Belépés
lilagondolatok.blog.xfree.hu
Keresd meg azt az embert, aki mosolyt csal az arcodra, mert csak egyetlen mosoly kell ahhoz, hogy fantasztikussá tegyen egy rossz napot.Találd meg azt, akitől s... Papp Györgyné
1944.11.25
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 4 
József Attila : Köntösök
  2019-01-08 12:26:13, kedd
 
 





József Attila : Köntösök



Remegni kell a vérsötét
Gyökérző Bánat köntösét
S tisztelni kell, ki hordja Ember
És ebfoggal nem tépi szét.

Csalán s tövisből jólszövött
És nem libeg a test fölött,
Tapad, szorul, ölel, fujt és mar,
Az emberrel szint' összenőtt.

És néha egyszerű, poros
És néha meg rózsás-piros
És néha szemszinű, meg barna,
De mindig egyformán szoros.

És néha pókhálós, avas
És néha súlyos, mint a vas
És néha meg aranyszegélyű
S csillog, mint messzi kék havas.

Rettegni kell a vérsötét
Gyökérző Bánat köntösét
S tisztelni kell, ki hordja Ember
És ebfoggal nem tépi szét.

Ki fölvette, azon marad
És benne jár és nem szabad.
Elhordja egész életén át,
Míg teljesen szét nem szakad.



 
 
0 komment , kategória:  József Attila  
Czóbel Minka : Útirány
  2019-01-08 12:00:34, kedd
 
 





Czóbel Minka : Útirány



Semmit sem nézni,
De mindent látni,
Semmire se várni,
De mindent várni,
Mindent élvezni,
Semmit sem kívánni,
Csak menni, menni,
Félelem nélkül,
Halasztás nélkül,
Előre bátran
Édes otthonunkba,
A nagy idegenbe
Fénylő sugár felé,
A csillag irányban.



 
 
0 komment , kategória:  Versek 4.  
Vesztergom Andrea : Vannak, akik még emlékeznek rá...
  2019-01-08 11:45:18, kedd
 
 





