Belépés
chillik.blog.xfree.hu
"Csak meghallgatnám, sír-e a szegény, Világ árváját sorsa veri még? Van-e még könny a nefelejcs szemén? Szeretnék néha visszajönni még!" Chillik András László
1953.03.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 5 
Tompa Mihály - A karcsai templom.
  2018-02-12 05:47:15, hétfő
 
 
Tompa Mihály - A karcsai templom.

Vándor! Bodrogközön megállj,
A csendes Karcsa partinál:
Hol vándor eszterágok
Lármás seregbe gyülnek,
És hablakó buvárok
Örvény ölébe tünnek.
Hol a sirály habokra csap,
- Gyorsan, miként a gondolat -
Midőn halászni megy:
Ott látsz, álmélkodással, egy
Veres márványból alkotott
Ősrégi templomot.
Falán száz domború alak
Mesés csoportja látható,
Imitt egy haltestű leány,
Amott egy emberarcu ló;
Itt sárkány, pikkelyes csoda,
S általcserélt tagú alak;
Ott ábrák és jegyíratok
Által borítvák a falak.





Hogy a csodás templom miként
Vevé eredetét?
Ki a templom körűl lakik,
Kérdezd meg a regét.
-------------
Nagy kerek tó habja zajgott
Hajdanában e vidéken;
S tündérlányok büszke vára
Állott lenn a mély fenéken.

Kik, midőn az éj leszállott,
A habok szinére keltek,
Hajnalarccal, harmatajkkal
Bűbájos dalt énekeltek:

»Szállj le, szállj le csendes éjfél!
Álom! lengj a föld fiára!
Most miénk a lég biralma,
Most miénk a föld határa.

A szerelmes hold sugári
Hízelegve átkarolnak:
Mig sohajtva, lábainknál,
Ifju szellők udvarolnak.

Merre lengünk, merre szállunk,
Csak mi ébren, minden alszik;
Illatfátyolunk szelétől
Mély, csodás álom foganszik.





Nincs halandó, a virágok
Templomát ki megtalálja;
Nincs ki hallja, amidőn zsong
Méhehangu orgonája.

Im, az éj harangja kondúl...!
Éjharangnak halk szavára,
Nincs ki lássa, mint sietnek
A virágok éjimára.

Büszke rózsa, szép királynő
Lép előre, és nyomában
Szende liljom, a virágok
Szűz papnője, hó-palástban,

S az, mit emlit a halandó,
Szólva harmat-, s fénybogárról,
Szentelt víz, oltári lámpa,
A virágok templomából.

Csak mi tudjuk, csak mi értjük
Hulló csillagok regéjét;
Titkos éj varázs csodáit,
Szellőhárfák lágy zenéjét.

Itt vagy, itt vagy csendes éjfél...!
Álom dőlt a föld fiára;
Most miénk a légi ország,
Most miénk a föld határa!«





S a királynő légi fátylát
Szétterítvén, ráülének;
S négy szögénél fogva, lágyan,
Négy szellőcske szálla vélek.

Majd keletre eljutottak,
A hajnalnak csarnokába,
Aki épen koszorút font,
Rózsafényből, homlokára.

S üdvözölvén a jövőket,
Megcsókolta édes ajkkal;
- Testvérek valának a szép
Tó-királynő és a hajnal. -

És mulattak... végre felkölt
A királynő búcsuzásra;
Mert a naptól gyors parancsot
Vett a hajnal, indulásra.

És jövén, a barna szellem
Őket üldözőbe vette,
Mert szerelmét, rút magával,
A királynő megvetette.

S míg a szellők gondolatként
Szálltak a légben pihegve:
Gyorsabban a barna szellem,
A királynőt fenyegetve.





Most beérte... és a fátyolt
Megragadta már kezével...
Azon percben a királynő
Mentve lőn, s a tóba tünt el.

A rút szellem hasztalan várt.
Tüntek évek, tűne század,
S a királynő nem hagyá el
Többé a mély vízi várat.

