Belépés
marcyt.blog.xfree.hu
Megváltozott az új világ. Szív és lélek, háttérben áll . . . . ! ! ! Jánoki Imre
1945.12.03
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 10 
Szalay Fruzina: Esti fény
  2018-08-02 08:35:01, csütörtök
 
 

 
 
0 komment , kategória:  Szalay Fruzina  
Erdélyi József: Tücsökszó
  2018-08-02 08:29:18, csütörtök
 
  Erdélyi József: 

Tücsökszó


Tücsökszót hallok minden este.
De vajjon tücsök az?
Tücsök! Hitvány, fekete féreg,
rejti a fű, a gaz,
fedi az esthomály... Hím és nő,
férj, feleség lehet,
két jó barát, - két kis tücsök,
kérdés és felelet.
A kérdés magasabb, a másik,
a felelet a mély,
mint világos, zajos nappalra
sötét és csendes éj,
mint nyárra ősz, örömre bánat
és életre halál.
Cirr... curr... hallgatja telő hold világán
a faluvégi táj,
s hallgatom én, ágyamban fekve.
Be sokszor altatott
gyermekkoromban... Én, - én most is
az a gyermek vagyok . .
Hogy is mulhatott el fölöttem
annyi nyár, annyi ősz?
Cirr... curr... Élni szerettem volna
dús, nagyvilági, hős
életeket s ez az egy élet,
ez is kél, fogyogat.
Ősz van megint, szép ősz. Imádom
az őszi napokat.
Szebbnek találom az örömnél,
jobbnak a bánatot.
Cirr... curr... bölcs és boldog vagyok ha
tücsökszót hallhatok.


Nyugat 1933.
 
 
0 komment , kategória:  Erdélyi József  
Pálfi Kata: Harmatos fűszálon
  2018-08-02 08:28:08, csütörtök
 
  Pálfi Kata:

Harmatos fűszálon


Lassan mászik a pók
szövi a hálóját.
Háló otthonában
a Napsugár
lábujjhegyen
jár.

Pirkad.
Álmosan nyújtózik a táj.
Tehén bőg a szomszédban,
Tőgyében a tej
fejésre
vár.

Fehér kuvaszom néz.
Szeméből a hűség
szívemig ér.
És orrával böködi,
fogja kezemet
Kisgazdám, gyere,
ide tedd kezedet.

A nedves Földön
fűszálak ébredeznek.
Rajtuk pajzánul
harmatcseppek
szeretkeznek.

Reggel van.
Ébredezik a táj.
Félálomban fűszálon
két harmatcsepp
násztáncot jár.

Annak ritmusára
Annak illatára
Szerelmes érintésre
Lágy bolondulásra
Belehalására
Kioltódására.

Nemző Nap sugarával
adja össze őket
Egybeolvadásra.

Harmatcsepp a harmatcseppben.
A színe aranysárga.
Ott láttalak rózsám.
Nemző Nap sugarában.
Ott várlak téged, Babám,
Harmatos fűszálon
 
 
0 komment , kategória:  Pálfi Kata  
Mezey Sándor: Egy csendes alkonyatkor.
  2018-08-02 08:27:07, csütörtök
 
  Mezey Sándor:

Egy csendes alkonyatkor.


Jártam az erdőt és jártam a rétet
És űztem a lepkét, míg végre sötét lett.
Éltem meseföldön, voltam regetájon,
És láttam a tündért az esti homályon,
Kerestem a fényt és kerültem az árnyat,
Kevertem a színt és kötöttem a szárnyat,
A szárnyat, a melylyel a csillagig szállok -
Hol vannak a vágyak - hol vannak az álmok ? !

Játszottam a balgát, a léha bohóczot,
Elroptam a tánczom és ettem a kóczot,
Keserű kenyerem volt, savanyú italom. -
Kikaczagtam a sorsom - ma is kaczagom.
Ha élve a napnak, ha nyögve, ha holtan
Félig a kíntul - én egyre daloltam.
Volt énekem édes, tüzes, fiatal -
Hol van az a tűz és hol az a dal ? !

