekete gyémántján,
Pedig törtem zúztam mindenütt,
Ahol csak értem, találtam.
Ostoba ábránd bolond álmát
Űztem volna a halálba.
Hosszú az út, melyen elindultam,
Dobbant a szív, dobbant újra.
Hosszú az út, de végigjárom -
Ez már az életem és a halálom.

Vállalom szárnyaló bűneim...
De miért is ne vállalnám?
Kit nem égetett égi tűz,
Hát az vessen majd követ rám!
Itt vagyok, utam e szakaszán
Lassan járva tovább érek,
Tovább küzdök és bízva bízok.
Felcsendülve szól az ének.
Hosszú az út, melyen elindultam,
Árnyékom vetül a múltra.
Hosszú az út, de végigjárom -
Ez már az életem és a halálom.

2009. január 22.

Link






Jagos István Róbert
Hintapalinta

"Sosem volt, ki meglökje a hintám.
Magamtól tanultam meg hajtani magam.
Egyedül, hogy senki meg ne lássa,
hogy nincs mellettem se anya, se apa.
Kezeimet fehérre szorítva
a kóborló bárányok után eredtem,
majd mire végleg beesteledett,
magamon kívül mindenkit szerettem."
(Emberkáromlás 2017)

Link





Jagos István Róbert
Megbékélni

"Jó lenne sétálni egyet
harmattól nedves réten
vélni a cserebogarak májusát
az esőfelhők táncát
fűre terített szerelemnek hálnék
ifjú sóhajok neszével
virágok s méhek titkaival

leomlott otthonok illatával
a kerítésen kívül rekedni
diszkriminatív időben
sörözni csak úgy magammal
a szögesdrót-hegyeket megmászni végre
s megbékélni minden csillaggal
holddal és kereszttel"
(Emberkáromlás 2017)


Link






Jagos István Róbert
Amíg ép leszek

"senkinek sem mondom el
azt a kínt ami belülről rág
nincs már nekem szerelmem
és nincs család
így nincs semmi
amiért élni érdemes
még az életnek sincs itt
semmilyen érdeke
fizikai fájdalom a lelki kín
mindegy már nekem
kötél vagy sín
százan mondják övék vagyok
csak eggyé lenni nem tudok
vitatkozhatunk napokon át
amíg az isten gödröket ás
fejemhez vághatsz minden vághatót
de ha sírni kell majd magadba bújsz
nem kérek alamizsnát
csak engedj utamra kérlek
én is siratlak majd gyönyörű szépem
amíg ép leszek te leszel velem
amíg élsz ott leszek veled"
 
 
0 komment , kategória:  Jagos István Róbert  
Valami
  2018-02-10 07:52:31, szombat
 
 
Gárdonyi Géza
Valami

Valami édes, valami fájó
Borús merengés
Úgy elfog néha, mikor az úton
Mellettem elmész...
Úgy, úgy szeretnék visszafordulni
S nézni utánad.
Nem szabad. S könnyem, érzem elönti
Bús szempillámat.
Valami édes, valami titkos
Égi sejtés száll:
Valami súgja, hogy Te is éppen
Arra gondoltál.




Link






Gárdonyi Géza
Szép ma az éj

"Szép ma az éj!" - Szép", - felelte ő.
És elfogyott a szó az ajkamon.
Pedig belől a forró reszkető
gyerekszív zúgott, mint a cimbalom.
Zúgott és zengett. Kábultam belé!
De nyelvem ezt a pár szót nem lelé:
"Szeretlek édes lányka égetőn!"
A hold mosolygott fenn a hegytetőn.

Csak hallgattunk. Az éj is hallgatott.
A holdnak fényes csillag-karavánja
a kék mezőkön némán ballagott.
Ő arra nézett, én meg az arcára.
"Szóljon, - mondá, - melyik a csillaga?"
S én így akartam szólni: "Kis-maga".
De reszkettem: nem volt hozzá erőm.
A hold mosolygott fenn a hegytetőn.

"Megyek már, - szólt, - mert megszid a mama."
"Én nem bánom, ha megver is apám."

"Öt percig még... " - "Mily rövid éjszaka!"
S a kezét akkor félve megfogám.
"Mariska!" - súgtam forrón, elhalón.
Ő hozzám hajolt lágyan, biztatón,
S én átöleltem akkor vakmerőn...
A hold mosolygott fenn a hegytetőn.




Gárdonyi Géza
Vasárnap a rohicsi erdőben

Nem is erdő ez tán, hanem egy nagy templom
Mintha gyertya égne itt-ott a falombon.

Ünnepies mély csend: tán sanctusra várnak...
Tömjén gyanánt szétleng illata a hársnak.

Az odvas fa mintha gyóntatószék volna,
csipkés galagonya ottan remeg gyónva.

Lányarcú virágok az égbe merengnek .
A vén kucsmás gombák könnyezve térdelnek.

Egy fekete csiga, mint valami barát,
tán páter nostert mond, meg-meghajtva magát.