Végre, mind ő, mind leányi
Más vidékre költözének,
Hol ne érje el hatalma
A sötétség szellemének.

Esti csarnokát a hajnal
Nyugat vizén adta nékik;
Mely csarnoknak büszke tornyán
Bíbor zászló leng az égig.

S szétonták a vízi várat;
Márványból dőlt falának,
Emlékére vészes éjnek,
Ékes templomot rakának.

És közelgett a királynő,
S melyet a toronyba szána:
Szép, ezüst szavú haranggal
Két tündérke szállt utána;





De a munka megszakadt most...
A vég éjfél perce múla,
S a harang, a féltoronynál
Megkondulván, földre húlla.

És az eltünt tó vizéből
Kis folyócska vált a réten;
Egy tündér maradva benne,
Hogy a templom őre légyen.

S melyet a víz tart temetve:
A harangot verje félre
Minden száz év végeztével,
Tündérlányok emlékére.
-------------
A régi templom,
És csonka tornya máig áll,
A Karcsa csendes
Folyásu sásas partinál.
S ha csendes nyári éjjelen
Az őr tündérke megjelen,
- Fel-felbukván a víz szinére -
A pásztorember rátekint,
S nyugodtan fűbe dől megint,
Megemlékezvén e regére.




 
 
0 komment , kategória:  Tompa Mihály versek  
Tompa Mihály - Sirató.
  2018-02-12 05:45:24, hétfő
 
 
Tompa Mihály - Sirató.

Kőrösnél az ó temető
Sirató nevét honnan vette?
A legvénebb siremlék mondja meg,
Mely századoktól áll felette;
A legvénebb emlékszobor pedig
Az ősrege, s barnult irása
Gyász idők hosszu sóhajtása,
Mely halkan, de fájón emelkedik.
-------------
Tatárfutás volt; csendes tüzhelyét
Elhagyta a föld árva népe,
Rémülten búván erdők, nádasok
Kétesen védő rejtekébe.
Míg a szülő sikoltó magzatit
Karjára és ölébe szedte:
A roskadásig megterhelt fiú
Megélemült apját vezette.
Vagy a pogány gyilkos dühének,
Vagy éhhalálnak martaléki;
Mig földig égtek a gazdag tanyák,
S az alföldnek boldog vidéki.

Közel Kőröshez, rég beomlott
Földvárnak halma látható;
Vizbástya, mely köríti védve,
Posványos, káka-fedte tó.





Holott a hóka szárcsa költ,
S fürészfogával nő a kollokán;
Hol jár a Délibáb tünő vizével,
És a lidérc bolyong muló tüzével,
Az nappal és ez éjszakán.
A zaklatott nép, a futáskor,
Magát a vízi várba vonat,
Holott remény és rettegés közt,
Vala ébren, éjjel s naponta,
S mély hallgatásban a rideg vár
Élő halottak sirja lőn,
A kínos életről jelentést
Csak a szivek gyors dobbanása tőn.
Vagy néha hangzott élesen
Egy ébredő kisded sirása,
S reá, szorongó édesanyja
Elcsillapító suttogása.

Volt a várban egy özvegy asszony,
Három legény fiával egyben;
Mátkája volt már mind a három
Legénynek, járván véle jegyben.
S kettő, szelid vigasztalás közt,
Ölelvén derekát,
Ápolgatá a bús üregben,
Lankadt menyasszonyát.





Szólítá most a harmadik
Mátkáját, halkan, csendesen...
A szózat szájról-szájra ment,
De a leány nem volt jelen.
,Isten kezében életünk!
- Szól a legény most hangosan -
Legyen meg ő szent akaratja,
S mi rólunk elvégezve van;
De én a várat elhagyom,
Veszélybe' van menyasszonyom!'
»Mi kába gondolat...!
Halálba döntenéd magad...?«
,Az Úr nevére esküszöm:
Hogy mátkámmal halok vagy élek!'
»Megállj fiú, az Istenért...!
Gondold meg: egy és ennyi lélek...!
Árúlónkká teend az ut,
És a pogány nyomunkba jut!«,
Menyasszonyom veszélybe' van...!
Szólott az ifju és szemének
Fénnyel sugárzó tűkörén
Elszánás, és hüség ülének.
»Isten kezében életünk...





