Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Dobrosi Andrea versei
  2019-02-12 14:00:29, kedd
 
 







DOBROSI ANDREA VERSEI


Dobrosi Andrea ír verseket, néha prózát. Mintegy 25 éve. Nincsenek különösebb tervei az írással, de élete része lett. Úgy érzi, ez jó így, hiszen a mindennapok őrlőfogai közt legalább van valami, ami élvezetet nyújt a számára.

Kedvenc költői a Nyugatosok és az erdélyi klasszikusok, de kortárs irodalmat is gyakran olvas. A számítástechnika által publikálási lehetőségei kiterjedtek, s ennek széles spektrumát bizony ki is használja.

Ír a http://www.kalaka.com/ címen megjelenő irodalmi újságba, de a http://retsag.net/ oldalon megjelenő Börzsönyi Helikonba is, ezen kívül versei megtalálhatóak a http://iroklub.napvilag.net/ valamint a http://lancolat.blogspot.hu/ és a http://www.fullextra.hu/ portálon. A Facebookon a Holdpehely - az irodalmi fényforrás nevű csoportot vezeti.

"Van aki zenét komponál, fut, origamizik. Én verset írok, mint lelkes amatőr. Legyenek bármilyenek is az alkotásaim, ez ugyanúgy éltet, mint zene, futás, origami, éltetni képes. Mindent el lehet rontani és lehet jól csinálni, de ha meg se próbáljuk, sose derül ki. Ím, én megpróbáltam. A többi az Olvasó dolga...

Dobrosi Andrea"



"15 ÉV - 15 BEMUTATKOZÁS" - DOBROSI ANDREA bemutatkozása 2015-ben

Link



Dobrosi Andrea: C s e n d p e l y h e k

Link



Alkotói Adatlapja

Link








ANYA


Enged,
vigyáz,
megbocsát,
űzi élet fintorát,
veled sír,
veled nevet,
tudja,
mi
jó,
mert szeret,
fájdalmát eltagadja,
de sosem hagy magadra, keze közel, rejtve ölel,
vele erő,
vele jel,
elsimít,
megvigasztal, estéd jó,
szép a hajnal, melléd ül,
panasz nélkül, imád, veled
kibékül, küzd keményen, szomorún,
el nem fárad, győz a bún, magától
eléd rohan, belül mindig boldogan,
meg sose un, ki nem hal, tőle ered
néma dal, hiába futsz előle, megtalál,
lelked őre, a távolból elér, lángol, jóság
terül a lángból, kitárt szíve betakar, szeretne,
de nem akar, elfed, óv, szenved, remél, öröme vagy,
te a fény, te a nap a szürkületben, szélbe száll, s haja lebben.







AZ ALIGÁTOR


Egyszer volt egy aligátor,
irtózott a galibától.
Úgy szerette a meleget
és tisztálkodni szerfelett.

Vizet forralt nap és este,
testét abban kényeztette.
Addig-addig fürdőzgetett,
kipancsolt sok fürdővizet.

Üres lyukban nyűg az élet,
hideg rázná, s az merénylet.
Kiúszott hát a tengerig,
fürdőjéhez sót is merít.

Körülötte radiátor,
nem is reszket aligátor.
Pikkelyt tisztít számtalanszor,
szappan is van, száz szakajtó.

Nézegeti tengervilág,
csodálkozik, nem lát hibát.
Szelíd állat, nemes, tiszta,
egyedi ő, igen ritka.

Tükörbe is belenézhet,
megérdemel feleséget.
Különleges állatfajta,
a tükröt is maga tartja.

Így éldegélt aligátor,
neve Ali, nagyon bátor.
Koszt kiűzött és hideget,
megmutatta, lám ki lehet.

Látta ember, tehet másképp,
ő is mosta a magáét.
De mégse lett olyan tiszta,
hogy a szappant visszaadja.







BELERAGYOGNI


Mikor sárgállik az erdő... olyan:
szomorú és szép változatlanul.
Bennem így él az élet Nagyapa -
továbbhaladni szinte képtelen.
Szíved katedrálisában állok,
ámulva nézem a panorámát,
gyönyörködöm őszi végtelenben,
mint színei a tájat bejárják;
lelked égig ér - felmagasodom,
ahogy fák felé szállnak madarak.
Pihenni-bújni vágyom fény között,
belevájni hiányod a csendbe,
lekiáltani kútmély bánatom,
hozzád szeretni egyedül-magam,
(nap heve sóvárog várromok fölött)
beleragyogni halovány tavaszba,
(nem maradhat óhaj a rügypattanás)
veled venni át az élet táviratát,
mely a sárgálló erdőt aranyozza.
Mikor egy hajszálam kihull, épp olyan:
elmúlást idéző és látványtalan...







BENNEM VAN


Meglepő magánytalan ez a magány,
nem vagyok egyedül, csak nélküled.
Áthat a csend szövevénye,
nem vérzik a várakozás.

Áhítatom elhitetett hallgatás,
zengő ércként tombol bennem szavad.
Hallom, ígéreted mása vagy,
ölelésed a mélybe ás.

Jó ez így, feledni forrás-vágyakat,
nincs buzgalom, izgága fénysugár.
Hogy meguntalak? Meguntál,-
közös kutunk így kiapadt.

Pillére lettem az elhagyott létnek,
bohémságod odébb fújta a szél.
Bolondozásunk benned él,
bennem van sarjadó éned.