Vannak, akik még emlékeznek rá...
A nyári estéken, alkonyattájt, csak úgy tűnik, hogy elnyugszik az élet faluhelyen.
Éppen ellenkezőleg: akkor indul csak el igazán. Amikor a vénasszonyok kiülnek a kapu melletti kispadokra, dolguk végeztével, karba tett kezekkel, ám éles fülekkel, ide-oda figyelő szemekkel.
Az állatokat már az ólakba zárták, a disznókat megetették, s egy utolsó pillantást vetnek arra messze, amerre a téesz felé vezet az út... Ilyenkor felidéződnek a régmúlt hajnalok, amikor még fiatalok voltak, s pirkadatkor csapatostól indultak a téeszbe, munkába, amely ellátta az egész falut élelemmel, az állatokat takarmánnyal, az embereket munkával.
Ők még emlékeznek a régmúlt időkre. Mert a falvak olyanok, hogy ott semmi nem felejtődik el, nem múlik nyomtalanul, a történések átöröklődnek, apáról fiúra, megannyi anekdotaként. S hogy aztán ezeknek mekkora része igaz, azt csak a nagyon öregek tudják, akik csak legyintenek, titokzatos, elfojtott mosollyal, amikor hallanak róla.
De a gyerekek újra és újra hallani akarják ezeket a mesévé alakított, kerekített történeteket.
- Meséld el, nagyanyó! Meséld el... Meséld a Csurit!
Nagyanyó sóhajtott, tekintete elfelhősödött. A Csurit... Pont a Csurit... Miért éppen azt? Hát nem elég a magunk baja, mért kell mindig a másokéval foglalkozni...
De a gyerekek odakucorodtak Nagyanyó mellé, és várakozón néztek rá.
Mindannyian ismerték a falu legszélén lakó, fekete ruhás, morcos öregembert. Maguk között úgy hívták: "a Csuris Bence".
Csuris Bence soha nem köszönt senkinek, nem nézett az emberek szemébe, s a gyerekek féltek tőle. Ha meglátták, riadtan ugrottak az udvarba, bár ez ritkán történt, hiszen Csuris Bence nemigen járt be a faluba, csak akkor, ha elkerülhetetlen volt, ha néha-néha sürgönye érkezett, hiszen rokona se volt.
A történet, amely őróla szólt, a gyerekek számára a lehető legrémesebb mese volt. Pedig ő soha nem mesélte el senkinek, mi történt valójában...
Nagyanyó persze tudta, hiszen ő mindenkiről mindent tudott. Csuris Bence esetét is a beavatottak részletes ismeretével mesélte unokáinak.
Sóhajtva kezdett bele hát.
Egyszer, régen, amikor ti még apátok kósza gondolatában se léteztetek, Bence akkor született. Soványka, keszeg kisfiú volt, fekete hajjal, hatalmas, szép szemekkel. Nem ugrált állandóan, nem játszott katonásdit, nem úsztatott tutajt a patakban, mint más falubeli gyerekek, hanem olvasott helyette. Az anyja azt mondta, szinte ette a könyveket. Szégyellte, hogy ilyen gyereke van, mert vajon mi lesz belőle, nem tud szántani, nem művel földet, azt se tudja, hogyan kell megfogni a kapát... De az apja ráhagyta: - Meglásd, ebből a gyerekből orvos lesz, vagy tanító! Sose bánd, asszony, ez a fiú biza okos! - jelentette ki büszkén, még a mellét is kidüllesztette hozzá.
Az asszony pedig bánta, s titokban alig várta, hogy megszülessen már a másik, aki majd' szétvetette a pocakját, annyira feszítette. Minden órán várós, így mondták errefelé, mert bármelyik percben megszülethet a gyerek. Minden bizodalma ebben a várva várt gyerekben élt tovább. Mert úgyis fiú lesz, látja ő, hiszen hegyes, púpos a hasa, a bába is megmondta, fiút vár. Majd ebből lesz életrevaló, nem olyan kis nyüzige, semmirekellő, mint a Bence...
Meg is született, hamarosan.
Tényleg fiú lett. Az asszony büszkén ölelte izzadt testéhez az újszülöttet...
Amikor Bence először meglátta az öccsét, csodálkozva felhúzta a szemöldökét.
- Valahogy... olyan érdekes feje van...
Az apja is, furcsállva nézegette a kisfiút, de nem szólt. A bába ijedten kapta a szája elé a kezét, de igyekezett megnyugtatni a mamát:
- Talán nincs olyan nagy baj... kicsit nagy a feje, na. Mással is megesett már. Több ész fér majd bele. Meglássa, akár a Bence gyereknél is okosabb lesz! - nevetéssel próbálta tréfára venni a dolgot, de az anyát nem nyugtatta meg.
Most már ő is látta. Az arca olyan kicsi, magához a fejéhez képest, és ijesztően állnak a szemei is... Olyan, mint egy kopasz csurimadár! - súgta Bence az apjának.
Így ragadt a kisfiún a Csuri név.
Ahogy nőtt, úgy lehettek biztosak benne, hogy Csuri soha nem lesz olyan, mint a többi gyerek. Beszélni nem tudott, csak nyögött, erős, mély hangon, és lógatta azt a nagy fejét, himbálta magát előre-hátra, semmiben nem lehetett a hasznát venni.
Az anya nagyon el volt keseredve, nem is mert több gyereket szülni. Sokat sírt amiatt, hogy neki nem adatott meg az, ami más falubeli asszonyoknak olyan természetes: a jóravaló, egészséges, dolgos fiúgyermek.
Bence pedig utálta az öccsét, mert állandóan rajta csimpaszkodott. Befeküdt a szobájának a padlójára, ott hengergőzött, bőgetett, mint egy borjú, és nem hagyta olvasni. Ráadásul állandóan rátestálták. Neki kellett levegőre vinni, hogy az egész falu őt nevesse:
- Hová viszed a borjadat, Bence? Hová viszed Csurit, legelni?
S ő lehajtott fejjel, könnyezve ment tovább, rettenetesen szégyellte magát, hogy kiteszik őt a világ csúfjára.