Testvér! megállj, veled megyünk,
Bár jussunk a halál révére!«
Szólt a legény két jó testvére.

S könyhullatási a kezét
Fejére kulcsoló szülőnek,
Rimánykodási a szegény
Lányoknak mind hiába lőnek.
Bucsúra nyultak a kezek...
A forró ajkak összeforrtak,
A forró könnyek összefolytak;
És a fiúk - eltüntenek.
-----------
Miként a nyári zivatar,
Dörgésiben tovább-tovább vonúl:
Mind távolabb járt a pogány,
Az elpusztított föld határitúl.
S a mátka, szíve kedvesére,
Az agg szülő édes fiára,
A földnek népes rejtekében
Mindegyre és hiába vára.
S midőn a hirrel visszajöttek,
Kik voltanak kiküldve kéműl,
- A pusztulást búsan beszélve meg -
Az éhező s eltikkadott sereg
Kibútt a földvár rejtekébűl;
De háza táját meg nem ösmeré,
Megváltozott a föld alakja;





Nem tudna rajta mit pusztítani
A felgerjedt Isten haragja.
Fehér csordák, nyerítő ménesek
A tágas pusztán nem legeltenek;
De az százszorta kínosabb,
Hogy ömlött annyi honfi vére,
Vagy jutván a pogány kezére,
Rabszíj s inség sanyarta rab.
S a halvány mátkalány,
És a kisirt szemű anyának,
Az esdekelve várt
Fiúk elébe nem futának.
Véres homokban, a várhoz közel,
Merev holtak feküdtenek;
Szegény szülő s özvegy menyasszonyok!
Maradt-e rájok könnyetek?
A mátkahűség, s a testvéri
Elolthatatlan szeretet;
Itt nyujta véres áldozatra
Három virágzó életet.
Mert amidőn a jó testvérek,
S a feltalált szép mátkalány
A mentő vár felé menének:
Rájok tört lesbül a pogány;





S hogy nem vezették a dühös hadat
Az elbútt társak rejtekére:
A gyilkoló fegyvernek élitül
Omlott a hívek drága vére.

És esküjéhez az
Ifjú hiven hala;
Hideg keblén feküdt
Hideg menyasszonya.

Pusztán maradtam, mint a megszedett
Szőlő az ősznek idejére!
Szólt a szülő, s a két leánnyal
Borúlt a hívek tetemére!
Majd sirt ásának a gyászos helyen.
A tiszta hűség vértanúinak,
Hogy akik egymásért vérzettek el,
Egymás porában megnyugodjanak.
És még sokáig a gyászló szüle,
- Karom vezetvén a két bús leány -
Kijárt a kedves sirhalomhoz
A nap nyugalmas alkonyán.
Meg-megsiratván a zöld hant felett,
A három nő, a mátkát s gyermeket.
-------------
Hol a nép elhunyt kedvesit
Nyugodni - később - földbe tette:
Kőrösnél az ó temető
Sirató nevét innen vette.




 
 
0 komment , kategória:  Tompa Mihály versek  
Tompa Mihály - A jávorfáról.
  2018-02-12 05:43:21, hétfő
 
 
Tompa Mihály - A jávorfáról.

Vára fényes csarnokában,
Hatalomban ősz király ül.
S ősz királynak oldalánál:
Három ifju szép leánya;
Vén cser árnyán gyöngyvirágok!
A remény, mint zsönge pázsit,
Mely körülhabozza őket.
Kellemén a két nagyobbik
Büszke, mint a tói hattyú.
S a legifjabb kék szemével:
Bájos, gyöngéd liliomszál.
S mintha csendes alkonyatkor,
Bárány-felleg száll az égen:





Szőke fürtök kondorulnak
Kebelére, homlokára.
Rajta függ az elmerengő
Ősz királynak pillanatja...!

