Belépés
sandrapolke.blog.xfree.hu
a valóság szebb az elképzeltnél Böröndi Lajos
1954.06.19
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 24 
Végre lassan vége - hatvannegyedik nap
  2019-01-30 06:54:23, szerda
 
  Januárnak.
Amúgy ma győri napom lesz, elhozom a nyomdából az innsbrucki antológiát (Magyar vetés idegenben), az újságot, s a bécsi Kaláka klub 10 000 borítékját. Jó kimozdulni egy kicsit. letépni magamat a számítógépről. (Amúgy az amerikai könyv korrektúrázását csináltam tegnap, szemem épülésére.)
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Még egyszer - hatvanharmadik nap
  2019-01-29 08:10:54, kedd
 
  Vida Pista Jutalék című glossszáját olvasom a mai Kisalföldben. Minden mondatával egyetértek. Én is úgy tudom a történteket, ahogyan ő, s a laktanya 56-os emlékhellyé alakításán gondolkodó bizottság tagja voltam. S a Hansági Múzeumban ülésezgettünk - teljesen fölöslegesen.
Még egyszer leírom: minden mondatával egyetértek, a le nem írtakkal is.
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Időkapszula IV. - Hatvankettedik nap
  2019-01-28 08:24:55, hétfő
 
  A kezdet mindenütt nehéz.

Igen. De csak az egymásba kapaszkodás segített át ezen a kezdeten.
Mint már mondtam, két ízben voltam előtte a városban. Nyár volt mind a kétszer. Hosszú, de érdekes településnek tartottam akkor. A Turistaszállóban helyeztek el bennünket először, amikor a honismereti tábor volt, s nem voltam egyedül. Sok diák érkezett az ország minden pontjáról, és nagy barátságok szövődtek.
Nekem egy kis borsodi lány tetszett nagyon, sokáig leveleztünk is. Szatmári Jolánnak hívták. Vidám teremtés volt, s barátságunk sokáig tartott. Leveleztünk, s a középiskola után meg is látogattam Sárospatakon, ahol ő végzős volt. Aztán a katonaság alatt is gyakran váltottunk levelet. Végül ő a nyíregyházi főiskolára jelentkezett, s nekem Szombathely következett, s valahogyan elhalt ez a kapcsolat. A távolság nagy rendező. Ma is szeretettel gondolok rá, a honvédségnél sokat jelentettek levelei. De elsodort egymástól bennünket az élet.
Másodjára, mint már említettem, könyvtári gyakorlaton voltam itt. Akkor az egyetem kollégiumában kaptam egy szobát. Jártam az utcákat, tejívóban reggeliztem, s a könyvtár volt az otthonom.
Így, amikor menyasszonyommal 1978 áprilisában eljöttünk ismerkedni, megdöbbentem. Egy szeles, szürke, rettentően csúnya várossal szembesültünk. Egymásra néztünk, s tudtuk, hogy nagyon nehéz lesz. Ő meg is jegyezte, hogy itt nem lehet élni, Eger után ez érthető is volt. Nem tudtuk akkor, hogy milyen rémes év következik, s el is határoztuk, hogy ha nem történik semmi változás, elmegyünk innét. Akkor még nem tudtam, hogy a város lelkét tépték ki a történelmi idők, s hogy aki nem menekült el innét, azt elüldözték. S hogy ez a gyakorlat nem ért véget azóta sem.
Nekünk valami lakhatási lehetőséget ígértek, s ezt természetesen nem tartották be.
Az Árpád utcában béreltünk egy szobát, ami szeptemberben nem is tűnt olyan rossznak, de jöttek a hidegek. Az első telet nem lehet elfelejteni.
A szoba fűtetlen, de inkább fűthetetlen volt. Egy ócska szekrény, egy ágy, asztal, és egy lerobbant olajkályha volt a bútor. AZ Áfor kútról cipeltük az olajat, s hét végeken pedig hazamentünk.
Feleségemnek az iskola sem volt az igazi közösség. Ez a kettes volt, csal jóval később tudtam meg, hogy a város patinás iskolája volt 1945-ig, s hogy itt igazgatóskodott Vass Márta.
Pauker volt az igazgató, s éppen valami miatt rászálltak a revizorok.
Zsóka sietett haza, és várt engemet. Nagyon jó, hogy voltunk egymásnak, másként nem is lehetett volna kibírni. Még visszagondolva is azt érzem, össze kellett volna csomagolni, és jó messzire elmenni innét.
A könyvtár jó kis közösség volt, szerintem nekem volt a könnyebb. Sok folyóirat járt, jó gyűjtemény és meleg volt. Módszertanosnak szegődtem, ami azt jelentette, hogy a járás könyvtárait segítettem. Beszélgettem a fenntartóval, a tanácselnökkel, s igyekeztünk a könyvbeszerzési keretet növeltetni, író-olvasó találkozókat szerveztünk, könyvheti rendezvényeket próbáltunk a legkisebb faluban is megszervezni.
Így ismertem meg a Szigetközt, s lassan a régió történelmét is. Olvasni kezdtem a régi újságokat, megismerkedtem a Kovács-Rozsondai házaspárral. S küldtem a verseket folyóiratoknak, lapoknak. S közölni kezdett a Magyar Nemzet, s megjelent a kecskeméti Forrásban néhány versem. Úgy 1980 tájékára megtaláltam a városból kifelé vezető kulturális csatornákat.
Akkor az elvágyódás megmaradt a vágy szintjén.
Abban az időben nehezebben mozgott az ember. Nem nagyon volt telefon sem, minden lassan működött. Ez volt a természetes. De föladtuk az első albérletet még a tél vége előtt, s a Gagarin utcába költöztünk egy fiatal házaspárhoz. Itt meleg volt, kedvesek voltak, s már kezdtük úgy érezni, hogy nem vagyunk egyedül.
De keresetünkből így alig tudtunk félretenni, s csak nem akart megvalósulni az ígéret, hogy valamiféle lakásmegoldásban segít a város.
Így kezdtünk körbenézni, s a pedagógus pályázatok között leltünk is nekünk valót szolgálati lakással egy kis baranyai faluban.




