Regisztráció  Belépés
lenke1964.blog.xfree.hu
Három szóban el tudom mondani, mit tanultam az életről: mindig megy tovább. "A világ minden szépségéért sem akarnám elcserélni az egyéniségemet, még a... Varga Lenke
1964.08.18
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 4 
Kértem Istent...
  2018-03-14 21:14:23, szerda
 
  Kértem Istent...

Kértem Istent, vegye el a gőgömet, és Isten azt felelte: Nem.
Azt mondta, nem az Ő dolga, hogy elvegye: az én dolgom, hogy feladjam.

Kértem Istent, tegye egészségessé béna gyermekemet, és Isten azt felelte: Nem.
Azt mondta: A lelke egészséges, a többi ideiglenes.

Kértem Istent, adjon nekem türelmet, és Isten azt felelte: Nem.
Azt mondta: A türelem a szenvedés mellékterméke: nem adható, csak kiérdemelhető.

Kértem Istent, adjon nekem boldogságot, és Isten azt felelte: Nem.
Azt mondta: Ő áldást adhat, a boldogság rajtam áll.

Kértem Istent, vegye el tőlem a fájdalmat, és Isten azt felelte: Nem.
Azt mondta: A szenvedés eltávolít a földi dolgoktól, és közelebb hoz hozzám.

Kértem Istent, növelje nagyra lelkemet, és Isten azt felelte: Nem.
Azt mondta: növekednem egyedül kell, ő majd megnyes néha, hogy gyümölcsözőbb legyek.

Kértem Istent, segítsen, hogy szeressem az embereket, ahogyan Ő szeret engem.
És Isten azt mondta: No végre egy jó gondolat.

Szepes Mária
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Fenséges, dicső neved ismerem
  2018-03-14 15:16:32, szerda
 
  Fenséges, dicső neved ismerem.
Művedben látlak, szemtől szembe nem.
Bölcseket pusztítottak titkaid.
Ember Téged ismerni képtelen.
Míg kereslek gondolatim között,
Meglellek, látlak, hol dobog szívem.
Trónod mellől lelket adtál nekem,
Hogy lakhelye e bűnös test legyen.
Én, nem látó, kit látsz, Fenségedet,
A látó Láthatatlant érthetem? (Isaac ibn'Giat)
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Nem kell tökéletesnek lennie
  2018-03-14 15:15:26, szerda
 
  A gyereknevelés és tanítás során az a legfontosabb, hogy egy gyerek mindig tudja, akkor is szeretik őt, ha nem tökéletes, és hogy ezen képes javítani. Ez olyan bizalom a felnőtt részéről, amit minden korú gyerek megérez. Hogy hisznek benne. Tévedhet és hibázhat. Nem kell tökéletesnek lennie. A világ sem az."

Tari Annamária
 
 
0 komment , kategória:  1 Elmélkedés  
Jókay Moór: A Bárdy család/részlet/
  2018-03-14 15:11:37, szerda
 
 
Jókay Moór: A Bárdy család/részlet/*

Éjfél után járt az idő.

A Bárdy-kastély lakói mélyen aludtak, a rács ajtaja zárva, az ablakok sötétek, midőn egyszerre pokolbeli ordítás riasztja fel álmaikból a szunnyadókat.

- Mi lárma ez? - kiált ágyából felszökve József, s az ablakhoz rohan.

Künn néhány égő fáklya fényénél rémséges néptömeg hullámzását látni, kik kaszákat és fejszéket forgatnak a levegőben, fenyegető ordítással.

- Az oláhok! - ordítja remegve egy berohanó lovász, ki a rémítő zajra ijedten futott fel ura szobájába.

- Az oláhok! - ordítja egy másik, ki amazt sarkában követi. Mindkettő fehér, miként a fal.

