Regisztráció  Belépés
chillik.blog.xfree.hu
"Csak meghallgatnám, sír-e a szegény, Világ árváját sorsa veri még? Van-e még könny a nefelejcs szemén? Szeretnék néha visszajönni még!" Chillik András László
1953.03.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 10 
Rainer Maria Rilke - Archaikus Apolló-torzó
  2018-04-15 04:39:15, vasárnap
 
 
Rainer Maria Rilke - Archaikus Apolló-torzó

Nem ismerhettük hallatlan fejét,
melyben szeme almái értek. Ám a
csonka test mégis izzik, mint a lámpa,
melybe mintegy visszacsavarva ég

nézése. Különben nem hintene
melle káprázatot s a csöndes ágyék
íves mosollyal, mely remegve lágy még,
a nemző középig nem intene.

Különben csak torzult és suta kő
lenne, lecsapott vállal meredő,
nem villogna, mint tigris bőre, nyersen,

s nem törnék át mindenütt busa fények,
mint csillagot: mert nincsen helye egy sem,
mely rád ne nézne. Változtasd meg élted!

Fordította Tóth Árpád




 
 
0 komment , kategória:  Tófh Árpád versek  
Francis Jammes - La comme coule...
  2018-04-15 04:37:56, vasárnap
 
 
Francis Jammes - La comme coule...

I.

Lágy gyantacsöpp csorog

Lágy gyantacsöpp csorog aranyló könny gyanánt a
Cseresznyefán: ma mindent tropikus hő igáz,
Aludj, drágám, a kertben, hol bús tücsöksirás
Zeng régi rózsafáink sziromszivébe zárva...

Még tegnap a szalonban csevegtél: büszke dáma,
De most magunk vagyunk, én édesem: Sirász
Rózsája! oh aludj csak, rád halk csókom vigyáz
És enyhe kelme véd: csöndes lesz szíved álma...

A hő a zajt felitta, csak méhek zsonganak,
Aludj, aludj kicsim, szelid szivű bogárkám,
S ne rezzenj hogyha néha megcsobban a patak.

Halászmadár is alszik a parti cserje árnyán,
Aludj csak csöndesen... hisz már én sem tudom:
Te kacagsz, vagy a víz cseng a fénylő kavicson...






II.

S oly halk s szelíd az álmod...

S oly halk s szelíd az álmod, hogy halkan s szeliden
Megnyílik tőle ajkad, minthogyha csókra várna,
Mit álmodol? talán egy sziklabérci, sárga
S lila virágu rétet, hol hószín nyáj pihen?

Ezt álmodod? vagy azt, hogy erdő mélyiben
Zengő forrás bugyog susogva a mohára,
Vagy nyúlfiat riaszt egy rózsa-kék madárka,
Mely illó pókfonálért cikáz a légbe fenn?

Azt álmodod: a hold hortenzia-virág?
Vagy hogy a kút fölé myrrhás akácfaág
Hullatja szirmait, mint hűs arany havat?

Vagy hogy a kút vödrében úgy reszket ajakad
Viszfénye, mint szirom, mit rózsafákhoz érve
Sodort le enyhe szél a víz ezüst szinére?...

Fordította Tóth Árpád




 
 
0 komment , kategória:  Tófh Árpád versek  
John Milton - Mikor ostrom fenyegette a várost
  2018-04-15 04:36:48, vasárnap
 
 
John Milton - Mikor ostrom fenyegette a várost

Óbester, kapitány vagy hadnagy úr,
Kit sorsa védtelen portámra vet,
Ha a tisztes, jó munkát kedveled,
Óvd meg házam s ki benne elvonul:
Majd meghálálja, mert áldott a húr,
Mely hírrel zeng meg ily szép tetteket,
Vizen s szárazon hinti szét neved,
Amerre csak nap tűzkorongja gyúl.
Ez Múzsák berke: rá lándzsát ne rázz,
Nagy Sándor is kegyes volt egykoron
Pindar telkéhez, s ép maradt a ház,
Bár porba hullt minden szentély s orom,
És a költőért, ki Elektra gyász-
Dalát zengte, nem lön Athéne rom.

Fordította Tóth Árpád




 
 
0 komment , kategória:  Tófh Árpád versek  
John Milton - Lycidas
  2018-04-15 04:35:49, vasárnap
 
 
John Milton - Lycidas

Ebben a gyászénekben a költő tudós barátját, Edward King-et siratja el, aki az ír vizeken, Chesterböl való átkelése közben, 1637-ben, szerencsétlenül a tengerbe fulladt. Egyben felhasználja az alkalmat arra is, hogy az uralma tetőfokán álló, romlott papság vesztét megjósolja.

Még egyszer, óh, ti babérok s ti gyenge
Örök repkények s barna mirtusok,
Nyers, friss bogyótok díszét dúlni bújja
Kezem kegyetlen ujja,
Bár a korán letört lomb jajt susog.