 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Laktanyakeringő - Hatvanegyedik nap
  2019-01-27 06:59:32, vasárnap
 
  A Hír14 decemberi számában írtam a laktanya lebontásával kapcsolatos tervekről, s most olvasom a megyei lapban a decemberi testületi anyag nyomán a jó hosszú cikket, két építész, Pandúr Ági és Unger Bandi véleményével kiegészítve.
A lebontás mellett a legrosszabb érv az, hogy nem képvisel építészeti értéket. S hogy nem része a megemlékezéseknek. A volt ávós latanya nem ezek miatt szimbólum. Mert még így, megcsúfolt állapotában is az.
Nem tudnék dönteni, bár az említett cikkben inkább a lebontani akarók oldalára álltam. De most jóval bizonytalanabb vagyok.
Kaptam New Yorkból egy levelet ezzel - is - kapcsolatban Ekker Lászlótól. (Ő hegyesi tanárember volt, s a városban élt.)
Erős mondataiból vettem ki néhány szót, elnézést érte: "Dudás ávós legényei (itt) gyilkolták meg a legtöbb tizenéves fiatalt . A takarékoskodó város méltó hozzájárulása nélkül közadakozásból emlékeztető emlékmü (készült) -, föléje magasodó hatalmas Krisztus nélküli sirt jelző temetői kereszt .De nincs a nemzeti emlékhelyen piros fehér zöld zászlót lobogtató zászlórúd. erre senki sem adományozott. A városnak nem kell . Ők még mást tanultak 56-ról. ...
A járda szélén adományból a város vezetőitől eltűrt
szegényes kis kopjafák szerényen jelzik itt egyszer ezen a környéken
valami történt .talán a huszadik században De ki tudja mi ,,,. (törölve)
Ábrányi Emil irta 1879-ben egyik versében: Ne ünnepelj Róma ifjusága , ha Cézár ünnepel. .te emlékezzél Róma ifjusága s ugy ünnepelj ha cézár ünnepel
56 témája eltünt a (törölve).elsöpörte 56 emlékét..."

A fenti levél még Dudásra történő visszaemlékezéseket tartalmaz, s valamint egy Vidra Jakab nyilas körzetvezetővel való találkozást említ, aki 1945-ig Mosonmagyaróvár nyilas parancsnoka volt, s beszélt Laci bácsinak az 1944-es karácsonyi óvári vérengzésről.

