Belépés
chillik.blog.xfree.hu
"Csak meghallgatnám, sír-e a szegény, Világ árváját sorsa veri még? Van-e még könny a nefelejcs szemén? Szeretnék néha visszajönni még!" Chillik András László
1953.03.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 5 
Tompa Mihály - Borova Hora.
  2018-04-12 06:48:36, csütörtök
 
 
Tompa Mihály - Borova Hora.

'Elő! férfiak, ásót és kapát!
A hegynek gyomra kinccsel rakva van;
A kincs az emberé, őt illeti,
És a sötét föld rejti fukaran!

Törjük keresztűl a bérc oldalát...
Fel-fel! forgassa a csákányt karunk,
Míg a kincsbánya gazdag rejtekén:
Gyémánt- s arannyal megrakodhatunk!'

Imígy zugott, rivalt ezer torok,
S kétannyi kar zuzá a bércfalat;
Rengett, omlott a hegy; s a nép után
Hosszú, homályos sikátor lyukadt.





De visszahökkent a lázas tömeg,
A földre hullott ásó és kapa,
Mert zúgás támadt s mint egy lángszobor,
Előttök rémes zöld fény támada.

»Hah! vissza ember! - mennydörgött a hang, -
Ki megrabolni jöttél birtokom;
Reá, ki még egy vágást tenni mer,
A hegy száz mázsás szikláit dobom!«

S fenyegetve kinyujtá karjait,
Hanem a kincssovár ember csak állt...
Néhol már fénylett egy-egy vékony ér, -
És a kincsszellem folytatá szavát:





»Ember, az arany mit használ neked?
Hogy birtokáért ugy töröd magad!
Hiú fényt s külső szerencsét talán,
De boldogságot, nyúgalmat nem ad!

Te, a bércek dohos aknáiban
A hőn imádott bálványt keresed,
Nem látva, hogy vágy, kétség s munka közt
Mint a ruhát elnyűtted életed!

S míg a sziklák acél izmaiból
A szűk eret kínnal kivájhatod:
Tudod, boldogtalan, mivé leszesz?
Velőtlen váz s halvány élő halott!





S a föld szinére jutva, gúnyosan
Nevetnek rád a kincsnek halmai;
Mert múló árny vagy s nincs erőd, időd,
Többé élvezni és pazarlani!

A földre fel, fel! szebb ott a világ,
Süt a nap és a fáknak lombja zöld;
Az ég és föld boldogságot mosolyg...
Itt minden rideg, síri arcot ölt.

S mégis, ha már a kincsvágy úgy epeszt
Megenyhítlek, csak hagyd el e helyet!
Az aranyat, melyért itt küszködöl,
Ottfenn törődés nélkűl megleled.





Napkeltekor fűszál, lomb és csere,
Arannyal lesz bevonva gazdagon;
S míg nem bolygatod a hegy titkait:
Kincsbányád lesz fenn a bérc és halom!«

Hallá az ember és eltávozék:
Kincs, munka nélkül! ez kedvére van;
A szellem pedig a hegy gátorát
Berogyasztotta nagy haragosan.

Aztán a bércnek kellő közepén,
Hol a futó ereknek fészke volt,
S rejtett a szikla gazdag érceket,
Rémítő tűzzel állitott kohót;





Föld, kő elégett benne, mint a rongy,
Megolvadott a gránit, mint az ón;
Izzadt a bérc s távol mértföldekig
Bőgött a föld, mélyen, irtóztatón...

S míg a kohónak tágas üstiben
Pöfögve főtt a fényes olvadék:
Átszűrődve a bércnek rostjain,
A hő ércpára feltolakodék.

S kihűlve míg a föld szinére ért,
Önsúlya ismét visszahúzta ott;
S mint fínom, csillogó aranylemez,
Haraszton és füvön lerakodott.





És nagy volt az embernek öröme!
Szavát tartá a szellem csakugyan;
Gazdag bányája lőn a bérc, halom;
S kincs, munka nélkül: ez inyére van!

De telhetetlen állat ő! kinek,
A földet nyelje bár el, nem elég;
Itt is többet várt, s megbáná igen,
Hogy elhagyá a hegynek kebelét.