Ám szörnyű kényszer rendel és bús ok
Nyaratok zúznom: mert holtnak viszem:
Lycidas meghalt, Lycidas, a zsenge
Pásztor, és árvák mind a virtusok!
Ő érte ki ne zengene? Hiszen
Ő is tudott dalt, mely szökellve lenge.
Míg hát tört teste mély hab közt kereng le,
S himbálva őt szikkasztó szél suhog,
Illő, ha érte zengő könny zuhog.
Kezdjétek el hát, Nővérek, a szent
Kútnál, mely az Olymp tövén fakad,
Ríkassatok ma hangos húrokat!





El hát, hiú félsz s kétség gyáva gúzsa,
Úgy zeng majd drága Múzsa
Énrólam is, ha vár a hamvveder.
S amint most ő megy el,
Rám is békét leng majd a gyászlepel -,
Hisz egy dombon nőttünk mi fel, s a táj
Árnyas kútfőin együtt várt a nyáj:
Kettesben, együtt, meg se várva, míg
A bérei rétre szemet nyit a Reggel,
Lestük a szélforgót, dudál-e víg
Időt, s indultunk a gyapjas sereggel:
Itatva velük éj friss harmatát,
Míg fénylőn halt alább
Az égen az este-kelt csillag, nyugati tájra;





Ajkunkon füttyengetett a buja
Víg zabszár-furulya,
S nyers szatir-tánc s faunok hasadt patája
Dongott pajzán kiséretet nekünk,
S vén Damoetas vigyázta énekünk.
De, jaj, bús változás! Már messze mentél,
Elmentél, s nem jössz vissza, drága pásztor,
A kakukfüves erdők és a puszta
Barlangodúk, vad indákkal bekúszva
S a visszhang búja gyászol.
A fűzfák lombja és a zöld, bodor
Sok mogyoróbokor
Dalodhoz nem leng halkan, legyezőn -;





S mint rút üszög, mely friss rózsát kirág,
Mint kullancs, zsenge nyáj közt, új mezőn,
Mint kora fagy, ha már csupa virág
A galagonyaág,
Veszted, Lycidas, úgy szívünkbe vág.
Nimfák! Hol voltatok, midőn a zordon
Hab átcsapott Lycidastok fején?
Hű táncotok nyomát a lejti parton,
A vén, dalos druidák lakhelyén,
S az ős Mona bozontos tetején,
Se Deva tündér tükrén nem találom.
Jaj, kába álom!





Ha jöttetek is volna!... Mindhiába!.;...
Hisz életet lehelni így akart
A Múzsa is szép Orpheus-fiába,
Kiért egész világ volt csupa könny:
De hajh, a vad hullám a holtba mart,
S véres arcát gyors hebrusi özön
Vitte, és várta lesbiai part.
Oh jaj! mit ér hát gondját és baját
A pásztor szűkös életének élni,
S hálátlan Múzsát híven udvarolni?
Nem volna jobb, mint mások, átkarolni
Szép Amaryllist s víg lugast cserélni,
Vagy simogatni Ncaera haját? -





Belénk Dicsőség vágyat mért lopott,
- Oh, nemes lelkek megmaradt hibája!
Hogy kéjt megvetve, éj-napi robot
Közt küzdjünk? Hisz, ha díjunk égi bája
Már-már kigyúlva vetne dús lobot,
Vak Sors dühös ollója metszi gyenge
Fonálját életünknek! '
- ,,A földi fény kopott", -
Zengett most Phoebus reszkető fülembe, -
,,Igaz Dicsőség nem földi növény,
Sem aranyfüstü fény
Hiú dísze, sem lármás földi szó -,
De Juppiter, a szent örök biró
Szeméből gyúl rátok remek sugára;





Amit hív tettekért majd ő kiró,
Az lesz Dicsőség, érett égi jó!"
Oh, Arethusa, szent habod neszét,
S halk Mincius, zenés sásod szavát
Fölülmúlta e dús égi beszéd! -
De hadd mondom tovább:
Mint jött Phoebus nyomán egy új herold,
- Neptun követje volt -,
Megróni az álnok vihart s habot:
Dühük a szép pásztorra mért csapott?
Megdorgált minden vad szárnyú szelet,
Mely hosszú csőrű szirtfokon dagad,
De íme mind tagad,
S bölcs Aeolustól ez a felelet:





,,Börtön zárta a vad szelek raját,
Csönd volt a légben, sík habon a nedves
Panopé játszott s véle száz najád;
Csak a hűtlen, rossz bárkát érje torlás:
Mert gyásszal szurkos, átokkal vitorlás
Deszkái vesztén süllyedt el a kedves!"
Most Camus jött, a tisztes, lassú vén,
Nád-süveg fedte és mohás lepel,
Bús rajzzal s rőt virággal szegve fel,
Jajszók jegyével a szirmok tövén:
,,Oh - szólt - kedvencem ki rabolta el?"
És végsőnek jővén
Ím Galilea szent halásza kél,
Hozván nehéz ércű két kulcsait,