Nehéz döntés előtt áll a város. Történelmi döntés előtt. A mostani helyzet lassan jött létre, nem is egészen azoké a felelősség, akik egy gombnyomással eldöntik majd a laktanya sorsát.

 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Kicsit - hatvanadik nap
  2019-01-26 06:52:18, szombat
 
  Kicsit leültem. Pontosabban lelassultam. Pedig mozogni kellene, de kinek van kedve ilyen időben sétálni, futni, biciklizni? AZ utóbbi kettőt eddig sem gyakoroltam igazán.
Pedig eredményesnek is mondható a hét. Átlőttem a szél.járást a nyomdába. Nem kis munka 84 oldalt összeszedni, tisztességesen megszerkeszteni, nyelvileg átnézni, képi anyagát látványosan elrendezni, majd a rávalót összekalapozni. Ha csak ezt csinálnám, akkor is megtettem a magamét. Ebbe a kulturális sivatagba egy kanna vizet vittem. De van más teendő is bőven.
Ez most az önelégültség jegyzete volt?
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Zúzmara - Ötvenkilencedik nap
  2019-01-23 18:32:24, szerda
 
  Zúzmarás reggelre ébredtünk tegnap. Ez szép látvány. Egy darabig. Pestre mentem, de a nemzetközi gyors Biatorbágyon vesztegelt majd egy órát, mert leszakadt a felsővezeték. Sikerült elrendeznem a dolgokat, papírok, belépőkártya stb. Aztán vissza.
Ma az idősek otthonában Adyról beszéltem a kultúra napja alkalmából. Eszembe jut ilyenkor Kölcsey is, aki befelé forduló magányos ember volt.S akinek temetésén még koporsóját is megdobálták jobbágyai.
Nem tudom ő mit gondolna erről a napról.
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Péter - Ötvennyolcadik nap
  2019-01-22 07:52:54, kedd
 
  Olvasom a Zakar Péter elleni támadásokat. Sejtettem, hogy nem hagyják békén, hiszen belekötöttek, hogy a Veritas történészei közül meghívott egy konferenciára néhányat, a múlt év végén. A szegedi egyetem botránykövévé akarják kinevezni, pedig van ott néhány történész, akit, hogy úgymondjam mindennek lehet nevezni, csak elfogulatlan történésznek nem.
Péter a barátom, barátunk. Nem tudom, ez a kijelentés jót tesz-e most neki.
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Időkapszula III. - Ötvenhetedik nap
  2019-01-20 09:04:02, vasárnap
 
  Szombathely következett. Négy év a felnőtté válás útján.