Pogány kikeletkor, csók tavaszán,
Az asszony enyém volt, s szeretett a lány.
Szórhattam ezüstöt, fürödtem a borba',
Hallottam a tapsot, s ujjongva, dalolva
Ültem a dicsőség vad szekerén -
Minden az enyém volt, minden enyém !
Rám szórta pazar gyönyörét a valóság.
- Az alkonyi csendben hervadtak a rózsák,
S illatuk halkan leng át a szobámon -
Mit ért a való, és mit ért az álom ? !


Vasárnapi Ujság 1908. április 19.
 
 
0 komment , kategória:  Mezey Sándor  
Reményik Sándor: A kagyló
  2018-08-02 08:25:44, csütörtök
 
  Reményik Sándor:

A kagyló

Jékey Aladárnak


Én itt vagyok, akarva, nem akarva,
A végtelen vetett a véges partra.

Fekszem aléltan a sivár fövenyben
És az óceán himnuszait zengem.

Anyám, a tenger apadt, s itthagyott,
Kinek mi köze hozzá, ki vagyok?

Gazdátlan, üres ház, mire se jó,
Csak eldobni, vagy eltörni való.

Apály s dagály közt, így, időm mulván,
Várom, míg értem visszatér a hullám.

Nekem nem hazám e kietlen part,
De aki titkon a füléhez tart,

Magányban, éjben, emberektől távol:
Annak mesélek egy más, szebb világról.


Csak így, 1920.
 
 
0 komment , kategória:  Reményik Sándor  
Orsós Mónika: Nagyokat huppannak
  2018-08-02 08:24:15, csütörtök
 
  Orsós Mónika:

Nagyokat huppannak


Nézem a számomra oly
kedves Holdat, szemeim
láthatják a legszebben
ragyogó csillagokat. Mik
valahogy mindig másképp
ragyognak. Nem könnyes
a szem, igaz s tiszta szívből
örülnek minden téli éjszakának,
nappalnak, pihenő készülő
világnak. A hópehelynek s
a jégcsapnak és jégvirágnak.
Lélek és szív eggyé olvadva
boldogság hókupacán mosolyogva,
hahotázva jó nagyokat huppannak.


Kisvárda, 2010. december 4.
 
 
0 komment , kategória:  Orsós Mónika  
Palágyi Lajos: Vigyázz.
  2018-08-02 08:23:14, csütörtök
 
  Palágyi Lajos:

Vigyázz.


Vigyázz, vigyázz, én jó hazám,
Jog és szabadság ősi menedéke,
Ki állsz sok véres harcz után,
Csak le ne döntsön ez a szolga béke.

Vigyázz, ne bízd el magadat
Hatalmas urak pártfogó kegyében!
Oh csak kegyencz vagy, - nem szabad,
Van szabadalmad, - jogod nincsen, népem.

Honszerző hősök fegyverét
Kezedből réges-régen kicsavarták,
Helyébe adták a cseléd,
Az udvaroncz szép czifra díszü kardját.

Nem hatalom, - dísz az csupán,
S dísz sem magadnak, - hej csupán uradnak,
Vezér ki voltál hajdanán,
Ah mivé lettek? zsoldos szolgahadnak.

S még azt is, szolga-köntösöd,
Csak addig tűrik uraid te rajtad,
Mig hű vagy mindenek fölött,
Mindenre kész, vak engedelmes fajzat.

S mig szolgálsz, egyre vész erőd
És egyre többet követelnek tőled.
Oh én hazám, féld a jövőt!
Elámított nép, óh mi lesz belőled?

Ha többé nem szolgálhatod
S föl sem használhat minden czélra téged,
A pártfogó majd félredob,
Keres magának alkalmasb cselédet.

