Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Csurai Zsófia
  2019-02-03 17:00:55, vasárnap
 
 




CSURAI ZSÓFIA


Csurai Zsófia ( Budapest, 1974 - )

"Előre bocsátom: nem vagyok sem író, sem költő. Inkább valami köztes állapot. Budapest - Szigetszentmiklós között zajlott és zajlik az életem. Az ELTE - Állam és Jogtudományi Karon "kínlódtam"...

Valódi vagyok. valódi névvel, valódi élettel. Közel a 35-höz, egy majdnem férjjel, két leányzóval és egy vizslával. Elvégeztem ezt-azt, de ezek lényegtelenek. írok vagyis próbálok írni. Talán egyszer sikerül verset is."

Cs. Zs.



Héttorony

Link



Dokk.hu

Link











AZ ABLAKON TÚL


szívesebben lennék most máshol
talán egy kézzel hímzett város
egyetlen bisztrójában
ahol habos kakaót innék
és hanyagul bámulnám
a világítótorony körül
szaladgáló gyerekeket

ehelyett ülök az ablakpárkányon
és próbálom megfejteni
az utcán szertefutó fényeket







AFTER


akarlak,
csak úgy
mindent?l mentesen
meg olyan őrülten
hogy még a felhők is
ránk zuhanjanak
és legyen édes
az a másnaposság
ha szeretkezés után
(talpig ártatlanul)
nálad ébredek.







AJTÓK ÉS NAPPALOK


azt hiszem tudni kéne könnyebben élni.
titkokat hagyva a lábtörlő alatt.
gondok nélkül, boldogan.
néha meg mozdulatlan, mint a fontos
találkozások másnapján, mikor a
nyikorgó padlón fekve, magunkat kinevetve
nem gondolunk a folytonos rohanásra,
meg a félelemre, hogy
maradék időnk a kapuban kettéválik.
és azt hiszem végre ideje lenne
kiapadni a napokból is. aztán újra
felépíteni lényegünk abból az egyszerűnek látszó
tisztaságból, ahol egy szóban vagy egy mozdulatban
megláthatjuk a bizonyosságot, hogy
valaki bőre alatt még reszket és dübörög
az igazi őszinte élni akarás.

(még nem vagyunk készen
sem itt - sem ott
megbújva várjuk a valami mögött
egy csendes és rendes szobában
hogy megöregedjünk)







ÁTOK

annyi sikoly
annyi árny
agyadban visszafordult világ
képek
hangok
idő
távolság
kínodból lassan készül? függőágy
percek
napok
órák
éjszakák
görbe tükörben hagyott zokogás
ezerszer megköttetett békék
rajzanak körbe
lehunyt szemed alatt
újra megtalálnak és halálig
kísérnek lázálmaid.







EGO


Hadonászik bennem az indulat
makacsul ragaszkodik
egy hol volt, hol nem volt évadhoz,
a középpontba került Én
ismeri minden szerepjátékom.

Tehetetlen vagyok.







EGY


és ha te voltál az?
és ha én voltam...
minden nappal

közelebb hozzád-hozzám
aki érez ért és ölel
kérés nélkül véd óv
őrzi minden titkod

és hiszi igazad
tudja szemedben a csodát

és látja vélt és valós ábrándod

mert lélekben egy és ugyanaz veled:
egy csipetnyi te megfűszerezve velem.







EGYÉB


leginkább anyádra gondolok.
aztán meg arra, hogy vajon meddig
tartasz még összekötve ezzel a
megráncosodott boldogtalansággal.
persze tudom, egyszerűbb így.
nem kell folyton szemmel tartanod,
és azt lesned, mikor mondok igazat.
pedig régen mennyire könnyen ment minden...
emlékszel? mindketten elhittük, hogy
szeretjük egymást legalább annyira,
hogy túléljük a ránk váró hanyatlást.
aztán valahogy tönkrement körülöttünk
az élet, és akkor kezdődött
ez a kiszámíthatatlan kiábrándulás.
a fák lassan kiszáradtak, az utca
egyirányú lett, és a napok olyan sebességgel
torlódnak egymásba, hogy egyszercsak nem volt
értelme kimászni az ágyból.
tudod, néha még szeretném hinni, hogy
maradt bennünk valami kicsi mosolyféle,
vagy legalább a képesség, hogy utánozni tudjuk
a normálisnak látszó embereket.

vajon láthatom még,
ahogy hajadba őszül az idő?