A levegő áll itt. Falevél se lebben.
Mély tompa áhitat van a siket csendben.

Nagykomoly darazsak jobbra-balra szállnak
és religioso búzgón orgonálnak...


Link






Gárdonyi Géza
A mint itt ülök

A mint itt ülök, s nézem arczodat,
árnyék gyanánt száll rám egy gondolat:
hogy egykor, édes Vilmám, angyalom
eljön a tél, te gyönge liliom,
s mindenre, a mi tavasszal virul,
bimbózik, nyílik, s bájában pirul,
a mit remekbe alkot a természet,
havas lepellel száll rá az enyészet.

Merengve nézem szelid arczodat,
s napfény nekem egy másik gondolat:
hogy a fehér haj illik majd neked,
s kéken mosolyog rám akkor is szemed.
"Kis Vilmám," - mondom akkor is neked:
kezemben elfér akkor is kezed:
a multról olykor elbeszélgetünk,
s egymáshoz hajlik fáradt, ősz fejünk.




Gárdonyi Géza
Mikor itt vagy

Mikor itt vagy a szobában
mintha telis-tele volna
rózsával és liliommal,
s körülöttünk zene szólna.

S mikor kimégy a szobából
olyan üres ez egyszerre,
olyan üres, olyan néma,
mintha én se volnék benne.



Link







Gárdonyi Géza
A szív

Olyan a szív, mint a labda:
a játszó sors dobja-kapja.
Mennél inkább ütik-verik,
annál feljebb emelkedik


Gárdonyi Géza
Ne félj!

Mintha látnám a fehérruhás Szentet,
amint Jairus házához közelget,
s hírül hozzák: Meghalt már a lányka!
Jézus ránéz az elsápadt apára:
"Ne félj, csak higyj!"

Ha ránk is így szakad a fájdalom,
szerettünket látva a gyászpadon,
s kiáltjuk: Nincs már, nincs, aki megmentsen!
törjön át Jézus szava a bús csenden:
"Ne félj, csak higyj!"



Gárdonyi Géza
Az utolsó álom

Az Isten művész-keze évről-évre
virágot sző a mezők szőnyegébe:
s minden fűszálnak szép virága nő.
Az ember: fűszál. A virág: nő.

Oh csak én éltem hosszú bőnyaramban
virágtalanul árva-egymagamban.
Körülöttem boldog madárkák daloltak:
virágok, füvek egymáshoz hajoltak.

S ím ősz jöttével mikor már a nap
nem küld virág-nyitó sugarakat,
mikor már a dér fehérlik a fákon,
megjelenik az én rég várt virágom!

Egy fehér szegfű: egy fehér leány.
És égi szemmel, némán néz reám.
És én is nézem mély szívdobogással,
álmot gyanító szent csodálkozással.

- Nekem nyíltál-e?
Felelj: - Neked:
az Isten megszánt, - melléd ültetett.




Link




Gárdonyi Géza
Sors

Év év után nagy tengerbe hullt
amelynek neve Fekete múlt.
Az élet útja egyre rövidül.
Járok rajta búsan, egyedül.
Ma még a sors kísér virágos ággal
holnap talán már halotti fáklyával
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Mikor a földön...
  2018-02-10 07:43:31, szombat
 
  Link




Gárdonyi Géza
Mikor a földön...

Mikor a földön leány születik,
Egy fiúcska álmában mosolyog.
Egymástól bár mi messze vannak is,
De a kettő találkozni fog

S akkor egymáson megáll a szemök,
S bár ajkuk hallgat, kiált a szívök:
-Ki ez?- kérdi a lány
-Ez az!- szól a legény.
S kezdődik a földön új szerelmi regény
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Április végén
  2018-02-10 07:41:46, szombat
 
  Gárdonyi Géza
Április végén

A nap letette arany-koronáját,
s tüzet rakott a Mátra tetején.
Ott piheni ki égi fáradalmát
az erdő Mátra kéklő közepén.

A lomb nem mozdul. A fűszál is áll.
Kertemben ér az estéli homály.
Alant a völgyben csöndbe halt a lárma.
Érzem az álmot, mint száll fűre, fára.

S tengerként árad, nő a lágy homály.
Fölötte csak az Est-csillag áll.
Az tartaj az ég barna fátyolát,
a földnek égi árnyéksátorát.

Álmodom-e, hogy itt van a tavasz?
A kályha mellett róla álmodunk,
pedig a tél künn csendesen havaz,
s pelyhes a hótól minden ablakunk.

De nem, én mostan mégsem álmodom:
ibolya van a kerti asztalon,
enyhe az est: illatos a virág:
virágzó fák közt kél a holdvilág.

A földön az éj sötét fátyola,
s a fák az éjben mind fehérlenek:
ruhájuk talpig csipke-pongyola,
s a csipkék közt ezer gyémánt remeg.

Fehér erdőn fehérlő holdvilág,
fehéren égő örök csillagok,
mi szép vagy te fehér álomvilág!
Öledben én is csak árnyék vagyok.





