Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 10 
A hunok titkos története
  2019-04-16 21:30:06, kedd
 
 










A HUNOK TITKOS TÖRTÉNETE


- Attila hun birodalma előtt létezett-e egy másik hun birodalom és azt ki alapította?
- Miért építettek Kínában Hun Múzeumot?
- Kik hozták létre a világ első nomád birodalmát?
- Hogy gondolkoznak ezekről a kérdésekről a kínaiak?

- Igaz-e, hogy Kínában hun múzeum épült?
- Hogy a hunok Ázsiában hozták létre a világ első nomád birodalmát?
- Hogy a nagy falat ellenük emelték a kínaiak?
- Sőt, hogy a hunok nemcsak nomádok voltak, hanem városlakók is, akik földet is műveltek?

Dr.Daubner György ezen kérdések után jár Kínában, ahol eljut Tongwanchengbe is, Fehérvárra, a hunok ősi városába is. Legyen Ön is részese ennek az időutazásnak, melynek során megtudhatjuk, hogy az egykori és mai kínaiak hogyan látták saját korukban és látják ma ezt az ősi népet.


Ez a hunok titkos története.


A hunok titkos története teljes film - YouTube
/Igaz -e, hogy Kínában Hun Múzeum épült? Hogya Hunok Ázsiában hozták létre a világ első Steppei Birodalmát? Hogy a Nagy Falat ellenük emelték a Kínaiak? Sőt hogy a Hunok nem csak nomád állattartók voltak hanem városlakók is, akik földet műveltek. Dr. Daubner György ezen kérdések után jár Kínában, ahol eljut Tongwanchenbe- Fehérvárra- a Hunok ősi városába is./

Link








A legújabb kínai elméletek szerint egyébként maguk a kínaiak is a Hszia-dinasztiától, illetve a Hszia-államból származnak, de ezt a dinasztiát tartják a kínai források is a hunok ősének. Így a kínaiak kezdik manapság tisztelni a hun örökséget, amit elsősorban a hozzájuk tartozó Belső-Mongóliában lehet felfedezni. Nem véletlen, hogy amikor a magyar kutatók elértek Tongwancheng környékére, ott a néhány éve épült modern autópályán külön tábla jelzi a letérőt a hunok egykori fővárosa felé.

A hunok a kínai történészek feltételezése szerint a hsziungnuk - leszármazottai lehettek, akik fél évezreden át uralták Belső-Ázsia keleti területeit. Birodalmuk az i. e. 3. századtól az i. sz. 2. századig állott fenn.

A hsziungnuk szakadatlanul hadban álltak a kínai seregekkel, s többek között e véget nem érő viszálykodás miatt építtették meg a kínai uralkodók a kínai nagy falat. A kínaiak végül, a korai Han uralkodócsalád idejében, legyőzték ősi ellenségüket. A hsziungnuk szövetsége ekkor két részre bomlott. Északinak nevezett águkból származhattak a hunok, s egyes tudósok vélekedése szerint szerint az avarok és a magyarok.


Egymillió hun zúdult Európára

Link



Ami a történelem könyvekből kimarad: tények a világ legdicsőbb népéről a hunokrol

Link












 
 
0 komment , kategória:  Történelem  
A hunok titkos története
  2019-04-16 21:28:48, kedd
 
 










A HUNOK TITKOS TÖRTÉNETE


. Attila hun birodalma előtt létezett-e egy másik hun birodalom és azt ki alapította?
. Miért építettek Kínában Hun Múzeumot?
. Kik hozták létre a világ első nomád birodalmát?
. Hogy gondolkoznak ezekről a kérdésekről a kínaiak?

. Igaz-e, hogy Kínában hun múzeum épült?
. Hogy a hunok Ázsiában hozták létre a világ első nomád birodalmát?
. Hogy a nagy falat ellenük emelték a kínaiak?
. Sőt, hogy a hunok nemcsak nomádok voltak, hanem városlakók is, akik földet is műveltek?

Dr.Daubner György ezen kérdések után jár Kínában, ahol eljut Tongwanchengbe is, Fehérvárra, a hunok ősi városába is. Legyen Ön is részese ennek az időutazásnak, melynek során megtudhatjuk, hogy az egykori és mai kínaiak hogyan látták saját korukban és látják ma ezt az ősi népet.

Ez a hunok titkos története.


A hunok titkos története teljes film - YouTube
/Igaz -e, hogy Kínában Hun Múzeum épült? Hogya Hunok Ázsiában hozták létre a világ első Steppei Birodalmát? Hogy a Nagy Falat ellenük emelték a Kínaiak? Sőt hogy a Hunok nem csak nomád állattartók voltak hanem városlakók is, akik földet műveltek. Dr. Daubner György ezen kérdések után jár Kínában, ahol eljut Tongwanchenbe- Fehérvárra- a Hunok ősi városába is./

Link



A legújabb kínai elméletek szerint egyébként maguk a kínaiak is a Hszia-dinasztiától, illetve a Hszia-államból származnak, de ezt a dinasztiát tartják a kínai források is a hunok ősének. Így a kínaiak kezdik manapság tisztelni a hun örökséget, amit elsősorban a hozzájuk tartozó Belső-Mongóliában lehet felfedezni. Nem véletlen, hogy amikor a magyar kutatók elértek Tongwancheng környékére, ott a néhány éve épült modern autópályán külön tábla jelzi a letérőt a hunok egykori fővárosa felé.

A hunok a kínai történészek feltételezése szerint a hsziungnuk - leszármazottai lehettek, akik fél évezreden át uralták Belső-Ázsia keleti területeit. Birodalmuk az i. e. 3. századtól az i. sz. 2. századig állott fenn.

A hsziungnuk szakadatlanul hadban álltak a kínai seregekkel, s többek között e véget nem érő viszálykodás miatt építtették meg a kínai uralkodók a kínai nagy falat. A kínaiak végül, a korai Han uralkodócsalád idejében, legyőzték ősi ellenségüket. A hsziungnuk szövetsége ekkor két részre bomlott. Északinak nevezett águkból származhattak a hunok, s egyes tudósok vélekedése szerint szerint az avarok és a magyarok.


Egymillió hun zúdult Európára

Link










 
 
0 komment , kategória:  Történelem  
Galyasi Miklós versei
  2019-04-15 22:30:05, hétfő
 
 










GALYASI MIKLÓS


Galyasi Miklós (Hódmezővásárhely, 1903. okt. 12. - Hódmezővásárhely, 1974. jún. 3.): költő, muzeológus. 1921-ben érettségizett szülővárosában, 1925-ben Szegeden jogi diplomát, Vásárhelyen pékmesteri képesítést is szerzett. 1927-29-ben Párizsban járt. Költeményeit a Tiszasirályok és A nagy törvény mentén (1934) c. köteteiben tette közzé. Otthona a két világháború közötti időben a haladó művészet egyik vidéki műhelye volt, ahol gyakran megfordultak írók, művészek, többek között: József Attila, Erdei Ferenc, Féja Géza, Veres Péter, Medgyessy Ferenc, Tornyai János és sokan mások a progresszió vezető egyéniségei közül. 1934-ben ő alapította meg és vezette a város irodalmi, művészeti és tudományos egyesületét, a Tornyai Társaságot. - Munkaszolgálatból történt hazatérése után, 1946-ban nevezték ki a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múz. ig.-jává, amelyet 1957-ig szakértelemmel vezetett.


,,Golyó és betű, mind a kettő ólom.
Kasza is, kard is tűzben vert acél.
Fáradhatatlan a gondolat-sólyom,
Ne adjuk egymást a hollóknak, testvér!“

(Galyasi Miklós: Testvér, ne adjuk...)


Galyasi Miklós versei

Link



Galyasi Miklós Az utolsó vásárhelyi polihosztor

Link









ÁRVA LADIK


,,Árva ladik a Tiszáról
A tengerbe tévedt,
Vitte a víz s megkerülte
Az örvényt, a révet[...]

A ladik csak úszott, úszott,
Nem tudta, hogy csónak,
Baráti mód köszönt néhány
Óceánjárónak.

A vén hajók tova-húznak
S vágnak fagyos képet.
Így jár aki a Tiszáról
A tengerbe téved."







ASZÚ - Részlet


,,Újborral tűrd hát a vidám barátot.
Könnyű örömre lőrét igyál.
De ha az első dér szívedre szállott
Békülj egy korty aszú mámorán."










BOLDOG A DONGÓ...



Boldog a dongó almavirágon,
Boldog a gyermek a hűs fa alatt,
Kukacot kajtat cinke az ágon,
Boldog, aki vet s hiszi, hogy arat.

Boldog a rét is zöld harsogásán,
Boldog a medve, ha mézre talál,
Boldog a béka májusi nászán,
Ujjong az élet, tán nincs is halál.

Gólya békával, fullánk a mézzel,
Cinke a léppel egy végből fakad.
Ki tudja, hogy egy-egy almafának
Tenger virágján hány gyümölcs marad.







EGYSZERŰ TÖRTÉNET - Részlet


,,Nem volt már többé »büdös paraszt",
Hősnek tisztelték az emberek.
Egy hold földet fölvert a gaz,
S itt maradt az asszony, a gyerek."











FALUVÉGE


Süppedő fal, véggel a határnak.
Cigánymeggy búsul a poros mezőn.
Rossz sövény vet gátat a világnak,
Gond lovagol a horgadt nádtetőn.

Az ablak vérszín muskátlival,
Bújócskát játszik kiváncsi sugár,
A szoba nyirkát gőzölgő párával
S tüzes szemével szárítja a nyár.

Csöndes az udvar. A földön izzad
Apraja, nagyja nyűgös életér',
Harmados maggal próbál szerencsét,
Hogy gyermekével nőjjön a kenyér.

Cammog a nap. Lassú kínnal telik
A fülledt, hosszú nyári délután.
Csutora vakkant, kolomp hallatszik,
Riska jött meg, bőg a kapunál.

Az asztalon lebbencsleves gőzöl.
A kútgém árnya fáradtan legyint.
Hortyog a ház, csizmaszag, verejték...
Holnap kezdődik előlről megint.









FEJFÁMRA


,,Sokat faggattak, meséljem el
Mi volt az életembe' jó?
Piros szegfű nyílt a kertben,
Találkoztam a szerelemmel,
S a nyárfán fütyült a rigó."





MINT PATAK...


Mint patak a patak, nyárfa a nyárfa,
Ha bűn, ha érdem, Így vagyok magyar.
Hordozom terhét a tűztorkú nyárnak,
Borzong bőrömön boru s zivatar.

Nekem nem újság, sarkantyú, zabla,
Rég ver az élet, ritkán simogat.
Mint csillag a csillag, úgy vagyok ember,
Mint lüktető vár, idő, gondolat.







NEM AZ A BAJ...


Nem az a baj, hogy nem tudsz fiam írni,
De biztos kézzel tartod az ekét.
Városépítő próféták, hősök,
Piramist nemző fejedelmi ősök
nem tudta leírni egyik sem nevét...

Nem az a baj, ha nincs szentkép a szobádban,
Ha szívedben kölyked s néped képe ég.
Csak madarat ne tarts kalitkában,
Hallgasd helyette a tücsökzenét.

Nem az a baj, ha nincsen kőből házad,
Az se fájjon, ha barna kenyered,
Csak szállás kérőt valahogy megszánjad
S magad szájától vess egy szeletet.

Nem az a baj, ha nem parancsolsz száznak,
De jaj, ha magad ellen ütöl pártot,
És százszor jaj, ha heversz a mocsárban
S a mélybe húz le boldog tunyaságod.

Nem baj fiam, megtanulsz még írni,
Lesz kőház, pirosló búza-köböl,
Zengő dalával ébreszt fel a sármány,
Ha más szemében nem ül többé ármány
És tenyérré símul majd minden ököl.





NEM CSAK ÉVEIDNEK SZÁMA FOGY - Részlet


,,Sápadnak az öreg csillagok.
Földgolyónk is lassabban forog.
Az élet egyre bölcsebb, vénebb."







PARANCS - Részlet


,,Megtanultam egy-két parancsot,
Bolondos, furcsa szavakat.
Jót, rosszat, örömet, gondot,
Hogy mit szabad és mit nem szabad.

Hogy élővel él minden ember
És fedél kell a fejünk fölé.
Fáj a deres, tavaszi reggel
És ne nézzünk a titkok mögé."







A PARASZT ÖRÖK - Részlet


,,Árvíz a fák közt, bujtogatás rajtad
Mint hegyről a hó völgybe szalad,
Mert eltűnik - érzed: város, gróf és polgár,
A paraszt örök, s a föld megmarad."







PÁN SÍPJÁT KERESSED...


,,Pán sípját keressed zöldellő mohában.
A dalt keressed, ami elhagyott.
A szerelmet a tűnő éjszakában
És a könnyet, mely szívedre fagyott."







PORBÓL


Ha feltámadok, hogy új életre keljek
Hisz tudom, hogy mindig minden ujra él,
Könyörgöm hozzád Irgalmas Kezdet,
Ne olyan mag legyek, miből ember kél.

Legyek erdők réme, ki szálfákat tördel,
Vagy kegyetlen, vérszomjas, húsevő virág,
Győzhetetlen vad, ki uj utat törhet,
S kit nem sujt agyon rázuhanó ág.

Akármi! Csak ember ne legyek többé,
Ne követeljen tőlem senkisem hitet
Hazug mesékkel nem tehetik szebbé
A könyörtelen emberéletet.







RÁD BORULOK


Rád borulok, mint magra a virág,
Ölellek, mint föld a gyökeret,
Hajót a tenger, földet az égbolt,
Mint magas tornyot esti fellegek.

Cikázó véred vihara, villáma
Ringó levél öled mély taván,
Ajkadra borulok, mint hajnali álom.
Halálos élet a csönd sóhaján.







SUBÁS NYÁR


Tegnap zuhogott, ma szivárvány lobog
S júniusban didereg a lomb.
Cincér a fában halkabban kopog,
Párás légen át hangos a kolomp.

Soha nem volt még ilyen zöld az élet,
Dús termés terhén hasad az ág.
Él a halál is, él az enyészet,
Fejünk fölött lépked, bukdácsol a végzet
S örjöngő táncát lesi a világ.

Mennybolt serlegében pörög a kocka
Rázza a sors: hatot vagy vakot.
Most dől el, hogy holnap mezőn hálsz, vagy ágyban,
Keresd meg hát ember cifra tarisznyádban:
Azt a bizonyos mustármagot.







SZERESD...


Szeresd a napot, fürödj sugarában,
Ha vihar tombol enyhelyet keress,
Tavaszi víz szomjad, őszi gyümölcs éhed,
Ne félj ha sorsod vándorként betéved -
Oszd meg vele sódat, oszd meg kenyered.