Lelke csendes tó, felette
Szenvedély viharja nem zúg,
Mely hullámot verne rajta.
Víg örömnek fülmiléje,
Partjain nem csattog, és a
Bánat gerlicéje nem búg.
Ifju álmak, szép remények
Fáiról a lomb lehullott;
Sárgán hullt a tó vizébe,
Sárgán uszkál tűkörén most.

- Minden oly szelid, nyugalma! -
Rajta még emlékezetnek
Gyors fecskéje száll suhanva,
S meg-megütvén szárnyhegyével:
A tó lágyan összerendűl.

Ül az ősz, ül elmerengve...
Szőke lánya kellemében
Ifjusága hő szerelmü
Bájos angyalára ösmér.
S ím a csendes alkonyatban
Megcsendűl, ezüst szavával,
A kápolna kis harangja.
Búra hajló ciprus árnyán,
Ott van a hű eltemetve!





S mintha édes lelke szólna,
- Kis harang ezüst szavában -
A merengő ősz királyhoz:
Hűn megért lelke a szót.
-----------
Jött az estve holdvilága.
Mély álomba szenderűltek
Ősz királlyal barna lányok.
És az esti holdvilágnál
Pásztorifju, furulyája
Lágy szavában szólt epedve,
Zöld bereknek félhomályán.
Szőke lányka andalogva
Hallgatott a halk zenére,
S mintha híve ajka szólna
Furulyája lágy szavában:
Hűn megérté lelke a szót.

A kelő nap súgaránál.
Gondban ébredt ősz király föl:
Nyugtalan volt álma éjjel:
Koronáját fenn ragyogló
Gyémántjától fosztva látta.
Könyben kelt a szőke lány föl;
Nyugtalan volt álma éjjel:





Anyja sirját látogatta,
A halottak hajlokában.
Búsan kelt a pásztorifju;
Nyugtalan volt álma éjjel:
Nyája legszebb báránykáját
Két dühös vad tépte össze.

,Zöld halomnak oldalára,
Menjetek ki, kis kosárral,
Menjetek ki, jó leányim!
Epret áhit ősz apátok,
Édes ízü földi epret,
Jószagút és hűvösítőt.
És ki megtér zöld halomról,
Telt kosárral legkorábban:
Az leend én édes lányom!
Azt fogom forrón szeretni,
Koronámat az birandja,
Hét országom arra szálljon.
Zöld halomnak oldalára,
Menjetek ki jó leányim!'
Szólt az ősz, és elmenének
Kis kosárral a leányok,
Szedni édes földi epret,
Jószagút és hűvösítőt,
Zöld halomnak oldalára.




,Teljél, teljél kis kosárka!
- Halkan mond a legnagyobbik -
Koronája ősz apámnak,
Hogy ne szálljon más fejére!'
»»Teljél, teljél kis kosárka!
- A középső szóla szintúgy -
Hét országa ősz apámnak
Hogy ne légyen senki másé!«
»Teljél, teljél kis kosárka!
- A legifjabb igy sohajtott -
Hogy ne légyek ősz apámnak
Jó szivétől eltaszítva!
Teljél, teljél kis kosárka!««
S íme, telve lőn legottan
Szőke lánynak kis kosárja.
Látva ezt a két nagyobbik,
Rút irigység szóla bennök:
,Koronája ősz apámnak,
Hét országa ősz apámnak,
Hát övé lesz, hát övé lesz...?
Nem, nem inkább vére folyjon!'
S a jó testvért elveszítvén
Rosz leányok, nagy kegyetlen:
Vén jávorfa gyökeréhez
Földbe ásták, bétemették.





És megoszták édes eprét,
Összetörték ki kosárját.

