Regisztráció  Belépés
eposz.blog.xfree.hu
Enneagram: 1-es 4-es 5-ös (Merkúr: Csillagjegy: Szűz: Föld) 6-os 7-es 8-as (Nap: Aszcendens: Oroszlán: Tűz) 9-es Lauter Szabolcs
1987.09.04
Online
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
Dmitry Glukhovsky - Metró 2033
  2018-06-18 12:16:23, hétfő
 
  8. Fejezet: A Negyedik Birodalom

Pisztolylövések ropogtak, elnyomták a tömeg vidám zsivajgását, aztán
velőtrázó hangon felsikított egy nő, kattogni kezdett egy gépkarabély, és a kövér
vendéglős a testalkatához képest meglepő fürgeséggel kikapott a pult alól egy
rövid csövű puskát, s a kijárathoz ugrott. Artyom otthagyta félig megivott sörét,
felkapta a hátizsákját, csattanva kibiztosított, utána vetette magát, s rohantában
azon sajnálkozott, hogy itt előre kérték az árat, különben most fizetés nélkül
leléphetne. A tizennyolc kiadott töltény most igen jól jönne neki.
Már fentről, a lépcsőről látszott, hogy valami szörnyűség zajlik. Hogy
lejusson, át kellett verekednie magát a félelemtől eszüket vesztett emberek
tömegén, akik rohantak felfelé a lépcsőn, úgyhogy Artyomban fel is ötlött, hogy
biztosan le kell-e mennie, de a kíváncsiság vitte előre.
A síneken néhány bőrkabátos hullája hevert, a peronon pedig, közvetlenül a
lába előtt, arccal előre egy vékony erekben szétfolyó, élénkvörös vértócsában
egy megölt nő. Igyekezve nem lenézni, gyorsan átlépett rajta, de megcsúszott, és
kis híján melléje zuhant. Körülötte tombolt a pánik, félig felöltözött emberek
ugráltak ki sátrukból, és zavarodottan tekingettek körbe. Egyikük lemaradt,
próbált belebújni a nadrágjába, de hirtelen összegörnyedt, a hasához kapott, és
lassan oldalra dőlt. Artyom nem tudta megállapítani, hogy honnan lőnek. A
tüzelés folytatódott, a csarnok másik végéből bőrkabátos, nagydarab emberek
szaladtak erre, félrelökdösve a sikoltozó nőket és a megrémült árusokat. Nem a
támadók voltak, hanem ugyanazok a banditák, akik a Kitaj-Gorodnak ezen az
oldalán parancsoltak. Nem látott senkit az egész peronon, aki ezt az öldöklést
kezdhette volna.
És akkor végre Artyom rájött, hogy miért nem. A támadók a közvetlenül
mellettük futó alagútba vették be magukat, onnan adták le a gyilkos sortüzet
anélkül, hogy kimentek volna az állomásra, nyilván óvakodtak attól, hogy nyílt
terepen mutatkozzanak.
Ez megváltoztatta a dolgot. Fontolgatásra már nem maradt idő: ki fognak
jönni az állomásra, mihelyt rájönnek, hogy az ellenállást megtörték; ettől a
kijárattól a lehető leggyorsabban el kellett tűnni. Artyom lehajolt, és keményen
markolva gépkarabélyát, vissza-visszanézve rohant előre - a hangokat eltorzító
és irányukat összezavaró visszhang miatt, mely így nyomban mindenfelé
160
szétterítette a dörrenések zaját az állomás boltívei alatt, nem lehetett tudni, hogy
éppen melyik alagútból, a jobb vagy a bal oldaliból tüzelnek.
Végül, amikor már eléggé messzire került, gyakorlóba öltözött alakokat látott
meg a bal oldali alagút torkában. Az arcuk helyén valami feketeség látszott, és
Artyom ereiben meghűlt a vér. Csak pár pillanat elteltével jutott eszébe, hogy
azok a feketék, akik a VDNH-t ostromolták, sohasem használtak fegyvert, és
nem viseltek ruhát. A támadók csupáncsak álarcban voltak, kötött
sapkaálarcokat viseltek, amilyeneket bármelyik fegyverócskapiacon lehetett
kapni, ha meg AK-47-est vett valaki, ingyen, ráadásként adták hozzá.
Az erősítésként érkezett kalugaiak a földre vetették magukat, és mellvédként
használva a síneken heverő hullákat, szintén tüzet nyitottak. Látta, ahogy
puskatussal kiütik a furnérlemezeket, melyeket a vezetői vagon oldalüvegeinek
helyére szegeztek, és szabaddá teszik az álcázott géppuskafészket. Vaskos
sorozat dübörgött fel.
Artyom felnézett a csarnok közepén függő, belülről megvilágított műanyag
jelzőtáblára, mely az összes állomást mutatta. A Tretyjakovszkaja felől
támadtak: ez az út tehát el volt vágva. Hogy a Taganszkajára jusson, vissza
kellett volna térnie az egész állomáson keresztül oda, ahol most a legnagyobb
pokol tombolt. Csak a Kuznyeckij Moszt felé vezető út maradt.
A kérdés magától megoldódott. Miután leugrott a sínekre, Artyom elrohant az
egyetlen szóba jöhető alagút előtte feketéllő bejárata felé. Se Kánt, se Ászt nem
látta sehol. Csak egyszer villant fel odafönt egy alak, aki a vándorfilozófusra
emlékeztetett, de amikor egy pillanatra megállt, Artyom rögtön rájött, hogy
tévedett.
Az alagútba nem csak ő igyekezett bejutni - a peronról megmenekültek több
mint fele ugyanehhez a kijárathoz rohant. A vonalszakasz rémült kiáltásoktól és
dühös ordításoktól volt hangos, valaki hisztérikusan zokogott. Itt is, ott is
lámpák gyulladtak fel, valahol füstölő fáklyák erősebb-gyengébb fényfoltjai
imbolyogtak; mindenki magának világította az utat.
Artyom előkapta zsebéből Kán ajándékát, és nyomkodni kezdte a markolatát.
A kis lámpa gyenge fényét maga elé irányozta, és vigyázva, nehogy elbotoljon,
sietve indult tovább, menekülők kisebb csoportjait megelőzve - hol egész
családokat, hol egyedül menekülő nőket, öregeket meg fiatal, egészséges
férfiakat is, akik valamilyen zsákokat cipeltek, melyek aligha lehettek az övéik.
Egyszer-egyszer megállt, és segített feltápászkodni egy-egy elesett embernek.
161
Az egyikük mellett tovább maradt: hátát az alagút egyenetlen falához támasztva
egy csupa ősz ember ült a földön, az arca fájdalmas grimaszra torzult, és a
szíve tájékát nyomogatta. Mellette nyugodtan és bambán nézelődve jobbrabalra
egy kamasz fiú állt, akinek állatias vonásaiból és zavaros tekintetéből
látszott, hogy nem normális gyerek. Artyom-nak elszorult a szíve, amikor
meglátta ezt a különös párost, és bár rohant volna tovább, és dühös volt minden
elvesztegetett másodperc miatt, úgy állt ott, mint akinek földbe gyökerezett a
lába.
Az öreg, amikor észrevette, hogy felfigyelt rájuk, megpróbált rámosolyogni
Artyomra, és mondani akart valamit, de nem kapott levegőt. Arca eltorzult, és
erőt gyűjtendő behunyta a szemét, Artyom pedig lehajolt hozzá, hogy meghallja,
mit is próbál az öreg mondani neki.
A fiú azonban váratlanul fenyegetően elbődült, és Artyom undorodva látta,
hogy a szájáról nyál csurran lefelé, ahogy vadállat módjára vicsorít apró, sárga
fogaival. Nem tudta leküzdeni az undort, és eltaszította magától a kisfiút, aki
arrébb húzódott, és panaszosan üvöltve, esetlenül leült a sínre.
- Fiatal... ember... - nyögte erőlködve az öreg. - Ne bánjon vele... így... Ez
Vanyecska... Ő... nem érti...
Artyom csak megvonta a vállát.
- Kérem... A táskában... az alján... van a... nitro...glicerin. Egy szemet...
Adjon... Én nem... tudom magam... - Az öreg csúnyán hörgött, és Artyom
belekotort a műbőr bevásárlószatyorba, és gyorsan kitapogatta az új,
felbontatlan dobozt, körmével feltépte a fóliát, nagy nehezen megfogta a
kiugrani készülő kis tablettát, és odanyújtotta az öregnek. Az erőlködve
szabadkozó mosolyra húzta az ajkát, és sóhajtott:
- Nem tudom... a kezem... nem engedelmeskedik... A nyelvem... alá... -
kérte, és újra lecsukódott a szeme.
Artyom tamáskodva nézett szutykos kezére, de engedelmeskedett, és
becsúsztatta a csúszós golyócskát az öreg szájába. Az ismeretlen erőtlenül
biccentett és elhallgatott. Egyre újabb és újabb menekülők siettek el mellettük,
de Artyom csak sáros, lyukas csizmák és cipők végtelen sorát látta maga előtt.
Néha megbotlottak a fekete talpfákban, és ilyenkor durva szitkozódás
hallatszott. Rájuk hármukra rá se hederítettek; a kamasz továbbra is ugyanúgy
ült és halkan nyöszörgött. Artyom közömbösen, sőt némi kárörömmel látta,
amint valaki az elhaladók közül alaposan belerúgott a csizmájával, amire az
162
még hangosabban kezdett nyöszörögni, s közben öklével a könnyeit törölgette,
és ide-oda ingatta a testét.
Az öreg egy idő után kinyitotta a szemét, nagy nehezen levegőt vett.
- Nagyon köszönöm... Már jobban vagyok... Nem tudna felsegíteni? -
motyogta.
Artyom megragadta a karját, s amíg erőlködve felállt, fogta az öreg táskáját,
ezért a gépkarabélyát a vállára kellett akasztania. Az öreg sántikálva odament a
kisfiúhoz, és gyengéden kérlelni kezdte, hogy álljon fel. A kisfiú sértetten
motyogott, és amikor meglátta az odalépő Artyomot, dühösen sziszegni kezdett,
és a nyál újra csorogni kezdett lefittyedő alsó ajkáról.
- Tudja, épp csak az imént vettem az orvosságot - mondta az öreg, most már
teljesen magához térve -, hiszen éppen ezért jöttem el ide, ilyen messzire,
nálunk nem lehet hozzájutni, tudja, senki nem hozza be, és nincs kit megkérni, az
enyém meg éppen elfogyott, az utolsó tablettát az úton vettem be, amikor a
Puskinszkaján nem akartak átengedni, ott most fasiszták vannak, tudja, micsoda
gyalázat még elgondolni is, hogy a Puskinszkaján fasiszták vannak! Azt
hallottam, hogy még át is akarják nevezni, Hitlerovszkajára, vagy
Schillerovszkajára... Persze Schillerről aligha tudnak bármit is, ezek csak a mi
értelmiségi találgatásaink. És akkor, képzelje el, nem akartak átengedni, ezek a
horogkeresztes tacskók elkezdtek Vanyecskán gúnyolódni, de hát mit mondhatna
nekik erre ez a szegény, beteg kisfiú? Én meg felidegesítettem magam, rosszul
lettem a szívemmel, és csak akkor eresztettek tovább bennünket. De miért is
mondom ezt? Ó, igen! És akkor, tudja, szándékosan jó mélyre tettem, hogy ne
találják meg, ha valaki kutakodni kezdene, még faggatni kezdenének, hiszen
tudja, félre is érthetik, nem mindenki tudja, mire való ez... És aztán egyszer
csak ez a lövöldözés! Futottam, ahogy bírtam, Vanyecskát is rángatnom kellett,
mert kakasos nyalókát látott, és nagyon nem akart eljönni. És eleinte, tudja, csak
gyengén szúrt, azt hittem, talán enyhül, elmúlik gyógyszer nélkül is, hiszen a
gyógyszer ma az aranynál is értékesebb, de aztán rá kellett jönnöm, hogy nem
múlik el. És már éppen elő akartam venni a tablettát, amikor rám tört a roham.
Vanyecska meg semmit sem ért, hiába próbálom neki megtanítani, hogy adja ide
a tablettákat, ha rosszul vagyok, sehogy sem tudja megérteni, vagy ő maga eszi
meg őket, vagy se szó, se beszéd elkezdi előszedegetni őket, és ideadogatja
nekem. Én megköszönöm neki, mosolygok, és ő is mosolyog rám, olyan
örömmel, tudja, vidáman nyüszít, de akkor, amikor kellett volna, eddig még
egyszer sem adta ide. Ne adja az ég, hogy történjen velem valami: egyáltalán
senki sem fog gondoskodni róla, el sem tudom képzelni, mi lesz vele!
163
Az öreg egyre csak mondta, mondta, s közben megalázkodóan nézett Artyom
szemébe, aki ettől nagyon kínosan érezte magát. Bár az öreg teljes erejéből
próbált gyorsabban sántikálni, Artyom mégis úgy találta, hogy túl lassan
haladnak, és egyre kevesebben érik be őket hátulról, Úgy látszott, nemsokára ők
lesznek a legutolsók. Vanyecska az öreg jobb oldalán csámpázott, a kezébe
kapaszkodva; az arcára visszatért a korábbi háborítatlan arckifejezés. Néha
előrenyújtotta a jobb kezét, és izgatottan gagyarászott, rábökött valamilyen
tárgyra, melyet az állomásról menekülők sietségükben eldobtak vagy elejtettek,
vagy éppen a sötétség felé mutatott, amely ott sűrűsödött előttük.
- Hanem önt, már elnézést kérek, hogy hívják, fiatalember? Tudja, mégse
járja, hogy beszélgetünk itt, és még be se mutatkoztunk egymásnak... Artyom?
Nagyon örvendek, én pedig Mihail Porfirjevics vagyok. Porfirjevics, ahogy
mondom. Apámat Porfirijnek hívták, szokatlan név, tudja, és néhány szerv ki is
hallgatott bennünket a szovjet időkben, amikor inkább más nevek voltak
divatban: Vlagyilen, vagy Sztálina... És honnan való? A VDNH-ról? Mi meg
Vanyecskával a Barrkiadnajáról, én ott laktam egykor - az öreg zavartan
elmosolyodott -, állt ott egy épület, tudja, olyan toronyház, mindjárt a metró
mellett... No persze ön nyilván semmilyen épületre sem emlékezhet... Hány
éves is ön, engedelmével? Persze, nem is fontos. Volt ott egy kis, kétszobás
lakásom, elég magason, és csodás kilátás nyílt belőle a központra. Nem volt
nagy lakás, de, tudja, olyan otthonos, a padlón tölgyfa parkettával, mint arrafelé
mindenkinél, kis konyha, gáztűzhellyel. Istenem, csak most gondolok bele,
micsoda kényelem volt - gáztűzhely, akkor sehogy se tetszett, én villanytűzhelyt
szerettem volna, de sehogy se tudtam összegyűjteni a pénzt rá. Ahogy belépett
az ember, jobbról egy Tintoretto-reprodukció lógott a falon finom, aranyozott
keretben, milyen szép volt! Igazi ágyam volt, párnákkal, lepedővel, mindig
minden tiszta volt, egy nagy íróasztal, rajta hajlítható szárú lámpa, s milyen
erősen világított. És a legfontosabb, könyvespolcok a mennyezetig. Apámtól
nagy könyvtár maradt rám, meg aztán én magam is gyűjtöttem, a munkám miatt
is, meg érdekeltek is a könyvek. Jaj, minek is mesélem ezt magának, biztosan
nem érdekli, vénember locsogása... De hát mind a mai napig emlékszem rájuk,
tudja, ez az egész, különösen az asztal meg a könyvek, nagyon hiányoznak,
mostanában meg valahogy egyre jobban az ágy is. Itt viszont nemigen
kényeztetheti magát az ember, nálunk faágyak vannak, magunk csináltuk, tudja,
máskülönben a padlón, mindenféle rongyokon kéne aludnunk. De nem számít, a
lényeg az, ami itt belül van - mutatott a mellére -, ami itt bent történik, nem
pedig odakint. Az a legfontosabb, hogy az ember belül ugyanaz maradjon, ne
csüggedjen, a feltételek meg, hát, engedelmével, a fenébe a feltételekkel! De
164
azért az ágy valahogy, tudja, igencsak...
Az öreg egy percre sem hallgatott el, és Artyom végig élénk érdeklődéssel
hallgatta, bár azt sehogy sem tudta elképzelni, milyen lehet egy magas házban
élni, és milyen az, amikor kilátás nyílik, meg az, amikor néhány másodperc alatt
fel lehet oda jutni, mert nem mozgólépcső, hanem lift viszi fel az embert.
Amikor aztán Mihail Porfirjevics mégis elhallgatott, hogy szusszanjon egyet,
úgy döntött, kihasználja a szünetet, hogy a beszélgetést a kellő mederbe térítse
vissza. Valahogy csak át kell mennie a Puskinszkaján (vagy már
Hitlerovszkaján?), át kell jutnia a Csehovszkajára, onnan pedig a szigorúan
őrzött Poliszhoz.
- Tényleg igazi fasiszták vannak a Puskinszkaján? - fordított a szón.
- Hogy mit mond? Fasiszták? Ó, persze... - sóhajtott zavartan az öreg. - Úgy
bizony, olyan borotvált fejűek, a kabátujjukon karszalaggal, egyszerűen szörnyű.
Az állomás bejárata fölött, meg bent is mindenfelé ott lóg a jelük, korábban,
tudja, azt jelentette, hogy tilos az átjárás: egy fekete alak piros körben, vonallal
áthúzva. Én azt hittem, hogy ez valami hiba náluk, túl sok ilyen jel van
mindenfelé, és óvatlanul rákérdeztem. Kiderült, hogy ez az új szimbólumuk. Azt
jelenti, hogy feketéknek tilos az átjárás, vagy hogy ők maguk vannak betiltva,
mindenesetre valami ostoba dolog.
Artyom összerezzent a ,,feketék" szó hallatán. Ijedt tekintetet vetett Mihail
Porfirjevicsre, és óvatosan kérdezte:
- Csak nincsenek ott is feketék? Már odáig is eljutottak volna? - A fejében
pedig páni zűrzavar tombolt: hogy van ez, hiszen egy hete sincs úton, a VDNH
elesett volna, s a feketék már a Puskinszkaját támadják, és a küldetése kudarcba
fulladt? Elkésett, nem sikerült megbirkóznia a feladattal? Minden haszontalan
volt? Nem, ez nem lehet, biztosan jöttek volna hírek, akár eltorzítva a veszélyt,
hisz valamilyen hírek okvetlenül lettek volna... Csak nem? Hiszen akkor vége
mindennek...