Link







Gárdonyi Géza
Tavaszi emlék

Tavaszi délután jókedvű társaság
ibolyát szed lenn a Szépasszony-völgyében.
Juliska nem talál: Kevés még a virág.
- Aki engem szeret, ibolyát ad nékem.

Lódul, siet hozzá úrfi és öreg úr:
ez a vallomásnak legkönnyebb formája.
Csak egy sápadt fiú nem szalad, nem mozdul,
pedig neki is van egy-két ibolyája.

Mikor aztán hátramaradtak kettősben,
Juliska mosolygón a szót így folytatta:
- S akit én szeretek, ibolyát kap tőlem.

A fiú erre a kalapját tartotta.


Link







Gárdonyi Géza
Harmonika

Ó, talán ez igaz sem volt,
ezt csupán csak álmodtam:
nyári estén, csöndes estén
ablakánál állottam.
Fenn az égen csillagezrek,
lenn a földön lágy homály:
valahol a faluvégen
harmonika muzsikál.
Valamelyik parasztlánynak
tiszteleg a Gál fia.
Együgyű kis hangszer biz ez:
csizmadia-muzsika.
S mégis, íme álmodozva
hallgatjuk a muzsikát.
Van abban, van, valami bús,
édes-kedves mélaság,
amihez csak nyári éj kell,
csönd, homály és csillagok,
s egy könyöklő szőke leány,
kinek szeme ránk ragyog.
Egyre messzebb, egyre halkabb
már a mélabús zene:
belévegyül lassankint az
ákáclombok halk nesze.
Aztán újra méla csönd van...
Kél a hold a fák mögött...
Vilma súgja: - Holnap este.
És én súgom: - Eljövök.








Gárdonyi Géza
Mai csodák
Gyöngyvirág

Új fű a földön; a fán is új lomb:
patyolatosan gyönge halványzöld levelek.
A napsugár úgy száll által a lombokon,
mint az öntöző-kannából a kertész vize.
Isteni csöndesség.
Mintha nappali alvásba merült volna az erdő.
És én itt térdelek egy kis fehér virág előtt,
amely a bokrok árnyékába rejtőzve valami
csodásan finom és édes illatot lehel.

Nem tudok betelni ezzel az illattal, és a nézésével.
A gyöngyvirág, a rejtelmes
kis gyöngyvirág az én gyönyörűségem.
Minden más virág a föld gyermeke.
Ez az egy mintha finomabb volna.
Mintha egy nekünk ismeretlen világ virága volna,
tán valami szellemvilágé,
amelynek papja nincsen s amelyről
eddig tudomány nem beszélt.

Minden más virág kitárja a szépségét és az égbe néz.
Egyik a napot imádja, a másik a holdat, a csillagokat.
Ez az egy a bokrok csöndes árnyékába rejtőzik
és zöld kis palástja alatt alázatosan meghajol,
mint az imádkozó menyasszony.

Link





Gárdonyi Géza
Valami

Valami édes, valami fájó
Borús merengés
Úgy elfog néha, mikor az úton
Mellettem elmész...
Úgy, úgy szeretnék visszafordulni
S nézni utánad.
Nem szabad. S könnyem, érzem elönti
Bús szempillámat.
Valami édes, valami titkos
Égi sejtés száll:
Valami súgja, hogy Te is éppen
Arra gondoltál.


Link





Gárdonyi Géza
Valami

Valami édes, valami fájó
Borús merengés
Úgy elfog néha, mikor az úton
Mellettem elmész...
Úgy, úgy szeretnék visszafordulni
S nézni utánad.
Nem szabad. S könnyem, érzem elönti
Bús szempillámat.
Valami édes, valami titkos
Égi sejtés száll:
Valami súgja, hogy Te is éppen
Arra gondoltál.




Link






Gárdonyi Géza
Szép ma az éj

"Szép ma az éj!" - Szép", - felelte ő.
És elfogyott a szó az ajkamon.
Pedig belől a forró reszkető
gyerekszív zúgott, mint a cimbalom.
Zúgott és zengett. Kábultam belé!
De nyelvem ezt a pár szót nem lelé:
"Szeretlek édes lányka égetőn!"
A hold mosolygott fenn a hegytetőn.

Csak hallgattunk. Az éj is hallgatott.
A holdnak fényes csillag-karavánja
a kék mezőkön némán ballagott.
Ő arra nézett, én meg az arcára.
"Szóljon, - mondá, - melyik a csillaga?"
S én így akartam szólni: "Kis-maga".
De reszkettem: nem volt hozzá erőm.
A hold mosolygott fenn a hegytetőn.

"Megyek már, - szólt, - mert megszid a mama."
"Én nem bánom, ha megver is apám."

"Öt percig még... " - "Mily rövid éjszaka!"
S a kezét akkor félve megfogám.
"Mariska!" - súgtam forrón, elhalón.
Ő hozzám hajolt lágyan, biztatón,
S én átöleltem akkor vakmerőn...
A hold mosolygott fenn a hegytetőn.