Melyeknek vasa zár, aranya nyit -,
S mitrás fejét ingatva így beszél:
,,Mért nem óvhatlak, ifjú pásztor, itt? -
Hisz annyi van, ki csak hasának él,
Ki nyáj közé lopózva, csúszva jár,
S mással törődni már ingyen se vél,
Csak gyapjat nyírva víg tort ülni még
S kitúrni azt, ki hű maradt s derék.
Vak szájak! Rosszak, renyhék fogni már
A bot kampóját, s elfeledve rég:
Mit is jelent a pásztor-hivatal!
Mit bánják! Félre gond! Nincs kételyük!
S ha néha ajkukon még némi dal
Fakad, sípjuk nem tud, csak torz zenét;





Éhes juhaik felszegik fejük,
De gyomruk csak szél tölti s rossz szemét,
Míg rágja bévül rontó mételyük,
S körül vad farkas tompa talpa lép,
Mohón és némán lesve fekhelyük.
Ám az ajtón a Gép két karja vár:
S lesújt még egyszer s többé soha már!"
S most, Alpheus, térj meg, elhangzott a zord szó,
Mely megdermesztett; lengj fel, Déli Múzsa!
Ébreszd a völgyet, színt színekre szorzó
Szirmoknak légyen tarka koszorúsa.
Oh, ti völgyek! melyeknek öblén dús a
Mély árny, és szél zeng s friss ölű patak,
Hol az Ebcsillag hő sugara vak,
Nyissátok mind zománcos szemetek,





Zöld fű között, mézízü záporokban,
Ébredjetek tavaszi bíborokban
Primulát hintve, mely árván remeg,
Sápadt jázmint, bokros kakastaréjt,
Fehér szegfűt, árvácska foltos ékét,
Ibolyák szűziségét,
Pézsmarózsát és ékes lonc-karéjt,
Anda kankalint, fejlehajtva búsat,
S minden virágot, amely gyászt visel
Amaranthust, omlón pompázva dúsat,
És nárciszt, könny terhes kelyheivel!
Lepjék Lycidas lomb-ravatalát,
Mert bár csalás ez, enyhébben zokog
Láttán a bú, s halk zsongásba hal át,





Míg jaj, Te drága! - messzi partfokok
Közt lengsz, zajos hab-zúzta gyenge csont,
Tán Hebridáknál, s holt szemednek ott,
Míg úszol a hömpölygő ár alatt,
Látkört a vad föld véghatára bont,
Vagy könnytől el nem érhetőn halad
Tested tovább, hol vén Bellerus altat,
S a védett Csúcs nagy víziója vár,
Merre Namancos és Bayona hallgat...
Nézz vissza, Angyal! s ránk ég kegye jut;
Delfinraj! ringasd a fáradt fiút!
Ne sírjatok tovább, bús pásztorok,
Nem halt meg Lycidas! - hagyjuk a jajt!





Bár mélyre nyelte sodró hab-torok,
Miként a nap, ha hullám-ágyra hajt
Lankadt fejet, felcsillog újra majd,
És érces fényű új tüze csorog
Díszül a Hajnal égi homlokára,
Lycidast is mélyből magasba várja
Az, ki a habon nem süllyedve járt,
S ott, új lomb közt, új partokon ha fent ül,
Szűz nektár mossa szétcsapzott haját,
Felé mondhatlan nászi nóta pendül,
Öröm s szerelem dús honára lel,
A szentek enyhe karja fogja fel,
S az édes körnek boldogan örül,
Mely üdv közt lengve üdvöt énekel,
S szeméről minden könnyet letörül.





Im Lycidas! már nem zokog szemünk,
Te légy ezentúl védő szellemünk;
Ki dús díj t nyertél, védőn nyújts ki kart
Mindenkire, ki járja a vihart!
Együgyű pásztor ekként énekelt
Tölgyek s patak közt, míg szürke-sarúsan
Jött a Reggel: a jámbor nóta telt
Zengéssel folyt a gyenge sípon, dúsan.
Majd a nap minden dombot átölelt,
Majd nyugat öblén eltűnt újra búsan;
S a pásztor, kék köpenyjét megszorítva,
Ment, merre új liget friss rétje hítta.

Fordította Tóth Árpád




 
 
0 komment , kategória:  Tófh Árpád versek  
John Milton - L'Allegro
  2018-04-15 04:34:29, vasárnap
 
 
John Milton - L'Allegro

Hess, Bánat, rútak rútja,
Szüléd vak Éjfél s ugató Pokol;
Hol a Styx bújdokol
S torz nép közt, dúlt jajok közt zajlik útja,
Barlangot ott keress,
Kotlós Homály tárt, védő szárnya vár
Meg károgó madár
S a mord szemöldű szirtek árnya, vad
Bozóttal, mint halad,
Menj, éjsetét bús pusztát ott szeress!
Ám jőjj, egek virága, színe,
Égi neven: Euphrosyne
S a földön: szívtáró Öröm,
Kit búgva édes gyönyörön





Vénusz szűlt (s még két Gráciát),
S repkényes Bacchus volt atyád.
Vagy, - más regés szó mást zenél, -
A lenge, víg Tavaszi Szél,
Zephyr, a Hajnalt üldözőn,
Megejté a meleg mezőn,
És kék ibolya-garmada
Volt ágyuk s rózsák harmata
Hullt rájuk s lettél drága sarj,
Hogy táncot, fényt és dalt akarj.
No, jer, Tündér s kísérjen az
Ötlet s a Gúny, a friss kamasz,
S Pajzánság s Tréfa, a hamis
Bókkal, Csókkal s Mosollyal is,
Minőtől Hébe ajka lágy