Majd a fényes várba térvén,
Ősz királyhoz igy beszéltek:
Oh atyánk! baj ére minket...
Jó testvérünk, jó leányod,
Rengetegbe tévelyedvén,
A dühös vad elragadta,
Mely reátört nagy kegyetlen.
S ősz király, mély bánatában,
Hamvat hinte bús fejére
Veszve, veszve koronája
Legtündöklőbb éke, dísze!
Mert elment a jó leányka
Édes anyját látogatni,
A halottak hajlokába;
S onnan többé vissza nem tér. -

Ujra kelt a hold világa.
Zöld bereknek félhomályán:
Pásztorifjú furulyáját
Ajkihoz merengve nyomta.
Fútta, fútta... s mindhiában.
Megnémult a síp örökre!
Édes hangot mért is adna?





Nincs ki hallja, nincs ki értse!
Alszik a szép kékszemű lány,
Jávorfának árnyokában,
Könyezetlen, siratatlan!
Pásztorifjú, a dühös vad
Báránykádat összetépte!
Zöld halomnak oldalában,
Vén jávorfa törzsökéről,
Harmadik nap éjszakáján,
Ifju hajtás sarjadott fel,
Szőke lánynak temetőjén. -

Zöld halomnak oldalában,
Búsan járt a pásztorifju,
Legelésző nyája mellett.
Majd lemetszé furulyának
Vén jávorfa sarjadását.
És midőn ajkára tette,
Bús keservvel szólt imígyen:
- Fújad, fújad én kedvesem!
Voltam én is király lánya;
De most vagyok jávorfácska,
Jávorfából furulyácska!

S pásztorifju, furulyáját
Felvivé az ősz királyhoz;
Ki midőn ajkára tette,
Bús keservvel szólt imígyen:





- Fújad, fújad én atyám! ah
Voltam én is király lánya;
De most vagyok jávorfácska,
Jávorfából furulyácska!
És midőn a rosz leányok
Ajka érte, szólt imígyen:
- Fújad, fújad én gyilkosom!
Voltam én is király lánya;
De most vagyok jávorfácska,
Jávorfából furulyácska!

S a két gyilkos lány fejére,
Ősz apának átka szállott;
Bujdosásba üzve őket:
Nem hagyá sehol pihenni
Szőke testvér véres árnya,
S szörnyü átka ősz apának.

Búra hajló ciprus árnyán,
Kis harang ezüst szavában,
Két halottnak lelke szólott,
Csendes alkonyatsugárnál
Búba sűlyedt ősz királyhoz.
Aki elment nem sokára,
- Búra hajló ciprus árnyán, -
Kedvesit meglátogatni,
És nem tére vissza többé.




 
 
0 komment , kategória:  Tompa Mihály versek  
Tompa Mihály - Csörsz árka.
  2018-02-12 05:41:33, hétfő
 
 
Tompa Mihály - Csörsz árka.

Borsod s Heves határán,
Jó vándor, aki jársz,
A sík vidéken egy vén
Ároknyomot találsz!

Ez, mint órjás ekétől
Szántott barázda-ut,
Tiszától a Dunának
Nehány mérföldre fut.

Magas partját mi végett,
Mikor s ki hányta fel?
Az eltünt századoknak
Homályiban vesz el;

S ugy áll a zöld mezőben,
Mint nagy királyi sír,
Melynek porlott uráról
Rég megnémult a hír.

De annyi szent igaz, hogy
Sokszázados korú;
- S jó hogy nem szól, beszéde
Mert volna szomorú! -

Sok év duló hatalma
Megküzködött vele;
De földdel még maig sincs
Betöltve kebele.





S ki tudja, még körűle
Hány embernyom kihal!
Mig ví idő s enyészet
Rontó hatalmival.

De - mint a népnek ajkán
Maig forog neve, -
Csörszárkáról, halljuk meg,
Mit mond az agg rege.
-------------
Régen, felette régen,
Sok tenger év előtt,
Elöbb, mint a magyar nép
E szép hazába jött:
A kósza longobárdok
Királya Rád vala,
Pannónián ki úr lőn,
Karjának általa.
A nagy Dunának árja
Fedezte birtokát,
Melynek kövér, meződús
Partján ütött tanyát.