EGYMÁSSAL SZEMBEN


figyeltem tenyered,
ahogy kifut belőle
minden, ami én
lehettem volna, sikolynál
is többet érő rezgés,
olyan torokszorító,
vagy épp csitulni képtelen
buta tegnap, és megint vákuum
és utolsó kábulat, nem értem,
hol vagyok és merre te,
egyre csak zümmög valaki
a fejemben, hallgatsz, hallgatok,
közöttünk némaság,
lassan ránk feszül egy apró rándulás.







EGYSZERÜ VERS


...Egyszerű lélek
egyszerű testben.
Egyszerű érzés
egyszerű szívben.
Egyszerű szenvedély
egyszerű vágyban.
Egyszerű álmok
egyszerű világban.
Egyszerű könnyek
egyszerű szemben.
Egyszerű lány
egyszerű szerelemben.







FÁRADT VAGYOK


...Jó lenne újra gyereknek lenni
forró kakaót szürcsölni
gondtalanul tenni-venni
anyát szorosan átölelni...







FEJFÁDRA


két fájás között
átkozott élet lapul
mint görnyedt fák alatt
motozó sóhajok
annyira kifosztott
ez a nincstelen hallgatás

az idő előttem ballag
lassan rám hüvösödik a nyár
és végre tudom
milyen terhet cipel a csend

Requiescat in pace

megbocsátottam.







FÉLSZAVAK


félszavak (s)

jó lenne ma
valami varázsosat képzelni
ebben a nagyon hidegben
egy csepp meleget belőled
hogy magamra tekerjem
és csak lenni benne
halkan - egyedül.

félszavak (z)

és megint
olyan különös minden
a mozdulatok lassabban
ölelnek és te valahol
máshol szeretsz
egy valódi világot
amiben nem létezik
egyetlenegy tévedés sem
és olyan törékenyül
tiszta az érintés
mint mikor én szeretlek.

félszavak (e)

volt ma valami a szélben
mert úgy csiklandozta
azt a kis elrejtett titkot
a homokban
hogy már nem is éreztem
nem vagy és nem voltál
sohasem.

félszavak (r)

mint kóbor áram
csak bolyongok magamban
mert téged látlak
minden félreérthető
mozdulatban és megint
a valamin túlra vágyom
"hát legyen - (még hagyom)
kicsit vagy nagyon"
talán pár napig még hazudom
hogy nem vesztél el.

félszavak (e)

ma üres a leírt szó
és nincs szimplán
egyetlenegy átok sem
ma nem érdekel
a hogy és a miben
csak el akarok veszni
a képlékeny semmiben.

félszavak (t)

hát kérem
rettentően
és annál is jobban
beléd szerelmesedtem
mint az a bakfis
aki épphogy szoknyában
tegnap délelőtt az érzésre
várt a troli megállóban.

félszavak (l)

megint azok
a végletek zaklatnak
hát elviselem
hogy valahol egészen
máshol vagy és
korlátolt zajokban
hallgatom hogy
soha semmi
nem lesz ugyanaz.

félszavak (e)

egy hol volt
hol nem volt állapot
hát megint csak vagyok
és agyonüt ez a fene-nagy érzelem
most úgy fáj hogy a nem
az tényleg nem.

félszavak (k)

félszavakban egy
szakadt vallomás
mert igen te voltál
az a megfoghatatlanság
éshogy vagy-e
vagy voltál valaha
annyira igaz
mint amilyennek
egyedül én akartalak
(nem-nem-nem)
azt hiszem már
nincsenek jó szavak.







FOKOZÁS


ma csendesebb a csend
és jóvátehetetlen a jó
a bűn is bűnösebb
és szótlanná vált a szó...

a hiány kézzel fogható.