S te haj! nem is tudsz igazán
Szolgálni úgy, mint annyi szolgalélek,
Szabadnak születtél, hazám,
És nem lehet, hogy megtagadjad véred.

Csak elkábított az a kegy,
De föltámadsz még, öntudatra gyulva!
A czifra díszt még leveted,
S honszerző kardod fénylik, villog ujra!

(1890)
 
 
0 komment , kategória:  Palágyi Lajos  
Károlyfalvi Olga: Szeretettel magyar szívemből
  2018-08-02 08:21:53, csütörtök
 
  Károlyfalvi Olga:

Szeretettel magyar szívemből


Suttogás az éji szél szárnyain
Valaki szólít, valaki vezet -
Varázsos csodák születnek újra
Tetemre híván a magas eget.

A föld párája illatot lehel
Legendák népe az űrből köszönt -
Az árnyékokból kilépnek, s íme
Az élet él, - az ég szór fényözönt. -

A puha réten alszik a virág
A Kárpátoknak zárkózó falán
Pogány, dicső törzs harcosa kopog.

A hegyek ormán csillog már a hó
Szilaj paripák vágtatnak bele,
S a mondák hőse hajszolja lovát
Álmával űzi édes Emese.

Csúcsos zászlaját kíséri a hold
Megfeszül rajta figyelő szeme,
Míg zabolátlan, győztes erővel
Bejárja útját az ősi rege . . .


Emlékül Kanadából
 
 
0 komment , kategória:  Belső kör  
Babits Mihály: Hadjárat a semmibe
  2018-08-02 08:20:32, csütörtök
 
  Babits Mihály:

Hadjárat a semmibe

Strófák egy képzelt költeményből


Ó mind, akit szerettem életemben
s ki lelkemet szeretni még merész,
figyeljen most, talán megérthet engem,
bár hangom szerte tárult mélybe vész,
mint egy örök sodor halásza zengem,
amiről még álmodni is nehéz,
ragadójába markolok kezemmel
s merni merem, amit más nézni sem mer.

Ó lelkek teste, élő folytonosság,
mért folysz el? És te testek lelke, szám,
miért folyamodom hiába hozzád,
elmém hazája, régen unt hazám?
Mért osztanám mi nem való hogy osszák?
s a mondhatatlant mért reméli szám?
Jobb volna nyugton és szó nélkül élni,
csak élettel s szerelemmel beszélni.

De nem lehet. Már nekem ez az élet.
Már nekem ez a legjobb szerelem.
Az én egyetlen mezőm erre széled,
ez egy kapu van nyitva még nekem.
Ha ez bezárul, az már az itélet,
melyet fejemre mérend kedvesem,
kit annyian epedtek, örök asszony
ki van hogy ezreket dalig rikasson.

Ki van hogy minden nemes őt imádja,
amikor mást már nincs imádnia.
Kinek vágyára a halálnak vágya
jöhet csupán: a Filozófia.
Szólj hát szerelmem, szólj halálnak bátyja,
élet öccse, csalódások fia
szólj énekeld az égi nőt a drágát,
sirassad új szavakkal némaságát.

Mert néma ő s nem könnyezik soha
és így vesz tőlünk szót és könnyeket
s könnyre mosollyal, szóra mostoha
csönddel felelve csúfra hiteget.
És csöndje végtelen, mint mosolya.
Mosolya nem fogy, csöndje nem reked.
Csöndje mosolyog és mosolya hallgat
mosollyal, csönddel, úgy mulat terajtad.

Globuson ül, mint hideg istenasszony,
ruhája köd, de sohasem mezítlen,
fagyával éget, hogy rabbá unasson
s titkolt testével álmodjék a hitlen.
S nincs is tán teste. S minden érte-vad szomj
a semmi hűs ablakát nyalja itt lenn,
míg fönn a Hölgy, testté hazudva lelkét
a fellegekből fon magának erkélyt.

