Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Imre Flóra
  2019-01-15 20:00:37, kedd
 
 







IMRE FLÓRA


Imre Flóra (Budapest, 1961. június 1. -) József Attila-díjas költő, műfordító, tankönyvíró. 1983 óta jelennek meg versei. Első megjelent verse formájául mindjárt a legnehezebb műfajt, a szonettkoszorút választotta. Rendszeresen fordít, elsősorban latinból.







AMBROZIÁNUS HIMNUSZ


Hogyha a szemed rám ragyog
Sebezhetetlen fény vagyok
Az ég ívénél is nagyobb
S minden fájdalom elhagyott

Hogyha nem őriz két szemed
Sötét kíséri lelkemet
Testem gödrébe eltemet
Zúzos szél vág a völgy felett







ANAKREÓN, VAS ISTVÁN


korán sötétedik már
még nincs hideg de borzong
valami bent talán a
bőr hús alatt a csontban
korán sötétedik s az
erdők napszínű tarka
lombja szürkébe hullik
az általános éjben
tompán fénylik a város
a házak elmosódnak
kocsik pirosa utak
üveggyöngye világít
korán sötétedik már
most kellene még egyszer
valami édesség a
szívnek szemnek magánynak
azok a magabiztos
telt rózsaszínű ajkak
gyermekin homorú orr
a keskeny arc világos
szemek a hosszú ujjak
ötven felé az embert
nem hívják kosarazni
Anakreón Vas István
szerelem gyors labdája
a halál vesz körül és
rám simul mint az ingem
korán sötétedik már
az átültetést végül
nem éli túl a rózsa
nem éli túl a szó sem
mi marad itt kihűlnek
jelek nyomok a lélek
korán sötétedik már







APOLLINAIRE ÖREGSZIK


így éltünk itt a századvégen
tilalmak és bűnök között
szerelmem egyetlen erényem
érzed hogy meghűvösödött

alkonyodik hosszú az árnyék
egy macska megy a kerten át
por és hamu lett mind a szándék
látni a repülők nyomát

vöröses csíkok lila égen
micsoda képtelen színek
borulj rám egyszer én is éltem
a rügyező fák a szived

valahonnan az avar égett
szagát sodorja az idő
a szőkeséged szőkeséged
a rózsatövek múlt s jövő

ifjú arcod hogy elvirágzik
óvakodik a szürkület
így éltünk szemed még világít
leszáll az éj add a kezed







AZ ARCOD, A KEZED


Az élet fut el így a félhomályban,
az arcod egy percre felragyog,
égmély a két szemed,
iránytalan zuhan tér és idő,
te tartod, ha tartod
valami pályán a lelkemet.







BALLADA AZ ELSIKKASZTOTT IFJÚSÁGRÓL


Hol vannak hát a vezércikkek,
amiken olvasni tanultunk:
a sóderból itt-ott kifittyent
holmi tény-nyom, halvány vakond-út.
A szimbólumok nyelve hol van?
kihagyások és utalások -
bújtattuk a közös nyomorban
a szókimondó ifjúságot.

Az ígéret földje, szabadság?
Rendszerváltások jöttek-mentek,
nevük, köpenyük váltogatták,
a sötét meg csak sötétebb lett.
Megélhetési irodalmár,
visszamenőleg ellenállók
bohócpofára mázolgatták
a tündérléptű ifjúságot.

Hol volt a ragyogás, a résnyi?
Elsötétítés volt itt folyvást.
Szemhéjunk mögött napba nézni:
csak belül volt a világosság.
Kövér piócák, galandférgek,
az élősködők hada rágott
életünkön, mi védett téged,
végképp kivérzett ifjúságot?

Herceg, elhulltak a remények,
hogy lehet, hogy mi mégis állunk?
Szorítsd a kezem, tartsuk még meg
őszbe halványult ifjúságunk.







BALLADA AZ IDŐRŐL


Mint ama Villon hajdanában,
Kivégzésünkre várva itt
Énekelgetjük balladásan
Az időt s foszló tagjait.
Egy jóformájú comb s a többi,
Anatómiai lelet -
Nem sok kell fényét összetörni;
Szerelmeink ki érti meg?