HAJNALRA


ma éjjel
ötször ébredtem nélküled
ordítottam
és sírtam
mert olyan leküzdhetetlenül
akartalak
mint tizenkét éve azt
az utolsó lsd-t
amibe majdnem belehaltam

(hajnalra csak a kínlódás maradt)







HALKAN


néha még koppan
lassan kimértem
belőlem is valami tiszta
valami új és valami annyira
ismerős mozdulat
ami közel tud vinni
a valósághoz és néha nehéz
elhinnem hogy mindennek
épp így kell lennie
épp ennyire bonyolultnak
már nem kéknek
csak valami halvány derengésnek
oszlopokkal és boltívvel
vállamtól válladig
feszült várakozásban a
tudathasadás peremén










HALVÁNY EROTIKA


tudod
ha végre hozzád érek
majd vékony fények vibrálnak
minden sejtedben
a szenvedély meg
olyan mélyre rántja a tudatot
hogy szinte beleroppan a test
(- azt hiszem
a legnagyobb szentség lehet
veled szeretkezni -)







HÉT SZÓ EGYSZERŰSÉG


mikor azt hiszed
a közel nagyon messze van
és nem látod a változásban
már a lényeget sem
egyszerűen csak legyél
az apró tévedésben is
a legigazibb szó.







HOMÁLYOS ZUGOK


most olyan vagy, mint egy kiábrándult idegen.
lemeztelenedve, csupasz lélekkel, üldözötten.
a szavak teljes hiánya kering, körülötted.
összefog, mint valami zsák és csodálkozni sincs időd.

mert utánad, semmi.

poros utakon rohant mögötted a köd.
már nem szürke és sosemvolt fehér.
és ha igazán hallanád, hogy sarkadhoz ér
és láthatnád, ahogy hozzásimul a ház falához,
megértenéd, hogy minden egyes találkozás ért valamit.

mert előtted, felesleges volt.

a folyton egymásba áramló tekintet,
a mozdulatok, ahogy végig mentél az utcán,
a hiábavalóság egymásba torkolló
állomásait hordozták magukkal.

most ne lásd a láthatót.







HIRTELEN SEMMI


azt hittem
ha újra rohanok és
kigombolok minden
létező gombot
majd elsuhan felettünk
ez az örökös kapkodás
ez a ki - be állapot és
végre egyedül ülhetek azon
a vékonyka padon
mindenféle megfelelés nélkül
és nem gyűlölöm majd
annyira a hallgatásod meg azt
a kerítés mögötti világot
amiből állandóan kirekeszt az idő
egyszerűen
(szeretnélek
lefürdetni
lemosni
a szennyet
csak Téged
hagyni
meg)


/a dőltbetűs rész, Széll Zsófi Források c. verséből való/







ÍGY ÖREGSZEM



mikor reggel
sehova sem tartozom
lágyan elmúlok én is
hangtalan feszülök
a percnek
de hitem
szorosan tart

így öregszem

mikor látom a világ
apró rezdüléseit
és tudom mindenki
varázslattal
a zsebében születik
még sem hiszem
a jelen gyönyörűségét

így öregszem

mikor árnyaim lassan
kifehérednek
és szégyenlősen átölel
a megváltás
arcod-kezed megint
hozzám tartozik

így öregszem







IM MEMORIAM


emlékszel?
a parókia hűvös magányában
ültünk és nagy dolgokról beszéltünk
meg Istenről és a sorsról
és már látszott arcodon
a meggyötört évek súlya
mégis ott bujkált szemedben
erős és legyőzhetetlen hited
ami mindig és mindenhol
a legemberibbé tett

ugye emlékszel?

"hát miért nem hiszed el
hogy te egyedül is különleges vagy
és nem kell falak mögé rejteni
azt aki életben tart
mert ebben a világban
az alázat már rég
görbe utakon halad
hát engedd végre
hogy olyannak lássanak
mint mikor ott térdelsz
a sorok között
könnyebbséget remélve
és lehet mássá tett
az az elérhetetlen
és talán láttad a csodát is
ami túl van minden ébredésen
és tudom hogy nem fonódik
rád egyetlen egyszer sem
az a mozdulat amitől azt reméled
végre megvált másik magadtól
...de ne félj én mindig veled leszek..."

(már hónapok óta búcsúzkodom
és nem könnyebb sem így - sem úgy
azt hiszem várok még egy kicsit...)







JEGYZET


már megint ebbe
a négyszögletes rohanásba
merültünk. most nem mondom ki
hogy tegnap óta miért látom
élesebben a változásokat.
inkább átkúszom a valóságon
és tenyeredbe rajzolok
egy isten hozzád-ot.