- Be kell zárni az ajtókat- szól teljes lélekjelenléttel a férfi -, a főajtót torlaszoljátok el az ebédlő asztalaival. Híjátok elő Barnabást és az öreget, az asszonyok vonuljanak az épület hátulsó szobáiba. Nem kell zavarba jőni. Ti mindnyájan gyűljetek a rondellás szobába, honnan az egész épület megvédhető.

S ezzel ágya fölül két jó fegyverét leakasztva, sietett bátyja, Tamás szobájába.

Már akkor az fel volt öltözködve. Csodálatos, hogy éppen a legpompásabb magyar ruháját vevé fel magára s oldalára nehéz kirakott görbe kardját köté fel, különben igen nyugodtan járt fel s alá. Az ő szobájából dőlt ki az udvarra a kérdéses rondella.

- Hallod e zajt? - kérdé belépő öccse, kinek arca lángolt. Tamás vállat vonított rá.

- Előre tudtam ezt - felelé, és hidegvérrel járt végig termében.

- S nem készülsz védelemre?

- Minek az? Le fognak bennünket ölni. Készen voltam és most is készen vagyok. Ennek meg kell történnie.

- De nem fog megtörténni, ha bátran viseljük magunkat. Nyolcan vagyunk itt férfiak, a ház falai erősek, az ostromlók fegyvertelenek, és a hely sem védi őket. Itt napokig tarthatjuk magunkat ellenök, míg Kolozsvárról segély érkezhetik.

- El fogunk veszni - felelé hidegen Tamás, és egy vonás nem mozdult meg arcán.

- Tehát fogom én védni a házat egyedül ellenök, nekem nőm, gyermekeim vannak, nekem öreg anyám, nekem nőtestvérem van itt. Én védeni fogom őket, ha egyedül maradok is.

E pillanatban jött Barnabás és Simon s velök a gyászruhás özvegy testvér.

Barnabás egy roppant húszfontos vasbuzogányt hozott jobb kezében, fogait csikorgatva, szikrázó szemekkel jött, látszott rajta, hogy egymaga képes volna nekimenni az egész tömegnek.

Utána jött az özvegy, egy kezében két vontcsövű pisztolyt hozva.

Legutól jött az öreg Simon, sírt, reszketett és könyörgött, hogy valami erőszakosságot ne tegyenek.

- Bátran viseljétek magatokat - szólt az özvegy száraz hangon. - Ingyen nem kell adni az életet.

- Jertek ki velem, verjük el őket a pokolba - harsogá a herkulesi ember, forgatva kezében a nehéz buzogányt, mint egy nádszálat.

- Nem kell hirtelenkedni - szólt közbe József -, álljunk ide a rondellába, innen minden közeledőt lelövöldözhetünk, s azután, ha arra kerül a dolog, a lépcsőkön megvíhatunk velök egyenként.

- Én tölteni fogom a fegyvereiteket - biztatá őket az özvegy.

- Az istenért - rikácsolt közbe Simon - mit akartok tenni?! Ha egyet megöltök, ők mindnyájunkat felkoncolnak. Ne tegyétek azt. Szóljatok hozzájok békítőleg, ígérjetek nekik bort, vezessétek le a pincébe. Adjatok nekik pénzt, engeszteljétek ki. Öcsém, Tamás! Szólj te nekik! - lihegé az öreg, Tamáshoz fordulva, ki megindulás nélkül járkált a szobában fel s alá.

- Hiába az engesztelés, hiába a védelem, vesztünk bizonyos - felelé az hidegen.

- Nincs időnk késni - szólt József türelmetlenül -, szedd le a fegyvereket a falról, Barnabás, adj minden cselédnek egyet, ők álljanak a ház hátulsó ablakaira, itt elég leszünk mi ketten. Húgom, állj az ablak közé, hogy valami kő ne találjon. Ha töltesz, a golyókat nagyon le ne verd, hogy biztos lehessen céloznunk.

- Nem, nem hagylak benneteket lőni - rikácsolá az ősz, elrángatva Józsefet az ablaktól -, nem szabad lőnötök! maradatok veszteg.