Mert nincs ítélőszék, se törvény,
S fellebbezésnek nincs helye;
Instanciázunk az öröknél,
S reménykedünk. Pedig, mire?
Nem őrzi meg a rímes írás
Testem szikráztató kezed,
S hangod változását, ha meglátsz -
Szerelmeink ki érti meg?

Fejed tétova köszöntését,
A felszivárványló mosolyt,
A fulladást az ölelésért,
Mikor erünkbe vágy osont;
A ritkán engedő szorongást
- Holnap a végleg nem lehet -
Őrző szemmel igézzük egymást.
Szerelmeink ki érti meg?

Ajánlás:

Herceg, nevess, hisz másod úgysincs ;
Testünkre föld hull és kövek,
Szavad se lesz, hogy újrahódíts:
Szerelmeink ki érti meg?







BÁRCSAK ELTŰNNÉK HIRTELEN


Bárcsak eltűnnék hirtelen,
akár az erdőben a vadnyom.
Nincs semmim, és nincs senki sem,
akinek számot kéne adnom.

A test, az régen itt hagyott,
egymagamra a szenvedéssel,
most lélek vagy anyag vagyok,
de a béke, az csak nem ér el.

Nem feni rám fogát a vágy,
többé (talán már foga sincsen,
de maradéka, a hiány
itt szaggat még rossz térdeimben

Bejárta ifjúságomat
a szép kísértet, a szabadság.
Most aztán hallgatnom szabad,
hogyan párzanak kinn a macskák.

Nem látszanak a csillagok
ebben a nedves, hideg éjben.
Egyedül voltam és vagyok -
és nem jön, aki jönne értem.







A BELSŐ NAPSÜTÉS


a belső napsütés reménytelen
a szemhéj alatt bujdosnak a fények
csak a moccanatnyi átmeneten
lobbantja föl valami azt a képet
a táj a szőlő íze sajt szaga
a levegő mozdulása a parton
a hirtelen leszálló éjszaka
a valószínületlen színes alkony
egy pillanatnyi édes-keserű
nosztalgia kínzóan éles emlék
se kint se bent az az arany derű
csak szürke tompa afáziás nemlét
csak ez a majdnem kataton jelen
a belső napsütés reménytelen







BERGERETTE


Már végleg téged hordlak a szememben,
Mióta abszurd angyalként előttem
Ezen a foszló, végtelen napon
Megjelentél, hogy - ma már jól tudom -
Kiments a végső némaságból engem.

Hurcolnak hullámos vizek,
Énünkből kék forrás ered;
Ki tudja, milyen part a szerelem?
Én nem gyújtogató szemed,
Nem is bronzszobor testedet:
Homlokodon a ráncot szeretem.

Mint a dió, magamba kövesedtem,
Az életem csupán irodalom -
Nézlek belül, s nincs más mit mondanom
Latinul akár, vagy dal-keresetlen:
Már végleg téged hordlak a szememben.







COMJAT

(Provanszál lovag búcsúja kedvesétől)


Hiszen ajándék volt, s én köszönöm.
Nem zúgolódó szívvel indulok:
Láttam hőségben reszkető napot,
És ebbe a végső számkivetésbe
Elkísér a két szemed ékessége,
Ahogy a vígasztaló, gyönge hold
Elkíséri az úton baktatót,
Emlékeztetve a nap melegére:
Velem marad az egyszer volt öröm
Ezen a szélső, hosszú délkörön.
Velem marad a kezed és a szád,
A szempilláid árnyas erdeje,
S jobban véd, mintha páncél rejtene,
És hogy néztél, az rámsüt mindörökre
Esendő testem fényköpenybe födve,
És melegít a tested melege,
A két karod, s hogy öleltél vele,
S beleragyog ebbe a lassú ködbe
Az emlék, csillaggá izzítva át
Ajkaimon az ajkaid nyomát.
És most és mindörökre tűzözön:
Combizmaid combizmaim alatt
S a két kezem között a derekad,
És amíg a kettős éjszaka késik,
Megérinteni tüzes kristálytűit
Mellbimbódnak s a mind lázasabb
Lüktetésben hullámzó válladat,
S a tenyered élét csókolni végig -
Lesz-e ilyen, utánam aki jön?