SZERESSETEK - Részlet


,,Az élet vére: a május sikolt
A tejút följött és az ég alól.
A mennyei sas vijjog, rikolt
A hegyre ráborul az égbolt.
Szeressetek! A törvény szava szól."







SZÜRET ELMÚLT


Szüret elmúlt és az árva tőkén
Egy-két ott feledett billing sírdogál.
Ki aszúnak készült egész nyáron,
s vétlen pusztul a veréblakomán.

Fűzfák odva egyre jobban mélyül.
Már aludni tért a cincérsereg.
S a mocsárban mint elkésett bánat
Ezer didergő bús béka brekeg.

Füstöl a rét s a fehér ködből
Mint vérző sebek mosolygó bölcse.
Tűnt tavasztól álmodozva villa
A csipkerózsa dérütött gyümölcse.

Fűtetlen szobán vacog a lélek.
Nád közt a szél száz új dalt remeg.
Tél kuporog a rőt erdő alján.
MInt sötétben reszkető gyerek.

A fecske eltűnt. Jön víg cinkehad.
A barázdában már varjú szemel.
Délfelé húz a varjú csapat
S a gyér szántáson a köd szemetel.

A tarlón penészes hullafoltok.
Ritka, sötét bogyók a bodzafán.
Olyan a táj, mint egy magányos perc
Az ötvenéves férfi homlokán.







TISZÁN (SASÉR)


Kócsagfészek fölött
Barna kánya sír.
Rőt avarból zölden
Szökken gólyahír.

Bogárság fut, matat
Száraz lomb alatt.
Kopár ágak között
Kukucskál a nap.

A fák hegyében ül
Varjú, s mondja: kár,
Kis rügyek pattannak,
Nyújtózik a nyár.

A szürke gémtanya,
Mint kazalnyi kas.
Felcsillanó halra
Vág a réti sas.

Vaskötél csikorog,
Lomhán jön a komp,
Nyáj legel a parton
Kondul a kolomp.

Lágy szél csókolja fel
Álmából a tájat.
Föllegek legelnek
Húzó vadlibákat.

Kanyarog a folyó,
Tavasz... gólyahír...
Kócsagfészek fölött
Barna kánya sír.







VÉGRENDELET


,,Mondd, hogy legszebb nyelve a világnak
S legkülönb népe a magyar,
Bitang, aki nem dolgozik érte,
Vagy munkájáért jutalmat akar."










ZÖLD


A napsugár ma zöldbe öltözött
S testet öltött iszalagban, nádban.
A békanyál is zöld a tó fölött.
Zöld az ég a sűrű ingoványban.

Zöld a harmat és a darázs háta,
Zöld páncélt hord a vitézbogár.
Zöld a búza, zöld a harkály szárnya.
Nászt ül az élet, ölel a határ.

Zöld kottalap a végtelen mező:
Pipacs, margaréta kis kótafejek.
A szél, az égi cimbalomverő
Szavára trilláz a virágsereg.

A napsugár ma zöldbe öltözött.
Dalát harsogja mindenik fia,
Még nincs zavar, minden egybezúg.
Az élet ez - a sorsszimfónia.















 
 
0 komment , kategória:  Galyasi Miklós  
Gutási Éva versei
  2019-04-13 19:00:28, szombat
 
 










GUTÁSI ÉVA VERSEI


Gutási Éva költő és írónő. Megjelent könyvei: 2004: A halál hitvese, Korana kiadó, 2010: Tépett Angyal, IMEA kiadó, 2012: Fájdalom lepkék, IMEA kiadó, 2016: Minden napra egy alma, Nemzeti Egészségfejlesztési Intézet, 2016: Rangodon alul, Underground kiadó, 2017: Egészség ÁBÉCÉ, Nemzeti Egészségfejlesztési Intézet


Gutási Éva

Link



Gutási Éva - Fájdalom lepkék Könyvbemutató

Link









AZ AGY CSATÁJA


Gondolatokban fuldoklom,
agyam szellemi harcot vív,
S hogy csatáját megnyerje
ezer gondolat-harcost hív.
Mikor az ezrek elesnek,
újak után kutat,
S bennem hangok szólalnak,
meghasad a tudat.

Szenvedélyes szándéka,
hogy új hazát keressen,
S minden poros gondolatnak
örök véget vessen.
Kastélyában gyülekezik
a félelmetes sereg,
Összecsapás közeleg,
a gyilkos idő pereg.

Végül elindul hadjáratra
a rettenetes tábor,
Kínok közt hal mind,
ki ellenséget pártol.
Minden eltemetett emlék,
A halál alagútján átlép.

Agyam nyeri meg a csatát,
Nem hallom már bennem zaját,
Az elfogottak nyakán járom,
És Én ismét utamat járom.







ALKOTNI, DE KINEK?


Tágas tereken rohant nevetve.
Aludt a szabad ég alatt.
Amihez kedve volt, megtette.
A csillagok adósa maradt.

Kincseit felhőkre költötte,
Hogy az égen rajzoljon velük.
Széleiket egymáshoz kötözte.
Játékból volt az Istenük.

A nyáj hirtelen szertefutott.
Egy pillanatra talán megállt.
Aztán valami eszébe jutott
És már faragta kőből a medált,

Fákból szobrokat, sziklából házat,
A szél dallamaiból kottát.
Úgy érezte, sohasem fárad.
Gondolatai voltak a szolgák.

Mert ez a szabadság: alkot.
Mindegy mit, csak rögtön.
Nem tudja, hogy hol tartott,
De a tétlenség neki börtön.

Újrakezd, majd elfárad. Leül.
Valami a műből hiányzik neki.
Nézi, majd néma álomba merül.
Egyedül. Elfelejtett nőt teremteni.







AMI A VÁGYADBÓL MARADT


Szellő futott a vad romok között,
És ahová csak a lelkek járnak,
Nappal csend, éjjel sikoly költözött.
Új lakója az elhagyott várnak.

Nem volt több, egy gondolatnál
De fájóbb, mint a só marta seb.
Kinek titkon csókot adnál,
De feleségnél már kevesebb.

Remény és lemondás egymagában,
Eltűnik néha, de sosem örökké.
Bolyong némán, a kietlen várban.
Sorsa, akár az egykori őröké.

Mikor lakták, vendégszobát kapott
És éjszaka a hálótermek között,
Mint egy nemes leszármazott
Buján vadakra lövöldözött.

Elestek sorra. Szerelembe estek,
Mert cupido nyilaival játszott.
Reggelre fáradt, meztelen testek
Között, csak ő maradt áldott.

Az ősi család azóta kihalt.
És e lény le-föl sétál a bástyán.
Elcsitítja és táplálja a vihart.
Ő az angyal, a vágy és a sátán.







AMIT ÉRZEK


Közömbös lettél az évek során.
Irántam érzett szereteted korán
Vált a semmivel eggyé:
Alaktalan, hamis szeretetté.
Gyarló gondolatainknak, ím ez az ára:
Ostobán tekintünk most az üres világra.
Ketten akartunk egyek lenni,s most egyedül vagyunk.



Búsan menekülünk, egy messzi tudatban
Oltalmat keresve. S hazudott szavakba
Reménytelenül próbáljuk csempészni, mi elmúlt.
Unott kényszer-ösvénnyé vált a közös, egy út.
Látod, ennyi maradt nekünk?!
Világtalanul botorkálunk, míg szemünk
Aggódva kutatja az eltűnt perceket.







ÁGYADBAN (MÁSNAP)


Ködbe burkolózott a reggel,
Dohányfüst illata járja át tested,
Ahogy kikelve puha ágyadból
Munkád után sietsz.
Mondd, velem mi lesz?
Csak addig kellek, míg vágyadtól
Menekülve bennem nyugalomra lelsz?
Búcsúzol. Ajkamra kihűlt csókot lehelsz.
(Túl kicsi vagyok az óriási ágyon...,
Megaláztatásra többé nem vágyom!)










BÁL EGY RONGYOS RUHÁBAN


Még vonszolja maga után,
Még szegélyét húzza a sárban;
Már meglátszódnak a ruhán,
Mit először viselt a bálban.

A fények éjszakába hunytak,
A zene csak odabenn hangos,
Hol színes konfettik hulltak,
A terem üres és visszhangos.

Könnyű volt hajnalban mosni
És parfümözni minden éjjel...
Elszakadt hátán a masni,
Elveszett nyakából az ékszer.

Gyűrte, de már rongyolódott,
Sikálta, amíg ki nem fakult.
Egy borfolt beleivódott,
Régi pompája múltba avult.

Újra felölti a ruhát.
Magát még mindig szépnek látja.
Kihalt utcák között fut át,
Hogy időben érjen a bálba.







CSAK AZT BÁNOM


Csak azt bánom, hogy nem simogattam aznap hajnalban
A kezeid tovább. Mikor te már szuszogtál halkan
És én egyre szaporább lélegzettel figyeltem mellkasod,
Ahogy le- és felemelkedett. Néztem a hajnalcsillagot
Az ablakon át és reszketett. A mulandóságot félte
És beragyogta bőrünk gyermeki, tiszta fénnyel.
Kár, hogy reggelre ismét felnőttünk: törvénnyel,
Szolgasággal és a mindennapok egyformasága szerint.
És felkeltél és elindultál. Én magam maradtam megint.

Felidézlek és hálát adok érte, hogy nem mertem lehunyni
Égő, fáradt szemem. Néztelek és nem tudtam megunni.
Most újra érzem, mikor itt voltál velem. Minden részletet
Emlékeimben féltve úgy ismétlek, mint egy versidézetet,
Új jelentéssel, rádöbbenések között. De az édes illat,
Az érzés és pillanat mind tovább szökött. Vágyainkat
Eltiporta a valóság. Félek; halványul az emlék és egyre
Nyomaszt a halandóság. Rád gondolok és rettegve
Eszmélek fel, hogy talán álom voltál, és azon az estén
A csillagfény egyedül talált az ágyban, miközben én
Párnámat ölelve simogattam a takaróm gyűrődő vonalát,
Kezed. És a sors nélkülem szőtte sorsod titkos fonalát.

/Utószó/:

(Miért nem öleltelek még szorosabban? Akkor
Amikor még ... voltál valaha? Reggel hatkor
Felriadtam. Magadhoz húztál. Visszaaludtam,
Nem gondolva, hogy vége lehet. Pedig tudtam,
Csak elfogadni nem mertem. Már bánom,
Ahogy halványul csókod emléke a számon,
És kezed vonalát is egyre nehezebben
Idézem fel, mikor még itt volt a kezemben.)







CSAK ESŐ


Eltűnt a felhők között az ég.
Ilyenkor hová száll fel a sóhaj,
Mikor szürkébe vegyül a kék
És a zápor, mint aljas tolvaj
Elrejti kabátjában a Napot?!

Az imákat a másik zsebbe.
A könnyeket könnyei takarják.
Elfolyik a város szennye,
Mohón nyelik a csatornák.
És Ő mosolyogva figyel.

Lopni küldték. Tőlünk lopni.
Mert minél nagyobb a szenvedés,
Annál jobban fog ragyogni
A reményt adó napsütés.
Ami másképp természetes.







DÍSZÍTIK


Öleljen szorosan valaki magához!
Díszítik a Teréz körúton a fákat.
Ragaszkodom a meghitt, rég kihunyt vágyhoz.
Mint kezed, fonom most nyakamon a sálat.

Karácsonyi dallamokat suttog a szél,
Az égők száz fénye könnycseppemben remeg.
Egy késői fuvallatban ott van a tél
És benne én magam: egy fagyos, bús beteg.

Díszítik a Teréz körúton a fákat.
Csak díszítik és én elmagányosodom...
Forralt bor émelyítő illata árad,
Téli dallamok víg hangja: mind monoton.

Kigyúlnak lassan a már feltekert égők,
Hideg arcomon könnyes jégvirág nyílik,
És nevetnek a körúton üldögélők,
Egyre csak díszítik, díszítik, díszítik...







EGYMÁST ŰZŐ VADAK


Nem tudtam, hogy fáj neked.
Na jó, talán akartam is néha.
Te vadász voltál, én préda,
Most együtt szenvedek veled.

Mikor elfogtál húsomba vájtad
Karmaidat, s egy szív szakadt fel.
Máskor pedig én téptem szárnyad,
Hogy ne repülhess mellőlem el.

Magunkat üldözve menekültünk.
Az egyik elterült, a másik felállt.
Tudtuk, nem szabad kimerülnünk,
Kerülgettük egymást, a halált.

S ha valamelyik néha elesett
Vadul nyalogattuk a sebét.
Majd jött egy harmadik, a feslett
Féltékenység küldte vérebét.

És rohanni kezdtük egymás mellett
A vadállat egészen közel loholt,
Hol beléd mart, hol nekem kellett
Megjárnom miatta a pokolt.

Mikor engem harapott, a sebből
Fájó, gennyes fertőzés fakadt.
Hagyj magamra! Én már ebből
Nem gyógyulok, ez örökre marad.

Megálltál akkor, a rohanásnak vége,
De a gyógyírt erre hiába keresed.
A féltékenység szomjazik a vérre,
Ha lüktet a seb, torkodnak esek.







EGY CSENDESNEK ISMERT FIÚHOZ
(R.R.-NAK)


Te, saját világodban élő,
Csendbe borult, bús fiú!
Nem lakozik e földön
Se oly álnok, se hiú,
Ki tűzbe hozza szíved.

Homályba takart arccal nézed
A múló ifjú éveket.
S míg mások vigadoznak,
Te néha rájössz: tévedett
Az örök élet hírnöke.

Mégis beállsz a való táncába,
S csak gondolataid engeded,
Hogy messze szárnyaljanak innen,
Oda, hol a tengerek
Vad hulláma szédít.

De nézz körül! Itt is akad,
Ki lángra lobbant hirtelen,
S majd megmutatja neked,
Hogy léted nem szürke verem;
Csak hagyd magad!







ELTŰNÖK


Ha egy kicsit eltűnök, ha nem lennék holnap...
Talán Néhányakban belül maradna egy kérdőjel.
Méltatlankodnak, akik megpróbálnak hívni.
Lehet, hogy fognak is pár rosszalló szót írni,
Csak most nem megy válasz, hogy amint tudok, csörgök.
Valaki majd azt hiszi, tétlenül ücsörgök,
Más, hogy betegség vagy hivatalos távollét.
Észrevenné bárki, hogyha itt már nem volnék?
Kupacokban gyűlne az asztalon a munka
És a hollétemről akkor senki sem tudna.
Mi van, ha ez a holnap éppenséggel ma van?
Nem létező álmokban pihenem ki magam.
a kollégák a titkárságon szólnak.
Reggel lenne a buszon egy újabb férőhely.







