|
2019-11-20 18:42:12, szerda
|
| |
| |
H. Kohut Katalin: Kopogok
Esik az ég könnye, siratja a Földet,
ellenséges erő ellene is törhet,
talán van, ki védi, rám is most már vigyáz,
hatalmas szívével a megmentő gigász.
Eget ostromoltam, tekintsenek énrám,
azt hittem meghallják az esdeklő imám,
nem volt fenn és itt lenn szív-vizsgáló Isten,
haldoklott a jóság, és vele a Minden.
Nyolcvanas években, Katalinnak napján
írtam egy versikét a magánynak karján,
bizalomnak kincsét hittel eljegyeztem,
mindent kibírok már a kínos kereszten.
Temetőföldemet vérrel öntözgették,
irtózatos tettel tört elő veszettség,
nincsenek rá szavak, leírni nem lehet,
milyen nagy sérelmek értek itt engemet.
Titkoltam a sorsom, szótlanul tűrtem csak,
elkerült a jólét, a színes alkalmak,
szürkeség, sivárság volt az osztályrészem,
sötétségben éltem, feledtek egészen.
Már mostan kopogok, karácsony szép legyen,
az igaz ember itt békességet vegyen,
ingyén adják kincsét, zálog érte szíve,
két kezét öleli szivárványnak íve.
Katalin, ha kopog, a csendes éj üzen,
beindul az égi hógyártó nagyüzem,
hogy fehér patyolat hirdesse igazát:
szabad lesz a Föld már, sok jó lélek barát.
2019. november 20.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Kohut Katalin |
|
|
|
|
|
Offline