CSODÁLOM


Alszol. Mindig újra hallom és nézem
lélegzeted, te vagy teában mézem,
a mindent hozod. Az óra ütemre jár,
mint szívverésed, lüktet a csend, bezár
karom közé a rózsaszín pillanat.
Ki tudja meddig, kinő-e szilvamag
kinn a kertben? Aludj. Ragyogjanak rád
csillagfényes esték, tükröző imák,
hozzád hajol belőlem most a lélek.
Fordulsz, mint egészben fordulnak részek,
tán álmot csensz a félénk éjszakába.
Gyűrt takaródon arcod simasága
a minta, én nem tudok aludni még.
Csodálom a lényed, mit Isten kimért.







A CSEND BESZÉL


Mit mondhatok, ha többet mond a csend?
Mit mondhatok, ha nincs mért szólni már?







CSONTOK KÖZÖTT...


Lábaid égi neszét megidéztem,
igézett a táncod a hold udvarán,
vágytam közelítí üstökös éned,
mint vetül lágy tűző orcája reám.

Hópuha lépték bennem az ígéret,
átfon univerzumodban fénysugár,
sóhajod hídja köti a szívünket,
korlátja ezüstöz, pillére sudár.

Fejem fölött csillagruhában te vagy,
ölelésed ölti testemre neved,
míves felhőkbe látom világomat,
de szemem a bűnös, szívedre ne vedd.

Az idő bambusz ágyán a nap hever,
csontok között szerelmem húsomba ver.










EGYTIZENKETTED


Ha felfedezted másban a múlt idő jelét,
ha nem elég az ég kékje feletted,
ha a mosoly szinonimáit
magaddal hozni rég elfeledted,
ha nincs senki, kiért cipelnéd,
és kedved se hív
számlálni számtalan csodát,
ha a moha zöldjét is penésznek látod,
ha úgy érzed,
színtelen virágot lopott öledbe a holnap,
félrecsókolnak szájszagú reggelek —
lehetnék-e én a múlatlan idő,
féktelen nevetésben örökzöld csoda,
vázádban friss virág?

Tudod, a széttört álmokon fészkelő
tucatnyi vándormadár közül,
az egyik mindig hazatalál.







EGYÜTT, KÜLÖN


Lenyomtam a kilincset. Csak egy kéz az, egy,
az enyém. Kívánságom, hogy csokorba szedj,
nem igéz. Igáz. Nincs együtt, tabu a szív,
holt út, magán(y)ügyem. Ámor utál, lazít.

I-g-e-n - e négy betű a rostába roskadt,
mint kő, nehéz. Túl nagy kérés, hogy elfogadj,
vagy szitámon a lyuk kevés, szemernyi tán?
Régóta fülembe cseng ez a sorsnyitány,

a Karnagy nincs épp a helyzet magaslatán.
Persze én sem. Hiába nő bükk, tölgy, platán,
a fűznél megállok, valami visszaránt,
várat. Nincs merőleges, míg elég haránt -

lassan horizontom is letűnik, jutok
utolsó szobába. Külön reped burok,
külön kis nemekkel, lenyomatom rád száll,
felhagy, és magába törik, mint a nádszál.

Mert bíztam, küzdöttem. Recept szerint, ahogy
mondotta Madách. De térdem most sírva rogy
egy végső imára, egymaga gyűjt erőt.
Ugye a remény arany, örök s űrt betölt...?







ERŐD


Nagyon ne éld bele magad semmibe.
Azt akarom, ne csalódj,
azt akarom, erőd legyen;
erőd túlélni, amit nem akarsz:
erőd megmaradni egy helyen.

Lehet, azt kérem, amit nem akarsz,
lehet, nem azt adom, amit kérsz.
Nem vagyok senki.
Nem vagyok senki más,
csak egy botcsinálta ítész,
ki melletted áll és követ,
ki néha nap, néha árnyék,
erőd helyett gyenge bástyavár,
mely néha összedől, máskor feláll -

mint benned is a józan ész.







ÉRINTKEZÉS...


Szemed íriszén a messzeségből
mosolyod ragyog.

Rávetem magam tekintetedre,
és máris közel vagyok tehozzád.

Ajkam ajkadhoz csatolom, s szívem
dobbanásából egy-egy darabot
hullajtok reá.

Te letörölöd rólam a magányt,
én rátaposok, parazita volt
idáig bennünk, s mára már halott.

Testünk bilincs, egybeforr lelkünk,
s ahogy összeköt, örök rabjai
leszünk egymásnak, szárnyaló körök
a végtelenben.










ÉVSZAKOK KRÓNIKÁJA


Máglya a nyár,
az ég gomolygó füstjel,
redőny a hold,
bevonva könnyezüsttel;

őszhálón zsong a nap,
pók zsákmánya cseng,
bolyong a csók, az árny,
elmereng a rend;



ködcsipkét hord a tél,
csípős csend ropog,
egymásba fagynak
elnémult mondatok;

göcsörtös ág leng
jégvirágréteken,
tavaszszellő ring -
félszárnyú szerelem...







(F)ELLÁNGOLÁS


Sarkon fordul a nyár, a kis kacér,
ki mosolyra csábul, mert visszatér.

Bennem is átvonul, már V alak,
lent október, mosolygó héja lak.

Lehet lenge ősz, máskor reszketek,
csak játszik, csupa báj, mint kisgyerek.

Most lágyan súg valami dallamot,
jövök még, meg kéne hallanod.

Egy utolsó fellángolás, mi illan,
s fáradságot érzek a vádlimban.

Mindent bevet azért is a naptár
lankadó erőt dúdol a nap már.

Dereng a vörös, méla rend megint
hűvös hajol a holdra messze kint.

Köd szitál, érnek hajnali cseppek,
égszürke por száll sárga ligetnek.