Legszívesebben megütötte volna Csurit, vagy belerúg egyet, s hagyja ott elfeküdni valamelyik árokparton... De nem tehette, mert tudta, hogy nagyon nagy bajt csinálna, és megbüntetnék érte.
Mert az anyja, hiába volt Csuri félkegyelmű, mégis szerette. Dédelgette, kisbabámnak szólította ezt a rémséget, az ölében ringatta, és énekelt neki. Máskor pedig sírva átkozta az eget, hogy miért mérte rá a sors ezt a csapást...
Csuri két dolgot szeretett igazán a szűk kis életében: a bátyját és az evést. Rajongva hörgött, amikor Bencét meglátta, rövid karjait nyújtogatta, s amikor hozzáért, az se zavarta, hogy Bence undorodva fejti le magáról Csuri karjait. Amikor pedig megterítettek neki a kisasztalon, mert a családi nagy asztalnál nem ehetett, mohón vetette rá magát a zsíros ételekre, két kézzel, evőeszköz nélkül falt, tömte magába az ennivalót.
Az orvos többször figyelmeztette a szülőket:
- Ne etessék ennyit. Aki ilyen szívbajjal született, annak megárt a kövérség, bele is halhat!
"Bele is halhat..."
Bence agyában ez a mondattöredék motoszkált, amióta meghallotta az orvos szavait. S fejében lassan alakot öltött a gonosz szándék.
Titokban elkezdte etetni Csurit. Még a saját adagjáról is lemondott, azt hazudta a szülőknek, hogy a szobájában vacsorázik, közben félretette az ételt, s amikor már mindenki nyugovóra tért, beosont Csurihoz, fölkeltette, és elétette a szalonnát, oldalast, vastag karéj kenyeret. Csuri pedig boldogan falt, lihegve tömte magába a második vacsorát, közben még nagyobb rajongással pislogott Bencére.
Bence undorodva nézte, ahogyan Csurinak a dunyhára folyik a nyála, s majdnem elhányta magát.
De kibírom, gondolta, bármit kibírok, csak vigye el a szíve végre...
Az orvos meg csak csóválta a fejét minden alkalommal, amikor Csurit meglátogatta.
- Mondom én, hogy nem tesz jót ennek a gyereknek a sok evés, akármilyen is... Nem fogja bírni, Elzsírosodik a szíve, még meglássák, megmondtam én...
Csuri pedig csak nőtt, nagy hájfeje akkora volt, hogy alig fért el a párnán, a teste pedig egyre szétfolyóbb lett. Már mozogni is alig tudott, pedig az anyja állandóan hajtotta volna az udvarra, legalábbis a pitvarra, hogy mozogjon, sétáljon, levegőzzön szegény.
Bence titokban örült, hiszen egyre kevesebbet kellett sétálni vinnie a faluba, a világ csúfjára, hogy az összes suhanc őrajta mulasson.
Egyszer aztán mégis rájuk szólt az anyjuk, hogy menjenek ki Bencével az erdőszélre, most elkelne egy kis tüzelőfa, amíg nem jön meg a rakás az udvarba, hidegre lett az ősz eleje.
Bence könnyezve fogta kézen Csurit. Alighogy kiléptek a kapun, elengedte a kezét. Csuri torkából örömteli bőgések törtek fel, ahogyan a roppant testét vonszolta, s igyekezett Bencébe kapaszkodni.
Bence rázkódva fejtette le magáról öccse kezét.
- Tágulj innen, te... te... idióta!
Még maga is megijedt ettől a szótól, de az ijedséget felváltotta a beléje ivódott gyűlölet, amit Csuri iránt érzett, az állandó megaláztatások miatt. Idióta, igen. Utálatos idióta!
Lassan sötétedni kezdett. Bence nógatta Csurit, pedig legszívesebben az erdőben hagyta volna, hogy soha ne találjon haza.
- Gyere már, mert itt veszejtelek, no! - S elindult.
Aztán egy pillanatra megállt. Üvöltést hallott, de nem Csuriét, távolabbról jött. A szíve hevesen vert. Farkasok, gondolta. Ilyen közel soha nem jöttek még a faluhoz...
Nem tudta, mit csináljon. Visszaszaladt Csuriért, aki ott állt, bambán vigyorogva. Elkezdte húzni Csurit.
- Gyere már, te! Gyere, no! Jönnek a farkasok!
Bence most már nagyon félt. A hangok ijesztően közelről hallatszottak.
Csuri hirtelen lecövekelt, és előrenyújtotta a nyakát. Felnyögött. Ekkor Bence is meglátta, villant a farkasok szeme. Reszketve megállt, szinte sokkot kapott, egy hang se jött ki a torkán.
Az egyik farkas rárontott. Bence hanyatt esett, és úgy érezte, itt a vég. Lepergett előtte az élete, mint megannyi filmkocka, és éles fájdalmat érzett a karjában, amint a farkas teste ránehezedett.
Lehunyta a szemeit, és ordított a fájdalomtól.
Egyszer csak érezte, hogy a szorítás enged.
Nagy nehezen felült, majd meglepetten érezte, hogy Csuri visszalöki a földre, és eltakarja a testével.
Csuri üvöltött, amint a farkas széjjelszakította a tagjait. Bencét szinte teljesen ellepte az öccse vére, a fejére, szájába folyt.
Elájult. Arra riadt, hogy egy embercsapat keltegeti. Férfiak paskolták az arcát, vízzel öntözgették a fejét. Pillanatok kellettek ahhoz, hogy felidéződjön előtte, mi történt...
Óvatosan megpróbált felülni.
Mindenütt vér... csak ennyit látott. S meghallotta, amint az apja felzokog.
- Édesapám... Hol van Csuri? - kérdezte rekedten.
Az apja nem felelt.
Bence körülnézett, és meglátott egy zsákkal letakart halmot. Embertetem volt. Egy roppant test teteme.
Bence megértette, felfogta egy pillanat alatt.
- Megmentette az életemet... - suttogta döbbenten. - Csuri megmentette az életemet...
Az apja zokogva bólintott. - Meg, fiam. Megmentette...