Link




Gárdonyi Géza
Vasárnap a rohicsi erdőben

Nem is erdő ez tán, hanem egy nagy templom
Mintha gyertya égne itt-ott a falombon.

Ünnepies mély csend: tán sanctusra várnak...
Tömjén gyanánt szétleng illata a hársnak.

Az odvas fa mintha gyóntatószék volna,
csipkés galagonya ottan remeg gyónva.

Lányarcú virágok az égbe merengnek .
A vén kucsmás gombák könnyezve térdelnek.

Egy fekete csiga, mint valami barát,
tán páter nostert mond, meg-meghajtva magát.

A levegő áll itt. Falevél se lebben.
Mély tompa áhitat van a siket csendben.

Nagykomoly darazsak jobbra-balra szállnak
és religioso búzgón orgonálnak...


Link





Gárdonyi Géza
A mint itt ülök

A mint itt ülök, s nézem arczodat,
árnyék gyanánt száll rám egy gondolat:
hogy egykor, édes Vilmám, angyalom
eljön a tél, te gyönge liliom,
s mindenre, a mi tavasszal virul,
bimbózik, nyílik, s bájában pirul,
a mit remekbe alkot a természet,
havas lepellel száll rá az enyészet.

Merengve nézem szelid arczodat,
s napfény nekem egy másik gondolat:
hogy a fehér haj illik majd neked,
s kéken mosolyog rám akkor is szemed.
"Kis Vilmám," - mondom akkor is neked:
kezemben elfér akkor is kezed:
a multról olykor elbeszélgetünk,
s egymáshoz hajlik fáradt, ősz fejünk.



Gárdonyi Géza
Mikor itt vagy

Mikor itt vagy a szobában
mintha telis-tele volna
rózsával és liliommal,
s körülöttünk zene szólna.

S mikor kimégy a szobából
olyan üres ez egyszerre,
olyan üres, olyan néma,
mintha én se volnék benne.


Link




Gárdonyi Géza
A szív

Olyan a szív, mint a labda:
a játszó sors dobja-kapja.
Mennél inkább ütik-verik,
annál feljebb emelkedik


Gárdonyi Géza
Ne félj!

Mintha látnám a fehérruhás Szentet,
amint Jairus házához közelget,
s hírül hozzák: Meghalt már a lányka!
Jézus ránéz az elsápadt apára:
"Ne félj, csak higyj!"

Ha ránk is így szakad a fájdalom,
szerettünket látva a gyászpadon,
s kiáltjuk: Nincs már, nincs, aki megmentsen!
törjön át Jézus szava a bús csenden:
"Ne félj, csak higyj!"


Gárdonyi Géza
Az utolsó álom

Az Isten művész-keze évről-évre
virágot sző a mezők szőnyegébe:
s minden fűszálnak szép virága nő.
Az ember: fűszál. A virág: nő.

Oh csak én éltem hosszú bőnyaramban
virágtalanul árva-egymagamban.
Körülöttem boldog madárkák daloltak:
virágok, füvek egymáshoz hajoltak.

S ím ősz jöttével mikor már a nap
nem küld virág-nyitó sugarakat,
mikor már a dér fehérlik a fákon,
megjelenik az én rég várt virágom!

Egy fehér szegfű: egy fehér leány.
És égi szemmel, némán néz reám.
És én is nézem mély szívdobogással,
álmot gyanító szent csodálkozással.

- Nekem nyíltál-e?
Felelj: - Neked:
az Isten megszánt, - melléd ültetett.




Link



Gárdonyi Géza
Sors

Év év után nagy tengerbe hullt
amelynek neve Fekete múlt.
Az élet útja egyre rövidül.
Járok rajta búsan, egyedül.
Ma még a sors kísér virágos ággal
holnap talán már halotti fáklyával




Link




Gárdonyi Géza
Mikor a földön...

Mikor a földön leány születik,
Egy fiúcska álmában mosolyog.
Egymástól bár mi messze vannak is,
De a kettő találkozni fog

S akkor egymáson megáll a szemök,
S bár ajkuk hallgat, kiált a szívök:
-Ki ez?- kérdi a lány
-Ez az!- szól a legény.
S kezdődik a földön új szerelmi regény

Link






Gárdonyi Géza
Esti harangszó

Szép májusvégi estén egyedül
ülök a kertben. S nézem, mint merül
az égi nap a földi kék homályba,
a hegyek ibolyaszín fátyolába.
A völgyben lenn, már feketül az árnyék.
Elcsöndesül az emberlakta tájék.
Csillag ragyog a Mátra tetején,
A távolból harangszó száll felém:
Üdvözlégy Mária!

Ha elgondolom, hogy e Föld színén
valóban élt e tiszta, égi lény!
Járt-kelt, mint mink: a lábának nyomát
a porban hátrahagyta merre ment:
hajába tűzött fehér violát -
tán épp ilyet, mint kertemben terem...
S ő maga volt a legszebb viola:
Isten közöttünk járó angyala!
Üdvözlégy Mária!

