|
2019-05-24 07:42:43, péntek
|
| |
| |
Tegnap a munkámból és a munkahelyből adódóan egy olyan dolgot
láttam, amit már nagyon régen, vagy talán soha. Ahol dolgozom ott van
egy temető, egy szép, kicsi, tiszta vidéki temető. Ebbe a temetőbe jár
egy idős házaspár minden héten látom őket kéz a kézben, hihetetlen
szeretetben vagy inkább szerelemben - itt azért megjegyezném, hogy
a néni és a bácsi is túl vannak a kilencvenes éveiken is szóval azt
látom amikor jönnek hogy nagyon szeretik egymást. Megtudtam hogy
a gyermekeiket már eltemették és az ő sírjukhoz járnak. Tegnap is
vettek virágot és elindultak a sírhoz ami nincs messze a bejárattól úgy
hogy látom őket amíg ott vannak.
A bácsi leült a padra a néni vizet cserélt a vázában és beletette a
virágokat. Aztán leült a bácsi mellé, és talán imádkoztak, kéz a
kézben. Ültek és megcsókolták egymást. Szó szerint ahogy a
szerelmesek a ligetben. Csodálatos látvány volt, hogy még ennyi
idő elteltével is így tudták egymást szeretni. Ahogy néztem őket
eleredtek a könnyeim és az eső is!
Hatalmas zivatar volt, hömpölygött a víz az úton. Mindenki próbált
menedéket keresni, de a bácsi és a néni csak ültek a padon és a
néni ölelte a bácsit. Szerettem volna odamenni és megölelni őket,
de a néni felállt és elindult felém. Akkor tudtam, hogy baj van.
A bácsi ott az esőben a padon a gyermekei sírjánál elbúcsúzott
ettől a földi élettől. A néni odajött és megkért, hogy telefonáljak a
mentőknek. Egy könnycsepp sem volt az arcán, csak fájdalom, én
úgy sírtam, mintha nem is egy idegen ember halt volna meg.
És a néni azt mondta: ne sírjon kedves maga még olyan fiatal ez
az élet rendje születünk és meghalunk.
Fazekas Gabriella
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Gyász 1. |
|
|
|
|
|
Offline
