Regisztráció  Belépés
chillik.blog.xfree.hu
"Csak meghallgatnám, sír-e a szegény, Világ árváját sorsa veri még? Van-e még könny a nefelejcs szemén? Szeretnék néha visszajönni még!" Chillik András László
1953.03.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 5 
Tompa Mihály - Bedő.
  2018-02-04 06:16:13, vasárnap
 
 
Tompa Mihály - Bedő

»Hosszú az est, kis házikóm
Csendes, mint a szomjú malom;
Én Istenem, bizony megöl
Elébb-utóbb az únalom!«

Kiált nagy álmosan Bedő,
A negyvenéves agglegény;
S hatalmas ásitás után
Nyikorgó ajtaján kimén.





Meddig? hová? előtte is
Még az titok, de csak halad,
Mig egy ház ólmos ablakán
Ő kandisága fennakad.

Benéz... a kandalló körül
Vígan zeng a leány-dana;
Zenét ily furcsa hangszeren
Kedvetlenűl ki hallana?

Bedő a víg fonóba lép...
Körben ül a leány-sereg,
Holott, a fürge ujjakon,
Dal s tréfa közt orsó pereg.





Ha szál szakad: - sokszor nem is -
Elejtik a pajkos kacsók,
S a macska-gonddal elleső
Legény váltság-jutalma: csók!

Bedőnek tetszik a világ...
Jár a fonóba rendesen:
De oh sziréni csábzene!
Torkára forr keservesen.

Mert hogy Kató fortélyosan
Nyakába varrta jó magát,
A fergeteg bérelte ki,
A jó Bedő csendes lakát.





Most durcás, majd szörnyen darál,
A pernek vége hossza nincs;
- Nem-zsémbes asszony, Istenem,
Beh csókolandó házi kincs! -

Bedő hajnalba' már szökik...
Könnyűl, ha a mezőre hajt,
De len- s kender-vetés előtt
Méregbe jő, s szörnyűt sohajt.

Százszor tekint kötél után,
Végét ohajtva untalan;
De attól - tán a len miatt? -
Legyőzhetlen iszonya van.




 
 
0 komment , kategória:  Tompa Mihály versek  
Tompa Mihály - A hír lantja.
  2018-02-04 06:15:10, vasárnap
 
 
Tompa Mihály - A hír lantja.

Vak haragban a győző vitéz,
Oly félelmes, mint az éji vész:
Vérben húny a béke napja el,
Merre villog éles fegyvere;
Hódít s szablyát más nemzetre fen,
Ha már egyet földig levere.
A dús tájak dúltak, feketék,
Minden jel, nyom eltörölteték:
Hogy ott egykor élő nép lakott,
Aki erről szólna, már halott.
Avvagy nyakán rabbilincs zörög...
- Telve vannak a mély börtönök.





S hogy látnák a jövő századok
Nagy hatalmát és a múltakat:
Eltiport nagyságok romjain
Óriási emléket rakat.
Háboritlan áll a szent liget,
A dúló kéz nem illette még;
Jós forrása halk nesszel buzog,
Lombja suttog, bűvös fénye ég.
Szent ligetben a hír lantja függ,
Mely beszél a történtek felett,
Énekében, mely ragad s emel,
Nyer az érdem hosszu életet.
S a zengő lant és a szent liget
Dulva immár, puszta és siket!
-------------




Századokkal vénül a világ
És időnként más-más képet ölt;
Ledőlnek a mult bálványai,
S erény lesz, mi bűn volt azelőtt.
De nép és kor, mely támad s enyész:
Az emlékre hűledezve néz.

S im keletről a vénhedt idő
A világot átrepülni jő;
Szeme rozzant sirgödör; vele
Jön a romlás setét szelleme.





Markában az elrejtett jövő.
S melyben ember ugy kevélykedett:
Halvány árnyék lesz a földi fény,
S mint köd úszik bírája megett.