Csurinak nagyon szép temetése volt. Az egész falu eljött, Bencét, a testvérét kivéve. Bence innentől fogva nem mozdult ki a házból, évekig, egyáltalán nem tartott kapcsolatot senkivel, nem járt iskolába, templomba, ott élt a házban, a szüleivel, s miután a szülei meghaltak, magányosan.
A ház küszöbét nem léphette át senki, a kerítésen se lehetett belátni az udvarra, befedte a sövény.

Idáig tartott Nagyanyó meséje. A Csuris Bencéről.
Hogy aztán mennyi volt igaz belőle... Ki tudja...

Vesztergom Andrea
 
 
0 komment , kategória:  Vesztergom Andrea  
Vesztergom Andrea : Közeledett az ősz.
  2019-01-08 11:10:11, kedd
 
 





Közeledett az ősz.
Esténként, szürkület után olyan hűvös lett, hogy bizony elkelt a lajbi.
A falu gyermekei kedvetlenül kacsáztak a patakban, s egymást riogatták:
- Meglásd, jövő héten már nem lesz ilyen jó sorod, ha elkezdődik az iskola!
Nagyanyó nevette őket:
- Tán féltek, hogy fájni fog az a tudomány? Én bezzeg örültem volna, ha járhatok iskolába, amikor kislyány voltam, de nekem el kellett mennem szolgálni, rögtön az elemi után. Meg aztán, ilyen kedves tanító nénik se voltak akkor a faluban.
Nagyanyó tekintete a távolba révedt.
A gyerekek elcsendesedtek. Tudták, hogy ilyenkor Nagyanyó emlékezik, visszahoz nekik valamit a múltból, egy történetet, amelyet úgy, ahogyan ő, senki nem tudna elmesélni.
A falu különben is zsongásban élt egy ideje.
Nyár elején furcsa dolog történt: a szőlők mögött az öreg, elhagyott mészégető telke mellett egyik napról a másikra építkezésbe fogtak. Legények dolgoztak, téglát hoztak, malteroztak, szinte pillanatok alatt felhúzták a falakat, rá a tetőt, s csakhamar egy nagyon takaros, fehér kis ház kerekedett az elhanyagolt, megüresedett telken.
Mindenki csodálkozott, hogy nem bontja le senki a mészégető kunyhóját, amelynek már a falai se álltak, csak kidőlt gerendák emlékeztették az arra járót, hogy ott valaha emberek lakhattak. Nem takarították el a romokat. Éppen ellenkezőleg: kis léckerítéssel körbevették, mintha óvni akarnák.
S néha láttak egy fiatal nőt is kijönni, amint az építkezést szemléli: hosszú, sötétvörös haja kócosan lobogott, mintha nem tűrte volna meg a kontyot, a pántlikát, s őzike-szerű lábaival ide-oda szökkent, mint aki minden sarkot látni akar. Vidám nevetése messzire elhallatszott.
Egy napon az egyik falubeli férfi odamerészkedett, egészen közel, és megkérdezte:
- Kisnagysád, azt az öreg gunyhót, a mészégetőét, miért nem bontják el? Nagyobb helye lenne a kertnek, lehetne veteményezni, szép, nagy telek volna belőle.
De a nő csak rázta a fejét és mosolygott.
- Énnekem tetszik az így. Majd helyrehozatom. Emlékszem, hogyan nézett ki annak idején.
Nagy sustorgás kezdődött odalent a faluban. Az öregek, akik sok-sok éve itt éltek, egymás között mondogatták jelentőségteljesen összenézve, hogy ,,lám csak, visszajött..."
Nagyanyó is tudhatott a dologról, de hiába faggatták az unokák, meg nem szólalt volna.
Csendbe burkolózott még akkor is, amikor bejelentették, hogy a tanító nyugságba vonul, nem bírja a szíve a munkát tovább, helyette egy fiatal tanítónőt kap a falu.
De ma, mintha Nagyanyóba hajlandóság költözött volna arra, hogy elmeséljen valamit az unokáknak ebből a réges-régi történetből. Talán így akarta megkönnyíteni a kölykök utolsó szünidei napjait, s elvenni a félelmüket és a nemakarózásukat az iskolától.