EREKLYÉK


Ő zokog és én semmit sem érzek.
Az ereklyéi nekem csak képek.
A kupák mind semmitmondó tárgyak.
Felnőttem. Összementek a vágyak.

Ronaldo szekrénye körbe van kerítve.
Ő beszökik mégis, hogy otthon elhiggye
A sok irigy, megérintette a padot,
Amin a sztár izzadságcseppeket hagyott.

Bámulja, fotózza és én őszintén azt vágyom,
Ha veszít, álmatlanul vergődjek az ágyon.
Vagy valakiért ugyanígy rajongjak én is!
A nagy érzelmeket végül elfojtom mégis.

Én csak úgy beletanultam az egyformaságba.
Mindent kipróbálok, hogy egyszer újra, hátha...
De nem tudok lélekből könnyezni vagy nevetni.
Fogok-e sírni majd, ha már nem fognak szeretni?

Nincs érzelem, csak fegyelem és kényszer.
Divatból hordott nagy, csillogó ékszer.
Divatból csillogó, műkönnyes szemek.
Rajongok-e majd azért, aki szeret?







EZER CSODA


Összefogott ezer csoda,
hogy megváltást találjak.
S én nem tudtam ellenállni
a természet dalának.

Hívott a szó, messze hívott,
én mentem, merre vezetett.
Boldog tájra, messze innen,
hol a fájdalom is nevetett.

A hegyek között énekelt a szél
és két színes pillangó játszott;
Vidám tücskök ciripeltek,
egyedüllétem megtörni látszott.

De végül visszatérek
a csendes magány-szigetre,
Tele gyönyörű, új csodákkal
és szivárvánnyal szívemben.







ÉBREDÉS NÉLKÜLED


Átmelegít, mikor ajkaid ajkamhoz érnek,
De az őszi szél már lassan dermeszti vágyaink.
Álmaimba zárva foglak megőrizni téged,
Míg a tavasz rügyet bont a fák fagyott ágain.

Gondolatban a testünk forrón összefonódik.
Ölelj szorosabban, tarts a valóságtól távol!
Tudom, ez őrültség, de valahogy megoldódik.
Zuhogó esőre ébredek éjjel. Hiányzol!







ÉN MOST MEGYEK


Te aljas, te utolsó, megvetendő barom!
Lehúzol a mélybe, ha nyújtom a karom.
Szennyedbe fektetsz a földre,
És otthagysz meggyötörve.

Te, aki minden voltál, te semmi!
Süllyedj, nem nyúlok utánad! Ennyi
Fájdalom már épp elég teher!
Sosem-volt szárnyad pokolban hever.

Elveszed lelkem, hogy magadba olvaszd.
De nem gyógyít, csak még inkább sorvaszt!
Hány nőből fogsz egyet összelopni?
Mennyi csonkot hagysz magad után?!
A te bűnöd mind! Rajta, mondd ki!
De csak mormogsz, gyengén és bután...
És mindent újra magyarázol...
Magaddal együtt alázol.

Én most felkelek innen. Megyek.
Mögöttem mocsokhegyek.
Talán lesz, ki lemosdat végre,
És kéz a kézben megyünk az égbe.







ÉS ÉJSZAKA...


Erős nő vagyok.
A szenvedéssel könnyen bírok.
Kacagok a bánatra,
És éjszaka néha sírok.

Ha lelkemben viharok dúlnak,
Arcomon mind elcsitítom.
Nevetés tör fel belőlem.
Mégis miért kell sírnom?

Belül most szét vagyok tépve.
Kívül tökéletes egység.
Akarat, szeretet, kitartás.
Az kell, hogy szeressék!

Erős nő vagyok.
A szenvedéssel könnyen bírok.
Nyelvem nyújtom, ha ütnek,
És éjszaka néha sírok.










FÁJDALOM LEPKÉK


Nem jó sehogy, mert ember vagy.
Nagy nehézség a megbocsájtás.
Inkább mázsás terheket hurcolsz
Gyermeteg sérelmekkel teli szívben.

És a szív burka megreped...
Szeretni nem tud már,
Csak vár a pillanatra,
Hogy életjelet adva dobbanjon.

Nem hagyod. Kínosan
Figyelsz rá - ahogy sokan -,
Mert a gyengeség jele lenne,
Ha benne szeretet ébred.

Gyűjtöd a fájdalmakat,
Mint álmatag tudós a lepkét.
Elméd bomlott, rongyos mélyén
Gombostűkkel szurkálod magadba.







FEKETE GOYA


Hazaérsz és eszed, amit főztem ma neked.
Én festettem a falra, de észre sem veszed.
Amíg nem voltál itthon, a halál kopogott;
A pincében a jövő angyala zokogott,
De a veszett farkasok széttépték a testét.
Édes, kérlek ne hagyd magányomban az estét,
Mert vad orgiákat ül nélküled a sátán!
Öreg bolondok utaznak pokolba hátán.
Ne hagyj egyedül! Vacogok, mindentől fázom.
Átok ül az országon és átok a házon.
A kutyát ne keresd, homokvihar nyelte el,
Mindegy hogy szerelmünkért mindent megteszel,
Mert engem Szaturnusz felfalt már ezer éve.
A fürdőszobába csak egy új égő kéne.
És hozz a boltból kérlek egy vekni kenyeret!
Ha én meg is halok, majd eszik az egerek.







A GONDOS PÁSZTOR


Csitulj kicsim! Kinn a pásztor
Nyugovóra küldte nyáját.
(Nem akarhatsz oda jutni,
Hol az álmot birkák várják!)

Csitulj kicsim! Mind, a barmok
Csendes helyen nyugszanak már.
( Nem akarhatsz oda jutni,
Hol az álmuk ridegen vár.)

Csitulj kicsim! Mert a gazda
Állatait altatgatja.
( Nem akarhatsz oda jutni,
Hol az álmot halál adja.)

Csitulj kicsim! Csitt te gyermek!
( A zokogás nem hallgat el.
És közeleg a gondos pásztor...
Az esti-mesét olvassa fel.)







GYÁSZBESZÉD EGY CSÚF HALOTTNAK


Most oda kerültél, ahol végre
Szemeid vakok, füleid süketek.
Az élet fölötted zajong tovább
S férgek pusztítása jut majd neked.

Mikor te öltél féreg módjára
Ártatlan szívekbe rágva magad,
Csatlósaid veled lakomáztak;
Mára egyetlen híved sem maradt.

Akik a sírodnál összegyűltek,
A szádból hulló maradékot lesik.
Röhögő hiénák, s dögkeselyűk
Falják most fel, amit hagytál nekik.

Ne hidd, hogy egy pokolra menőt
Ennyien temetnek sajnálattal földbe!
A kényszer-fekete gyászruhák alatt
Ezernyi kéz szorul ökölbe.

Te pedig fekszel: egy béna halott
Súlyos gránitlapok alá zárva.
S nem látja szemed, nem hallja füled,
Hogy sír miattad millió árva.


OPELO MRTVOM KRVNIKU


Dospeo si tamo, gde su ti najzad
Oči slepe u uąi gluve.
Nad tobom ľivot dalje huči
A telo ti na gozbu čeka crve.

Kada si ti kao ubijao
Uľderavajući se u srca nevina,
Skutonoąe su se uz tebe gostile;
A danas samo nema tiąina

Okupljeni sad oko groba,
Iz usta ti ostake vrebaju.
Grohotne hijene i strvinari
®deru ostavljenu porciju.

Ne veruj da putnika u pakao
Ovoliko njih s tugom u zemlju leľu!
Pod na silu navučenom crninom
Hiljade ruku u pesnice steľu.

Ti pak leľią: hladni mrtvac
Zatvorenom teąkom pločom granita.
Ne vide ti oči, ne čuju ti uąi,
Da milion ojađenih zbog tebe rida.


/Eva Gutaąi; Preveo: Mirko Nađ/

(Rukovet, 2010)

Miloąević temetésére







HAMIS GYÁSZ


Ők most mind a remegést nézik,
Ahogy a gyertya csonkig vérzik.
Szenvedése akár a tiéd:
Önmagából fényt ad, majd elég.

Emlékeid fájó terhe alatt
Izzanak benne a suttogott szavak,
Szárazon hullnak az elsírt könnyek,
Mégsem lesz a gyász tőlük könnyebb.

Te nem kérted, hogy évekig
Temessenek azok, kik
Itt maradtak, mert talán az élet
Pont helyettük választott téged.

És nyugtod sem lehetsz, visszahívnak;
De nem nevetve... Mindig sírnak,
Ahelyett, hogy a szépet
Idéznék fel, nem a véget.

Egy szűk szobában gyűltek össze.
Halkan kérdik: Vissza jössz e?
A kanóc egyre jobban perceg...
Nélküled múlnak a percek.

Majd kialszik és haza mennek,
Nyomják szívük régi terhek,
S te ott maradsz egymagadban
A szobádban, láthatatlan.







HIT. TOVÁBB


Mikor a fát ültetted és még
a magnak sem volt neve,
de hónapokon át
várakoztál vele,
Bolondnak hittek, hogy a kopár földet nézed.
Most szájukból fröccsen
a gyümölcsének leve.

Mikor szárazságban locsoltad,
a vizet magadtól vetted el
és csak te hitted,
Hogy valaha majd kikel,
Bolondnak hittek, hogy megosztod egy maggal.
Most a termését osztják,
ők döntik el kivel.

Mikor végignézted, ahogy
lassan fa lett belőle
és elmosolyodva
fejet hajtottál előtte,


Bolondnak hittek, hogy nem őrzöd többé.
Miközben ők nagyobb
terméshozamot vártak tőle.

Mikor keresztezték és már
más ízlett a népnek
Csak te látogattad
és te találtad szépnek.
Bolondnak hittek, hogy kitartasz mellette.
De a gyökere erős
és túl fog élni téged.







HIVATÁS


Rádöbbentem, már nem ismerem, akivé váltál.
Ahogy ma reggel némán a tükör előtt álltál,
Egy vadidegen nyakkendőt láttam meg rajtad.
Talán ezt az egészet te máshogy akartad,
Míg kettőnk mindennapjait én egyedül éltem.
Miért csíkosat vettél és a kéket miért nem?
Már csak rád tekint vissza magabiztos sármod.
Mondd, mikor változott meg így a hivatásod?







HULLÓCSILLAG


Megint csak várlak és az órák
Kusza gondolatokat szülnek.
Ha nem jössz: örökkévalóság.
A bűnök most mind megszépülnek.

És szerelmem erősebb újra,
Gyönyörű emléket mesél.
A parton ültünk összebújva,
Felettünk végtelen fedél.

Feküdtünk a mindenségben,
Néztük a hulló csillagokat.
Csókot loptál akkor az éjben,
Még mindig érzem illatodat.

Ősz volt. Sárga falevél-ágyon
Nevetve fényképeztük egymást.
Összepiszkolt ruhádat látom:
Emlékekből szőtt bíborpalást.

Tél: lázasan fekszel az ágyon.
Álmod kacagva játszik veled.
Nevem egy halk mosoly a szádon,
És gyengéden nyújtod felém kezed.

Tavasz újra. Múltak az évek,
Volt benne bőven fájdalom.
Vágy és harag egyszerre égtek
Rügyező, majd hervadó ágakon.

Áruld el kérlek, mit kívántál
Attól a lehulló csillagtól?
Ott is ilyen jövőre vágytál?
Én téged kívántalak akkor!

És ha visszamennénk a partra,
Nem változtatnék már ezen.
Szükség volt minden kalandra,
Hogy szorosabban foghasd kezem.

Siess! Várlak, hisz nyár lett megint.
Kívánlak! Még mindig itt vagyok.
Mosollyal lépsz be, szokás szerint.
És hullnak, hullnak a csillagok...







IDŐROHAM


Aki számított nekem,
A hátam mögött számít.
Összead mással, kivon belőlem.
Taszít, majd visszacsábít.
A múlt most jövőt jelent.

A jövő minden felett.
Ma a holnap, holnap már
Semmi. Csak mi-lett-volna-ha marad.
A falon egy új naptár
Az idei év helyett.

Várj, nem értem egészen
Hogy meddig tart a jelen!
A te jövődben mi lesz belőlem,
Te mit tervezel velem,
Ha holnapod megérem?

Hagyj megállni, mielőtt
Engem is végleg kivonsz!
Körül szeretnék nézni egy kicsit,
De az élet visszavonz,
És mint egy csatában lelőtt,
Elvérzik lassan a tegnapelőtt.










JOJÓ


Egy furcsa, ősrégi, megszokott játék.
Mielőtt ismét elkezdődik, várj még!
A két korongot tengely köti össze.
Nem kérdés, vajon egyszer visszajössz-e,
De nem tudom milyen hosszú a zsineg.
Ellöksz és magadhoz vonzol, de minek?!
Néhányan kinőtték, te profin űzöd.
Mikor megszeretsz, mindig el kell űznöd.
A hurok ujjadra rég rá van húzva.
Laza mozdulattal dobsz majd el újra,
Biztosnak tűnő, megremegő kézzel.
Előveszel a zsebedből és nézel.







KÁOSZ


Csak nézlek. A végtelent, ahogy
Bennünk egy pontban most összeér.
A valóság, mint báb összerogy,
Ha egymásba fonódik két tenyér.

Hiszem, ez valódi hatalom.
A mindenség térdre kényszerül.
Elfér kettőnkben, ha akarom,
És hevesen dobban meg legbelül.

Talán te ugyanígy érzed ezt,
Hogy mégis valahogy létezünk.
Az élet egy őrült táncba kezd,
És ösztönös ritmusra lépdelünk.

A talpam alatt már nincs talaj.
Az idő körülöttünk megáll.
Halkul a mámoros kocsmazaj.
A hajnalfény melletted talál.







KÉZFOGÁS


Szorítod a kezem, de nincs erő benne.
Bár érzéki vagy csak fájdalmas lenne!
Bár éreznéd, ahogy imádva kívánlak,
A vad, elemésztő, kéjsóvár vágyat!
...Hogy le tudnám élni az életem veled...
Nem figyeltem, ismételd kérlek a neved!







KOROK


Halott romok,
Régi homok,
Kezemben földet fogok.

Élő egek,
Fújó szelek,
Kezemre friss víz csepeg.

Múló élet,
Tűnő fények,
Kezemen a ráncos évek.

Eltűnt szavak,
Száraz tavak,
Kezemből csak csontom maradt.







LA RECETTE DE L'AMOUR


Rendben. Én sem vagyok feddhetetlen.
Egyszerűen szeretni szeretnék,
Hogy benne legyek a jelenedben,
Nem mint csak egy felidézett emlék.
Próbálkozom, de nincs hozzá recept.
Nekem ízetlen, neked túl édes.
De a fűszere, szívem, mi szeret,
Észrevétlen maradt ehhez képest.
Vagy bánom is én, mondd meg inkább te,
Mi kell hozzá! Főzzünk végre együtt!
Csak ne hagyd, hogy én legyek az a porlepte
Szakácskönyv, mi már használt és elnyűtt.