Mihail Porfirjevics aggódva nézett rá, és észrevétlenül egylépésnyire
ellépve óvatosan kérdezte:
- Ön, már megbocsásson, melyik ideológia híve?
- Én, úgy általában semelyiké - jött zavarba Artyom. - Miért?
- És más nemzetiségekhez hogy viszonyul, például a kaukázusiakhoz?
- Hogy jönnek ide a kaukázusiak? - értetlenkedett Artyom. - Nem igazodok el
165
különösebben a nemzetiségek között. Franciák, németek meg amerikaiak voltak
korábban. De mára alighanem senki sem maradt... A kaukázusiakat meg,
őszintén szólva, egyáltalán nem ismerem - ismerte el feszengve.
- Ezek a kaukázusiakat feketéknek is nevezik - magyarázta Mihail
Porfirjevics, s közben végig arra próbált rájönni, nem csapja-e be őt Artyom,
butának tettetve magát.
- De hisz a kaukázusiak, ha jól értem, ugyanolyan közönséges emberek, nem?
- kérdezte Artyom. - Éppen ma láttam néhányat közülük...
- Teljes mértékben! - felelte láthatóan megnyugodva Mihail Porfirjevics. -
Teljesen normális emberek, de ezek a gyilkosok úgy döntöttek, hogy ők
valamiképp különböznek tőlük, és üldözik őket. Egyszerűen embertelen!
Képzelje el, ezek ott a mennyezetbe, közvetlenül a sínek fölött, kampókat
raktak, és az egyiken egy ember lógott, egy igazi ember. Vanyecskát annyira
felzaklatta, hogy elkezdte böködni az ujjával, ordított, és akkor ezek a
szörnyetegek is felfigyeltek rá.
Nevének hallatán a kamasz megfordult, és hosszú, zavaros tekintetet vetett az
öregre. Artyomnak úgy tetszett, hogy hallgatja, sőt valamennyire érti is, hogy
miről beszélnek, de mivel a neve többször nem hangzott el, hamar elvesztette az
érdeklődését Mihail Porfirjevics iránt, és figyelmét a talpfákra fordította.
- No de ha már népekről beszélünk, azok ott nyilvánvalóan a németeket
tisztelik igazán. Hisz ezek a németek találták ki az ideológiájukat, ön bizonyára
jól tudja, mit akarok mondani - tette hozzá sietve Mihail Porfirjevics, és
Artyom bizonytalanul bólintott, bár valójában semmit sem tudott, egyszerűen
csak nem akart tudatlannak látszani. - Mindenfelé német sasok vannak
kifüggesztve, tudja, horogkeresztek is, természetesen, meg valami mondatok
németül, idézetek Hitlertől: a hősiességről, a büszkeségről és hasonlókról
ebben a szellemben. Mindenféle díszszemléik vannak, felvonulásaik. Amíg ott
álltunk, és kérleltem őket, hogy ne sértegessék Vanyecskát, egyre masíroztak a
peronon, és dalokat énekeltek. Valamiket a szellem nagyságáról és a halál
megvetéséről. De hát, tudja, jól kiválasztották a német nyelvet. A német nyelv
egyszerűen ilyen dolgokra lett kitalálva. Én, tudja, egy kicsit beszélem... Nézze
csak, fel is van valahol írva...
A lépést elvétve kabátja belső zsebéből előhúzott egy összepiszkolódott
noteszt.
- Várjon csak egy pillanatra, világítson ide, legyen szíves... Hol is volt ez?
166
A, megvan!
A sárga fénykörben Artyom latin betűket látott, melyek akkurátusan sorjáztak
a noteszlapon, sőt még kedves záródíszes kerettel is gondosan el voltak látva:
Du stirbst. Besitz stirbt.
Die Sippen sterben.
Der einzig lebt - wir wissen es.
Der Toten Tatenruhm.
Artyom a latin betűket is tudta olvasni, valamilyen ősrégi tankönyvből
tanulta meg őket, melyet az állomás könyvtárából ásott elő. Miután nyugtalanul
hátrapillantott, újra rávilágított a noteszre. Persze semmit sem érien belőle.
- Mi ez? - kérdezte, újra maga után húzva Mihail Porfirjevicset, aki gyorsan
begyömöszölte a noteszt a zsebébe, és rángatni kezdte Vanyecskát, de az most
valami miatt megkötötte magát, és elégedetlenül bömbölni kezdett.
- Ez egy vers - felelte az öreg kissé megbántódva, legalábbis Artyomnak így
tűnt. - Az elesett katonák emlékére. A pontos fordítására nem vállalkozom, de
körülbelül ezt jelenti: ,,Meghalsz. Meghal mindenki, aki közel áll hozzád.
Birtokaid megsemmisülnek. Csak egyvalami él mindörökké - az elesettek harci
dicsősége." Ugye, milyen gyengén hangzik ez így? De németül - egyszerűen
zeng! Der Toten Tatenruhm. A hideg kilel tőle! I-gen... - Hirtelen elhallgatott,
láthatóan szégyellve, hogy elragadtatta magát.
Egy ideig szó nélkül mentek tovább. Artyomot bosszantotta, mert
ostobaságnak találta, hogy most, amikor alighanem már ők az utolsók, és nem
tudják, hogy mi történt a hátuk mögött, csak úgy megállnak a vonalszakasz
kellős közepén, hogy holmi verset olvassanak. De akarata ellenére egyre ott
jártak az eszében az utolsó sorok, és valamiért hirtelen eszébe jutott Vitalik,
akivel akkor együtt mentek el a Botanyicseszkij Szádhoz. A Tüskés Vitalik, akit
a déli alagút felől az állomásra törő rablók lőttek le. Az az alagút mindig
veszélytelennek számított, ezért is állították oda Vitalikot, merthogy még csak
tizennyolc éves, Artyom pedig alig múlt tizenhat. Arra az estére beszélték meg,
hogy elmennek Zsenykához, egy ismerős csencser éppen akkor hozott neki
valami új, különleges narkót... Pontosan fejbe lőtték, a homloka közepén csak
egy pici, fekete lyuk volt, a tarkóját meg hátul kiszakította a golyó. Azonnal
meghalt. ,,Meghalsz..." Hirtelen nagyon élesen felötlött benne Hunter
beszélgetése Szuhojjal, amikor a mostohaapja azt mondta: ,,lehet, hogy mégsem
lesz utána semmi?" Meghalsz, és nincs semmiféle folytatás. Vége. Semmi sem
167
marad. Valaki még persze egy ideig fog rád emlékezni, de nem sokáig.
,,Meghalnak a hozzátartozóid is", vagy hogy is van? Artyomot valósággal
kilelte a hideg. Amikor Mihail Porfirjevics végre megtörte a csendet, még örült
is neki.
- És önnek nem velünk egyfelé visz az útja véletlenül? Csak a Puskinszkajáig
megy? Valóban ott akar kiszállni? Úgy értem, hogy elhagyni a síneket? Én
nagyon, de nagyon nem ajánlanám, hogy ezt tegye, Artyom. El sem tudja
képzelni, mi folyik ott. Nem akarna velünk jönni a Barrikadna-jáig? Olyan
szívesen beszélgetnék még önnel!
Artyom megint csak nem tehetett mást, mint hogy bizonytalanul bólintott, és
valami érthetetlent motyogott: mégsem beszélhet az első szembejövővel, még
ezzel az ártalmatlan öreggel sem útjának céljairól. Mivel semmi megerősítést
nem kapott, Mihail Porfirjevics újra elhallgatott.
Meglehetősen sokáig mentek így némán, és mögöttük mintha nyugalom lett
volna, így aztán Artyomban végül engedett a feszültség. A távolban hamarosan
apró fények csillantak fel, előbb gyengén, aztán egyre fényesebben. Közeledtek
a Kuznyeckij Moszthoz.
Az ottani rendről Artyom nem tudott semmit, ezért minden eshetőségre
készen úgy döntött, hogy jól elrejti a fegyverét. Begöngyölte a gépkarabélyt a
matrózingébe, és bedugta a hátizsákja mélyébe.
A Kuznyeckij Moszt lakott állomás volt, és vagy ötven méterre a
peronbejárat előtt, a sínek közepén egy igen jó minőségű híd állt, igaz, csupán
egy, de volt rajta reflektor, amely most, nem lévén szükség rá, ki volt
kapcsolva, meg egy kiépített géppuskaállás. A géppuskán rajta volt a
védőhuzat, de ott ült mellette egy nagyon kövér, kopott, zöld uniformist viselő
férfi, és valami pépeset evett egy ütött-kopott katonai csajkából. Két másik,
hasonló egyenruhában, a vállán otromba gépkarabéllyal, aprólékosan
ellenőrizte az alagútból érkezők papírjait. Kisebb sor állt előttük: azok a Kitaj-
Gorodból menekülők, akik megelőzték Artyomot, amíg ő Mihail Porfirjeviccsel
és Vanyecskával vánszorgott. Lassan és kelletlenül engedték be őket, egy
fiatalembert ráadásul egyáltalán nem, és most ott állt oldalt zavarodottan, nem
tudva, mitévő legyen, és időről időre megpróbált odalépni az
útlevélvizsgálóhoz, aki minden alkalommal hátralökte, és a sorban következőt
szólította. Minden áthaladót gondosan megmotoztak, és egy férfit, akinél egy be
nem jelentett Makarov-pisztolyt találtak, közvetlenül előttük emeltek ki a
sorból, azután pedig, hogy megpróbált vitatkozni, megkötözték és elvitték
168
valahova.
Artyom kellemetlenségeket sejtve nyugtalanul mocorogni kezdett. Mihail
Porfirjevics csodálkozva nézett rá, Artyom halkan odasúgta neki, hogy ő szintén
nem fegyvertelen, de az csak biccentett, és megígérte neki, hogy minden
rendben lesz. Nem mintha Artyom nem hitt volna neki, egyszerűen erősen
furcsállotta, hogy éppen ő akarja elsimítani a dolgot. De az öreg csak
talányosan mosolygott.
Eközben valamivel közelebb kerültek, és a határőrök éppen egy ötven év
körüli szerencséden nő műanyag bőröndjét rámolták ki, aki nyomban
jajveszékelni kezdett, szörnyetegeknek nevezte a vámosokat, és azon
csodálkozott, hogy képes még megtűrni őket a föld a hátán. Artyom magában
egyetértett vele, de szolidaritását hangosan nem merte kinyilvánítani. A mindent
alaposan felforgató őr elégedett füttyentéssel húzott elő a szennyes
alsóneműhalomból néhány gyalogsági gránátot, és várta a magyarázatot.
Artyom meg volt győződve róla, hogy a nő mindjárt valami megindító
történetbe fog az unokájáról, akinek ezek a tudja is ő, mire való holmik a
munkájához kellenek; tudják, hegesztő, és ez valami része a
hegesztőkészülékének; vagy azt kezdi hajtogatni, hogy útközben találta ezeket a
gránátokat, és éppen sietett volna leadni őket az illetékes szerveknek.
Csakhogy pár lépést hátralépve átkot sziszegett, és visszaugorva az alagútba,
sietve eltűnt a sötétségben. A géppuskás félretolta a lábasát, és a géppuskához
nyúlt volna, de az egyik határőr, nyilván a parancsnok, egy mozdulattal
leállította. Csalódottan sóhajtott, és visszatért a kásájához, Mihail Porfirjevics
pedig az útlevelével a kezében egy lépést tett előre.
Meglepő, de a parancsnok, aki az előbb még a legcsekélyebb lelkifurdalás
nélkül túrta fel a látszólag teljesen ártatlan nő táskáját, gyorsan átlapozta az
öreg könyvecskéjét, Vanyecskára pedig ügyet sem vetett, mintha ott se lett
volna. Artyom került sorra. Készségesen nyújtotta iratait a sovány, bajszos
őrnek, aki aprólékosan kezdett vizsgálni minden egyes lapot, különösen sokáig
rajta tartva lámpája fényét a pecséteken. Legkevesebb ötször nézett Artyom
arcáról a fényképre és vissza, bizalmatlanul hümmögött, miközben Artyom
barátságosan mosolygott, és próbált egészen ártatlan képet vágni.
- Mi ez a szovjet típusú útlevél? - kérdezte végül szigorúan az őr, nem tudva
eldönteni, mibe is kössön bele.
- Amikor még kicsi voltam, ilyenek voltak az igazi útlevelek. Aztán a mi
169
igazgatóságunk az első olyan blankettán állította ki a papírjaimat, ami éppen
akadt.
- Nem szabályos - komorodott el a bajszos. - Nyissa ki a hátizsákját!
Ha észreveszi a gépkarabélyt jobb esetben vissza kell fordulnia, de el is
kobozhatják tőle, gondolta Artyom, az árulkodó verejtéket törölgetve a
homlokáról. Mihail Porfirjevics megengedhetetlenül közel lépett a határőrhöz,
és sietve odasúgta neki:
- Konsztantyin Alekszejevics, ez a fiatalember, tudja, az ismerősöm.
Nagyon-nagyon jóravaló ifjú, személyesen kezeskedem érte.
A határőr, miközben kinyitotta Artyom táskáját és belemarkolt, amitől
Artyomot kilelte a hideg, szárazon vetette oda:
- Öt - és míg Artyom azon értetlenkedett, mire is gondolhat, Mihail
Porfirjevics kihúzott a zsebéből egy marék töltényt, sietve leszámolt ötöt, és
becsúsztatta őket az útlevélvizsgáló oldalán lógó, félig nyitott tábori táskába.
Ám Konsztantyin Alekszejevics kezének addigra sikerült folytatnia
kalandozásait Artyom hátizsákjában, és alighanem valami különöset tapinthatott
ki, mert az arcán hirtelen érdeklődő kifejezés jelent meg.
- Tizenöt - mondta szenvtelenül.
Artyom bólintott, még tíz patront leszámolt, és bepottyantotta őket
ugyanabban a táskába. A határőrnek egy arcizma se rándult. Egy lépést oldalt
lépett, és az út a Kuznyeckij Mosztra szabaddá vált.
A következő tizenöt perc a Mihail Porfirjeviccsel való civakodással telt, aki
tántoríthatatlanul elutasította, hogy elfogadja Artyomtól az öt töltényt, s egyre
azt hangoztatta, hogy az ő adóssága jóval nagyobb annál, és csak mondta,
mondta a magáét.
A Kuznyeckij Moszt semmiben sem különbözött a legtöbb állomástól,
amelyeken Artyom az útja során megfordulhatott. Ugyanaz a márvány a falakon,
ugyanaz a gránitpadló, talán csak a boltívek voltak itt különösen magasak és
szélesek, ami rendkívüli tágasság érzetét keltette.
De a legmeglepőbb az volt, hogy mindkét sínpáron teljes szerelvények álltak
- hihetetlenül hosszúak, olyan hatalmasak, hogy majdnem az egész állomást
végigérték. Az ablakokat meleg, otthonos, más-más színű függönyökön
átszüremlő fény ragyogta be, az ajtók pedig vendégváróan tárva-nyitva voltak...
Eddigi életében Artyom még sosem látott semmi ehhez hasonlót. Igaz,
170
maradtak homályos emlékképei száguldó és sípoló, kivilágított ablakú
vonatokról - emlékek a messzi gyermekkorból, de nagyon szétfolyók,
elmosódottak, valószerűtlenek voltak, akárcsak más emlékei is arról, ami
korábban volt: mihelyt megpróbál az ember valamit részleteiben elképzelni,
vagy felidézni a részleteket, a megragadhatatlan kép nyomban eloszlik, elfolyik,
mint a víz a tenyerünkből, és a szemünk előtt semmi sem marad... Később
pedig, amikor felnőtt, csak elakadt szerelvényeket látott a Rizsszkaján, meg
egy-egy külön vagont a Kitaj-Gorodon és a Proszpekt Mirán.
Artyomnak legyökerezett a lába, megbabonázva nézte a szerelvényeket,
megszámolta a peron túlsó végén, a Vörös Vonalra átvezető átjárónál homályba
vesző kocsikat. A mennyezetről, a villanylámpa éles fénykörében egy
bíborvörös zászló lógott, alatta pedig vigyázzállásban két egyforma zöld
egyenruhás, tányérsapkás gépkarabélyos állt, akik messziről egészen kicsinek
tűntek, és már-már nevetséges módon játék katonákra emlékeztettek.
Játék katonái Artyomnak is voltak, korábban, amikor még a mamával élt: egy
parancsnok egy pisztolytáskából kivágott apró pisztollyal, hátrafelé nézve
valamit kiáltott, biztosan az egységét hívta maga után az ütközetbe. Két másik
egyenesen állt, a gépkarabélyukat a mellükre szorították. A kis katonák
valószínűleg más készletből voltak, sehogy sem sikerült velük játszani: a
parancsnok harcba vágyott, rettenthetetlen harcosai viszont leragadtak a
posztjukon, teljesen úgy, mint a Vörös Vonal határőrei, és tudni sem akartak
semmiféle csatáról. Különös, milyen jól emlékezett ezekre a kis katonákra, de
az édesanyja arcát sehogy sem tudta felidézni...
A Kuznyeckij Moszt viszonylag épségben megmaradt. Itt is vészvilágítás
volt, mint a VDNH-n, a mennyezet hosszában egy rejtélyes vasszerkezet
húzódott, egykoron talán a peront világította meg. Az állomáson a vonaton kívül
lényegében semmi érdemleges nem volt.
- Hányszor hallottam már, hogy a metrónak milyen sok lenyűgözően szép
állomása van, de akárhogy nézem őket, szinte egyforma mind - osztotta meg
csalódottságát Mihail Porfirjeviccsel Artyom.