CSAK NÉZNI


Csak nézni nézni nézni a szemed
a szempillád sűrű fenyvesét
mögötte a fátyolos tompa kék
őszi eget nézni Íriszedet

a keskeny orr világos vonalát
a moccanatlan gyöngédrajzú szájat
csak nézni nézni hogyan árad
a szűrt pirosa fény kezeden át

tenyered rajzát nézni ujjaimmal
ajkammal arcod észrevehetetlen
ráncait nézni féldelíriumban

csak nézni térbe időbe veszetten
vakon érzéketlen és láthatatlan
nézni kiégett lelki szemeimmel







DEA DIA


én nem tudom hogyan de boldoggá teszel
a szavad ott zenél bennem álomban ébren
jó éjt mondod s az éj csakis téged felel
ott úszom hangod mély világos tengerében

a szemed simogat a szemhéjamon át
gyöngéden melegít átizzít felragyogtat
testemen árad át minden molekulád
a nagy úrnő vagyok nem velem de bennem vagy

ahogy az anyagon átsüt az értelem
ahogyan izmokat fűt az artériás vér
gyönyörű életed telíti életem
és nincs szó mozdulat fény és sötét se másért

mint hogy kitárja ezt a léten túli létet
lélegzésemen át örökre lélegzésed







EGYRE FIATALABB LESZEL


Egyre fiatalabb leszel és hamvasabb,
pedig fölötted is az évek egyre szállnak,
de semmi nyom, sehol se ránc, se más adat,
mely árulkodna, hogy - Éppoly formás a lábad,

combizmod éppolyan izgalmasan kemény,
derekad éppen úgy talán ha két arasz,
s a kezed (mely alig nagyobb, mint az enyém)
szorítása se lett kevésbé férfias.

Vajon mi tart meg így? Talán éppen azok
a rosszkedvű, nyűgös szavak, melyeket átfon
valami különös, tartózkodó, nyugodt,

de mégis feszülő, égtágas ragyogásnyom?
Kis herceg, szeretem azt a fanyar mosolyt
a szád sarkán, a morc iróniát a szádon.







ENGEDD . . .


Nem kell a múltam sem letagadnom
olyan az életem, akár a zsoltár.
Fény voltál, mikor két vállam felett
az életembe belehajoltál.

Madár iszik így kék tavi kákán
épp, hogy csak sebet csókolva a vízre,
hányszor csókoltam én is a sorsom
a szemeidre.

Futnak az évek, mind megöregszünk,
nyárvége villan hajunk is őszül,
éveink nehéz lángja, virága
maradhat most már csak menedékül...







ÉN SZERETEM A REJTÉLYEIDET


én szeretem a rejtélyeidet
tartózkodásod zavart büszkeséged
ahogy nem mondasz nemet sem igent
ahogy a személyes teredet véded

még a játszmáidat is szeretem
mikor nem válaszolsz vagy mikor másra
mikor a mondat mögül hirtelen
felvillan a lélek elhallgatása

a mozdulat és a megtorpanás
a nehézpáncélozott védtelenség
ahogy önmagadnak elébe állsz
rejteni tenger-szemed végtelenjét

meg ne lássák a titkolt benti képet
engedékeny gyönyörű gyöngédséged







A HEGYRŐL LEFELÉ


a hegyről mentem lefelé
ősz volt már érett a dió
hosszú meleg nyár-forma ősz volt
honnan ez a halálos szomorúság
vasárnap délután álmos csönd rezzenetlen
napsütötte meredek út
fehér mészkőporos fehér
fölszedtem egypár szem diót
a kerítés mellől az útról
a héja vékony ujjaim közt
törögettem és eszegettem a hegyről lefelé menet
a tenger felé mentem az úton
mi ez a tárgyatlan szorongás
fel-fel is kéklett egy-egy fordulónál
piac szőlő és ezüstművesek
sajt és mézben eltett dió
olyan világos hosszú ősz volt
és sehol senki csak a kertek
a forrástalan fény alatt
mentem a hegyről lefelé







HERBSTTAG


milyen vörösek már a gesztenyék
nagy volt a nyár a gyümölcsök beértek
miért hogy mégse mégse volt elég
miért kontúrosabbak most a fények

minden nesz hangosabb törékenyebb
a zárt csonthéjak beteljesült rendje
megsűrült méznedvek feszítenek
minden bogyót áttetszőn fényesebbre

nincs se remény már se várakozás
utolsót lobban kedv erő és élet
kibírhatatlan süt nap és parázs
túltelített tárgyatlan szenvedélyek

mind messzebb van a föld az ég alatt
a csillagokról ezüstszürke por hull
hajnalban vadlibák kiáltanak
az idő sötétebb felébe fordul







HIDEG


Az árnyék, mint a kés, szalad
az arcomon. A csend ropog.
Magammal együtt láttalak?
Megráncosodtak a napok.