LELKEM PUSZTÁJÁN TIGRIS LAKIK


Az én lelkem pusztáján is tigris lakik.
Éhezve terül el a búzaföldeken.
Aztán megsebzetten felmordul hirtelen;
Visszatántorog a meghasadt tudatig.

Üvöltését a szél messzire repíti,
De túlharsogják a fémes munkagépek.
Hangjára a katonák ritmusra lépnek,
Hogy elnyomják. Kedvét lassan elveszíti.

Füleit behúzva meglapul fáradtan,
Saját területe határai között.
És rémülten bújik meg, mint az üldözött;
Elhagyott, földszagú partizán járatban.

Hogyha - mint régen - mégis zsákmányt ejtene,
A ragadozók már szomjazzák a vérét.
Elé vetik a koncok rothadó végét,
(Éhhalála talán lázadást keltene).

Még tartják, mint akit hibáztatni lehet
Hegedő sebéért nagymacskák dühének.
Kölyke a Kárpátoknak, üldözöttje Délnek,
Ősi fajából itt utolsó, bús egyed.

Az én lelkem pusztáján is tigris lakik.
Ébredj és lépj büszkén, ez itt a te földed!
Hol most más állat vadászhat és üvölthet,
Ordítva rohanj; a meghasadt tudatig!







LOMTALANÍTÁS


Mások megunt, most utcára kitett bútora vagyok, mit
Érintetlenül pincébe rejtett az élet, mint ócska holmit
Ha elfelejt az ember. Régen elmúlt, üres várakozások
Között vont be porrétegeivel a feledés. A rácsok
Börtönőrömmé tettek. Őrré, ki nem látogatja rabjait.
Kinek adtad át a kulcsot? Mondd, miért hagytál itt
Egyedül, titkoltan és alkalmatlannak!? Szerettél
Néha vagy megtagadott vágyaidnak kerestél
Rejtekhelyet bennem? Már régen nem számít.
Nem te jöttél, mikor elhurcoltak. Most szállít
Ismeretlen bontóhelyek felé egy idegen,
Kinek csak darabokban kellek. Járdaszigeten
Hevertem napokig és az ablakodból észre sem vettél.
Néztem, ahogy nem ismersz és valamikor hajnalban
A szállító érkezése előtt, a mocskos kacathalmazban
Belül már darabokra hulltam. És feladtam önmagam.







MADAME DE JEUDI


Nem vállalható szeretőd vagyok.
Nem találhatnak ágyadban reggel;
Nem költözhetek hálószobád mellé;
Nem csókolhatlak, mikor a nap felkel.

Falak közti ajtókon látogatsz.
Rám aggatod szolgáid kincseit.
Éjszaka egy férfi testén alszom el,
De hajnalban a király már nincsen itt.

Palotát építtetsz a kert végében.
Elindulsz hozzám. Néhány pap kémked,
De a fák lehulló lombjai alatt
Sárgult falevelek tompítják lépted.

(2014, Versailles)







MÁR NEM VÁGYOM - részlet


"Így nem vágyom a jót
és nem vágyom a rosszat!
Csupán a megértés az,
mi nyugalmat hozhat!"







MENETRENDSZERŰEN HIÁNYZOL


Menetrendszerűen hiányzol.
Az érzés, ahogy összeköt
a semmibe nézés,
az egymás mellett el
és messze.
A holnap, miről nem tudom
lesz-e
veled vagy nélküled megint.
A pillanat semmitmondóan
legyint.
Egy fuvallat érint és
a zápor
elmossa, ha néha hiányzol.







MÉG NEM LÁTTAM A NYARAT ILYENNEK


Lábnyomot aszfaltba olvaszt a meleg.
Bűzössé romlik az étel a napon,
Ellepik hatalmas, felhizlalt legyek.
Csoportba gyűlnek a rothadó szagon.

Hiába locsol füvet a kertész,
A fák őszi színekben égnek
És nyári zöldjük sárgába enyész;
Izzó délibábok, vakító fények.

Túlérett gyümölcs hullik a fáról,
Ágain szomjazó galambok pihennek.
Két idős asszony beszélget távol:
"Még nem láttam a nyarat ilyennek".

A hőmérő harmincötöt mutat
Árnyékban. Egy üveg bor a fagyon.
A forró naptól már részegül a tudat.
Testemen folyik a dinnyelé. Hagyom.







MIÉRT Ő?


Ide már ne gyere, itt nincs többé helyed!
Mikor megvolt, máshová hajtottad fejed.
Ruháid ledobod, meztelen testeddel
Érintesz, mely más nőtől feslett el.

Kacéran édes illata járja át,
Közös világunkat: e szobát.
S bőrömön érzem az idegent,
Ki rám telepszik idebenn.

Ő miért? Én miért nem?
Felelj, hisz nem értem!
De már alszol és szédült,
Furcsa álmokban önelégült,

Magabiztos és gondtalan vagy.
A valóság itt nyugodni hagy.
És te ismét ártatlannak látszol,
Mindkettőnkkel még tovább játszol.







MINDKETTŐNK TÜKRE


Mire a hétköznapok súlyos láncaitól a görnyedt és elnehezült
Testünk hajnalban megpihen, és odakint a zaj már elül;
Mire minden kihívás csak kavargó örvény az agyban,
Én mindig akkor döbbenek rá, hogy megint csak magamban
Vagyok. Meghasonulásom mögött lüktetésed csendesül.
Reggel hatkor felriadva még velem volt az érintés,
Amibe beleremegtem, mostanra visszatekintés
Egy illúzióra. Vajon te voltál az egyáltalán?
Késő van. Holnap munka. Álomba szenderít a magány.







NAGYAPA


Azt mesélik, egyre csak főzte
a szilvalekvárt az udvaron
és mindig mosolygó kék szemében
mint könnycsepp, bújt meg a nyugalom.

Műhelyében félkészen hevert
egy sámli; a száraz fűrészport
a szél fújta szét, míg a hordókban
a pálinkának való cefre forrt.

A kert végében - ő úgy hitte,
titokban - elszívott pár szálat.
Miközben letüdőzte a füstöt,
Meglehet, hogy mérgezte a bánat.

Elnyomta. Vidáman nevetve
tovább mesélte történetét.
Ha néhanapján meglátogattuk,
erősen fonta körém két kezét.

Kérges tenyere egy éve már
mellkasán pihen, s ő föld alatt.
Mikor eszembe jut eltűnődőm:
ha távozunk, vajon csak ez marad?

Megpróbálok rá emlékezni,
míg elmélázom néhány szaván.
Van, amit már nehéz felidézni.
Huszonöt évig volt a nagyapám.







NEKÜNK MOSZKVA


"Találkozzunk a Moszkván!
Ja bocs, a Széll Kálmán téren.
Onnan mehetnénk a várba.
Pontos leszek, ígérem."

"Itt várlak már fél órája!
Megmondanád merre vagy?"
"Ne haragudj, nem találom.
A GPS most cserben hagy."

"Hát tudod, ahol eddig volt:
Négyes-hatos és piros metró.
Ne térképen, a szemeddel nézd!
A név más, de maradt a gettó."







NEM AKARTÁL EGÉSZEN


Nem akartál látni egészen, csak érezni, ahogy félve megremeg
Testem, mikor kezeid között a megalkuvás önmagába temet.
Nem akartál, csak valahogy mégis megmaradtam furcsa emléknek,
Amit felidéznek téli homályban világossághoz kevés gyertyafények.

És most sem kellek, de szorosan magadhoz ölelsz, vagy inkább már csak ölsz,
Ahogy indák díszítik a haldokló fatörzset: fogyó életerőmből tündökölsz.
És mégis... nyakamon fonódó kezed illatát mélyen szívom magamba,
Hagy járja át mindenem az elillanó vágy! Mert hinni akarok a csendes szavakban
Megbúvó többnek! Hogy felidézve és zokogva ordíthassam, mikor nem vagy:
Valaha voltál. Egy rossz szokás, amit az ember egyszer csak elhagy.

Mikor nem akartál, vagy nem fogsz akarni és a magánytól remeg a test,
Míg a szoba másik végében lobogó gyertyaláng majd óriás árnyakat fest.
Félig talán a meggyújtott és leégő kanóc, félig az árnyék leszek,
Hogy melletted maradjak. Érzed, ahogy megfojtanak az ölelő kezek?







NÉLKÜLÜK


Gondolataim messzire szálltak.
Elhagytak, mint azok a szárnyak,
Melyeket magamra öltve, néha
Éreztem, hogy lelkem béna
Csonkja ismét egész.

Megadják, mit csak remélsz,
Ha lényedben vannak.
De belőlem eltűntek, és magukkal ragadtak
Mindent, mit idáig adtak.
Gondolataim egyedül hagytak







NOVEMBERI HULLÓCSILLAGOK


Kívánnálak. Az égbolt már sötét,
Bent a meleg gyertyafény lobog.
Az ősz közénk emelte dús ködét.
Novemberben nem hullnak csillagok.

Most nagy kívánságok csendesülnek,
Képzelt álmokra hajtják vágyaik.
Várni kell, amíg beteljesülhet.
A tél angyala bontja szárnyait.

Végzetünk a fagyos jégtakaró
Rezzenéstelen felszíne alatt,
Egy felfelé nesztelen haladó
Repedésből majd életre fakad.

A kívánságok jéggömbbe fagynak.
Vánszorognak a megdermedt napok.
Várok, míg újra vággyá olvadnak.
Novemberben nem hullnak csillagok.







ŐSZI FÁK


Közeleg az ősz, s az erdők mélyét járva
Aranypor felhőket hint ezernyi fára.
Fürgén, sietve dolgozik két keze,
Nyomán hallik hulló falevelek nesze.

Múlik a nyár s lassan átlépve az őszbe,
Búsulnak a fák sápadtan vetkőzve.
De az ősz didergésük látva,
Bebújtatja őket bíborpalástba.

A Nap sugarai búcsúzásképpen,
Megcsillannak a fák arany ékszerében,
Melynek díszei lassan lehullnak,
Ahogy az ősz utolsó percei múlnak.

Végül egy vihar minden lombot lever,
A sok falevél az avarba hever,
S nem mozdul a szürke fák ága,
Mintha az idő örökre megállna.







RANGODON ALUL


Kérlek bocsásd meg nekem: ezúttal
Rangodon alul én születtem.
Elnyel a törvény. Milyen más lenne,
Ha csak mi lennénk, egyenlőn, ketten.

Pőrén fekszel: egy egyszerű ember;
Forró melleim átfonja karod.
Békés álomban mellettem alszol,
Ha felébredünk rabszolgád vagyok.

Nappal ölelni börtön, guillotine;
Éjszaka vágy és mézédes mámor.
Életeken át visszük terhünk, mert
Bortól ittasan célzott ránk Ámor.

Az istenek unottan figyelnek.
Kacagnak a tehetetlenségen.
Bocsásd meg kérlek, rangodon alul
Születtem. Nekem ennyi a vétkem.

(2014, Versailles)







A RÉSZEG DÉMON


Borgőzös leheletével
Érkezett a démon.
Mámorba szédülten, mint
Ellenség, ha vért ont.

Eltorzult, kiégett arcát
Arcomhoz nyomta,
Éreztem, hogy ő az úr,
Én a gyenge szolga.

Gennyes, bűzös torkából
Szakadt ki a lelkem
Elnyomott, fájó része.
Sós könnyeit nyeltem.

Egyek voltunk. Talán már
Így születtünk, együtt.
Én lüktető élet voltam,
Ő a fáradt, elnyűtt.

Én józan mosoly a
Világnak fordított arcon,
Ő egy régen ottfelejtett
Utcalány a sarkon.

Most jött visszakövetelni,
Mit elloptam tőle,
Éveink rejtett fájdalma
Kiszakadt belőle.

Mennem kell helyette,
És ő helyettem marad.
Arca csúf, olajos. Szája
Ütésektől dagad.

Ez már én leszek. A
Nevetés egy kicsit megpihen.
Alkoholos kacagásba fullad
És csendesül a semmiben.

Másnapos fájdalmakkal
Végignyúlik rajtam.
És én hagyom, hogy
Eltűnjek alatta. Feladtam.







RÚZSFOLT


A fenekén volt a rúzsfolt.
Letolt nadrággal, hátat fordítva
Vizelt, amikor ordítva lehordták.
Torkát kiszárította a rettegés,
Kevés ideje maradt magyarázni.
Bármit mond, az visszaüthet.
Tűnhet ártatlannak, a nő
Felügyelő módjára vallat.

,,Horzsolás, egy kondigép okozta."
Tovább fokozza a feszülő csendet.
Ernyedt végtagokkal, tehetetlen.
Lehetetlen hazudni; nadrágot gombol.
Gondolni most nem tud más nőre,
Pőre teste fájón sebezhető.
(A szerető közben máson hagyja csókját.)

Az öltözéstől elkenődik a folt,
Nem volt sérülés. A kívánatos piros
Kínossá válik. Kifogást keres még...
A feleség legyint, majd pakolni kezd.
Ezt is ugyanúgy rontotta el.







SEMMI VAGYOK


kis embernek érzem magam,
porból való, porban álló.
jégcsap szívem, üres agyam,
lelkem mindent bánó.

undorító élősködő
egy gyönyörű testben.
ez vagyok én!
férgek közé estem.

semmi vagyok
mint sivatagban a homok.
a többiek túl nagyok;
akár egy bábu − összerogyok







SZEPPUKU



Hű vagyok. Valamiért mégsem feleltem meg.
Hagyd most, hogy szégyen nélkül, örökre elmenjek,
Hogy ez a kudarc, immár a legvégső legyen.
De még utoljára kérlek, rendelkezz velem!
Elfordultál tőlem, lelkem darabokra tört.
Rendeld el az elmúlást és rendeld el a tőrt!
Bátran tekintek majd a feloldozó kardra;
Ernyedő testem képzelt ölelésed tartja.







SZEREP


Én úgy érzem magam reggelente,
Mint aki rideg szobornak öltözött...
Most kérlek vetkőztess meztelenre,
Szeretkezzünk lehullt álarcok között!

Mert igazán magadévá így tehetsz,
A többi csak elvárás és kényszer.
Most jelmezekbe öltözve szeretsz.
Mozdulatlan az arcod, ha végzel.

Vetkőzz tovább! Nem a test látványa,
A fedetlen lelked, amit vágyok!
Nem a formák és izmok bálványa.
Hulljanak a lelakatolt láncok!

Csak addig, amíg egymásban, forrón
Összefonódnak, akik igazán vagyunk.
Érints ordítva, kéjesen vagy mohón,
Vagy mindegy hogyan; ha egybeolvadunk

Csak az fontos, hogy igazán TE legyél.