- Menjen már, fiatalember! Olyan gyönyörűek vannak köztük, hogy el se
hinné! A Komszomolszkaja például a Gyűrűn, igazi palota! - kezdte hevesen
győzködni az öreg. - Van ott egy hatalmas mennyezetkép, tudja. Igaz, Leninnel
és egyéb marhaságokkal... Jaj, de mit is beszélek - hallgatott el gyorsan, és
suttogva magyarázta Artyomnak: - Az állomáson sok a kém, meg az ügynök a
Szokolnyicseszkaja vonalról, azaz hát a Vörösről, már megbocsásson, folyton a
171
régi neve jut az eszembe... Szóval csak halkabban itt. Az itteni vezetőség ugyan
független, de nem akar vitát a vörösökkel, ezért ha azok azt követelik, hogy
adjanak ki valakit, akkor bizony megeshet, hogy ki is adják. A gyilkosságokról
már nem is beszélve - tette hozzá egészen halkan, és félénken tekingetett
mindenfelé. - No menjünk, keressünk valami pihenőhelyet, őszintén szólva
nagyon elfáradtam, meg szerintem ön is alig áll a lábán. Megalszunk itt, aztán
megyünk tovább.
Artyom bólintott: valóban végtelenül hosszú és feszült nap volt ez, és
egyszerűen szüksége volt a pihenésre.
Irigykedve sóhajtozott, és egyre csak a szerelvényt bámulta, ahogy ment
Mihail Porfirjevics után. A kocsikból vidám nevetés és beszélgetés hallatszott,
az ajtók előtt a munkában elfáradt, a szomszédokkal cigarettázó férfiak álltak,
és az eltelt nap eseményeit taglalták szertartásosan. Egy kis asztal köré gyűlve
öregasszonyok teáztak egy kis lámpa alatt, mely egy gubancos vezetékről lógott
föléjük, gyerekek hancúroztak mindenfelé. Ez is mind szokatlan volt Artyom
számára: a VDNH-n mindig feszült volt a hangulat, az emberek mindig készen
álltak mindenre. Persze, estetájt ott is összegyűltek a barátok, hogy csendesen
elüldögéljenek valamelyikük sátrában, de olyan nem volt soha, hogy az ajtók
tárva-nyitva lettek volna, meg minden elöl legyen, és csak úgy beugorjanak
egymáshoz vendégségbe, meg gyerekek mindenütt... Már-már túlságosan is jó
soruk volt itt az embereknek.
- Miből élnek itt? - bukott ki a kérdés Artyomból, amikor utolérte az öreget.
- Hogyan, hát nem tudja? - csodálkozott udvariasan Mihail Porfirjevics. - De
hisz ez a Kuznyeckij Moszt! Itt vannak a metró legjobb technikusai, a nagy
műhelyek! Ide hordják a Szokolnyicseszkaja vonalról az eszközöket javításra,
de még a Gyűrűről is. Jól megy nekik, jól bizony. Itt lenne jó élni! - sóhajtott
álmodozva. - De ezt szigorúan veszik...
Artyom hiába reménykedett, hogy ők is kocsiban, heverőn alhatják ki
magukat. A csarnok közepén egy sor nagy sátor állt, olyanformák, mint
amilyenekben a VDNH-n laknak, és a hozzájuk legközelebbin akkurátusan,
sablonnal festve állt a felirat: SZÁLLODA. Egész sor állt mellette
menekültekből, de Mihail Porfirjevics félrevonta az ügyintézőt, és a rezet
csörgetve a zsebében súgott neki valami varázsszót, mely ,,Konsztantyin
Alekszejevics"-csel kezdődött, és a kérdés el volt rendezve.
- Itt a helyünk - mutatta hívó mozdulattal, és Vanyecska boldogan
felgügyögött. Itt még teát is adtak, és nem kellett érte fizetni sem, a padlón a
172
matracok meg olyan puhák voltak, hogy egyáltalán nem akaródzott felkelni
róluk. Artyom félig fekve fújdogálta a teáját, és figyelmesen hallgatta az öreget,
aki a poharáról is megfeledkezve, izzó tekintettel mesélt:
- És nem is az egész szárnyvonalra terjed ki a hatalmuk. Igaz, erről senki sem
beszél, és a vörösök ezt soha nem ismernék el, de az Egyetem nincs az
ellenőrzésük alatt, és semmi egyéb sem, ami az Egyetem után található! Úgy
bizony, a Vörös Vonal csak a Szportyivnajáig tart. Tudja, ott, a Szportyivnaja
után egy nagyon hosszú szakasz, valamikor régen ott volt a Lenyinszkije Gori
állomás, aztán átnevezték, de én már csak így hívom... No és ott, ahol a
Lenyinszkije Gori után a sínek kifutnak a felszínre, volt egy híd. És, tudja, a
robbanástól kezdett tönkremenni, és egyszer csak leomlott, bele a folyóba,
úgyhogy az Egyetemmel szinte a kezdet kezdetétől nem volt kapcsolat...
Artyom kortyolt egy kicsit, és érezte, ahogy jólesően eltölti annak a
titokzatos, rendkívüli dolognak az előérzete, ami a megszakított Vörös
Vonalnak a szakadék fölé meredő síndarabjaival kezdődve vár rá, messze
délnyugaton. Vanyecska elszántan rágta a körmeit, s csak annyira hagyta abba,
hogy elégedetten megszemlélje munkája eredményét, és aztán újra nekifogott.
Artyom szinte már rokonszenvvel nézte, és hálát érzett a kedves gyermek iránt,
hogy hallgat.
- Tudja, van egy kis körünk a Barrikadnaján - mosolygott zavartan Mihail
Porfirjevics -, esténként összejövünk, néha átjönnek hozzánk az Ulica 1905
godáról, most pedig a Puskinszkajáról is elüldöztek minden másként
gondolkodót, és Anton Petrovics is átköltözött hozzánk... Semmi komoly,
természetesen, csak afféle irodalmi fonó, no persze néha azért politikáról is
beszélgetünk... Tudja, ott a Barrikadnaján se nagyon szeretik az iskolázottakat,
folyton csak azt hallani, hogy így a tetves értelmiség, úgy az ötödik hadoszlop...
így aztán csendeskén vagyunk. No szóval Jakov Joszifovics mesélte, hogy, azt
mondja, az Egyetem nem pusztult el. Hogy sikerült elzárniuk az alagutakat, így
aztán most mégis vannak ott emberek. Nem egyszerűen emberek, hanem...
Tudja, valamikor a Moszkvai Állami Egyetem volt ott, éppen ezért nevezik így
az állomást. Most meg, úgymond, a tanári kar meg az egyetemisták egy részének
sikerült megmenekülnie. Hiszen az egyetem alatt hatalmas, még Sztálin idején
épült óvóhelyek voltak, és szerintem külön átjárók kötötték össze őket a
metróval. És ott most afféle értelmiségi központ jött létre, tudja... De hát ez
bizonyára csak legenda. Meg hogy ott képzett emberek kezében van a hatalom,
és mindegyik állomást dékán irányítja - mindegyiket meghatározott időre
választják. S hogy ott a tudomány sem toporog egy helyben - mégiscsak
173
egyetemisták, aspiránsok, oktatók élnek ott! Meg a kultúra sem hanyatlik, nem
úgy, mint nálunk, írnak is valamit, és az örökségünk nem merül feledésbe...
Anton Petrovics még azt is mondta, hogy egy mérnök bizalmasan mesélte neki,
miszerint megtalálták a módját, hogyan járjanak ki a felszínre, maguk csináltak
védőruhákat, és néha a felderítőik felbukkannak a metróban is... Ugye
hihetetlenül hangzik! - tette hozzá félig-meddig kérdezve Mihail Porfirjevics, s
közben Artyom szemébe nézett, aki valami olyan bánatos, bátortalan, fáradt
reményt fedezett fel a tekintetében, hogy egy köhintés után olyan határozottan
felelt, ahogy csak telt tőle:
- Miért ne! Teljesen hihetően hangzik! Itt van például a Polisz. Azt hallottam,
hogy ott is...
- Igen, csodás hely a Polisz, csak hogyan lehet odajutni? Ráadásul azt
mondták nekem, hogy a Tanácsban a hatalom megint a katonáké...
- Milyen Tanácsban? - húzta fel a szemöldökét Artyom.
- Hogyhogy milyenben? A Poliszt a legtekintélyesebb emberekből álló
Tanács irányítja. És ott, tudja, a tekintélyes emberek vagy könyvtárosok, vagy
katonák. A Könyvtárról nyilván pontosan tud, mesélni nem érdemes róla, de
például a Polisz másik bejárata valamikor magában a Védelmi Minisztériumnak
az épületében volt, amennyire emlékszem, de legalábbis valahol ott, mellette,
és a tábornoki kar egy részének sikerült evakuálnia. A legelején a katonák
ragadták meg a hatalmat, s a Poliszt elég sokáig egy ilyen, tudja, junta
irányította. Az embereknek valami okból nem nagyon volt ínyükre a
kormányzásuk, eléggé véres zavargások is voltak, de ez már rég volt, jóval a
vörösökkel vívott háború előtt. Engedményeket tettek, és akkor jött létre a
Tanács. És úgy alakult, hogy két frakció szerveződött benne, a könyvtárosoké
meg a katonáké. Szó se róla, különös kombináció. Tudja, a katonák a korábbi
életükben aligha találkoztak túl sok élő könyvtárossal. Hát itt most összejött. A
két frakció persze örökösen civakodik: hol az egyik kerekedik felül, hol a
másik. Amikor a vörösökkel folyt a háború, a védelem fontosabb volt, mint a
kultúra, és a tábornokok kerültek fölénybe. Eljött a békés élet - a befolyás a
könyvtárosokhoz került vissza. Olyan ez náluk mindig, érti, mint az inga. Most
meg azt hallani, hogy a katonák pozíciói az erősebbek, megint rendet csinálnak,
tudja, kijárási tilalom és egyéb ínyencségek - mosolygott csendesen Mihail
Porfirjevics. - Legalább olyan nehéz most bejutni oda, mint a
Smaragdvárosba... Tréfásan így nevezzük magunk közöli az Egyetemet meg
azokat az állomásokat, amelyek mellette vannak... Ugyanis vagy a Vörös
Vonalon, vagy a Hanzán keresztül kell menni, de ott, ön is tudja, egyszerűen
174
nem lehet átjutni. Korábban, a fasiszták előtt, a Puskinszkaján át lehetett menni
a Csehovszkajáig, és onnan a Borovickajáig egy vonalszakasz volt csak. Igaz,
hogy rossz szakasz, de fiatalabb koromban azért előfordult, hogy jártam arra.
Artyom nem mulasztotta el megkérdezni, mi is a rossz abban az említett
szakaszban, és az öreg kelletlenül felelt:
- Tudja, az alagút kellős közepén áll egy kiégett szerelvény. Én már rég nem
jártam arra, nem tudom, most hogy van, de annak idején az ülésein
elszenesedett emberi testek ültek és hevertek... Egyszerűen rettenetes volt. Én
magam nem tudom, hogy ez hogyan történt, az ismerőseimet kérdezgettem róla,
de senki sem tudta pontosan megmondani. Ezen a vonaton nagyon nehéz
keresztülmenni, megkerülni meg sehogy sem lehet, mert az alagút kezdett
beomlani, és a kocsik körül mindent eltorlaszolt a föld. Magán a vonaton meg,
mármint a kocsikban, mindenféle rossz dolog képződik, nehezemre esik
megmagyarázni őket, tudja, én mindent összevetve ateista vagyok, és nem hiszek
ezekben a mindenféle misztikus marhaságokban, ezért akkoriban a patkányokat
meg mindenféle teremtményeket gyanúsítottam... De most már semmiben sem
vagyok biztos.
Szavai előhívták Artyom komor emlékeit saját vonala alagútjainak
zúgásáról, és végül csak elmesélte, mi történt az egységével, utána pedig
Bourbonnal, s aztán némi tétovázás után megpróbálta előadni Kán
magyarázatait is.
- Ugyan, menjen már, hiszen ez tiszta ostobaság! - intette le Mihail
Porfirjevics, szigorúan összehúzva a szemöldökét. - Már hallottam ilyen
dolgokról. Emlékszik, mit mondtam Jakov Joszifovicsról? Na szóval, ő fizikus,
és egyszer elmagyarázta, hogy a lélek ilyen zavarai akkor fordulnak elő, amikor
az embereket rendkívül alacsony, füllel nem hallható, ha nem tévedek azzal a
lyukas fejemmel, hét hertz körüli frekvenciájú hanghatások érik... Az ilyen hang
keletkezhet magától is, természetes folyamatok révén, például tektonikus
eltolódások vagy más miatt, én, tudja, nem nagyon figyeltem akkor oda... De
hogy holt lelkek? Meg a csövekben? Ugyan, kérem...
Ezzel az öreggel érdekes volt beszélgetni. Olyan dolgokról mesélt,
amelyekről Artyom még senkitől sem hallott, sőt a metrót is más, régimódi,
furcsa szemszögből látta, és látni való volt, hogy minden a fenti világhoz köti,
itt pedig semmivel sem érzi inkább otthon magát, mint az első napokban.
Artyom, akinek gyakran eszébe jutott Szuhoj és Hunter vitája, megkérdezte tőle:
- És hogyan gondolja... Mi... mármint az emberek... Még visszatérünk oda?
175
Oda, fel? Megérhetjük és visszatérhetünk?
És mindjárt meg is bánta, hogy megkérdezte, mert a szavai mintha
borotvaként vágtak volna bele az öreg ereibe, azonnal megroggyant, és halkan,
kifejezéstelen hangon mormolta:
- Nem hiszem. Nem hiszem.
- De voltak más metrók is, hallottam, Pityerben, Minszkben is, meg
Novgorodban is - sorolta Artyom a betéve megtanult neveket, amelyek számára
mindig üresek voltak, puszta burkok, híján minden tartalomnak.
- Ó, micsoda gyönyörű város volt Pityer! - sóhajtott bánatosan, nem is neki
felelve Mihail Porfirjevics. - Tudja, az Izsák-székesegyház... Meg az
Admiralitás azzal a tű alakú tornyával... Micsoda kecsesség, milyen elegancia!
És esténként a Nyevszkijen az emberek, az a zsibongás, vidámság, a fagylaltozó
gyerekek, a fiatal, karcsú lányok... Zene szól... Nyáron különösen, nyáron ott
ritkán jó az idő: de ha süt a nap, és tiszta azúr az égbolt... Akkor, tudja,
csodálatos teli tüdővel levegőt venni.
A szemét ugyan Artyomra függesztette, de tekintete átszaladt rajta, és
elmosódó távolokba merült, ahol a hajnali párákban mára porrá omlott épületek
félig áttetsző, fenséges sziluettjei emelkedtek, és Artyom úgy érezte, hogyha
most hátranézne, ugyanaz a lélegzetelállító kép tárulna a szeme elé. Az öreg
mélyet sóhajtott és elhallgatott, Artyom pedig nem tudta rászánni magát, hogy
megzavarja az emlékeit.
- Igen, valóban, voltak más metrók is a moszkvain kívül. És talán másutt is
menekültek meg emberek... De azért gondoljon csak bele, fiatalember! - Mihail
Porfirjevics magasra emelte a mutatóujját. - Csak eltelt jó néhány év azóta, és
semmi. Semmi hír felőlük. Vajon ennyi év alatt nem találtak volna ránk, ha
maradtak volna, akik keressenek? Nem - csüggesztette le a fejét -, nem
hiszem...
Aztán legalább ötpercnyi hallgatás után szinte hangtalanul, inkább magának,
semmint Artyomnak, azt sóhajtotta:
- Istenem, micsoda gyönyörű világot veszejtettünk el...
Súlyos csend ülte meg a sátrat. Vanyecska, akit elálmosított csendes
beszélgetésük, félig nyitott szájjal és halkan szuszogva, néha kutya módra felfelnyüszítve
aludt. Mihail Porfirjevics egy szót sem szólt többet, és bár Artyom
biztos volt benne, hogy nem alszik, nem akarta zaklatni, becsukta a szemét, és
megpróbált elaludni.
176
Azt hitte, hogy azok után, amik egy ilyen végtelen napon történtek vele, az
álom tüstént eljön, de az idő csak vánszorogva múlt, a matrac, amely nemrég
még puhának tűnt, nyomta az oldalát, és ugyancsak forgolódnia kellett, mire
végre megtalálta az alkalmas testhelyzetet. A fülében pedig egyre ott zakatoltak
az öreg utolsó, szomorú szavai. Nem. Nem hiszem. Többé nem lehet
visszahozni a csillogó sugárutakat, a grandiózus épületegyütteseket, a langyos
nyári esték hajat borzoló és arcot simogató, frissítő szélfuvallatait, nem lehet
visszahozni azt az eget, mely sohasem lesz már olyan, amilyennek az öreg
lefestette. Az ég most az alagutak felfelé összefutó, málló vezetékekkel
behálózott, rücskös födéme, és így marad mindörökre. Akkor meg - hogy is
mondta az öreg? Azúrkék volt? Tiszta? Különös volt ez az ég, teljesen olyan,
amilyennek Artyom akkor, a Botanyicseszkij Szádban látta, és szintén csillagok
hintették be, de nem bársonyosan kék volt, hanem világoskék, szikrázó,
örömteli... És az épületek valóban hatalmasak voltak, de nem nyomasztottak a
tömegükkel, nem, áttetszőek, könnyedek voltak, mintha az édes levegőből
szőtték volna őket, lebegtek, szinte elszakadva a földtől, kontúrjaik elmosódtak
a végtelen magasságban. És mennyi ember volt körös-körül! Korábban Artyom
sohasem látott ilyen sok embert egyszerre, egyedül talán a Kitaj-Gorodon, de itt
annál is többen voltak, a küklopszi épületek tövében és közöttük az egész teret
ellepték. Ide-oda járkáltak, és valóban rengeteg gyerek volt közöttük, ettek
valamit, alighanem fagylaltot. Artyom szerette volna megkérni egyiküket, hadd
kóstolja meg, ő sohasem evett igazi fagylaltot, pedig amikor kicsi volt, nagyon
szeretett volna legalább egy cseppet. De sehol sem lehetett kapni, addigra már a
cukrászdákat és a hűtőpultokat ellepte a penész - meg a patkányok. És a
finomságukat nyalogató kisgyerekek mindig nevetve elszaladtak előle, ügyesen
irányt változtatva, és egyetlen arcot sem sikerült felismernie. És Artyom már
nem tudta, mit is próbál tenni valójában: megkóstolni a fagylaltot, vagy
belenézni a gyermekek arcába, megtudni, van-e arcuk egyáltalán ezeknek a
gyerekeknek... És hirtelen félelem fogta el.
Az épületek könnyed vonalai kezdtek sűrűsödni, sötétedni, és bizonyos idő
múltán már fenyegetően tornyosultak föléje, aztán mind szorosabbra záródtak.