Valóban csak az útján, igazán nem tudom felnőttem-e, hiszen állandó kérdezés az életem, s gondolom, hogy másoké is. Hogy jól látom-e a dolgokat? Hogy nem kötöttem-e túl sok kompromisszumot? Erre sincsen megfelelő válasz.
Amikor felvételiztem, Szombathelyen még villamos járt, amikor odakerültem, már eltűnt ez a városokban rendkívül hasznos, olcsó és jó közlekedési eszköz. Szinte mindenütt kicserélték büdös Ikaruszokra. Ha eszembe jut a város, mindig a villamos hiánya is.
Kollégista lettem, a kollégium itt is a tanítóképzőhöz tapasztott kis ház, oldalszárny volt. Mármint a fiúkollégium, hisz a lánykollégium közel az iskolához, egy modern épületben kapott helyet.
Kezdődött elölről minden. Idegen városba érkeztem, amit meg kellett szeretni. De nem csak a várost, a környéket is.
Hétvégeken mentem haza a Szombathely-Sopron vasútvonalon. Itt minden alkalommal igazoltattak, hisz a vonat a műszaki záron belül is haladt, vigyázni kellett, hogy a vidám barakk nyájából senki se lépjen le.
Meg lehetett szokni, csak azt nem értettem, hogy ha már az ávós messziről megismer, akkor miért kéri el mindig az igazolványomat?
Én első osztályon utaztam édesapám után járt ez a kedvezmény, aki 1945 óta a vasúton dolgozott.
A város csöndes volt, kicsi és álmos. A főiskola éppen akkor kezdett kinőni a tanítóképzőből, még a pécsi kihelyezett tagozata volt. A könyvtár tanszék tanárai kedvesek voltak, jónak tűnt a választás, a könyvtár a nyugodt, csendes világok egyike lesz. A magyar szak már nehezebbnek bizonyult. Eleinte nem nyílt ki ez a világ számomra. De dr. Szabó Géza megszerettette velem a nyelvészetet, s Lőrinczy Huba az irodalmat. S Ferenczi Zsuzsa, a csípős stílusú évfolyamfelelősünk maximalizmusa is megtette a maga hatását. Több nagyszerű embert is lehetne említenem, Káldi Jánost, aki szép, csöndes verseket írt, Vörös Ottót, s másokat is. A politikai gazdaságtant nem bírtam megemészteni, de ezek múló tárgyak voltak. S ott volt a megyei könyvtár, ahol már nem idegenként bolyongtam.
Olvastam, olvastam és olvastam, de nehezen hoztam be a lemaradást. Végül egészen jól abszolváltam a négy évet, Népköztársasági ösztöndíjat kaptam egy évig, mert előtte több féléven át jeles voltam.
Zsuzsa tanácsára - aki ismerte szociális helyzetünket - írtam egy kérvényt a győri megyei tanácshoz, s kértem ösztöndíjat. Jankovics György válaszolt, s három éven át, havi 700 forintot kaptam. Így végül egy felnőtt fizetését ,,tanultam' össze.
Szabó Gézával jártuk a terepet, s figyeltük a vidék nyelvjárását. Kőszeg és környéke nagy szerelem volt.

S verset írtál?

Próbálkoztam - mondom most így visszanézve. Elég gyakran megjelentem az Ifjúsági Magazinban, s a Képes Újságban. Ez utóbbi fotót is közölt. Nem tudom, hogy mi volt az oka, hogy Csepeli Szabó Béla szerette botladozásaimat, de elég gyakran közölte őket. Most úgy látom, ezek egy - egy képre szerelt versikék voltak. De inspirált a megjelenés. S innét tudott rólam Lőrinczy Huba, aki aztán egy évtizeden át segített, az első mosonmagyaróvári években is tartotta bennem a lelket. Próbált beajánlani az Életünkhöz, de elutasították. Kitűnő irodalomtörténész volt, a századvég (XIX. század) nagyszerű szakértője. Örültem később, hogy egyik nagyszerű kötetét én méltathattam az Új Forrásban.

S hát a szerelem sem maradhatott ki az életedből!

Minden téren későn érő voltam, persze a hetvenes években a jövő megalapozása, a munka és a tanulás volt az első. A tanárképzőben alig volt fiú, kivéve a testnevelés szakosokat. Ennek volt előnye és hátránya is. Ebédkor nekem mindig több sütemény jutott, mert a lányok akkor is vigyázta az alakjukra. Lány barátaim is voltak, jártam a lánykollégiumba beszélgetni, barátkozni.
Három csoporttársammal Lengyelországba készültünk stoppal az egyik nyáron, de előtte úttörő vezetőképző táborba kellett menni. Nem sikerült együtt menni, én egy későbbi turnusba kerültem, s Dunaújvárosban végeztem el ezt a kötelező gyakorlatot.
Ott ismerkedtem meg feleségemmel, aki történelem-orosz szakra járt Egerbe, s ő pedig fél éves Szovjetunió beli nyelvgyakorlatra készült.
Hosszúhajú, kicsit barna, csinos lány volt, aki minden reggel behozta kávéja felét, mert a fiúk közül én kávéztam. Aztán elmentünk egyszer moziba is, ha jól tudom, egy Fellini filmet néztünk meg.
S levélváltások sora következett, még csomagot is küldtem neki a Szovjetunióba, nem kis zavart okozva a szombathelyi főpostán. S negyedikben gyakran találkoztunk. Ő is ingyen utazott, édesapja szintén vasutas volt. S diploma után elhatároztuk, hogy együtt vágunk neki az életnek. Ez negyvenegy éve történt.

Akkoriban Lengyelország divatos hely volt.