HA


Ha kép lennél,
én keret,
ha szín lennél,
én ecset,

ha fa lennél,
én a föld,
ha fű lennél,
én a zöld,

ha ág lennél,
én levél,
ha ég lennél,
én a kék,

ha jég lennél,
én a fagy,
ha hegy lennél,
én patak,

ha tűz lennél,
én parázs,
ha víz lennél,
én a gát,

ha tó lennél,
én a hal,
ha szél lennél,
én vihar,

ha hó lennél,
én a sár,
ha itt lennél,
maradnál...






HOVA SZÁLLSZ?


Összefércelt szavak
szőttesén ülsz,
a messzeségbe
röpíted magad.
S mind magasabbra érsz,
bomlik szavad.
Romlandó lelked
közöny marja szét -
öröm, hogy távol élsz.
S nem menekülsz
a végtelenbe.
Mert nem a tiéd.
Nem a tiéd az idő,
nem a tiéd a tér,
de tied a könny,
tied a remény
eme fény-világ
sötét szőttesén.







HOZZÁD VISZNEK EL

Hogy szíveddel látsz, arról semmi kétség.
Hogy szívemmel látok? Az még nagy titok.
De mennyit megérne azért, ha jönnél,
visszanézve, vissza - ránk - és valamit
még mondanál! Csak... Lecsukódott szemed,
és vele csukódtam én is, mint, ki megy.
Pedig Te mentél el, s most venni észre
jobban, mint csillog megannyi tört üveg,
milyen ez a tétlen csönd így - Nélküled.
Mintha sose lett volna ismeretlen:
létezel; mintha itt lennél még: közel.
Érzem ceruzád, amint félénken halad,
betölti szíved a papírlapokat.
Mert élsz ... verssoraid Hozzád visznek el.







HOZZÁM TARTOZOL

...
Két szív között egy kötelék,
erősítsd létem kötelét.
Részből épül az új egész,
hadd legyek én az építész.
Szólj rám, hogy szám megköszönje,
te hozzám tartozol, Zsömle.

Indul hajnal, estét hozol,
az éj nélküled tékozol,
de te hagyod rajtad kezem,
ölem dísze, az vagy nekem.
Szólj rám, hogy szám megköszönje,
te hozzám tartozol, Zsömle.

Kedvesem vagy, csillagfényem,
lényed örökkön becézem.
Ha nem is látom mosolyod,
előttem mégis az lobog.
Szólj rám, hogy szám megköszönje,
te hozzám tartozol, Zsömle.

Minden szőrszál virágszirom,
nagy örömmel simogatom,
etetlek, tisztítom helyed,
tengerimalac vagy, lehet.
De szólj rám, szám megköszönje,
te hozzám tartozol, Zsömle.







IDŐZÍTVE


Amikor égre néz a szem,
és a fürkésző tekintetre
visszapislákolnak ragyogó jelek,
azok az eltűntnek hitt
formaldehid-csillagok;

amikor a szerepcserének,
a hídról legördülő csalfa csóknak,
nem tud ellenállni
se víz, se csónak, se olcsó szerető;

amikor nem hiányolnak
felhőn ficánkoló angyalok,
lángot lop gyertyádról a szél,
és mint csepp-remény párolog;

akkor elsóhajtod magad,
s mielőtt álmod messzi eldobod,
kapsz egy második esélyt,
egy tátongó sebet,
mely arra vár, arra kér:
szeress élni, ha lent, ha fent is -

s akkor gyorsabban beheged






KÁPRÁZAT


A természet ékszere a fa,
a szabadság ékszere a lég,
a szolgálat ékszere a menny,
a boldogság ékszere az ég,
a tisztesség ékszere a szó,
az irgalom ékszere a szem,
a szerelem ékszere a szív,
a bölcsesség ékszere a csend,
a keresztség ékszere a hit,
a szeretet ékszere a tett;

vajon a költészet ékszer-e?







KINT, EGYEDÜL


Dalolni kezd a tópart, a csend susog.
Hallgatom. A felhők - égi mágusok -
vörös köpenyükben most rám borulnak,
a Nap letűnik, felbukik a holnap.
Az azúr víztükör aranyba fordul,
ruhájára habvirág kerül fodrul.
Nézem. Az idill hullámvasútjára
váltottam jegyet. Egyre jár a
vonatkocsi, e képpel jut a csúcsra.
Mosolyt csahol a nap vérebe. Furcsa,
bágyadt ráncaim a szépség edzi meg,
úgy kell nekem, mint a testnek enzimek.
A táj kontúrja ér. Szemem az estére
ír csodát, s kérdem, szívemig kísér-e?







KOSÁR


Az élet célja maga az élet, annak minőségéről te döntesz. Mert mit is teszünk valójában?

Bevásárolunk szeretetet, örömöt, meglepetést, csodát, boldogságot, fájdalmat, csalódást, szenvedést, bánatot...

Vedd az életet egy kosárnak. Először nem púposra halmozod? Pedig, ha elmész vásárolni, végül azt veszel, amire szükséged van. Csak ott kézzel fogható dolgokról beszélhetünk. Itt, ebben az ajándékul kapott földi létben nem azokat gyűjtögeted.

Végül rájössz, ez se kell, meg az se, szanálsz. A fontossági sorrend megváltozik. Az idő előre haladtával jobb híján lemondasz a múlton való rágódásról, hogy ne eméssze jelened. S életed kasszájánál mi marad?