Artyom egyre csak hajkurászta a gyerekeket, és egyre inkább úgy kezdte érezni,
hogy a gyerekek nem csengő hangon és örömtelien nevetnek, hanem gonoszul és
előre élvezkedve, és akkor ő összeszedte minden erejét, és végül csak elkapta
az egyik kisfiú karját. Az kiszakította magát és karmolt, mint az ördög, de ő
vasmarokkal torkon ragadta az egyiket, és végre sikerült az arcába néznie.
Vanyecska volt. Felüvöltve és fogait vicsorítva tekergette a nyakát, és
igyekezett beleharapni Artyom kezébe, és akkor Artyom pánikba esve arrébb
177
lökte, az meg felugorva felszegte a fejét, és ugyanazt a rémisztő üvöltést hallatta
hosszasan, amelytől Artyom elmenekült a VDNH-ról... A körülöttük
összevissza rohangáló gyerekek is megálltak, aztán lassan, oldalazva, nem
nézve rá közeledtek, a hátuk mögött pedig ott magasodtak a most már teljesen
fekete épületóriások, és szinte mintha azok is közelebb mozdultak volna...
Aztán pedig a gyerekek, akik immár betöltötték a kevés megmaradt szabad
helyet a gigászi épülettestek között, állati gyűlölettel és dermesztő bánattal telve
üvöltöttek együtt Vanyecskával, és végül Artyom felé fordultak. Nem volt
arcuk, csak fekete bőrmaszkjuk kicsorbított szájjal és olajosan sötét
szemgolyókkal, fehérje és pupilla nélkül.
És akkor hirtelen egy hang hallatszott, melyet Artyom sehogy sem tudott
felismerni, halk hang volt, a rémisztő üvöltés elnyomta, de kitartóan ismételte
ugyanazt, és fülelve, igyekezve nem figyelni a mind közelebb nyomakodó
gyerekekre, Artyom végre kezdte kivenni, mi az. ,,Menned kell." És aztán még
egyszer. És újra. És Artyom felismerte. Hunter hangja volt.
Kinyitotta a szemét, és félrerúgta a takarót. A sátorban meleg és fülledtség
volt, a fejét ólomsúly húzta lefelé, gondolatai lomhán forogtak. Artyom sehogy
sem tudott magához térni, rájönni, mennyi ideig aludt, hogy ideje-e már felkelni
és készülődni az útra, vagy átfordulhat még a másik oldalára, remélve, hogy egy
vidámabb álmot lát.
Ekkor fellebbent a sátorlap, és a résben ugyanannak a határőrnek a feje
bukkant fel, aki beengedte őket a Kuznyeckij Mosztra. Konsztantyin... mi is volt
az atyai neve?
- Mihal Porfirics! Mihal Porfirics! Kelj fel gyorsan! Mihal Porfirics! Mi van
vele, meghalt, vagy mi? - És ügyet sem vetve az ijedten rámeredő Artyomra,
bemászott a sátorba, és rázni kezdte az alvó öreget.
Vanyecska ébredt fel elsőnek, és ellenségesen felordított. A határőr rá se
hederített, és amikor Vanyecska megpróbálta elhúzni a kezét, lekevert neki egy
csattanós pofont. Akkor végre magához tért az öreg is.
- Mihal Porfirics! Kelj fel gyorsan! - suttogta zaklatottan a határőr. - El kell
mennetek! A vörösök azt követelik, hogy adjunk ki mint rágalmazót és
ellenséges propagandistát. Hiszen mondtam, megmondtam neked, legalább itt, a
mi koszos állomásunkon ne beszélj a te Egyetemedről! Nem figyeltél rám!
- Már engedelmet, Konsztantyin Alekszejevics, de mi ez az egész? - forgatta
a fejét zavarodottan az öreg, s nyögdécselve feltápászkodott. - Hiszen nem
178
mondtam semmit, semmilyen propagandát, isten őrizz, csak ennek a
fiatalembernek meséltem róla, azt is halkan, tanúk nélkül...
- És vidd magaddal a fiatalembert is! Tudod jól, miféle állomás az itt
mellettünk. A Lubjankára visznek, és lesz neked kapsz, a te fiatalemberedet meg
rögtön falhoz állítják, hogy ne járjon el a szája! Gyerünk, gyorsabban, ne
vacakolj annyit, mindjárt itt lesznek! Egyelőre még tanácskoznak, hogy mit
alkudjanak ki érted cserébe a vörösöktől, úgyhogy igyekezz!
Artyom ekkorra már talpon volt, és felvette a hátizsákját. Csak azt nem tudta
eldönteni, elővegye-e a fegyverét, vagy anélkül is boldogul. Az öreg is
kapkodni kezdett, és egy perc múlva már sietősen szedték a lábukat a síneken,
közben Konsztantyin Alekszejevics mártír módra fintorogva személyesen
tapasztotta be Vanyecska száját, az öreg meg nyugtalanul tekingetett rá, attól
tartva, hogy a határőr még kitekeri a fiúcska nyakát.
A Puskinszkajára vezető alagútban a bejárat sokkal jobban meg volt
erősítve. Itt két őrhelyet is kikerültek, száz és kétszáz méterre a bejárattól. A
közelebbi egy betonerődítmény volt, egy mellvéd, mely elvágta az utat, és csak
egy szűk átjárót hagyott a fal mellett, balra mögötte egy telefon egészen a
Kuznyeckij Mosztig, alighanem a törzsbe vezető zsinórral, lőszeres ládák és az
ezen a száz méteren járőröző hajtány. Távolabb a szokásos homokzsákos őrhely
volt, géppuskával és reflektorral, éppen úgy, mint az ellenkező oldalon.
Mindkét poszton őrök álltak, de Konsztantyin Alekszejevics átkísérte őket
rajtuk, elvezette őket a határig, és fáradtan mondta:
- Menjünk, még öt percet megyek veled. Félek, hogy többé nem jöhetsz ide,
Mihal Porfirics - mondta a határőr, miközben a Puskinszkaja felé ballagtak. -
Még a régi vétkeidet se bocsátották meg, te meg már megint kezded. Hallottad,
hogy Moszkvin elvtárs személyesen érdeklődött? Na, mindegy, majd kitalálunk
valamit. A Puskinszkajánál meg csak óvatosan! - búcsúzott hátramaradva és
beleolvadva a sötétségbe. - Minél gyorsabban menj át! Láthatod, hogy nálunk
félnek tőlük! No, viszlát!
Egyelőre nem volt hova sietni, így a menekülők lelassították lépteiket.
- Mivel bosszantotta fel őket ennyire? - kérdezte Artyom, és érdeklődve
nézett az öregre.
- Én, tudja, egyszerűen csak nagyon nem szeretem őket, és amikor a háború
volt... Hát szóval, tudja, ott a körben néhány szöveget fogalmaztunk... És Anton
Petrovics, aki akkor a Puskinszkaján élt, hozzá tudott férni egy nyomdagéphez -
179
a Puskinszkaján állt akkoriban egy, valami őrültek cipelték oda az
Izvesztyijából... És hát kinyomtatta őket.
- De a vörösök határa ártalmatlanul néz ki: két ember áll ott, egy zászló lóg,
semmi erődítés, nem úgy, mint a Hanzánál... - jutott eszébe hirtelen Artyomnak.
- Magától értetődik! Erről az oldalról minden ártalmatlan, mert náluk a fő
nyomás a határra nem kívülről, hanem belülről nehezedik - mosolyodott el
epésen Mihail Porfirjevics. - Ott van erődítés is, ez itt csak díszlet.
Csendben mentek tovább, mindenki a maga gondolataiba merült. Artyom arra
figyelt, érez-e vajon valamit az alagútban. Ám különös módon mind ez, mind az
előző szakasz, amely a Kitaj-Gorodot és a Kuznyeckij Mosztot kötötte össze,
valahogy üres volt, egyáltalán semmi sem érződött bennük, semmi sem töltötte
be őket, egyszerűen élettelen konstrukciók voltak...
Aztán gondolatban visszatért az imént látott lidérces álmához. A részletekre
már nem emlékezett, csak a zavaros, ijesztő emlék maradt meg az arctalan
gyerekekről és az égre magasodó fekete óriásokról. De az a hang...
De nem volt ideje végiggondolni a dolgot. Felhangzott előttük az ismerős,
förtelmes vinnyogás és a karmok surrogása, aztán rothadó hús émelyítően
édeskés szaga érződött, és amikor a lámpa gyenge fénye elért végre addig a
helyig, ahonnan a hangok hallatszottak, olyan látvány tárult a szemük elé, hogy
Artyom komolyan fontolgatni kezdte, nem volna-e jobb visszafordulniuk a
vörösökhöz.
Az alagút fala mellett három felpuffadt test feküdt arccal lefelé, és a hátuk
mögött dróttal összekötött karjukat már erősen kikezdték a patkányok. Artyom
az orrához szorította a kabátja ujját, hogy ne érezze a fojtó, édeskés-mérgező
szagot, és rájuk világítva lehajolt a testekhez. Alsóneműre voltak levetkőztetve,
és semmilyen sebesülést sem lehetett rajtuk látni. De mindegyiknek a haját
megalvadt vér csomózta össze, mely különösen sűrű volt egy golyónyom fekete
foltja körül.
- Tarkólövés - állapította meg Artyom, igyekezve, hogy a hangja nyugodtan
csengjen, és érezve, hogy mindjárt elhányja magát.
Mihail Porfirjevics eltakarta a száját a kezével, a szeme megvillant.
- Mit művelnek, uramisten, mit művelnek ezek! - mondta fojtottan. -
Vanyecska, ne nézd, ne nézd, gyere ide!
Vanyecska azonban, aki a legkisebb nyugtalanságot sem mutatta, leguggolt a
180
közelebbi hulla mellé, és élénken motyogva elmélyülten böködni kezdte az
ujjával.
A lámpa fénye feljebb kúszott a falon, és egy darab durva csomagolópapíron
állapodott meg, melyet a testek fölött, szemmagasságban ragasztottak fel. Felül,
széttárt szárnyú sasokkal díszítve gót betűkkel szedett fejléc futott: Viertes
Reich, de aztán tovább már oroszul volt írva: ,,Egyetlen feka mocsadék sem
jöhet közelebb háromszáz méternél a Nagy Birodalomhoz!", és vastagon volt
odanyomtatva ugyanaz a jel, a ,,Tilos az átjárás" -egy kis fekete emberkontúr
áthúzott körben.
- Gazemberek - préselte ki összeszorított fogai között Artyom. - Azért, mert
más színű a hajuk?...
Az öreg csak elkeseredetten ingatta a fejét, és a gallérjánál fogva rángatni
kezdte Vanyecskát, aki belefeledkezett a testek tanulmányozásába, és sehogy
sem akart felállni mellőlük.
- Ahogy látom, a nyomdagépünk még mindig működik - jegyezte meg
szomorúan Mihail Porfirjevics.
Egyre lassabban haladtak, úgyhogy csak jó két perc múlva tűnt fel a falon a
piros krétával felrajzolt sas és a ,,300 m" felirat.
- Még háromszáz méter-jegyezte meg Artyom, és nyugtalanul figyelt fel a
távolban felhangzó kutyaugatásra.
Vagy száz méterre az állomástól éles fény vágott az arcukba, és megálltak.
- Kezeket a tarkóra! Vigyázzállás! - harsant fel egy hangszóróval felerősített
hang. Artyom engedelmesen mindkét tenyerét a tarkójára tette, Mihail
Porfirjevics azonban csak felemelte a karját.
- Azt mondtam, kezeket a tarkóra! Lépjenek lassan előre! Ne tegyenek
hirtelen mozdulatot! - folytatta az üvöltő hang, és Artyom sehogy sem tudta
kilesni, ki beszél, mert a fény egyenesen a szemébe vágott, és az éles fájdalom
miatt lefelé kellett néznie.
Még egy kis távolságot tettek meg apró léptekkel, aztán újra mozdulatlanná
merevedtek, a reflektort pedig végre elfordították.
Egy egész barikád emelkedett itt, az állásokban két tagbaszakadt gépkarabélyos
állt, meg még egy ember pisztolytáskával a derekán, mindegyik
álcaruhában, borotvált fejükön félrecsapott, fekete barettal. A kabátujjukon
fehér csíkok virítottak - némiképp hasonlóak a német horogkereszthez, de nem
181
négy, hanem csak három végük volt. Kissé távolabb még néhány alak sötétlett,
az egyikük lábánál egy idegesen nyüszítő kutya ült. Körben a falak keresztekkel,
sasokkal, jelszavakkal és minden nem oroszra szórt átkokkal voltak
telefirkálva. Ez utóbbiak kissé zavarba ejtették Artyomot, mivel a feliratok egy
része németül volt. Látható helyen, egy sast és egy háromágú horogkeresztet
ábrázoló megpörkölődött szövetdarab alatt egy megvilágított műanyag
piktogram állt a szerencsétlen fekete emberkével.
Az egyik őr előrelépett, és meggyújtott egy hosszú, bunkóra hasonlító
kézilámpát, és behajlított karral fej magasságban tartotta. Komótosan
megkerülte őket, merőn nézve az arcukat, nyilván azon igyekezett, hogy
valamilyen nem szláv vonásokat találjon rajtuk. Csakhogy az ő vonásaik, talán
csak Vanyecskáét kivéve, akinek az arca betegségének bélyegét viselte,
aránylag oroszosak voltak, ezért elfordította a lámpát, és csalódottan vállat
vont.
- Az iratokat! - parancsolta.
Artyom készségesen nyújtotta az útlevelét, amíg Mihail Porfirjevics a belső
zsebében kotorászott, s végül ő is odaadta.
- És hol vannak ennek az iratai? - mutatott a parancsnok undorral
Vanyecskára.
- Tudja, a helyzet az, hogy a fiúnak... - kezdte volna magyarázni az öreg.
- Kuss legyen! A megszólításom: ,,tiszt úr"! A kérdésekre szabatosan felel! -
ripakodott rá az útlevélvizsgáló, és a lámpa lóbálózni kezdett a kezében.
- Tiszt úr, láthatja, a fiú beteg, nincs útlevele, még gyerek, érti, de nézze
csak, az enyémbe bele van írva, tessék, kérem... - hadarta a megzavarodott
Mihail Porfirjevics, s kutatva nézett a tisztre, hátha az együttérzésnek legalább a
szikráját fellelheti a szemében.
De az csak állt, egyenesen és keményen, mint a szikla, szinte az arca is kővé
vált, és Artyomban újra fellobbant a vágy, hogy embert öljön.
- És hol van a fénykép? - böffent rá a megfelelő laphoz érve a tiszt.
Vanyecska, aki eddig békésen állt, feszülten nézve a kutya körvonalát, és
időről időre izgatottan felgügyögött, most a vizsgálót kezdte figyelni, és Artyom
rémületére vicsorított és ellenségesen morgott. Artyom egyszeriben elfeledte a
beteg gyerek iránti minden korábbi ellenszenvét, miként azt is, hogy jó
néhányszor ő is csak nehezen fojtotta el magában a vágyat, hogy jó alaposan
182
megrakja. Most egyszerűen csak féltette őt.
A vizsgáló önkéntelenül hátralépett, ellenségesen rámutatott Vanyecskára, és
odasziszegte nekik:
- Tüntessétek el innen! Azonnal! Vagy én tüntetem el.
- Bocsánatot kérek, tiszt úr, de ő nincs tudatában, hogy mit cselekszik... -
kezdte Artyom, magát is meglepve.
Mihail Porfirjevics hálásan nézett rá, a vizsgáló viszont, aki gyorsan
átlapozta és visszaadta Artyomnak az útlevelét, hidegen közölte:
- Önhöz nincs kérdésem. Továbbmehet.
Artyom tett néhány lépést, aztán megállt, érezve, hogy a lábai nem
engedelmeskednek. A tiszt, aki egykedvűen elfordult tőle, megismételte a
kérdését a fényképről.
- Nézze, kérem, a helyzet az... - kezdett bele Mihail Porfirjevics, de aztán
észbe kapva helyesbített: - ...tiszt úr, a helyzet az, hogy nekünk ott nincs
fényképészünk, más állomásokon meg hihetetlenül drága, nekem egyszerűen
nincs arra pénzem, hogy fényképet csináltassak...
- Vetkőzzön! - szakította félbe a tiszt.
- Parancsol, kérem? - nyögte tompa hangon Mihail Porfirjevics, és remegni
kezdett a lába.
Artyom levette a hátizsákját, és letette a földre, bele sem gondolva, hogy mit
tesz. Vannak dolgok, amiket nem akar megtenni az ember, megfogadja, hogy
nem teszi meg őket, megtiltja magának, aztán váratlanul maguktól megtörténnek.
Meggondolni sincs érkezése őket, megkerülik az agyközpontot: megtörténnek, s
kész, s csak az marad, hogy csodálkozva nézi és győzködi magát az ember, hogy
ebben semmi vétke nincs, ez csak úgy magától történt meg.
Ha most levetkőztetik és elviszik őket, mint azokat, a háromszáz méterhez,
akkor Artyom előveszi a hátizsákjából a gépkarabélyát, automatikus tüzelésre
állítja át a kapcsolót, és megpróbál annyi álcázó ruhás szörnyeteget leteríteni,
amennyit csak bír, amíg őt magát is le nem lövik. Többé semminek sem volt
jelentősége. Nem volt fontos, hogy csupán egy nap telt el azóta, hogy találkozott
Vanyecskával és az öreggel. Nem fontos, hogy meg fogják ölni. Hogy mi lesz a
VDNH-val. Nem kell arra gondolni, hogy mi lesz azután. Vannak dolgok,
amikre egyszerűen jobb nem gondolni.
- Vetkőzzön le! - ismételte meg gondosan artikulálva a tiszt. - Motozás!
183
- De engedelmet... - motyogta Mihail Porfirjevics.
- Csendet! - ripakodott rá a tiszt. - Gyorsabban! - És nyomatékot adva a
szavainak, előhúzta a pisztolytáskából a fegyverét.
Az öreg sietősen kezdte kigombolni a kabátja ujjait, a tiszt pedig,
félrefordítva pisztolyt tartó kezét, némán figyelte, hogyan dobja le a pufajkáját,
ügyetlenül fél lábon ugrálva hogyan húzza le a csizmáját, és hogyan tétovázik,
hogy kicsatolja-e a nadrágszíját.
