Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Online
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
Lengyel Károly versei
  2019-07-22 20:00:24, hétfő
 
 




LENGYEL KÁROLY VERSEI


Versei

Link








ANYAI NAGYANYÁMNAK


Kezemben még, ha jön sötét,
fehér szála ritkás hajadnak.
Apró két kezeddel intesz felém,
hogy csak itt bent sirassalak.
Templomomban, égi-éji csendben
kérő-kérdőn Uramnak mutatlak,
hogy látni egy kicsit engedjen -
mert foszló álmokban kutatlak,

hol régi utcák még keresnek,
hol kérdenek felőled utamon.
Bezárul hát e féltett rejtek,
minek örök titka: Tőled egy mosoly.
Meggyászollak harsány színekkel,
- mert élsz tovább, jól tudom.
Párás szememben napsütéssel,
kába-éberséggel Rólad álmodom.







ÁRADÓ ÁLDÁS
Kiegészítés a Székely himnuszhoz


Árad az áldás, annyi, mint a csillag,
Magyar szívekben otthonra talál.
Kitárt karunk felér most az égig,
Mindenkit hív az ősi Koronánk.

Megérti ismét minden tiszta ember,
Csak itthon kerek ez a nagyvilág.
Elindul újra unokái földjén
Dícsérni Istent, éltetni Hazát.









BOLDOGASSZONY ANYÁNK







CSAK NEKED


Nem az érdekel, hány kifogásod lehet.
Az érdekel, jelenvalóvá tudsz e válni,
amikor hallod a dobok hangját?

Nem az érdekel, mennyit szenvedtél,
mert jól tudod, más is ugyanannyit szenvedett
azok közül, akik hívnak.

Az érdekel,
mersz-e akkorát álmodni,
hogy a föld is beleremegjen,
és ha szólásra emelkedsz,
pisszenetlen csend legyen legszebb köntösöd.

Az érdekel,
hogy üresek e álmaid fészkei,
vagy a jövőt hordozod,
s ha most sírni látnálak,
kérnéd-e, hogy hívjanak még,
hívjanak az ősök a húsodban,
atyáid szent igéi,
és nagyszerű percek, amiért születtél?

S ha mindez nem érdekel,
ha nyitott szemmel ér az éj,
imára kulcsot kezedben
elszakad a rózsafűzér,
kéred-e még, hogy hívjanak a dobok,
hogy a valóságban is,
a jövőben is
eléd terüljön minden rég látott táj,
a zöldek, s a fakón kopár hegyek,
kanyargó kis patak, lusta nagy folyók,
miket megőriztek minden ősök -
csak neked.

Ha szólnak a dobok, lobbannak majd a tüzek,
döntened kell,
mert ha a győzelemhez te hiányoztál,
hiszen csak együtt tehetünk csodát,
milyen otthon vár majd rád?

Ha marad egy rög,
ha marad egy korty,
s gyümölcs lehet még minden virágból,
mikor idegen fal keríti otthonod.

Nem az érdekel,
hogy mit nem tehetsz meg.

Az érdekel,
mit ajánlasz fel a Haza oltárán.
A többi szócséplés.







CSENDLAKA


Csend lakik a vakolatban,
végtelen, szürke nyugalom,
amin nem hatol át semmi
szó, nézés, nevetés, fájdalom.

Légszomj járja a várost,
a torkokban a gombócok,
és a szürke némaságban
ránganak névtelen kínok.

Nevenincs átok nem kerül,
sercegve alszik a kanóc.
Tisztát húznak a cselédek,
kit befogadnak templomok.

Szemlesütve, kóborolva,
szégyen évadját táncoljuk.
Üres és koszos tenyérhad
szemétben ételért kotor.

Pléhkunyhóban, kastély tövén
elsorvad jövőnk, napra nap,
zsandárért kiált a cseléd,
ha egy koldus bekopog csak.

A lezuhant országalkonyt
csak szív tartja láthatáron,
holnapi szél ég-vörösét
reszketi uzsorás mammon.

Járnak-e erre jó szelek,
Amolyan söprő dalnokok?
Hajnalok is jönnek-e még,
fényjárta tiszta harmatok?







EGYSZERŰ PANASZ


Hajunkon hűlt hamvak -
mi Urunk, ne hagyj el!
Szemünkben káprázat -
keressük igédet.

Kezünkön láncdarab -
nehéz a kereszted
Lábunkon szíjfonat,
átjárnak szószegek.

Gyomrunkban a falat
rágatlan ígéret.
Víg bakófik ropnak
omló ország felett.










EZT A FÖLDET
Karaul emlékének


Ezt a földet, ezt ringassad,
csodáljon meg öreg csillag,
ha a por fogad majd.
//:De ha földed be nem fogad,
ültess belé hű álmokat,
kisarjad majd holnap.://

Kiálts nagyot, fel az égnek,
neved szele visszatérjen,
nagy-nagy áldó cseppben.
//:Hozzál vihart, esőt, jeget,
szakadjon le minden felleg,
erdő-mező rengjen!://

Ítéletre megkeressed
tolvaj-csaló hitszegőket,
kezed ne kíméljed!
//:Álmaidat felneveljed,
úgy találjon minden perced,
tisztán csengjen ének!://







ÉGI ARANY


akácvirág hull
zsályás, pipacsos rétre,
illatfolyamban
ébred a hajnali lég,
fürdik égi aranyban
a szivárványmindenség...







AZ ÉN HITVALLÁSOM
Varga B. Tamásnak ajánlva


Jaj, mi Urunk fénye, elapadt e tájon,
A világnak alja járja fejünkön a táncot.
De mi most már éppen fogadalmat tettünk,
Őrizzük e jó Hazát, ha az is lesz ma vesztünk.

Hiszek egy Istenben, Hiszek egy Hazában,
Hiszek MAGYARORSZÁG örök igazában.
Hiszek egy Istenben, Hiszek egy Hazában,
Hiszek Boldogasszony égi oltalmában.

Addig hajtunk, űzzünk, rabló tolvajt innen,
Ameddig könyörül rajtunk majd az Isten.
Nagy lesz nemzetünknek égi fényessége,
Elkotródik innen hazugoknak népe.

Hiszek egy Istenben, Hiszek egy Hazában,
Hiszek MAGYARORSZÁG örök igazában.
Hiszek egy Istenben, Hiszek egy Hazában,
Hiszek Boldogasszony égi oltalmában.

Terem újra zászló minden magyar portán,
Bölcső is lesz újra, nem csak öreg fejfák.
Keresztjét leveti, átkot szélbe hinti,
Magyar nemzetünkből, ki a Hazát védi.

Hiszek egy Istenben, Hiszek egy Hazában,
Hiszek MAGYARORSZÁG örök igazában.
Hiszek egy Istenben, Hiszek egy Hazában,
Hiszek Boldogasszony égi oltalmában.

Jöhet bárki ellen, magyar törvény ellen,
A mi szívünk szaván nem foghat már fegyver.
Nem is kell a szablya, nem kellenek hadak,
Mindenünk van nékünk, mit Koronánk adhat.

Hiszek egy Istenben, Hiszek egy Hazában,
Hiszek MAGYARORSZÁG örök igazában.
Hiszek egy Istenben, Hiszek egy Hazában,
Hiszek Boldogasszony égi oltalmában.







FEKETE SZALAG

Anyai Nagyanyámnak


Néked szólt a fekete szalag kabátomon,
mégsem szólt semmit, csak ámulni tudott.
Nem kívül hordom csendes gyászomat,
úgyis mindegy, ha ringat zsongó kábulat.
Akár dió héja végtelen, viharos vízen,
úgy hintázom át magam a könnytengeren
álmok közé, hogy hátha még újra lássalak,
hogy az egy csepp tengeréről visszahívjalak.
Három sós golyócska hullt azóta csak,
fényes nappal háromszor látni véltelek.
Lám! Évekkel vert fejbe e három pillanat.
Csodát hittem! S, már lendült volna kezem,
hogy elfogjam a drága, röpke árnyat,
s ekkor borult fátyolba száraz szemem.







FÉNYÉKSZER


Éltet a csend most.
Talán többet is mondhat,
mint bárki mester...
isteni szóból gyöngysor,
lélek húrján fényékszer.







FÉNYRE KIHANTOLVA

In memoriam 1956


mikor alig viselhető a kín
hogy a köröm a tenyérhúsba váj
az ajakról cseppenő drága vér
mikor megáll az ér, nem szól a száj

mikor izzó csikk a bőrbe égett
hangtalanná rándult a kiáltás
sorba feszültek a kötélvégek
szél viszi tűzbe omló hús szagát

mikor minden hóhér megcsömörlik
kegyelmet maga a bíró kiált
csak nevek zakatolnak évekig
és újratemetnek egy korosztályt

foszló kátránypapír sír szelekben
fényre kihantolt lázas fájdalom
megcsuklanak a drótozott kezek
porból markolták a szabadságot







GYERTYÁK, NE SÍRJATOK!


Álnok és ledér minden virág a síron,
hogy halállal kel táncra őszi alkonyon,
s tövében ott éled apró tűzrakás,
elhamvadni ismét, mint égő folytatás.

S mégis, az esteli temetőkertben
olyan meghitt a mohos hant, olyan csendes,
illatokba öltözött apró mécsesek
földre szállott csillagösvénye integet.

Imák susognak sötét, üres szobákban,
mint félelmes, békés, ártatlan áldozat
mulasztásainkért, s hogy még itt vagyunk.
Érettünk - fénylő gyertyák, ti ne sírjatok!

Elég a könny, amit kövek már megittak!
Elég a gyász, ha senkit vissza nem adhat!
Fiad ha megfogja halkan fáradt kezed,
engedj neki, mert haza, és élni vezet.