- Eredj öreg, a mennydörgőbe! Szenteltvízzel akarsz tán bennünket védelmezni kőzápor ellen?

E szavakra több kő repült be nagy zajjal az ablakon, törve a szekrényeket, miket ért.

- Csak addig várjatok - rebegé Simon -, míg én beszélek velök, bizonyosan megengesztelem őket, ismerem, tudok a nyelvökön beszélni. Hiszen mind jó emberek, mind ismerőseim, odamegyek hozzájok.

- Rossz gondolat. Ha könyörögsz nekik, megölnek, ha bátorságot mutatsz, megjuhászodnak; maradj itt és fogj fegyvert.

Az öreg e szavakat már nem hallá, lerohant a lépcsőn, egy hátulsó ajtón kibocsáttatá magát az udvarra, mely még akkor nem volt elfoglalva, s elkezde oláhul beszélni siralmas zokhangon az ostromló tömeghez.

Azok egy kőoszlopát a vasgádor kapujának iparkodtak nagy hámori pöröllyökkel lerombolni, egy közülök beugrott a már tört résen, Simon ahhoz fordult. Megismeré.

- Fiam, Lupuj, mit akartok itten? Bántottunk mi titeket valaha? Emlékszel-e rá, mennyi jót tettem veled, feleségedet kigyógyíttattam a nagy betegségből, tégedet a katonaságból kiváltottalak; mikor marhád eldöglött, helyette nem adtam-e neked két szép tinót? Nem ismersz-e engem, fiam, Lupuj?

- Nem vagyok én most ,,fiam, Lupuj", hanem kuruc! - kiálta az oláh; s a kezében volt nehéz kalapáccsal fejére csapott a könyörgő öregnek.

Irtózatos sikoltással rogyott az össze és meghalt.

E percben ledőlt a kapubálvány, a vaskapu kifordult sarkából, s az ostromló tömeg beomlott a résen, rárohanva a legyilkolt tetemére, s fejszével elvágva annak ősz véres fejét.

Fenn a rondellában mindezt látták.

Mint egy veszett vad, vérben forgó szemekkel rohant ki e látványra a szobából Barnabás, míg József óvatosan a falhoz vonva magát, amint rokona ősz fejét egy karóra szúrva fölemelték, azon embert, ki e karót kezébe fogta, lelövé, egy másik kapta föl, azt is lelőtte. Lőtt, lelőtte egymás után, amelyik a főt felemelte, míg végre nem mertek hozzányúlni többé.

A gyászos nő töltötte a kilőtt fegyvereket. Tamás nyugalommal ült meg egy karszékben.

Barnabás ezalatt felrohant a padlásra. Ott több nehéz darabok hevertek néhány szétszedett vaskályhákból, azokat odahordta egy padlásablakhoz, mely éppen a ház kapuja felett volt.

Azután kidugta nagy, lángoló arcát az ablakon, letekintve a tomboló tömegre, s várta, míg nagy csoportban az ajtó körül gyülekeztek, s elkezdték azt befelé nyomni, feszegetni.

Ekkor felemelt egy mázsányi darabot a vaskályhából, s két kézzel feje fölé kapva, lezúdítá azt az ostromlók fejére.

Siket ordítás hallatszott fel erre; a kaput ostromlók szétugrottak, négyen vagy öten halva maradtak ott, halálra sújtva a levetett vasdarabtól.

Perc múlva újra még dühösebben rohanták meg az ajtót, s a ház ablakait és a padlástetőt egyszerre kőzápor borította el. A kapu döngött a vassúlyok ütéseitől.

Barnabás, dacára a repülő köveknek, kiült a padlásablakba, s onnan szórta alá vad erővel a súlyos öntött vasdarabokat, két-három embert ölve meg minden hajítással.