Szükségletünket pénzzel fedezzük - de a fenti fogalmakat nem lehet pénzben megváltani. Nincs az az akció, kísértés, amiért egy ép elme lemondana a maga iránti szeretetről, boldogságról. Ugye ezt te sem akarod? Így nemcsak magadnak okoznál rosszat, hanem másnak is: a panaszáradat az élet reklamációja. Légy elégedett.

Nem az élet minőségét kell nézni. Élni kell, és ha az élet nem ad szeretetet, örömöt, meglepetést, csodát, boldogságot, ne azzal légy elfoglalva, mi van a kosaradban, hanem, hogy mire van szükséged. Nem arra, hogy szeressenek, örülj és (pozitívan) meglepődj, láss csodát, boldog legyél? Akkor? Energiád ne az önsajnálatra fordítsd, hogy ez sincs, meg az sincs...

Van. Ne feledd, tied a kosár, tőled függ, mit teszel bele!







LÁNCHÍD


A Dunára úgy feszül,
mégis kecsesen,
mint két piruett között
balerina pihen.

A vén folyó,
ahogy alatta hömpölyög,
egy farönköt sodorva,
melyet tán érinthetett
Széchenyi karja,
Clark ujjbegye,
a reformkor.

Ma
úgy dél fele,
2017 januárjában
a fonódóval utaztam.
Van ez így olykor-olykor.

De
annyira mást mosnak a habok,
más rakpartot,
másképp úsznak a halak,
az ég is másképp ragyog,

miközben még mindig
simogatja a Lánchidat.

Buda és Pest,
a régi páros,
mégis annyira más e város,
valahogy másként csodás,
másként dünnyögnek
benne az emberek,
nem tudom,

de a Híd az egy,
az idő vasfoga komótosan rágja
a pilléreket,
s továbbhalad villamosom.







LELKEM SZEGLETÉBEN


Ott voltam. Tudom, nem beszéltük meg, mert az élet már csak ilyen. Sosem volt időnk. Legalábbis úgy hittük. Nem mentség, hogy közel éltünk egymáshoz, fel az sem oldoz, hogy én voltam a fiatalabb.

Az idő síkjait felváltva írjuk. Ki kezd, ki befejez. Középen fityeg a lét. Kergettük a magunk kis ócska gondjait, mint csekkbefizetés, nyugdíj, kenyér-tej a boltból, munka, vagy valami iskolai kötelezettség. De azért elmentem. Készültem rá. Nem előre, utólag. Azt persze nem tudom, te meghívtál volna-e. Ennyi kockázatot csak vállal az ember. Meg aztán, ha néhanapján össze-összejöttünk, mindig olyan jókat beszélgettünk, gondoltam, ismerd meg a csendesebb oldalamat is. A némát. Ráadásul nem voltam egyedül, sok ismerős arc köszönt vissza rám, mozdulatlan. Szinte elvesztem a virágtenger hullámaiban. Megleptél, tudod.

Olyan hirtelen történt minden, megváltozott a világ. Más lett. Üres. Most már értem, miért nem vetted fel a telefont. De ugye visszahívsz? Mert én már alig várom, hogy felvehessem. Tudom, nem panaszkodsz, sose tetted, pedig a doktor megmondta, sokkal betegebb vagy, mint kortársad, aki állandóan azon sírt, a halálán van. Emlékszem, aggódtál, hogy odaég a hús, vagy bezár a bolt, láttam, ahogy bosszankodsz, perlekedsz, szidtad az aktuális rendszert, a papokat. De mindig meghallgattál. Tudtad, mindig tudtad, mit cselekedj, szerény voltál és szilárd.

Gondoltam, elkísérlek, majd belevegyülök a tömegbe észrevétlen. A szertartás szép volt. Megható. Hitted volna? Nem tudom, ki tartotta a beszédet, de valami csoda volt. Az orgánuma fenomenális. A Szeretet Himnuszt te választottad? Nehezen hiszem. A Szentírásból való, ennek is köze van a papokhoz. Még ének is volt. Élő. De fura ezt kimondani... Azért majd jelezz, milyen ott, nagyon szomorú volt az a dal. De hát számíthattam rá, hogy valami majd megríkat. Úgyse láttál még sírni, meg aztán még együtt se mentünk sehova. Látod, ezt elmulasztottam. De az utolsó utad, azt nem.

Az orvos azt mondta előfizetne egy olyan halálra, mint a tied. Ez engem nem vigasztal, már ne is haragudj. Búcsú nélküli, váratlan utazás volt. Ezek az elvált utak pedig mindig fájnak. Mintha levált volna rólam valami, mintha elhagytam volna egy részem. Tudom, te is átélted már ezt, nem hiába éltél régóta egyedül. Még a kutyád is elhagyott. De most olyan közeli ez az egész. Félek, vigasztalj!

Az idő begyógyítja a sebeket? Nem, tényleg nem, mert az ilyen emlék sebhely, és én örökre ott őrizlek. A lelkem szegletében, az emlékezetemben.







MAGAMBA SEJTELEK


Egyszer elkopnak a percek,
mintha az utolsó metró menne el,
mikor már nincs mit levenni,
meztelenebb nem leszel,
mikor a terv végleg füstbe megy.

*

Így hagytál magamra.
Kimért a csend,
mint fénynyalábot,
s remegve rezzenek veled.
Mintha még mindig itt lennél,
magamba sejtelek.

*

Elengedni?
Madarat, lehet.
Röppenjen át a lombokon;
de téged? Kizárt.

Szívemben nem vágják ki a fát,
nincs az a fejsze él,
mely széthasíthatna minket,
emlékedet az örökbe inted.
Míg hiányod magamba vésem,
s a forgács rám omlik a késen,
velem maradsz.