- Gyorsabban! - sziszegte a tiszt bőszen.
- De... Ez kínos... Értse meg... - kezdett volna bele Mihail Porfirjevics, de
a tiszt, végképp kikelve magából, ököllel keményen az arcába vágott. Artyom
előrevetette magát, de hátulról nyomban két erős kéz ragadta meg, és hasztalan
próbált kiszabadulni.
És akkor valami teljesen váratlan dolog történt. Vanyecska, aki termetre
feleakkora sem volt, mint a fekete barettes bandita, hirtelen vicsorogni kezdett,
és állati üvöltéssel nekirontott a férfinak. Az aligha számított ilyen fürgeségre a
szerencsétlentől, és Vanyecskának sikerült belecsimpaszkodnia a bal kezébe,
sőt a tenyerével mellbe csapnia. A tiszt azonban egy másodperc alatt eszmélt,
ellökte magától Vanyecskát, hátralépett, felemelte a pisztolyát, és meghúzta a
ravaszt.
A lövés hangja, mely fölerősödve verődött vissza az üres alagútból,
belehasított a dobhártyájába, Artyom mégis úgy érezte, hogy hallja a földre
roskadó Vanyecska halk pityergését. Még dőlt előre, két kezével a hasát fogva,
amikor a tiszt a csizmája orrával hanyatt lökte, és a fejére célozva utálkozó
arckifejezéssel még egyszer meghúzta a ravaszt.
- Figyelmeztettem önt - vetette oda fagyosan Mihail Porfirjevicsnek, aki
dermedten állt, és nyögdécselve nézte Vanyecskát.
Artyomnak ebben a pillanatban minden elsötétedett a szeme előtt, és olyan
erőt érzett magában, hogy az őt hátulról szorító, meglepett katona kis híján
elzuhant, amikor előrevetette magát. Az idő kitágult a számára, és elég volt
arra, hogy megragadja a gépkarabélya tusát, kibiztosítson, és egy sorozatot
adjon le a hátizsákon keresztül a tiszt foltos mellére.
Még láthatta, hogyan lyuggattak a lövések fekete, szaggatott vonalat az álcázó
ruha zöldjén.
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Dmitry Glukhovsky - Metró 2033
  2018-06-18 10:24:28, hétfő
 
 


6. Fejezet: Az erősebb jogán

A mennyezet annyira kormos volt, hogy a valamikori meszelésnek már a nyoma se látszott rajta. Artyom kábán bámulta, nem is értve, hova került.
- Felébredtél? - hallotta meg az ismerős hangot, s ettől gondolatai és a történtek széteső mozaikkockái egyszeriben a tegnapi (valóban tegnapi?) nap képévé álltak össze. Most mindez nagyon irreálisnak tűnt. Az álom ködszerűen átláthatatlan fala választotta el a valóságot az emlékektől. Elég elaludni és felébredni, hogy az átéltek fénye elhomályosodjon, és visszaemlékezve már nehéz legyen elkülöníteni a képzelt dolgokat a valóban megtörténtektől, amelyek ugyanúgy megfakulnak, mint az álmok s mint a jövőn vagy a lehetséges múlton járó gondolatok.
- Jó estét - üdvözölte Artyomot az ember, aki rátalált. A tűz túloldalán ült, arcát Artyom a lángon keresztül látta, amely így titokzatosnak, sőt misztikusnak tetszett. - Akkor most talán bemutatkozhatunk egymásnak. Nekem hétköznapi nevem van, hasonló azokhoz a nevekhez, amelyekkel ebben az életben találkozol. Túl hosszú, és nem mond rólam semmit. De én Dzsingisz kán utolsó megtestesülése vagyok, s ezért hívhatsz Kánnak. Ez rövidebb.
- Dzsingisz káné? - nézett rá Artyom bizalmatlanul, valami miatt leginkább azon csodálkozva, hogy a másik utolsó megtestesülésként mutatkozott be, noha a reinkarnációban egyáltalán nem hitt.
- Barátom! - horkant fel sértődötten Kán. - Nem kéne ilyen nyilvánvaló gyanakvással tanulmányozni a szemem vágását és viselkedésem módját. Azóta már nem kevés, sokkal tetszetősebb megtestesülésem is volt. De mégis Dzsingisz kán marad a legjelentősebb mérföldkő az életutamon, habár ebből az életből, legmélyebb sajnálatomra, nem emlékszem jóformán semmire sem.
- De miért Kán, és miért nem Dzsingisz? - makacskodott Artyom. - A kán nem is családnév, hanem valami munkakör vagy mi, ha jól emlékszem.
- Csak felesleges asszociációkat ébreszt, Ajtmatovról már nem is beszélve - magyarázta kelletlenül és érthetetlenül beszélgetőtársa -, és különben is, nem tartom kötelességemnek, hogy bárkinek is magyarázatot adjak nevem eredetéről. Téged hogy hívnak?
- Engem Artyomnak, és én nem tudom, ki voltam az előző életemben. Talán az én nevem is hangzatosabb volt - mondta Artyom.
- Nagyon örvendek - mondta Kán, aki láthatóan teljesen elégedett volt ezzel is. - Remélem, megosztod velem szerény ételemet - tette hozzá, miközben felállt, és a tűz fölé akasztotta horpadt vas teafőzőjét, hasonlót ahhoz, amilyen a VDNH-n is volt az északi őrhelyen. Artyom sietve felkelt, belekotort a hátizsákjába, és kivett belőle egy rúd kolbászt, amit még a VDNH-ról hozott magával. A zsebkésével lekanyarított belőle néhány szeletet, és kirakta őket egy tiszta ruhára, amely szintén volt nála a hátizsákjában.
- Tessék - nyújtotta oda a kolbászt új ismerősének -, a tea mellé.
Kán teája ugyanaz volt, mint az otthoni, Artyom rögtön ráismert. Miközben a zománcozott bögréből szótlanul kortyolgatta az italt, felidézte magában az elmúlt nap eseményeit. Vendéglátójának is járt valamin az agya, és egyelőre békén hagyta. Az eltörött csövekből áradó téboly más-más hatást gyakorolt mindenkire. És míg Artyom ezt egyszerű zúgásként érzékelte, amely megsüketítette, nem hagyta koncentrálni, elfojtotta a gondolatait, de magát az értelmét megkímélte, addig Bourbon egyszerűen nem bírta ki ezt a hatalmas rohamot, és meghalt. Artyom nem gondolta, hogy ez a zúgás ölni is tud, különben nem egyezett volna bele, hogy egy lépést is tegyen a koromsötét alagútban a Proszpekt Mira és a Szuharjovszkaja között.
A mostani alkalommal a zúgás észrevétlenül lopakodott elő, először csak eltompította az érzékeket - Artyom meg volt győződve róla, hogy minden közönséges hangot elnyomott, bár őt magát addig nem lehetett hallani -, aztán annyira megdermesztette a gondolatok áradását, hogy azok besűrűsödtek, megálltak, a tehetetlenség dere ülte meg őket, majd végül bevitte a végső, a megsemmisítő ütést. De hogy nem vette észre rögtön, hogy Bourbon egyszer csak olyan nyelven szólalt meg, melyet akkor sem tudhatott volna felidézni, ha olvasta volna az apokaliptikus jövendöléseket? Bourbon és ő megbabonázva haladtak egyre beljebb, és valamilyen különös mámor fogta el őket, veszélyérzetük nem volt, és Artyomnak magának valami badarság járt a fejében, arra gondolt, hogy nem szabad hallgatnia, hogy beszélnie kell, de az, hogy megpróbálja megfejteni, mi is történik velük, nem jutott az eszébe, valami meggátolta ebben...
Mindent, ami történt, szeretett volna kitörölni az agyából, elfelejteni, mert józan ésszel felfoghatatlan volt, hisz az évek során, melyeket a VDNH-n töltött, hasonlót is csak hallomásból ismert eddig, és egyszerűbb volt azt hinnie, hogy ilyesmi nem történhet meg ebben a világban, hogy ennek egyszerűen nincs helye benne. Artyom megrázta a fejét, és újra körülnézett.
Ugyanaz a fülledt félhomály vette körül. Az ötlött fel benne, hogy itt soha sincs világos, csak sötétebb lehet, ha elfogy a karavánok hozta tüzelőjük. Az alagutak bejárata fölötti órák már réges-régen nem jártak, ezen az állomáson nem volt vezetőség, nem volt senki, aki gondoskodott volna róluk, és Artyom arra gondolt, vajon Kán miért mondta neki, hogy "jó estét", amikor az ő számításai szerint most reggelnek vagy délnek kellene lennie.
- Most este volna? - kérdezte értetlenkedve Kántól.
- Nálam este van - felelte az elgondolkozva.
- Mire gondol? - Artyom nem értette a dolgot.
- Nézd, Artyom, te nyilván olyan állomáson születtél, ahol az órák pontosan működnek, és mindenki áhítattal néz rájuk, amikor összeveti a karórája mutatta időt az alagutak bejárata fölött villogó piros számokkal. Nálatok az idő egy és ugyanaz mindenki számára, akárcsak a fény. Itt minden fordítva van: senkinek sincs köze a másikhoz. Senkinek sem kell fényt adnia senkinek, aki idevetődik. Menj csak oda az emberekhez, és javasold nekik - abszurdnak fogják tartani az ötletedet. Akinek fény kell, az hozzon magával. Ugyanez a helyzet az idővel: akinek szüksége van rá, mert fél a káosztól, idehozza a saját idejét. Az idő itt kinek-kinek a saját ideje, és így mindenkinek más, attól függően, hogy ki mikor zavarodott bele a számolásába, de mindegyiküknek igaza van, és mindegyik hisz a maga idejében, annak ritmusához igazítja a maga életét. Nálam most este van, nálad reggel, és akkor mi van? Az olyanok, mint ti, amikor utaztok, olyan féltő gonddal őrzitek az óráitokat, ahogy az ősemberek óvták a pislákoló parazsat az égetett cserépedényekben, remélve, hogy tüzet éleszthetnek belőle. De vannak mások is: akik elvesztették, vagy talán kidobták a maguk parazsát. Hisz tudod, a metróban lényegében mindig éjszaka van, ezért az időnek itt nincs értelme, ha egyszer pontosan nem lehet követni. Verd szét az órádat, és meg fogod látni, mivé válik az idő, ez nagyon érdekes. Megváltozik, és többé nem ismersz rá. Többé nem aprózódik el, nem hasad szét darabokra, órákra, percekre, másodpercekre. Az idő olyan, mint a higany: széttörheted, de újra nyomban összeáll, újra homogénné, alaktalanná válik. Az emberek megszelídítették, a zsebóráik és stoppereik láncára akaszthatták, és azok számára, akik így láncon tartják, egyformán telik. De próbáld csak meg, szabadítsd ki, és meglátod: minden egyes ember számára másként telik majd, van, akinek lassan, vánszorogva, elszívott cigarettákkal, be- és kilégzésekkel mérve, másoknak meg vágtat, és csak leélt életekkel mérhetni meg. Úgy gondolod, hogy reggel van? Van bizonyos valószínűsége, hogy igazad van: körülbelül huszonöt százalék. Mindazonáltal ennek a reggelnek nincs semmi értelme, hiszen reggel ott fent, a felszínen van, ahol immár nincs élet. Legalábbis ember ott már nem maradt. Van-e hát jelentősége azok számára, akik ott sohasem fordulnak meg, hogy mi történik odafent? Nincs. Ezért is kívánok neked "jó estét", te meg, ha akarod, felelhetsz nekem "jó reggelt"-tel. Ami meg magát az állomást illeti, annak egyáltalán nincs semmilyen ideje, esetleg egy, igaz, különös időn kívül: most négyszáztizenkilenc napja van, és a számolás visszafelé megy.
Elhallgatott, kortyolgatta a forró teát, és Artyomnak nevethetnékje támadt, amikor eszébe jutott, hogy a VDNH-n az állomás óráit szent tárgyként tisztelték, és ha akár csak véletlenül meghibásodtak, azonnal a diverzió és szabotázs vádját sütötték a rossz pillanatban közelükben lévőkre. Mennyire csodálkozna a vezetőségük, ha megtudná, hogy nincs többé semmilyen idő, hogy létezésének értelme elveszett! A Kán által mondottak Artyomot hirtelen egy mulatságos dologra emlékeztették, amin nemegyszer elámult már.
- Azt mondják, hogy korábban, amikor még jártak a vonatok, a kocsikban bemondták: "Vigyázat, az ajtók záródnak, a következő állomás ez és ez, a peron a jobb vagy a bal oldalon lesz" - mondta. - Ez igaz?
- Miért, furcsának találod? - húzta fel a szemöldökét Kán.
- De hát hogyan lehet azt megmondani, hogy melyik oldalon lesz a peron? Ha délről jövök észak felé, akkor a peron jobbra lesz, de ha északról délnek, akkor balról. Az ülések meg a vonaton a kocsik fala mentén álltak, ha jól értem. Így hát az utasok számára ez a peron előttük vagy a hátuk mögött van, emellett az egyik fele számára így, a másik fele számára meg éppen fordítva.
- Igazad van - felelte elismerően Kán. - A vonatvezetők ténylegesen csak a saját nevükben beszéltek, ők a fülkéjükben elöl utaztak, és számukra a jobb abszolút jobb volt, a bal meg abszolút bal. De hát ezt tudták is, és lényegében saját maguknak mondták így. Ezért aztán lényegében akár hallgathattak is volna. De én gyerekkoromtól fogva hallottam ezeket a szavakat, annyira hozzájuk szoktam, hogy sohasem gondolkoztam el rajtuk...
Elhallgatott, majd kis idő múlva újra megszólalt:
- Azt ígérted, hogy elmeséled, mi történt a társaddal.
Artyom habozott egy kicsit, nem tudta eldönteni, beszélhet-e Bourbon halálának rejtélyes körülményeiről, a zúgásról, melyet kétszer is hallott az elmúlt napban, az emberi értelemre tett ártalmas hatásáról, a maga tapasztalásairól és gondolatairól, amikor sikerült meghallania az. alagút dallámát - és úgy döntött, ha van, akinek érdemes beszélnie az ilyen dolgokról, akkor éppen ez az az ember, ez, aki őszintén Dzsingisz kán utolsó megtestesülésének hiszi magát, és úgy tartja, hogy az idő már nincs többé. És akkor összefüggéstelenül, kapkodva, az események sorrendjét összekuszálva, inkább érzeteit, semmint tényeket sorolva kezdett bele viszontagságainak előadásába.
- Ez a halottak hangja - mondta csendesen Kán, miután Artyom befejezte elbeszélését.
- Micsoda? - kérdezte Artyom döbbenten.
- A halottak hangját hallottad. Nem azt mondtad, hogy eleinte suttogásnak vagy susogásnak hangzott? Igen, ezek ők.
- De miféle halottakét? - Artyom sehogy sem tudta felfogni.
- Mindazokét, akik a kezdetektől fogva meghaltak a metróban. Ez tulajdonképpen megmagyarázza azt is, miért vagyok én Dzsingisz kán utolsó megtestesülése. Több megtestesülés nem lesz. Mindennek eljött a vége, barátom. Nem tudom pontosan, hogyan történhetett, de ezúttal az emberiség túl messzire ment. Nincs többé se paradicsom, se pokol. Purgatórium sincs. Azután, hogy a lélek elválik a testtől - remélem, legalább a lélek halhatatlanságában csak hiszel? -, már nincs többé menedéke. Hány megatonna, gigatonna kell ahhoz, hogy szétporlassza a nooszférát? Hiszen ugyanolyan valóságos volt, mint itt ez a teafőző. Akárhogyan is, nem fukarkodtunk. Elpusztítottuk a paradicsomot is meg a poklot is. Egy olyan különös világban kell élnünk, amelyben a test halála után a léleknek is ugyanott kell maradnia. Érted, amit mondok? Meghalsz, de meggyötört lelked többé nem testesül meg, ha pedig többé nincs paradicsom, akkor sohasem nyer megnyugvást és pihenést. Arra kárhoztatott, hogy ugyanott maradjon, ahol az egész életét leélte - a metróban. Lehet, hogy én nem adhatok neked pontos teozófiai magyarázatot arra, miért alakul ez így, de azt pontosan tudom, hogy a mi világunkban a halál után a lélek a metróban marad... Itt fog vergődni a föld alatti járatok boltozata alatt, az alagutakban, az idők végezetéig, hiszen többé nincs hova mennie. A metró egyesíti magában a materiális életet és a túlvilág mindkét alakmását. Most az éden is meg a pokol is ugyanitt van. Holt lelkek között élünk, tömör gyűrűként vesznek körül bennünket - mindazok, akiket vonat ütött el, akiket lelőttek, szörnyetegek faltak fel, elégtek, meghaltak olyan furcsa halállal, amilyenről senki az élők közül nem tud semmit, sőt elképzelni sem tud hasonlót. Régtől fogva töröm a fejem, hogy hová mennek, miért nem érezzük a jelenlétüket mindennap, miért nem érezzük mindig üres, hideg tekintetüket a sötétből... Ismered az alagútiszony érzését? Korábban azt hittem, hogy ezek a halottak vakon botorkálnak utánunk az alagutakban, lépésről lépésre, és beleolvadnak a sötétségbe, mihelyt megfordulunk. A szem itt mit sem ér, szemmel nem ismerni fel a holtat, de borsódzó hátad, égnek álló hajad, a testedet rázó hideglelés tanúskodik róla, hogy láthatatlanul nyomon követnek. Így gondoltam korábban. De a te történeted után sok minden megvilágosodott bennem. Rejtélyes módon bejutnak a csövekbe, a vezetékekbe... Valamikor régen, még azelőtt, hogy az apám, sőt a nagyapám megszületett volna, a fönt elterülő halott városban folyt egy kis patakocska. A városban akkor élt embereknek sikerült ezt a folyót megzabolázni és csöveken keresztül a föld alá vezetni, és ott folyik alighanem a mai napig is. Úgy látszik, ezúttal valaki a csövekbe magát a Léthét, a halál folyóját börtönözte be... A társad nem a saját szavaival szólt, s akkor ő már nem volt önmaga. Azok a halottak hangjai voltak, a fejében hallotta és ismételte őket, aztán elragadták magukkal.