GYILKOS GÁT


Halk surrogás uralja a tájat,
Repedezik gyilkos gát és rendszer,
Az esti tébolygó félhomályban
Világgá futnak ártatlan ezrek.
Csend, meg iszap szöszmötöl a kertben,
Ház alól kimarja az alapot,
Hol tegnap az öreg tyúk még tojt egyet,
A küszöbön vén macska dorombolt.
Húsát hagyta óljában a disznó,
A kutya néhányat még vonaglik,
Kidőlt fák tövén nem reszket rigó,
Kihalt portákat gépek temetik.
Vörös tükörként múlt mocska árad,
Turista-kép most a szenvedésünk,
Ahogy a jajok égig hatolnak
Meg a kín az idegeken pendül.
Menti csúf hasznát a milliárdos
Hinti szerte hazugul szavait.
Nem akad, aki útjába álljon
Ütni kezéből véres kenyerét.
Jaj néked most hulladék-babilon!
Suvadnak-omolnak rőt gátjaid.
El ne feledd majd kóborláskor
Mart áldozataid tekintetét!
Ha egyszer fiad e tájra megtér,
Megtudni apja minden bűneit,
Bizony szégyen hajlítja majd térdét,
Iszap titkait vájná könyékig.
Nem marad meg addig itt semmi sem,
Szántók cserepesednek rozsdásan
Csak veszélytábla a kerítésen,
Kóbor széltől kondul a vén harang.







GYÖNYÖRKÖDIK BENNED AZ ISTEN!


Tiszta szívedből indul szavad,
kérjed, a nagy kapun bekopogjon.
Hiszen annyit kopogtattál.
s mindig adatott, amint kérted!







HAJNAL UTÁN


Ha nem is szép vers, igaznak szántam,
és szomszédom szemébe könny szökött,
mert élőben látott vers-születést,
és néha a vonat hosszan fütyült.

Leszálltunk mind a ketten ugyanott,
és csend ülte meg a párás tájat,
rímeket rejtett a munkás szíve:
tisztább volt tőle, kicsit igazabb.

Majd ismeretlenül kezet fogtunk,
mert nem volt már helye híg szavaknak.
Robotban fáradnak a ritmusok,
léleknek étke estig tán kitart.

Jönnek még képek, egyre vadabbak,
időm kacagva játszik bújócskát,
hisz mit le nem írtam végleg eltűnt,
hiába leptek meg lélekcsodák.







HALLOD-E?


S vajh hallod-e hangját kínnak-keservnek,
dobja ha perdül rabló vad csürhének?
A tiéd viszik fejed felől! Hát nem érted?
Erős kezed jövőd védeni sujtásra emeld!

És üss, míg mozog az ellen, s hangja van,
hazugságba hogy többé bele ne fulladj!
Mindened oda van, megcsaltak, raboltak.
Miért, hogy jelen helyett miénk a holnap?

Akkor inkább nem kell szíjra fűzött ma!
Akkor inkább essünk el mind halomba!
Vérben, örökbe jelenedve, becsületben,
legalább nevünk megmarad a kereszten.

De addig akit érek viszem őket a pokolba,
Sátán kedvére főzze mindet kondérban.
Kivesse onnan is, mert ördögnek is féreg,
mert ki véreit árulja, senkinek ne kelljen.

Üsd hát, mert mozog még, jár a szája,
gyönyörű hazádat sárral teleokádja!
Nem elég itthon, külhonból is leköp,
kit befogadtál, mert rettegett, könyörgött.

De hívott más idegent is életedre törni,
s nem volt elég, mint másnak megélni.
Földed kellett, jó vizeid, meg Koronád...
Kiárulta jöttmentként alólad Tenhazát.

Kamatát rajtad követeli, egyre vonyít,
kölcsönödként hazudja megóvott életét.
Nincs hála, nincs érte köszönet sem,
poroszlót küld ajtódba, eged se legyen.

S ha véredben kedvére megforgattatott,
röhögve említi bűnödként azt a napot,
mikor a felkoncolást miatta túlélted,
s kirakatott jussodból elvtársi segédlet.

Parolát váltott azzal, aki folyóba lökte,
sapkájukon így vált vörösre csillag fénye.
S jött egy nap, mind letépte utált jelvényét,
kezük közt eltűnt a satu, vitték a kévét.

Talpad alól kölcsönbe jár a sívó homok,
minden áldott este üres előtted asztalod.
Nem érted? Még most sem fogtad fel?
Mi kell neked, hogy elmúljon a félelem?







HOSSZÚ ÚTRA


Ha nem viszek majd semmit magammal,
amit hosszú útra az ember összekészít,
megüli szemem csillanását hideg harmat.
Szeretet teszi élővé perceink és napjaink.
Ha minden vétkemről kínban számot adtam,
s letöröltem bánatommal világom könnyeit,
talán megtalál végre a rég várt bocsánat,
és csendesen elsétálok Genezáret habjain.
Ferencváros, 2010. szeptember 30.
Lengyel Károly
CSILLAGPORON
Utad a kerék körül ha zárul,
szembetalálod indult önmagad,
megmosolygod, vagy megharcolod,
de ébredésed áthatja a tudat.
Lenge csillagpor lepi talpad
mikor a nagy kapun kopogsz,
lelked megtisztítja a csodálat,
és tárt szárnyú fényes angyalok.
A küllők száma nem érdekes
csak az, hogy véled körbejárt,
s nem adnád élteid senkinek,
mert hitted, bennsőd hazatalál.







HUNGAROCÍDIUM


Gyilkosoknak jár-e bármi jog?
Nemzethóhérokra ki mosolyog?
Kútmérgezőknek ki ad otthont,
Ha minden kút végleg beomlott?

Ha kitér előle maradék csermely,
Mi csacsogva kínál tiszta életet,
Hol költi majd mérgünk hasznát,
Kinek ez csak osztalék és bányák?

Neki nem fontos hazája, népe,
Szívének mindig hű menedéke?
Uram, Istenem, mit engedtél ránk,
Mire e nép soha rá nem szolgált?

Mivé tetted gyönyörű kicsi tájunk,
A megmaradt picinyke országot?
Jele sem volt, soha nem is lesz,
Ha fejünkre tör bármi veszedelem.

De hát jól van, most már, Uram!
Hányadik csésze ömlik parttalan?
Készíts nekünk egy új égi hazát,
Vagy segítsd meg magyarok honát!

Mert nem lehet itt már enni, s inni,
Dicsőségedért biz' földig kell hajolni.
S vajon hová oszlik ez a fényesség,
Ha nem maradnak áldozatra fiaid?

Mit kéne tennünk még kellő alázattal,
E tájon megtűrt, mindig űzött akarattal,
Elfogadott Koronánk dicső jegyében,
Fentről, mit kéne, te is megtegyed?

Mond ki! Tiszta sor. Neked se kellünk!
Csak tudjuk éltünk hogyan tervezzük!
Nézd! Szakadna oldalán minden gát,
Sodorva vinne dolgos embert és imát.

Nem gondoltad? Pedig ez van most.
Fertő, hazugságözön és ellep a kosz.
Rajtad a sor, Uram, tegyél csodát!
Nem férnek el a sziken a fejfák.







IGAZ ÉS SZÉP SZAVAID


Igaz és szép szavaid
gondolataid
tedd le
a CSEND kapujában,
a többit vidd át
a küszöbön
és hagyd ott.
Meglátod
amikor visszatérsz
mennyivel tisztább
és fényesebb lesz a világ.







AZ IDŐK UTÁN
Gavallér Jánosnak és Szőke István Atillának


Valahol megtisztelő,
hogy ebben a korban élhetünk,
s vannak köztünk igazul szólók.
Ők az idők utáni igricek.
Szavuk fáj, és felfelé hív,
látni-láttatni tisztát, nemeset.
Néha ostor, néha megsimít,
vígaszt is kínál olykor,
de hangja csuklik minden alkonyon.
Lesz-e holnap reggel?
Lesz-e kenyér és szólni-róni nemes ige?
Marad-e, aki olvassa?
S marad-e,
aki minderre néha emlékezzen?
Vagy csupán
a botokon sorjázó néma jelek?
Meg a fejfák
faragott, beszédes szegleti, hajlata,
mint korhadó kóros kor komor szónoka.
S ki belészerelmesűl e környe tájba,
táncát, dalát, kenyerét éli,
visszajár majd óvni-súgni,
talán újra kezdeni.
Mindőször botlani kész vériért,
csak ez az egy
végül megmaradjon!
Megmaradjon!
És megmarad!







IMA EGY ŐSHÖZ
Attila ünnepére

Attila nagykirály!
Szkíták, hunok fénye!
Életfolyam forrás:
Itil folyó vére.
Népének Étele, Itala, Vezére.
Fordítsd fényes orcád
Késő nemzedék'dre!

Csaba, kedves fiad,
- Ki vezet fény útra
Csillagok ösvenyén
Istennek honába -
Huni örökű jó
Székely nemzetére

Buda jó testvéred,
- Kit nem ölél soha,
Népéért, ha mene,
Önként áldozatra -
Szkítai örökű
Magyari vérére!

Légy segedelmünkre!

Nem sereggel menni,
De Rómát, szeretve,
Istenhez vezéllni!
Nem falat dönteni,
De hő szeretettel
Lelkeket emelni!

Aquilea-harcunk
Önönben megvíni
Istennel-győzelmünk
Hírét messzi vinni!

Nyelvünk-gondolatink
Tisztává tétessék!
Erkölcsben mi szívünk
Kiteljesedtessék!

Szeretettel a rossz't
Jóra fordíthassuk!
Gonosz hatalmakat
Erőktül foszthassuk!
Minden kísértésnek
Ellene állhassunk!

Jézus amint kéri,
Mi megbocsáthassunk!
Krisztus amint kéri
Kegyelmet adhassunk!

Bensőnkben, mint Urunk,
Világ'ot teremtsünk,
S fényünkkel e-világ
Lámpása lehessünk!


KŐBEN A KARD

Hervay Tamásnak

Kőben a kard, csorba, rozsdától veretes,
S mi nagy királyunk régóta csak hallgat.
Eljárt ideje, gyűltek köré keservek,
Aki az pengét kihúzza, most nem akad.

Hunyorgó Csillagösvény fordulásakor
Hátat mutatnak nekünk égi vezérek.
Mintha kőbe volna vésve a mi sorsunk,
A semmi lidérce lakik tenyerünkben.