'Bolondok voltunk! boszankodva szólt,
Midőn e szellemmel megalkuvánk
E semmiséggel kell beérni most...
S ki tudja, mennyi kincs várt ott reánk?





Törpék arany-fogó növényeink,
Fű és haraszt, magasra egy se nő;
Jertek: ültessünk magas fenyveket!
Több aranypillét fog fel a fenyő!

Mi szép s jó lesz, ha a bérc homlokán,
Felhőkig nyúlt fákon a levelek,
A felkelő napnak sugáriban,
Aranyba öltözködve fénylenek!'

És tett követte a szót szaporán,
Szépen nőttek a fenyőcsemeték;
De pusztúlt az aranyfogó növény,
S a kincs szemlátomást kevesbedék.





Látván az ember ezt, haragra gyúlt,
S a bércoldalnak esett újolag;
Ontotta, vágta s messze behatolt:
De égett érc-salakot ása csak.

»Hol vagy, kincsszellem? - őrűlten rivalt,
Ha megszegéd az alkut álnokúl:
Nyisd fel gazdag kincstárad ajtait...!«
S nagy küzdelemmel mind beljebb nyomúl.

De hasztalan: káromlás, küzdelem...
A munka díja füstös szén, homok;
Lelankad a kar, a térd megtörik,
A nép csüggedten visszaváncorog.





S mi kincset még a bérctetőn talál,
- Mely semmiség volt nem régen neki, -
Az árnyékban tengődő fűveken
Reszkető gonddal fölszedegeti.

Kiveszett végre minden fű s haraszt,
És az aranyszedésnek vége lőn;
Az embernek, a sűrű fenyvesek
Siralmas leckét zúgván a tetőn.

A fenyves erdő zúgó lombja közt
Ez a rege susog mind e napig;
De a körében tengő fűveken,
Aranyfüst többé nem találtatik.




 
 
0 komment , kategória:  Tompa Mihály versek  
Tompa Mihály - A légkő.
  2018-04-12 06:46:53, csütörtök
 
 
Tompa Mihály - A légkő.

Nyugotra, messze tengeren túl,
Hol a nap lemegyen:
Várában egy gazdag király élt,
Hírben és fényesen.
Boldog volt, - s nem kincs tette azzá,
Hatalma, híre se;
De népe jóléte, leányi,
S szelíd jó hitvese.





Ez áldott, e kegyes teremtés
Milljók közűl kivál;
Simogatván három leányát
Szólt gyakran a király:
Jók légyetek, minő anyátok!
S ugy - gondolá tovább, -
Bennetek hő anyát nyer a nép,
És a férj koronát.

Történt pedig, hogy a királynő,
Ki oly kegyes, ki jó,
Lassan emésztő hervadásban,
Fehér lesz, mint a hó;





S midőn érzé, hogy életének
Estvéje közelit:
Ágyához áldás- és bucsúra
Inté szülötteit.

Utószor látlak, jó leányim!
Anyátok elmegyen...
Jók legyetek, - s igaz testvéri
Egymásnak szűntelen!
Atyátoknak, búban, örömben
Hűk és engedelmesek:
Anyák a néphez, - a szegénynek
Védői légyetek!





S a kerti kápolnácska mellett,
A lombos fák alatt,
Látogassatok meg, leányim,
Elhunyt anyátokat!
Imában és emlékezésben,
Az évben e napot,
Ünnepeljétek meg siromnál...
- Áldásom rajtatok!

S midőn kimúlt a jó királynő:
Mint a sebzett sirály,
Hazán és népeken keresztűl
A hír jajgatva száll.





S annyi szív megfájúl szavára,
Nedűs lesz annyi szem;
Meghalt anyánk! az agg kiálta,
Sírjunk, kis gyermekem!

Sírjába tették a halottat.
S szelíd enyhűletet
Von a szivekre a futó év,
A sírra lágy gyepet.
S amint az év halad, növekszik
A három rózsa-szál;
Amint a három lányka serdűl,
Öregszik a király.





Elagg végtére s mint a gyermek
Olyan gyámoltalan;
De védül s gyámolul körűlte
Három leánya van.
Még sincsen olyan hű dajkája
A háromból neki,
Mint a legifjabb: ez virasztja,
Ez költi, fekteti.