Rád úr kemény vitéz volt,
Termetre óriás,
Esetlen durva bárdját
Három e birta más.
Vad arca, rőt szakállal
Szemig benőve volt;





Többet mondott szemével,
Mint ajkival, ha szólt.
Harc volt egész világa,
S alig hogy megpihent,
Mint a darázs kizúdult
S ismét csatákba ment.
S akit balsorsa ottan
Keze ügyébe vitt:
El nem beszélte otthon
A harc történetit.

Történt egykor, hogy Rád úr
Kemény csatába szállt:
Frigyesnek hítta Csörszöt,
A szép avar királyt;
És ott, hol a Tiszának
Zuhognak habjai,
Vad tűzzel űltenek fel
Csörsz, és avarjai.
És amint összeforrott
A két király hada:
Elsöpré, mint az árvíz,
Ki rája támada.
Az ütközet kemény volt,
De gyorsan vége lőn,
Mert elfutott az ellen,
S elhullt a harcmezőn.





Megadván ellenének
Rád a halálcsapást:
Ivott Csörsszel Hadurnak
Kegyetlen áldomást.
Aztán a harci zsákmány
Osztályra vetették,
Jutott a hadfiaknak,
Bőségiből elég.
De Csörsznek semmi kedve
Osztozni nem vala,
Mert szíve gondolatja
Továbbra szárnyala;
Mert szíve gondolatján
Rád úr leánya élt,
Szép Délibáb, jutalmúl
Frigyes csatáiért.

A puszták vadrózsáján
Merengtek álmai,
Csatás szivét megejték
A lányka bájai;
S megesküvék: alatta
Bár romba dől a föld,
S az ég fejére omlik...
De birni fogja őt!





Rád, tüzhelyére vívén
Harcot leső hadát,
Feléje Csörsz imígyen
Hallatta szózatát:
,Rád, jó szomszéd, frigyes társ,
Ur szép Pannónián!
Megharcolá csatáját
Csörsz érted a csatán;
Kit a halas Tiszának
Uralnak martjai,
És érte élnek, halnak
Kemény avarjai.
Kinek hatalma nagy, - de
Meglásd! - nagyobbra nő...
Harcdíj fejébe' kéri
Szép Délibábot ő!'

S kis szíve Délibábnak
Gyorsan dobog vala,
Oly kínos-édesen fáj
A szónak általa;
S a fájó édes érzet,
Titkos szerelme volt,
Mely olthatatlan lánggal
Szép Csörsz felé hajolt.
De Rádnak, Csörsz beszédén,
Szörnyen főtt a feje;





Még most nem volt tanácsos,
Hogy vétsen ellene;
És bár eszébe' sem volt
Od'adni a leányt;
- Mert készült birtokából
Kitolni Csörsz királyt, -
Gondolkodott... vad arca
Villámokat lövelt,
Mig fortélyos fejével
Végűl imígy felelt:
»Nem bánom Csörsz, leányom
Legyen menyasszonyod!

De birni őt - Hadúrra
Mondom! - csak ugy fogod;
Ha, - jól figyelj! - Tiszádnak
Vizmosta partira,
Melyen jövél, az úton
Vizen viszed haza!
Hatalmat emlegettél,
Láttasd meg jó vitéz!
És Rád, édes leányát
Karodba tenni kész!«

Megértvén Csörsz, imígyen
A nagy határzatot,
Népével tüzhelyére
Sietve távozott.





Hószínü harci mén fútt
Szép Csörsz király alatt,
S ott termett a Tiszánál
Miként a gondolat.
Arcára, gyors utában,
Lágy szellet-ár omolt,
S a szellő Délibábnak
Meleg fohásza volt.
-----------
Partszaggató Tiszánál,
A zöld füzes felett,
Száz meg száz kéz töré fel
A megfeküdt gyepet;
Csörsz népe talpon állott,
Talpon egész hada,
S nagy és kicsiny, ifjú s vén,
Munkában izzada.
Tekintsd a hangyabolyt meg,
Ha felbolygatva lőn;
Ugy hemzsegett az ember
A népesült mezőn.
Égett a munka, éjjel,
Nappal, későn, korán,
Hogy mély árok hasadt a
Dolgos sereg nyomán;





S Tiszától a Dunának
Vett a mezőn futást,
Naponkint mind tovább nyult,
S haladt szemlátomást.
Csörsz mindenütt jelen volt;
Ha dőlt, ha lankadott:
Népének, biztatása
Megint erőt adott.