SZIRMOK


Akkor bármi lehetséges volt,
De megtagadtam mindent.
Csak vitted a csokor virágot
És tépted a szirmaim itt, benn.

Valakiből azon az estén
Számodra egy nő lett.
Csak vitted a piros rózsákat...
Búcsúzni sem tudtam tőled.

Hervadunk. Nekem a virágok
Már rég nem illatoznak.
Néhányan még újabb csokrokat,
Mások csak szirmot hoznak.

Akkor bármi lehetséges volt,
Most hálásan fogadok mindent.
Máshová viszed a virágot,
De a helye megmaradt itt, benn.







TE


Rohan a világ, de lényed bennem nyomokat hagy.
Értelmetlenül ellenkezek szavaiddal, vagy
Lehet, hogy beléd szeretek kicsit, és
Lehet az is, hogy az egész csak tévedés.
Ellepnek furcsa gondolatok...
Gyújtom a gyertyát, rád gondolok.

Sötétedik kinn, lassan leszáll az éj.
Órák múlnak szótlanul, míg alszik a kéj.
Lebben egy kósza árny a falon...
Idebenn félek. Kimondani már nem is merem,
Mennyire jó, hogy itt vagy nekem!







TENGERPART, ALKONY...


"Dalol a tenger és dalol a múlt"
Ő nem hagyott semmit a pamlagon.
Egyszerre, mint aki megtébolyult,
Eltűnt egy meleg, nyár-végi napon.

Illata két hét múlva távozott,
De a ruháit később vitte el.
Tíz év még és fényképe megkopott.
Itt legbelül sohasem hittem el.

Sétálok a parton, ott ülünk még.
"Dalol a tenger és dalol a múlt"
Mély ráncaink között felszáradt rég
Az összes könnycsepp, mi azóta hullt.







TÉPETT ANGYAL


"Már nem éget úgy, hiába minden,
Emlékké fakult a lüktető láz.
Hidd el kedves, visszaút nincsen.
Ez már a semmi.
Ez már csak máz.

Nem a szeretet, ami így elmúlt,
Az az egyetlen, ami még maradt.
A tűz lett parázzsá s mikor elfúlt,
Hamva emelte közénk e falat."







TŰZIJÁTÉK


Az élet múló pillanat,
mely gyorsan jön
s gyorsan halad.
Mint a tűzijáték egy szikrája,
az ég felé lövell,
de a szépség után
a hangos halál jön el.
Fájdalmát fülsértő
robajba fojtja,
s végül a szikra
fényeit kioltja.







ÚJJÁSZÜLETÉS


Előbb ősz lett és megalkudtak a tölgyek.
Leveleik vad haláltáncban hulltak el.
Majd tél jött: hófedte gyökerek és törzsek.
Van, aki még marad, mikor más útra kel.

Mert mindent megért és elengedi némán,
Mit nem örökbe, csak megőrzésre kapott:
A virágokat, a dús lombot és néhány
Élet magvat. Végül ottmarad egy halott.

A jéggé dermedt ágak között nesztelen
Lopakodnak hitvány, rideg fuvallatok.
Lassan a mocskos hótakaró jeltelen
Sírjai alatt minden remény megfagyott.

De legbelül, vágyak ős gyűrűi között
Ha el is fojtják, tovább lüktet az élet.
Soha sem múlt el végleg, csak rejtőzködött.
Friss rügyek borítják a megkopott kérget.







ÜRES ÚTRAVALÓ


Csak vittelek magammal. Útravaló lettél,
Míg el nem fogyott a csomagból minden.
Üres voltál, terheid tovább vittem
Mégis. De már nem kellettél.

Néha csak úgy visszük a fájdalmat,
Hogy le kellene tenni, nem fogjuk fel.
Az út porától együtt koptunk el,
De testem és lelkem már belefáradtak.

Egy kereszteződéshez ért az élet.
Most először, nem tudom, mit tegyek.
A két út előtt hagylak és elmegyek.
Elég volt! Ne gyötörj így kérlek!

Gyorsabban haladok, de üres lettem én is.
Most látom, nem tűnt el belőled minden.
Te adtál erőt, mikor nem volt már hitem!
Hirtelen visszafordulok mégis.







VALAKI. MÁS. AKÁRKI.


A magány ölt rám ismét gúnyos alakot és nyelvet,
Míg egy porig égetett, kies földet szentelnek
Ott, ahol buja vágyad szított tüzet. De ez már
Nem több mint nyúlós, mindent elnyelő sár
És a beletiport büszkeség. Egy feledett mise,
Feledett lelkemért. Közös jövőnk hipotézise
És a beigazolódó Semmi. Szembenézni se
Tudok emlékeddel, oly mélyen temettél
Magadba. És én téged még ennél
Is mélyebbre, magamba temettelek.
Csak a néma föld marad. Hódolni nincs kinek.
Néha utálnak, hol szánnak, mások irigyek
A mindennapi látszat életemre. Újrakezdés.

Kívánlak még és annál jobban pusztítom,
Ami romjainkból maradt. A hídon átlépni
Többé magam sem merek. Leomlott
Támpillérjeink, mint suttogva kimondott
Imák, áhítattal vesznek majd a semmibe
Vágyakozom rád! Az egyedüllét, mint mise:
Liturgikus, füstös ködökbe vonja emlékeim,
Míg egy porig égett, kies földben, hol őseink
Ösztönei mellé temetik vágyaink, beteljesül.
Akkor majd vége lesz. Mert őrjít, mert tüzes,
Mert annyira betölt, hogy ha nem vagy üres
Marad, mit együtt építettünk és most rombolunk.
Beteljesülten, egymás mellett majd elkopunk,
És mindegy lesz már, mi jön. Más. Akárki.







VALAKI VÉGÜL...


Minek küzdjek ellene,
Ha nem én döntök végül?
Egy egyszerű ,,nem" kellene,
Bizonytalanság nélkül.

De csak azért is ,,igen"!
Ha fáj, ha bele is remegek,
Ezt kell mondanom, hiszen
Kétséget nem hagy a szeretet.

Érzem, a szívem dobbanása
Hol felemel, hol mélybe húz.
Ez most a mindenség mása:
Hegyeket épít, majd összezúz.

Mindig is háborgott a világ,
Igenekből született az élet,
És sohasem lesz annyira szilárd,
Hogy magam mellett tudjalak téged.

Hol némán, hol ordítva haladunk,
De az utat nem mi építjük. Dehogy!
Néha társsal, máskor egymagunk
Menetelünk, míg térdünk összerogy.

Minek küzdjünk mégis ellene?
Mert egy útitárs mindig akad,
Aki anélkül, hogy jelentene
Bármit is, végül mellettünk marad.







VÁDAKKÁ VÁLNI

Ha semminek tartasz, az leszek.
Ha rossznak, nem gyötrődöm többé.
Tudom, alaptalan vádak ezek,
Mégis köztünk maradnak örökké.

Hát most mondd, ahogy eddig tetted,
Milyennek is szeretnél látni!
Kérdőre vonsz és nem is sejted,
Hogy vádjaiddá fogok válni.

Mostantól láthatod, milyen voltam:
Ő szerethető és megtett mindent.
Némán tűrni, titkon sírni szoktam.
És marcangol a rágalom itt benn.

Semminek látsz? Az leszek neked.
Fagyos mosoly, valótlan szavak.
Nem fogok többé küzdeni veled!
Körülöttem épülnek a falak.







VISSZAMENNÉK



Most vehetnék szagos radírt, lila zselés tollat,
Hogy azzal írjam alá, amit elém tolnak holnap.
Gyűjthetnék matricát és még cserélni sem kéne,
Hogy ráragasszam a céges laptop fedelére.
Összegyűlne a kosaras és a focis kártya,
Mert a fizumból kijönne több albumnyi ára.
Bármelyik tinibálvány koncertjére mehetnék.
Reggel a hamburger mellé csokis fagyit ennék.
Csak nekem lenne télen a legszuperebb szánkóm,
De fáradt vagyok este, hogy bandázzak a játszón.
A hintában a barátok gyermekei ülnek.
Táborozások helyett mind külföldön üdülnek.
Meg kell jól fontolnom, hogy a huszonhárom napból,
Mikor menjek szabira, hiszen ebből alapból
Kettő a kéményseprő, egy pedig gázóra.
Az ébresztőm helyett bár a sulis csengő szólna!
Hová lett a lelkesedés, a sok csodás álom,
Hová a gyermek? Mert bennem őt már nem találom.
,,Fessünk faleveleket vagy gyűjtsünk pár gesztenyét!"
,,Ugyan, itthon már nem tartok temperát ezért
És nincsenek ötlettel teli fehér lapjaim."
így valahogy telnek el a mindennapjaim,
Mert felnőtt vagyok, ilyen lett a nagybetűs ÉLET.
,,Még egyszer rajzolj nekem egy napocskát kérlek!"










 
 
0 komment , kategória:  Gutási Éva  
Gál Éva Emese versei
  2019-04-12 19:30:15, péntek
 
 







GÁL ÉVA EMESE VERSEI


Gál Éva Emese (Szatmár, 1955. március 25.) romániai magyar költő, képzőművész.

Gál Éva Emese az ötvenes években születettek nemzedékéhez tartozik, igazából grafika szakot végzett a kolozsvári képzőművészeti akadémián, de grafikusi munkája mellett főként költészettel és újságírással foglalkozik, a RMSZ székelyföldi munkatársa. Legutóbbi kötetei révén sikerült elnyernie a Magyar Írószövetség tagságát is.



Beszélgetés Gál Éva Emesével

Link



Versek














ABLAK


A végtelen csak addig otthonom,
amíg nyithatom és bezárhatom,
hogy biztonságot nyújtson az az űr,
ami határtalan marad belül,

s csak szívünk galaxisával dobog.
Sejtekként ragyognak a csillagok,
hogy véges létünkben a végtelen
a hiány kiáltójele legyen.

Szaporodnak a gondok, mint a csend.
Egyre több csillag hamvad idebent,
s egyszer az égbolthoz nem lesz elég
a kívül-belül rekedt messzeség,

mintha a távlat bezárná magát.
Ablaktalan lesz az egész világ.










ERDÉLYI SZERELEM


Már zuhannunk sincs hová, kedvesem.
Rendre megcáfoltuk a messzeséget.
Nem távolít-közelít értelem:
egyetlen helyben hunynak ki a fények.

Nem volt kezdet, és nem lesz soha vég.
Létünk végtelen meghasonulást hoz,
mert a Teremtésben nem volt elég
méltóság egy fenséges pusztuláshoz.

Hát ne hidd, hogy égbe emel a szó,
ne hidd, hogy ringatnak az űri mélyek!
Minden áltatás csak arra való,
hogy odázza a tehetetlenséget.

Odázzuk még? Ha nincs más értelem,
haljunk meg részletekben, kedvesem!







ESÉLY


Ó, gyártsunk még magunknak érveket
valami elhihető folytatáshoz!
A halálból is játsszunk életet,

váltsuk áldássá azt, ami megátkoz!
Ne kényszergessünk látatlan ködöt
a kételyekben térdeplő világhoz,

bármi is van a láthatár mögött,
és bárhogyan pusztul a magyarázat,
ha értelmünkből már kiköltözött.

Magunkból adjunk esélyt a világnak!
A ráción túl is van gondolat,
a hiten túl újabb fohászok várnak,

mert nincs olyan lánc, ami megszakad:
a folytonosság megbéníthatatlan,
míg van egy következő fokozat,

és bennünk még végtelen fokozat van
akkor is, hogyha múló perc a tét.
Teremtsünk Istent minden mozdulatban

a magát vesztegető emberért.







ESTI PILLANATKÉP


Visszalátom a kis asztalt egy égen,
ahogy a lámpa fénye szerteszáll,
a fény mögött én ülök a sötétben,
és rajtam túl már nincs látóhatár.

Mintha az egész világ ködbe veszne,
eltűnik a képernyő, a szoba.
Ami eddig önmagát teremtette,
visszalép oda, ahonnan soha

nem folytatódhat többé mint valóság,
csak mint torz álom vagy torz képzelet.
A tekintetről leszakított rózsát
magába öli az emlékezet,

s kis asztalom síkja a végtelennek,
a saját irányával összenő.
A galaxisok csillagot teremnek,
nagy múltból kiszakadjon a jövő,

de itt marad az asztalon az élet,
a mindennapi, hulló gondolat.
A papírlap a hónál is fehérebb,
míg nem tapossák versek a havat.







ESTI VERS


Most fésüli a föld haját a szél,
Hajlanak, belejajdulnak a lombok.
Gubancos korona a sok levél,
amit címzett még soha ki nem bontott,

bár minden életben van üzenet,
s minden parányi részben ég a távlat!
Szótagokra bontja az erezet,
a méltósággal elhulló csodákat,

s minden szótag, perc másképpen törik,
másképp sárgul, barnul, bár egy gyökérrel
szívja föl az átmenet nedveit,
hogy dacoljon az értelmetlenséggel,

mert minden létnek önmaga a tétel,
s e rendből csak a semmi a kivétel!







ÉJSZAKA


Nem tehet arról lomb, lugas, se cserje,
hogy belezuhan a feketeség,
és félelmetes titkokkal keverve
az életet, együtt sóhajt a vég

a végtelennel, mintha folytatásként
élne át minden éjszaka halált.
Nem tehet arról a ránk hulló árnyék,
hogy arcunkon rejtekére talált!

Még van kiút: a lombrezgésnyi égbe
belevillan egy csillag reszketése,
Pillanat, de a fenség lángja fenn.

Míg vele nyernek mélységet az árnyak,
nincs hatalma a végtelen halálnak,
mert fényforrás marad az értelem!







ÉNEK


A földre hullt, és összetört az ének,
ami lekottázta a messzeséget,
a világ némává zsugorodott,
és a hatalmát kikiáltó csendben
én mégis dallamokra emlékeztem,
melyek átölelik a távlatot,

s utat köveznek egymáshoz a lélek
fennsíkjain átsuhanó igéknek,
hogy találkozzon ezer gondolat,
s embert emberért éltető vágy, érzés,
hogy soha ne szűnjön meg a kísértés,
melyben szellem és szerelem szabad!

Most a dallamok szilánkjait mentem,
illesztgetem össze az életemben,
s nem tudom, lesz-e teljes énekem,
de te, ki fölhangoltad a világom,
s kitől fényévnyi messzeségre fázom,
megbocsátod e csendet nekem?