A rondellából ezalatt folyvást egymásra következtek a lövések. Egy sem esett hiába. Az ostromlók igen sokat vesztettek, s már-már csüggedni kezdének az ajtó sikertelen döngetése után, midőn egy lovász sápadtan nyargalt fel a pusztító Barnabáshoz, akadozó nyelvvel jelentve, hogy a kastély túlsó oldalát lábtókon kezdik megmászni az oláhok, s a cselédek nem bírják őket visszatartani.

Dühödten rohant el Barnabás.

A hátulsó teremben egy csatlós halálosan összehajigálva feküdt már, s lehete hallani az ablakhoz közeledő ostromlók kiáltozását, kik oda hágcsót támasztottak s most másztak felfelé.

Barnabás odaugrott. Látta, hogy a túlsó terem ablakához egy másik lábtó van állítva, melyen át már az oláhok az ablakon kezdenek beugrálni, leküzdve a csekély ellentállást, míg a másik lábtón közeledő főket lehetett kivenni.

- Ide, nyomorúak! - ordítá dühösen, s megragadva két kézzel a lábtót, egyet csavarintott rajta s megrázta azt, hogy az emberek mind lehullottak róla, s azután két végénél fogva emberfeletti erővel felemelé azt, mint egy vaserejű gőzgép, s a levegőben megcsóválva rettenetes csapással ejté rá a másik lábtóra.

Középen kettétörött az az iszonyú csapásra, felső része a rákapaszkodókkal együtt hanyatt esett alá, egy közülök az ablakpárkányon félkézen függve maradt, míg hallatlan erőködések után inaszakadtan zuhant le, s odalenn összetörte magát.

Barnabás ajkai tajtékot túrtak, szemei véres karikákban foroptak, arca kék volt. Így rohant be a szomszéd szobába.

Egy ostromló odabenn rekedt, ki legelsőnek hágott fel a lábtón. Ezt ott találta.

Az ember elsápadt, kiejté kezéből fejszéjét, amint Barnabást meglátta. A rémület megmerevíté, oly iszonyú volt ez ember tekintete.

Őrült haraggal rohant ez ellenére puszta kézzel, s megkapva annak mentségül kinyújtott egyik karját, annál fogva magához rántá ellenállhatlan erővel, s azzal kivágta azt a magas ablakon, hogy az ember messze elrepült, bukfenceket hányva a levegőben.

- Ide még, ahányan vagytok! - ordítá a vasgyúró. Szája egy kőütéstől vérzett, úgy nézett ki, mintha vért ivott volna. - Ide valamennyien, ide jőjön, aki szörnyű halált akar halni!!!

E percben rémes kiáltás hallatszott a ház belsejében.

Az oláhok felfedezték a hátulsó kerti ajtócskát, melyet Simon maga után gondatlanul nyitva hagyott, s azon belopózva, már a ház belsejében voltak, midőn egy nőcseléd észrevette jöttüket, s halálos ijedtében elsikoltá magát, jelt adva a veszélyről az ostromlottaknak.

Azt rögtön leszúrták.

Barnabás elszántan ragadá fel nehéz vasbuzogányát, amint a kiáltást hallá, s futott a lépcső felé.

A folyosón találkozék testvérével, ki észrevéve a berohanást, felhagyott a kapu védelmével, s kezeiben hozva fegyvereit, jött szinte a lépcsőre, kísérve az özvegy testvértől.

- Eredj, húgom, az enyéimhez - szólt József a gyászos nőhöz -, vidd fel mindnyájat a padlásra; mi megpróbáljuk a lépcsőket fokonkint védeni. Nőmet, gyermekeimet csókold helyettem. Ha megölnek bennünket, úgy hiszem, egy sírba fognak hányni. Ott találkozunk.

Az özvegy távozott. A két testvér némán kezet szorított, s azután kiálltak a lépcső fokára s várták elleneiket.

Nem soká kellett várniok.

Halálos bosszúvággyal rohant fel a vért szagolt csapat a szűk kőlépcsőkön, s megtámadá az oltalmazókat.

- Hah! Ilyen közel szeretlek benneteket! - hörgé Barnabás, s két kézre fogva vasbuzogányát, elkezde közükbe sújtani a támadóknak.