S melynek az arc kis gödre ágy, -
Meg Játék, mely bút kerget és
Hasát fogva a Nevetés!
Így jőjj, s jöttöd tánc legyen,
Lejtve könnyű lábhegyen,
S lengjen veled, jobbodra fűzve
Édes Szabadság, ormok szűze,
Jőjj s engem is, igaz feled,
Segíts, járnom vele s veled,
S merre víg rajod vezet,
Várjon tiszta élvezet:
Pacsirta adjon drága kéjt
Riasztva a nagy, lomha Éjt,
Mely megfut zord őrtornyirúl,





Mihelyt a tarka ég pirul
Friss ,,jóreggelt"-tel bús lakom
Köszöntve a gyúlt ablakon,
Átintve vadszőlők bogán
S indázó vadrózsák sokán,
Míg űzi lenn a még nyakas
Homályt a vígtorkú kakas,
Mely dombján büszkén lépeget
S jön háreme a csűr megett.
Vagy halljam: kürt szól s eb csahol
Az álmos erdőn valahol
S dértől didergő dombokon
Viszhang perel a lombokon.





Menjek víg nép közé korán,
Zöld halmokon, szílfák során,
Hol tág kapút keletre tár
A város, és felölti már
Borostyán-tűz díszét a Nap,
S száz szolga-színt felhője kap.
Kanyargó füttyét szaporázván
Paraszt szánt a közel barázdán,
Nótás tejeslány hangja zeng,
Fenőkövön a kasza peng,
S mesélgetnek hűs völgytorok
Dudvás ölén a pásztorok.
Bármerre nézzek, új öröm
Tárúl elém a tág körön:





Barna föld és szürke táj,
Eddegél a kósza nyáj,
Meddő szirtek vén feje,
Fáradt felleg menhelye,
Sárga szikfűs, tarka mart,
Vékony ér s tág, büszke part,
Messzi torony fölszökik,
Lomb takarja köldökig,
S tán alatta lány pihen,
S meglesi egy kandi szem...
Né! ott apró tanya áll,
Két vén tölgy közt füstje száll,
Ott vendégli Thyrsisét,
Kinálva jámbor fűvek jóizét





Víg Corydon, s a tál ürül
S Phillis, a szép szakács, örül,
Majd kisiet, mert sok a dolga,
Már várja Thestylis, a szolga,
Kévét kötni s évszak szerint
A szőke kazlat rakni kint...
Olykor meg, bércek peremén
A nyájas falvat járom én:
Ünnep boldog harangja csöng,
Közbe víg citera pöng,
Árny-sakkozta táncteren
Táncosokból lánc terem,
S kicsi-nagy, míg nap süti,
A vidám lapdát üti;





Így röpül a hosszú nap,
S este sör vár, barna hab,
S fűszerezni fűszerét,
Tündér Mabról víg regét,
- Sajt likába mint esett, -
Gazdasszony mond kedveset,
S hogy a lápon járva férjura
Mint lelt egy árny-cséplős, fura
Manót, ki csésze tej fejében
Egy éj alatt kicséplé szépen,
Mint tíz béres se, a magot,
Aztán lustán becammogott
S a tűznél elnyúltan melengett,





Süttetve, mely lomhán lelengett,
A pelyva-lepte nagy szakállt
S huss! kakasszóra tovaállt...
S tovább nincs... kiki ágyba bú
S halk altatót szél sípja fú...
Hát a tornyos városok!
Mily nyüzsgőn bazárosok!
Hány úrfi s hős! mind vakmerők!
Békében is csatát nyerők!
S hány büszke hölgy! tűz-íjakat
Rejt szép szemük s dús díjakat
A kard hegye s az elme-él
Csak édes bájuktól remél!
Itt Hymen táncát hadd lesem:





Fáklyásan, sáfrány-leplesen
Jön s dáridó zeng, karnevál,
Álarcos, antik fényű bál,
Akár egy ifjú költő nyári álma,
Ha esti partfokon valóra válna...
Aztán a drága színpad vonzzon:
A túdós versmértékü Jonson
S édes Shakespeare, Fantázia
Őserdő-hangú, vad fia!
Majd, hogyha a gond terhe nyers,
Görög bájú dal s tiszta vers,
Mit zord idő el nem temet,
Hadd védje s járja lelkemet:





Míg lassú lágy lejtése fordul,
Zárt édessége mind kicsordul
S olvadt kanyarral úgy halad,
Hogy a finom, halk út alatt
Minden borús bilincs lefejlik
S az Összhang rejtett lelke sejlik;
S Orpheus, hallva a zenét
Nyitja aranyálmú szemét
A csöndes asphodélos-ágyon
S az esdő dalt tanulja vágyón:
Megnyerni majd Plutó előtt
A félig megnyert drága nőt...
Kivánt gyönyöreim ezek,
Öröm! add meg, s tiéd leszek!