A két idősebb, apja mellett
Gyakran unatkozik:
'Szegény öreg, vajh meddig él még...!'
Sohajt a második.





'Pedig megért már a halálnak!'
Az első felele;
'Se lát, se hall, - ah! nyűg, teher már
Beszélni is vele!'

S elhagyják őt, - bár arcra buknék
S verembe hullana...
Végintésed rég elfeledve,
Oh haldokló anya!
'Hah! mérgesen kiált ez és az,
Vakvezető legyek...?
Utálom a népet, - le lássak
Ringy-rongy szegényeket!'





Nem így a legkisebb leányka:
Ó oly jó, s angyali!
Szivében édes anyja szíve,
Arcán vonásai;
A rosz nénéknek jó testvére,
Apjának gyámola;
Vigasztaló szegény- s betegnél,
A néphez jó anya.

A királynő halála napja
Most újra felderűl;
Gyászt ölt a legkisebb leány fel
A nap emlékeűl.





'Hát téged meg mi lelt? gunyolva
Mondák testvérei, -
Zárdába készűlsz? képed is még
Jó lesz befesteni!'

»A kerti kápolnácska mellett,
Amely fedez vala:
Siromnál e nap légyen ünnep...
Ez volt anyánk szava.
Hol évek óta nem valátok,
Oh, jertek, jertek el!
Szegény anyánk emléke áldást,
S könyűket érdemel.«





'Eh, jó tanácsid tartsd magadnak!
A holtnak társa holt;
Élő az élőkkel vigadjon...'
Két néne sértve szólt.
S zajongó kíséret körében
A várból elrohan,
Szilaj kedvben, bércen, lapályon
Száguldva nyugtalan.

És ünnepelve anyja sírján
A lányka egyedűl:
Imában és emlékezésben
Szép lelke nemesűl;





S midőn atyjához tér meg este,
Testvérei még oda,
S helyettök hírmondó jelen meg,
S imígyen szól vala:

Bércen, mezőn vigan mulattak
Királykisasszonyok;
Ah, mért kellett szilaj kedélyben
Tengerre szállniok?
A tengeren vész kapta, avvagy
Kalózok jöttenek?
Nem! borzasztóbb történt velök, mint
Kalóz és szélveszek!





Azon percben, hogy a fenyérről
Habokra szálltanak,
A vízből felmerűlt előttök
Egy hófehér alak;
S a hölgyeket megfenyegetvén,
Elfoszlott, mint a köd...
- A holt királynő árnya volt az,
Kit a sír hantja föd.

A legbátrabb tengerhajós is
Fehérré sápada;
Míg felhangzott tanácsadólag
A kisérők szava:





Ah, térjünk vissza...! a jel int, hogy
Baj ér a tengeren...
S a hölgyek szóltak: 'menjen, akit
Bánt kába félelem!'

'Derűlt a menny, határin a szem
Nem lát borúlatot;
Mikor volt, hogy tiszta égből
A villám lecsapott?
E halvány árnyék szája fú ránk
Üvöltő vészt talán?'
S reá harsány kacaj csapott fel
A hölgyek ajakán.





Parancsukból most a kiséret
Hallgatva partra szállt,
És vígan lengett a vitorla,
Habot vert a lapát;
S kik vakmerően megmaradtak,
Vészes habok felett:
A két királyhölgy vad gyönyörben
Mulatott, nevetett.

Sütött a nap, - kéklő szinében
Felhőtlen állt az ég;
De egy ponton gyors terjedéssel
Vérszínbe öltözék,





Fenn, szaggatott zugó moraj kelt; -
Embert és állatot
A lég forró, nehéz nyomása
Lábáról lecsapott.

S most a magasból egy tömérdek
Vas, avagy szirtdarab
Irtóztató gyors csattanássa
A tengerbe szakadt, -
Melynek sokáig bugyborékolt
S forrott még kebele...
Hajó, hajósok eltünének,
- Gyászos végök leve.




 
 
0 komment , kategória:  Tompa Mihály versek  
Tompa Mihály - A bölömbika.
  2018-04-12 06:45:19, csütörtök
 
 
Tompa Mihály - A bölömbika.

Derűlt az ég, - épen napszállta van.
A puszták tava zsibong hangosan;
Ezer madár csapdos, hápog, riad,
Egyik el-űl, másiknak most virad.