Kísérteni villan, van-e hely kérésnek?
Hallják-e fent? Látják-e nyomor tengerét?
Ha már itt a földön jó sorunk elveszett,
Csalással készül most országos szemfödél.

Hald meg hát Atilla! Szétlopták mindened!
Napod járta mentén, tengertől tengerig
Átokká aláztak ünnepi igéket,
Porló csontok közt nem leled harcosaid.

De jaj, jöjj közénk ismét! Talán még egyszer.
Nem leled magját sehol hű fiaidnak.
Készíts a Turulnak utószor egy fészket,
És építs új kurgánt, halott birodalmat!

S kinek kezétől légiók hevernek,
Kiknek véres dicsősége rég eloszlott,
Most elfekszel önként koporsó ércében.
Látod az égből, hogy sír az öreg táltos?

S kélnek új légiók, vad táncuk porzik,
Rabló hada lendül mohó jövevénynek,
Kezükben már a földünk, és jó vizeink,
Mikor sírjainkról levésik nevünket.

Tiéd volt a világnak gyöngye és éke!
S te nem jössz? Elenyészik kőben a kard!
Csillagosok keze szór szerte a szélbe.
Díszítsd most utunk hozzád nap aranyával!







IMA AZ ÉDESANYÁKÉRT


Áldassék az anyaméh,
mi csendben oly sokat szenvedett,
s a vér, mi vízzé sose válik!
Áldassék minden tejjel telt sóhajuk,
hajuk szála, és örök illatok,
testetlen-talizmán-tekintetük!
Áldassék nevük e Földön,
mint kit még meg nem áldottak
lágy selymek óvó rejtekén!
Áldassék a csók ajkukról,
éjjben láthatatlan vigasztaló,
könnyekben értünk égre táruló!
Áldassék tőlük a béke, a mosoly,
mi túlélni bármit megsegít,
zokszó nélkül mindig hazavár!
Áldassék a szó, mi tőlük szól,
mi éltető élő menedékünk,
most és mindörökké!
Ámen.







KÉPZELD


Képzeld ma este világod vak sötétnek,
Hegytetőn is kihunytak már az őrtüzek
S tudod, egy istállóban csoda készül
Fényes angyal hív el a kopár mezőről

Képzeld az üreslő égre a csillagot
Mi az egyetlen fény, és benned is ragyog
Elhagyod érette utolsó jószágod
Indulsz köszönteni az égi világot

Képzeld magad térden imádva az Istent
S hogy fiát elküldte eltörölni vétked
Szótlan mosolyra csak ima a felelet
Hisz' az emberfia másképpen nem tehet

Képzeld, hogy eljönnek mások is hódolni
Messze földről bölcsek királyt köszönteni
És ámulsz, hová fér el a sok ajándék
Kinek is hoznak aranyat, mirhát, tömjént

Képzeld most magad az egyszerű jászolba
Zizegő széna közt, most tekert pólyába
Hirdették, érkeztél, mégis senkise várt
Hogy lesz a kisdedből a rég várt Messiás

Képzeld el Heródes vérszomjas kardjait
Aprószentek sikolyát, kiömlő vérét
A menekülést a sivatagon által
Ha az ismeretlenbe vezet az angyal

Képzeld el a menyben a zengő szózatot
Mondva dicsőséget, áldva a magzatot
Új idő vesz most erőt az Új Világon
Mikor az Országot magadban hordozod

Képzeld a szót: ,,Menj, és többé ne vétkezzél!"
Ugye, hogy sírva leborulsz Jézus elé?
Nem tudod hová, akkortól követned kell
Igévé tisztulva vállalva kereszted.

Képzeld ma világod ismét vak sötétnek,
Hol mindezt a Fényt lelkedből tudod, hiszed
Karácsony éjjelén a gyertya ha lobban
Örömre lendül kondulni minden harang.







KI BESZÉL POZSONYBAN MAGYARUL?
2009/09/05


Az MVSZ Sajtószolgálatának híre:
A FASIZMUS ELKEZDŐDÖTT (vagy csak folytatódik a dekrétumokkal még mindig terhelt országban?) !!!! SZÁJZÁR A SZEPSI POSTÁN !!! NESZE NEKED NYELVTÖRVÉNY SZEPSIBEN MÁR HARMADIK NAPJA A POSTA ALKALMAZOTTAI NEM BESZÉLHETNEK MAGYARUL, NEM VÁLASZOLHATNAK MAGYARUL, ÉS A MAGYARUL IGÉNYLŐ KLIENSEKET NEM SZOLGÁLJÁK KI. ERRE SZIGORÚ, BIZALMAS BELSŐ UTASÍTÁST KAPTAK (valószínűleg, mert az elbocsátástól való rettegés miatt nem nyilatkoznak). Mihályi Molnár László

Eddig a hír



1983-ban járunk. Nászúton voltunk Sopronban feleségemmel szakszervezeti beutalóval a Vegyész Üdülő harmadik emeletén.

Sok értékes és szép fakultatív programra befizettünk. Röviden szólva keresztül-kasul csavarogtunk a Balatontól északra eső területet.

Egyik utunk alkalmával átvittek minket Pozsonyba is.

Már önmagában, hogy az idegenvezetőnk magyarul beszélt az utcán, szinte bűn volt a helybéli tótok szemében. Szorgalmasan kattogtak a fényképezőgépek és fogyott a film. Azután elfogyott.

Volt vagy két óránk szabad csavargásra, hiszen hosszú út állt mögöttünk és előttünk.

Valahol a belvárosban kerestem egy boltot, ahol filmet reméltem venni. Nézegettük a kirakatot, hogy mire van még pénzünk. Mindaz a kevéske, ami éppen nálunk volt. Kinéztem a kirakatban egy, azaz egy szocialista tekercs jófajta szocialista NDK-ban gyártott, szocialista ORWO-filmet, mert szocialista Forte gyártmány ott nem volt.

Láttuk, hogy három eladókisasszony is áll a pultnál. Takaros kis üzletnek látszott. Még egy villanásra mosolyogtak is felénk, mintha csak befelé akartak volna tessékelni.

Összenéztünk feleségemmel. Isten neki, most akkor dorbézolunk. Legfeljebb nem telik az aznap esti táncra a hatszázágyas hatalmas csarnokában, az esténkénti egy pohár gyümölcslé mellett. Vagy esetleg iszunk a csapról a mosdóban.

A lényeg, hogy ráérősen besétáltunk a kissé szűkre szabott portál üvegezett ajtaján. Nagyon modern volt az akkoriban, kérem, mert csupa natúr fémszínűre eloxált alumínium idomból készült. A szocialista ipar nagyobb dicsőségére, vagy inkább szégyenére, alkalmazták is a jó tót szomszédok ahol csak lehetett, de ott is, ahol nem kellett volna.

A totocska boltocskában rend, tisztaság fogadott minket. Kicsit bátortalanoknak látszottunk, mert az egyik kisasszony felénk fordult a beszélgetésük közben és kissé felhúzva szemöldökét félmosollyal mintegy kérdezné, mi járatban a kedves vevő. Visszamosolyogtunk, de csak fél-pillantásokkal, szinte a szemünkkel beszéltünk feleségemmel. Végül megakadt a szemünk az áhított ORWO-film polcán. Diadal. Képesek voltunk megtalálni.

Itt következett a drámai rész, meg kellene szólalni. Törve, vagy inkább kerékbe törve csekélyke angol nyelvtudásom vetettem be. Mintha a falnak beszéltem volna. Még csak meg sem mozdultak.

Gondoltam, hátha jobban boldogulok, ha oroszra váltok. Elvégre szocialista országokban akkoriban ez még világnyelvként volt ismert.

Apró udvarias köhintés után oroszul szólaltam meg. Elfordultak mindhárman. Hátat fordítottak az orosz beszéd hallatán.

Leesett a tantusz. De hiszen csak tizenöt éve! Ó, én balga!

Közben hallom, magyarul sutyorognak valamit, de vissza nem fordultak.

Ekkor a frissfényű karikagyűrűmmel megkocogtattam az üvegpultot.

"- Hölgyeim! Kézcsókom, filmet szeretnénk vásárolni."

Itt elszabadult a pokol.

Mindhárom eladónő felénk fordult és szikrázó szemekkel tótul kezdték hadarni a magukét.

Bátorkodtam megjegyezni, hogy

"- Az imént hallottam, mindhárman magyarul sutyorogtak. Miért nem szolgálják ki a turistát?" - és már le is tettem a tekercs film árát a pénztári üvegtányérba.

Még vadabb hangzavar tört felénk a triótól. Természetesen egy szót sem értettünk belőle.

Utólag mesélte feleségem, amikor messze jártunk az akkori jó szocialista Ikarusz autóbuszon zötykölődve a jó szocialista kátyúsztrádán, hogy abban a pillanatban lila színűre váltott a fejem. Se előtte, se utána sokáig nem látott olyan dühösnek.

Elvettem a pénzt a pultról és beleköptem a tányérba. Állítólag ordítva mondtam nekik, hogy

"- Ez jár nektek magyar létetekre, ha Pozsonyban nem beszéltek magyarul!".

1983!

Megindultunk a kijárat felé. Az egyik kisasszony, vagy tán fiatalasszony a lépteit szaporázva jött ki a pult mögül. Már piroslottak a szemhéjai, mire az ajtó közelébe ért.

"- Nem úgy gondoltam! Nem úgy gondoltuk! Csak tudja...."

A mondatát már nem fejezhette be, mert feltűnően lassan, végig a szemébe nézve, ellentmondást nem tűrve becsuktam előtte a bolt ajtaját kívülről. Megálltam vele szemben és még mindig néztem a szemébe, ahonnan csak úgy patakokban folytak a keserű könnyek.

Sok víz elfolyt azóta az Ezüst Pelikán híd alatt. Huszonhat éve ennek. Máig vissza-visszatér előttem a jelenet.

Lehet, hogy helytelenül tettem. Lehet, hogy alpári voltam. De nem tudtam uralkodni magamon.