És az autóstoppozás is. Ma már tudom, 1956 miatt is szerettek akkor bennünket a lengyelek. Krakkó, Varsó, Gdansk volt a cél. Érdekes és izgalmas volt, aludtunk vonaton, pályaudvaron, a gdanski kikötő hajókötél raktárában. Megszerettem ezt az országot, később többször is voltam ott, s a családdal elmentünk Gdanskba is, fejet hajtani a hajógyár munkásai előtt. Lengyelország, s a lengyelek szeretete belém ívódott, nem tudok meghatottság nélkül gondolni erre a népre.

Hogyan tovább?

Ezt kérdeztük mi is magunktól. Szabó Géza megemlítette, hogy maradhatnék a nyelvi tanszéken tanársegédnek, s elvégzeném később az egyetemet. De már nem voltam egyedül, s engem a már említett ösztöndíj Győr-Sopron megyéhez kötött.
Ez volt az első év, amikor irányítottan lehetett elhelyezkedni. Egy vaskos kiadványban sorolták fel a felajánlott állásokat.
Én a harmadik évfolyam elvégzését követően egy hónap nyári gyakorlatra a mosonmagyaróvári könyvtárba kerültem. Persze ez nem volt véletlen, Ferenczi Zsuzsa és Tuba László a könyvtár igazgatója játszott össze, hogy ez így legyen. Én Sopronba szerettem volna menni, de Óvár is jó. Mosonmagyaróváron még középiskolás koromban eltöltöttem egy hetet egy honismereti táborban. Itt Szigeti Gábor csoportjába kerültem, és nagyszerűen éreztem magamat. Gábor csodálatos ember volt, bejártunk a fogkefegyárba, s interjúkat készítettünk. Ez a benyomás is segített abban, hogy a nyári gyakorlat színhelyéül elfogadjam Mosonmagyaróvárt.
Közben járt Szombathelyen Tuba Laci, s borozgattunk egy pincében, amikor felajánlotta, hogy végzősként kezdjek Mosonmagyaróváron. Megbeszéltük, hogy feleségemnek is szereznek állást, s lakáslehetőséget is keresnek, de lehet, hogy egy kis időt albérletben kellene tölteni.
1978. július 29-én házasodtunk össze Balfon, majd az esküvői vacsora Sopronban, a Szélmalom étteremben volt.
Előtte voltunk pár napot Kelet-Berlinben, feleségem bátyja akkor ott dolgozott nyomdászként. Majd Jászapátin töltöttünk néhány napot, s augusztus 16-án megkezdődött közös életünk Mosonmagyaróváron.



 
 
0 komment , kategória:  Általános  
szombat - ötvenhatodik nap
  2019-01-20 07:13:58, vasárnap
 
  Reggel piac, de nagyon gyönge volt. Aztán bevásárlás, s főztem. Fasírt spenóttal és főtt krumplival. Nagyon finom volt. S egész nap a szél-járást szerkesztettem, morogtam a rossz gépelésekért, a szerencsétlen mondatokért, a zavaros fogalmazásokért. Mióta számítógép van, mindenki azt hiszi, hogy tud gépelni. Volt értelme a gép-és gyorsírás oktatásnak valaha.
Tudom, én is gyakran mellé ütök, de igyekszem javítani.
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Időkapszula II. - Ötvenötödik nap
  2019-01-18 09:29:27, péntek
 
  - És Győr jött, középiskola. Miért pont a Rejtő Sándor Textilipari Szakközépiskola?