Artyom beszélgetőtársára meredt, és nem bírta levenni róla a tekintetét. Kán arcán homályos árnyékok remegtek, szeme mintha pokoli tűzben égett volna... Az elbeszélés végére Artyom szinte meg volt győződve róla, hogy Kán eszelős, hogy a hangok a csövekben alighanem sugalmazhattak neki valamit. És bár Kán megmentette a haláltól, és igen szívélyesen fogadta, kényelmetlennek és kellemetlennek találta volna, hogy hosszú ideig vele maradjon. Végig kellett gondolnia, hogyan jusson tovább, át azoknak a metróalagutaknak a legriasztóbbikán, amelyekről valaha is alkalma volt hallani - a Szuharjovszkától a Turgenyevszkajáig és tovább.
- Így hát meg kell, hogy bocsásd az én kis tévedésemet - tette hozzá kis szünet után Kán. - A barátod lelke nem tért vissza a Teremtőjéhez, nem testesült meg újra, és nem támadt fel más formában. Csatlakozott azokhoz a szerencsétlenekhez, ott, a csövekben.
Ezek a szavak eszébe juttatták Artyomnak, hogy vissza akart menni Bourbon testéért, hogy behozza az állomásra. Bourbon azt mondta, vannak itt barátai, akik majd visszaviszik őt, ha útjuk balul ütne ki. Erről meg a hátizsák jutott az eszébe - még ki sem nyitotta, pedig Bourbon gépkarabélyának tárain kívül más hasznos dolog is akadhatott benne. De valahogy félt rendelkezni vele, a fejében mindenféle babonák kavarogtak, és Artyom úgy döntött, hogy csak kinyitja és belenéz, de igyekszik nem nyúlni, semmihez, még kevésbé kutakodni benne.
- Nem kell félned tőle - szólalt meg váratlanul Kán, mintha megérezte volna
a habozását. - Ez a holmi most már a tied.
- Szerintem ezt hullarablásnak nevezik - mondta csendesen Artyom.
- Bosszútól nem kell félned, többé már nem reinkarnálódik - mondta Kán, nem arra válaszolva, amit Artyom mondott, hanem arra, ami a fejében kavargott. - Azt hiszem, hogy miután ezekbe a csövekbe kerülnek, a halottak elveszítik magukat, egy egész részeivé válnak, akaratuk összevegyül a többiek akaratával, értelmük pedig elsorvad. Már nem önálló személyiségek többé. De persze ha nem a halottaktól félsz, hanem az élőktől... No, akkor vidd ki ezt a zsákot az állomás közepére, borítsd ki a tartalmát a földre. Akkor senki sem fog tolvajlással vádolni, a lelkiismereted tiszta marad. Csakhogy te megpróbáltad megmenteni ezt az embert, és ő biztosan hálás lenne neked ezért. Fogd fel úgy, hogy ez a zsák az ő fizetsége azért, amit érte tettél.
Olyan hihetően és meggyőzően szólt, hogy Artyom elszánta magát, és belenyúlt a zsákba, majd a tűz fényénél elkezdte kiszedni és kirakni a ponyvára a tartalmát. Talált még négy tárat Bourbon gépkarabélyához azon a kettőn kívül, amit levett, amikor átadta a fegyvert Artyomnak. Meglepő volt, minek kellett a csencsernek, akinek Bourbont Artyom tartotta, ilyen lenyűgöző arzenál. Ötöt közülük gondosan egy rongyba tekert, és átrakta a saját hátizsákjába, egyet pedig belerakott a rövid csövű Kalasnyikovba. A gondosan bezsírozott és rendben tartott fegyver futtatott acélja úgy csillogott, hogy egészen megbabonázta. A zár simán mozdult, a végén tompán kattant, a fesztelenítő kicsit szorosan váltott a lövésmódok között - mindez arról tanúskodott, hogy a gépkarabély gyakorlatilag új. A tusa kényelmesen simult a tenyérbe, az ágy jól ki volt csiszolva. Ebből a fegyverből áradt a megbízhatóság, nyugalmat és magabiztosságot kölcsönzött. Artyom mindjárt el is döntötte, hogyha valamit is megtart magának Bourbon holmijából, az éppen a gépkarabély lesz.
A régi "mordályhoz" ígért tárakat a 7.62-es töltényekkel viszont nem találta. Nem is értette, hogyan akart Bourbon a végén elszámolni vele. Ezen tűnődve arra a következtetésre jutott, hogy talán nem is akart neki semmit sem adni, hanem azután, hogy túljutnak a veszélyes szakaszon, egy tarkólövéssel elintézte volna, bedobta volna egy aknába, és nem is gondolt volna vele soha többé. Ha meg valaki megkérdezte volna tőle, hová tűnt Artyom, mentséget talált volna rengeteget: annyi minden megeshet a metróban, s különben is, úgymond, a fiú maga vállalkozott a dologra.
Néhány kacaton, egy csak az elhunyt tulajdonosa számára érthető megjegyzésekkel telefirkált metrótérképen és úgy száz gramm kábszeren kívül a hátizsák alján néhány darab füstölt kolbászt talált műanyag zacskóban, meg egy jegyzetfüzetet. Artyom nem kezdett bele az olvasásába, a hátizsák tartalmának többi része pedig csalódást okozott neki. A lelke mélyén azt remélte, hogy valami titkos, netán értékes dolgot talál, ami miatt Bourbon el akart jutni az alagúton keresztül a Szuharjovszkajára. Arra jutott magában, hogy Bourbon egy futár, esetleg csempész volt, vagy valami hasonló. Ez legalább megmagyarázta eltökéltségét, hogy bármi áron, de átverekszi magát ezen az ördögi alagúton, meg azt, hogy kész volt kinyitni a bukszáját is. De azután, hogy a zsák aljából kikerült az utolsó pár váltás fehérnemű, és az alján, bármennyire is világított oda Artyom, már nem akadt semmi más néhány szem száraz morzsán kívül, világossá vált, hogy Bourbon elszántságának más oka lehetett. Artyom már hosszú ideje törte a fejét, vajon mit akart Bourbon a Szuharjovszkaján túl, de semmi valószerűre nem tudott jutni. A találgatásokat hamar kiverte a fejéből a gondolat, hogy végül mégiscsak otthagyta a szerencsétlent az alagút közepén, odavetette a patkányoknak. Igaz, elhatározta, hogy visszamegy érte. Arról persze elég zavaros elképzelése volt, hogyan adja meg a végtisztességet a csencsernek, és mit kezdjen a hullával. Égesse el? Csakhogy ehhez jó idegek kellenek, az égő hús és a leégett haj fojtó füstje és bűze biztosan beszivárog az állomásra, és akkor nem lehet elkerülni a kellemetlenségeket. Behúzni az állomásra a testet nehéz és ijesztő, mert az egy dolog, hogy a gallérjánál fogva bevonszol egy embert, azt remélve, hogy él és elhessegetve még a gondolatát is, hogy már nem lélegzik, és nem tapintható ki a pulzusa sem, de egészen más, ha ezt egy nyilvánvalóan halott emberrel teszi. És mi lesz aztán? Meg aztán ahogy Bourbon hazudott a fizetséget illetően, ugyanúgy hazudhatott az őt az állomáson váró barátairól is. Akkor pedig Artyom, ha idehozza a testet, még rosszabb helyzetbe kerülhet.
- És maguk mit tesznek itt azokkal, akik meghalnak? - kérdezte Artyom Kántól hosszas töprengés után.
- Mire gondolsz, barátom? - felelt az kérdéssel a kérdésre. - Az elhunytak lelkéről beszélsz, vagy halandó testükről?
- Én a tetemekről - mordult fel Artyom, akinek már kezdett nagyon elege lenni ebből a túlvilági élettel kapcsolatos zagyvaságból.
- A Proszpekt Miráról a Szuharjovszkajára két alagút vezet - mondta Kán, és Artyom megértette: igaz, hisz a vonatok két irányban mentek, és mindig is két alagút kellett... Akkor meg Bourbon, aki tudott a második alagútról, miért akarta siettetni a sorsát? Vagy a másik még nagyobb veszélyt rejtett? - De csak az egyiken lehet átmenni - folytatta beszélgetőtársa -, mert a második alagútban, közel a mi állomásunkhoz, megsüllyedt a talaj, a padló beszakadt, s most egy jókora, mély árok van a helyén, amelybe, ahogy itt tartják, egy egész szerelvény zuhant bele. Ha odaállsz az egyik szélére ennek az ároknak, a másikat nem fogod látni, és még a legerősebb lámpa fénye se világít le az aljáig. Ezért mindenféle ostoba fajankók arról sutyorognak, hogy egy feneketlen szakadék van itt. Ez az árok a mi temetőnk. Oda hordjuk a hullákat, ahogy te nevezed őket.
Artyom rosszul érezte magát a gondolatára is, hogy vissza kell mennie arra a helyre, ahol Kán felszedte őt, és el kell hoznia onnan Bourbonnak a patkányok által már megrágott testét, átvinnie az állomáson, aztán el egészen az árokig a második alagútban. Megpróbálta meggyőzni magát, hogy ha bedobja a halottat az árokba, az lényegében ugyanazt jelenti, mint ha ott hagyja az alagútban, mivel ezt temetésnek egyáltalán nem lehet nevezni. De abban a pillanatban, amikor már majdnem el is hitte, hogy a legjobb kiút ebből a helyzetből az lesz, ha mindent úgy hagy, ahogy most van, szeme előtt megrázó élességgel felbukkant Bourbon arca, amikor azt mondta: "Meghaltam", és Artyomot kiverte
a víz. Nehézkesen felállt, a vállára akasztotta új gépkarabélyát, és így szólt:
- Akkor én megyek. Megígértem neki. Egyezséget kötöttünk. Meg kell tennem. - És elgémberedett lábakkal elindult a vaslépcső felé, mely a peronról a vágányokra vitt le az alagút bejáratánál.
A lámpáját már a lemenetel közben be kellett kapcsolnia. Ahogy döngeni kezdett alatta a lépcső, Artyom egy pillanatra megmerevedett, s nem tudta rászánni magát a következő lépésre. Nehéz, rothadásszagú levegő csapott az arcába, és izmai egy pillanatra megtagadták az engedelmességet, bármennyire igyekezett is megtenni a következő lépést. És amikor leküzdve félelmét és irtózását, végre elindult, egyszer csak súlyos tenyér nehezedett a vállára. Meglepetésében felkiáltott, s miközben rémülten megfordult, tudta, hogy már nincs ideje lekapni a válláról a gépkarabélyát, hogy már semmire sincs ideje...
De Kán volt az.
- Ne félj - nyugtatta meg. - Csak próbára tettelek. Nem kell odamenned. Már nincs ott a társad teste.
Artyom értetlenül meredt rá.
- Amíg aludtál, én elvégeztem a temetési szertartást. Nincs miért odamenned. Az alagút üres. - Kán megfordult, és visszaballagott a boltívekhez. A fiatalember, mint akinek nagy kő esett le a szívéről, utánasietett. Pár tucat lépés után beérte Kánt, és felindultan kérdezte:
- Miért csinálta ezt, és miért nem mondott nekem semmit? Hiszen azt mondta, hogy nincs jelentősége, ott marad-e az alagútban, vagy áthozzák az állomásra.
- Számomra ennek valóban nincs semmilyen jelentősége - vonta meg a vállát Kán. - De attól még neked fontos. Tudom, hogy a te utadnak célja van, és hogy messzire vezető, viszontagságos út az. Azt nem tudom, hogy mi a küldetésed, de a terhe túl nagy lesz neked egyedül, ezért úgy döntöttem, hogy legalább valamiben segítek neked - nézett Artyomra mosolyogva.
Amikor visszaértek a tűzhöz és letelepedtek a gyűrött ponyvára, Artyom nem bírta tovább:
- Mire gondolt, amikor a küldetésemet említette? Beszéltem álmomban?
- Nem, cimbora, álmodban végig hallgattál. Nekem viszont volt egy látomásom, melyben egy ember kért meg arra, hogy segítsek neked, a neve első fele majdnem úgy hangzik, mint az enyém. És figyelmeztetett a felbukkanásodra, éppen ezért mentem ki eléd, és szedtelek fel, amikor a barátod tetemét vonszoltad.
- Valóban ezért? - nézett rá kétkedve Artyom. - Én azt hittem, hogy hallotta a lövéseket...
- A lövéseket hallottam, itt nagy a visszhang. De csak nem gondolod, hogy mindig kimegyek az alagútba, ha lövéseket hallok? Ha így tennék, akkor sokkal hamarabb és dicstelenül fejezném be földi pályafutásomat. Ez kivételes eset volt.
- És ki az az ember, akinek a neve első fele majdnem úgy hangzik, mint a kán?
- Nem tudom megmondani, hogy ki ő, sohasem láttam korábban, sohase beszéltem vele, de te ismered. Ezt neked magadnak kell tudnod. Én, bár csak egyszer láttam, s akkor is csak álmomban, azonnal megéreztem benne a rendkívüli erőt; azt parancsolta, hogy segítsek annak a fiatalembernek, aki az északi alagutakból kerül majd elő, és az arcod megjelent előttem. Ez ugyan csak álom volt, de olyannyira valóságosnak éreztem, hogy amikor felébredtem, sehogy sem tudtam elválasztani az álmot és a valóságot egymástól. Hatalmas ember volt, fénylő, kopaszra nyírt fejjel, tiszta fehérben... Ismered?
Artyomot szinte kirázta a hideg, és világosan látta az alakot, akiről Kán beszélt. Hunter! Hasonló látomása volt Artyomnak is: amikor nem tudta eldönteni, hogy útnak induljon-e, látta a Vadászt, de nem a hosszú szárú, fekete köpenyben, amelyben a VDNH-n megjelent, hanem formátlan, hófehér öltözékben.
- Igen. Ismerem ezt az embert - mondta Artyom, és már egészen másként nézett Kánra.
- Benyomult az álmaimba, amit senkinek sem szoktam megbocsátani. De ővele más a helyzet - mondta tűnődve Kán. - Neki, akárcsak neked, szüksége volt a segítségemre, és nem utasított, nem követelte, hogy vessem alá magamat az akaratának, hanem inkább csak állhatatosan kérlelt. Ő nem tud szuggerálni és mások gondolataiba befurakodni, csak gyötrődött, kétségbeesve gondolt rád, és baráti kart keresett, egy vállat, amelyre támaszkodhatott. Én a kezemet nyújtottam neki, és odatartottam a vállamat. Eléd mentem. Artyomban egymás után bukkantak fel és enyésztek el a gondolatok anélkül, hogy szavakká formálódtak volna, nyelve szinte megdermedt, egyetlen szót sem tudott kipréselni magából. Ez az ember vajon valóban előre tudott az érkezéséről? Hunter valóban előre figyelmeztette valahogy? És él-e még Hunter, vagy csak a testetlen árnyéka fordult hozzájuk? Akkor viszont hinnie kell a túlvilági élet Kán által lefestett lidérces és képtelen képeiben, noha sokkal kényelmesebb lenne azt gondolni, hogy Kán egyszerűen csak őrült. S ami a legfőbb, Kán arról a feladatról is tud valamit, melyet Artyomnak el kell végeznie, küldetésnek nevezte, s még ha az értelmét nem látja is át, felfogja a súlyosságát és fontosságát, együtt érez Artyommal, és szeretné megkönnyíteni a sorsát...
- Hová mész? - kérdezte halkan Kán, nyugodtan nézve Artyom szemébe. Mintha olvasott volna a gondolataiban. - Mondd el nekem, merre visz az utad, és ha erőmből telik, segítek megtenni a következő lépést a célod felé. Ő kért meg erre.
- A Poliszba - sóhajtotta Artyom. - A Poliszba kell mennem.
- És mégis, hogyan szeretnél eljutni a Városba erről az isten háta mögötti állomásról? - érdeklődött Kán. - Barátom, a Gyűrűn kellett volna menned a Proszpekt Miráról a Kurszkajáig vagy pedig a Kijevszkajáig.
- Az a Hanza, ott egyáltalán nincsenek ismerőseim, nem tudtam volna átjutni. Mindegy is, most már nem mehetek vissza a Proszpekt Mirára, félek, hogy másodszor nem bírom ki az utat ezen az alagúton át. Azt gondoltam, hogy a Turgenyevszkajára jutok: amikor nézegettem a térképet, láttam egy átjárót a Szretyenszkij bulvár állomásra. Onnan egy befejezetlen vonal vezet, és azon el lehet jutni a Trubnajáig - Artyom előhúzta zsebéből a megégett szórólapot, hátoldalán a térképpel. - A Trubnajáról van egy átjáró a Cvetnoj bulvárra, láttam a térképemen, és onnan, ha minden jól megy, közvetlenül a Poliszba lehet jutni.
- Nem - mondta szomorúan és a fejét ingatva Kán. - Ezen az úton nem jutsz el a Poliszba. Ezek a térképek hazudnak. Jóval azelőtt nyomtatták őket, hogy az megtörtént. Olyan vonalakat jelölnek rajta, amelyeket sohasem építettek ki teljesen, olyan állomásokat, amelyek romba dőltek, a boltívek alá temetve ártatlanok százait, hallgatnak a síneken leselkedő és sok útvonalat elviselhetetlenné tevő szörnyű veszélyekről. Buta és naiv ez a te térképed, mint egy hároméves gyerek. Add ide! - nyújtotta a kezét.
Artyom engedelmesen beletette a lapot a tenyerébe. Kán nyomban összegyűrte, és a tűzbe vetette. Miközben Artyom azt latolgatta, hogy ezt talán nem kellett volna, de nem volt bátorsága szóvá tenni, Kán ráparancsolt:
- Most pedig mutasd azt a térképet, amit az útitársad hátizsákjában találtál.
A holmik között kotorászva Artyom meg is találta, de miután látta, milyen méltatlan sorsra jutott az övé, nem kapkodta el, hogy odaadja Kánnak. Nem szeretett volna teljesen térkép nélkül maradni. Habozását látva Kán sietett megnyugtatni:
- Nem csinálok vele semmit, ne félj. És hidd el, soha semmit nem teszek ok nélkül. Lehet, hogy egynémely cselekedetem a szemedben értelmetlennek, sőt esztelennek látszik. De van értelmük, legfeljebb nem éred fel ésszel, mivel a te világfelfogásod és értelmezésed véges. Te még csak az út legelején tartasz. Túl fiatal vagy, hogy néhány dolgot helyesen mérj fel.
