Regisztráció  Belépés
horvathzsoka.blog.xfree.hu
"Lehet úgy érzed, hogy elvesztél a rengetegben, nem látod a kiutat, de ha az elképzeléseidet követed, nem mondasz le róluk, az mint egy láthatatlan ösvény ... Én Zsóka
1950.10.22
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 10 
Lődi Ferenc
  2018-03-14 10:30:38, szerda
 
  Lődi Ferenc

Kérdések

Ahogy szeretlek, ahogy megszerettél,
az olthatatlan hűség egy veled,
hogy vele élj, vagy jajjal belevesszél.
Ki tudja, előbb melyikünk temet?

Ki éli túl a másiknak szerelmét?
- kirakva multunk mozaik kövét,
bolygatva alvó érzéket és elmét -
szivárványt vonva fölém, vagy föléd?

Hol járnak akkor ők, a fiaim
s lányom, e három belőlünk kivált
világ, világok, legszebb csókjaim?

Bennem még minden érettük kiált,
s lehet, hogy korán kérdezem ma még:
lennél-e újra kezdet s majd a vég?
 
 
0 komment , kategória:  Lődi Ferenc  
Havas Ervin
  2018-03-14 10:27:09, szerda
 
  Havas Ervin

Jelek

Mióta az anyag emberré ébredt,
s az égbe fűzte szép tekintetét,
ámuljuk, féljük, őrizzük a létnek
kavargó, forró, millió jelét.

Villámmá cikkan az elektromosság,
világában a füvek fénylenek.
A föld arcát ezüstharmattal mossák
örökké-égő, vándor fényjelek.

Virág a rétre illatát teríti,
szisszen a lúd, mohát táplál a kéreg,
márványba, fémbe, kőbe merevíti
kézjeleit a húnyó emberélet.

Jelektől gazdag, áradó az ember,
de néhány napja bennem nem ragyog
villám se, hold se, kiváncsi szememmel
nem lesem meg a hajnalcsillagot,

nem jut hozzám a város lüktetése,
szállni sem vágyom kóbor fellegen,
hajszálrugóként rezdül szívverése:
jeleit küldi már a gyermekem.

Piciny jelek a Kedves szíve-alján,
nem hallja fül, csak megremeg a kéz...
Nem alszik még szuszogva anyja karján,
de húnyt szemem mögül már visszanéz.

Mosolyok bimbóznak tekintetében,
testében érnek megváltó jelek,
a mozdulat, miben már én is élek,
- akkor is tovább, ha már nem leszek.
 
 
0 komment , kategória:  Havas Ervin  
Sütő Kálmán
  2018-03-14 10:25:15, szerda
 
  Sütő Kálmán

Hozzád beszélek

,,A mindenséggel mérd magad!"
József Attila

Magadon mérd le a Mindenséget:
mércéd eszme, vágy, gond, égő élet
és józanság, s remény, mely
incselkedve feléd
szórja minden percének
kitárulkozó legszebb édenét.
Hát élvezd: itt minden percre van mérce -
a butaság romhalmaza,
jó, rossz, illem, bujaság s építése

kedvnek, derűnek, kínnak, jajnak,
bosszú-, bocsánat- s diadalnak,
szerelemnek, mely oly sokat ígér,
életnek, melyet eldobsz semmiért,
dicsőségnek, mely elenyészhet,
ha elröppen a dics-hozsanna,
jaj - nincs tovább, és utána
hétköznapivá lesz életed...

S te nem érted,
mit adott végzeted?
Az élv sem örök, itt minden véges,
ami lángol, ami mosolyos, ami édes;
csak a perc él, amely percre éltet,
mely munkádnak legszentebb része -
minden elszáll, hullva, enyészve
kazánjában a petyhüdt elhullásnak:
feledésre...

S te mindenben örököt akarsz itt,
harcolsz, küzdesz, hogy örökkétig
élvezd, amit a perc percig adott...
Hiú ábránd, hiába tagadod...
- Lám, csak a percnek éltet égő lángja,
már a másiknak rügyfakadása
új tettekre űzi életed,
és rak a percekből - évezredeket...