ÉRTELEM


Tán küzd velünk az életért az ész?
De éberen őrködni nem szabadság,
hát így is értelmetlen az egész!
A végest a mélységek fogva tartják,
a végtelen pedig szerte szakít,
mert nem egy táj az értelem s a lélek.
Ez araszolgatja távlatait,
az távlatokon túl nyer üdvösséget.
A léleknek lételeme a hit,
az értelem lételeme a kétség,
mégis együtt alkotnak emberit,
hogy a végtelent végessel kísértsék,
míg az élet, melyből e szárnyak nőnek,
tovább féli a dzsungeli időket!







FÉNYHAZA


Hazámmá váltom ezt az éjszakát
szőlőlugassal, tücsökcirpeléssel
itt, ahol egy égő rajzol határt,
hogy országként küzdjön a vaksötéttel,

mert csak e lompos, nyári éjszakán
találok erre az itthoni csendre,
amelyben elcsitul minden hiány,
ami rátaposott a végtelenre.

Míg a szél pengeti a lombokat,
és a holdfény szertecsurog a földön,
lugasom a világból kiszakad,
hogy saját fénykörébe börtönözzön,

és teremtett hazám rabja legyek.
Tán e kicsi világ nélkül hazátlan.
Gondolatok, fény, szőlőlevelek
kényszerítnek, hogy a határt lezárjam,

s a mindenség csak szomszédom legyen.
Mintha kiválni módomban is állna,
míg véges és parányi életem
rendjének álom minden szabadsága!







FOHÁSZ


Maradj örök értékünk drága Isten,
kétségeinkből támadj újra fel,
hevitsd lelkünk a megfeszitett hitben,
mert jaj! A testnek egyre hűlni kell ,
mert tenmagad sem válthatod fehérre,
ha hontalanná válik itt a szó,
fohászunk mindhiába tör az égre,
alatta fájdalmunk mindenható .
Jönnek, tünnek korok és forradalmak,
ember kiált, elvérzik, avagy halgat,
sorsa vétkes, míg bőlcsője hamis;
Te mindenütt vagy, most sem lehetsz máshol,
hát mensd e tájat, mensd a pusztulástól,
hát mensd meg vele, ments meg minket is!







GYERTYAFÉNYBEN


A szelet már elaltatták a lombok.
Égig ér a lusta feketeség.
Egy kicsi gyertya fényében szorongok,
ami föllázadni nem lesz elég

a magába vakult éjszaka ellen,
ha minden arcból minden fényt kiolt,
és elsatírozza a végtelenben
azt, ami végesen önmaga volt.

Ezt a kiszolgáltatottságot érzem,
valahányszor elhagy a fény, a nap.
A sötétség eltaposhat egészen.
Szívem, szavam, arcom a sugarak

függvénye, tehát része, folytatása,
míg a sötétség életemre tör.
Még menekít egy kicsi gyertya lángja,
de rajta kívül halálos a kör.







GYERGYÓI ŐSZ


Már éles pengéjű szelek
borotválják a tájat,
átmotozzák a testedet
és csontig belevágnak.

Eléd szalad a sáros út,
portenger nem oly rég volt,
tócsáiba belevakult
az ezerszemű égbolt.

Ebben a sárban süllyed el
fél életed, hazáig,.
Az idős, bölcs lépteivel
vezet, avagy csak játszik,

de ígéri, hogy hazaérsz
sáron illúziókon
átgázolva,mert az egész
világ minden csupa otthon,

s ahogy dermedten közeledsz
a házhoz, minden lépted
mindegyre távolabbra vet,
hogy soha meg ne érkezz,

és mind idegenebb a kép,
már a semmibe olvad,
mikor kis lapi hull eléd
és kényszerű, hogy olvasd

világtalan üzenetét
egy rozsdamart levélnek
ami lombja hitében élt,
akár az emberélet,

míg cserben nem hagyta a hit
s lomb ki nem vetette,
hogy gyilkos körforgásait
a világ megtehesse.







HARMÓNIA


Itt,
ahol a lel­ki­is­me­ret
önnönmagával mére­tik,
ma­radj ve­lem.
Nincs a ver­semnél szebb szobám,
nincs a sza­vaknál me­le­gebb ka­rom,
nincs tes­tem, ami her­vad­jon bol­do­gan.

Higgy ne­kem,
ke­ress meg ma­gad­ban,
és ne félj :
zu­han­ni késő már nekünk,
csekély
el­veszíthető életünk,
amed­dig bátrab­ban megcáfol­ható,
mint ahogy ben­ne létezünk.

Ne törjön hát ar­cod­ra kétség,
mi­kor a tor­nyok talp­ra áll­nak,
mert ha égig érnek is,
csak játékai a ma­gasságnak,
és mi ah­hoz se tar­to­zunk.
Vir­rad­jon fölénk bármi­lyen világ,
törvényei meg nem gyalázzák
azt a harmóniát,
amit ma­gunkból al­ko­tunk, ked­ve­sem.

Látod, mennyi­re sze­ret­lek?
S hogy ma­radj,
mégsem mond­ha­tom ne­ked,
mert nincs a versnél szebb hazánk,
s ben­ne sza­bad az emléke­zet.







HATÁRSZONETT


Határol: az emberi értelem.
Nagyon kicsi, mégis hatalmas ország,
mert minden szomszédja oly idegen,
mintha nem is világok határolnák.

Hiába eseng az ész vízumért
egy jól elképzelt világútlevéllel,
önmagán túlra ember még nem ért,
ahogy maga fölé a csönd sem ér fel,

s minden utazás tétje az a táj,
ami a határokon túlra vár,
hogy ismerős legyen az ismeretlen.

Ahol végtelentől szakad a vég,
a képzeletünk átsuhanna még,
de értelemmel már követhetetlen.







HIÁNY


A hiány érték: egy világot őriz,
ami kihullt magából, elveszett,
míg a semmi nem ér föl az időig,
nincs benne élet és emlékezet.

A vesztés hát úgy osztogat kegyelmet,
hogy magával méri a többletet.
Itt minden annyit ér, amennyit vesztett,
amennyi fájdalommal vértezett

az eljövendő vereségek ellen.
A végső szembenézés béke már,
ha kóborolsz a kiürült egekben,
s a világűr az egyetlen határ.

Fenséges kép: amit látsz, elmúlt régen.
Minden messzeség, ami hív, halott.
A végtelen nagy kiteljesedésben
az idő már kijátszott, elhagyott,

s míg kísérted a jelened hiányát,
a távlatok bármerre vonzzanak,
a felismerés hideg szele jár át,
hogy életed csak hely és pillanat.







IDÉZET


Tűnnek a boldog, nem létező tájak.
Hullám kövül a tenger felszínén.
Nem voltunk ott, ahová visszavártak,
soha nem vagyunk ott, ahol a fény.
Arcunk csonka idézet az időből,
mondat, amelyről lehullt egy regény,
szó, melytől jelentése visszahőköl,
hang, ami akkordjaiból kilép,
és menedékért esdekel a csöndtől,
hogy uralja hiánya édenét.
A szerelemnek nem lesz soha ára.
Hitünk már ronggyá feslett öltözék,
ami lelkünkkel testünk is kitárja
a ragadozó fohászok előtt,
hogy áldozati oltárosdit játszva
égesse föl magában a jövőt.
Tűnnek a boldog, nem létező tájak,
és élni még soha nem volt időnk!

A pót-időkben teljesül a látszat.
Énünk már gyöngébb annál, amit ér.
Soha nem leszünk ott, ahova várnak,
és elmúlik az utolsó esély.










IDŐVÁROS


Álmomban nem tudtam, hogy álmodom.
Úgy éltem át, mintha valóság lenne,
ahogy kószáltam át a városon,
s fölismertem az idővárost benne.

Minden utcájából nyílt utcasor,
az irányok egymásba kapaszkodtak,
hogy együtt éljen valamennyi kor,
s a tegnaptól ne szakadjon a holnap.

A városban nem volt központi tér,
s kültelek sem: egyformán zárt magába,
mint az ég, ahová minden befér,
s csak megjátssza, hogy van látóhatára.

Elfáradtam. Az idő nem pihen.
Sehol nem találtam padot, se parkot.
Az utcákat sűrű történelem
lakta: fájdalmak, háborúk és harcok,

de néhány ház csak állt kietlenül.
Belestem, s megláttam a bent lakókat:
földrészt, nemzetet, ami elmerül,
ami soha sehol nem folytatódhat.

Éreztem: már álmodni sincs erőm,
ha álmomban is valóságon lépek
keresztül időn, időtemetőn.
Bármerre megyek, vissza már nem érek! -

hasított belém a felismerés.
Járhatok elmúlt, és jövő utcákon,
az én időm közöttük oly kevés,
hogy azt a percet meg már nem találom,

ami értem akkor is élni mer,
mikor cserben hagyom egy álomképért.
A perc mindég önmagát hagyja el,
miért várná hát saját ébredését?

Már jövőben kószáltam, s hirtelen
rájöttem, hogy a múlt a jövőt váltja,
mert a végtelen oly kezdettelen,
hogy egyetlen utca fordul magába

minden sarkon, minden utcasoron,
és végtelenszer ugyanaz a város.
Hogy hol ébredtem fel, már nem tudom,
mert a pillanat leláncolt magához.







IMA AZ EMBERÉRT


Adj, Uram a léleknek fényvilágot,
a sötétségből tiszta kiutat,
amelyben megsemmisülnek a gyászok,
és irányra talál a gondolat.

Ha a fájdalom megnevezhetetlen,
a végtelen vele szerteszakad,
s elvesztegeti magát minden versben,
bárhogy őrködnek a hívó szavak.

Minden kusza, hogyha a cél homályos,
ha élni létezésnél nehezebb,
ha gondba satíroznak a hiányok,
és vergődik a lelkiismeret.

Azt add, Uram, amit egyre csak vettél:
a teljességet teremtő erőt,
ne legyen gyatrább a tökéletesnél
ember előtted s önmaga előtt.

Mondd! Te az örök tökély birtokában
miért teremtettél esetlegest?
Mért hagyod kínlódni ezer hiányban,
s ezer jajban az emberi nemet?

Mért adtál értelmet kérdőjelekhez,
ha kérdésre csak kétség válaszol,
s a gondolkodás, mint egy kapott jelmez,
hősét, s szerepét nem leli sehol?!

Hát azt add Uram, amit már nem adhatsz,
más világban más embert, más jelent,
s olyan lelket a fénylő virradatnak,
ami sokszorozza a végtelent.







IMA SZÉKELYFÖLDÉRT


Ne engedd, hogy letarolják a lelkünk,
ne engedd, Uram, hogy ők győzzenek !
Glóriádból a messzeség már eltűnt,
arcodon kopaszodnak a hegyek,
ahogy szemedből lopják a világot
a szülőföldünk úgy zsugorodik,


mintha egy terebélyesedő, álnok
sötétség árnyékolná napjait.

Uram, űzd ki magadból azt az árnyat,
ami gátat vet a székely hazának,
hogy otthonunk maradjon ez a föld,

s ne hatalmaskodjanak sarlatánok
itt, ahol menteni kell a világot,
hogy lelkünk örökzöldjét örököld










JELEN IDŐ


Hát föladjam? ahhoz már túl sokat
veszítettem, hogy lemondani tudjak.
Hitnél is erősebb az akarat,
ha a célok ösztönökké fajulnak,

és mert belefásul az értelem,
megtagadom, amit be kéne lássak:
hogy csak a pusztulás tart ki velem,
bármit ragyogtatnék föl folytatásnak.

Tudom, hogy minden szó erőltetett,
tudom, hogy minden mozdulat erőtlen,
tudom, hogy így is, úgy is tévedek
a nem tudom, hová tartó időben,

ami a hantokat halmozza rám,
de nem fogadom el, hogy nincs hazám!







KÍVÜL?


Úgy érzed, veled már történhet bármi,
te régen távoli nézője vagy,
aki alig tud a színpadig látni,
ahol lejátszódik a színdarab,

s ahogy szereped hiányát megéled,
kötődésed lesz egyre drámaibb,
mert a távolsággal nő az ítélet,
ami rádruházza fájdalmait.

A történés, amelyből kiszakadtál,
a drámában csak cselekmény, eset,
míg tartalma akkor is te maradnál,
ha nélküled történne meg veled.

Oly kívülre kerülni nincs esélyed,
hogy élve levethesd az életet.
Egy világ van. Hát mellette nem élhetsz,
bármennyire nincs benne szereped.

Ha két fal magasodik egymás mellett,
közös lesz az a börtön ott belül,
ahol a falak egymásra merednek.
Látod? Nincs sehol semmi egyedül.










KÖZÖNY


Mennyi közöny épül körénk! A távlat
a falon túl él, láthatatlanul.
Ablaka sincs a kiábrándulásnak:
a tekintet magára visszahull.

És azért sem mi vagyunk a felelősek,
hogy nincs különb erkölcsi menedék,
mint zárt falat mutatni az időnek,
ha jövő helyett hazugság a tét!

Kívülről közöny ez a hitetlenség,
de belül hiány, vesztés, fájdalom,
ami úgy tapogatja körül csendjét,
mint oltárt a sugár, ünnepnapon,

mert kívülről űzik a veszteségek
a fal mögé, ahol mindent sirat,
s mert csak az élő tudja, mi az élet,
csak ő emelhet rá védőfalat.

Oly furcsa, hogy a közöny arca menti
az emberben azt, ami emberi,
egy olyan világban, amit már semmi
nem tud magához visszamenteni!

Ahol a szó álarc, s az arc alatta
bárgyú korong, de mély árnyéka van,
sötétje az időt is fogva tartja:
a nyomor börtön, rabja hontalan.

Egy olyan világban, ahol a szellem,
hit, érzés, álom eladó lehet,
és számláit a lelkiismeretben
kiegyenlíthetik sötét egek,

hogy az égbolt súlyától megroppanjon,
vagy elsüllyedjen a látóhatár,
s ne legyen távlat, ami összetartson,
Isten, ami a körívébe zár.

Egy olyan világban már nincsen ember,
csak az embert hamisító vadak,
s ha nem vonítsz együtt nem-emberekkel,
rád épülnek maguktól a falak.










LABIRINTUS


A fehér egerek kitalálnak.
A ráció labirintusának
nem rabjai az ösztönök.
De az embernek nincs kijárat.
Becsapja fény, és hit, és látszat,
hogy célja is van az iránynak
élete falai között.
Ámítja, élteti a távlat,
amit sejt, vagy képzel magának,
hiszi, valahol reá várnak,
valahol szabad lesz, örök,
de a távlatok fallá válnak,
s gyűlnek, gyűlnek a börtönök.

A fehér egerek kitalálnak,
de az embernek nincs kijárat,
olykor hiszi, hogy utat választ,
de csapda az útelágazás,
mert soha nem volt két iránya,
látszat a tér: hiába járja
keresztül-kasul, bolyongása
helyben topogás, semmi más.