Szél. Túlvilági szél süvölt
A csillagok ágai közt.

Mint a líra, hideg vagyok.
Csak a fájás; mi sem maradt.
Kövek. Kövek és lábnyomok.
Kuporgok súlyos ég alatt.







HORATIUS-TÖREDÉK


...megfoganatlan szörny-ivadékait
siratja könnyek nélkül a földanya,
már egyedül a fájdalommal,
súlya saját üregébe omlik;
temetve gyászol, önmaga hullva rá
- porló, sötétes, lángfakította föld -
önteste monstruózus, érdes
sziklaoromtömegére; látja,
ahogy örökké ránehezül a súly
a vállizomra, és ahogy átszakad
a hasfal újra, és kibuggyan
vércafatokkal a máj, s homályos,
szűk léte mélyén nem feledőn mered
értetlen-értve a szerető saját
láncok szorította kezére,
nincs, aki megszabadítsa, senki...







HŰLŐ NAPOK


Mint a kőris a domb alatt,
magam vagyok, ahogy megállok.
Az avaron már dérvirágok
tenyésznek reggel napra-nap.

Moccanatlan ég. Hallgatok.
Utolsó társam útra készül.
A vállamon ólomnehéz ül
a ritka fény. Hűlő napok.

Hajamba fúj az őszi szél.
Mint töppedt mandula, didergek,
rám csontosul a néma héj.

Esőfürtök arcomba vernek,
meg-megbotlok a tér kövén,
félszemű lámpák fénye kerget.







AZ IDŐ


Az idő - Mit tehetne mást? - telik.
Tán történik valami reggelig.
Egy roppant kéz a csillagok mögött
megsodorintja talán az időt,
és összeérhet a volt meg a van
a percek rögtönzött hurkaiban,
egy pillanatra csak, addig, amíg
elmondhatnék még neked valamit,
vagy hallgatnék csak inkább, hátha úgy -
Milyen zsákutca végül minden út
az egyik élettől a másikig.
De az idő, az legalább telik.










KALYPSO


és a szemed, a két szemed
mélyenincs örvényébe vesztem
rejtettél és rejtettelek
a szám a szád, kezed kezemben

állok és nézlek idegen
tengerek vetnek partra holnap
csupasz leszel és védtelen
rejtettelek, rejteni foglak







A KAPU


Így állunk némán, bronzba öntve,
Annak a kapunak két oldalán.
Opálos ég fekszik a csöndre,
A homokon lustán kúszik a láng.

Tudjuk, érezzük mind a ketten.
Üvegesen vibrál a levegő.
A fény mindegyre élesebben
Rajzolja vázunk vonalát elő.

Kétfelől feszítve az íven.
Végtelen messze sólyom árnya ing.
Állunk higgadtan, gyönyörűen,
S a lépésről álmodnak izmaink.







KÉT DAL


ó ifjúság aranymadár
mesék szárnyán röpít a szél
a szépség mint nyári eső
a szomjas földbe elfolyik
törékeny jaj a forma és
szétomlik ez a büszke hús
ó ifjúság aranymadár
fut előled a pillanat
az öregember meg-megáll
mégis bejár minden vidéket
országnyi hosszú minden napja
sarkában lohol az idő







KI NEM MONDANI


a szavakat ki nem mondani könnyebb
könnyebb nem írni le a sorokat
félig olvasva becsukni a könyvet
kihúzni azt, ami még megmaradt

nem járni végig ezt a hosszú völgyet
és félrehúzódni a gondolat elől
mielőtt testet ölthet
hunyt lélekkel várni az ég alatt

mert ismertünk minden történetet
bárcsak lehetne ezt itt nem ismerni
hogy milyen úton és merre vezet

nem tartani már számon azt, hogy mennyi
indulat nélkül nézni, hogy pereg
perc, nap és év, minden és semmi, semmi







L'ADIEU
Vas István emlékének


letéptem ezt már tudhatod
az ösvény itt sötétbe téved
a rím tudja a mondatot
halott az ősz és várni téged