Tán ilyen est volt, ilyen csillagos,
az ég ily kék, a föld ily harmatos,
s a kerti fák így álltak a homályban,
amikor ő szobája magányában
ott térdelt a kis gyékény szőnyegen,
s imádkozott mélázón, csöndesen,
imádkozott magasba néző szemmel...
S a szoba megtelt égi fényözönnel:
Üdvözlégy Mária!

A Göncölszekér épp így állhata,
midőn az országút két vándora
a betlehemi völgyben haladott.
A férfi öszvér előtt ballagott.
A nő fenn ült halványan, szenvedőn.
Pásztorok ültek tűznél a mezőn,
és így szólt egy: - "A város telve néppel."
A másik szólt: - "Itt hálhattok az éjjel."
Üdvözlégy Mária!

Tán épp ily fű-illatos este volt,
tán épp így fénylett fenn az égi hold,
midőn egyszer a búzaföldön át
a gyalogúton haza lépkedett,
fehér-szelíden, mint a holdvilág, -
karján tartva az alvó kisdedet,
ki vállra hajló fejjel aludott.
Kalász kalászra bókolt, susogott:
Üdvözlégy Mária!

Óh gyöngyvirágok, rózsák, liljomok!
Leheljetek az égbe illatot!
Ő bizonyára ismert titeket,
mikor e Földön járt közöttetek,
s hozzátok hajolt, s szólt édesen:
"Kedves virágom, rózsám! szegfüvem!"
Ma is szerető szemmel néz le rátok,
Virágajakkal ti is susogjátok:
Üdvözlégy Mária!


Link






Gárdonyi Géza
Az utolsó álom

Az Isten művész-keze évről-évre
virágot sző a mezők szőnyegébe:
s minden fűszálnak szép virága nő.
Az ember: fűszál. A virág: nő.

Oh csak én éltem hosszú bőnyaramban
virágtalanul árva-egymagamban.
Körülöttem boldog madárkák daloltak:
virágok, füvek egymáshoz hajoltak.

S ím ősz jöttével mikor már a nap
nem küld virág-nyitó sugarakat,
mikor már a dér fehérlik a fákon,
megjelenik az én rég várt virágom!

Egy fehér szegfű: egy fehér leány.
És égi szemmel, némán néz reám.
És én is nézem mély szívdobogással,
álmot gyanító szent csodálkozással.

- Nekem nyíltál-e?
Felelj: - Neked:
az Isten megszánt, - melléd ültetett.


Link





Gárdonyi Géza
Aludjál, aludjál

Aludjál, aludjál,
Angyallal álmodjál!
Elindult az angyal
Egy fényes csillaggal,
Egy fényes csillaggal,
Egy csengő csengővel,
Asztalra rakható
Szép arany erdővel.
Szép arany erdőben
Kis ezüst házikó,
Házikó közepén
A tündér Anikó.
Anikó szobája
Tele van virággal,
Virággal, madárral,
Cicával, babával.
A virág kinyílik,
A madár danolgat,
Cica a babával
Föl-alá táncolgat.
Ha szemed lehunyod
Sokáig-sokáig:
Meglátod Anikót,
Ő is hogy bokázik.
Tied lesz a kis ház
Az arany erdővel
A fényes csillaggal,
A csengő csengővel.


Link





Gárdonyi Géza
Útra-készülés

Beteg vagyok. Talán meg is halok.
Künn csöndes téli éj van. A kályha morog.
Jégfátyol fehérlik az ablakomon.
Imádkozom.

Miatyánk Isten, Mindeneknek Atyja,
kihez hajlunk, mint fű a Nap felé,
az én szívem kétség nem szorongatja,
midőn indulok végórám elé:
a halál nékem nem fekete börtön,
nem fázlaló, nem is rút semmiképpen:
egy ajtó bezárul itt lenn a földön,
s egy ajtó kinyílik ott fenn az égen, -
ez a halál.

Mért féljek mint az állat?
érzem, hogy fenn sok kedves orca vár.
És mégis ólomkézzel nyom a bánat,
mint búcsúzót, ki a tengerre száll:
nem előre nézek, de mindig hátra.
Óh, sirat engem két szegény árva!

Uram, engedd, ha új testem felöltöm,
új testem mely a ködnél finomabb,
hadd maradjak, míg könnyeik letörlöm!
hadd leheljek arcukra csókokat!
s mikor síromnál ereszkednek térdre,
hadd súgjam nékik: Nézzetek az égre!

Hiszen tudom, hogy kell szenvedniök,
kell sírniok, kell vezekelniök, -
ezért jöttek ők is a Föld színére.
A sárba tévedt kócsag is fehérre
mossa tollát, mielőtt hazatérne,
s így száll az égbe hófehér ruhában...
Az ember mosdik könnye harmatában.

De nékem mégis nehéz őket néznem.
Anyjok nem volt és már apjok se légyen,
Így áll mint ők a sötétben remegve
az elhagyott, mezőn felejtett bárány.
Ki néz jó szívvel az én gyermekemre
ki gondoz mint én, két szegény kis árvám?