Balra, jobbra, előre, hátra
indul, kétséget, hitet járva,
s minden út egyetlen halálba
vezet, és kívüle nincs sehol
kiút a kétségből, se válasz
arra, hogy ennyi bolyongásnak
mi volt a célja, s ennyi távlat
miért börtönfalat vakol?







LEHETŐSÉG


Őrizni bátran,
hogy megszépüljön a feltámadásban,
a csendben ami közénk zuhan
falnak, hídnak, jajtalan jajnak,
e földért, ahol vesztésre ítélt
századok méltósága hallgat,
megőrizni a vissza-arcban,
e sebben, amelyre nincs kötés,
az öntudatban, ha visszatorpan
benne a megsemmisülés,
a gondolatban, ha szembe ébred
mindennel, ami megtagad,

megőrizni, csak megőrizni
arcodat és arcom.







MÁS


Átgondolom, mert át nem élhetem,
mivé lennék egy másik küzdelemben,
ahol nem magammal kell védekeznem,
és egy világgal együtt vesztenem.

Mitől fosztott meg a nagy rendező,
mikor a többletet hiánnyal mérte,
hogy ne törhessen tökéletességre
csak az, amit elvetél az idő?

Lám, minden rímben másként hat a szó,
nincs jelentés, amit ne marjon kétség,
mert hitek szerint változik az érték,
csak a harc érte örökkévaló.
Mivé lennék hát, mondd, mivé a másban,
ahol más élet szerint más halál van?







MINDENSÉGBEN


Nem csak köröttünk van a végtelen,
de belülről is űrt teremt a lélek,
s az űr csillagrendszereket terem,
hogy kitöltse a fájó ürességet.

talán belülről kezdődött az űr,
s a mindenség a lélek ráadása,
talán nincs semmi sehol egyedül,
csak szerteszaggat a haza hiánya.

de van hazánk! ott mélyen, legbelül,
ahol a csend álmokat köszörül,
hogy kifaragja lelkünk tiszta arcát,

s kezdjünk magunkra hasonlítani!
Bennünk nyílnak az idő szirmai,
hogy ne tépjük ki szívünkből a rózsát







NOSZTALGIA


Emlékeztek-e még a régi nyárra,
mikor a lelkünk végtelenre tört?
A pillanatnak nem volt még határa,
nagyon mélyen alattunk volt a föld,

és minden salak úgy égett a tűzben,
amelyben arcunk megmosakodott,
hogy sorsunknál igazabbá hevülten
őrizhesse nekünk a holnapot.

Nem tudom már, hogy mi volt az ígéret,
de kevés volt hozzá ez a világ.
Egyre hunytak benne a hívó fények,
mintha megsemmisítené magát,

és hitünk, lelkünk lassan belefáradt,
hogy napot teremtsen a semmiből.
Elhamvadt bennünk ez a furcsa század,
ami múltat, jövőt egyszerre öl,

és soha nem békül meg jelenével,
csak áttapos a hulló perceken.
az elmúlás csonka időkkel érvel,
s megsebesül minden történelem.

A csöndet most szakítja el az óra
lüktetése: késő van és korán.
Egy régi elmúlt nyár konok mutatója
körül pörög az örök délután.







NYÁRI PASZTELL


Ha pasztellképet rajzolnék a csendről,
kiválasztanám ezt az éjszakát,
ahol a holdfény kiszakad a mennyből,
s ragyogása az égre visszahág.

Mintha fénye a föld paplana lenne,
az egész világ alatta szuszog.
Puhán domborodó lélegzetekre
írnak sebet a hullócsillagok,

de a takarók lassan szertemállnak,
mint szirmai az ébredő csodáknak,
s teljes arccal feltündököl a hold.

Ezüstbe önti, árnyalja a tájat,
ami létet nem választhat magának,
csak örökli a mennyet és pokolt.







OTTHON


Úgy szédülök a nyári éjszakába,
mint lámpa fényébe a kis bogár,
ki céljait a vesztésben találja.
Forró csöndjével ízzik rám a nyár

a régi kertben, ahol szökő évek
éltetik és tarolják az időt.
A múltban úgy találok menedéket,
ahogy a lomb árnyéka összenőtt

az alázuhanó feketeséggel,
hogy rejtve megőrizze önmagát.
Rejtekéből a végtelenre néz fel,
s menedéke lesz az egész világ.

Ez az otthon nyugalma, biztonsága.
Az egyetlen, ami nem átmenet
akkor sem, ha elhagyom nemsokára.
Ide a világ velem érkezett.

Csillag-szívek lüktetnek fönt az égen,
kerengenek hatalmas vérkörök
az életünket rejtő mindenségben
a pillanat és öröklét között,

de állócsillag közöttük az otthon.
Tudom, hogy ő forgatja az eget,
s úgy világít át az örökös gondon,
mint arcunkon a lelkiismeret.







ÓDA A FÁKHOZ


A fák írják a legszebb verseket.
A szüntelenül múló kezdetetek
rímeit belesóhajtják a szélbe,
ha ujjaikról rázzák a havat,
ha virágzik szirma ráhavaz
a kert elmerengő tekintetére.

És írják a helytállás verseit!
A földet megszökni nem engedik,
gyökerük tartja össze a világot.
A látóhatárnyi, kicsi hazák
álmukban minden szent lomb-koronát
óvnak, mint egy valódi királyságot,
ami egymásba ment négy évszakot,
hogy folytathassa mindég ugyanott
a toborzást a nyári diadalra,
és túlharsoghassa az életet
egy tűnő, mégis örök pillanatra.

Most tavasz van: szerelmesek a fák.
Virágok vonnak rájuk glóriát,
s messze űzik a téli némaságot.
Lesz ősz is, mikor szerelmük elég,
és hamuszínűvé válik az ég,
hogy közönybe fulladjanak a lángok.

A helyben állásra ítéltetett
fák verssel róják tele a szelet,
betéve szavalja őket az élet.
Akkor is írnak, mikor fáj a fagy,
és ezer karjukba az ég szakad,
hogy ringassák a hűtlen messzeséget.







ÖRÖKÖLT CSEND


Tested: idő szántóföldje, tavasz illatú föld,
fények útvesztője mindegyik barázda,
s fönt, a homlok forró lombjain
átsüt a kék, a végtelen.
Engedd,
hogy a körülkerített nappalokból
bár annyi maradjon szabad,
amennyit rábíz a képzeletre
a körülhatárolt értelem.

Fáj a csendnek, ha éles penge
gyanánt metszi ketté a szó,
mert van csend, ami legyőzhetetlen,
van csend, ami kimondható,
van csend, ami olyan hatalmas,
mint az egész bolygó világ,
és van csend, amit viselned kell,
mint örökölt egyenruhát.

Állunk a csendben, várunk csendben,
Ahol ennyi vágy együtt hallgat,
ott a csend nem kimondhatatlan,
és rejteni
már nem lehet hatalmad.







PART


Lelkünk a part: tengereket ölel.
Minden hullámzás medre, menedéke,
amit a semmi nem sodorhat el,

ami saját fényével lát az égre.
Már minden távolság menekülés
a kísértésből újabb kísértésbe,

mintha üzetés lenne az egész
élet egy önámító pusztulásba,
ahol beteljesül a tévedés,

hogy végtelennek vég legyen az ára.
De lelkünk part: sziklákkal vértezett!
A sodró, nagy semmivel szembeszállva

menti meg a világtérképeket,
érjen partot az idő minden perce,
hogy révbe jusson az emlékezet,

mielőtt belehalkulna a csendbe.
Itt törik meg az égbolt gőgje is.
Az erőszakba, harcba, gyűlöletbe,

hatalomba torzult világ hamis
tajtékai torpannak, szétperegnek.
A sodrás előre vagy hátra visz,

örvény ránt, habok emelnek, temetnek,
a part rendíthetetlenül ölel.
Hozzánőttek a teherbíró medrek.

Rombolja minden, mégsem tűnik el.
A partok csak ölelnek, és szeretnek.
Így küzdenek a tenger semmivel,

s a világgal is így küzd meg a lelked.







A SEMMI LAPJAI


Most írom meg a semmi lapjait.
Egyszer ez lesz a legigazabb versem:
a lap hófehérsége úgy vakít,
mint nagy telek a lelkiismeretben,

s ahogy az űrt fölszántják a sorok,
megtelik a szó a csend illatával,
ami összetartja a távlatot,
és pusztulást is végtelennel árnyal,

mert tökéletlen minden, ami van:
csak születni és elpusztulni képes,
s fényénél súlyosabb árnyéka van,
hogy magán túl mentse az ürességet.

Lehet égitest, lehet gondolat,
vagy a rét füveinek pengeéle,
bármi, mi a semmiből kiszakad,
hogy múló létezését végigélje,

számol a céltalanságával is.
Csak az értelem perel önmagáért,
nem hiszi el, hogy a léte hamis,
és tovább küzd egy értelmes világért,

míg egyszer csak a semmi lapjait
kezdi önmagából kiteregetni,
mintha rendre feladna valamit,
hogy végül ne maradjon, csak a semmi.







SEVERS


És egyszer minden ajtó zárva lesz.
Sehonnan nem indulsz, és sehová nem
érkezel meg, csak egyre kint rekedsz,
még azt reméled, hogy valaki vár benn,

de a ház egyre ismeretlenebb,
hiába kopogtatsz, magad se hallod,
emlékeid se tartanak veled,
világod hiányát mintázza arcod.

Makacsul vársz, vagy bolyongsz, egyre megy,
nem változik se kint, se bent a semmi.
Nemlétedben a lét se lesne meg,
miért kellene neked észrevenni?

Szabad vagy! Ez se élet, se halál.
Dörömbölsz? Rúgsz? Az ajtónak se fáj.







SORSKÉP


- Valamit elloptatok tőlem,
hogy szegényebbek legyetek.
Ebben a vers nélküli csöndben
ti maradtok a vesztesek! -

szólt az a senkiházi költő,
akire senki sem figyelt,
kopott volt már az emberöltő,
sóhajig taposott a kert,

és olyan arctalan a nemzet,
mint a pusztán a délibáb,
ami csalogat, biztat, kerget
mindent a semminél tovább,

és a semmin túl az irányok
medrében a gond megrekedt.
Hitek koldultak igazságot,
de a világ mind ékesebb,

és nyomorultabb volt. Az éden
minden regéből kikopott.
Bábelek imbolygó ködében
dőltek romba az otthonok.

A családtagokat szétseperték
cél nélkül hömpölygő szelek.
Dideregtek az üres esték,
velük fáztak az istenek.

Minden csak pénz volt már, és érdek:
rablás, politika, nyomor
között tengett az emberélet,
a lelke nem volt már sehol,

s míg a nagy Bábel, Európa
csöndben rabolta önmagát,
szótlankodott a nemzet sorsa,
a délibáb kanyargott tovább,

és az a senkiházi költő,
kinek még szíve volt a szó,
kikopott, mint a nyűtt felöltő:
viselni hiábavaló.







SZÉKELYFÖLD


Itt, ahol már minden út járhatatlan,
és céltalanná vált minden irány,
egy végtelen semmibe falazottan
közösségért esd millió magány.

Mondd Istenem, hogy mit jelent a holnap,
ha a jelenhez sincs elég időnk?
A pillanatok szálfákat tarolnak,
s kiáradnak a zsúfolt temetők,

hogy múltba hantolhassák az utókort.
A jelen csalfa igéknek behódolt,
s szétsodródott üres térképeken.

Uram ! Azt a szülőföldet add vissza,
ami az ég verejtékét beissza,
hogy folytatódjék a történelem!







SZÉL


Arcomat szembe fordítom a széllel,
mögöttem árnyékokból nő a csend.
Talán a saját árnyam sosem ér el,
halkan kijátszhatom a végtelent,

s fölszabadíthatok egy tiszta percet,
a parttalanságból velem kitör,
hogy ne legyen rabszolgája a rendnek,
ami múltat örökít s örököl.

Egyetlen perc, időből kiszakítva,
amelyben a szabadság úgy ragyog,
mint a létezés elfelejtett titka,

amit nem torzít halálfélelem,
mert a távlatok kapuit kinyitja,
mikor a szél szembefordul velem.







SZONETT


Mind több az űr és kevesebb a lélek,
a test oly fáradt, mint a gondolat,
átmasíroznak már rajta az évek,
hogy sehová tapossanak utat.

Még fölriaszt a konok kötelesség,
hogy kutasd vagy teremtsd a holnapot
akkor is, ha az időt lefejezték,
és szíve csak emlékekben dobog,

de fogy a táj, s egyszer elfogy egészen.
A tehetetlenségbe vakult égen
vész minden irány s minden akarat,

ami jövőt földerengetni merne,
a szó árnyéka visszahull a versre,
s megfogan a csend a hantok alatt.


***


SZONETT


Talán soha nem írtam volna verset,
hogyha egyszer kimondhatom: hazám.
Ha úgy nő fájdalommá a hiány,
hogy mindenséget bűvöl maga helyett,

csak ahhoz tartozhatom, amit vesztek.
Belülről óv egy tágas tartomány,
ami a kisemmizettség jogán
fölajánlja magát a végtelennek.

Nem haza, csak szülőföld, vagy csak nemzet!
Torzóivá váltunk a részleteknek!
a teljességhez egyetlen irány

ami a nincsből világot teremtget.
Talán soha nem írtam volna verset,
Hogyha egyszer kimondhatom: hazám.







SZONETT A SZÜLŐFÖLDHÖZ


A szülőföld nem költöztethető.
Bárhová hurcoljuk magunkkal arcát,
emlékben másképp múlik az idő,
mint ott, ahol gyökerek fogva tartják.

Bár belénk épült, mint a sejtkövek,
hogy bástyaként óvjon a világ ellen,
hiánya fölsebzi az éveket
a hánykolódó lelkiismeretben,
mintha életünk újrakezdenénk
minden úttal, és minden költözéssel.

A pillanat csak létezni elég,
a folytonossághoz már sosem ér fel,
hogyha az a konok út megszakad,
amelyen hazajár a gondolat.







SZÜLETÉSNAPOMRA


Nem én akar­tam hat­van éves len­ni.
Az idő játszot­ta el éle­tem,
mert nem óvott az elmúlástól sem­mi:
halk volt a vers, néma a sze­re­lem.

Most sem érzem, hogy beleöre­ged­tem
a hiányba, ami szer­te­hasít,
de a végte­len meg­rop­pan fe­let­tem
és össze­kuszálja csil­la­ga­it.

Már nem csak az számít, hogy miért éltem,
de az is: élt-e ve­lem a világ,
vagy ide-oda tengődött az éden,
hogy las­san szer­te so­dor­ja magát?

Parányai va­gyunk a min­denségnek.
A csil­lag­ban fel­rob­ban a halál,
az em­berből csak kisétál az élet,
mint­ha ráder­med­ne az, ami fáj.