 
 
0 komment , kategória:  Sütő Kálmán  
Balogh József
  2018-03-14 10:20:31, szerda
 
  Balogh József

Lehetőséglánc

Betakarózni
meleg szóval,

alvást mímelni
altatókkal,

csillagot adni
sötétségnek,

havat hullani
szürke télnek,

ütlegek után
talpra állni,

buszmegállókkal
együtt várni,

lopni a napfényt
észrevétlen,

járni az utat
ellenszélben,

fürdetni csöndet
madárdalban,

kiáltani, de
nagyon halkan,

békénket soha
megtagadni,

hitet hitetve
élni, halni.
 
 
0 komment , kategória:  Balogh József  
Kótzián Katalin
  2018-03-14 10:17:20, szerda
 
  Kótzián Katalin

Szerelmes szonettkoszorú

I.
Csak álmodás, csak sejtetés
érződik át a levegőn,
fehér ködök közt, lebegőn.
Jólesik most a nevetés.

Fázósan hajlanak a fák,
de pattanó rügyekben él
ígéretük: a friss levél
s az egyre új virágos ág.


Flig kinyílott szájad így
sötétben nedvesen ragyog.
Szívedben bújnak vágyaid,

csak hangok még az új dalok.
Tavasz bontja már szárnyait,
csak ébredez, még nem lobog.

Ii.

Csak ébredez, még nem lobog
tükrös szemed kékjén a láng,
jánosbogár meg ispiláng
játszik szemedben, mosolyog.

Dícsér és zeng litániát
a szél, a száj, szó, a szív,
madárka, röppenő, szelíd,
s a rád kíváncsi hóvirág.

Jókedvű zsenge, friss füvek,
párnás felhők a híd felett.
Dicséretüktől némulok.

Mulandó bogárzümmögés
dícséretük, jaj, mind kevés,
s fakók a rólad írt sorok.


III.
míg szádra ékszert csókolok,
míg ital nélkül részegen,
számon csókod lesz ékszerem.

Hídon és mégis víz alatt
bukdácsolunk, mint kis halak,
s ha egy-egy csókunk véget ért,
felbukkanunk lélegzetért.

Csókod parányi gyengeség,
a számon mégis oly erős,
hogy hónapokig rajta ég,

és mint valóság ott időz.
S ha jő reggel az ébredés,
betölt tündér emlékezés.

IV.
Betölt tündér emlékezés,
a tegnap született virág.
Felhőkig lopja jó szagát,
többé nem hazug sejtetés.

Köszöntlek, zölderes bokor
mézédes, napsütött szaga,
szívem bokrán nőtt orgona,
szoknyád lehellet-tüllfodor.

Szerelmed, mint e lenge tüll
szívemre sose nehezül,
új vágyad mindig új öröm.

Zölderes bokron lángfodor,
ha nem vagy itt is, átkarol,
lázával édesen gyötör.

V.
Lázával édesen gyötrő
mohó vágyad csontomig ér,
remegek és a szenvedély
eléget, bágyasztó gyönyör.

Elborít zúgó áradat,
hullámhegyek, önkívület,
fullaszt a sóvár őrület,
ha csak érinted vállamat.

Érintésedtől összecsap
forró fejünk felett a hab,
már alig érzem testemet.

Vacogva forró délután,
kapkodok levegő után,
földön és mégis föld felett.

VI.
Földön és mégis föld felett,
már mindent áthevít a láz.
Virágát hullató akác
vonatablaknak integet.

A nyár kezdődik, hirdeti
kukac, cseresznye, zöld dió,
alig nyíló, s már hervadó
vérpiros rózsák ezrei.

Könnyű szerelmed már nehéz,
hogy görnyedezve vonszolom.
Túl sok szerelmed is kevés,

jól véle sosem lakhatom.
A csók enyhít és mar sebet,
mit fénylő szájad rálehelt.

VII.
Mit fénylő szájad rálehelt,
a csók aléltan megpihen,
így alszunk és a szerelem
is elbágyad egy keveset.

Karom zsibbad, szememre ül
a lomha zsongító homály,
szobám forog, aztán megáll,
minden álommá csendesül.

Érzelmek, ízek és szagok,
lormája most nem kavarog.
Béke takar be, halk öröm.

A szenvedély is szendereg,
aluszik, nem tép új sebet
a csókkal kezdődő gyönyör.

VIII.
A csókkal kezdődő gyönyör
két év után jó megszokás.
Parázsból újult lobogás,
ha újra gyújtják, tündököl.

De ha a szunnyadó tüzet
mindig civódás mossa szét,
tócsa lepi a tűz helyét,
s helyébe bánat sistereg.