Artyom nem érzett magában erőt a tiltakozásra, szó nélkül átadta Kánnak a Bourbonnál talált térképet, egy levelezőlap méretű kartont, hasonlót ahhoz az elsárgult régihez, azokkal a szép, ragyogó gömbökkel, festett dérrel és "Boldog 2007-es új évet" felirattal, melyet valahogy sikerült megszereznie Vitaliktól, cserébe egy kopott, sárga váll-lapcsillagért, melyet a mostohaapja zsebében talált.
- Milyen nehéz - mondta rekedt hangon Kán, és Artyom felfigyelt arra, hogy Kán tenyere, benne a kartondarabbal, hirtelen lefelé mozdul, mintha csak kilónyi súly húzná le. Egy másodperce még, amikor az ő kezében volt, Artyom semmi szokatlant nem vett észre. Közönséges papír volt.
- Ez a térkép bölcsebb a tiédnél - mondta Kán. - Olyan információk rejlenek benne, hogy nem is lehetett volna olyan ember birtokában, mint aki veled jött.
Nem is annyira ezekről a rárótt jegyzetekről és jelekről van szó, bár ezek is sok
mindent mondanak. Nem, ez a térkép hordoz magában valamit...
A szavait mintha elvágták volna.
Artyom ráemelte tekintetét, és figyelmesen nézte. Mély ráncok árkolták Kán homlokát, és a korábbi komor tűz újra felizzott a szemében. Úgy eltorzult az arca, hogy Artyom félni kezdett, és újra szeretett volna mihamarabb eltűnni erről az állomásról, akárhová, vissza akár még abba a végzetes alagútba is, amelyből alig tudott élve kikecmeregni.
- Add nekem! - kérte, vagy inkább parancsolta Kán. - Adok ajándékba egy másikat, nem is látod majd köztük a különbséget. És adok még bármit, amit csak kérsz - tette hozzá mindjárt.
- Fogja, a magáé - állt rá könnyedén Artyom, mintegy megkönnyebbülve lökte ki magából az egyetértés szavait, melyek mintha telitömték volna a száját és ellepték volna a nyelvét. Attól a pillanattól kezdve vártak ott, hogy Kán kimondta: "Add nekem", és amikor Artyom végre megszabadult tőlük, hirtelen arra gondolt, hogy nem is az övéi, hanem idegen, sugalmazott szavak voltak.
Kán váratlanul elhúzódott a tűztől, így az arca sötétségbe borult. Artyom sejtette, hogy megpróbál úrrá lenni magán, és nem akarja, hogy a fiatalember tanúja legyen ennek a belső küzdelemnek.
- Látod, cimbora - hangzott fel a sötétből a hangja, mely most gyenge, bizonytalan volt, nem maradt semmi benne abból az erőből és akaratból, amely egy pillanattal előbb még megijesztette Artyomot -, ez nem térkép, Pontosabban nem egyszerűen csak térkép. Ez egy Metró Útikalauz, Úgy úgy, semmi kétség. Hozzáértő ember képes vele két nap alatt bejárni az egész metrót, mert ez a térkép... szinte él... Maga mondja meg, hová és hogyan kell menni, figyelmeztet a veszélyre... Az egész úton vezeti az embert. Ezért hívják Útikalauznak - Kán újra közelebb jött a tűzhöz -, nagybetűvel, ez a neve. Hallottam már róla. Csak néhány van belőle az egész metróban, és lehet, hogy csak ez az egy maradt. Egy letűnt korszak egyik legnagyobb varázslójának hagyatéka.
- Azé, aki a metró legmélyebb pontján ül? - akart felvágni a tudományával Artyom, de mindjárt a torkán is akadt a szó: Kán arca elsötétült.
- Ezentúl soha ne beszélj ilyen meggondolatlanul olyan dolgokról, amelyekhez nem értesz! Te nem tudod, mi zajlik a metró legmélyebb pontján, sőt magam is csak keveset tudok róla, és adja isten, hogy sohase tudjunk meg róla semmit. De meg mernék esküdni rá, hogy ami ott zajlik, az igencsak különbözik attól, amit meséltek neked a barátaid. És ne szajkózd mások ócska agyalmányait erről a pontról, mert egyszer még meg kell fizetned érte. És ennek semmi köze az Útikalauzhoz.
- Mindegy - sietett biztosítani őt Artyom, megragadva a lehetőséget, hogy nyugalmasabb mederbe terelje a beszélgetést -, megtarthatja az Útikalauzt. Én úgysem tudnám használni. Amúgy is annyira hálás vagyok magának, hogy megmentett, hogy az se sokat csökkenti az adósságomat magával szemben, ha elfogadja tőlem ezt a térképet.
- Ez igaz. - Kán arcán kisimultak a ráncok, a hangja újra meglágyult. - Te még hosszú ideig nem tudod használni. No, ha nekem ajándékozod, akkor kvittek leszünk. Nekem van egy közönséges vonaltérképem, ha akarod, átmásolom rá az összes jelzést az Útikalauzról, és cserébe neked adom. És még - kotorászott egy ideig a zsákjaiban - ezt ajánlhatom fel. - És előhúzott egy különös formájú kis zseblámpát. - Ehhez nem kell elem, olyan a szerkezete, mint egy marokexpandernek: látod a két markolatot? Az ujjaiddal össze kell szorítani, és maga termel áramot, a lámpa kigyullad. Erőtlen persze, de előfordulnak olyan helyzetek, amikor ez a gyenge fény fényesebbnek tűnik, mint a Polisz higanylámpái... Nemegyszer megmentett már, remélem, neked is hasznodra lesz. Fogd, a tiéd. Fogd csak, fogd, a csere még így sem igazságos, én vagyok a te adósod, nem pedig fordítva.
Artyom szerint a csere ritka előnyösre sikeredett. Mire menne a térkép misztikus tulajdonságaival, ha süket a hangjára? Talán még ki is dobta volna, miután forgatja a kezében, és hasztalan próbál eligazodni a rápingált krikszkrakszok között.
- Szóval az az útvonal, amit magadnak kijelöltél, nem vezet el téged sehová, legfeljebb egy szakadékba - folytatta a félbehagyott beszélgetést Kán, óvatosan tartva kezében a térképet. - Na várj csak, fogd az én régi térképemet, és kövesd rajta az utat! - nyújtotta oda Artyomnak a régi zsebnaptár hátlapjára nyomott egészen apró sémát. - Egy átjáróról beszéltél a Turgenyevszkaja és a Szretyenszkij bulvár között? Lehet az, hogy te nem tudsz semmit ennek az állomásnak a rossz híréről meg az innen induló, hosszú alagútról, amely a Kitaj-Gorodhoz megy?
- Hát, azt mondták nekem, hogy egyedül nem szabad bemenni oda, és hogy csak karavánban veszélytelen végigmenni rajta, és így is gondoltam: karavánnal a Turgenyevszkajáig, ott aztán meglépni tőlük, be az átjáróba, csak nem fognak üldözni...? - mondta Artyom, s közben érezte, hogy a fejében valamilyen homályos gondolat motoszkál, és egyre csak gyötri, idegesíti.
- Nincs ott átjáró. A boltíveket befalazták. Nem tudtad?
Hogyan felejthette el? Természetesen mondták már neki korábban, de kiment a fejéből... A vörösök megrémülhettek valami ördögi dologtól abban az alagútban, és befalazták az egyetlen kijáratot a Turgenyevszkajáról.
- És nincs ott más kijárat? - kérdezte óvatosan.
- Nincs, és a térképek hallgatnak erről. Az átjáró az épülő vonalakra nem a Turgenyevszkaján kezdődik. De még ha lenne is ott nyitott átjáró, nem hinném, hogy lenne elég bátorságod elszakadni a csoporttól és bemenni oda. Különösen, ha megismerkedsz a legfrissebb szóbeszédekkel erről a kedves helyről, miközben arra vársz, hogy egy karaván összeálljon.
- De akkor mit csináljak? - érdeklődött csüggedten Artyom, és a naptárt vizsgálgatta.
- Elmehetsz a Kitaj-Gorodig. Ó, az egy nagyon érdekes állomás, és igen szórakoztatóak ott a szokások, de ott legalább nem lehet olyan nyomtalanul eltűnni, hogy bizonyos idő múltán még a legközelebbi barátaid is kételkedni kezdjenek abban, léteztél-e egyáltalán valamikor. A Turgenyevszkaján viszont ez igen valószínű. A Kitaj-Gorodtól, nézd csak - mutatta az ujjával - csak két állomás a Puskinszkajáig, ott van egy átjáró a Csehovszkajára, és még egy, aztán már a Poliszban is vagy. Ez talán még rövidebb is, mint amit te javasoltál.
Artyom az ajkait mozgatva számolta az állomásokat és az átszállásokat mindkét útvonalon. Akárhogy számolta, a Kán által megadott útvonal sokkal rövidebb és veszélytelenebb volt, és érthetetlen, hogy neki miért nem jutott az eszébe. Így hát más választás nem is maradt.
- Igaza van - mondta végül. - És gyakran mennek oda karavánok?
- Attól félek, hogy nem nagyon. És van még egy bosszantó apróság: ahhoz, hogy valaki át akarjon haladni a mi megállóhelyünkön a Kitaj-Gorodhoz, azaz elinduljon a déli alagútba, előbb ellenkező oldalról kell eljutnia hozzánk. És most ítéld meg magad, könnyű-e most eljutni ide északról - Kán az ujjával rábökött az átkozott alagútra, amelyből Artyomot kimentette. - Egyébként az utolsó karaván délre már elég régen elment, így van remény arra, hogy azóta már összeállt egy új csoport, beszélj az emberekkel, kérdezősködj, de ne fecsegj túl sokat, akad itt néhány bandita, akikben semmiképp sem szabad megbízni... Na jó, veled megyek, nehogy valami butaságot csinálj - tette hozzá.
Artyom vitte volna magával a hátizsákját, de Kán egy mozdulattal megállította:
- Ne aggódj a holmidért. Tőlem itt annyira félnek, hogy nincs az a söpredék, aki akár csak közelíteni merne a tanyámhoz. És amíg itt vagy, a védelmem alatt állsz.
Artyom a tűz mellett hagyta a hátizsákját, de a gépkarabélyát mégis magával vitte, mert nem akart megválni új kincsétől, és Kán után sietett, aki öles léptekkel, tempósan haladt a csarnok túlsó végén égő tüzek felé. Artyom csodálkozva nézte, ahogy a rongyos csavargók mind visszahőkölnek előlük, és arra gondolt, hogy Kántól itt valóban félhetnek. De vajon miért?
Az első tűz mellé értek, de Kán nem lassított a léptein. Ez egy egészen kicsi tűz volt, alig égett, és két, szorosan egymáshoz bújó alak, egy férfi és egy nő ült mellette. Halk szavakat sustorogtak valamilyen ismeretlen nyelven, de elenyésztek, mielőtt eljutottak volna a füléhez. Artyom olyan kíváncsi lett, hogy majdnem kitekeredett a nyaka, annyira nem bírta levenni a tekintetét erről a párról.
Elöl nagy, erős tűz világolt, és egy egész tábor vette körül. A kezüket melengetve jól megtermett, meglehetősen marcona kinézetű alakok ültek mellette. Harsány hahota zengett, a levegőt olyan durva káromkodások rengették, hogy Artyom meg is riadt, és lelassította lépteit. Kán azonban nyugodtan és magabiztosan ment oda hozzájuk, üdvözölte őket, és leült a tűz előtt, így aztán Artyomnak nem maradt más választása, mint követni a példáját.
- ...Nézi magát, és látja ám, hogy a kezén ugyanaz a kiütés van, és a hóna alatt valami duzzad, kemény, és szörnyen fáj. Képzeld el azt a rémületet, baszdmeg... Minden ember másképp viseli. Van, amelyik mindjárt lő, van, aki megháborodik, rád veti magát, össze akar tapizni, hogy ne egyedül ő dögöljön meg. Ki az alagútba rohan, a Gyűrűn túlra, a kihalt vidékre, hogy ne fertőzzön meg senkit... Különbözőek az emberek. Ez, ahogy meglátta, kérdezi a doktorunkat: van esély, azt mondja, kigyógyulni belőle? A doktor meg erre kereken: nincs. A kiütés megjelenése után még két hete van az embernek. A zászlóaljparancsnok meg, látom ám, már csöndesen húzza is elő a pisztolytáskából a Makarovot, arra az esetre, ha elkezdene őrjöngeni - mesélte az őszinte felindulástól el-elcsukló hangon egy sovány, borostás, pufajkás, alacsony férfi, összehúzott vizenyős szemével az összegyűlteket méregetve.
És bár Artyom nem értette világosan, miről van szó, az elbeszélés egész szellemétől és a nemrég még hahotázó kompániára rászakadt csendtől megborzadt, és halkan kérdezte Kánt, nehogy felkeltse mások figyelmét:
- Ez miről beszél?
- Pestis - válaszolta komoran Kán. - Elkezdődött.
Szavaiból oszló testek bűze meg temetési máglyák zsíros füstje áradt, és zaklatott vészharangkongás és kézi szirénák vijjogása visszhangzott bennük.
A VDNH-n és környékén sohasem volt járvány, a fertőzés hordozóit, a patkányokat kiirtották, ráadásul az állomáson volt néhány képzett orvos is. A halálos fertőző betegségekről Artyom csak a könyvekben olvasott. Némelyik könyv túl korán került a kezébe, mély nyomot hagyott az emlékezetében, és hosszú időn át uralta gyermeki rémálmait és félelmeit. Ezért aztán, amikor a "pestis" szót meghallotta, érezte, hogy hideg verejték önti el a hátát, és kis híján elszédült. Többet nem is kérdezett Kántól, és beteges kíváncsisággal hallgatta tovább a pufajkás, sovány ember történetét:
- De a Vörös nem olyan ember volt, nem idegbajos. Egy percig csak állt, nem szólt, azt mondja: "Adjatok töltényeket, és elmegyek. Nem szabad veletek maradnom." A zászlóaljparancsnok őszinte megkönnyebbüléssel sóhajtott, még én is meghallottam. Tiszta sor: a sajátját lelőni, különösen ha beteg, nem nagy öröm. Adtak két tárat a Vörösnek - összedobták a fiúk. És elment északkeletre, az Aviamotornaján túlra. Többé nem láttuk. A zászlóaljparancsnok utána megkérdezte az orvosunkat, hogy mennyi idő múlva jelenik meg a betegség. Az meg azt mondja, hogy a lappangási időszak egy hét. Ha az érintkezés után egy héttel semmi sem történik, az azt jelenti, hogy nincs fertőzés. A zászlóaljparancsnok akkor úgy döntött, hogy kimegyünk az állomásra, egy hétig ott leszünk, és aztán megvizsgáljuk magunkat. A Gyűrűn belülre, azt mondja, nem mehetünk: ha a fertőzés bejut oda, az egész metró kipusztul. Így aztán álló hétig nem mozdultunk onnan. Egymáshoz nem mentünk közel, ki tudja, ki fertőződött meg közülünk. És volt ott még egy fickó, mindenki csak Pohárnak hívta, mert igen szeretett inni. Őt általában mindenki kerülte, mivelhogy a Vörössel haverkodott. No, ha aztán ez a Pohár odament valakihez, az meg se állt az állomás túlsó végéig. Volt, aki még a puskáját is ráfogta, hogy azt mondja, húzz innen. Amikor Pohárnak elfogyott a vize, a fiúk persze adtak neki, de úgy, hogy kirakták a padlóra, és elmentek onnan, senki se engedte közel magához. Egy hét múlva eltűnt valahová. Utána mindenféléket mondtak, akadt, aki szerint valami teremtmény vitte el, de arra nyugodt, tiszta alagutak vannak. Én azt hiszem, hogy egyszerűen észrevette magán a kiütést, vagy megduzzadt a hóna alatt, így aztán meglépett. Az egységünkben más aztán már nem kapta el a fertőzést, még vártunk ott kicsit, a zászlóaljparancsnok maga vizsgált meg mindenkit. Mind egészségesek voltunk...
Artyom észrevette, hogy a bizonykodás ellenére a soványtól mintha kicsit elhúzódtak volna, bár túl sok hely nem volt a tűz körül, és szorosan, vállvetve ültek mindnyájan.
- Sokáig tartott idáig az út, öcskös? - kérdezte halkan, de jól hallhatóan egy bőrmellényes, tömzsi, szakállas férfi.
- Már vagy harminc napja, hogy eljöttünk az Aviamotornajától - felelte a sovány, és nyugtalanul pillantott rá.
- Na, akkor van egy hírem a számodra. Az Aviamotornaján pestis van. Pestis, világos?! A Hanza lezárta a Taganszkaját is, meg a Kurszkaját is. Karanténnak hívják. Vannak ott ismerőseim, a Hanza polgárai. És mind a Taganszkaján, mind a Kurszkaján lángszórókat állítottak fel a vonalon, és mindenkit felperzselnek, aki hatótávolságba ér. Fertőtlenítésnek nevezik. Nyilvánvaló, hogy van, akinél egy hét a lappangási idő, van, akinél több, tehát csak behurcoltátok oda a fertőzést - fejezte be ellenségesen lejjebb véve a hangját.
- Ne már, fiúk! Hiszen egészséges vagyok! Megnézhetitek magatok is! - az alacsony ember felugrott a helyéről, és lázasan kezdte lecibálni magáról a pufajkát és az alatta feltűnő, leírhatatlanul mocskos matrózinget, kapkodva, mint aki attól fél, hogy nem lesz ideje meggyőzni őket. A feszültség egyre nőtt. A sovány mellett már nem maradt senki, mindenki a tűz másik oldalán tömörült, az emberek ideges szavakat váltottak, és Artyom hallotta a fegyverzárak halk koccanását. Kérdően nézett Kánra, s közben csövével előre harchelyzetbe tette át a válláról új gépkarabélyát. Kán továbbra is hallgatott, de egy mozdulattal megállította. Aztán gyorsan felállt, és Artyomot is magával húzva nesztelenül arrébb ment a tűztől. Vagy tízlépésnyire megállt, és tovább figyelte, mi történik. A vetkőző ember sietős, kapkodó mozdulatai a tűz fényében eszelős, primitív táncnak tűntek. A bandában elült a zaj, és a dolog vészjósló csendben folytatódott. Végül a soványnak sikerült megszabadulnia az alsóneműjétől is, és diadalmasan felkiáltott:
- Tessék, nézzétek! Tiszta vagyok! Egészséges vagyok! Nincs rajtam semmi! Egészséges vagyok!