Uramisten! A koronázó városban három magyar eladó nem szolgál ki magyarul beszélve magyarokat, akik magyarul kérnek egy tekercs filmet!

Ma már, különösen ama bizonyos december ötödike óta még gyakrabban tolul fel bennem a jelenet. Főleg június negyedike táján, vagy éppen augusztus huszonegyedike környékén.

Szétsodorta volna a francia kastély szelleme a magyar lelkeket a világban? Ennyire nagy a hatalma a félelemnek?

Mitől félünk? Talán, hogy nem felejtik el nekünk a szégyenteljes katonai bevonulást.

És még mitől féljünk? Hogy ismét dereglyék kelnek át a jeges Dunán pici motyóval? Hogy az élete legalább megmaradjon az űzött magyaroknak? Hogy azután heteken, hónapokon át vasúti vagonokban tengesse éhezve keserves napjait?

Mitől félünk? Mert a félelem az egyik legnagyobb úr, ami emberen erőt vehet.

És most fél az ország.

Fél a kenyere elvesztésétől. A kilakoltatástól. Az emlékek poklától.

A magyarok önmaguktól félnek talán a legjobban.

De az Ég szerelmére miért?

Már nincs mit elveszíteni!

Ettől féljünk?! Ettől?! A félelemtől magától?!

Aljas ez a világ, hogy ezt tette velünk!

Európa valahai gyöngyszeme pedig félelemben vergődik. Később mondták ugyan a legvidámabb barakknak is, de mégis csak barakk. Ahol ma is ugyanazok az elvakult-elvadult kápók verik és tizedelik sorainkat, vetik börtönbe a legkisebb vétségért véreiket.

A sebek begyógyulnak. A lelkek még nem. Félnek. A lelkek még félnek.

Ott vannak az igazi kordonok!

Állok egy üvegezett ajtó kinti oldalán, bent pedig sír egy másik magyar. Ma már kívül én is.

Ferencváros, 2009. szeptember 4.

Lengyel Károly

Link








KOLDUS ÉS MÁGNÁS


Midőn hogy múltad foglya vagy,
emészt a sok jaj, s a könny.
Jelened kínban kihordtad,
mégis csak itt lel rád öröm!

Lehetsz koldus, éppen mágnás.
és lehetsz mágnásból koldus.
Tajtékon sodor nagyvilág -
körötted rémséges habok.

Szertenézve láthatáron
fejed mindig a víz felett.
Letűnnek jöttment hódítók! -
túléltél ezredéveket.

Fiakért élni, halni kell!
Midőn jövődnek foglya vagy,
emberként élni ez tart meg,
s egyetlen szó, hogy magyar.







KOLIBRI


nem csábít pénz, nem ámít hír -
legyen tiszta víz, jó kenyér!
éljem ősök határait - ....
magyarul nekem ez elég.

kitárt karokkal szeretni, ...
ég és föld között szárnyalni!
szívem máshol meg nem leli -
lélekcsendből Nap fényeit.

mint kolibri messze tájon,
ha kitekint kalitjából
- mert mindig csak haza gondol -
rabként idegen nektáron.

maradok, mert maradni kell ...
unokáknak meséljem el
igazul, mi hogyan esett -
mielőtt lefogják szemem.







KÖRÜL

a "Bűn és büntetlenség" című filmhez


Köröttem porló csontok a föld alatt
Köröttem igaz szó mára alig maradt
Köröttem rabszíjra fűzött ország hever
Köröttem bűnökről szólni ma sem lehet

Köröttünk utcáinkon bitók merednek
Köröttünk minden emlék csontig megsebez
Köröttünk a tetőkről sortüzek szólnak
Köröttünk hóhérok mindent letagadnak

Közöttünk kísértenek élő zsarnokok
Közöttünk légrontók szednek napi sarcot
Közöttünk még üvöltenek megafonok
Közöttünk ma pénzükkel ejtenek foglyot







A láncravert Budapest
2006. október 23-a emlékére


Fölemeltük szívünket, sok gyémántot.
Ünnepre készültünk, ruhát vasaltunk,
zászlók selyme alatt egyszerre léptünk,
tisztán mosolygott a fenséges égbolt.

Szabadság mámorába feledkezve
Emlékkordonok közé gyűlt a magyar,
csillogó szemmel hű szavakat remélt.
Tapsolt és éljenzett, mind egyet akart.

Csak emberibb jövőt, biztos kenyeret -
Országrontók után igazi vezért.
Senkinek szava nem is kért most többet,
Adta volna ezért talán mindenét.

Aztán lőttek. Gázzal, gumigolyóval.
Botok a fejen, háton - csak futtában.
Lelki Szerengeti vibrált az utcán,
Ahogy fekete sorfal nekünk rohant.

Gyermekem féltve, megvallom futottam.
Megúsztunk vágtázó lovasrohamot,
S egy átjáró-ház szűk kapujában
Fiammal a tömeg majd' agyonnyomott.

Hazamentünk könnygáztól köhécselve.
Haragvó szirénák utánunk szóltak,
Bámulva telt köztünk lassan az este,
Bennünk pedig nem nyugodott a holnap.

Dúvadak járták az ünneplő várost,
Kegyetlenül vertek, rúgtak, tapostak.
Aki mozgott, mindenki egy-egy célpont.
Voltak, mint vadászó hiénacsapat.

Sortűzbe csuklott aljas röhögésük,
Láncra verte Pestet a történelem.
Zizegő álmok fészkelnek közöttünk,
Sokan az utcán suttogva beszélnek.

Magyar lahar készül, fortyog a város.
Böfög magából fullasztó gránátot,
Sebeit kimossa, keres rá gyolcsot.
Kevesen maradtak tépéscsinálók.

Nem tudja senki, meddig megy ez így még,
Hogy utcákon magyar veri a magyart.
A Napról töröljük a rászáradt vért,
Ünnepeink helyett imáink maradtak.

De álmomban járva-kelve a jövőt,
Vérfoltos, mocskos sisakot találtam,
És mellette hószínű, átlőtt ingünk,
hol farkasa volt magyar a magyarnak.

Leltárba vették szívünk, sok gyémántot.
Ünnepre készült a kutatóárok,
zászlók selyme alól messzire nézünk
reánk mosolyog a fenséges égbolt.










RAMON CUÉ ROMANO (1914-2001) spanyol jezsuita
pap 1957-ben kiadott egy verses kötetet

"SANGRE DE HUNGARIA" (MAGYARORSZÁG VÉRE) címmel.
Itt olvasható egyik megrázó verse:


Kicsi húgunk, te drága!
Magadra hagytunk Tégedet.
Míg fényes nappal Rád törtek gyalázva,
S Európa szívéről letéptek rőt kezek.
Keresztútján a művelt világnak
Magadra hagytunk Tégedet.

Hogy körülálltuk földre tiprott tested,
A hulló jaj és forró vér felett,
Melynek árjával bepermetezted
Ruháinkat, - mi csak szónokoltunk és vitatkoztunk,
De senki előre egy lépést se tett,
Csak kezeinket emeltük az égnek,
S magadra hagytunk Tégedet.

Szemünk láttára tapostak a sárba,
Nem távoli őserdők megett,
De Európa szívében, hol drága
Múltunk őre a Fórum és a Parthenon meredt
A dómokra, mely visszhangként hordta
A vádat, amit Dante emelt érted,
Hogy bölcsesség, jog széthullt darabokra
S Beethoven dala kilencszer zokogja:

Az életünk új barbár korba tévedt.
S bár vállainkon húsz évszázad súlya,
Elárultuk múltunkat és újra
Vak félelembe fúlt a tett,
S magadra hagytunk Tégedet.

Bűvölten néztük mozdulatlan
Hogy gázol át törvényen az ellen,
S a szörnyetegnek végső pillanatban
Hogy étvágya beteljen
Áldozatként a szörnyű lakomára

Kis húgunkat dobtuk oda s holnap
Új áldozatra vajon kit sorolnak?
Bűnöd csak az volt, hogy a szabadságot
Kívántad, mint a kék magas
Büszke királya a sas.
És annyi volt hős fiadnak vétke,
Hogy hitvesüket úgy hívták “enyém",
Hogy anyjukat is úgy hívták “enyém",

Hogy lányukat is úgy akarták hívni,
S a földbe, melybe búzát s vért vetettek,
“enyém"-nek hívták a hazát, történelmet.
Óh Isten mondd hát vétek ez?
Ezért tiportak le, s mi szabadok
Magadra hagytunk Tégedet!

Kicsiny húgunk, te drága Magyarország!
A lelkünk mélye és a városok
Jazz-hangos éje, karikás-szemű hajnalok

A vádat hordják,
Hogy letiportak s friss véred kiált
A szabad ember foltatlan ruháján
A munkások olajos öltönyén
S a vasárnapi vasalt nadrágokon...
Nincs, ki lemossa véredet,
Mit vád-piros ajakkal égetett
A homlokunkra húszezer halott:

- “Világ porondján fényes nappalon
Megint magunkra hagytatok!" -

És üldözni fog majd e bűnnek árnya:
A béke szavát elfojtja a jaj,
A szabadság új árulást takar.
S ha ajkunk olykor igazságot hirdet
Saját vétkünkkel hazudtol meg minket,

Mert lelkük mélyén érzik már a népek,
Hogy bűneiknek súlyos agyaglába
Megindult és sár tapad nyomába
És árulásuk, árulásba hal,
És nincs nagy nemzet, addig míg e bélyeg
Rajtunk ég, - és homlokunk az égnek
Nem tárhatjuk, hisz láncban a magyar.
Mert Európa szívében előttünk
Fényes nappalon megtörténhetett,

Hogy meggyaláztak szép kicsi húgunk,
S mi magadra hagytunk Tégedet.

(A magyarság, a bukott forradalmak és szabadságharcok népe
ezer esztendőn át egyedül s magárahagyottan nemcsak hazáját
védte testével és életével, hanem Európát is. Í956 után a világ
lelkiismeretének hangján a fegyvertelen költők hajtottak fejet
az elnyomottak, a bebörtönözöttek, a halottak előtt s mondták:
Gloria Victis, dicsőség a legyőzötteknek, kik győzhetetlenek.)