Nagyon régen történt, hogy a mészégető fiatalon meghalt, elvitte a tüdőbaj szegényt, s az özvegye, Zsofka ott maradt egy suhanc fiúval egyedül. Neki kellett eltartania, amíg a legény dolgozni nem kezdett. Béresnek ment, de még így is szűkösen éltek, alig-alig volt betevőre elegendő. Zsofka mama mosást és varrást vállalt a faluban, máshoz nemigen értett, s ezekért kapott egy-egy tyúkot vagy egy garaboly tojást fizetségül.
A fiú is felcseperedett, nősülni nem akarózott, bánkódott is Zsofka mama ezért eleget, volt úgy, hogy el is sírta magát:
- Hát, hogyan lesz ez így, nekem egy csípet unoka se fog jutni? Ki marad velem vénségemre akkor?
Addig-addig siránkozott, míg végül a fiú elment asszonyt keresni. Nem volt egyszerű dolga, mert abba a szegénységbe nem szívesen költözött senki, hiába volt Zsofka mamának nagyon jó szíve, ha nincs miből gazdálkodni...
Hozott is egy asszonyt. Egy gíbercs, beteges, aszott arcú, sovány lányt. Zsofka mama a fejét csóválta, de azért örült, mert így legalább reménye akadt arra, hogy végre születik egy csípet unokája.
Már a viselősséget is nehezen bírta az új asszony, lábra se tudott állni, úgy kellett a szájába tolni az ételt, már ha volt ereje kitátani.
A bábaasszony elkeseredetten küzdött, amikor a szüléshez hívták, de hiába: az anyuka belehalt a kislány születésébe.
Zsofka mama a szájába gyűrte az öklét, hogy ne jajveszékeljen, és imádkozott is, hogy legalább a felsírást meghallja, hogy az újszülöttnek elég erős legyen a tüdeje ahhoz, hogy életben maradjon. De az Isten megsegítette, mert csakhamar a halálos csendbe belevisított egy egészséges, tág tüdőből felszakadt sírás...
Amikor az újszülöttet a kezébe vette, alig látta a könnyeitől. A baba senkire nem hasonlított: savószínű szeme volt, és egy-két rőt hajszál a feje tetején.
- Sebaj! - legyintett Zsofka mama, miután nagy nehezen önmagának is elismerte, hogy csípet unokája bizony nagyon távol áll attól, hogy szépnek lehessen látni.
Az újdonsült édesapa semmit nem törődött a kislányával, annak minden gondját Zsofka mamára bízta, tulajdonképpen talán nem is bánta, hogy ígyen alakult. Élte a legények szabad életét tovább, alig járt haza, ha néha mégis, akkor is csak azért, mert nem csíjadt a gyomra éhe, és nem kapott máshol falatot.
Zsofka mama pedig nevelgette a gyermeket. Szaladós, nevetős, élénk eszű kislánnyá cseperedett a kicsi. Mindenki szerette a faluban, mert megnevettette az embereket. Igaz, szépülni nem sikerült neki semmit.
Az apja pedig elköltözött egy másik faluba, ahol könnyebben kapott munkát, s nem is emlékeztette semmi a félresikerült házassági kísérletére.
Zsofka mama és a kis Zsizsa pedig nagyon szépen megvoltak együtt.
- Csak ne beszélnél ennyit - sóhajtozott néha az asszony fáradtan. - Alighogy mondani készülök valamit, rögtön közbeszólsz, és már ki is lamatolod a fejemből a gondolatot.
Amíg a nappali fény engedte, mosott, varrt, pedig egyre rosszabbul látott. Zsizsa pedig ott ült a szoknyája mellett és bájos kedvességével bearanyozta a napjait.
Ha megunta az ücsörészést, futott ki az udvarra és mindenféle csínyt eszelt ki. Becsalogatta a kóbor macskákat és felöltöztette őket, kis kendőkből tekert rájuk kisasszonyos ruhákat. Persze, összevissza karmolták az apró karját, esténként a lavórban alig lehetett lesikálni róla a vért. Máskor pedig, amikor elhallotta, hogy Zsofka mama levágni készül valamelyik tyúkot, kiosont, és az összes tyúkot szabadjára engedte a kerítésen kívül, nehogy még bajuk essék, a tyúkok pedig szabadon kószáltak odakünn, valamelyik arra járó, szőlőt művelő falubeli hozta vissza Zsofka mamának őket.
Ilyenkor Zsizsa szigorúan meg lett feddve:

- Ha még egyszer ezt megteszed, bezárlak a kotárkába, a kukoricákhoz! - mondta Zsofka mama erélyesen, Zsizsa pedig csak ült, és a könnyei a frissen illatozó, aranysárga tyúklevesbe potyogtak.
Hamar megtanult olvasni és a faluból hordta össze a könyveket magának. Rendre elolvasta mindet, majd visszavitte és újakat kapott. Nem tagadott meg tőle senki semmit, Zsizsa pedig szívesen viszonozta a könyveket apró segítséggel: összeszedte a tojást az ültetőből, esténként beterelte az állatokat az öregeknél, akiknek nem volt segítségük.
Zsofka mama titokban nagyon büszke volt rá, még ha megannyit szidta is, hogy Zsizsa milyen hóbortos teremtés.
- Ahelyett, hogy a könyveket ennéd, megtanulhatnál szépen mosni, varrni! Amikor látlak, csak ugrabugrálsz, vagy olvasol, kis kotyél leány, még majd azt mondják, ugyanolyan dila vagy, mint az apád.
De Zsizsa kacagva ölelte át a nagyanyját:
- Drága Zsofka mama, énbelőlem úgyis tanító lesz, meglásd! Lesz szép házunk a kunyhó helyett, építek én neked kis palotát, és te leszel benne a nagyasszony, még szolgálót is hozatok a városból, hogy ne kelljen csinálnod semmit, nekem pedig piros pántlika lesz a hajamban és olyan szép leszek, mint az úrhölgyek.
Zsofka mama ilyenkor nevette:
- Pántlikát? Hiszen ebbe a szálszélka hajadba nem is lehet pántlikát kötni, leveti magáról egy perc alatt, sosem leszel szép, csillagom, de nekem jó vagy így is, és talán egyszer másnak is jó leszel, mert helyén van a szíved.
Így éltek szépecskén évekig, amikor Zsofka mama érezte, hogy valami nincsen rendben vele. Reggelente alig bírt felkelni, fájt mindene, szúrt a szíve táján, a derekát alig bírta hajlítani s bizony, a szemeivel is egyre rosszabbul látott.
Titokban elhívatta az orvost, amikor Zsizsa nem volt otthon. Hogy milyen beszéd zajlott le kettejük között, azt senki nem hallotta, a kislány se sejtett semmit. Ám azt megérezte, hogy valami nagyon nagy baj van készülőben. Faggatta Zsofka mamát, de az nem mondott semmit.
Egyszer még a városba is bement - de titkosan -, nem árulta el miért, és falfehér arccal jött vissza onnan. Egész este Zsizsát ölelgette, csókolgatta, s a kislány ijedten ölelte vissza a nagyanyját.
Mígnem egy napon, amikor Zsofka mama már egyáltalán nem tudott felkelni, egy ismeretlen férfi lépett be a kiskapun.
Zsizsa ment elébe.
- Mosásért jött? Zsofka mama most nem tud mosni, én pedig még kicsi vagyok a mosáshoz - nézett rá szomorúan.
A férfi a fejét csóválta.
- Nem mosás miatt jöttem. Azért vagyok itt, mert magammal viszlek téged.
Zsizsa megijedt, és visítva rohant be a kunyhóba.
- Zsofka mama, Zsofka mama, el akar vinni engem valaki, jaaaahhaaaaahhhaaaaaj, el akarnak rabolni tőled! - jajveszékelt a kislány.
Zsofka mama felnézett.
- Ő az édesapád. - suttogta, amennyire az erejéből kitelt. - S vele kell menned, csillagom.
Zsizsa zavarodottan nézett rá:
- Nekem? De hiszen én nem akarok elmenni! Én veled akarok maradni. Én még soha senkivel nem voltam, csak veled!
A férfi felkapta Zsizsát az ölébe:
- Most velem jössz. Lesz másik otthonod, lesz anyukád.
De Zsizsa jajveszékelve kalamálta le magát az öléből:
- Zsofka mama, UGYE, hogy nem kell elmennem sehova?
Zsofka mama lehunyta a szemeit, nem nézett a kislányra. Alig bírta kipréselni a szavakat az ajkai közül:
- De igen...el kell menned vele. Én már nem szeretlek téged.
Zsizsa minden tagja reszketett, ahogy Zsofka mama szavait meghallotta.