Hogyan titkoljam el a rést?
Málló ágyon a repedést
növeli újabb indulat.

A jó akarat egyre fogy,
valami csitít, talán hogy
távoli kezed simogat.

IX.
Távoli kezed simogat,
boríts be, drága pillanat,
- a pillanat, mely itt marad, -
te öröklét az ég alatt.

Jegenyefa, te cipruság,
aranyban fürdő dáliák,
ostoba, kedves mániák,
messziről szóló áriák.

Narkótikum, te pillanat,
szivárványkagyló, hallgatag
halál, gyönyör és ifjúság.

Simogatásod itt maradt,
a víz tükrében elakadt.
Hajóról nézem a Dunát.

X.
Hajóról nézem a Dunát,
felettem nagy, félelmetes
repülőgép aknát keres,
lármásan vonszolja magát.

E létezés szűk peremén,
csattan a gyávák ostora,
aki most nem fél, ostoba,
s az okos tudja: nincs remény.

A csordává lett emberek
szerencsét nem érdemelnek.
A bokrok árnya rőt harag.


A híd felrobbant, haldokol,
a város véle fuldokol,
holdat dobál a lenge hab.

XI.
Holdat dobál a lenge hab,
eszembe jut a Genfi-tó,
szélén napfénybe játszi hó -
attyúk és vizimadarak.

Táplálja mézédes nedű
a friss gyümölcs érett húsát,
magját a méz nem járja át,
ezért kemény és keserű.

Az emlék épp ilyen csaló,
ha édes: ellepi darázs.
Homályból nézve szép varázs

a jelen, bármilyen fakó.
Emlékkel foltozom a mát.
Vágyam még húsodért kiált.

XII.
Vágyam még húsodért kiált
eleven test, jó ölelés,
hiába hoz mindig halált
a termő beteljesülés.

Ösztönruhában vadállat
a békés humanista is.
S tán mentsége a szamárnak:
hogy ölel és pusztul maga is?

S ha jön az üldöző halál,
szívünk szorul és görcse vad,
a vér gőze az égre száll,

s a földbe jut a hullaszag,
kukac sereg ujjongva vár.
Fázom, ruhám is vastagabb.

XIII.
Fázom, ruhám is vastagabb,
kábítószer nem melegít.
A félelem leveleit

fujja felém a virradat.
Karok, kezek, kaján csalók,
nem melegít, csak ha pokol
 
 
0 komment , kategória:  Kótzián Katalin  
Elekes Ferenc
  2018-03-14 10:00:49, szerda
 
  Elekes Ferenc

Ha költő, kilép a versből

Darabokra szedné szívét,
s széthajigálná
szavaival.
Kívül-belül
borzolja a lét,
mint állat-ösztönt a nyers bőr.
Ír, mert hiszi, hogy élnek a betűk,
de egyszer,
ha költő: kilép a versből...
Az egyik kardot fogott,
pedig tollának csillogása
szebb volt.
A másik robbanó plakátot rajzolt,
verekedett, vagy szónokolt,
mert tudta,
van úgy, hogy olvasni sincs idő.
Ha költő, kilép a versből.

Onnan már vissza
nem vezet az út.

Ki kardot fogott, leszúrták.
Ki öklét rázta, magát ölte meg,
sem plakát, sem ütés, sem a szép szó
nem volt elég.

Ha költő, kilép a versből,
ha költő,
ebbe belehal.
 
 
0 komment , kategória:  Elekes Ferenc  
Képes Géza
  2018-03-14 09:59:07, szerda
 
  Képes Géza

Tied a világ

Itt
minden
neked
vall
szó nélkül
vagy
szavakkal:
föld
tenger
ember
s ég -
szél
ha dülöngőzve
leng
el
musttól
részegen.

Földön
és
egen
minden
nesz
minden
zaj
évszakok
íze -
illat
zsibaj
s a
csend
tenger-
mélybe
süppedt
harangja -
halk
zizegő
hangja
a
fénynek -
szóval:
minden
ami él
minden
ami hal
vall:
a színvak
éj
s a
hajnali
ég-föld
ha megébred
s a
szín
váratlanul
ront
rád
mint
egy
merénylet...