LEGALÁBB EGY SZÍV

In memoriam RAMON CUÉ ROMANO


Legalább egy szív, ha több fel nem is ébred,
és a megénekelt Európa hallgat,
míg hordoz idegen átkot és keresztet,
cédaként oszt kegyet pohos uzsorásnak.

Gyöngye, talmi éke mind megkövült régen,
Csipkék libbenése mára már oly komor,
Italgőzben osztják másét új serények,
Másnaposan okádnak sáros padlaton.

Ezek hát, kik magukkal oly nagyra vannak,
Csörtető hadak hírére kik remegtek?!
Összebújtak templomokba, zsolozsmáztak,
Míg nálunk folyt a vér, és századok teltek.

Mert szúrta a szemüket az ősi nemzet!
Arra bezzeg kellett sok jó erős karunk,
Míg léha puhányaik otthon fetrengtek,
Hogy vész után ők szedjenek tőlünk sarcot.

Mert ez történt, valahányszor csak itt jártak!
Rablást rablással mentett idegen vitéz,
Volna tán maradó kevesünk áru csak,
Vagy udvari bolondnak vígságra kellék.

Hát nem! S ha azt mondtuk néha, hogy most elég,
Felhúzott szemöldök volt pökhendi válasz.
Imát küldtek! Szerintük az volt segítség,
Míg félhold alatt omlottak magyar várak.

Nem is kell minden sérelmet felsorolnunk,
Évekbe telne leírni is azokat.
Elég, ha üvöltve azt mondjuk Trianon!
Lám, arcátlan vigyoruk ma is ugyanaz.

Legalább egy szív, ha több fel nem is ébred,
Megénekli az igazságot, ahogy volt,
S népei múltján talán néha elmereng,
Európa köntösén hogy marad a folt.

2011







LÉLEKSZIVÁRVÁNY


évek tucatja
mind egy lélekszivárvány
könnyes mosollyal
híd vagy föld és ég között
hétszín ívét bejárva
szárnyad magadra öltöd

előtted fátyol
mögötted ködjárta múlt
s örök jelen
fehérlő fényeiben
hét hang szólal meg benned
a Mindenség emelget







MAGYAR FELTALÁLÓKRÓL


Elviszi mammon sebes szárnyon mind, kit nemzete veszni hagy,
s elrejte szemétől valóságot, megtiport országában koldusokat.
Lassan a mély gödrök összeérnek, csillagot égről befogadnak,
a Föld gyomráig is leáshatnak, beléhajítani minden magyart.
De mond meg nékem, volna-e haszon ebből az országban?
Vagy csak mert erre pénzt adni mozdul nem kívánt alak,
csak úgy röpködnek a papírok, amikor söprik az asztalt,
tűnjön a rút színről mind, ki népének többet, jobbat akar.
Ők törlesztenek. Nem hatnak, nem alkotnak, nem gyarapítanak!
Hosszú a sora bér-kéregetőknek, vergődve bűzös rongyokban,
hiszen előbb való bársony és arany között csavart cifra szavak.
Díszben koporsójuk, díszben a kihízott zsandárok hada,
mit se törődnek ímmár unokáiknak jut-e ritka, keserű falat.
S a nemes ugaron egyre gyűlnek az idegen mintájú falak,
volna tán övék minden ezred óta a láp, és szelíd hegyhajlat.
Nem sorolom! Tudja itt mindenki, mit lehet, s mit szabad
gondolni, tenni, noha kezén a nyűg csak nyűg marad.
Adj egy termetes kupát, sötétbe öblíteni hétköznapokat!
Vár álomszőtt béke, hol az elme után a szív is megszakad.







A MAGYAR NYELVRŐL


Szeretném ajánlani, fülekbe tanulságul,
mint hímezi jó szavát Petőfi Sándor.
Ki itt oly sokat írt, néha kardot forgatott,
s el nem tűne onnan, hol dúltak a harcok.

Magyarnak lelke szárnyalni égbe lebben,
ha ekképpen olvas régi, büszke önmagáról.
Néha tán csak ifjonti költő tolla reszket,
fűzve búsongó sorokat kegyetlen koráról.

E nyelv, mi megtartott minket ezredig,
nem múlhat el, nem vásári kalendárium!
Becsüld, szeresd, mint átöleli lelked is!
Első szavától utolsóig ez evangélium.

Még ha volna olcsó, lapozott naptár,
elvetnéd szemétbe, vagy éppen tűzre,
ha felednéd egyszer kedves, szép szavát,
önmagad űznéd, nem néznél többé tükörbe.

Mit lehetne erről mondani még szebbet,
mit alig érthet a büszke nagy világ?
Hogy emésztő távolban könnyed megered,
majd sírodra virágot inkább itt kívánsz.

Ne bontsd a csokrát, ahol él, ott csodás!
Könyvtárat fellapozhatsz, és ízét nem leled,
csak élő szó, mi néked első és igazság,
szívedből élő ős erő, mert lelkedből lelkedzett.







MAGYAR PIETA


Ott a kereszt, s tövében Boldogasszony,
karjában tartja MAGYARORSZÁG
kivéreztetett testét.
Ott nyílik a sír, hogy temetné jó Fiát,
s véle ártatlan nemzetét.
Óh, csak most el ne hagyj!

S, lásd, ő mindig ott van!
Ott van a jászol mellett, csillag tövén,
amikor szülni kell, ha fogy a nép.
Sikoltva fogná korbácsos hóhér kezét.
Ott van amikor temetni kell,
és halottat mosdatni fogynak kenetek.

Halld meg az áldást, óh magyar!
Nem vesz az kárba,
amit áldoztál, amit könnyeztél!
Mind eljön a végső órán,
mind melletted lesznek a hősök,
s mind mondják, harsogják
egyetlen dörgő vihar óráján,
mikor körötted minden összeomlik,
szádból kenyered dobra vész,
hogy elég! Itt van a vég!
Itt van a vége rabló csürhe dölyfének!
Itt van a vég, itt van a vége!
Szerelmetes Hazánkra
utószor emeltetek kezet!

Körben a hegyek, lent a folyók,
zengened indulót. Szól Rákóczi,
hallod még Kossuthot.
Halljad magyar! Halljad magyar!
Itt van a vég!
Temetés? Szót se ejtsünk róla!
Leszünk a történelem,
népek világos tükre.
Vagyunk az élő Pieta!







... MÁRVÁNY MÖGÜL...

Anyai Nagyanyám temetésére


Próbáltam már könnyel és szavakkal,
keresni kedves ködfátyol arcodat.
Mamikám! Tudom, jobb élet várt odaát,
s mégis minden rezdülés még visszavár.
Szívem nem hiszi, s nem fogja föl agyam,
szemem káprázik talán, hogy tábla takar.
Nem fér fejembe, hogy ilyen egyszerű
a foghatatlan való, akár a tavaszi szellő.
Még beszél kezedről kerti rózsaszál,
az úton a gesztenyesor téged bólogat.
Emlékeidről harmat, arra köd szitál,
mert most érett be - késve - a gondolat,
mit elfogadni titkon sose mertem,
hogy a márvány mögül is kikaparnálak.







II. DICSÉRET


csak úgy! csak zengjen!
és hallva Hangját
látva Fénykoszorúját
csak zengjen!
óh, zengjen a Szeretet!

mint pici mécs,
ki lobbanni kész...
fénye Benned igéz
és Igét idéz
óh, zengjen a Szeretet!

áthágva minden szabályt,
hogy csak elérd,
utószor térden is, porban is...
hallod, látod Őt
óh, zengjen a Szeretet!

mert körülötted és Benned
öröktől hív és él
pöre lélekkel mondasz glóriát
óh, én Atyám!
óh, zengjen a Szeretet!







MEGADTUNK MINDENT


Zsoltáros áhítat és szilaj akarat
összenőtt bennünk néhány év alatt,
meg inszaggatással kényszerű alázat.
Egy világ tapos hajlott hátakat.

Reszketve mindig csak a holnapért,
hogy emésszük jövőnk mindenét,
és hagyjuk a dölyföt kincsekért
kapkodni, féltve régről nincseink.

Megadtunk mindent a békességnek,
utca kövére hű magyart levertek.
Mintha semmi sem ártana ezeknek,
úgy tarolnak, hazudnak, lebzselnek.

Kell ez nekünk ennyi hosszú év után?
Egy ripacs lehessen röhögve trágár?
Zászlók és sikolyok egy ma már,
zálogban moly eszi ünnepi ruhánk.

S kinek szava volna, kit úgy vártak,
hívás elől bújik idegen világban.
Volt vezérek, s levitézlett árnyak,
cifra termekben szóvirágot szórnak.

Csupa szirom, derű festett holnapjuk,
de holnap talán kenyeret se kapunk.
Aztán ha kínunkban az utcát járjuk,
köröttünk, ameddig látszik zsandárok.

Emlékezünk? Ünnepelünk? Hagyják,
kik könyékig zsebünket feltúrják?
Ha sokkal többen leszünk a soknál,
akkor is lövetnek, ha anyjuk ott áll,

és térden könyörög előtte mindahány.
Mert nem kell neki, csak a szabadság!
S hogy legyen végre csak igazság
a szó, a szív, a föld, a jog, az ország.

2007







MEGLELT MINDEN


Akármi szó, ha fogva tartja lelked.
s vetít szemedbe vágyott igéretet.
azért csak tartsd meg szívedben.
de légy magad, csak szeress!

Ne nézd a szótagot, s a rímeket!
Erről úgyis csak dadoghat nyelved.
ha ölelve tart a meglelt minden.
s lecsúszik rólad is majd a lepel.







MENTS MEG!


Az iraki fehér tölgy nálunk nem terem,
új s nagy bárkára nem gyűjtök pénzt.
Ha most itt a Földeden minden így marad,
elsodor a végzet átkokat, imákat.