Igazából nem adható rá logikus válasz. Valami vonzott Győrbe, azt tudtam, hogy nem szeretnék Sopronba járni, s hogy szakközépiskola legyen a következő állomás. A gimnáziumtól féltem, ott volt nővérem példája, aki otthagyta a Széchenyit, s elment a Soproni Szőnyeggyárba dolgozni.
Lapozgattuk a felvételi tájékoztatót, s ez tetszett meg. Kínált kollégiumot, szakmát, érettségit. S egy új világ megnyílását. S azt az izgalmat, hogy 14 évesen elkezdek a magam lábára állni.
Nem is sejtettem, hogy életem legjobb választása volt. Mondom ezt annak ellenére, hogy egy évet dolgoztam a szakmámban.
Márciusban elvonatoztunk édesanyámmal Győrbe, ahol volt egy kis felvételi elbeszélgetés. Erős, jó hírű iskola volt a Rejtő Sándor Textilipari Technikum, akkor még válogathattak a jelentkezők közül.
Aztán jött a hír, hogy felvettek, majd augusztus végén egy levél, hogy egy kicsit csúszik a beköltözés, mert a kollégiumban csehszlovák menekültek vannak. 1968 augusztusa volt.
Győr, 1968. Egy 14 éves gyerek egyedül a nagyvárosban.
Az első félév nehéz volt. Sokat sírtam. Havonta egyszer mehettünk csak haza. De nem mutattam otthon, hogy visszamenni hétfőn hajnalban milyen nehéz. Szerintem anyukám tudta.
De összeszorítottam a fogamat, és nem adtam föl.
Félévkor erős hármas voltam, aztán év végére négyes. Ez alá már nem küzdöttem le magamat. Megszoktam a kollégiumot, ami valójában nem is volt az, hisz az iskolából egy hosszú folyósóról nyílt egy fürdő és Wc, valamint egy nagy hálóterem, ahol 27-en aludtunk. Tanulni abban a teremben tanultunk, ahol nappal voltunk. Iskolaszereink a tanteremben. A folyosón mindenkinek volt egy szekrénye. Igazából az esték voltak jók, mert miénk volt az iskola, a hátsó lépcsőházzal.
A suliból gyakorlatilag nem mehettünk ki, csak hét végén. Aztán, amikor bevezették, hogy négyestől fölfelé nem volt kötelező a tanulószoba, én jártam a várost, szabadon, s sokszor reggel tanultam sétálva az első emeleti folyosón, néha rápillantva a tablókra. Negyedikre nagyon jó tanuló lettem, egy-két négyes jegy volt csupán.
Az élet a falakon kívül is lassú volt, mozi, a két forintos jeggyel, és könyvtár. Érdekes módon itt is magamra voltam hagyatkozva, hogy mi kerül a kezembe. Véletlenszerű volt a dolog. Kezdtem irodalmi lapokat forgatni, s titkokban verseket írni. A Napjainkat rendszeresen megvettem, főként azóta, hogy Ratkó Józsefre leltem, akinek sok versét közölte a lap.
A legnagyobb fordulatot magyartanárnőm és férje hozta, Éva néni megtudta, hogy írogatok, elkért néhány verset, s egyik nap azt mondta: Bálint Mihály utca 8, gyere el este hozzánk.
Itt átadott a férjének, Grábics Frigyesnek, aki tudatosan adott feladatokat, városismereti vetélkedőkre készített fel. S innentől volt, aki irányt szabjon. Akkor még nem tudtam, hogy mindketten tanították Bella Istvánt és Ágh Istvánr, s Győrbe költözve Frigyes bácsi 1956-ban Szigethy Attilához csatlakozott. Később őt megfosztották diplomájától, s a Hűtőházban tudott elhelyezkedni. Innét is ment nyugdíjba. Színháztörténettel foglalkozott, s mindent tudott Győrről, amit tudni kellett. Elvégezte a matematika szakot, de tanítani nem engedték. Haláláig tartottuk a kapcsolatot, a katonaság alatt rendszeresen leveleztünk.
Éva nénit pedig a textilbe helyezték, sok más '56-ban megégett tanárral. Ezért is volt olyan nagyszerű az iskola.
Persze akkor én ezt nem tudtam, azt viszont éreztem, hogy Mária néni, aki nagyszerű történelemtanár volt, valahogyan nem vonzódott a Tanácsköztársaság tanításához, s valahogyan túl finom és csodálatos teremtés volt abban a nyers világban. El is csapták később.

- De az iskola elsősorban mégis a textiles életre készített fel.

A szakma jelesei nagyszerű tanárok is voltak. Szerettem az anyag-és áruismeretet, a gyapjúfonás technológiáját. Jártuk a gyárakat. Oszkár legendás tanár volt, akit senki nem nevezett saját nevén. (Talán Kocsis Lajosnak hívták.) Ő másként tolerálta humán érdeklődésemet. Szigorral. Emberséges szigorral. Tanáraim talpig emberek voltak és nem szakbarbárok.

- Egyszer minden jónak vége lesz, s elérkezik az ember a nagybetűs életbe.