Mindig élsz,
ahogy mindig lesz tavasz,
visszajön az elszállt madár.
Nem haltál meg, nem,
csak van halál,
meglegyintett veled,
remélve, nélküled rám talál...







MAGAMMAL HORDALAK (Már 3 éve...)


Ó, mennyi hajnal bomlott rám azóta,
mint valami kelyhes nagy titok, csoda,
szirmot bont rám ez a nélküled-élet,
csak úgy lebegnek felettem az évek.

De Rád gondolok, ha csillagok gyúlnak,
magamban téged én magamba gyúrlak,
magamban viszem volt-harsány szavaid,
ahogy a semmiből dúdolsz valamit,

magammal viszem mindig jókedvedet,
miként poénjaid nekem szegezed,
s a lagymatag időt mint formálod át,
hisz Veled igazán pulzált a világ.

Ne hadakozz, mert magammal hordalak,
nélküled nem ontja fényét se a nap,
nem hagyom, hogy a bánat átkaroljon,
s nem is fog; ha velem maradsz: megúszom!







MAROKNYI FÉNY VAGY


Lehetsz gyertyán,
mécsesen,
síron,

maroknyi fény vagy,
maroknyi fény csak,
de a markom a minden,
ebben az izzó
narancsligetben,
s csak nézlek,
nézem lobbanásod,

Te vagy,
nincsenek mások,
lehetsz bárhol,
közel vagy távol,
sosem engedek a lángból,
mert létezel -
velem.

Egyszer magamat
úgyis megégetem,
markom megkapod,
én is fénnyé olvadok;

most nézek
a temetőben szerteszét,
s a fák narancsa,
mi rám terül:
az a sok levél.

Még egyedül vagyok,
egyedül...







MEDVETÁNC


Terveket szőttem,
mint gyermek,
ki nem ismeri még
csöpp szemében a terhet:
egyszer felnő,
kis kabátja már kicsi,
mackójánál maga behemótabb;
s csak terveket sző,
mert körülötte mindenki tervez.
(Aludj szépen - súgják -
te ehhez úgysem értesz...)
Terveket szőttem,
holott terveket szőni itt
nem elfogadott.
Majd én meghozom - hallom újra,
és más megmondja, mit.
Felnőttem, de csak terv vagyok.
Nekem a kiskabát,
a mackó a minden,
azok a csöpp szemek,
ahogy rám néznek a szőnyegen
s tudatják: ,,szőjünk terveket!"







MINDHALÁLIG


Rezzenő ujjaim neked tartogatom,
hogy amikor az évek elsodornak,

ne érezd suhanó remegésem,
legyek kezedben lágy fuvallat,

hóviharba zárt ölelés,
és te reszkető szárnyam

temetője
ujjamon.







MINDIG ÚGY


vágyad lenni vágyom
jégrózsája a perzselésnek
zivatarban enyhülés
varázsvölgyben patak
kristálytánc merev köveken
egy végső szeretkezés
újrakezdhetetlenül
mintha csak egyszer
mintha csak mindig úgy

mindig egy szerepben
mikor vágyam lenni vágysz
mikor arcod kezemben óceán
benne tükörcsepp szemed
és nem törik rajta fény
nincs tekintet belőlem
áthatolhatatlan
más térd nem hajolhat úgy
hogy megszerezzen

mi meg csak összenézünk
mint megtévedt bűnösök
s a függöny meg se lebben
hallgat mozdulatlanul
pedig bekacsint a szél
kint suhognak a fák
s a lombok közt mindig úgy oson
mintha vágyunk lenni vágyna
az ablakon át







NAPOK


Sápadó a hajnal arca,
virrad. Jön az örökös hajsza,
a meglett civódás megint.
Köztünk a levegő meging,

rezzen, cirógatni próbál.
Ránézek, fordulok, s a váll
egy rántásnyit hátracsusszan.
Vár, mint fogkrém a tubusban.

A kávéskanalat, ha majd
megfogom, tán előbbre hajt.
De addig még az éjszaka
dorombol rajtam, a laza

másnap itt, hogy megérkezett,
kezet rázna velem, kezet,
ám odúm, az ágy marasztal.
Tegnapot pereg rám a fal,

én hagyom. De int a reggel.
Hiába bújok, ő meglel.
Horoszkópom is megmondta,
eljön, piszkál Nap dorongja.







NEM AKAROM...


Már rég elvesztettem a magam nyugalmát,
nem akarom megsebezni másét -
de nehéz ez a késhegyre állított élet,
barátok, fájdalmak mind átértékelődnek.
Valahogy elgurulnak a szavak,
mintha szétfolyt volna velem az illúzió.
Hitem hátba szúrt; talán erre várt.
A csalódás polcain rendezgetem sérelmeim,
meg-megpiszkálom a jó öreg géneket,
hogy mindennapi frontjaim elvonuljanak.
Nem akarom egyedül számlálni a darvakat...
Látom, haragom melegebb éghajlatra húz,
megbocsátás lebeg a barázdák felett,
pihenni nyúlik a csend a napkorong alatt.










OKTÓBERI VALLOMÁS


Lassan ásít a hajnal, tátog a szél,
falevél felzörög, a beteg tüdő
jajong, kezd siránkozni a vénülő,
kinek távozik kincse: az egészség.

A receptre októbert ír a naptár,
elmúlás dózisa bökdösi bőröm
felszínét, arcomra más világ köszön:
a felismerés, mely enyhe gyógyulás.