(és bár megoldani sosem foglak
mégis folyton várok rád
a mázsás súlyú miértek alatt










KÁBÍTÓSZEREM VAGY


Pillanatvágy és látszatboldogság
iszonyodó elegye okozta gyönyör,
mikor hozzád készülők.
Szégyellem a veled töltött percet,
mégis minden szemérmet ledob magáról
és meztelenre vetkőzik lelkem,
ha testi szerelem adta kielégülés
mámora csábít.
Érzékeimben cikázol, csontomig hatolsz,
a megsemmisülés kéjadagja vagy,
ájulásig élvezlek és engedem, hogy
az összes létező idegem
beléd szédüljön.







KÁVÉ MELLETT


[1]

ha elképzeled
az örvényt, magadban.
és szépnek látod
a lassúságot, ami körülvesz.
mondd, akkor miért nem tudsz
orientálva hazudni?

[2]

soványan és iszonyodva
csak lenni a világban,
mandragóraként heverni
a földön, vágyni a semmit,
a hidakat, a tüzet,
az érzést, hogy ...

hidd el, én már biztosan tudom.

[3]

arcod a tükörben,
ránctalan egybefolyt ?rület.
no vajon ma ki lakik odabent?

[4]

volt, hogy azt mondták:
a csúcs neked túl messze van,
és kiröhögték a hited meg az álmaidat.
azóta három lépés távolságról követed
az embernek látszó tárgyakat.







KÖRFORGÁS


azt hiszem mindig
van valami szépséges
a semmittevésben
hát belefolyok
a gondtalan gondolatba

ilyenkor -
- könnyű
vagyok -

a fákra mohát rajzolok és
zölden libben a tudattalan
képzelet ahogy ujjaim
a tócsák körvonalain motoznak

bennem
változatlanul örök
ismétlődés maradsz

mert a valamin túl is
állandó napnyugta-hangulat
a reggeli ébredés
és mikor
a világ kilencedik sarkából
hajadba kúszik egy túláradó melankólia

csendesen kitavaszodik.







LASSAN


hányszor indultam el hozzád
de csak a falak bámultak
óriási szemekkel
téboly ez az állapot
meg az hogy
két órája próbállak
olyan egyszerűre fogalmazni
hogy elviselhető legyél

de folyton kiszakadsz belőlem

és mintha tényleg itt lennél
a hátam mögé kerülsz
érzem a nem létező illatod
és az ujjad
amit olyan lassan húzol
végig a nyakamon
hogy sikítani szeretnék

(hát ma sem bírtam nélküled)







LEGBELSŐ AJTÓ


kifordult képek
egy lila éjjelen
megfogalmazhatatlan
mint az időbe zárt fájdalom
olyan dühösen
vágytam rád
hogy lefoszlott
maradék hamis arcom

veled
határtalan
vagyok

mikor az ismeretlen víziók
zajokká nemesednek
mert te vagy a vég

és az örök kezdet
és annyira valósnak hiszem
minden érintésed hogy
rám szakad a világ is
és úgy ránt magába
a legtisztább érzés
hogy újra igazzá leszek

akkor eltünsz majd
és bezárva hagyod
a legbelső ajtót
ami téged rejt.







LEGFAHÉJABB


körvonalak
tévútak nélkül
kikopott belőlem
minden józanság
felkavarsz
mint egy gömbbe zárt ciklon
és rettegek
hogy nincs is arcod
csak valami
lassú mámor ez az egész
mégis csupa nagybetűs szenvedély
ha egyszer
majd kibontasz magadnak

hát engedem

hát legyen

ebben az átizzadt sötétben
az a most
annyira igazi
hogy téged is felver álmodból
mert minden magam-érintésben
olyan sűrű a léted
hogy végre azt is elhiszed
a legtisztább kék
és a legfahéjabb illat
te vagy