Szép Délibáb sohajtva
Nézett kelet felé,
Kétség, remény s szerelme
Fogyasztá, élteté!
Egykor, hogy fenn virasztott,
S vérzé a bú nyila,
Álmot küldött a hajnal
Nedűs pilláira.
S előtte álmain szép,
Tündér világ terűlt,
Amelyben száz varázs kép
Támadt, meg elmerűlt.
Hű Csörsz király, s az árok
Tünék fel álmain,
S szerelmes vőlegénye
Őt vitte habjain;
Felébredett... s boldog volt
Az édes álmakon,





És várván várta hívét,
A gyors hullámokon,
De hasztalan remélt, várt,
S epedt a hű leány,
Mert Csörsz királyt lováról
Egy vészes éjszakán,
- Sürgetve nyargalózván
Az árok mentiben -
Az ég tüzes-villáma
Üté le hirtelen.

Ki vérengző csatákban
Párjára nem talált:
Erős isten nyilától
Látá meg a halált.

És a meglankadott nép,
Legott pihenni tért,
Megátkozván az árkot
Sok fáradalmiért.
S szerelmes Délibáb... ah
Mély volt szívbánata...!
Elhalt, miként az alkony
Csendes fuvallata.
-------------
Az ároknak tövénél,
Ároktő most is áll
Borsodban, a Tiszának
Füzlepte partinál.





S a hely, hol véget ére,
Néptől megszállva lőn,
Épülvén Árokszállás
Az áldott sík mezőn.
Sok év letűnt, mióta
Az árok megszakadt.
De a regének ajkán
Csörszárka felmaradt.
-----------
Nézzétek Délibábot...!
Verőfényes napon,
Meg-megjelen remegve
A sík határokon.
Az alföldnek vidékin
Tünő szárnyon lebeg,
Csörsz nyughelyét keresve,
És nem találva meg.
S kesergvén most is, akit
Hajdan könyezve várt:
Elönti könyözönnel
Körűl a láthatárt.
És ujra látja álmát,
Melyet rég álmodott,
Mert megtelik vizárnnyal
Csörsz árka is legott.




 
 
0 komment , kategória:  Tompa Mihály versek  
Tompa Mihály - Süllyedés.
  2018-02-12 05:39:32, hétfő
 
 
Tompa Mihály - Süllyedés.

Szatmárban, melyet a Szamosnak
Gyorsan futó hullámi mosnak,
A part felett közel,
Ki jár a szántóföldeken,
- Hol a fehér kenyér terem -
Mély sűlyedésre lel.
Mikor vevé eredetét?
Régen kihalt tán, aki sejté;
Hiába kérdezed,
Még az emlékezet
Sem válaszol, rég elfelejté.





De róla monda él,
Mit, a serdűlő unokáknak,
Beszédes ajka vén apáknak
Hiven el-elregél;
S tuléli őket a beszéd.
A sűlyedés történetét,
Időnek őszült gyermeke:
Mondd el nekünk, rege!
------------
Egy szűk határu falvacskában
Két ember éle hajdanában;
Egyik gazdag vala,
De felfuvalkodott szivében;





Elűzte a szegényt,
Ha tőle kért Isten nevében.
Sok földje, rétje volt,
De mégis a másét kivánta;
S irigység mardosá,
Ha boldogult felebarátja.
Hitetlen volt, s templomkerűlő.
Galád, s a más kárán örűlő.
Másik szegény vala,
De ékessége volt kegyesség;
Kisérte lépteit
Jámborság és az egyenesség;





Isten félelmiben
Járt a világ s az Úr előtt,
Abban nevelte gyermekit,
Kik tarták tiszteletben őt.
Megtörte szívesen
Kenyerét a bús éhezőnek;
Nem tudta balkeze,
Mit szíve, és mit jobbja tőnek.
A szűk határon birtoka
Nehány barázda volt csupán,
De amely termett gazdagon
Az istenáldás harmatán.