Hiszem, hogy idővel kopik seb, beforr,
egyik évszak a másiknak doktora,
miszerint minden pillanat mulandó

- jelent ketyeg el holnap is az óra -
vallom, elmén emlékezés barangol,
őszi vándor, ki elmereng a múltba.







OTT RAGYOGSZ...


Üressé vált a szobám Nélküled,
a falak csupán múló díszletek,
az emléked az ágyban ringatom,
mintha átölelne a két karom -
tudod, igencsak megszerettelek.

De Te kiváltál, ahogyan vese,
mára ellebegtél az ég fele,
meglesni fent a mennyei szénát,
mit érdekel, a szívem mit él át -
szomorú az avagy szerelmes-e?

A kis szőröd elsimult örökre,
már fényesedsz, nem zsugorodsz össze,
nincs hova tűnnöd, hiába hiány,
ott ragyogsz a lelkemnek jáspisán -
mint itatódban vized egy csöppje.







ÓLOMBÓL HOMOKSZEMEK


Még kérdezhetlek, foghatom gyűrt kezed,
csak a hang valahogy vénül, nehezebb
közöttünk már. Ólomból homokszemek.
Lassan lepereg a filmed - összeszed
port idő szele. De gyökerünk megvéd,
előre tör, mint folyó vájja medrét.
Most újra felfedeztem. Az utolsó
pillanat rám fókuszál. akár olcsó
dzseki a kirakatban. Értékrendem
átgondolom: a fa úgy szép, ha terem.
Legyen. Alattam hány koponya kacag,
hány fintor terül? ...én meg hallgatok csak.
Anyám, fogom kezed, tűrd, ha kérdezek.
Vértem csak egy marad, az emlékezet







ŐSZMERENGŐ


Esőt sóhajtott az ősz, november jötte
hencegőn időz itt, mínuszok mögötte.
A napok borút matatnak, ködöt, havat
horgol rám az ég, frontot, hűset. Fölaggat

ágaira homály nyírfaága, befűti
szobám a vitaminhiány, belém gyűrni
kész ráncait idő. A spejzből elővett
álmok, tűnt imák nyúznak, igyál. Erőset.

Mert józanságom padlón, ahogy a hőség.
Emlék a nyár, romba dőlt már, romba ős rég,
mint ifjonc éveim. A tavasz elrepült,
de újra fújja szél, feléled megfeszült,

kivet a lélek magából könnyet, rosszat.
Ostoroz a múlt, létbe jelent orozzak,
mindegy, hogy hűl, milyenek az imák, álmok.
A jövő bírál el minden kívánságot,

sejtelem szitál. A rám szórt kérdőjelek
részeim, hiszem. Magamba fényt ölelek,
a tél kivár. Válaszom ma még nem tudhatom.
Se borongós, se napsütötte ősznapon.


. . . .







AZ ŐSZ KÖPENYE


Levetkőzött a nyár s odaszólt az ősznek:
vidd és add át ruhám a méla magánynak
eljövetelére, a part már szendereg -
álmot akart a homok, s a vadkacsákat

jobban elrejti a hajlongó sástelep,
ha ködfátylad a hullámot eltakarja;
hordjon sok színt az erdő, hát isten veled,
táncoló napsugár és szellő románca.

Nógat az idő a meztelen fohászra,
az áhítat csendjét áldja meg gyertyafény
ölelése, véget ért már a lányregény.

S felhúzta magára köpenyét az évszak,
apró, barna gombok rajtuk a gesztenyék,
bókoló, bozontos tincsekkel rőt fején.







PERCEINK


Bújj hozzám, tested összefonja minden
porcikámat, lelkem magánya kihág,
ölelésed ragyogtatja rám kincsem,
fényeddel takarózik a talmi ágy.

Bújj hozzám, régóta várom sóhajod,
hallani akarom szíved ritmusát
paplanom alatt, mint nekem átadod,
lüktetés marjon, tusám rajtad megáldd.

Bújj hozzám, engem érints, ne érdeked
tapasza fedjen, sebeim beforrtak,
nagyon is fáj, ha a bőröm megreped,
védj meg, felszínem érd, ne csak horzsoljad.

Hozzám bújj, mint kertben fut virágtekercs,
én legyek a törzs, míg lepereg a perc.







PUSZI


Finom, kis cuppanós löket,
mi megbütyköli bőrödet.
Nyomán szöveted felpuhul,
mint hópehely, ha földre hull.

Édes, huncut egy teremtés,
ki kapja, nagyon szerencsés.
Ha küldeményed kibontva,
báját reád visszaontja.

Szeretet öleli körbe,
boldog leszel te is tőle.
Legyen e vers címe tied,
adjanak neked sok ilyet!







RAGASZKODÁS


A lelkedben hajnal vagyok,
én, az újra friss, útszéli pára,
lehetek est, vagy éjszaka,
az égen elsuhanó madárka.

Rám tapadsz, mint fára gomba,
áradsz, ahogy pataknak friss vize,
akár az óceán fodra,
az életemben úgy járkálsz ki-be.

Mérhetetlen rajtam ajtó,
mégsem elég, hiszen csak számtalan,
boldogságom nyitod, zárod,
mert nálad a Mindenség kulcsa van.

A szereteted nem olvad,
el nem oszlik, amint égen felhő,
te mindig jónak látsz engem,
nem utolsó vagyok; első.

Mire fel ragaszkodsz hozzám?
Új esélyt kínálsz mindennapra fel,
tálcádon mindig van remény,
üres kézzel hozzám nem érkezel.

Kívánom is, vendégem légy,
és elhiggyem, hogy hozzád tartozom,
maradjak hajnal vagy pára,
est, éjjel, madárka mindenkoron!