MEMORIALE
- emlékeztető feljegyzés -


majd ha nem hiányzol ennyire
és reggel
a minden nyugalmával ébredek
és nem hiszem többet
hogy jól van így
ami nincs
akkor majd elmondom
hogy szeretni téged
valami csoda-tiszta őrület
és nemcsak az az egyszeri illuzió-tömeg
ami rázuhan a napokra

majd ha nem hiányzol ennyire
akkor elmondom
amit hallani szeretnél







MÉGSEM - SZEZONÁLIS HANGULATOK


úgy hagytalak
csak egyszerűen úgy és ott
aztán gyáván visszaléptem
ugyanoda ahonnan elindultam

és sosem volt még ennyire
kifordított ez a világ
a napok lassan gördülnek
és én megint kimaradok belőlük
talán még mennem kéne
valahova-valakihez
ahol a tébolyult utak
kereszteződésénél megláthatom
azt a boldog-magam
akivé tettél.

most úgy fáj
hogy itt vagyok
itt ebben a körkörös
ismétlődő mozdulatban
és hiába jött el a tavasz
a november újra megtalált
és bennem kotorászik.







MINDENBEN TE VAGY


Szavak nélkül is értelek
érintések nélkül is érezlek...
benne vagy minden ébredésben
a reggeli tea akácméz ízében
az újság vastagon szedett betűjében
a rádió andalító lassú zenéjében
az erőtlen langyos téli napsütésben
az ónos eső csúszós cseppjében
a rám fröccsenő latyakos sárban
a csontig hatoló hideg éjszakában
érintések nélkül is ölellek
szavak nélkül is szeretlek...







MINDEN FELETT


látod
mégis csak beértek fohászaim
ebben az életben is megtaláltalak
és benned most új-magamra leltem

mégis úgy zokogsz odabent
mint az a névtelen ölelés
amit holnaputánra elfelejtünk

ébrenlét nélküli világ vagyok
talán benned is
talán másban is
ezerféle pöttömnyi rezdülés

de ha kell
nyolcvanhatszor újra kijárom
magamnak a kegyet
hogy olyannak lássalak
és olyannak szeresselek
mintha igaz volnál.

(hogy örök vagy,
a minden felett tart)







MINDIG HÁTTAL


mert holnaptól
rohanni kell matrózcsíkosan
elképzelten ide-oda
kapkodva az időben elcsenni
belőle minden létező
formás kis szemfedőt hogy újra
szerelmesen tudj vacogni bennem
mint egy felbolydult árnyék
olyan leszek kileng alólam
az összes nincs tovább és
testmelegből testmelegbe
rajzolom azt az egyetlen éjszakát







MONOTON


mióta tudom

hogy vannak miértek
válaszok nélkül
azóta minden ébredés
visszavonhatatlanul
egyszerű és hétköznapi







NYAVALYGÁS


lassan megint
forralt bor szezon lesz
majd gőzölgök egy kicsit én is
szegfűszeggel és fahéjjal
meg azokkal a jól ismert
hideg hajnalokkal amik
bokádtól araszolva
felkúsznak a tarkódig

...szóval szeress már egy kicsit







[NYOLCVANHATODSZORRA]


egyszer sem szerettél.
én meg gyűlölni akartalak.
mert a pontos testre szabás
nálad mindig fontosabb.
hát sokáig várakoztam. nélküled.
aztán tegnap végre észrevettem
szemedben, a jóistent.
kértem, ne verjen tovább.







ÖVÖN ALUL


arcok nélkül meztelen
folyton kopott frázisokba burkolom
a napot. és ki tudja hányszor
akarlak majd megbontani.
látod? lassan hozzád vakulok.
aztán ösvények meg homok és csak
ösztön, hogy percenként változom.







REJTETT VONALAK


örvényként ránt magába
mélyzöld szemed
és majd vállad titkos
gödrében elveszek
mikor bőrödön
a rejtett vonalak
belőled egy irányba
hozzám futnak

de mégis

a szád szélén
motozó ujjak alatt
te mindig néma maradsz.







SKARLÁTBETÜM


Mennyire akartam az anyagot,
mi körülvesz Téged... feloldani,
valami más eleggyé keverni
a széthullott szavakat
egyszerűvé tenni
rásírni múltra a holnapot
jövőre rácsókolni a tegnapot
testemre skarlátbetűt hímezni
a szerelembélyeget büszkén viselni,

hogy hidd
hogy lásd
hogy érezd

az Én létem a Te léted.

...léted a létem...