Szó nélkül összepakolta a pútyérkáját. Még egyetlenegyszer visszanézett, de Zsofka mama a fal felé fordulva feküdt.
Szótlanul búcorgott a számára ismeretlen férfi mellett, a kis szívét feszítette a sírás, de nem engedett utat a könnyeinek.
Az új helyet nem bírta megszokni. Az apja új felesége kedves asszony volt, próbálta kényeztetni őt, öltöztette, igyekezett masnit kötni a hajába, elvitte az apátfalvi búcsúba, ott csattogós lepkét vett neki, de Zsizsa semminek nem tudott örülni. Éjszakánként, amikor egyedül maradt a frissen meszelt tisztaszobában, gondolatai Zsofka mamához repítették vissza, a szegénységbe, a vályogviskóba, a mosószappan-illatú kezek cirógatása közé.
,,Én már nem szeretlek téged..."
Ez visszhangzott a fejében egyfolytában. Fájt neki, rettenetesen, de a szíve mélyén nem hitte el. Addig-addig kínozta magát, amíg elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, visszaszökik Zsofka mamához és megkérdezi, miért nem szereti többé.
Másnap, amikor mindenki nyugovóra tért, ő úgy tett, mintha aludna. Kivárta, amíg a ház elcsendesedik. Felöltözött, óvatosan kiment az ajtón, átmászott a kapun és elindult a határnak.
Vaksötét volt, nagyon félt, de ment, ment arra, amerre Zsofka mamát gondolta.
A kutyák megugatták, rókák szaladtak mellette el a mezőn, el-elsírta magát a rettegéstől, de nem állt meg.
Hajnalodott, amikor a falu határához ért.
Itt már ismerősen baktatott a poros úton, a mészégető felé.
Semmi nem változott, csak kihaltabb lett, szomorúbb.
Kinyitotta a nyikorgó kertkaput és belépett a házba.
Az ágyon ott feküdt Zsofka mama, csontsoványan, félig öntudatlanul.
Zsizsa hozzábújt. Zsofka mama felriadt.
- Ki jár itt? Van itt valaki?
- Zsofka mama... ne haragudj rám, nem leszek rossz, megígérem! Nem engedem ki többé a tyúkokat sem! - zokogta Zsizsa.
Zsofka mama minden utolsó erejét összeszedve megpróbálta kinyitni a szemeit:
- Zsizsám, csípet kisunokám, hogyan jöttél vissza?
- Szeretlek, Zsofka mama! Veled akarok maradni! - sírta a kislány.
Nagyanyja halkan kérdezte:
- Hát nincsen jó sorod apádéknál?
- De igen, jó sorom van, de én itt akarok maradni veled! Majd megnövök, mosok helyetted, varrok, és utána tanító leszek, szép házat építek neked, olyan részed lesz, mint az uraknak.
És Zsizsa beszélt, beszélt, s közben értette meg a nagyanyja hazugságát. Azt, hogy miért mondta neki, hogy nem szereti: azért, hogy könnyebben elhagyja őt, ne lássa meghalni a nagybeteg asszonyt. Beszélt, beszélt, egy szép jövőről, boldogságról. Még akkor is beszélt, amikor Zsofka mama teste már kihűlve pihent a kislány karjaiban.
Reggel jött érte az apja. Nem szóltak semmit, csak fájdalmasan néztek egymásra. Zsizsa most szó nélkül megfogta az apja kezét és ment vele, haza, az új otthonába, immáron megbékélve a sorsával.