Vajon mi célod volna ezzel, Uram?
Ott ring kezedben minden lélektutaj!
Indulj keresni legalább egy igazat,
mert keresztre küldik ismét Szent Fiad!

Lásd, nem lehet utána gerenda elég!
Nyakadon marad az utolsó hóhér,
s te itt hagysz helyettünk egy régi-új Káint?
Kacska lesz füstje fölött a szivárvány is!

Keress legalább egyetlen egy igazat!
Ha köztünk nem találsz, nézd a kövek alatt!
Feltámadhat, hiszen éppen Te ígérted,
Ha ránk nem figyelsz, Jézus nevéért kérlek!







MÉG ÉLSZ


Ha testedből nem maradt, csak kín,
hogy holnap is érezd, még élsz.
Ha lelkedből csak a sírás a kincsed,
sajátoddal nyisd meg az összes szívet!
S elmédből csak a dadogás köszön....
nem tudod merre vagy, lent vagy fönt.
Válladon megpihen egy szálkás kereszt,
átölel a kövön egy mirhaillatú lepel,
s nem ismered fel, ha néven szólít -
pedig éppen felemel a csillagokig.







MÉGIS!


Annyiszor ideszülettem
Szeretni tanulni,
Várni türelemmel,
Élni becsületben,
Tiszta fényt szőni.

Most világom omlik, sorvad.
Elönt a szenny,
Szenvedés maraszt.

Óh Uram,
Ha hallod még szavam,
Kegyelmezz!
Vezess irgalommal!







MIRE MEGVIRRAD


Megfeszül a perc
léha flittertengeren...
Kétség ne legyen!
Környékeznek a bankok,
mint légy az enyves papírt.

Vásárolj! Vidd el!
Nincs pénzed? Nem vagy ember?
Mivé lettél, mondd?!
Engedtél látszatpénznek,
kiröhögnek hazugok.

De mammon segít!
Csak add a lelked üdvét!
Nem számít semmi,
csak hazudj, hazudj, hazudj!....
mint bárki más a földön

Aranyba borít
csillogás és bűvölet,
elnyűtted lelked.
Húsdarabként feleded
szűzi lélekfehéred.

Pusztulj innen! Most!
A pokoltánc lecsengett.
Mire megvirrad,
fénybárkát ringat a csend,
és bliccel az új Noé.







MOSOLYGÓS VÁNDOR IMÁJA


Vég nélkül sorolják majd minden szavam,
pőrén pernyévé porladó perceket.
Mi marad meg tán egyetlen igaznak,
fénnyé tisztuló, megőrzött emléknek?

Leszek tán eztán botló és hallgatag?
Nyomába lépek szalasztott éveknek?
Homokként pereg köröttem napra nap,
mert vágyott alapkövekre nem lelek.

Térdelve eléd, megmosom lábadat.
Légy velem szelíd, Uram! Nézd, reszketek!
Szeretném hinni, hogy megbocsátasz,
hogy közeledbe egyszer odaengedsz.

De azt a keveset, ami megmaradt,
engedd igédet hűn, híven idéznem!
Bár legyen meg Kezedben az akarat,
maradnék mosolygós vándor idelent.







NAGYAPÁMHOZ


Gránitszilánkjaidból építettél
magas falat magadnak.
Gyűlnek rigolyáid, apránként -
mélyen csontjaidba hatolnak.
Meg is fogsz csontosodni idővel,
hajdani szép, fekete huszár.
Szemem előtt leszel idegen
szilánk-váradban nagyapám!
Először csupán esendőnek láttalak
- e szóért, kérlek, megbocsáss! -
közben felvettél új szokásokat,
és eltátja számat a csodálkozás.
Kicsi Anyukának jobb odaát,
- ezt sajnos meg nem érted.
Talán hiába is magyaráznám,
hogy magányod túl kell élned.
Legalább nekem hagyjál majd
várad falán egy eldugott kaput,
mert néha meglátogatlak,
és néha majd nem is kopogok!







NE KÉRDEZD A HULLÁMTÓL


Ne kérdezd a hullámtól,
hogy merre van a tenger!
Kövesd!
Magad leszel a vízcsepp,
Ne kérdezd a felkelő Naptól,
merre tart az égen!
Kövesd!
Fényben fogsz járni.
Ne kérdezd a szívektől,
miért dobbannak!
Hallgasd a ritmust!
Magad leszel az Élet.










NE SZÓLJ!


Ne szólj, csak simíts, ha nincs már szavad is!
Ne szólj, ha az égben törlik neveink.
Elmész, szól a kürt, ha nem tart semmi itt.
Ne szólj, csak könnyed hordja szerte jajaid!

Más táj, más szó, minden elemészt,
más égre nézel régi csillagért.
Leszel jó, aki él, ki vándor sose fél,
ki elmondja majd új meséjét, hogyha hazatér.

Ne szólj, csak simíts, új szót szül a fény!
Ne szólj, ha újra dobban szíved magyarként!
Jó lesz, hazatérsz, itt mindent megtalálsz,
mosolyba szőtt régi képek záporát.

Ha nem lesz rejteked, hova szíved bújhat el,
ne tartsd magadban, ha sok név gyűlt benned.
Ez a név kötelez, s míg a csillag körbe jár,
új reményt ad aranyruhájú, élő napsugár.

Ez a név kötelez, s míg a csillag körbe jár,
új reményt ad aranyruhájú, élő napsugár.







NEW YORK! NEW YORK!
Márai Sándor emlékére


a lélekpiac reklámmal telt tébolya,
"kapok, amit kérek",
ami elveszejt és lehúz az örvény,
megforgat Long Island partján
pokolmeder alján, hogy
csontodon hús nem marad,
végül vert vigécként vacogva
hiába hívsz hazai hangokat,
múlt mennyén mélán merengve
kapkodsz a légben, s fulladsz
hogy a honvágyba belekékülsz,
s ezernyi oldal fel nem érhet
egyetlen kósza illatfoszlánnyal
fakuló emlékek hajtanak vég felé.
Kicsi magyar! Hiába ismernek
száz nyelven nem értenek
csak itthon, csak itthon élsz
a pesti szívekben
örökkön.







NOÉHOZ


Múltunkban jövőnk, rejtett zárvány.
Hited megérint: feladat vár.
Ég kegye új ősöket ad majd,
bárkád fája akkor sem korhad.

Van-e még időnk, erős karunk,
Hogy mai sólyánkat lerakjuk?
Adj Urunk erős fát és hitet,
főképpen megtartó kegyelmet!







OÁZIS

Palesztina népének


szívszikrák szisszenésétől
szakadozik a hazugság
s fent az Égben
az angyalok tapsolnak

szégyen terjeng s átok
foszforbombák hullnak
felemelt kéznek sincs irgalom
nincs víz, élelem, gyógyszer
csak lövés visszhangzik

kék csillag tengerbe hull
víz fodra tükörré simul
félhold nyes rettenet-rendet
egy csepp vérért
egy hódító lakol

nincs megállás
most rohanni kell
Vörös tenger árkán
hol nem zárul össze a vízfal
égő csipkebokron túlra
mi némán lobogva
mutat új utat
fel Sinai-ra
új táblákért
békéért
emberségért
s lejövén hegyről
zúzva aranyborjút
felmutatni a Törvényt

hűlt szavak sorában
kamatrengeteg gyilkos sodrában
mégis
rohan a puszta homokja
kiürült bankokat dönteni

vérszívók menekülnének
hisz egyebet sem tettek
titkaik fátyla mögött
ellentéteteket szítottak
átírt tekercseikkel

bölcseiket ordították pokolba
megköveznének bárkit
ki tagadni meri
rendszerük öntagadását

sorban jönnek vitézek
egyszerű igével
mindegy
hogy kereszt, vagy félhold
ha a fél világ halott
csaláscsokrokat szélbe szórnak
darabokban a Siratófal
nem nézik ki igaz, ki nem
csak gyűlnek homokszemek
s a milliónyi csillogás
múlandóságáról
dervisek mondanak példabeszédet

a Templom leomlik
sóval hintik emlékét
fekély borított prófétákat
s írásaikat tűzre vetik
nem lesz elég fegyver
üvöltő sereget visszatartani

most béke lesz
emberi
enyhet adó oázis fölött
fehér madár kering
vijjogása szózat
pálmalevélre írják
zöld selyem vágtáját







OTT VAN MÉG
Attila fiamnak


Ott van még előtted minden csillag,
korod homálya kalandra elvezet,
s ha bejártad végül rögös utad,
tedd a bölcsődbe ráncos kezed.

Ott van mögötted férfi büszkeség,
s kamasznak minden ordító kínja,
körötted mosolyoghat fenn az ég,
de lépted nyomát böjti szél sodorja.

Ott a lehetőség, egyedül csak Tiéd,
száguldani, ha éltet a reménység,
átölelni Tejútnak áldó karjait,
meglelned tükröd tiszta tekintetét.







ÖSSZETÖRT GRÁNIT
anyai Nagyapámnak


Összeroppanva, mint gránit - darabokban -
szilánk nélkül, esetlen. Meg-megtorpan,
mert sok évnek előttről eszébe jut,
fekete haja, pompás lova, s egy kardbojt,
mit elvettek tőle, mint sok mást -
csak egy valakit nem, kicsi Anyukát.
Átgyalogolt rajta szöges talppal,
és gyúrta az élet vasmarokkal.
Lábak! Indulóhoz szokott büszkék.
Most kattogtok minden ízetekben,
s naponta éveket múlik a röpke lét,
olybá, hogy dús haja ezüstté lett,
hogy nem kell már senki, soha eztán -
és egyre számolja a magányos lépteket -







ŐSZÜLET


hulló levéllel kerengtem
karolva kacér végtelent
fátyolnyomomban rőt színek
bújócskáznak nyári estek

hajam napom őszbe fordul
hajnal mesél csillagokról
messze tűnnek ifjú táncok
csend sző a tükörre ráncot







PESTI HAJNAL


Fürdik a város hajnal aranyában,
Felhőzsabós ég alatt fut a Duna,
Emlékké oldja a kannás borokat,
Tengerig hígul bús múltunk mákonya.