Fordította Tóth Árpád




 
 
0 komment , kategória:  Tófh Árpád versek  
Rainer Maria Rilke - Archaikus Apolló-torzó
  2018-04-15 04:30:30, vasárnap
 
 
Rainer Maria Rilke - Archaikus Apolló-torzó

Nem ismerhettük hallatlan fejét,
melyben szeme almái értek. Ám a
csonka test mégis izzik, mint a lámpa,
melybe mintegy visszacsavarva ég

nézése. Különben nem hintene
melle káprázatot s a csöndes ágyék
íves mosollyal, mely remegve lágy még,
a nemző középig nem intene.

Különben csak torzult és suta kő
lenne, lecsapott vállal meredő,
nem villogna, mint tigris bőre, nyersen,

s nem törnék át mindenütt busa fények,
mint csillagot: mert nincsen helye egy sem,
mely rád ne nézne. Változtasd meg élted!

Fordította Tóth Árpád




 
 
0 komment , kategória:  Rainer Maria Rilke versek  
Francis Jammes - La comme coule...
  2018-04-15 04:29:17, vasárnap
 
  Francis Jammes - La comme coule...

I.

Lágy gyantacsöpp csorog

Lágy gyantacsöpp csorog aranyló könny gyanánt a
Cseresznyefán: ma mindent tropikus hő igáz,
Aludj, drágám, a kertben, hol bús tücsöksirás
Zeng régi rózsafáink sziromszivébe zárva...

Még tegnap a szalonban csevegtél: büszke dáma,
De most magunk vagyunk, én édesem: Sirász
Rózsája! oh aludj csak, rád halk csókom vigyáz
És enyhe kelme véd: csöndes lesz szíved álma...

A hő a zajt felitta, csak méhek zsonganak,
Aludj, aludj kicsim, szelid szivű bogárkám,
S ne rezzenj hogyha néha megcsobban a patak.

Halászmadár is alszik a parti cserje árnyán,
Aludj csak csöndesen... hisz már én sem tudom:
Te kacagsz, vagy a víz cseng a fénylő kavicson...






II.

S oly halk s szelíd az álmod...

S oly halk s szelíd az álmod, hogy halkan s szeliden
Megnyílik tőle ajkad, minthogyha csókra várna,
Mit álmodol? talán egy sziklabérci, sárga
S lila virágu rétet, hol hószín nyáj pihen?

Ezt álmodod? vagy azt, hogy erdő mélyiben
Zengő forrás bugyog susogva a mohára,
Vagy nyúlfiat riaszt egy rózsa-kék madárka,
Mely illó pókfonálért cikáz a légbe fenn?

Azt álmodod: a hold hortenzia-virág?
Vagy hogy a kút fölé myrrhás akácfaág
Hullatja szirmait, mint hűs arany havat?

Vagy hogy a kút vödrében úgy reszket ajakad
Viszfénye, mint szirom, mit rózsafákhoz érve
Sodort le enyhe szél a víz ezüst szinére?...

Fordította Tóth Árpád




 
 
0 komment , kategória:  Francis Jammes versek  
John Milton - Mikor ostrom fenyegette a várost
  2018-04-15 04:25:27, vasárnap
 
 
John Milton - Mikor ostrom fenyegette a várost

Óbester, kapitány vagy hadnagy úr,
Kit sorsa védtelen portámra vet,
Ha a tisztes, jó munkát kedveled,
Óvd meg házam s ki benne elvonul:
Majd meghálálja, mert áldott a húr,
Mely hírrel zeng meg ily szép tetteket,
Vizen s szárazon hinti szét neved,
Amerre csak nap tűzkorongja gyúl.
Ez Múzsák berke: rá lándzsát ne rázz,
Nagy Sándor is kegyes volt egykoron
Pindar telkéhez, s ép maradt a ház,
Bár porba hullt minden szentély s orom,
És a költőért, ki Elektra gyász-
Dalát zengte, nem lön Athéne rom.

Fordította Tóth Árpád




 
 
0 komment , kategória:  John Milton versek  
John Milton - Lycidas
  2018-04-15 04:24:17, vasárnap
 
 
John Milton - Lycidas

Ebben a gyászénekben a költő tudós barátját, Edward King-et siratja el, aki az ír vizeken, Chesterböl való átkelése közben, 1637-ben, szerencsétlenül a tengerbe fulladt. Egyben felhasználja az alkalmat arra is, hogy az uralma tetőfokán álló, romlott papság vesztét megjósolja.

Még egyszer, óh, ti babérok s ti gyenge
Örök repkények s barna mirtusok,
Nyers, friss bogyótok díszét dúlni bújja
Kezem kegyetlen ujja,
Bár a korán letört lomb jajt susog.





Ám szörnyű kényszer rendel és bús ok
Nyaratok zúznom: mert holtnak viszem:
Lycidas meghalt, Lycidas, a zsenge
Pásztor, és árvák mind a virtusok!
Ő érte ki ne zengene? Hiszen
Ő is tudott dalt, mely szökellve lenge.
Míg hát tört teste mély hab közt kereng le,
S himbálva őt szikkasztó szél suhog,
Illő, ha érte zengő könny zuhog.
Kezdjétek el hát, Nővérek, a szent
Kútnál, mely az Olymp tövén fakad,
Ríkassatok ma hangos húrokat!