SZAVAKKAL...


Szavakkal vajúdik az író, költő,
hogy majd próza, avagy vers szülessen,
talán-talán egymással játszanak -
barátok, sorstársak mind a ketten.







SZÁZSZORSZÉPEK


A naplómból tudom,
így,
hogy rendet raktam
a hátsó polcomon.

Láttad,
szememből a könny
majd' kiáradt
ott,
a mandulafa alatt.

Tessék,
neked adom a virágom -
mondtad;
megéltél már hét tavaszt,
nekem hatszor jött a május.

Felnéztem rád,
olyan voltál,
mint egy csillagárus,
ki az égről a fényt hozza el,
úgy szeret,
s elhatároztam,
én is jó testvér leszek.

Csak hát
a százszorszép a kertben...
kellett,
mint éhezőnek a falat,
hát sírni kezdtem.

Te észrevetted,
ahogy rajtam átsuhant a bánat,
tudtad,
örülnék a virágnak.

Ma ugyanúgy
könnyes szemmel nézem
a fehér szirmokon hantod felett
a méheket,
visszaadom százszorszéped akkor is,
ha meg nem köszönheted.







SZERELEM...


Szerelem. Muszáj. Működésképtelen
mióta már. Túl vagyok bár több telen,
s a nyár, tavasz, mint mókus, tovaszökkent,
levél hullik le megint, rút ködöt kent
szemem elé annyi ősz. Szerelem, mert
az elromlott dolog vacak, az embert
akartam ékesíteni, csak szegény
reménysugár kicsorbulhatott, nem él.
Azért szerelem, én a hit bolondja;
pedig rozsdás rózsaszín. A halomba
hullt óhajon matatni kezd az élet,
hordágyon az érzés, beteg. De éget
valami kóbor energia. Velem
sincs garancia, akkor is. Szerelem...







SZERETLEK


Nem győzöm mondani Neked elégszer,
hogy Te vagy gyöngymedáliám, az ékszer,
mely minden szögből fényesebb a fénynél,
Te vagy, ki nyegle szívemben benne él,
ki nihilben újraverni kész akár,
mert dobbannia kell szüntelen - ha már
életre cseperedett kedves lénye.
Te vagy testemnek összes véredénye,
melyeket megtelít a szereteted,
újrapumpálva szívembe véremet.
Te vagy mindenik vers legszebbik sora,
mit nem hagyhatok olvasatlan soha;
Veled sarjad a béke olajága,
életem lelkem lelkedbe bocsátja.







SZERETNI KELL


Ma már holnap van -
de holnap lesz-e ma?
Lágykenyeres vágy
átír elégiát,
meddig hiszi el,
hogy szeretni fontos,
hogy szeretni kell...?

A pénz kelendőbb -
de mindenek előtt?
Habos sütemény
csak kirakatba fér,
vagy gyomorra lel,
mert szeretni fontos,
mert szeretni kell...?

Oszthat újra ész -
de nem önz, nem csibész?
Kibicet ér gond
amiért nem bolond,
maskarát visel,
ha szeretni fontos,
ha szeretni kell...?

Teljes a kezdet -
de csonkul. Engeded?
Félbe hagyjuk tán
kűrünk bukás után,
vagy úgy állunk fel:
szeretni még fontos,
szeretni még kell...?







SZERETNI SZÜLETTEM...


Szilánkjaira tört bennem a szó,
elvéreztem a hittel.
Más út porozza már lelkem sebét...

Feledését hinti el

a rám telepedett homokvihar,
mintha nem lett volna épp
reményem asztalán - mikor veled.

...együtt terítettünk még.

Te tudtad; utolsó vacsora lesz,
csak azért is porcelán,
üveg és mondvacsinált mondatok.

Szerettél egyáltalán?

Kérdésemet a falnak szegezem,
az rám dől. Pont beillek
eltemetett kedveseid közé
eszményi törmeléknek...

Spórolhatsz a kötszeren, hozzám már
hiába jössz. Kimentem
azon az ajtón, amin egykor be.

Én szeretni születtem.







SZÍNEZZEN SZEMED!?


Ó pillanat, pillanat,
de szép lepke vagy,
csak épp túl sebes:
túlszárnyalod vágyamat.

Az idő, az idő repte,
vajon pihent-e,
mielőtt szárnyad
a szélhez feszítette?

De suhogj, suhogj tovább
fény-melódiát
a réteken,
nyíljanak virág-csodák,

melyben pillangó-szemem
oltáron pihen;
Isten a pillám,







A SZÍV HALÁLA


Egy dobozba beletettem,
úgy vittem le szem lecsukva
a pincemélybe, ahol a
sarokba vágtam, a sutba -

hisz csak hittem perzselését a szívnek,
ahogy lángot vet dzsungelre, vadonra,
mezőt ékesít, hegyeket, patakot,
szeret, észrevesz és magát adja,
miként a csend felém oson, szöszmötöl,
megölel, simogat, sóhajtva, ragyogva -

jól elrejtettem a múltat,
oda, abba a dobozba,
a kulcsot is messze dobtam,
ne hozza azt senki vissza -

mert ha nem tud élni már szerelmesen,
nem lehetek többé a szerelme sem,
ha hasztalan, értem nem dobog, kacat,
(a szívesszencia is esélytelen)
rejtse pincemély, amint a temető
őrzi a halottakat a földbe' lenn.

minden szép,- s én elhiszem!