Csendesen áll a tó piros vize,
Mint egy nagy vérpad veres szőnyege;
Fölé, hosszú sötétlő pallosúl
A sás kardjának megnőtt árnya nyúl.

Körűl, dús rétség s illatos mező,
Melyen selyemfű s bokros perje nő;
Hol a pitypang kevés idő alatt
Megőszül és korán kopasz marad.





Halványúl a tó, - s míg sik tűkörén,
A nagy vizi pók korcsolyázva mén:
Szárcsák csapatja óvakodva gyűl,
S a kotorványon hosszu sorba ül.

Az esthajnal világa majd el-ég;
Egyes kurjantás a távolba még:
Lassan... lassan csend áll be mindenütt;
- Keleten a hold halványan kisüt.

S mint az órjás, kiről szól a rege,
Hogy álmában is nyitva van a szeme:
A puszta mély csendben nyugszik... csupán
A nagy kerek tó fénylik homlokán.





Rögtön moraj zudúl a víz alatt,
Titkos erő rázván meg a tavat;
S hullámiból, amely törik, zuhog,
A partra lép egy hófehér tulok.

Megrázkodik, - s hosszan nyulván neki,
Türkös fejét kevélyen felveti;
Bús bömbölése rengve hallik a
Nyugvó éjben. Ez a bölömbika.

Mint mikor felszáll nagy galambcsapat:
Megzúdul ott fenn a lég, - a tavat
Repűlő tündér közelíti meg, -
Ölében két hattyufiú sipeg.





'Én a madarak tündére vagyok!
Tiéd a tó; e sűrü nádasok
Homályiban, csendes biztos helyen
Engedd e két árvát elrejtenem.'

»Legyen...!« szólalt meg a bölömbika.
S kövér kákások bolthajtásiba
Rejtvén a tündér a két állatot,
Monda nekik: 'meg se moccanjatok!'

Ezzel a légbe felemelkedett.
'El ne áruld aztán szegényeket',
Szólt a bikához, - s ez felelt neki:
»Egy tolluszálok sem fog esni ki.«





Most újra megzudúl a levegő,
Egy óriás holló csattogva jő:
Háromszor szállja a tavat körűl,
Aztán károgva fűzfa-galyra űl.

Ez a rosz holló, aki valaha
Vérszomjazó rabló lovag vala;
De vétkeért sok század óta már
Holló képében elátkozva jár.

Mert olyan volt ő, ki élvezetet
Szörnyű vérontás utján keresett;
S kiket legyilkolt nagy kegyetlenűl:
Holló-fiaknak hányta étekűl.





De a mérték betelt, egy éjszaka
Szobáin károgó zaj támada;
S nagy holló törve ki az ablakot,
Elszállt: - s a lovag nem találtatott.

Ez a rosz holló! és a vér gonosz
Szivének most is fő gyönyört okoz;
Üldöz, legyilkol sok szegény madárt,
Erővel egynek, másnak csellel árt.

Imígyen tett a hattyu fészkivel, -
Belőle két tojást lopván visz el;
S szól kárörömmel: megiszom... de nem!
Jobb lesz mind a kettőt kiköltenem!





Egy ó sasfészket kitatarozott,
S űlvén a tojást, szólt az átkozott:
Kikél... megnő... ez kedvesűl marad;
Amaz megenni lesz kövér falat!

S míg anyjok meghalt a nagy bú miatt,
Kikeltek, nőttek a hattyúfiak;
S maholnap rútul veszne mindenik...
De a mentő tündér megérkezik.

A rosz holló méregre gyult, midőn
Üres fészket talált a hegytetőn;
De a szagon haladva biztosan:
Nagy károgással a tóig rohan.





»Te jós madár! mi jó, mi rosz vagyon
Megírva a jövőrül hangodon?«
Kérd a bika s a holló mond neki:
»»Jobb néked arról mit se sejteni!

Bárcsak ma engem más ne bántana...!
Tudd meg: ez az éj átkos éjszaka...!
Minden veszély, baj most fogantatik;
Hah, szörnyüség! mi ér még hajnalig...?