SÖTÉTBEN


minden éjjel azt álmodom
hogy az ablaknál állsz
és soha többet
nem leszel ugyanolyan
mint amilyennek akartalak
mert nem engem vártál

azzal a megmagyarázhatatlan vággyal
amivel én vártalak

most nem kapaszkodom

csak őrjöng bennem a tudat
hogy ebben az életben sem
tudtalak kezemben tartani
és nem fogok többet a szemedbe nézni
már nem nekem zöld vagy barna

elengedtelek

de akárhányszor születek újra
mindig téged foglak keresni

(mert tudom hogy félsz a sötétben)







SZAVAK NÉLKÜL


minden este lerombollak
és megfogadom
végérvényesen elfelejtelek
reggel mégis
ott fekszel
szavak nélkül
csak a szememben
mint valami örvény-őrület
aztán tompa leszek
felkelek
és ugyanúgy csinálok mindent
mint tegnap
viszem tovább
a megszokás lidérceit
ilyenkor fázom és
csak kínlódom
és annyira megfakulok
hogy már lélegezni sem bírok
mert állandóan ott vagy
mint egy betolakodó
aztán rájövök
egészen fordítva van
mert sosem kérted
hogy legyek
én pedig mindig
valami ilyennek képzeltem magam
és újra február tizenhatodika van
és az a megbocsájthatatlan örök idő belém feszülsz és
lassan hinni kezdem
hogy tényleg van valami
sorsszerű ebben
mert nem lehet véletlen
hogy pont te vagy
az a megmagyarázhatatlan izgalom
ami mindent felborít bennem.







SZÁNALMAS TÖREDÉK


azok a frusztrált hormonok
már megint
áttolakodtak rajtam
valaki lekapcsolt
miközben rád gondoltam
azóta egyetlen türelmetlen
csoszogás a szerelem
legalább ma reggel engedd
hogy két percig azt higgyem
nélküled is lehetek
pontosan akkora mint tegnap







SZIMMETRIA


úgy megbontanám
megbonthatatlan világod
és tudom
máshogy kéne
mégis törékenyen
bújnék karodba
és olyan apróra zsugorodnék
mint az a nem létező
anyajegy a combodon

(mondd, elringatsz egyszer?)







SZÓ SZERINT


most ne
mondom ne
vagy inkább mégis
nézd végig ahogy szétfolyik
alattunk a szoba apró foltokat hagy
majd az ablak
talán kék talán világoslila
homályos massza aztán
csontjaink közé ékelődik
kimondhatatlanságunk és nem érted
miért vagy minden reggel újra vak

(mert én
csak a poros csiklandozásra emlékszem
veled kettesben a buszon
kapaszkodtunk
lassan - lassan - lassan
és mire kimondtam volna az igazat
hátad rettegve fordult felém
és súgtál valamit
hogy már nincs olyan közel
ami lehetett volna
te meg én egymással - egymásnak
dobozházak tetején
ahonnan nem látni a holdat és
körben csupa maszatos gyerekrajz az élet
és jó lett volna ha hagyjuk
egymást igazán felnőni
álmodni az időt - pillanatot
teázva a körúton)

istenem milyen egyszerű lett volna
veled - velem és önmagunkkal összegabalyodva







TÉRKÖZ


valamikor volt ilyen: én-te.
aztán múlt. és láttalak benne
apróra zsugorodva. és féltél, hogy
megbántod mostani alakod.
én meg attól, hogy nem bírom majd
elviselni ahogy elszáguldanak mellettem a fák.
***
a szemem mindig követ. kétszer, egymás után.
falnak dőlve támasztom magam,
karba tett kézzel, vigyázva
nehogy egyszer is hozzád érjek.
mélység. mély levegő, alámerülés.
egy foszlány, hogy még látlak.
aztán toronyiránt ellentétes mozdulatok.
...ahogy végig rohansz a hajszálereken.
most újra érzem a nyár benned rekedt illatát.