Vallanak a társak is
még
ha
cserben hagytak is:
világodból
kiléptek
de
nem hagytak
el
végleg:
poharadon
ittmaradt
ajaknyom
ujjlenyomat -

Felejteni
annyi
mint
emlékezni:
név szerint
év szerint
mindenre
mindenkire
aki
hunyt szemmel
búcsút int
s az emlékezés
a nemlétezés
mélységes
mélyére
lassan
lering.

Ó,
a mű
nem szavak már:
a kő
mit megfaragtál
nem kő -
élő
alak
már:
hatalmasabb
magadnál.

Így éltél - hát így éltél.
Megadtad mit igértél.
Lázadás szülte lázadban
hűségben
és
alázatban
fel
az
emberig
értél.


 
 
0 komment , kategória:  Képes Géza  
Juhász Gyula
  2018-03-14 09:57:53, szerda
 
  Juhász Gyula

Jegenye lelkem

A sors megrázta lelkemet,
Mint a vihar a jegenyét
És lelkem mindig énekelt
S csókolta a vihar egét.

Letörték legszebb ágamat,
Hajtottam újat s csöndesen
Megülték, mint a madarak,
A vágy, a jóság s szerelem.

S ha őket is elűzte mind
A végzet, mégis megmaradt
Egy álom, fájó és szelid,
Mint csíra tiszta hó alatt:

Hogy nem hiába nyílt az ág,
Madár hiába nem dalolt,
Hogy mindig lesz nekünk hazánk,
Ó jegenyék, ó csillagok!

 
 
0 komment , kategória:  Juhász Gyula  
Őri István
  2018-03-14 09:56:44, szerda
 
  Őri István

Dal az életről

Néha nehéz,
néha könnyebb,
néha mosoly,
néha könnyek,
néha megbocsátás,
néha ítélet,
néha csüggedés,
néha remények.
Az Élet az,
mely nyomomba' jár
ha megállok,
ő is megáll

s vár,
hogy induljak már,
mert nincs idő
ott van mögöttem
a következő,
kit lökdösni,
rúgni kell

és bíztatni,
ha menni nem akar:
"Igyekezz!
Végezd életed hamar!"

Néha ilyen,
néha olyan,
a fő, hogy
ne vedd komolyan
ne hallgass rá,
mondjon, 'mit akar,
hisz nemsoká'
minden jó lesz
a közömbös
-kedves föld
betakar.
 
 
0 komment , kategória:  Őri István  
Csoóri Sándor
  2018-03-14 09:55:40, szerda
 
  Csoóri Sándor

Ha ennyi volt az élet

Megmelegszem kicsit ebben a versben,
ha már a szemetekben is tél van, hófúvás
és a fölburogatott asztalokon is jégcsap.
Jöttök-mentek, siettek, a forgóajtók
szűk rekeszében ott esetlenkedik
közöttetek a halál, de ti már őt se
veszitek észre, mint akik eladták
szembogarukat valamelyik balkáni piacon.

Volt idő, amikor még fázni is tudtunk
együtt. Mind a húsz körmünk
kint éjszakázott a hortobágyi hóban.
Forgott a felvevőgép, sötét berlinerkendők
bojtjai lobogtak a tanyák közt zúzmarásan
s háttal az éjszakának, zúzos tarkónkkal
tudtuk: mögöttünk ott a végtelenség.

Volt-nincs világ. A szívek azóta reumásak.
A bőr alatt mélyen sérült szavak és sérült
forradalmak hevernek temetetlenül -
S márcsak a kutyák zabálhatják föl őket.

Ha ennyi volt az élet, jó, hát belenyugszom.
De ha több? Ha még ezer ablak-villámlás
fényébe kellett volna odaállnunk
egy országért, magunkért és mi fakéreg-arccal
csak úgy arrébb kullogtunk? Ki ráz meg minket
ezért? S kicsoda szakítja szét mellünkön
a színváltó, bécsi inget? Ülök, didergek,
próbálok átmelegedni a versben. Hiába. Sok kicsi űrt
hordok magamban, mintha várakozó sebek volnának
bennem. Várakozó és gyógyíthatatlan sebek.


 
 
0 komment , kategória:  Csoóri Sándor  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 10 
2018.02 2018. Március 2018.04
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
262728293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 10 db bejegyzés
e hónap: 314 db bejegyzés
e év: 1697 db bejegyzés
Összes: 8265 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 960
  • e Hét: 9701
  • e Hónap: 36973
  • e Év: 415814
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.