S tán minden szellem titkon őt reméli,
érte feszül a morc tudós szerelme
és végtelenül végtelenbe méri
kis méterét a véges emberelme,
de az eget s e Hölgyet el nem éri,
bár köveiből Bábel tornya kelne,
a Jákob-létra végtelenbe vesz
s a nagy eposznak vége sohse lesz.

És mégis éposz és mégis dicső
és mégis ezt az époszt írom én
egy uj tudósról. Mégis, mégis ő,
akit hősömmé biztat a remény,
hogy vágyhatom még lenni én is: ő,
aki enyém és aki mégsem: én,
vagy egy bus én, kit dőrén elvetéltem
s most lelkétől kisértetes a méhem.

Egy uj tudósról fogok énekelni,
ki Budapesten majdan élni fog,
dicsőbb, mint hős koroknak fejedelmi
s minden dicsekvő poétán kifog,
aki meddő dalát hiába termi
s facér fülekbe céltalan nyifog,
ah, hajdan hogy megejtett ily varázs is,
de most már látom, olyan, mint a hásis.

,,Ki nem röpülhet, mikor ér tetőre?"
kérdeztem hajdan gyermek-ostobán, -
,,Lassan vet óvatos szemet előre
földhöz ragadt nyomorult tudomány,
csigaként tapad hűvös szürke kőre
s az unalom nyálkája nyúl nyomán,
hitvány házát cipeli dőre súlyul -",
de csigaképe most dicsőre újul.

Mert bárha nincs szivárványhídja, szárnya
s szarvval nem érhet úszó csillagot,
kis helyet jár, de biztosan bejárja,
hagyván jelül ragyogó szallagot,
hogy útja szűk bár, de valódi pálya,
mert hódít s nem hiába ballag ott,
míg Anteusként hullong a poéta
s ő sem röpül, csak ugrál. Mint a béka.

Édes a valóságban megfogózni
s vigyázva mérni életünk terét,
a korlátok közt nemesen kigyózni,
mint útjelzők közt, bízva, mindelébb.
Szabott pályánkból félre nem lopózni
s nem térni meg, mint kimenős cseléd,
kinek mámortól émelyg lomha teste,
unt konyhájába tér vasárnap este.

A korlátokban bízni, hogy vezetnek
s a végtelenben, hogy nagy öle cél,
hogy érdemes nyujtózni a kezednek,
ha tud szilárdan nyúlni, mint acél,
hogy nem mind eggyek útjai eszednek
s nem a legbölcsebb élet a facér,
mert eszünk útján mozgunk okosok mi
s a valótlanban nem lehet mozogni.

Lássátok, a korlátokat dicsérem:
a korlát a legbiztosabb valóság,
Tövis tart ébren rózsaittas éjen,
lévén biztosabb való, mint a rózsák
szoros formából születik az érem,
formának zord acél kell, nem nyulós zsák,
élet s lélek szétomló pára volna,
hogyha nem lenne száz korlátja forma.

Az én hősöm e korlátok s e formák
tudósa méri majd szigorúan
a létünket folyató száz csatornát,
melyek között az örök ár suhan,
mely arra foly, hol leggyengébb a korlát
s legyőzve győz csak minden vályuban,
mindegy honnan jön és mindegy hová jut,
csak egyet fontos hogy nézzünk: a vályut.

Az én tudósom tudja ezt bizonnyal,
nem fog kergetni régi délibábot,
okosan megelégszik a viszonnyal,
amely az észnek jelzi a világot
s a valóság jeléül a haszonnal:
ezenkivül más lényegig ki látott?
ami remélhetetlen nem reméli:
a viszonyt tudja, a lényeget éli.

És tudja, hogy okokból a világ
egy óriás lánc kettős végtelenje,
ahol minden szem szomszédjába vág
és nincs, aminek nincsen oka benne,
de kivüle keresni hiuság,
oklánc okát kérdezni balga benne
s hogy tudnád szóba, jelbe, észbe venni
azt, amin kivül nincs se jel, se semmi?