Nagyanyó abbahagyta a mesét. A gyerekek szomorúan hallgattak, s látták, hogy még nagyanyó szeme is elhomályosodott a történet végére.
- Nos hát, ilyen tanító nénitek lesz nektek. Zsizsa visszajött a faluba, oda, ahol ő is gyerek volt egyszer. Visszajött oda, ahol lakott, ahol a karjaiban halt meg Zsofka mama. Ő építette azt az új, fehér kis házat a mészégető mellett, hogy majd az ő gyerekei is ott nőhessenek fel. S majd meglátjátok, hogy megszépült! A szálszélka haja dúsabb lett, már a pántlikát is elbírná, ha akarná. A kis Zsófia nagyon takaros menyecskévé cseperedett.

A falubeliek még sokáig beszéltek erről a történetről, főleg az öregek, egymás között.

Zsizsa pedig mindig mosolyogva nézett mindenkire, pontosan úgy, mint annak idején, amikor kisgyermek volt.

Vesztergom Andrea
 
 
0 komment , kategória:  Vesztergom Andrea  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 4 
2018.12 2019. Január 2019.02
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123456
78910111213
14151617181920
21222324252627
28293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 5 db bejegyzés
e hónap: 85 db bejegyzés
e év: 163 db bejegyzés
Összes: 8573 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 604
  • e Hét: 6086
  • e Hónap: 14399
  • e Év: 39514
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.