Ha felülről látom majd ezt a földet,
azt mondom rá: Ne éljek rajta többet!
Mindenkinek hull rája könnye, vére!
szülessen bár lágy hermelin haván,
vagy útszélre vont koldustalyigán,
csak jajkiáltás kezdete s a vége.

És mégis érzem, hogy e zöld pokolba
lekívánkozom hébekorba.

Hőn érdekel, hogy földi útjokat
mint folytatják az én szeretteim?
virágos, mezőn járnak-e sokat?
vagy az élet zord köves térein?
Mint állják ki a zivatarokat?
a szíven sujtó vad villámokat?
s mint szárítják mikor a vész elült
könnyekben ázott bús orcájukat?

És érdekel, hogy egy-egy jóbarátom
mit dolgozik? és hogyan boldogul?
hogy adnak túl a férjhez menő lányon?
nyomukba milyen nemzedék tolul?
Szeretnék olykor hírlapot átfutni:
mi izgatja az új kornak fiát?
a találmányok fejlődését tudni,
no meg az új magyar politikát!

S kivánnám látni minden esztendőbe,
a tavaszt, a föld virágébredését:
heverészni az első verőfénybe:
hallgatni a méh szelíd zümmögését:
látni a szántóföld nagy négyszögében
a magvetőt, a haladó ekét,
míg a pacsirta a sugaras égben
csicsergi boldog, kedves énekét.

S főképp szeretnék egyszer minden évben
erdőbe szállni május közepében,
mikor a fa már lombba öltözött,
s a gyöngyvirág nyílt a füvek között.
A gyöngyvirág, a fehér gyöngyvirág,
ez az üde, alázatos virág,
amelynek tiszta szűzies havát,
tündérálomba ejtő illatát
boldog mámorban úszva bámulom,
s szemem lehunyva hosszan csókolom.

S ha jő az éj, s én újra visszatérek,
egynéhány szál gyöngyvirágot letépek,
és felviszem a csillagfényes égbe.
Megkeresem a Jézus Anyját véle.
A Jézus anyját, kinek képei
oly búsak lenn és oly szenvedők!
Hadd lássam egyszer mosolyogni őt




Gárdonyi Géza
Szép ma az éj

"Szép ma az éj!" - Szép", - felelte ő.
És elfogyott a szó az ajkamon.
Pedig belől a forró reszkető
gyerekszív zúgott, mint a cimbalom.
Zúgott és zengett. Kábultam belé!
De nyelvem ezt a pár szót nem lelé:
"Szeretlek édes lányka égetőn!"
A hold mosolygott fenn a hegytetőn.

Csak hallgattunk. Az éj is hallgatott.
A holdnak fényes csillag-karavánja
a kék mezőkön némán ballagott.
Ő arra nézett, én meg az arcára.
"Szóljon, - mondá, - melyik a csillaga?"
S én így akartam szólni: "Kis-maga".
De reszkettem: nem volt hozzá erőm.
A hold mosolygott fenn a hegytetőn.

"Megyek már, - szólt, - mert megszid a mama."
"Én nem bánom, ha megver is apám."

"Öt percig még... " - "Mily rövid éjszaka!"
S a kezét akkor félve megfogám.
"Mariska!" - súgtam forrón, elhalón.
Ő hozzám hajolt lágyan, biztatón,
S én átöleltem akkor vakmerőn...
A hold mosolygott fenn a hegytetőn.



Gárdonyi Géza
Ima

Mély tisztelettel nyújtom fel tehozzád,
Fenséges Isten, a kérvényemet:
Csupán egy kunyhót adj nekem, Uram,
Hová a szél is gyalog mehet.

Egy kis patak mellette folyjon el,
S madár daloljon fenn a lombokon,
Az udvaron egy göndör kismalac
S egy tarka tyúk elég lesz, gondolom.

Szobám legyen hűs és télen meleg,
S ingóságom közt egy szép barna lány,
virágszag és pogácsa illata
Lengjen be és ki kunyhóm ablakán.

S a kis pincének öblös rejtekén
Pezsgőt mindig bőven találjak én:
S egy milliót, amely el sose fogy...
Akkor, Uram, megélek valahogy.






Link





Gárdonyi Géza:
A tűz

Szeretem a tüzet nézni. A tűz örök rejtelem és jóleső melegség. Aki a tüzet nézi, annak a lelke megcsöndesül; valami édes félálom szállja meg - édes félálom: nyugodalom.
A tűzben történetek vannak. Mesehangú és mesének illő színes történetek, amiknek se eleje, se vége nincsen, hanem minden rend nélkül egybefolyik egyik a másikkal. Az ember nem tudja, valóban megtörténtek-e, vagy csak álmodja őket.