TOROKBÓL FELFELÉ


mintha lehetne még egy új nap.
tarka lampionok egy hegyomlás alatt.
úgy épül rám ez a néma magány.
már nem várom, hogy hívj.
pedig valamit még biztosan mondani akartam.
ott, neked. összekuszálva a reménytelenség
apró áldozataival, de szemedből visszapattant
minden érzelem és üres, elhagyott ártatlanság
szivárgott az éjszakákba. és egyre csak jöttek
a semmitmondó lehetőségek. magukkal vonszolva
téged - engem, és megint fáradt reggelekre ébredtünk.

mindenki otthon. másnál. másik ágyban.

ahol nem létezünk egymás életében.
ahol nincsenek játszmák, nincsenek hangok.
ahol a zene üvöltés és kimondatlanul is hozzászoktunk a magányhoz.
ahol sosem érthetjük meg a szavak egymásba olvadását.
ahol a bent ugyanolyan kopár, mint a kinti élet.

....és ordítanék, ólommal teli tüdővel, középpontban veled.
mert csak egy célkereszt vagy. semmi több.
csak egy izomszakadás...és nem is fáj.
hiszen miért fájna a közelség hiánya?
a benned létező én lassan foszlik ketté, de
valami mégis egyre vadabbul kavarog felfelé.

aztán semmi.

csak kiszakadt szárnyak maradtak utánad.







TÖREDÉK


rejtve mindenkitől
egy szál magammal
kiülök a világ
legkeskenyebb peremére
szeretni a napot
és azt a valamilyen
apró titkot
ami tegnap csak úgy
kiosont és nélküled hagyott.







TÚLEXPONÁLT KÉPEK


(1)

fények fakulnak
a szürke estébe
fájok - megyek
zuhanok - lélegzek
az ágyad talán
engem is befogad
és megint azt képzelem hogy
tavasz - tavasz
balzsam - illatok
veled - nélküled
rügyek - sárgák - ajtók - révület

(2)

ma olyan más a nap
vékonyan átlátszó
és te megint
a cinkos variánsok közé húzol
nekem így egyszer? a világ
neked meg dohányszag
és villogó képek
felállsz
rám nézel
és nem tudom miért hiszem azt
hogy száz éves vagyok

(3)

hallom ahogy lassul az idő
gurulnak az órák tétován kifelé
egy látomás hogy jössz

hogy vagy talán csak
egy kitalált mozdulat
amibe egyszer beleálmodtalak
és mint burokban a burok
minden csupa légüres tér
lassan elringat a szűkülő mély






TÜNÉKENY


mint reggelbe
ragadt délután
a valami félkész
határán túl
olyan tünékeny
az igazi te

és a szemed
életben tartó
mélyzöld árnyaiban
tudom sosem létezem
mégis t?led vagyok
megbonthatatlan.










VALLOMÁS


csak kósza gondolatként
létezem neked, mert
több már nem lehetek,
mint amit egyszervolt
gyönyöröm adhatott,
sorsom rád sírom és kimondom:
szeretlek a valóságnál is szebben,
bocsásd meg, hogy jobban
már nem tehetem.

(részlet)







VÁLASZFALAK

ha létezik út a vélemények között,
és nem az olcsó kifogásokat
hisszük igaznak, akkor
túlélhetjük ezt a hanyatlást is.

*
mindenki hallgat.
meg láthatatlannak képzeli magát.
és ebben a barbár lélekölő folyamatban
senki sem akar átnézni a kerítés felett.

*
(a holdon tegnap éjjel ült valaki.
azt hiszem ősi babonák közt kutatott.
hitet akart és pozitív visszacsatolást)







VÁZLAT NYOLC SORRA

tudod ami lehetne
néha jobban fáj
annál ami nincs
és azt hiszem
csupán a hiány gazdagsága
hogy ilyen formában létezel

vajon mindig ennyire nehéz
tudni a holnapot?







ZÁRADÉK


jöttél
ordítottál
és mint Jerikó falai
úgy omlott össze
magány-imafülkém
és megint jöttél
és megint ordítottál
a rohamszerűen rám törő
közönyösségtől
émelyegni kezdtem
és felgyújtottam magam
a füstöt rád fújtam
és eltapostalak.







 
 
0 komment , kategória:  Csuray Zsófia  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2019.01 2019. Február 2019.03
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 34 db bejegyzés
e év: 110 db bejegyzés
Összes: 3824 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 236
  • e Hét: 5853
  • e Hónap: 30808
  • e Év: 148162
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.