És amint száll, szó dörg ajakán:
»Mi ez, mibe szárnyam megcsapám?
Szólj te, hír beszédes angyala!
Hagyja tudnom lantodnak dala
A hatalmas féregnek nevét,
Akiért a magas fellegig,
- Hálából vagy zsarnok-kény miatt? -
E kőhalom fenn-emelkedik?«





De nem szólal a hír lantja meg,
Melyet eltört a dúló keze;
Fenn-szédelgő álma megcsalá:
Neve, tette elmult, elvesze.
És az emlék menten szétomol...
S míg tovább repűl a vén idő:
Vihar söpri elmállott porát,
S hült helyén a dudva, gaz kinő.
A vers szövege korábbi fogalmazásában ez volt:





Vak haragban, győző vitéz
Borzadalmas, mint az éji vész;
Vérben húny a béke napja le,
Merre villog gyilkos fegyvere,
Melyet vágya egy világra fent...
Nincs előtte, nincsen semmi szent!

Merre szem lát, dúlva a vidék,
Nemzet és hon eltörölteték;
Kínos átok kél a föld alúl,
Börtön-éjben foglyok ajkirúl:





És hogy élne híre ezrekig:
Mely felér a barna fellegig,
Óriási emlék idomúl
Tört hatalmak omladékibúl.

Még a szent ligetnek árnyinál,
Énekes lant illetetlen áll;
S im, riadva, mint kelő vihar,
Szent ligetbe ront a büszke kar:
Sujt,... zokogva a lant földre hull,
S a ligetre néma éj borúl.
-------------





Századokkal vénül a világ,
Nép enyészik, nép nyomába hág;
S áll az emlék, büszke és magas,
Szédül ormán a felhői sas;

S im kelet felől a vén idő
A világot átröpülni jő;
Rozzant sírgödör sötét szeme,
Jobbján leng a romlás szelleme;





A jövőnek titka homlokán, -
Szállva, mint a gondolat: nyomán
Fény s dicsőség halvány árnyibúl,
Elmulandó pára, köd vonúl.
Ősz szakállán ezredek hava,
Mennydörögve harsan el szava,
Visszanézvén, mert ég s föld között,
Szárny-hegyével kőbe ütközött:
,Szólj halandók hitvány műve te:
Melyet elfú szám lehellete!..
Vagy te, hír beszédes angyala!





Hagyja értnem húrjaid dala
A merész halandónak nevét,
S érdemekkel gazdag életét,
Akiért a barna fellegig
E kevély emlék emelkedik...
Szólj: ki által lőn e kőhalom,
Hála-é, vagy zsarnok hatalom?'

Ámde a hír lantja nem zeneg,
Melyet a szörny karja ronta meg:
Hallgat ő beszédes angyala,
- Csak dicsőek élnek általa!
És ki volt az átkozott vitéz?
Ő nevével vak homályba vész.
-------------





Reng a föld... az emlék széthasadt;
- Átok élt a kőrakás alatt;
S most sohaj- s nyögésben ront elő,
Vádja méltó, vádja terhelő! -
S a kelő szél zúgó szárnyirúl,
Mint silány por, tengerekbe hull;
Hűlt helyén gaz s hitvány dudva nő,
S míg tovább röpűl a vén idő:
Agg regének kósza hanginál
Gyász feledség gyász ölébe száll.




 
 
0 komment , kategória:  Tompa Mihály versek  
Tompa Mihály - Két menyasszony.
  2018-02-04 06:13:06, vasárnap
 
  Tompa Mihály - Két menyasszony.

I.
Gyors ladik repűl a Balaton
Habjain virágvasárnapon;
Parthoz úszik játszi habfodor,
Habfodorra dőlve fűzbokor
Jó barátok, - két halász-legény -
Szívökben még ifju érzemény,
Úgy eveznek a habok felett,
Hogy dalolnak édes éneket:
Lány-kebelben vajjon él-e szív,
Hű halászhoz aki volna hív!?





És midőn a fűzes árnyiról
Édes ének hangja visszaszól:
Meglepetve hallja mindenik,
- A viszhang Tihany fokán lakik -
S oly csodásan hangzik e fölött:
Bús magányban él az árva szív.
Hű halászhoz, aki volna hív!
Hang után a sajka partra köt. -





II.
Piros pünköst délutánja szép,
Csónakon a boldog ifju nép,
Jó barátok, - két halász-legény -
Szívökben szerelmi érzemény,
Úgy eveznek a habok felett,
Hogy dalolnak édes éneket;
Berki viszhang is velök vagyon:
Dallos ajku szép két hajadon;
Szőke egyik s tisztakék-szemű;
Barna másik; - szőke, barna hű.
Mély habon törékeny sajka bár:
Rajta boldog két szerelmi pár.