Matematikából értem közepesre, a többi tárgy jeles lett. Felvételiztem a Pécsi Tanárképző Főiskolára, ahova végül nem vettek fel. Már nem emlékszem a pontszámra, de akkor húsz volt az elérhető maximum.
Szüleim közben nem lettek gazdagabbak, nőttek testvéreim is, nem is nagyon értem ma, hogyan gondoltam a továbbtanulást. De ők nem mondták, hogy menjek el dolgozni, várjak kicsit. Végül 1972. augusztus elsején beléptem a Soproni Szőnyeggyár ajtaján, 1973 szeptemberéig kártolóként dolgoztam három műszakban. Új világ kezdődött, nyers, de embert formáló és próbáló.

- És verset nem is írtál?

Úgy emlékszem, nem igazán. Még csak azt tudtam biztosan, hogy tanítani szeretnék, s hogy az irodalom világát kell valahogyan kinyitni, de nehezen megy, nincsen kulcs ahhoz az élethez.

- Erre az időszakra is szeretettel gondolsz vissza.

Otthon voltam, teheneink voltak, aprójószágok, ott volt az erdő, pénzt kerestem, aminek egy részét - talán az előleget - édesanyámnak adtam oda, az elszámolás az enyém volt.
Édesanyámmal megbeszéltük, hogy félreteszek havonta 400 forintot, s ha felvesznek főiskolára, ez elég lesz addig, amíg ösztöndíjat nem kapok.
A gyári munka nehéz volt, a kártológép vagy 25 méter hosszú, s ha az előfonalak leszakadnak, akkor órákig áll a gép, s a gyűrűsfonó is, ami az általam készített előfonalat sodorja fonallá. Így több ember normája ugrik. De valahogyan különös érzékem volt ahhoz, hogy mielőtt valami történt volna, leállítsam a gépet. Az újraindítás egyszerűbb volt. Meg voltak velem elégedve, s elég jól kerestem. Úgy rémlik, úgy 1800 forintot is havonta.
A baj csak az volt, hogy éjszakai műszak után nem tudtam négy óránál többet aludni. Így mindig fáradt voltam.
Közben készültem a felvételire, olvastam azokat a könyveket, amelyek szakközépiskolában nem voltak kötelezők, csak gimiben. És jelentkeztem Szombathelyre, a Pécsi Tanárképző főiskola kihelyezett tagozatának könyvtár-magyar szakára. Ehhez kellet csatolni munkahelyi javaslatot is, amiben az állt, hogy nem szeretnék, ha felvennének, mert olyan jó munkás vagyok.
Később tudtam meg, hogy ezen elámultak a felvételi bizottságban, mert a sablon ajánlásokhoz voltak szokva.
Nagyon nagy volt a túljelentkezés, de felvettek. Nagyon boldog voltam. Még akkor is, ha a papíron az állt, hogy egy év katonaság után kezdhetem meg főiskolai tanulmányaimat.
Az otthon eltöltött év megedzett. Akkor lettem igazán felnőtt, amikor édesanyám egy vasárnap délelőtt leugrott a rosszul megrakott szekérről, s nyílt bokatöréssel vitték be a soproni kórházba, ahol egy urológus rakta össze a lábát. Nem is sikerült jól a műtét, haláláig sántított anyám.
Vasárnap reggel édesapám engem kapacitált, hogy menjek vele, de én morogtam, nem fűlt a fogam hozzá. Szombaton is dolgoztam, ráért volna hétfőn is kimenni a mezőre. Anyám ment ki helyettem.
Főtt a leves a sparhelten, három kicsi gyerek sírt velem együtt, én bele a levesbe.
Megtanultam főzni. Kénytelen voltam, apám egyáltalán nem tudott. Összeszedtem magamat, s két hónapon át főztem, mostam, a gyerekek segítettek, amit tudtak. Ha éjszakás voltam, Sopronban vásároltam, amíg aludtam, apám előkészítette az ebédet, ha nem volt szolgálatban. Délben fölkeltem, jöttek a gyerekek, mosogattunk, felmostunk.
De teheneink is voltak, s a háztól vitték el a tejet. A szomszéd nyolcvan éves Ágnes néni jött át fejni eleinte, de gyenge volt a keze. Apámat nem engedte az állat, úgy mondtuk, hogy nem adta le neki a tejet. Meg kellett tanulni fejni. Könnyen ment, mert engem ismert a tehén, évekig én legeltettem. etettem. (Sőt, leszerelés előtt meg kellett volna ellenie, de megvárt, hazaérkezésem éjjelén született borja, s nekem kellett segíteni elletéskor.)
Zsuzsi napi húsz liter tejet is adott. Vele lelki kapcsolatban kellett lenni fejéskor. Behajtottam az istállóajtót, kimostam a farkát, lemostam a tőgyét, és beszélgettem vele. Nagyon hálás volt mindenért, de ha valaki megállt az ajtóban, nem adott egy csöpp tejet sem. Aztán néhány hónap múlva hazajött édesanyám, lassan visszatért a régi élet.
És eljött a szeptember, egy reggel megcsókoltam az ágyban fekvő édesanyámat, s elköszöntem, s mentem jelentkezni Győrbe, a vasutas kultúrházba, ahonnét kora délután bevagoníroztak bennünket, s Kalocsa felé vitt a vonat. Elkezdődött valami más, egy új élet. S egy új, másként érdekes világ nyílt ki előttem.