és várni itt a fák alatt
a Dunakorzó gesztenyéi
kis Lou egy levél sem marad
fekete-fehérre cseréli

az ősz az ősz a nyár hevét
kialszik minden nemsokára
a víz elfolyó messzeség
az ősz halott hó hull a fára

levert diófa bánata
az öröm ráadás a jajra
mi volt csak volt idő szaga
a szót sincs ami visszacsalja

az éj leszáll a rúd mihez
a csillagok vannak kikötve
halott az ősz a hó neszez
többé sose és mindörökre







LASSAN MEGÖREGSZIK


Az ember lassan megöregszik,
A jövőnél már fontosabb a múlt.
Nem jön felénk, ami előttünk fekszik,
Csak könyörtelen elmarad az út.

Ha sötét is, nem félünk a jövőtől.
Nem is sötét, üres. A szerelem
Többé már nem követelőző,
Gyöngéd csupán. Fut velünk a jelen.

Vagyunk, nézünk, de minket nem lát senki.
A szerelem is néz csak, nem remél.
Az úton egyedül kell végigmenni.
Visszahúzódik minden, ami él.

A szerelem komor, kék mélyút.
Nem lángol már. De fájni még tud.







LEVÉL A HITVESHEZ


a fogkeféd elcsomagoltam
kidobni nem vitt rá a lélek
maradok hát gyógyíthatatlan
szentimentális amíg élek

a tusfürdődet félretettem
törülköztem a törülköződdel
a konyakmeggyet is megettem
nem maradt végül semmi bűnjel

de hova rejthetném a testem
titkolni, hogy te átkaroltad
a lelkem hogy fertőtlenítsem
amely nem tud nem tudni rólad

csak a tárgyak törékenyek
de tömör az emlékezet







MAGÁNYOS ÉJSZAKA


Ez egy magányos éjszaka
úgy rémlik, nem találsz haza
a város, mintha ismerős
későnyár vagy kora ősz
sikátorok a hegyre fel
találkoznál valakivel
de minden utca elhagyott
függőleges lámpasorok
lépések zaját hallani
megfordulsz, ott áll valaki
ott áll, de hát nem az, akit
ez már egy másik város itt
mikor kilépsz a folyosón
egy váll, egy arc feléd hajol
egy száj, vársz valakire, rád
betölti a Nap udvarát
és visszhangzik a tereken
könnyű lábbal futsz
végtelen homokpartokon tűz a Nap
lobog a csönd, zúg a hajad
és egy torony, a vízesés
csipkéire tűnődve néz
ilyen magasról csupa kék
a folyó mögött a vidék
de mintha tisztul, a füvön
az út mellett valaki jön
lassanként kiélesedik
a kép, a háttér, szürke sík
csak az a magányos alak
közeledik a fény alatt
s ahogy megfogja a kezed
fellobban az emlékezet
és rendeződnek a szavak
a látvány és a mozdulat
és a tárgyak felületén
végigtapogat az a fény
az évek sugaraiban
formára talál, ami van.







MARADVÁNYOK


Az októberi szél meghozta hát
az ilyenkor szokásos hideget.
Feltisztult ég, csíramentes világ.
Tavaly a csönd még tele volt veled.

Vajon azóta formás, könnyű lábad
milyen város kövezetét tapossa,
s az ujjaid milyen tárgyakon járnak?
Kire világít arcod csipkebokra?

S ha látnálak is, mi maradt belőled,
s belőlem mi? És abból, hogy szerettél?
Csak a szavak, s a szégyen íze főleg.
A lélek előbb rothad el a testnél.







MEGTELT IDŐ


hogy megtelt az idő, mióta
te meg én, mióta ketten
várunk itt a szabadítóra
forrongva, fájva, tehetetlen

micsoda töménységű izzás
kívül belül torlódik, árad
egyszerre szinte körülindáz
ezer ága egy új világnak

mennyire zsúfolt lett a testem
foghatatlan érzékletekkel
mégis, valami pontos rendszer
váza dereng fel a jelekben

keveset alszom
mennyiféle fáradtság láza részegít
mennyi élet összefüggése
kínálja hívó érveit

mivé leszek, változik arcom
ujjaimban növekszik az erő
meddig hatványozhatja
folyton-érő magát ez az idő

ki bírna többet, mint amennyi
ellensúly belül terheli
lassanként kezdenek betelni
a várakozás sűrű évei