És mégis olykor tudósunk körül,
mint csillagokkal esténként a légür,
ez a nagy semmi, vággyal szinesül
s titkon az örök lánccal nem elégül,
minden unalma sejtelmekbe züll
s a néma Hölgy mosolyát érzi végül
és bár előtte semmi zárva nincsen,
az ő eszének nem elég a Minden.

Képzeld el őt most enyhébb téli esten
a Dunaparton bolygani magában,
ezen az áldott ifjú Budapesten
a jégtörés keserves évszakában,
mikor zord untság lovagol a testen
s a lélek nem tud bízni csillagában,
de gyönyörködni tud még benne. (Drága
csillag az űrben: semmiség virága!)

A semmiség virága ez a föld is,
a semmiség virága e világ,
amely tövissel bármennyit gyötört is,
mégis virág szemednek. Bús virág!
Tán ér belőle lelkednek gyümölcs is,
mohó fogad keményen belerág,
de ha félig kiszoptad leve mézét,
megérzed rajta a semminek ízét.

Tudósunk künn az ég alatt bolyongva
érezze ott magát, a Semmi partján,
nézzen a földre, mint egy égi pontra,
úgy gyönyörködjön e nagy Semmi-tajtján
s a tömegen, mely a földön zsibongva
az égben száll, tudatlan - körbehajtván
e gömb, melyet száz erők sodra mozgat.
Röpül a föld - s ők azt hiszik, nyugosznak.

Vagy sétálnak így, halkan, olvadáskor,
selyem suhog, peng a katona kardja.
Dombtól dudorgó, tornyos cifra háztól
csipkés az ür felé a Semmi partja.
A szél a habokat lenn, durva pásztor
nedves korbáccsal fütyörészve hajtja,
selyem suhog s a szürkefényű vaskard
érintésétől peng a hideg aszfalt.

Ó szürkeség! te a Fehér morajló
meghalkulása (s Feketének anyja)!
Ki eljössz mikor haldoklik a gyarló
fény és a nap az éjszakát foganja.
Ó szálló szürke füst! ó ringva hajló
izmos Dunának szürke szép higanyja.
Ó szürke égen szürke alakok!
szürke szemekben szürke ablakok!

A lámpagyujtó lángos végű bottal
megsebzi ezt a messze szürkeséget
helyenkint, - és a sebnek vére csobban
s Dunába hull - tüzes vér, szemet éget,
remegve száll, vékonyka patakokban,
mintha vörös bort vízbe töltenétek.
(Így látom e világot este reggel,
szürke alapon vérpiros sebekkel.)

Ott fönn is már, ott fönn a közel ürben
gyulnak a semmi apró sebei
a csillagok s keringnek kényszerülten,
kiki egymást amerre cipeli
lángolva még, avagy már halni hülten
vagy viszkető kis élettel teli -
Nem furcsa, hogyha lelkem kibocsátom
elérem mindezt én - a kicsiny átom?

Én viszkető kis élet-átom én?
nem furcsa, hogy e nagy világ belémszáll
érzékeimnek felvont zsilipén?
s elönti lelkem, mint valami vész-ár?
Elönti lelkem, s mi maradok én?
Uszó fácska, mely a világ vizén száll
ráhányva, törni az örök sodorra,
mely önmagával itatva sodorja.

S tudósunk érzé összecsapni lelkén
ez únt sodornak őrölő hatalmát
s forogni a nagy ürnek néma telkén
csillagos szárnnyal, Isten lassu malmát
táncban az ingó habparipa nyergén
tengernek véli hágni percnyi halmát.
Ó tengertánc! hangos hab fényes halma!
de majd megőröl Isten lassu malma.

Parthoz sodor majd sorsunk sűrü sodra,
a sima Semmi sziklapartja vár.
Nem addig is, fürödve és forogva
mulatni legjobb benned táncos ár?
nézni mit hány agg vized ifjú fodra,
mi úszik benne, csillag vagy madár,
vagy asszonytest, prémek közt dobogó
merül fel és tajtékként csillogó.