III.
Fölemészté önmagát a vész. -
A leáldozó nap szánva néz
Széjjel a vert hallgatag mezőn,
Melynek éke eltiporva lőn.
Zúg a tó, zúgása gyászt beszél,
S míg a part torúlt fövényinél
A haboktól tört halász-ladik
Hulladéka partra hányatik,
Sírva szólnak jámbor részvevők:
Oh mi kínos véget értek ők!
Hullám-sírba szállni ah mi gyász!
Csendes álmot, két ifjú halász!





IV.
A koporsón leng a szomorú
Rozmarinból fűzött koszorú;
Sír felé, mely végnyugalmat ad,
Gyászkiséret csendesen halad.
Lány-barátok gyámoló karán
Kedvesét kiséri két leány:
Ah! a barna hangosan zokog,
Tán a hű szív megrepedni fog?
Míg a szőke hó-arcúlatán
Köny sem ömlik a halász után.





Látja a nép, s mondja szüntelen:
Nem siratja őt a hűtelen! -
S földi baj hová pihenni tér,
Végre a nép sírhalomhoz ér.
Most az első sírgöröngy lehull...
S tört fohász kel a nép ajkirúl. -
Ajka reszket... szíve elszorúl...
S barna mátka gyám-karokba hull;
Száraz szemmel néz a szőke lány
A kiszenvedt hű halász után.





Látja a nép s mondja szüntelen,
Hogy nem szánja őt a hűtelen!?
Szép szeméből folyva bánatár,
Sírhoz a jó barna lány kijár;
Könnyel a virágot - úgy hiszi -
Rajta nem sokáig öntözi.
És a szőke oly ritkán megyen,
Akkor is csak titkos éjfelen:
És a nép még mondja szüntelen:
Elfeledte őt a hűtelen!!





V.
Messze tájon, bár körűltekints,
Egy virág, egy fűszálacska nincs.
Zúgva, - mint egy óriási kar -
Hómezőt ölel fel a vihar.
Sírhalmot, mely hóval födve van,
Igy szeretnék látni untalan,
Gyász-fehéren, mint az arc s kebel,
Hant alá kit most temetnek el;
Színtelen legyen, s kopár a hant,
Hogy ne mondjon többet, mint alant,





Mert csak szép hazugság a level,
S a virág, kit fájdalom nevel. -
Bús szemed könyűje, szép leány,
Hull-e még a jó halász után?
Nem!... hisz a szív bármily jó legyen,
Fáj, - de fájva függ az életen.
Kétszer zöldűl már a sírhalom,
S emlékezet lett a fájdalom. -
Mégis él az emlékezet,
Lányka, mely a sírhoz elvezet?





Csendes álmot, két szegény halász!
Szőke, barna lánynak gondja: nász;
Kék köntöst ölt fel mosolygva ez;
Szőke testén hófehér a mez,
S két menyasszony szívesen megyen
Esküvőre a nászünnepen.
S míg a barna láng-szerelme szól
Mátka-léte boldogságiról,
Hant alatt lel néma, halovány
Síri vőlegényt a szőke lány. -







 
 
0 komment , kategória:  Tompa Mihály versek  
Tompa Mihály - A szellő.
  2018-02-04 06:11:36, vasárnap
 
 
Tompa Mihály - A szellő.

- 1830 -
,Merre merre, hűvös esti szél?
Mért sietsz ugy? tán eltévedél?!'

»Vén Karpátok ködlepett fején
Tul visz útam, arra mégyek én!«

,Ne menj! hol a zordon tél nyaral:
Gyenge szellő a viharba hal...!'

»A viharra, bár zúgjon dühvel:
Ki csatába készül, nem ügyel!«

,Te, csatába? Vissza vakmerő!
Bajnok kell a harcra és erő!'

»Csatákon születve nemzeted:
Nem illő, hogy szablyád nem fened!





Ha oda hős kardja, melle kell:
Gyalázat rá, aki vesztegel!
Régi szomszéd! túl az ormokon,
Segítségre vár a hős rokon!«

,Csacska szellő, hagyd a hősködést!
Útad eddig harmat öntözé,
Járd be a rét hímes tájait,
S menj aludni a lombok közé!'

»Átok rajtad, gyáva! én megyek...
Ameddig tart gyenge életem:
Hűtöm a hős izzadt homlokát,
S a zászlókat fennen lengetem!