Holott vendég hál e baléjszakán,
A hely végpusztulásra jut korán;
Kivész ha fa, ha barlang összehúll;
A tó kiszárad, - a bozót kigyúl.««





Ez álnok szóra a bölömbikát
Rögtön ijedség borzogatja át:
»Ha a tó kiszárad...?« kérdi hevenyén,
»»Ugy van, - por és gizgaz terem helyén!««

»Hah, mit miveltem kába én! ki csak
Most adtam szállást két hattyúfinak!«
»»Siess... siess, riaszd ki, ugy veszély
Nincsen, ha még nem alszanak, ne félj!««

Most a tulok vadul bömbölni kezd,
S a tóba ront, gázolva törve ezt;
Megrebben a két árva a zajon,
S nagy vergődéssel a partig hatol.





S alig lépnek ki, - nem késik sokat,
A madár lecsap, mint a gondolat,
S a két hattyút halálra vérezi,
Szívökbe hatva horgas körmei.

Most hang zendűl a csendes éjszakán,
Mintha ömölne üveg-furulyán:
Oly méla, oly fájón édes vala,
- A haldoklóknak bús hattyúdala.

»Holló, mi volt e bájos zengemény?«
Kérd a tulok, de az csattogva mén,
S veszélyt jósolva visszakárogott:
»»Bolond marha! ez az éj átkozott...!««





És zúgva szállt sötét hegyek felé;
De a bájos dalt nem feledheté,
S szólt botorúl tünődve a tulok:
Minő kár, hogy így én is nem tudok!

Azonközben az éjjel újra jött
S a tündér megjelent a tó fölött;
S szólt: 'nemde megtartád hited, szavad,
Nem érte baj vendéghattyúidat?'

S hazugság volt az áruló szava:
»Ékes tündér, hát nem mentek haza?
Mert itt őket nem érte bántalom...«
- A hölgy előtt minden nyilván vagyon.





»De hallgass meg csak! az édes zenét
A madarak ugy-e tőled nyerék?
Csudás dalt hallék a mult éjjelen,
Nem adhatnál olyan hangot nekem?«

'Igen, csak jer, kövess lakomba, hol
Tündérhangok varázs patakja foly;'
»Megyek... megyek...!« kiálta a tulok.
S tüskén, bokron át nagy mohón futott.

A tündérhölgy után szalad... szalad...
Mig véle sűrű rengetegbe hat;
'Itthon vagyunk, mond a tündér, - megállj!'
S szavára fénnyé válik a homály.





'Hah nyomorúlt! kezemben vagy, tudom,
Mi történt védtelen hattyúimon...'
S megcsapja vesszejével a bikát,
Ki rögtön kis madárrá válik át.

Így elveszítve termetet s erőt;
Csak hangja az, minő volt azelőtt;
Nádasban él, - vesztett taván pedig,
Kinjára a hattyú kevélykedik.

Ha vastag bömbölés hallatszik a
Nádas felől: az a bölömbika;
És ha éjjel bús méla hangokon
Dal zendűl: ott egy hattyú haldokol.




 
 
0 komment , kategória:  Tompa Mihály versek  
Tompa Mihály - A Kárpátok villije.
  2018-04-12 06:43:28, csütörtök
 
  Tompa Mihály - A Kárpátok villije.

Halvány holdfényben, halk morajban,
Mely a kárpáti tájakon van,
Elszenderűlvén nyári éjen:
Álmad könnyű és tiszta lészen,

S úgy tetszik néha: lágymeleg szél
Leng által arcod s fürteidnél;
S hogy ajkad az éji lepének
Lágy szárnyacskája verdesé meg.

Nem, az nem szellő s éji lepke...
Ki gyöngéden nyúl fürteidbe,
És ujjával arcod érinti:
Átlebbenő kárpáti villi.





Ő az, ki nyughelyedre jő, - hol
Föléd hajlik, megnéz... megcsókol;
Hogy álmaidból észrevégye;
Nem te vagy-e várt vőlegénye?

-
A Tátra vadregényes tájain,
Hol édes és könnyű a lég,
Melyben megtisztul az érzelem, kedély,
Két szerető lélek lakék.
Miként a fenyves télbe', nyárba zöld:
Hüségök meg nem hervada;
Mint a meleg forrást nem éri fagy:
Szerelmök el nem hűl vala.