Sebesen, mint a szélmalom szárnyai; súlyosan, mint a haragos istennyila, hullottak előre, mindig egy helyre csapásai. Kit egy csapás ért, az többet föl nem kelt. Zúzott fők, betörött mellcsontok, derékban elnyaklott tetemek kezdtek heverni a lépcsőn. A súlyos buzogány iszonyú döngése s a halálordítás rémségesen tölté be a visszhangzó boltozatokat.

A támadók hanyatt-homlok rohantak vissza a bestiális roham elől, bár a hátul jövők tolták előre az előttük állókat. A vaskezű ember fáradatlanul verte őket vissza, rést törve magának a zsúfolt férfitömeg közt faldöntő buzgánya csapásaival.

Már szinte a lépcsők aljáig verte őket vissza, midőn a támadók egyike, ki egy fülkében elbútt, s kit ő észre nem vett, amint háttal feléfordult, egy roppant nyárssal hátulról keresztüldöfte.

Irtózatos ordítással fordult meg a legyilkolt, buzogányát az előtte hátráló tömeg közé hajítva, s a düh mondhatlan kifejezésével arcán ragadá meg vállainál fogva végső erejével gyilkosát, s vele együtt a földre leesett.

A négy elsőt, ki odarohant a gyilkosnak segíteni, testvére lövései a földre teríték, ki miután fegyvereit mind kilőtte, megfordított puskaaggyal rohant testvére védelmére, s rövid küzdés után lefegyvereztetett.

Kivitték a sziklai vaskereszthez, arra fölfeszíték, s ott végezték ki rettentő kínok közt.

Midőn a másik testvért el akarták választani az átnyalábolt gyilkostól, már akkor mindkettő halva volt. Utolsó erejével kiszorítá gyilkosából a lelket, karjai úgy merevedtek meg ellensége agyonszorításában.

Le kelle vagdalni kezeit, hogy az oláhot kivehessék belőle holtan.

Csak Tamás, a legidősebb testvér élt még a férfiak közül, s nyugodt arccal várta gyilkosait hálótermében.

Karszékében ült, előtte karos ezüst tartóban két szál viaszgyertya égett, éles árnyékokban tüntetve ki az arisztokrata határozott, nemes, büszke vonásait.

Ott ült nyugodtan, hallá közeledni a zajt ajtajához, és szíve nem vert hangosabban, nem sebesebben, mint azelőtt. Kihúzta széles görbe kardját, letette maga elé az asztalra, s azután nagy homlokát tenyerébe hajtva, nézett merően annak ismeretlen betűkkel beírt fekete lapjára.

A lárma mindig közelebb jött. Egy csapás esett ajtajára; megnyílt az, be sem volt zárva.

A nemes felkelt karszékéből, kardját felvette az asztalról, s baljával széke támlapjára dőlve, némán, hidegen állt meg ellenei előtt.

Szitkot szórva rohantak rá azok, véres fegyvereiket rázva fejük fölött, minden fegyver csepegett a vértől.

A nemes mozdulatlanul állt, mint kőszobor, míg ellenei két lépésnyire jutottak hozzá, akkor megvillant kezében a fényes fekete kard, s a támadók egyike állig kettéhasított koponyával esett lábaihoz, a másiknak vállban csapta el ellene kinyújtott karját.

Egy szót sem szólt. A dühnek egy hangja sem jött ki ajkán. Arca hideg, fehér maradt, szemei nem forogtak, nem szikráztak, némán, mereven néztek előre támadói feje fölött el, büszke megvetéssel, míg villogó kardja egy vímester ügyességével fogott fel minden ellene intézett csapást, s oszta hidegvérrel kiszámított vágásokat támadói arcára, fejére.

Azok dühösen ordítottak rá. Mentül többet megsebesíte közülök, annál dühösebb rohammal ostromolták. Ő hidegen, lenéző arccal küzdött velök, csak kinyújtott karja mozgott. Egész alakja állt merően, mint szobor, merően, mint arca vonásai.