SZÍVVARRAT


Ahogy a falevél pocsolyába hull,
s elmerül a tükröző víz alá,
pedig a tűző nap rá nem gurul,
de mintha a nyári zsongást hallaná,

szívet varrt rá titokban az őszi csend,
amit magával visz mindig tovább,
mert a lét, miért a halálba megy,
kiáll közben szelet, vihart, pocsolyát...

bőszen lesi őt kéjesen a bánat,
mégse halványul benne ősi hit,
lengesse bármily szélvihar az ágat,

érjen végül barna, zavaros vízig;
úgy vágyom, ilyen falevél legyek,
ne hagyjam meghalni az életet!







TANÍTOM MAGAM


Az idő filmkockáin kopott, karc ette percek,
a bánat pergamentekercsét szorongatom már.
Erőssé leszek, ha gyengeségem elfelejtem,
nehéz úgy a járás, míg az ember csak botorkál.

Az út olykor sárdagasz, vagy épp túl könnyű préda,
mégis haladnom kell, mint eke vájat a földben,
ahogy szántóvetőnek is fordul a barázda.
Lehet mélyről jön mag, azt gondolattal se öljem.

Az önmarcangolni vágyó magának vermet ás,
hiába könnyebb bejárni simát a gödörnél,
én megteszem, csak bambulok, pedig látni más.
Ha a szem szívekig hatol, győzelmet ír a cél.

Nekem kell a trófea, kérem vissza Isten hitem...
Tanítom magam, csepp vigasz. De rég voltunk ennyien.







TANÍTS


Áldani taníts, azért, mit kaptam,
a létem veled, mint rügy kipattan,
siklunk a térben, dajkálva reményt
reménytelenségen, várva feléd

fonódni csalódott, könnyes arcot,
tenni jót, túlélni rút kudarcot.
Szívzugod tanítsd, hinni, adni még,
hálám érjen, köszönni semmiség.

Taníts szeretni, lépjem túl magam,
tereljem, kinek sötét útja van,
s bánatmezőn, ha virágod vagyok,
szakajts, vezéreljen ék - csillagod.

Mentsvár maradj, híd a kis sziromnak,
taníts, belőlem a bút kivonjad,
hagyd, hogy veled szülessek, fogadj el
csonkán, de egészre kész. Só vagy, jel,

hű tanítómesterem, Bizalom;
emberként a félelem visszanyom,
sújt, gyepál, átkozza mécs-életem.
Légy oázisom, taníts végtelen.







TE VÁRJ!


Az emlék nem sárgulhat úgy,
ahogy a levelek.

Hányszor enyém lehetne
18 éved,
már mióta nem érintelek;

bennem
csak a krizantémok bólogatnak,
mert szívem nem feled.

Könnyeim
a párnám alatt gyűjtöm,
abban nincs hiány,

ma a mécsest gyújtom,
s a varjak,
mint szállnak sírod felett mindahány,
engem is elvisznek Hozzád,
a méhek a távoli tavaszban
virágod porozzák.

De ebből a novemberből is
kérdő fény csorog...

"Ha majd az ősz
összegyűjt minden bánatot, s vele
a lelkemet behinti csendesen:
eljössz-e vigasztalni, kedvesem?"*

Nekem a Nap még Veled aranylik,
a folyó is Veled encián,
s ha a túlsó partjára érek,
Te várj!

*Wass Albert







ŰR(TELEN)


Tudod, elvesztettelek, de nem vesztél el...
szereteted szívemig szelíden szökell,
kócos ölelésembe magad simítod,
...lelkembe zengenek ázott angyaldalok.







VELED HISZEM


Készülődnek a csillagok,
felveszik flitterruhájuk,
kifutón mennyi sziluett,
pulzáló kis éji bábuk.

Csendre áll rajtam az idő.
mint templomban a feszület,
bennem is csírázik egy kép,
egyszer én is csillag leszek.

Táguljon hozzád a tér,
az univerzum felettem,
pöttyözzön éjem untalan,
értelmet nyerjen, szerettem.

Ennyit mesél az ablakom,
lüktető, tétova szívem,
nélküled távoli az ég,
közelinek veled hiszem




magány


VENDÉGÜL NE...


Mint tócsában a körök nagyobbak
egyre, úgy gondolok rád esztelen én.
Miért nem vagy itt - napja hajnaloknak -
merre vagy s meddig így, nélküled enyém?
Karod hanyag, a mindenhatóság
mélyre ült, hallgat, csak úti göröngyök
ráznak; kevés ide minden hatóság.
Én már bejártam teret és köröndöt,
és a térkép összes szegletét láttam,
de nem volt se tábla, se útjel feléd.
Rám omlott a magány, sebzett lett hátam,
lassan elfogy út előlem, fű felég,
s a nagy várakozás végül összetör.
Én megbocsátok, csak vendégül ne jöjj.







VÉTLENNÉ TETTÉL


Elég, ha félreértesz...
egyedül kevés vagyok
a vállveregetéshez;
inger nincs annál enyhébb,
mintha játékszered lennék,

és mért is adnék neked okot,
hogy hibádat csak bennem keresd,
- nélkülem hamarabb megkapod!
Maradnál? - még félreérteném,
vállad mért biggyesztetted pont elém?

Maradok én magam - a félreértett,
kinek az egész belőled mára sok,
kit vétlenné tett tegnap-tévedésed.
Tudod, sokkolna, ha velem lennél még,
kevésnek maradni soha sem elég.








 
 
0 komment , kategória:  Dobrosi Andrea  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2019.01 2019. Február 2019.03
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 34 db bejegyzés
e év: 90 db bejegyzés
Összes: 3828 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 68
  • e Hét: 7553
  • e Hónap: 22938
  • e Év: 99879
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.