Lepének a tavasz rövid,
Az év is olyan volt nekik;
Vész volt az égen, vagy szivárvány,
Virágban állt a föld, vagy sárgán:
Csak egymást látták szemeik,
Csak egymást érzék lelkeik.

Az ifjat sorsa utra inté,
Még ők nem váltak el soha;
Nem ösmerék: a búcsuvétel
Fájdalma, kéje micsoda?
S lelkök előre reng és zajdúl,
Mint a tó a közel vihartúl.





És szólt az ifju: 'édesem!
Ne rengjen bánat lelkeden!
Jegyezd meg a havasi rózsát,
Mely nyílt e mái hajnalon:
Meglásd, még el nem hullt virága,
S ölelni fog lelkem, karom!

És mátkám légy e pillanattól...
Menyasszonyúl jegyezlek el, -
Megjöttöm perce összeköt majd
Szent, oldhatatlan esküvel.
Ne dúljon bánat lelkeden,
Szeress... légy nyugton, édesem!'





És mátkagyűrűt vont újjára,
Mátkacsókot nyomott ajkára;
Kéjben, kínban rebegtenek:
Isten veled! Isten veled!

Elment az ifju. Fényes reg vala,
Csak a hölgy lelke volt setét;
A rózsát megjegyezte, - s a bucsú-
Könnyel már várta kedvesét.

Várt a leány, várt... ő virág vala,
Melynek csupán szűk harmatcsepp ad a
Nyárnak hevében tengő életet.
A szerető hölgy virágéletén
Tengető harmatcsepp volt a remény...
- A jegyzett rózsán illat lebegett.





És jött ifjától híradás:
Kilenc nap! és otthon... veled...!
Villanyütésként járta által
Lelkét a boldog üzenet.

Hetednap mulva várj reám!
A hírnök újra megjelen;
S most szíve csaknem megszakadt:
Harmadnap mulva édesem!

Várván jegyesét a mondott napon,
A közel bérc magaslatán:
A féltett boldogság sejtelmiben,
Felmagasztalva lőn a lány.





Feszűlve volt már szíve, mint a húr...
Mely elpattan, vagy csengő hangot ad;
Fürtin fehérlő mátkakoszorú,
Tagján elömlő hószín patyolat.

S nem jött a vőlegény... a mátkalány
Lelkén ábrándos hit kele:
Hogy híve megjön naplementekor...
- Sápad a rózsa levele.
Most fényzománcos fellegek
Csoportja nyúgaton lebeg,
»Ah... e piros sugár, bucsúsugár!
A nap leszáll... leszáll...«
...... ........... ........... .....
...... ........... ........... .....





Halk esti szél suhan,
A havasi-rózsa oda van...
Ah!... a feszűlt hur zendűl, vagy szakad:
A mátka szíve megszakad...!

-
Mi lesz a holt virág illatja?
Elpárolog... megsemmisűl...?
Szerelem és hűség hová lesz:
Ha a szív megtörik, kihűl...?
Be nem váltott remény, örök vágy,
Célkergető szívérzemények!
Új alakkal, új működéssel,
Ti többé meg nem jelennétek...!?
...... ........... ........... .....
...... ........... ........... .....





Megholt a lány, érzelme ölte meg...
De vágy, hüség és szerelem:
Virágillatként nem párolgva el,
Szívén maradtak melegen.
És a megoszlás szellemével,
Új alakért küzdöttenek,

Víttak... víttak... míg megnyerék;
Mely könnyű, tiszta mint a lég,
S átlátszó lőn, mint az üveg.
S éjfélkor angyalmosolygással,
A holdnak rezgő fényiben,
A szép menyasszony hű képmása
Lebbent a légbe nesztelen.
A légbe szállt fel... villi lőn!





A Kárpátoknak villije;
Lengvén a kedves táj felett,
Hol boldog volt, hol szeretett,
Hová meleg vágy köti le.

A holt menyasszony villi lőn,
S lebegvén fenn a levegőn:
Hozzá rokontársak jövének,
Mint ő, oly ifjak, oly fehérek...
Mert villi lészen a kimult ara,
Ha életében tiszta s hű vala,
Villi, szelíd szellemszerű lény;
Nem halandó, nem halhatatlan,
Ki szánó földi vőlegényén
Függ vágy- s szerelmi gondolatban.