Vagy kizöldűl ismét a babér,
És hirökkel a föld eltelik...





Vagy, ha a sors mindent veszni hágy
S elhullnak a végső emberig:
Akkor őket a nagy sírhalom
Gyászfűzein híven siratom.

S ha életre hoznom nem lehet,
Amely kérte volt szerelmemet:
A nagy sírra hívom a vihart,
S esküvőre nyujtva néki kart:
Megtanítom, - és az el-kiszáll,
S járván a föld s ég határinál,
Harsogtatja, merre elmegyen:
Szívtelen nép, sorsod ez legyen!«






A vers szövege első megjelenésekor ez volt:

,Merre, merre, hűvös esti szél!
Tán lakodtól messze tévedtél?'

»Vén Kárpátok éktelen fején
Túl visz utam, arra szállok én!«

,Halld: hol a mogorva tél nyaral:
Gyenge szellő fergetegbe hal!'

»Kósza fergetegre tán ügyel,
Aki vércsatába mégyen el?«





,Vércsatába? vissza vakmerő!
Bajnok kell a harcra és erő!'

»Vércsatán születve nemzeted:
Harcerővel álda Istened,
S a csatára férfikar ha kell:
Átok érje, aki vesztegel!
Régi szomszéd, túl az ormokon,
Védelemre vár a hős rokon!«

,Csacska szellő, hadd a hősködést!
Aki úgy sem képes ütni rést
Küzdelemre ércesült soron:
Nyögni menjen holdas alkonyon!'





»Átok égjen gyáva lelkeden!
Gyönge szellő, mégis elmegyen;
A csatára elvisz istenem,
Ott, szabad lész hűsen lengenem
A nemes küzdőknek homlokán,
Szent ügyért kik állnak a csatán.
S vagy borostyánt lengetek megint,
Vagy ha tán a sors haragja int,
És titokban szőtt határzatán
Hon s szabadság elvész a csatán,
És a kard, mely összepeng utól,
Mint halálharang siralma szól:





Melyet ásott a haláltusa
Fölsetétül egy sír ciprusa, -
Tört szabadság! s téged, árva hon!
Ott siratlak minden alkonyon...

S ha meg nem hall a föld engemet:
Bősz vihar kéré szerelmemet, -
A népsírra hívom a vihart,
S esküvőre nyujtva neki kart:
Megtanítom... és ő zúgva száll
A világ minden határinál:
És kiáltja, merre elmegyen:
Szívtelen nép! sorsod ez legyen!«




 
 
0 komment , kategória:  Tompa Mihály versek  
Tompa Mihály - A költő végálma.
  2018-02-04 06:10:21, vasárnap
 
 
Tompa Mihály - A költő végálma.

Keblemben még az érzeménynek
Értelme nem vala,
S hogy átölelt szivem leánya:
Dúsan, mint a tavasz viránya,
Zsendűlt fel általa.

Zendűlt az ének, s zengve szállott
A hír gyors szárnyain;
Keblem varázs-tűz lelkesíté,
Halántékom babér köríté
Szent berkek árnyain.





Szerelem, múló életünknek
Magas költészete!
Ah, ihless még utószor engem,
Éltem hattyúdalát lezengem,
S dal lész enyészete.

A szív kiégett... én letépem
Fürtimről a babért;
Zöldeljen e sír barna fáján,
Virasztva éjfelek homályán
Az árva dalnokért.

Szivem reményit s édes álmát
Akinek szentelém,
Oh lány! ha a sír visszaadna:





Keblemen újra dal fakadna,
S virágos érzemény.

Alszol te... s én alunni mégyek,
Sirod leend honom!
Hisz álom a költőnek élte!
Mit árt, ha csak helyét cserélte?
- Ott újra álmodom!

Te, árva lantom, függj felettem!
Csendes szellő, ha kel,
S hurjaidba kap lágy-susogva:
Az énekest, fel-felzokogva,
Te szenderítsed el!




 
 
0 komment , kategória:  Tompa Mihály versek  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 5 
2018.01 2018. Február 2018.03
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
262728 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 205 db bejegyzés
e év: 1255 db bejegyzés
Összes: 8455 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 349
  • e Hét: 4430
  • e Hónap: 19075
  • e Év: 177951
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.