De ilyenkor mindegy is az. A lángok játszanak a tűzben. A gondolatok játszanak az ember elméjében. Rend nélkül való színes gondolatok - mint ahogy a lángocskák is rend nélkül jelennek meg és tűnnek el. A tűz eleinte rostogva ég, aztán halk mormogással, sziszergéssel, susogással, végül vörösen izzó parázs az egész, kezdetben tündöklő aranykupac, később tündöklő vörösréz. A tűz ilyenkor végtelen mélynek látszik. Az apró lángok föllebbennek a semmiből; táncolnak a parázs fölött; és eltűnnek a semmibe, mintha egy láthatatlan kéz söpörné le őket a parázsról.

A hosszú téli estéken elüldögélek néha a nyitott ajtajú kályha előtt. Nem valami drága kályha, csak afféle cserépalkotmány, amilyen a falusi tanítóknál szokott lenni. De nekem mégis jó és eléggé szép is. Mikor már túl vagyok a dolgaimon, odavonom a karosszékemet a tűz elé. Csak szalmából van ez a karosszék, de nekem jó ez, szép is.
Kívül, a havas faluban csönd van és csönd van idebent is. A téli estnek álommal áthatott csöndessége ez. A kályha száján félig nyílt legyező alakjában áramlik ki a vörös fényesség, s a tűznek meleg lehelete.

A macskám is itt van a lábamnál. Úgy szereti a tüzet, mint én. Összeguborodva fekszik a padlón, a lábaim előtt, s mindig úgy tesz, mintha aludnék. Pedig sohasem alszik. Csak hunyorog. Néha fon. Ez az ő éneke. Mikor így fonva rám néz, nekem énekel. Mikor a tűzbe merengve dorombol, akkor a maga kedvére fon. Egyhangú, de mégis kedves melódia az ő dorombolása, a megelégedésnek, s maga jólérzésének melódiája. A tücsök ciripelése is csak egy hangnak a folytonos ismétlése. A béka sem ümmög több hangot egynél, de az az egy hang a boldogság hangja; - soha nem unalmas és nem fárasztó, mint az emberi hangversenyek.

Így tudom én mindig hallgatni ennek a szelíd kis házi tigrisnek a fonását. Milyen boldog és elégedett tud ez lenni egy kis kályhatűztől. Épp úgy gyönyörködik az aranyló parázsban, mint én, és ilyenkor bizonyára neki is mindenféle gondolatok meg történetek délibábjátéka vonul át az elméjén. Az ő történetei bizonyosan vadásztörténetek. A tavaszra meg a nyárra is gondolhat olykor. A tavaszra, mikor a verőfényben elnyújtózkodva melengeti az ő rozsdaszínű selymes bundácskáját, miközben mind a négy fehér lábát elnyújtja és jóízűeket álmodik. De a virágokat is szereti. A nyáron sokszor láttam, milyen kedvvel lépked a violák meg a rezedák között, és hogyan szaglálja meg-megállva hol az egyiket, hol a másikat, s ilyenkor félig lehunyja a szemeit. Így élvezik a virág illatát a lányok is.
De most nincs virág és nincsen napsugár. A kályha verőfénye az egyedüli, ami emlékeztet a nyárra. Azonban nekünk ez is elég. A boldogság békéje van a szívünkben.

Mi a boldogság?

Mikor a vágyak pihennek. Mikor az ember nem gondol a holnapra, csak bámulja a parazsat félálmos nyugovással, s lelke úgy leng a múltak fölött, mint tó fölött a madár.

Ahogy így a kályha langyos melegáramlatában üldögélve nézem az örökszép parazsat, arra gondolok, hogy miért nincs itt még egy karosszék és miért nem ül abban még egy valaki, akinek a kezére rátehetném szelíden és gyöngéden a kezemet és aki a fejét a vállamra hajtaná.

A csöndnek szárnyatlan óráiban megjelenik néha előttem ez a gondolat és tündérorcával mosolyog reám. De én szomorúan nézem őt vissza.

Mert az egyedülvalóság nem is nézhet másképpen, mint szomorúan. Az egyedülvalóságnak hosszú az árnyéka. Az egyedülvalóságnak árnyéka az a gondolat, hogy nem fogunk soha az életben találkozni azzal, akivel álmainkban mindig találkozunk.

Ez az árnyék engemet se hagy el. De hogy is gondolhassam, hogy van a világon valaki, aki reám vár és ide mellém, ebbe a szegény kis szobába belekívánkozik. Ha volna olyan valaki, az már rám nézett volna és nyújtotta volna nekem a kezét. Azt mondta volna:

- A szobád nem szegény, mert te is benne vagy -; és nem kicsiny, mert én elférek a szívedben is.

A parázsra hamu kezd borulni. Homály homályra száll a szobában. Úgy érzem, mintha én is elmúlóban volnék: így, amint ülök belemulandó árnyék az árnyékba; puszta értéktelen árnyék, amit a tűz véletlen vak okból jelenített meg, s amely épp úgy véletlen vak okból enyészik és múlik bele a sötétségbe.