S nászünnepélyre várva, megjelen
Nyugalmas éjeken.
-
A villik fellebbentek messzire,
A hold sugárin meg lejöttenek;
Majd függtek síma sziklák lapjain,
Mint oltárképen az angyalfejek.
Körűlguggolták a tengerszemet,
Elfogták a lidércet röptiben,
S a zuhatag porában fördve meg,
Felcsaptak, mint fehér galambsereg,
És táncra keltek, így dalolva fenn:





Szűlj harmatot, oh ég!
S hintsd várt jegyesemnek utára!
Oh vond ide holdnak
Bűbájos erője, sugára!
Nem hervadoz a koszorú fejemen:
Ah... nászvigalomra közelg jegyesem!
Jer, jer deli ifju!
A perc halad, oh hova késel?
A légi menyasszony
Vár tiszta, fehér kebelével!
Földön halovány és hideg a szerelem,
Szebb nászörömökre siess, jegyesem!





Mint egy ifjú közelg... alakját
A villik gyorsan felragadják,
Hah! ott... ott... hordják a magasban...
Szegény halandó! szédelg, ájúl,
A légi tánc kezdődik újra,
S dal zeng a villik ajakárúl:

Jer táncra, enyém vagy!
Jer, jer jegyesem!
Ölelj meg, ölelj meg
Nászünnepeden!
Nem földi gyönyör, mit
Hű légi arád ad:
Mely csókja hevében
Lelkedre kiárad!





Ajka halovány...
Ah nyisd fel alélt szemeid...
Mátkád kebelén,
Fenn tiszta világba' vagy itt!
Ölelj meg, ölelj meg,
Jer táncra velem!
Nászünneped éjén
Vár a szerelem!

Foly még a tánc, a villik ajkai
Még zengenek;
De földi szívben túlvilági kéj
Nem férve meg:





Megtört alatta, mint a túlteljes
Virág alatt a szár;
Hidegült ajkra forr a villicsók,
S a halvány holdsugár.

Imígyen jár a vőlegény,
Ki éjszakának idején,
A villik bűkörébe téved;
Vőlegényének tartja mindenki,
S a villitáncban addig ölelik,
Míg kéjbe hal szivén az élet.
És rögtön mindent elfeledvén:
A hő vágy újra nő...
Hivó dal közt várják az órát,
Midőn a mátka jő.





-
Halvány holdfényben, halk morajban,
Úgy tetszik néha álmaidban,
Hogy éji lepke, vagy meleg szél,
Lengett át arcád- s fürteidnél.

Nem, az nem szellő s éji lepke...
Ki gyöngéden nyúl fürteidbe,
S újjával arcád megérinti:
Átlebbenő kárpáti villi.




 
 
0 komment , kategória:  Tompa Mihály versek  
Tompa Mihály - A bajmóci fördős.
  2018-04-12 06:41:46, csütörtök
 
 
Tompa Mihály - A bajmóci fördős.

Az ember gyenge, nyavalyás;
Erős, gyógyító a természet!
Mint egy gondoskodó anya,
Emlőin tart, ápolgat, éltet.
A síkon dús kalász terem,
Édes must foly a bérceken;
S hathatós orvosság van
Elrejtve fűben, fában.

A föld alatt száz titkos ér
Furkálja a bérc keblit által;
Ásványok és ércek kinyalt
Savát, lelkét vivén magával.
Egymáshoz útat törve, aztán
Öblös medencékben jön össze;
És forrón felbuzogva habja,
Gyógy-nedvét az embernek adja,
Hogy benne kórtestét förössze!





Bajmócon is volt hajdanában,
- Amint az éltes nagyanyák,
Hosszú estéken rokka mellett
Mesélgetvén, reánk hagyák: -
Bajmócon is volt hajdanában
Ily gyógyforrás, melynek vizétűl
Egészséges lett a beteg,
Vidámabb, ifjabb az öreg
S a nyomorék szépen kiépűlt.
A nyílt, magas vidék,
A szurkos fenyvek illata,
A nyájas tiszta lég,
Lélekre, testre jól hata;
Úgy hogy az ember általa
Szintén megifjodék!