MENNYI ÉVE


mennyi éve mennyi arcban
mennyi színjátszó alakban
tó fölött és hegy tövében
poklok közt egy foltnyi éden
ahol mégis ahol holnap
ahol biztos hajnalodhat
ahol mindegy merre honnan
ragyogásban megtiportan
ha kudarc is hogyha szégyen
víz fölött sziklák tövében
száz alakban száz szerepben
csak mi ketten csak mi ketten
és ha elmúlt mennyi év is
te meg én csak újra mégis
az idő nincs már sehol se
nézz az égre nézz a földre
nézd kitágult horizontját
pőre örökkévalóság







MÉGIS


Honnét van ez a kínzó ragyogás
ebben a romlékony s nagyon esendő,
alig érett húsban? Miféle láz
sugárzik szét ebből a néma testből?

Ez az éppen feslő erotika!
A lélek rügypikkelyeit levetve
gáttalan gyönyörrel virágzik a
csupasz anyag a frissennyílt terekbe.

És körülötte minden lángra kap,
és minden érző lényt csontjáig éget
ez a vibrálón tömény tűz-alak:
izzása a lefogott reszketésnek.

És csak a test: a kéz, a váll, a comb,
de az egészen folyton újra s újra
átvillámlik a fénylő fájdalom,
ahogy érinti ujjamat az ujja -

S a gyöngédecske kézen átragyog
az a másik, a végképp lehetetlen.
A poligám érzékek itt vagy ott
mégis rád lelnek. Mégiscsak mi ketten.







MÉLYSÉGI MÁMOR


nos azóta nem veszek levegőt
csak lebegek a szemed tengerében
zöldet kék vált nap aranyozta zöld
áttetsző ég kék ringat észrevétlen

hangod mélysége súlyosul fölém
izzón világos és átláthatatlan
föntről valami éles tiszta fény
zöld-kék téren át képtelen magasban

egyetlen zárt légbuborék vagyok
testet öltött felületi feszültség
a mélytengeri búvár angyalok
játéka tehetetlen gyönyörűség

és várakozás fojtó fájdalom
hangod és szemed tengerem napom







NEM SZÁMOLOM


az idő múlik és mi itt vagyunk
maga meg én egymásra nézve mindig
unokáját kétfelől kézenfogva
vagy beszélgetve csak a busz peronján
maga meg én és az évek az évek
mondhatnám hogy történt is mennyi minden
mennyi mindenki történt itt vagyunk
egy fél élet semmi se változott
ősz van az úton gesztenyék kopognak
az idő múlik rövidül a nap
maga meg én de nincs kékebb az őszi
napsütésnél egymásra nézve mindig
s az őszi tücsöknél nincs szelídebb
októberi tücsök már nem kiált
ugyanazt mondja egyforma szavakkal
én az időt már rég nem számolom
maga meg én mondjuk az állandóság







NOS HÁT, A LÉLEK


Nos hát, a lélek földi testre vágyik,
Mely érinthet és megérinthető.
Théra csenevész, láz gyötörte fáit
Összemossa a mézsűrű idő.

A formák már elviselhetetlen
Feszüléssel tülekednek a szemben.
Egy kockaforma, szemcsés, barna kő.

A lélek nézne, de nincs még, amit lát.

Aztán egyszerre gáttalan kiárad
Ez a telített, néma tárgyiasság,
És fákat lát, kiszáradt, görbe fákat,
Sárgás sziklákat, napsütötte házak
Éles fehérjét, és ahogy megállnak
A szamarak a fal mellett, a testük
Kékes, groteszk árnyékát a világos
Porban domborún, hogy a déli nap süt.

És lát, valamiképp önkívületben,
megfényesülnek hirtelen a dolgok.
Terek nyílnak, tágas, messzibe oldott,
Tiszta vonalak, frissen, fedetlen.

És mikor csaknem a tapintásig
Elér már, a hamvas, kívánatos
Héjhoz, egyszerre elhagyja a látás.

A lélek földi, földi testre vágyik.