- Egy év nem a világ!

Nem is tragédiának éltem meg, inkább lehetőségnek. Kitágult a világ előttem. Kíváncsi voltam.
Egész éjszaka fenn voltunk egy nagy helyiségben az '56-os Forradalmi Ezred laktanyájában. Válogattak közöttünk, lehetett jelentkezni. Én vártam, míg végül a maradékot 82-es aknavetősnek sorolták be. Halvány gőzöm sem volt, hogy az mi. Beöltöztünk, aztán a körletben, ahol 27-en voltunk, a hátsó falnál választottam egy felső ágyat.
Másnap elkezdődött a kiképzés. Az őrnagy elvtárs, akit nem voltam képes megkedvelni, az első nap reggelén kiválasztotta azokat, akiknek valamelyik felmenője katonatiszt volt, s őket rögtön őrvezetőnek nevezték ki. Mi, a hatalmon lévő munkásosztály gyermekei jók voltunk bakának.
Már homályosulnak az emlékek, de összességében rendkívül hasznosnak véltem később a katonaságot. Én kollégistaként megszoktam, hogy tekintettel kell lenni a társakra, s hogy nem vagyunk egyedül. Ezt sokan - egyke gyermekként - nagyon nehezen tanulták meg.
Az étel szörnyű volt, a mákos tésztához is kenyeret ettünk. A folyamatos kiképzés megviselt, soha nem voltam sportos alkat. De egy idő után szabadidőmben lementem futni, könyvtárba jártam, s beszélgettünk egymással.
Mivel mindnyájan előfelvételisek voltunk, sokat beszéltünk irodalomról, könyvekről.
Itt kezdődött el valami. Itt jutottam társaim révén értékes irodalomhoz. Készült egy hosszú lista, amihez mindenki hozzáírt, megbeszéltük, s elkezdtük olvasni a könyveket. Knut Hamsun Éhség című könyvét soha nem olvastam el volna, ha nem ajánlják. S filmeket is hozattunk le, így némafilmeket a kezdetekből, s a harmincas évekből. Ehhez kaptunk engedélyt. Rádió csak a központi volt, a hírektől el voltunk zárva.
1974. március 15-re emlékszem, nem engedtek ki bennünket a körletből, egy tiszt állt az ajtóban, s megtiltotta, hogy a könyvtárba menjek. Akkor voltak Pesten a kokárdás tüntetések, de mi ezekről sem tudtunk.
Itt már próbálkoztam versírással, de szerencsére ezek eltűntek. Nem voltam birtokába a versírás ismeretének, csak a vágy élt bennem.
Végül emberpróbáló évnek gondolom azt az egy évet, de nem haszontalannak. Az emberré válás tanulásának a folyamatához hozzátartozott.


 
 
0 komment , kategória:  Általános  
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 24 
2018.12 2019. Január 2019.02
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123456
78910111213
14151617181920
21222324252627
28293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 24 db bejegyzés
e év: 191 db bejegyzés
Összes: 2769 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 8
  • e Hét: 6076
  • e Hónap: 17851
  • e Év: 104896
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.