Gazdag s szegény
Szomszédok voltanak;
Itt és amott
Felnőtt legényfiak.
----------
Történt egykor, hogy a szegénynek
Fiára nagy szerencse várt,
Elnyervén boldog élet-társul
A legszebb, a legjobb leányt.
A jegybenjáró mátkapárnak
Üdvet mosolygott homloka,
S hangzott vidám öröm zajától
A jó szegény kis hajloka.





De a gazdag szivét sötéten
Megszállja a gonosz,
És a szegény boldog családnak
Szörnyű nagy bút okoz;
Arany s fortély ugy elvakítá
Az ingatag lelkű anyát:
Hogy a gazdag fiához adná
A hű szegény menyasszonyát.
És míg a gazdag, kárörömtől
Elrészegülten, tombola:
Az elszakasztottak szeméből,
Titkon kinos könyár folya.





Takartak a mezőn javába',
Száz szorgos, napsütötte kéz
Kötött s rakott szemtől nehéz
Kévéket a kereszt-rakásba.
S már bévivé a koszorút,
Melyet kalászokból kötött,
- Szines szalaggal ékesen -
A munkás ünnepélyesen,
Zsoltári háladal között:
Midőn fiával, a szegény,
Keresztiért ment a mezőre;
De csak nehány kuszált marok
Várt künn a jámbor érkezőre.





S hol izzadás között
Szántott, vetett, kötött:
Verejtékének drága bére
Jutott a tolvajok kezére.
Jól tudta, hogy ki volt!
De ajka egy rosz szót se szólt.
»Nem hágy el Istenem« sohajtott,
S szótlan fiával visszahajtott.
-------------
Eljött az őszi forgatás.
És a szegény, nézvén előre,
Két ökröcskével, szántani
Korán kiment a szántóföldre.





De már a gazdag és fia,
- Szomszédja lévén balfelül,
S vonván ekéjét hat tulok, -
Földét elszántá hitlenül.

»Romlást hozál
Szegény fejünkre álnokúl;
Te lész oka,
Ha tán jámbor fiam kimúl;
Te vetted el menyasszonyát,
Kévénk vermednek adta magját,
Földünket szántod mostan el,
Nem félve a nagy ég haragját.





Amint ezt míveled:
Ugy áldjon Istened!«

S az mond negédesen:
»»Ugy áldjon Istenem,
Mint elvevém koldus kepéjét;
S föld nyelje nyomban el,
Ki másénak veté ekéjét;
S ha e föld a tiéd itt,
Bolond szegény:
Ne menjek egy tapodtat
De sűlyedjek el én!«
S amint a szót kimondta:





Megnyilt alatta a föld...
Fiastól, mindenestől,
Legottan elnyelé őt.
És aminő darab helyen
Megfér ekéstől hat tulok:
- Fakadván büzhödt víz alant -
Maradt mély sűlyedés-torok.
S mig a szegény
Mindenhol e csodát beszélte:
Boldog fia
Világát hitvesével élte.
-----------
Az éltes magvetők, mikor
A sűlyedésnél szántogatnak:





Az ostoros fiúk előtt,
- Delelni amidőn kifognak,
Vagy a barázdában pihennek,
Megösztökélvén az ekét -
Miként nagyapjuktól tanulták,
Elmondják a regét.
Nem is gyanítva, hogy szavokban
Oly magvat vetnek el,
Amely az évek barázdáin
Még sokszor ujra kel;
Növelve bűbájos virágot,
Amellyet ápolgatni fognak
Tovább regélő unokák, a
Jövendő századoknak.




 
 
0 komment , kategória:  Tompa Mihály versek  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 5 
2018.01 2018. Február 2018.03
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
262728 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 205 db bejegyzés
e év: 1282 db bejegyzés
Összes: 8482 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 200
  • e Hét: 2045
  • e Hónap: 5135
  • e Év: 286188
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.