Csendes az utca, még nem küld koldulni,
Átlépheted a tegnapi rongyokat,
Egytálnyi életed harang se zengi,
Hiszen sorod türelemmel vártad.

E város minden sarkán mosoly fogad,
Áttetsző és ráncos az emlékezet,
Pedig hiteled árulja már a bank,
Kacska szó őrzi házad, s idegenek.

Ma még mélán merenghetsz dinnyehéjon,
Penészes betonzugból is kivetnek,
Messzire kergetnek csúf, kusza álmok,
Hol tán megtűrnek felejteni neved.

Itthoni senkiből külhoni koldus,
Bengézel sorvadó észben és szívben,
Rád alkonyul másik fázós vak város,
És ott sem adakozóbbak a kezek.

Kínszavak hozzák kiáltott panaszod,
Hogy egy hű nemzedék elveszett,
Mint a pelyva sietős aratáskor,
Mit szerteszét szórnak szomorú szelek.







PETŐFI
- verses ajánlás az életrajzi filmhez -


S ha látni kívánnál csodákat,
múlt dicsét kebledbe engedéd,
lángoszlopot ölelj a költőben,
égje el újra véled honszerelmét.

Emitt lőn ím utószor tudott napja,
ki nemzetéért élt. Sebét ne feledd!
Érted vérzett, s minden magyarért,
mikor Segesvárnál minden elveszett.

Bújj a bőrébe, lúd tolla fegyvered,
napod ha kél, vagy épp nyugszik,
csodáld talán a hatalmas eget,
ő szólítja egybe ez ország tüzeit.

Nincs akkora vész, és annyi erő,
mi azóta ólomszín eljárt felettünk,
csepp bízvást ne küldene szava,
léptét követni ma eljött az időnk.

Nézz akár egy dzsidás szemébe,
vagy a bitóra Arad tornyai alatt,
egyenessé lőn büszke gerinced,
hol ép testben lélek nem marad.

Állj meg hát csak egyetlen percre,
bárhol ér e gyászos emlékezet,
idézed majd a költő sok szavát,
tudni fogod miként írt - csak neked.

Ne hidd el, nézd e mozgó képet!
Petőfi Sándor közöttünk hogy élt,
mondd el körötted mindenkinek,
mint emelt hősök közé szent lebegés.







SZABADDÁ SZERETVE
Szüleim emlékére


Emlékeim oly kevesek!
Homályból mosoly, egy-egy szó,
anyám illata, apám erős keze -
így
szabaddá szeretve
talán már sosem leszek.
Megtartó ölelésben
ők ketten magyarrá ringattak,
szív-meséik
élőn oly igazak -
mint égi mérce.
Melléjük vágyom néha,
de visszaküldenek,
tükröt mutatni,
néha kínban kiáltani,
hogy még nincs vége,
a Fény messze még.
Áldott legyen hű poruk,
s negyven évük
Örök Jelenné vált
összes perce!







SZOLZSENYICIN SORSTÁRSAI


ahol kalapáccsal zúzták a temetni vittek homlokát a tábor kapujában,
ahol Szibéria járt a piacról lelt káposztáért a kunyhó dohos zugában,
ahol a csontsovány a siralomházban üvöltő nevetve éljenzett, tapsolt,
ahol milliók váltak húshegyekké, ahogy a gonosz a földbe is behatolt
ahol ma is sír a térdelő muzsik fölött az útszéli pléh Krisztus
ahol ma vörös hóhérok vetik a keresztet, s tanítják a régi-új rítust

ott vitték apámat partizánok egy szál gatyában zajló folyón által,
ott hajtották krampácsolni, és kőtömböket zúzni a bányában
ott hozta vissza az életbe a moszkvai orvos, ki csak egy viccet mondott
ott szinte őrizni se kellett, hisz a távolságok kegyetlenek, nagyok
ott élt bennük emlék levesről, kenyérről, dohányról az otthon ízei
ott sírtak nyugat felé esténként ártatlan magyar bakáknak ezrei







TESZEK EURÓPÁRA!


Teszek Európára,
ki tizenkilencre lapot kért!
Végül meg is kapta,
mikor Trianonban
az igazság elvetélt.

Teszek Európára,
a büszke slágernőre,
ki máshoz nem is ért,
csak dúlni a védtelent,
ölni halomra semmiért.

Teszek Európára!
És nem kell zászlaja!
Elég nekem otthonom,
ha szívem szerint
piros-fehér-zöldben látom.

Teszek Európára!
Idehordja szemetét,
uniója merő hazugság,
jogról fogalma sincs,
bokánkra láncot kínál.

Elég legyen! Elég már!
Teszek magasról Európára!
Vak robotnak kellünk,
semmi egyébnek,
kamatra osztanák létünk.

Teszek a kamatra!
Hazugság maga a szó!
Dőre fejeknek csábszavak:
hitel, jólét, jövő,
de rég semmibe harap.

Teszek rá mit kínál!
Nem érdekelnek ikszek!
Ez az ország nekünk maradjon,
ha tetszik, ha nem,
meredjen akárhány kordon.

Új élet kél hűs romon,
S Európa most remeg.
Megérti a végére végre,
hiába pénz és hatalom.
Igazság nem jár kölcsönbe!

Ez itt az én Hazám is!
Mindig virágoskert.
S ha békén hagytak minket
sehonnai vigécek,
nekünk mindent megterem.

Ez kell nekik, a minden!
Nélkülünk kéne vagy mi szíjon!
Hát ebből nem esznek!!
Hazug volt, és az is maradt,
tiporni élvez népeket.

Teszek Európára!
Tatár, török, sváb, orosz,
nem mindegy nekünk?
Elmegy ez is végül,
mert ez is rabolni jött.

Üveggyöngyöt szórt szerte,
s a sok mohó, kába,
ki valóban mit sem ért,
eladta saját anyját
egy pofa bagóért.

Kocsmavers? Azt mondod?
Ne add a jó bolondot!
Teszel majd Európára,
ha jönnek a csekkek,
és dob szól a házadra.

Aljas bérencek szaván
bukhat csak el a Haza!
Mi magunk,
válasszunk új kertet,
és végleg maradunk.







TÉRDEN


amikor a csend megszólal
ahogyan az ég a visszhang
térden az ország csendben
aranyruhát ölt sok lélek

kérik tőled rég az áldást
suhogásra engedd szárnyát
ha jönnek fehérben angyalaid
néped hallja fényszavaik

reménységük add meg kérlek
remény töltsön minden szívet
reménység, hogy élni kell még
reménység hogy jön segítség

segíts meg hát most is minket
dicsérhessen minden ember
áldásod a csendből szólal
szívünk rá az élő visszhang







TORKIG GYALÁZATBAN

In Memoriam MMVI


Nem tudom mondani máig se minden bús percét,
zászlóinkon hogyan hagyott örök foltot a vér.
Felköhögni sem tudom a törvénytelen mérget,
porba alázta minden sejtünket a bűntenger.

Hiénák hízott hordája törte a nyelvünket,
tébolytáncba vitte zsoldos bot a történelmet.
Jó szavaink ellen ördögparancsra siketek!
Kóbor az utca népe, lelkünk sebe nem heged.

Bocsánat ideje ma se jön, röhög a talár,
lőtt szemek szétfolynak jognak szúette asztalán.
Kit hóhér keze tett oda, szól rólunk és ítél,
hasadoznak a kőtáblák Sionnak vén hegyén.

Megesett, s mert megesett, elmondjuk fiainknak,
óriássá nőtt fehér betűkkel szállt alá a Nap,
s míg szerteenyésztek nincstelen, bánatszőtt évek,
egymásért hazug a zsandár a törvény nevében.

Vas helyett véres kezek bankó köteget kaptak,
éjben suttog rémet újbádogos cellaablak.
Haragragacsos szív ha rebben is, nyög a bánat,
nemzetért nem kondít egyetlen hitcsorba harang.

Itt vagyunk mégis, torkig emésztő gyalázatban,
s nem tudjuk, mit tehetünk tán még egy nagy igazat.
Ó csalatva vesszővel hajtott árva nemzedék!,
Szabad fiainkért virágoznak majd hantjaink?







TUDJÁTOK


Hogy tudjátok, jó fiak, lassan elvérzünk,
Víg vigécek tapodják önnön nemzetük,
S bármit mond rólunk a zúgó nagy világ,
Szíveddel gondold e szent szót: Magyarország.

Hogy tudjátok, jó leányok, fogyunk mi mind,
Gyújtósnak alázták egy nemzet bölcsőjét.
De az sem volt elég, a fejfa is kellett,
Földrésznyi máglyát siratnak magas hegyek.

Hogy tudjátok, jó fiak, ki itthon marad,
Kiket belül a bánat lassan szétmarhat,
S ki maholnap unokának tarisznyáz,
Őriz ezrednyi álmot, s térdeplő imát,

Marad hát a kérges tenyér, szárazt kenyér,
Savanyú vinkóval búdat ha felednéd,
Körülvesz a sívó elrabolt pusztaság,
Lélekharang szava hitelből kondulás.

Hogy tudjátok, jó leányok, mi dolgotok,
Szemfedőt varrni vakulásig, aranyost,
Adjátok meg mindnek utolsó pompáját,
Ha marad kertünkben egy árva virágszál.

Úgy temessetek minket lazán és puhán,
Virrasszatok értünk minden halk éjszakán,
Mert nem volt még ilyen Húsvétja nemzetnek,
Hol a rögről hadba gurulnak a kövek.

Tarolva és száguldva jussáért indul,
Hogy reszkessen előre mind ki huncut volt.
Tudjátok és halljátok vén harang szavát,
Lássátok meg mind, feltámad Magyarország!







TUDOD ÉS HISZED


Múltad gyermekjáték, szívrejtett ünnepek,
mi rázkódó válladon néha megpihen.
Homályos tükörre fest jövőből képet,
míg hagysz kezedből elfolyni élő perceket.