A bőrmellényes szakállas kihúzott a tűzből egy egyik végén lángoló deszkát, óvatosan közelített a soványhoz, és undorral mustrálgatta. A fölöslegesen beszédes kis ember bőre fekete volt a kosztól, és zsírosan fénylett, de a szakállas nyilván semmi nyomát nem találhatta kiütésnek, mert az aprólékos szemle után ráparancsolt:
- Emeld fel a karodat!
A szerencsétlen sietve feltartotta a karját, így a tűz másik oldalán csoportosuló emberek is láthatták finom szőrrel benőtt hónalját. A szakállas tüntetőleg befogta az orrát a szabad kezével, és még közelebb ment, tüzetesen vizsgálta, keresgélve a bubókat, de nem talált egyetlen pestises tünetet sem.
- Egészséges vagyok! Egészséges! Na, meggyőződtetek róla végre?! - sivítozta hisztérikusan a kis emberke.
A bandában ellenségesen sustorogtak. A tömzsi, aki osztozott az általános hangulatban, és nem akart engedni, hirtelen kijelentette:
- Jó, tegyük föl, hogy egészséges vagy. De ez még nem jelent semmit!
- Mi az, hogy nem jelent semmit? - kerekedett el a sovány szeme a rémülettől.
- Azt, amit. Hogy nem is betegedhettél meg. Hogy talán immúnis vagy. De attól még behurcolhattad a fertőzést. Ezzel a Vörössel te érintkeztél? Egy osztagban mentetek? Beszéltél vele, egy kulacsból ittatok!? Kezet fogtatok? Bizony fogtatok, komám, ne hazudj.
- És akkor mi van, ha kezet fogtunk? Hiszen nem kaptam el... - felelte reményvesztetten a kis ember. Tehetetlenségében megdermedt, és űzötten nézett a bandára.
- Hát persze. Nincs kizárva, hogy fertőzött vagy, komám. Így hát bocsáss meg, de nem kockáztathatunk. Megelőzés, komám, érted? - A szakállas kigombolta a mellényét, és szabaddá tette barna, bőr pisztolytáskáját. A tűz másik oldalán állók között helyeslő hangok hallatszottak, és újra csattantak a fegyverzárak.
- Fiúk! De hisz egészséges vagyok! Hiszen nem betegedtem meg! Tessék, nézzétek! - A sovány megint felemelte a karjait, de mindenki csak megvetően és undorodva fintorgott.
A tömzsi előhúzta a pisztolytáskájából a fegyverét, és ráfogta a kis emberre, aki, úgy látszik, fel se fogta, mi történik vele, és egyre csak azt motyogta, hogy ő egészséges, miközben a melléhez szorította összegyűrt pufajkáját: hűvös volt, és már kezdett fázni.
Ekkor Artyom nem bírta tovább. A zárra nyúlva egy lépést tett a banda felé, maga sem tudva pontosan, mit akar tenni. A gyomra táján kínzó sajgást érzett, a torkában csomó volt, egy szót sem volt képes kiejteni a száján. De ebben az emberben, a lesütött, kétségbeesett szemében, a bárgyú, gépies motyogásában valami megfogta. És közbe kellett lépnie. Ki tudja, mit tett volna aztán, de egy kéz nehezedett a vállára, és uramisten, hogy most milyen súlyos volt!
- Megállj! - parancsolta nyugodtan Kán, és Artyom megdermedt, mint akinek gyökeret eresztett a lába, és érezte, mint porlik szét törékeny elszántsága az idegen akarat gránitján. - Nem tudsz rajta segíteni. Csak odaveszhetsz, vagy magadra haragíthatod őket. Így vagy úgy, de a küldetésed teljesítetlen marad, és erre kell gondolnod.
Ebben a pillanatban a kis ember hirtelen összerázkódott, magához szorítva a pufajkáját elkiáltotta magát, egy lendülettel kiugrott a sínekre, és nem emberi sebességgel, furcsán és szinte állati módon vinnyogva rohanni kezdett a déli alagút sötét nyiladéka felé. A szakállas a hátára célozva utána vetette magát, de aztán csak legyintett. Ez már felesleges volt, és ezt tudta mindenki, aki a peronon volt. Csupán az nem volt világos, tudja-e a megfélemlített kis ember, hogy hová rohan, csodában reménykedett-e, vagy rémületében egyszerűen az eszét vesztette.
Néhány perc múlva az átkozott alagút nehéz, süket csendjét felverő jajveszékelése is meg lépteinek zaja is egyszerre megszakadt. Nem fokozatosan halkultak el, hanem egyetlen pillanat alatt némultak el, mintha valaki kikapcsolta volna a hangot, még a visszhang is azonnal elült, és újra némaság uralkodott. Ez annyira furcsa, annyira szokatlan volt az emberi fülnek és értelemnek, hogy képzeletük még megpróbálta kitölteni ezt a rést, és úgy tűnt, mintha a távolban még hallható volna egy kiáltás. De mindenki tudta, hogy ezt csak képzelik.
- A sakálfalka tévedhetetlenül megérzi a beteget, cimbora - mondta Kán, és Artyom kis híján hátratántorodott, ahogy észrevette szemében a ragadozó tűz lobbanását. - A beteg állat teher a falka számára, és fenyegeti az egészségét. A falka ezért szétmarcangolja a beteget. Darabokra tépi. Da-ra bokra - ismételte meg szinte élvezettel.
- De hát ezek nem sakálok - szedte össze végre a bátorságát Artyom, hogy ellentmondjon, egyszeriben megérezve, hogy valóban Dzsingisz kán reinkarnációjával van dolga. - Ezek emberek!
- És mit óhajtasz tenni? - hárította Kán. - Elkorcsosultunk. Gyógyászatunk a sakálok szintjén van. És az emberségünk nemkülönben. Ezért...
Artyom tudta, mit felelhetne erre, de nem lett volna helyénvaló, hogy vitázzon egyetlen védelmezőjével ezen a vad állomáson. Kán viszont, aki ellenvetésekre számított, alighanem úgy találta, hogy Artyom megadta magát, és másra fordította a szót.
- Most viszont, amíg a barátaink körében nagy az izgalom a fertőző betegségek terjedése és az ellenük folytatott harc eszközeit illetően, ütnünk kell a vasat. Különben még hetekig nem szánják rá magukat az indulásra. Pedig most talán sikerül átjutnunk.
Az emberek a tűznél nyugtalanul tárgyalták a történteket. Mindnyájan feszültek voltak, rájuk vetült a szörnyű veszedelem kísérteties árnyéka, és most azt próbálták eldönteni, hogyan legyen tovább, de a gondolataik, mint kísérleti egerek a labirintusban, egy helyben forogtak, tehetetlenül zsákutcákba futottak, értelmetlenül hányódtak előre-hátra, nem voltak képesek megtalálni a kiutat.
- A barátainkon mindjárt kitör a pánik - kommentálta elégedetten Kán, s kis mosollyal a szája sarkában vidáman nézett Artyomra. - Azt is érzik, hogy az előbb egy ártatlant lincseltek meg, és egy ilyen tett nem éppen a racionális gondolkodásnak kedvez. Most tehát nem közösséggel van dolgunk, hanem egy falkával. Pompás mentális állapot a lelkük manipulálásához! A körülmények a lehető legjobban alakultak.
Diadalmas képe láttán Artyom újra rosszul érezte magát. Mosolyogni próbált
- végső soron Kán neki akar segíteni -, de a mosolya szánalmasra és nem túl meggyőzőre sikeredett.
- Most a legfontosabb a tekintély. Az erő. A falka az erőt tiszteli, nem a logikus érveket - tette hozzá bólogatva Kán. - Csak várj és nézd! Legkésőbb egy nap múlva folytathatod az utadat. - Majd néhány öles lépéssel a banda sűrűjében termett.
- Nem szabad itt maradni! - harsant fel a hangja, és a zaj rögtön elült a bandában. Az emberek bizalmatlan kíváncsisággal figyeltek a szavaira. Kán élt hatalmas, már-már hipnotikus meggyőző képességével. Artyom már az első szavaira élesen átérezte azt a veszélyt, amely mindenkit fenyeget, aki a történtek után az állomáson merészel maradni.
- Az az ember megfertőzte itt a levegőt! Ha még egy ideig belélegezzük, nekünk végünk. Bacilusok vannak itt mindenütt, és okvetlenül elkapjuk ezt a kórt, hacsak egy kicsit is itt maradunk. Sorra döglünk, mint a patkányok, és itt fogunk elrohadni a csarnok közepén. Ide ugyan nem jön senki, hogy segítsen rajtunk, ne is reménykedjünk benne! Csak saját magunkra számíthatunk. Minél hamarabb el kell mennünk erről az istenverte állomásról, amely hemzseg a mikrobáktól. Ha mindjárt elmegyünk, mind együtt, egyáltalán nem lesz olyan bonyolult átvergődni azon az alagúton. De haladéktalanul meg kell tennünk!
Az emberek egyetértően zúgtak fel. A többségük, ahogy Artyom is, nem tudott ellenállni Kán hatalmas meggyőző erejének. Szavai nyomán Artyom akarattalan is átélte a beszédben sorolt állapotokat és érzéseket: a veszélyérzetet, a rettegést, a pánikot, a kilátástalanságot, aztán a halvány reményt, amely annak mértékében erősödött, ahogy Kán tovább beszélt az általa javasolt megoldásról.
- Hányan vagytok?
Néhányan máris kezdték összeszámolni az ott levőket. Kánon és Artyomon kívül nyolcan voltak a tűznél.
- Tehát nincs mire várni! Már tízen vagyunk, át tudunk jutni! - jelentette ki Kán, és nem engedve őket magukhoz térni, folytatta: - Szedjétek össze a holmitokat, legkésőbb egy óra múlva ki kell mennünk! Nyomás, vissza a tűzhöz, te is szedd össze a motyódat! - súgta oda Artyomnak Kán és húzta maga után vissza a kis táborukhoz. - Fő, hogy ne hagyjuk őket feleszmélni. Ha lelassulunk, kételkedni kezdenek, hogy érdemes-e elmenni innen a Csisztije Prudihoz. Néhányan közülük egészen más irányba tartanak, mások egyszerűen ezen a megállóhelyen élnek. Nyilván el kell, hogy kísérjelek a Kitaj-Gorodig, máskülönben félek, az alagútban odalesz az eltökéltségük, vagy egyszerűen csak elfelejtik, hová és miért mennek.
Míg Kán összetekerte a ponyváját és eloltotta a tüzet, Artyom gyorsan bepakolta a hátizsákjába mindazt, ami Bourbon tulajdonából a kedvére volt, és közben fél szemmel azt figyelte, mi történik a csarnok másik végén. Az emberek, akik eleinte élénken sürgölődtek, miközben a cókmókjukat szedték össze, egyre kevésbé frissen és összehangoltan mozogtak. Volt, aki leült a tűz mellé, egy másik valamiért a peron közepére ballagott, ketten meg összejöttek, és valamiről beszélgettek. Mintha kezdtek volna rájönni, mire megy ki a dolog.
Artyom megrántotta Kán ruhájának ujját.
- Azok ott pusmognak valamit - figyelmeztette.
- Ó, a magafajtával való társalgás az emberi lény elválaszthatatlan tulajdonsága - felelte Kán. - Még ha el van is nyomva az akaratuk, ha lényegében hipnotizálva vannak is, társalogni akkor is szeretnének. Az ember társas lény, bele kell törődni. Minden más esetben alázatosan fogadnék bármely emberi megnyilvánulást, mint isteni elvet, vagy az evolúciós fejlődés elkerülhetetlen eredményét, attól függően, hogy kivel beszélek. De ebben az esetben az efféle gondolkodásmód ártalmas. Be kell avatkoznunk, ifjú barátom, és a megfelelő mederbe kell terelnünk a gondolataikat - magyarázta Kán, és felcsapta a hátára hatalmas úti málháját.
A tűz kialudt, és minden oldalról sűrű, szinte kézzelfogható sötétség szakadt
rájuk. Artyom elővette az ajándékba kapott zseblámpáját, és nyomogatni kezdte.
A szerkezet belsejében valami felberregett, és a lámpa kigyulladt. Egyenetlen,
pislákoló fény csapott ki belőle.
- Gyerünk, gyerünk, nyomd tovább, ne félj tőle - noszogatta Kán -, tud az jobban is világítani. Amikorra odaértek a többiekhez, az alagút áporodott légáramlatainak már sikerült kisöpörniük a fejekből a bizonyosságot Kán igazában. Ugyanaz a szakállas vasgyúró lépett előre, aki azelőtt a közegészségügyi-járványügyi ellenőrzést végezte.
- Na ide figyelj, haver - fordult fölényeskedve Artyom útitársához.
Rá se kellett néznie, Artyom a bőrén érezte, hogyan telik fel elektromossággal Kán körül a levegő. A jelekből ítélve a bratyizástól dühbe gurult. Valamennyi ember közül, akivel Artyom már megismerkedett, legkevésbé Kánt szerette volna felbőszülve látni. Igaz, ott volt még a Vadász is, de ő annyira hidegvérűnek és kiegyensúlyozottnak tűnt, hogy dühösnek egyszerűen el se tudta volna képzelni. Valószínűleg ölni is olyan arckifejezéssel ölt, mint ahogy mások gombát tisztítanak vagy teát főznek.
- Tanácskoztunk itt, és azt gondoljuk... - folytatta a tömzsi -, hogy valamit te itt nyilván sumákolsz. Nekem például egyáltalán nincs kedvemre, hogy a Kitaj-Gorodba menjek. A társaim is ellene vannak. Igaz, Szemjonics? - fordult támogatásért a bandához. Valaki helyeselt onnan, igaz, egyelőre elég bátortalanul. - Mi a Proszpektre akartunk menni, a Hanzához, ha ott ez a kórság még nem kezdődött el. Úgyhogy inkább várunk egy kicsit, s aztán továbbmegyünk. Nem lesz itt semmi gond. A holmiját elégettük, a levegővel kapcsolatban meg ne kábíts bennünket, nem tüdőpestis ez. Ha megfertőződtünk, hát megfertőződtünk, akkor nincs mit tenni. A fertőzést a nagy metróba nem szabad bevinni. Csakhogy fertőzésről itt szó sincs, úgyhogy elmész, haver, a javaslataiddal együtt! - okoskodott egyre lazábban a szakállas.
Artyom elképedt ekkora pökhendiség láttán. De ahogy lopva a társára nézett, érezte, hogy a szakállas nem ússza meg szárazon. Kán szemében újra felvillant az a sárgás, pokoli láng, olyan vadállati düh és olyan erő sütött belőle, hogy Artyomot kirázta a hideg, minden haja szála meredezni kezdett, s legszívesebben vicsorgott és üvöltött volna.
- Akkor meg minek veszejtetted el, ha nincs semmilyen fertőzés? - behízelgő, szándékosan lágy hangon Kán.
- Hát megelőzésképpen! - felelte a tömzsi, s közben pimaszul nézett, és arcán megfeszültek az izmok.
- Nem, cimbora, ez nem gyógyászat. Ez bűncselekmény. Milyen jogon tetted?
- Te engem csak ne nevezz cimborának, nem vagyok a kutyád, világos? - vágott vissza dühösen a szakállas. - Hogy milyen jogon? Az erősebb jogán! Hallottál már róla? És csak ne nagyon erősködj... Különben mindjárt téged is kinyírunk, meg ezt a tejfölösszájút is! Megelőzésképpen! Világos?! - És az Artyomnak már ismerős mozdulattal kigombolta a mellényét, s rátette a kezét a pisztolytáskára.
Ezúttal Kánnak nem volt ideje visszatartani Artyomot, és a szakállas hamarabb bámulhatott gépkarabélyának a csövére, mintsem kikapcsolhatta volna a pisztolytáskáját. Artyom fújtatva szedte a levegőt, és hallotta, hogy ver a szíve, lüktet a vér a halántékán, és semmilyen világos gondolat nem jutott az eszébe. Csak egyet tudott: ha a szakállas még mond valamit, vagy a keze tovább mozdul a pisztolya markolata felé, azonnal meghúzza a ravaszt. Artyom nem akarta úgy végezni, mint az a kis ember: nem hagyja, hogy szétmarcangolja a falka.
A szakállas megdermedt, és nem tett semmilyen mozdulatot, sötét szemében düh villogott. És akkor valami érthetetlen dolog történt. Kán, aki eddig egykedvűen állt oldalt, hirtelen tett előre egy nagy lépést, egyből szemtől szembe kerüli a sértegetőjével, és a szemébe nézve csendesen azt mondta
- Fejezd be! Engedelmeskedsz nekem. Vagy meghalsz.
A szakállas fenyegető tekintete elhomályosult, karjai, mintha kacsok volnának, lelógtak a teste mellett - olyan természetellenesen, hogy Artyom nem kételkedett: ha valami hatott rá, az nem a gépkarabély volt, hanem Kán szavai.
- Soha ne hivatkozz az erősebb jogára. Te ehhez túlságosan gyenge vagy - mondta Kán, és visszatért Artyomhoz, aki csodálkozott, hogy kísérletet sem tett az ellenség lefegyverzésére.
A szakállas mozdulatlanul állt egy helyben, zavarodottan nézegetett oldalra. A lárma elült, és az emberek várták, hogy Kán, aki újból ura volt a helyzetnek, tovább beszéljen.
- Úgy fogjuk tekinteni, hogy a vitának vége, és konszenzus született. Tizenöt perc múlva indulunk. - Majd Artyomhoz fordulva így szólt: - Azt mondod, hogy emberek? Nem, barátom, ezek állatok. Ez egy sakálfalka. Arra gyűltek össze, hogy széttépjenek bennünket. És szét is téptek volna. De egyet nem vettek számításba. Azt, hogy ők sakálok, én meg farkas vagyok. És vannak állomások, ahol csak ezen a néven ismernek.
A látottak hatása alatt Artyom hallgatott, felfogva végre, kire is emlékeztette őt Kán.
- Te pedig farkaskölyök - tette hozzá Kán egy perc múlva, oda se fordulva, és a hangjában Artyom váratlan melegséget érzett.
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
2018.05 2018. Június 2018.07
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
252627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 8 db bejegyzés
e hónap: 111 db bejegyzés
e év: 294 db bejegyzés
Összes: 311 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 318
  • e Hét: 856
  • e Hónap: 4352
  • e Év: 32491
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.