El hát, hiú félsz s kétség gyáva gúzsa,
Úgy zeng majd drága Múzsa
Énrólam is, ha vár a hamvveder.
S amint most ő megy el,
Rám is békét leng majd a gyászlepel -,
Hisz egy dombon nőttünk mi fel, s a táj
Árnyas kútfőin együtt várt a nyáj:
Kettesben, együtt, meg se várva, míg
A bérei rétre szemet nyit a Reggel,
Lestük a szélforgót, dudál-e víg
Időt, s indultunk a gyapjas sereggel:
Itatva velük éj friss harmatát,
Míg fénylőn halt alább
Az égen az este-kelt csillag, nyugati tájra;





Ajkunkon füttyengetett a buja
Víg zabszár-furulya,
S nyers szatir-tánc s faunok hasadt patája
Dongott pajzán kiséretet nekünk,
S vén Damoetas vigyázta énekünk.
De, jaj, bús változás! Már messze mentél,
Elmentél, s nem jössz vissza, drága pásztor,
A kakukfüves erdők és a puszta
Barlangodúk, vad indákkal bekúszva
S a visszhang búja gyászol.
A fűzfák lombja és a zöld, bodor
Sok mogyoróbokor
Dalodhoz nem leng halkan, legyezőn -;





S mint rút üszög, mely friss rózsát kirág,
Mint kullancs, zsenge nyáj közt, új mezőn,
Mint kora fagy, ha már csupa virág
A galagonyaág,
Veszted, Lycidas, úgy szívünkbe vág.
Nimfák! Hol voltatok, midőn a zordon
Hab átcsapott Lycidastok fején?
Hű táncotok nyomát a lejti parton,
A vén, dalos druidák lakhelyén,
S az ős Mona bozontos tetején,
Se Deva tündér tükrén nem találom.
Jaj, kába álom!





Ha jöttetek is volna!... Mindhiába!.;...
Hisz életet lehelni így akart
A Múzsa is szép Orpheus-fiába,
Kiért egész világ volt csupa könny:
De hajh, a vad hullám a holtba mart,
S véres arcát gyors hebrusi özön
Vitte, és várta lesbiai part.
Oh jaj! mit ér hát gondját és baját
A pásztor szűkös életének élni,
S hálátlan Múzsát híven udvarolni?
Nem volna jobb, mint mások, átkarolni
Szép Amaryllist s víg lugast cserélni,
Vagy simogatni Ncaera haját? -





Belénk Dicsőség vágyat mért lopott,
- Oh, nemes lelkek megmaradt hibája!
Hogy kéjt megvetve, éj-napi robot
Közt küzdjünk? Hisz, ha díjunk égi bája
Már-már kigyúlva vetne dús lobot,
Vak Sors dühös ollója metszi gyenge
Fonálját életünknek! '
- ,,A földi fény kopott", -
Zengett most Phoebus reszkető fülembe, -
,,Igaz Dicsőség nem földi növény,
Sem aranyfüstü fény
Hiú dísze, sem lármás földi szó -,
De Juppiter, a szent örök biró
Szeméből gyúl rátok remek sugára;





Amit hív tettekért majd ő kiró,
Az lesz Dicsőség, érett égi jó!"
Oh, Arethusa, szent habod neszét,
S halk Mincius, zenés sásod szavát
Fölülmúlta e dús égi beszéd! -
De hadd mondom tovább:
Mint jött Phoebus nyomán egy új herold,
- Neptun követje volt -,
Megróni az álnok vihart s habot:
Dühük a szép pásztorra mért csapott?
Megdorgált minden vad szárnyú szelet,
Mely hosszú csőrű szirtfokon dagad,
De íme mind tagad,
S bölcs Aeolustól ez a felelet:





,,Börtön zárta a vad szelek raját,
Csönd volt a légben, sík habon a nedves
Panopé játszott s véle száz najád;
Csak a hűtlen, rossz bárkát érje torlás:
Mert gyásszal szurkos, átokkal vitorlás
Deszkái vesztén süllyedt el a kedves!"
Most Camus jött, a tisztes, lassú vén,
Nád-süveg fedte és mohás lepel,
Bús rajzzal s rőt virággal szegve fel,
Jajszók jegyével a szirmok tövén:
,,Oh - szólt - kedvencem ki rabolta el?"
És végsőnek jővén
Ím Galilea szent halásza kél,
Hozván nehéz ércű két kulcsait,





Melyeknek vasa zár, aranya nyit -,
S mitrás fejét ingatva így beszél:
,,Mért nem óvhatlak, ifjú pásztor, itt? -
Hisz annyi van, ki csak hasának él,
Ki nyáj közé lopózva, csúszva jár,
S mással törődni már ingyen se vél,
Csak gyapjat nyírva víg tort ülni még
S kitúrni azt, ki hű maradt s derék.
Vak szájak! Rosszak, renyhék fogni már
A bot kampóját, s elfeledve rég:
Mit is jelent a pásztor-hivatal!
Mit bánják! Félre gond! Nincs kételyük!
S ha néha ajkukon még némi dal
Fakad, sípjuk nem tud, csak torz zenét;