Hanem rövidlátó az ember...
Igy a fördői nép:
Amint üdűl, a csendes élet
Korlátiból kilép,
És elfeledkezvén magáról,
Alig gyógyult meg, újra vétkezett:
Változtatván szilaj vigalmak
Tanyájává a csendes gyógyhelyet.
Zúg a bérc, mámoros gyönyörben
Múlnak az éjek és napok;
A lármás nép dőzsöl, pazérol,
Van kedve nagy s aranya sok!





És a fukar fördősnek ebben
Telék nagy öröme,
Mivelhogy egy zacskót arannyal
Mindennap megtöme.

S történt, hogy a fényes lakmározóknak
Körébe rongyos koldús tévedett;
- Mintha a szél a napsugáros égre
Ver egy sötét, megtépett felleget.
Hozott a fényhez árnyat,
És a bársonyhoz rongyot;
Szerencse és az inség
Egy ösvényen szorongott,
Hogy így e tarka képen
Az élet rajza légyen.

Nem nyíla még a nyomorultnak
Panaszra, vagy kérésre ajka:
Hogy a fördős elútasítá,
Ilyen szavakkal ütve rajta:
'Hát te jó ember, mit keressz itt
E botrányos hónaljmankókkal?
El, el, nincsen rád semmi szükség...!'
És a gyámoltalan megszólal:
»Uram! légy hozzám irgalommal!
Nagy messziről törekedem;
Kezem, lábam felzsugorodva...
Kín, szenvedés az életem...!«





- 'Hordd el magad, koldús! ha szenvedsz,
Ugy kórházat keress magadnak!
De vendégim ne undorítsd el,
Kik itten élveznek, mulatnak!'
»Csak itt az árokban, hová
A használt víz szakad, csak itt
Hadd, jó uram! hogy a beteg
Megmossa fájó tagjait!
Az Isten irgalmára kérlek,
Ki atyja árvának, szegénynek!«

De a kőszívü ember
A kérésnek nem engedett;
Korbáccsal kergeté el
A nyomorékot, beteget;
Sok vendég jót kacagva
Ezen tréfás eset felett.

S a koldús szívszakadva hallja:
A gyógyító csurgó morajja
Mint hívja vissza messzirűl!
De aki ott útát elállja:
A szívtelen ember lármája
A neszbe tiltólag vegyűl.

És a tivornya folyt tovább,
Nem volt határa, vége;





De a fördőt egy éjszaka
Különös fátum érte:
A kútfejekből elveszett a víz,
És a gyógyforrások megálltak...
A zaj hallgatva engedett helyet
Kétségnek és álmélkodásnak.
Aztán midőn a tiszta égen
A nyári nap magasra hágott,
És nem volt víz, mely csillapítsa
A hőséget és szomjuságot:
Felszedte sátorfáját a sereg
S elhagyta gyorsan a vészes helyet;
Babonás félelemmel
Még visszanézni sem mer.
Estére puszta lőn a hely,
És mint a sírkert hallgatag;
A szellő lebben néha meg,
S a nyárfa lombok inganak.
Szines lámpák helyett a fákon
A holdfény csügg bús haloványon.
De a fukar fördős még ott bolyong,
Mérgében sír és átkozódik;
A megvakúlt forrás felett sohajt:
'Mennyit gyűjtöttem volna holtig!
De mindegy! tudd meg, föld vagy ördög,
Ki a kútfőket elnyeléd:
Gonosz munkád nem fog ki rajtam;
Haha! nekem van már elég!' -





Aztán a lakába elrohant
S lámpát gyujtott az éjben,
Hogy ezüstöt és aranyat
Voltakép számba végyen;
De hogy szekrényét felnyitá,
Felállt minden hajszála:
Ott van ezüstje, aranya...
Hanem mind kővé válva.

És a kőpénzt, bár számtalan
Év elfutott azóta,
Mutogatják mind e napig,
E regét mondva róla.




 
 
0 komment , kategória:  Tompa Mihály versek  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 5 
2018.03 2018. április 2018.05
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
30 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 220 db bejegyzés
e év: 1282 db bejegyzés
Összes: 8482 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 59
  • e Hét: 2103
  • e Hónap: 9662
  • e Év: 246350
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.