RITUS


még tart a könnyűség a gyöngyök szétgurulnak
áttűnsz a tárgyakon mégis velem vagy itt
az érintést a test őrzi az agy a múltat
a szív beteljesült s keserves vágyait

ragyog a nap a víz áttetszően világít
ébren is álmodom a szemed ringat el
lenn s fönn nevet a kék a tenger színe játszik
lebegtet életem lehúz és felemel

a csorba gyöngyöket mind összeszedegettem
aranyló mozaik belülről is vakít
fénylő diadalív itt vagy szent ostya bennem
bordáid ívei mellkasod combjaid

napbarna corpusod és rituálisan
még tart a könnyűség kibontom a hajam







STANZÁK


Hogy megmártóztam fájdalmas szemedben,
szélcsend alatt, tűzkristály ég alatt,
a pusztulás zöldeskék lángja lettem,
s a csendmadár mögülem elmaradt.
Hiába védtem, kétségbeesetten
taszítva el becéző szavadat,
hiába védtem - Mit is? Jaj, ki tudja?
Jutottam villámmarta keskeny útra.

Sodródom, mint a fűzfalevél az árban,
s a parton lesnek esti farkasok,
szaggattatásban lettél kínra társam,
sohase nézünk ugyanegy napot.
Rőt angyalt látok, akit félve vártam
minden izmom köt, mégis indulok.
Jaj, ki taníthat meg engem dalolni?
Légy átkozott! Nélküled nem bírom ki.

Kénlángok futnak tagjaimba széjjel,
Izzó üvegmassza gondolatom,
Amit hittem vagy tudtam, száll a széllel:
szemed - a csontvelőmig áthatón -
Krétai nap fényével lázas éjjel,
Ó jaj, többé már nem tagadhatom.
A mindenség kapuja ajkad íve,
Eressz be rajta. Szomjazom sok éve.







SZAKÍTANI


Pedig nem látványos az elmúlás itt,
csupán az évszak lassacskán lehűl,
és nem is az számít, hogy az a másik
én maradtam belülről egyedül.

Mint kék kristályt, őrzöm emlékedet,
mit mondhatnék, kibírom nélküled.







A SZENVEDÉLY, A SZENVEDÉS


a szenvedély a szenvedés
de az idő olyan kevés

vajon hová vajon mikor
átsüt a nap az ágakon

az ámulat a félelem
egyedül és mezítelen

csak a gyönyör a fájdalom
vajon hová nincs semmi nyom

a szenvedés a szenvedély
a fák között sziszeg a szél

vajon mikor vajon hova
belep a por az út pora







SZERELEM


A szűk völgyben szögesdróttal lezárt út.
Bronzpatájú, verítékes lovak,
Kékesvörösben hullámzik a hátuk,
Rohannak a láthatatlan hómezőkön,

Felnyilallik a föld a lábuk alatt.

És ég és hegy. És árnyékuk a víz.
A szem egy pillanatra visszahőköl.
Más ég és hegy, más színű itt a víz.

Valami kiált a nyers levegőben.
Egy percnyi görcsbe rándult némaság.
Feszülések. Az érdes semmin át
Egy sejt homályos magja fényre döbben.

A hártyák lassan áttetszőre válnak,
És rezgésük frekvenciája nő.
Gyorsuló, sötét hullámokban árad
A kétféle sűrűségű idő.

A szív a csupasz bordákon dörömböl,
Ledobja sebhetetlen részeit
Ritkás juharligetbe érkezik:
Valami szél kúszik végig a földön.

Az ajtóra hirtelen holdvilág hull,
S a hajszálrepedéseken benéz.
Az arc a feslő csillagokba tárul,
És rásimul a gyöngéd ébredés.







A SZERELEM, AZ NEM JÖN VISSZA MÁR


a szerelem az nem jön vissza már
lakatlan házakban félig vakon
bolyongunk ez itt - úgy tűnik - a nyár
a test még kész a lélek elhajol
a napsütésben káprázik a szem
és a pillák mögötti félhomályba
húzódik vissza nincs itt senki sem
saját delíriumos látomása
az ifjúságra néz nem álmodik
a terek visszhangozzák egyenetlen
lépéseinek koppanásait
meggyűlik ez az éles fény a testben
s a lelket egyre kínzóbban vakítja
a szerelem nem jön már soha vissza







TATJANA LEVELE
(tizenöt évvel öregebben)


Talán elmondhatja a dal,
amit a próza sose merhet,
egyikünk se oly fiatal,
hogy eleresszük a szerelmet.