Éhes juhaik felszegik fejük,
De gyomruk csak szél tölti s rossz szemét,
Míg rágja bévül rontó mételyük,
S körül vad farkas tompa talpa lép,
Mohón és némán lesve fekhelyük.
Ám az ajtón a Gép két karja vár:
S lesújt még egyszer s többé soha már!"
S most, Alpheus, térj meg, elhangzott a zord szó,
Mely megdermesztett; lengj fel, Déli Múzsa!
Ébreszd a völgyet, színt színekre szorzó
Szirmoknak légyen tarka koszorúsa.
Oh, ti völgyek! melyeknek öblén dús a
Mély árny, és szél zeng s friss ölű patak,
Hol az Ebcsillag hő sugara vak,
Nyissátok mind zománcos szemetek,





Zöld fű között, mézízü záporokban,
Ébredjetek tavaszi bíborokban
Primulát hintve, mely árván remeg,
Sápadt jázmint, bokros kakastaréjt,
Fehér szegfűt, árvácska foltos ékét,
Ibolyák szűziségét,
Pézsmarózsát és ékes lonc-karéjt,
Anda kankalint, fejlehajtva búsat,
S minden virágot, amely gyászt visel
Amaranthust, omlón pompázva dúsat,
És nárciszt, könny terhes kelyheivel!
Lepjék Lycidas lomb-ravatalát,
Mert bár csalás ez, enyhébben zokog
Láttán a bú, s halk zsongásba hal át,





Míg jaj, Te drága! - messzi partfokok
Közt lengsz, zajos hab-zúzta gyenge csont,
Tán Hebridáknál, s holt szemednek ott,
Míg úszol a hömpölygő ár alatt,
Látkört a vad föld véghatára bont,
Vagy könnytől el nem érhetőn halad
Tested tovább, hol vén Bellerus altat,
S a védett Csúcs nagy víziója vár,
Merre Namancos és Bayona hallgat...
Nézz vissza, Angyal! s ránk ég kegye jut;
Delfinraj! ringasd a fáradt fiút!
Ne sírjatok tovább, bús pásztorok,
Nem halt meg Lycidas! - hagyjuk a jajt!





Bár mélyre nyelte sodró hab-torok,
Miként a nap, ha hullám-ágyra hajt
Lankadt fejet, felcsillog újra majd,
És érces fényű új tüze csorog
Díszül a Hajnal égi homlokára,
Lycidast is mélyből magasba várja
Az, ki a habon nem süllyedve járt,
S ott, új lomb közt, új partokon ha fent ül,
Szűz nektár mossa szétcsapzott haját,
Felé mondhatlan nászi nóta pendül,
Öröm s szerelem dús honára lel,
A szentek enyhe karja fogja fel,
S az édes körnek boldogan örül,
Mely üdv közt lengve üdvöt énekel,
S szeméről minden könnyet letörül.





Im Lycidas! már nem zokog szemünk,
Te légy ezentúl védő szellemünk;
Ki dús díj t nyertél, védőn nyújts ki kart
Mindenkire, ki járja a vihart!
Együgyű pásztor ekként énekelt
Tölgyek s patak közt, míg szürke-sarúsan
Jött a Reggel: a jámbor nóta telt
Zengéssel folyt a gyenge sípon, dúsan.
Majd a nap minden dombot átölelt,
Majd nyugat öblén eltűnt újra búsan;
S a pásztor, kék köpenyjét megszorítva,
Ment, merre új liget friss rétje hítta.

Fordította Tóth Árpád




 
 
0 komment , kategória:  John Milton versek  
John Milton - L'Allegro
  2018-04-15 04:22:25, vasárnap
 
 
John Milton - L'Allegro

Hess, Bánat, rútak rútja,
Szüléd vak Éjfél s ugató Pokol;
Hol a Styx bújdokol
S torz nép közt, dúlt jajok közt zajlik útja,
Barlangot ott keress,
Kotlós Homály tárt, védő szárnya vár
Meg károgó madár
S a mord szemöldű szirtek árnya, vad
Bozóttal, mint halad,
Menj, éjsetét bús pusztát ott szeress!
Ám jőjj, egek virága, színe,
Égi neven: Euphrosyne
S a földön: szívtáró Öröm,
Kit búgva édes gyönyörön





Vénusz szűlt (s még két Gráciát),
S repkényes Bacchus volt atyád.
Vagy, - más regés szó mást zenél, -
A lenge, víg Tavaszi Szél,
Zephyr, a Hajnalt üldözőn,
Megejté a meleg mezőn,
És kék ibolya-garmada
Volt ágyuk s rózsák harmata
Hullt rájuk s lettél drága sarj,
Hogy táncot, fényt és dalt akarj.
No, jer, Tündér s kísérjen az
Ötlet s a Gúny, a friss kamasz,
S Pajzánság s Tréfa, a hamis
Bókkal, Csókkal s Mosollyal is,
Minőtől Hébe ajka lágy