Tajtékként csillanó és úgy elomló
a dunamenti fényes utcasorban,
mely lenn patakzik merre az oromló
Gellért kis szirtje a folyóra torpan,
prémmel, is prémes tajtékhoz hasonló
muffal boával az örök sodorban
és kacagással a habkacagáshoz
s mennyi mással hasonló mennyi máshoz!

Amiről annyi költők énekeltek
és annyian még énekelni fognak,
s a drága prém között a vér, a sejtek
keringnek, égnek, építik a habnak
bájos, múló formáit, régi rejtek
teremtésben áradnak és apadnak
száz testen át - és tested szembe árad,
hab vagy a hab közt, minden nő a párod.

S a tudós tudja, hogy e nagy kanális
kicsiny csöve az ő teste is éppen
s a szent természet örök animális
ereje ered emberünk erében.
Nem legjobb elvegyülni, bármi vár is,
hullám hullámhoz dörzsölődve szépen?
vagy mint halacska dörzsölődni násszá -
hogyan lehetne halacska halásszá?

Hogyan lehetne, ó hogyan lehetne
halásza lenni az örök sodornak,
amelybe holtig el vagyunk temetve
s mely holtan a semmibe hány ki holnap
ürnél ürebb távolba? hogy lehetne,
kik parttalan medrében véle folynak
a nagy Folyás irányát észre venni,
ha ez a minden és a part a semmi?

Vagy legalább mi látjuk semminek
és az irány szó semmit sem jelent
és semmi értelme a semminek,
kimondjuk, mint a mindent s végtelent
s szavunkban tiltott hiú vágy remeg,
de ami tiltott, mindörökre szent
s reménytelen vágy a legszebb imádság
s szent hősök, kik merészen, félve vágyják.

Így írom én is hősi versem hősen,
amelynek hőse egy és ezer-egy,
ki régi-gyengén s mindig új-erősen,
halni-születni testből testbe megy,
a végtelen végét nem éri ő sem
s az én mesém is végtelenbe megy,
hisz benne olyan dolgok vágya szólal,
miket nem mondhatsz véges számú szóval.

Mert minden szó új korlátot teremt,
a gondolat testének szabva formát
s e korlátok közt kigyózik a rend
lépcseje, melyen addig másszuk ormát
új és új látásnak, mígnem messze lent
köddé mosódik minden régi korlát,
s képekből összeáll a képtelen
korlátokból korlátlan végtelen.


Nyugat 1933.
 
 
0 komment , kategória:  Babits Mihály  
Tollas Tibor: Új pásztorokhoz
  2018-08-02 08:18:56, csütörtök
 
  Tollas Tibor:

Új pásztorokhoz


Kezdjétek újból szamárháton,
Vagy gyalogosan, mint a Mester.
Törődjetek az elesettel.

A gyárak, földek millióit
Ne csak szavak vetése várja,
De lépjetek az Ő nyomába.

- Legyen tiétek amit láttok, -
Magas toronyból szól a sátán.
Ne szédüljetek kincse láttán.

Vessétek le a cifra szűrt is.
legyen tiétek, - ne a pompa,
Nyájatok gyapja, - de a gondja.

S ha kell hát kapát, kalapácsot
Vegyetek újra kezetekbe,
Úgy nézzetek ellenetekre.

Lépjetek, mint a Tizenkettő
A diadalmas út elébe:
Keresztút az mit néktek szánt Ő,
Egy esett népnek szenvedése.


Nyugati Magyar Költők Antológiája 1980.
 
 
0 komment , kategória:  Tollas Tibor  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 10 
2018.07 2018. Augusztus 2018.09
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
2728293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 310 db bejegyzés
e év: 2470 db bejegyzés
Összes: 32366 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1945
  • e Hét: 15356
  • e Hónap: 34601
  • e Év: 1990018
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.