Körülötted jár a Nap reggeltől estig,
álmod óvni ontja rád a Hold ezüstjét.
Lásd! Kezedben él a bor, s az áldott kenyér -
tudod és hiszed, érzed és éled mindig.

Az első szavadtól utolsó sóhajig,
vágyakból rakott falak adnak útszegélyt.
Könnyel öntözöd életed virágait,
és pazarlod aranyból való éveid.

Túl az égen, színről színre a Valóság
mindig elszalasztott szent igéket dajkál,
mert többet mond egy pillantás, mint bármi száj,
hogy kehely vagy te is, ostya és gyertyaszál.







UTOLSÓ ÓRA

Áldott Szüleimnek


Éji csendben, ha velünk rezegnek ritka percek,
feltolul minden mulasztott, s aranyló pillanat,
hisz' nincs már simítni ráncos kéz kezünkben...
csak az átszületés hoz hideglelős árnyakat...

Folyt: lásd kép







UTOLSÓ PARANCS /kép/







ÚJ DERES


Dózsa György most irigykedve tekint le ránk,
midőn éppen feledné az égett hússzagot.
Kér még egy esélyt minket látván,
hogy deresre húztak egy egész várost.

Izzó koronával, tűzvörös szemekkel
végső trónjáról lassan felemelkedik.
Zászlók lendülnek, rajtok óriás keresztek,
rendezi sorba sereglő talpasait.

Szik repedése eléjük csipkét terít,
sívó homok állni kéri a vad szelet,
felhőn át minden csillag néki világít,
a fákról a levél utána integet.

Ne késlekedj, Dózsa György! Nyög már a deres!
Fogunk megroppan, de ezt is kibírjuk majd.
Üzend, hogy sok kasza ismét egyenes!
Régen nem számoljuk rajtunk a botokat.

Temettünk közülünk nem is keveseket,
mordályerdő rakott itt húsból halmokat,
s míg pohárt emelnek cifra kő megett,
míves szavuktól az ország most megrohad.

Kínok közt könyörögtünk, röhögtek rajtunk,
láncunk nem mérjük, pőrén szennyig aláztak.
Szűk rács résén a fogyó távolt vigyáztuk,
hogy majd botot, vagy bitót hoz-e a holnap.

Kelj fel hát Dózsa György! Hozzál el mindenkit,
kunyhóból, pusztáról az utolsó pásztort!
Adj nékünk mostan még egy kevéske reményt,
vagy taníts meg, mint üljük meg a tüzes trónt!

Budapest, 2006







VAGYOK


vagyok a por az útról,
mi szelek szárnyán bejárta
a fél világot,
kezed nyomát ismerve
lábad nyomába eredjen,
s váltam meglelt nyomodnak
őriző hirdetővé

vagyok az esőcsepp
ki szelek szárnyán
jöttem a tengertől
s lefolyva arcokon
idéztem könnyet
vagy aszályban örömöt
térjek hullám hátára
fél világon által
híredet vinni

vagyok a morzsa
ezüsttálkán
s az utolsó korty bor
egy fakó kehelyben
lélekcsengettyű
mint élő hívó szó
meséljek égi kézművesről
mutassak meglelt lábnyomot
örömsírásra leborulni
íme az ember
porban és könnyben
ki mindenre emlékszik
mégis-mégis
örökké él
íme a lélek
itt vagyok Uram







VALAHOL TÚL







VÁLASZTÁS 2006


Idegenszívű csábos szavak,
sokasodnak régi-új tetvek!
Egekbe tör a talmi maszlag,
bankár-keselyűk gyülekeznek.

Átlagolt számok nevetnek:
Nesze, egyétek! Tolvaj-csomag!
Köpenyt fordítva hűlt eszmékkel,
elvtársi haszonra aratnak.

Térden a hon, ajkán beléndek,
parolát álmodik üres tenyér.
Pokolra hantolnak, emberek!
Ébredjetek végre, mert elég!

Létünk segélyekben mérhető,
a tőzsdéről nézve minden szép.
Garasra tarol négy esztendő,
sóvár fülek nem lelnek Igét.

Terelnek festett zsákutcába,
patyolatgallér és undokság!
Csillagot tennének templomba,
elvárva nem szűnő tapsorkánt.

Kamattal taposnak zöld mezőt,
de kiáltanak faggyúszagot,
csodálkoznak szegény paraszton,
miért csak nézi a parlagot.

Zsebünk túrja ki tudja hány kéz,
agyunkat mosnák híreikkel.
Árengedményt kínál a kalmár,
útszélen vetélnek éhesen.

Meddig hagyod alvó kis Hazám,
rólad ismét hét bőrt nyúzzanak?!
Lelkünket is zálogba adnák!
Tudd meg! Hazugul vagy ma szabad.

Véres tagló zúzza jövőnket,
hanyatlik halomra a magyar.
hamvaink jó szelet keresnek,
e tájon sírhely sem marad.

Bűzös fekély fakadni látszik,
húzzad tőből minden gyökerét!
Tépd! Áruló, ki sajnálkozik!
Szolgaság, vagy szabadság a tét!

Ez az az óra, ez az a perc,
mit rejtve-remélve vártunk,
hogy fejedet ismét felemeld,
s kezedben az öreg zászlót.

Lendítse lobogni tiszta szél!
Konduljon meg az összes harang,
hirdesse folyvást, míg égig ér,
szabad legyen itt minden magyar!







VÉGVONAGLÁS

Mahmúd Abbász-nak


firkászok idéznek
kamerák kerregnek
hírhéjják közt ott köröz
Gáza minden igaz halottja
és egyre súgnak a világnak
szinte könyörögve
a szabadságért
a békéért

firkászok hazudnak
kamerát elraknak
dobható kő után nyúl
kamatszennyes hódító
és vonyítva ordít
vétót vonaglik
igazak ellen
a bosszú népe

felállva tapsol a világ
kősuhogáskor megírják
zarándoklatra az útlevelet
negyven évre a pusztába
nem marad lángoszlop
csak utánuk a rablott javak

mert bizony mondom néktek
így lesznek elsőkből utolsók










ZARÁNDOK

Ungaro Camino
Verecke Zászlósának


Zarándok vagy Te is, én is!
Magyar zarándokok jámborai.
Vaj'h derül e felette fenn az Ég,
áldja-e majd nevünk, s lépteink?

Zarándok vagy Te is, én is!
Verecke óta űzött szent vadak,
Kinek rovását tűzre vethetik,
bár éltében mindig hű marad.

Zarándok vagy Te is, én is!
Ölts hát velem fehér darócot!
Szólítsd közénk népünk szentjeit,
akkor is, ha mi már nem vagyunk.

Zarándok vagy Te is, én is,
bújó ösvényen itt, s majd fent!
Tudjuk, Boldogasszony megsegít,
mikor az ország néki hajt fejet.

De addig zarándok Te is, én is!
Mi őrzők csak öltözzünk fehérbe,
s dobjainkról messze hangzik
dörgő, rőt századok véres éke.















 
 
0 komment , kategória:  Lengyel Károly  
Amiért a harang szól – Nándorfehérvár 1456
  2019-07-22 17:30:18, hétfő
 
 




"AMIÉRT A HARANG SZÓL - NÁNDORFEHÉRVÁR 1456"


A BVSC Zugló Közhasznú Egyesület, Foltán László olimpiai bajnok és Janek György szakosztályvezető szervezésében immár tizenegyedik éve állít emléket a Hunyadiaknak az

"AMIÉRT A HARANG SZÓL - NÁNDORFEHÉRVÁR 1456" című nonprofit rendezvényén.


A rendezők célja a kultúra különböző színtereinek együttes megjelenítése, mint a történelmi ismeretek és a hazaszeretet, hagyományt teremtve a humanista gondolkodásmód népszerűsítésével az egészséges társadalomért.

Abban a szerencsében volt részem, hogy idén részese lehettem az eseményeknek, a szervezők előzetes meghívása alapján.

Az Országgyűlés 2011-ben, az ostrom 555. évfordulóján nyilvánította július 22-ét a nándorfehérvári diadal emléknapjává. Az állami szervek és a civilek összefogásával a BVSC-Zugló szabadidő szakosztálya - a Civil Összefogás Fórummal közösen - tizenegyedik alkalommal rendezte meg az Amiért a harang szól - Nándorfehérvár 1456 eseményt, amelyet az előző években helyszínül szolgáló Hősök tere helyett ezúttal a a közel 700 férőhelyes Hunyadi sétahajó fedélzetén tartották meg tegnap.

A megemlékezést Erdélyi Lajos, a Honvédelmi Minisztérium humánpolitikáért felelős helyettes államtitkára nyitotta meg. Mint mondta, a nándorfehérvári csata hőseinek hazaszeretete és odaadása a mai kor emberének is példaértékű, hiszen az ütközet a magyar történelem egyik legkiemelkedőbb, legdicsőségesebb eseménye.

A résztvevők közös koszorút bocsátottak a vízre, így adózva a nándorfehérvári hősök és Hunyadi János emlékének. A meghívottak minden Duna-hídnál harang- és énekszóval emlékeztek az 1456-os történelmi győzelemre.

A rendezvényen megemlékeztünk dr.Schulek Ágostonról, a magyar sportmozgalom kiemelkedő alakjáról, a Civil Összefogás Fórum alapító tagjáról, aki úgy eszmei, mint tevőleges támogatója volt e hagyományossá vált rendezvényüknek.

A hajó külön megállt a Margit-hídnál, ahol a tragikus balesetet szenvedő Hableány áldozatai emlékének adóztunk néma csenddel. A jármű a Rákóczi hídnál fordult meg, majd visszatért a Batthyány térhez, ahol a Szózat és a Magyar Takarodó hangjaival fejeződött be az emlékest.


Képgaléria

Link

















 
 
0 komment , kategória:  Híres emberek-jeles napok-évfo  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
2019.06 2019. Július 2019.08
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 19 db bejegyzés
e év: 180 db bejegyzés
Összes: 3816 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1466
  • e Hét: 7506
  • e Hónap: 23720
  • e Év: 272904
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.