S melynek az arc kis gödre ágy, -
Meg Játék, mely bút kerget és
Hasát fogva a Nevetés!
Így jőjj, s jöttöd tánc legyen,
Lejtve könnyű lábhegyen,
S lengjen veled, jobbodra fűzve
Édes Szabadság, ormok szűze,
Jőjj s engem is, igaz feled,
Segíts, járnom vele s veled,
S merre víg rajod vezet,
Várjon tiszta élvezet:
Pacsirta adjon drága kéjt
Riasztva a nagy, lomha Éjt,
Mely megfut zord őrtornyirúl,





Mihelyt a tarka ég pirul
Friss ,,jóreggelt"-tel bús lakom
Köszöntve a gyúlt ablakon,
Átintve vadszőlők bogán
S indázó vadrózsák sokán,
Míg űzi lenn a még nyakas
Homályt a vígtorkú kakas,
Mely dombján büszkén lépeget
S jön háreme a csűr megett.
Vagy halljam: kürt szól s eb csahol
Az álmos erdőn valahol
S dértől didergő dombokon
Viszhang perel a lombokon.





Menjek víg nép közé korán,
Zöld halmokon, szílfák során,
Hol tág kapút keletre tár
A város, és felölti már
Borostyán-tűz díszét a Nap,
S száz szolga-színt felhője kap.
Kanyargó füttyét szaporázván
Paraszt szánt a közel barázdán,
Nótás tejeslány hangja zeng,
Fenőkövön a kasza peng,
S mesélgetnek hűs völgytorok
Dudvás ölén a pásztorok.
Bármerre nézzek, új öröm
Tárúl elém a tág körön:





Barna föld és szürke táj,
Eddegél a kósza nyáj,
Meddő szirtek vén feje,
Fáradt felleg menhelye,
Sárga szikfűs, tarka mart,
Vékony ér s tág, büszke part,
Messzi torony fölszökik,
Lomb takarja köldökig,
S tán alatta lány pihen,
S meglesi egy kandi szem...
Né! ott apró tanya áll,
Két vén tölgy közt füstje száll,
Ott vendégli Thyrsisét,
Kinálva jámbor fűvek jóizét





Víg Corydon, s a tál ürül
S Phillis, a szép szakács, örül,
Majd kisiet, mert sok a dolga,
Már várja Thestylis, a szolga,
Kévét kötni s évszak szerint
A szőke kazlat rakni kint...
Olykor meg, bércek peremén
A nyájas falvat járom én:
Ünnep boldog harangja csöng,
Közbe víg citera pöng,
Árny-sakkozta táncteren
Táncosokból lánc terem,
S kicsi-nagy, míg nap süti,
A vidám lapdát üti;





Így röpül a hosszú nap,
S este sör vár, barna hab,
S fűszerezni fűszerét,
Tündér Mabról víg regét,
- Sajt likába mint esett, -
Gazdasszony mond kedveset,
S hogy a lápon járva férjura
Mint lelt egy árny-cséplős, fura
Manót, ki csésze tej fejében
Egy éj alatt kicséplé szépen,
Mint tíz béres se, a magot,
Aztán lustán becammogott
S a tűznél elnyúltan melengett,





Süttetve, mely lomhán lelengett,
A pelyva-lepte nagy szakállt
S huss! kakasszóra tovaállt...
S tovább nincs... kiki ágyba bú
S halk altatót szél sípja fú...
Hát a tornyos városok!
Mily nyüzsgőn bazárosok!
Hány úrfi s hős! mind vakmerők!
Békében is csatát nyerők!
S hány büszke hölgy! tűz-íjakat
Rejt szép szemük s dús díjakat
A kard hegye s az elme-él
Csak édes bájuktól remél!
Itt Hymen táncát hadd lesem:





Fáklyásan, sáfrány-leplesen
Jön s dáridó zeng, karnevál,
Álarcos, antik fényű bál,
Akár egy ifjú költő nyári álma,
Ha esti partfokon valóra válna...
Aztán a drága színpad vonzzon:
A túdós versmértékü Jonson
S édes Shakespeare, Fantázia
Őserdő-hangú, vad fia!
Majd, hogyha a gond terhe nyers,
Görög bájú dal s tiszta vers,
Mit zord idő el nem temet,
Hadd védje s járja lelkemet:





Míg lassú lágy lejtése fordul,
Zárt édessége mind kicsordul
S olvadt kanyarral úgy halad,
Hogy a finom, halk út alatt
Minden borús bilincs lefejlik
S az Összhang rejtett lelke sejlik;
S Orpheus, hallva a zenét
Nyitja aranyálmú szemét
A csöndes asphodélos-ágyon
S az esdő dalt tanulja vágyón:
Megnyerni majd Plutó előtt
A félig megnyert drága nőt...
Kivánt gyönyöreim ezek,
Öröm! add meg, s tiéd leszek!

Fordította Tóth Árpád




 
 
0 komment , kategória:  John Milton versek  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 10 
2018.03 2018. április 2018.05
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
30 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 10 db bejegyzés
e hónap: 220 db bejegyzés
e év: 1105 db bejegyzés
Összes: 8305 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 780
  • e Hét: 5427
  • e Hónap: 28897
  • e Év: 153691
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.