Jött, ránk nézett és elszaladt.
Hátha vissza lehetne csalni,
hátha lehet a nap alatt
valami még - amennyi, annyi.

Szorongsz, ahogy én is szorongtam,
míg írtam ezt a levelet.
Rejtőzz el itt a két karomban.

Kis herceg, gyere közelebb,
engedd el magadat nyugodtan.
Majd én vezetem a kezed.







TETSZHALOTT


bezárva húsom reménytelenül
torz és élettelen tömbjébe
bénán taszítón szúrós-keserűn
magam mégis ifjú-magamnak nézve

a belső képen lángként lobbanó
hajjal a gyenge surló fényben
ormótlan kő és semmi vágyható
szürkeség formátlanság csak a nincsen

nem véd meg hogy már nincs többé remény
a semmi valami akarna lenni
ameddig lát ha csak lát is az én
a majdnem semmi még mindig nem semmi

a kőben még érez a tetszhalott
fáj a nem lesz ha nem fáj már a volt










TÖRÉKENYEK


A csend üvegjét feszíti a fagy.
Koppanó zaj a macskalépteké.
Mint déli szél, többé sehol se vagy,
vakon kereng az álom lefelé.

S amire visszaemlékezni fáj:
amilyenek voltunk.
Megroppanó csontozatát
most vallja meg a táj.
És felszakad az ég,
s ömlik a hó.







VAGY BESZÉLJÜNK A TESTRŐL


Vagy beszéljünk a testről. Amikor
a szőke, barna vagy épp fekete
hajszálak a tarkón s a homlokon
a verejtéktől lucskosak, s ahogy
beletúrnak az ujjaim, hidegnek
tűnnek, olyan forró a bőröd, és
az enyém is, vagy ahogy a nyakizmok
megfeszülnek, miközben a száj a szájhoz
közelít, bebarangolva az arcot,
vagy épp az arteria radialison
egyszerre végigfutó reszketés,
míg megszorít a kezed itt vagy ott,
a pupillák hirtelen tágulása,
ha nyitott szemmel - mivel látni vágyik,
jaj, látni vágyik minden tag, szövet,
a sejtek és a sejtmolekulák;
mert minden rész a komplementerére
vágyakozik, konvex, konkáv idom,
egésszé lenni, ha egy pillanatra,
ha csak egyetlen mozdulatban is -
Nos, inkább mégse beszéljünk a testről.







VELEM MARAD

Velem marad az egyszer volt öröm
Ezen a szélső, hosszú délkörön.
Velem marad a kezed és a szád,
A szempilláid árnyas erdeje,
S jobban véd, mintha páncél rejtene,
És hogy néztél, az rámsüt mindörökre
Esendő testem fényköpenybe födve,
És melegít a tested melege,
A két karod, s hogy öleltél vele,
S beleragyog ebbe a lassú ködbe
Az emlék, csillaggá izzítva át
Ajkaimon az ajkaid nyomát.







ZÉLUS


és ha egy nap, és ha egy pillanat
ha megváltottál, nem hagyhatsz magamra
ha megtagadod tőlem magadat
ha csak egy nap, ha csak egy pillanat
már méltóvá tettél a kárhozatra

nem érezte a kő gyökér marását
sulykoló hullámot a parti szikla
honnan is tudhatná a fény hiányát
az a szem, ami nem volt soha nyitva

és ha egy nap, és ha egy pillanat
mennyi, amíg egy gerinc összeroppan
míg beomlanak a kráterfalak
az-e még, ami, hogyha darabokban

kivilágosodott, nem lehet másképp
belülről gyújtották ki a csodák
kell, hogy örökké, ha egyszer ajándék
nem engedhet el, aki megbocsát

az a nyílt tér fölfelé; lefelé is
és ha egy nap, és ha egy pillanat
micsoda tündöklés, ha mágia mégis
hová legyen, ki látta arcodat




 
 
0 komment , kategória:  Imre Flóra  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.12 2019. Január 2019.02
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123456
78910111213
14151617181920
21222324252627
28293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 37 db bejegyzés
e év: 110 db bejegyzés
Összes: 3826 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 120
  • e Hét: 923
  • e Hónap: 25878
  • e Év: 143232
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.