Link






Gárdonyi Géza
Este

A nap feküdni készült a szőlőhegy mögött:
égő-vörös fátyol-ingébe öltözött.
Május volt. Kéklett az orgonafák lombja.
Sárga cserebogár keringőzött dongva.
És mi a kis padon az eperfa alatt
virágot kötöttünk, holmi pitypangokat.

A nap lassan beledűlt szép selyemágyába:
violaszín szárnyon jött az est nyomába.
Homlokán egy gyémánt ragyogott remegve: -
fényes réz-sarlóját magasra emelte:
s lenn és fenn árnyékot terített árnyékra,
mígnem övé lett a föld minden tájéka.

Vilma a szép esti csillagom merengett.
És szólt: Mondja, mi az? Laknak-e ott lelkek?
Az éjjel erről a csillagról álmodtam...
Ha egyszer meghalunk, megállunk-e ottan?
És látom-e még magát, ha én megyek elébb?

Ezt mondva, vállamra hajtotta fejét.

Harangoztak. Aztán csönd lett a világon.
Álomszellő lengett át minden fűszálon.
Nem hallatszott más, csak a fák susogása:
s egy-egy cserebogár édes-bús dongása.


Link






Gárdonyi Géza:
Az utolsó álom


Az Isten művész-keze évről-évre
virágot sző a mezők szőnyegébe:
s minden fűszálnak szép virága nő.
Az ember: fűszál. A virág: nő.

Oh csak én éltem hosszú bőnyaramban
virágtalanul árva-egymagamban.
Körülöttem boldog madárkák daloltak:
virágok, füvek egymáshoz hajoltak.

S ím ősz jöttével mikor már a nap
nem küld virág-nyitó sugarakat,
mikor már a dér fehérlik a fákon,
megjelenik az én rég várt virágom!

Egy fehér szegfű: egy fehér leány.
És égi szemmel, némán néz reám.
És én is nézem mély szívdobogással,
álmot gyanító szent csodálkozással.

- Nekem nyíltál-e?
Felelj: - Neked:
az Isten megszánt, - melléd ültetett.


Link







Gárdonyi Géza
Harangszó az éjben

Fehér kis kápolna erdő sűrűjében.
Valami remete lakja réges-régen.
Valami kis remete, kit senki se ismer.
Azt se lehet tudni angyal-e vagy ember?
Mikor az erdőre éj homálya száll,
s a benne tévelygő aggódva megáll,
s remegve, habozva kérdi: Jobbra? Balra?
Megszólal a kicsi kápolna harangja.
Embertársam! vészes, sötét úton járó,
sötét úton járó, habozva megálló,
hallgass a titkosan megcsendülő hangra:
a szívedben hangzó angyali harangra!


Link





 
 
0 komment , kategória:  Gárdonyi Géza  
Bölcseség a hullámokon
  2018-02-10 07:29:24, szombat
 
  Gárdonyi Géza
Bölcseség a hullámokon

Egy vén révésznek ócska csónakán
ült hat tudós. És azt beszélgeték,
hogy nincs Isten, s mily bárgyú a nép!

A csónak roppant. Szólt a vén:
- No lám! ... Ha tudnak úszni, hát most ússzanak!
- Jaj Istenem! - kiáltott mind a hat.




Link






Gárdonyi Géza
Gyászoló anyának

Tudom, hiába mutatok az égre,
ön csak a földre néz:
a mélybe,
ahol szívének kincse van elásva.
Tudom, nem hallgat a vígasztalásra.

De ha majd szűnik lelke vihara,
mondja ki e szót térden:
"Mi Atyánk!"
S nézzen az égre. Csillagok raja
ragyog örökös fénnyel mireánk.

S érezni fogja Isten szellemét,
érezni fején atyai kezét.

S hallani fog egy halk hangot az éjben
- Anyám ne búsulj értem!
 
 
0 komment , kategória:  Gárdonyi Géza  
Tél és tavasz
  2018-02-10 07:28:29, szombat
 
  Gárdonyi Géza
Tél és tavasz

Künn hóvihar csatáz;
szél rázza ablakom;
s én a kályha mellett
májusról álmodom.

Gyöngyvirágot szedünk
a Zugliget ölén.
"Uram" - így szólít ő;
"Kisasszony" - mondom én.
Furulyáz a rigó;
méhek hegedülnek;
kék plüs-kalapjára
pillangók repülnek.

Gyöngyvirág, ibolya, -
szédít az illata.
Én mondom: "Irénke".
Ő azt mondja: "Maga".
Szállton száll a nap is.
Aludni menőbe'
aranyfátyolt terít
a lombos erdőre.

A rét sóhajtása
halk esti fuvalom...
Ő mondja: "Kedvesem".
Én mondom: "Angyalom".



Link


 
 
0 komment , kategória:  Gárdonyi Géza  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 14 
2018.01 2018. Február 2018.03
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
262728 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 180 db bejegyzés
e év: 462 db bejegyzés
Összes: 9582 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 69
  • e Hét: 3885
  • e Hónap: 33045
  • e Év: 374923
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.