Mintha mondta volna, hogy még viadalban is tíz paraszttal ér fel egy nemes.

Végre egy ráhajított kasza nehéz sebet ejte kifeszített lábán. A fájdalomnak egy szisszenése nélkül csuklott féltérdére a nemes s küzdött tovább a rádűlő tömeg ellen. Kardját feje fölött forgatá. Mindig azon halavány, hideg arc, azon merev, büszke tekintet.

Hosszas, dacos, fárasztó küzdés után mindig összébb-összébb roskadozott; végre hanyatt esett. Egy hangja nélkül a fájdalomnak, egyetlen halálhörgés nélkül.

A tömeg dühének árjai összecsaptak holtteste felett, s pllanatok múlva fejét emelék föl, saját kardjára szúrva. Még akkor is mindig azon halavány, hideg, fájdalomtalan arc, azon merev, büszke, lenéző szemek.

Ő volt az utolsó férfi a családból, kivel meg kelle küzdeni. Az ő elestével nem maradt egyéb a háznál, csak nők és gyermekek.

De a támadók közül száznál több hevert holtan elterülve udvaron, ajtók, ablakok előtt, a lépcsőkön, a szobában, s ha szűnt a diadalkiáltás, hallani lehete a haldoklók és sebesültek kínos jajgatását.

*

Csak nők és gyermekek maradtak még a családból.

Ezeket azon pillanatban; midőn az oláhok a kastélyba betörtek, a gyászos testvér felvitte mind a padlásra, annak ajtaját nyitva hagyva, hogy ha férfitestvéreik hátrálni kényteleníttetnek, oda menekülhessenek.

Ott várták a család gyöngébb tagjai a harc kimenetelét, remegve figyelve a csataordítás hangjaira, s annak zavaros kiáltozásaiból ítélve jót-rosszat.

Végre elhalt a zaj. A támadó ordítás megszűnt. Ezek odafenn azt hitték, hogy az oláhok vissza vannak verve; s könnyebbült kebellel várták testvéreik közeledtét.

Azok már akkor a túlvilágon voltak.

Lépések hangzottak a padláshoz vezető lépcsőn, nehéz, súlyos lábak léptei.

- Ezek Barnabás lépései! - kiálta örömmel az özvegy, még mindig kezében tartva a két pisztolyt, s futott a padlás ajtajához.

Egy vértől részeg alak lépett elébe onnan várt testvére helyett, dühtől és győzelemtől izzadó arccal.

Az özvegy rettentő sikoltással szökött vissza az ablak elől, s azután a kétségbeesés kimagyarázhatlan bátorságával fogta rá pisztolyát s az embert mellbe lőtte, hogy az hanyatt esett utána jövő társai vállára.

A másik lövéssel az özvegy tulajdon keblét szakította össze. Most menjünk e helyről. Amik ezután történtek, azt látni nem emberi szemnek való.

Nyomorúan, kikeresett kínzások közt gyilkoltattak le valamennyien, nők és gyermekek, s holttesteik azon padlásablakból szórattak alá, honnét Barnabás hajigálta le az ostromlók fejére a vaslemezeket.

Legutoljára hagyták az öreg nyolcvanéves nagyanyát, hogy lássa kiirtatni egész családját. Szerencséjére az ő szemei régóta nem nyíltak meg a napvilágnak, s nemsokára felhozta rájok az Isten örök mennyei világosságát.

A holttesteknek azután egy közös sírt ástak, mindnyáját abba hányták bele, legfölül odaveték a kis síró csecsemőt reájok, s eltemették holt családja közé.

A sírás még órákig hallatszott a föld alól.
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 4 
2018.02 2018. Március 2018.04
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
262728293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 288 db bejegyzés
e év: 1016 db bejegyzés
Összes: 31746 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 2290
  • e Hét: 18985
  • e Hónap: 44361
  • e Év: 719790
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.