SZÜLŐVÁROS


Elhiszed-e, hogy él bennem egy város,
amelyben minden múlt idő jelen?
Itt alszik, virrad, ami meghatároz,
mert belőle bomlott ki életem.

Lelkem lüktet az utcák vérkörében,
amíg az emlékezet körbejár,
hogy bolyongásaiból hazaérjen.
Az otthon csöndje egy kicsit halál,

mintha az üzetést tagadná benne
a falakat számláló oltalom.
Kezdet és vég itt hág a végtelenre:
ez a város a szülővárosom.

Se több, se jobb, mint akármelyik város,
amit az idő rombol, épít, öl,
de az egyetlen, ami értem áldoz,
az egyetlen, mely engem örököl,
s az egyetlen, amit hordok magammal,
míg létezem: a megtartó teher.
Bárhol megszokjuk egymást a falakkal,
de otthont beléjük csak ő lehel.







SZÜRKÜLET


Szürkülsz te is, egy lassú szürkülettel,
ahogy csöndben mögéd süllyed a nap.
Törvények rabja az ég, föld, s az ember,

csak ami keringést veszít, szabad.
A kör bezár. Nincs karja messzeséghez.
Magát öleli. Minden mást tagad,

és amit tagad, lassan ki is végez:
a semmi bármi parancsot kitölt,
és parancsát életed viszi véghez,

ha nem bír minden terhet, mint a föld.
Ha nem vonz, mint a föld, mindent magához,
hogy zuhanásokból gyűjtse erőd

egy kerengésen túli magassághoz,
ami törvények fölött élni mer,
amit minden kör magából kiátkoz,

még nincs körön belül a semmivel.
Minden kísértés egyetlen kísérlet,
hogy a kört fényeivel metssze el,

hogy túlnőjön a parancson az élet,
és magánál egy éggel több legyen.
Ezt csak akkor éred fel, mikor érzed:

a rabságon túlnő a szerelem.
Mintha a mérhetetlen szerelemmel
győzhetne az élet törvényeken!

Önnön rabja az ég, a föld, s az ember.
Kerengése egy végtelent tagad.
Szürkülsz te is, oly lassú szürkülettel,

mint hogyha benned hunyna ki a nap.







TÁJKÉP


Nehéz függönyökben lóg le az ég,
és nincs sehol a függönyökhöz ablak!
A rongyokat kavaró szürkeség
táncába a fák bele-belehalnak.

Reccsen a törzs, a korona, az ág.
Valami nagy súly nyomja le a tájat,
hogy térdre kényszerüljön a világ,
s meggyónjon mindent, ami ellen lázad.

A levegőben a csönd megremeg,
mint a sikoly hangtalan utóképe,
mint lelkét vesztő lelkiismeret,
ha nem marad világa büntetésre,

s mégsincs eső! Már rég könyörtelenül
alánkhullott az ég illúziója!
A feszültség bölcs közönybe merül,
mint hulló tárgy a feneketlen tóba.










TÉLI FOHÁSZ


Az ég a hómezőre térdepel,
és fohászában szinte köddé válik,
hogy a magasság hol kezdődik el,
s hol folytatódik végtelen halálig,

most épp oly láthatatlan, mint a csend,
melyen átnyilall a hó roppanása,
ahogy a rászakadó végtelent
vakon méri, és jajjal fölvigyázza.

Az életünk ilyen bizonytalan.
Nem látjuk át, csak vonszoljuk a terhet,
melynek ködön túl folytatása van,
mert részei vagyunk a végtelennek,

de soha nem tudjuk meg, hogy miként
változtat nyomorunk az égi renden,
mit tesz a parányi a mindenért,
és sorsa miért fellebbezhetetlen?

Az egész is oly kiszolgáltatott
a résznek, mint a rész a mindenségnek,
amit teljessége cserben hagyott,
hogy megjátssza a tökéletlenséget,

és így lesz a hiány tökéletes?!
A hómező gerince roppanása
alig remegteti meg az eget.
A végtelen a véget meg se látja.







UTCASEPRŐ

A könyvkiadás figyelmébe


A költő olyan, mint az utcaseprő,
de a munkája még annyit sem ér:
seprűjéből száll a gondolatfelhő,
és porrá válik, mire földet ér.

A világot hiába tisztogatja,
mind végtelenebb a szeméttelep,
hordalékát hordalékára rakja
benne a vívódó emlékezet,

és mindhiába sepri, újra felgyűl
a rendet megbénító friss salak,
míg a seprű ereje egyre gyengül,
s lassan szemétbe hullnak a szavak.

Oly mindegy, hogy költő vagy utcaseprő.
ha soha nem lesz boldog tisztaság,
ha cél nélkül éhezik mind a kettő,
mert éhbérre méltatja a világ!







VIDÉK


Lehet, hogy tőled mindent elvehetnek,
mert semmid sincs a fényeken kívül,
de azok lesznek veled kevesebbek,
akikben lassan életed kihűl.
Fölébredsz. Ím, a valóság marasztal,
a gyermek követeli a mosolyt,
körbekerít egy törékeny vígasszal,
s már az bánt, ami lesz, nem ami volt.
Már ő fáj, ki még nem tudja, mi végre
göngyölgeted mosolyok melegébe,
kísérje hűen egy igaz mese,
amelyből teremthet olyan vidéket,
ahová sehonnan is visszatérhet,
ha majdan mindent elveszítene.


















forrás: rozsakert.bloglap.hu
 
 
0 komment , kategória:  Gál Éva Emese  
Harcos Katalin versei
  2019-04-09 19:00:25, kedd
 
 













HARCOS KATALIN VERSEI


Harcos Katalin (Budapest, 1956. március 11. -) magyar költő.

Verseit 2001 óta publikálja. Több díjat nyert, melyek közül legkiemelkedőbb a Bánkúti Miklós-díj. 24 antológiában jelentek meg a versei. 2007. júniusa óta tagja az Író Kilencek Élő Magyar Írók és Költők Nemzetközi Körének.

Versei a legszebb, legfájdalmasabb, legünnepibb emberi érzéseket közvetitik. E csodás versekben megjelenő érzelmek bármikor, bárhol, bármelyikünkkel megtörténhetnek; valóságos meseként hatnak.

Önálló kötete Egyre feléd címmel 2013 januárban került a könyvesboltokba.

Esztergom mellett egy kis faluban él, két lánya van: Rita és Noémi.



Link








AHOGY ÁTÖLELSZ...


Lépted koppan... egyre közelebb...
érzem, amint karod körém fonod.
Tarkóm csiklandozza leheleted,
míg üdvözlésed fülembe súgod.

Ahogy átölelsz... mindez csak álom.
Az érintésedet sosem érzem.
Körülvesz titkos mesevilágom,
s hogy megtörténik, már nem remélem.

Múlnak a napok, hetek, hónapok,
s nem adatik meg, hogy veled legyek...
Sivár utamon magam ballagok,
hiába vágyva, hogy öleljelek.

Perzselő vágyak, szerelmes csókok...
minden éjjel mesékkel andalít.
Ahogy átölelsz... sosem csalódok...
illó boldogság ölel hajnalig.







ANYA, ÖLELJ ÁT!


Vegyél a karodba és ölelj át!
Dúdold fülembe altatódalom,
hogy ne halljam a szívem ritmusát,
amint dübörög a mellkasomon!

Úgy félek, Anya! De itt vagy velem,
s hiába kúszik torkomra a félsz,
mert eltörpül a rettegés bennem,
ha átölelsz, és csendesen mesélsz.

Míg alszom, arcomra csókot lehelsz,
ha fázom, takaróm féltőn hozod.
Éhemre, szomjamra folyton ügyelsz,
s felvidít mindig drága mosolyod.

Nézd! Tenyeredbe teszem a kezem,
ujjaid bilincse fonja körül!
Tiédhez igazítom a léptem,
bár tudom, sosem hagynál egyedül.

Anya, hagy súgjam meg a titkomat!
Nincsen, aki drágább volna nálad!
Ezért hallod annyit a hangomat,
s ezért kiáltok mindig utánad.

Figyelj, Anya! Hajolj le egy picit!
Csak átölelem csöppet a nyakad,
arcodra csenek egy nedves puszit,
s tiédhez szorítom az arcomat.

Ha nagy leszek, majd én altatlak el
esténként dallal és szép mesékkel.
Szívemnek akkor is drága leszel,
ha sok mindenre már nem emlékszel.

Én fogom akkor majd a kezembe
pergamenbőrű, rácos kezed,
és csókolom féltőn a homlokod,
mert végtelenül hálás leszek.

De most kérlek, ölelj még magadhoz,
súgd a fülembe a kedvenc mesém!
Had simítsam arcom az arcodhoz,
és mondhassam el, hogy köszönöm, én!







ARCOMRA MOSOLYT CSAL AZ ÁLOM


Arcomra mosolyt csal az álom.
Szellő cirógatja a homlokom...
kék tündeszárnyad libbenni látom,
amint átsuhansz a lombokon.

Hangod zenél, csendül kacagásod.
Hová repülsz ragyogó tündérlány?
Talán a hős tündeharcost várod
palotád rejtett belsőudvarán?

De nem... csak barátnőd lépdel feléd.
Tenyerén szikrázó kristályt emel,
átnyújtja kincsét, és dalban mesél,
de titkait másnak nem mondja el.

Körül a vén erdő hallhatja csak,
s a vízesés boldogan megremeg,
mert oly szép a dal. Bár hallgatag,
dúdolva kíséri még léptedet.

Arcodra derűt csen az álmom.
Huncutság villan az ajkadon.
Táncos lépteidet visszavárom
bíborló, meseszép hajnalon!







ASSZONYI FOHÁSZ


Ó Uram, te mindent megbocsátó!
Tudom, vétkem égbekiáltó,
mert élek bűnök közt, eltemetve,
de nézz le gyarló gyermekedre!

Csak a jóra és szépre vágyok,
és lásd, Uram, most hozzád kiáltok.
A szerelmemre nincsen mentség,
de Tőled kaptam ezt a szerencsét,
hogy rám talált, akinek rabja lettem.

Ne ítélj hát szigorún felettem!
Csak szeretet a bűnöm, semmi más.
Csak a tőled kapott kívánás,
a boldogságra vágyó női lélek,
csak a szép, szerelmes remények.

Csupán az, hogy lelkem feléledt,
és testem szívemmel együtt övé lett...
Hogy szeretem őszintén, önfeledten,
szent tűzben égő, tiszta hevületben.

Soha nem nézek jobbra-balra,
nem vágyom csalóka diadalra,
sem öncélú gyönyörökre, kéjre,
csak őt boldoggá tevő szenvedélyre.

Csak adni, és nem kapni vágyok,
de lásd, megbocsátásért kiáltok.
Uram, Te adtál női lelket,
ami szomjazza a szerelmet,
s vele testet, örömre készet,
amíg el nem veszi az enyészet.

Akaratot is, hogy ellenálljak
száz kísértésnek, ezernyi vágynak,
de képességet is, hogy szeressek,
s miatta -látod- bűnbe essek...

Uram, segíts, hogy amíg élek
ne ejtsenek rabul más szenvedélyek,
de őt, engedd boldoggá tennem!
Aztán helyette is ítélj felettem!









ÁLDOTT LÉGY, URAM!


Áldott légy, Uram, a mosolyért,
mellyel anyám először kézbe vett,
és áldott a gondoskodásért,
amellyel két szülőm felnevelt!

Áldott légy minden kacagásért,
mely ajkamon gyakran fakadt,
és áldott légy sok könnyemért,
mely utóbb mindig elapadt.

Áldott légy az egészségemért,
hogy értelmem, s testen éppen született,
és légy áldott a betegségekért,
amelyekkel edzettél engemet!

Áldott légy, Uram a szeretetért,
amelyet ajándékul kapok,
és légy áldott minden bántásért,
mely bennem mély nyomot hagyott.

áldott légy, Uram, mert nélküle
sosem lehetnék boldogabb,
mint a nincstelen, kinek semmije,
és balgán ott él a híd alatt.

Áldott légy Uram, hogy megszülettem,
és adtál egy gazdag életet,
de áldottabb légy a halálért,
amely Hozzád engem elvezet!







ÁLMOD LENNÉK


Álmod lennék ezüst éjben,
nyugtalan, remegő holdfényben.
Zaklatott, vágyteli álom,
amilyenre régóta vágyom.

Álmod lennék majd. Szerető,
mindig csak utánam epedő,


ágaskodó, sóvárgó kivárás,
csókokban ébredő kívánás.

Álmod lennék, mely átölel,
és tüzes ölében ringat el.
Egyetlen álmod és vágyad...
Ne csak én epedjek utánad!







ÁLMODJ VELEM


Álom kell? Hát legyen! Álmodom.
Talán ott alszom majd a válladon,
s amíg a pillám mögött álmom pereg
lemosolyognak ránk a kék hegyek.

S mert álmom tiéd, hát veled vagyok.
Szememben újra boldog fény ragyog,
ölelsz, s a két karom visszaölel,
és - lásd! - a csókokat sem hagyjuk el.

Most állj! - mondom - itt tovább nem megyek.
Elég lesz csupán, hogy veled legyek,
és kedvem derül, szívem kitárom.
Légy a kedvesem és boldogságom!

Tudod mit, Kedves? Most álmodj velem!
Ragadjon magával a szerelem,
vad szenvedélyem ismerd meg kicsit,
s tartsd meg magadnak, hogyha boldogít!







ÁLMODTAM VELED


Mint egy gyermek, úgy voltam karodban.
Megcsókoltad finoman a számat,
fölém hajoltál gyengéden, titokban
és megpusziltad a szempillámat.

Leheleted táncot járt hajamban...
szellőként bújócskázott csintalan,
s egy óvatlan, röpke pillanatban
pajkosan megbújt a nyakamban.

Míg egyik karod ölelve tartott itt,
másik magányos vándorként útra kelt,
bejárva testem rejtekútjait,
útján titokzatos zugokra lelt.

Úgy bújtam meg riadtan benned,
mint reszkető holdsugár az éjben,
mit látni alig, mégis elvakít,
ha begyűjti sugarát szemed
ezüstösen, sápadt-fehéren.

Körülvettél biztonságoddal engem,
s nem vágytam már tüzes szenvedélyre,
csak elrejtőzni a világ elől öledben,
csak átkarolni, és szeretni végre.

Érezni, hogy itt vagy... velem lehetsz,
tudni, hogy szeretsz, és a tiéd vagyok,
látni, ahogy szemeddel rám nevetsz
s szemed fényes csillagként rám ragyog.

Öleltél, mint, ki sosem szeretett mást,
reszkető szívvel és szerelmesen...
magadhoz olyan gyengéden karoltál,
míg csókjaiddal lezártad a szemem.

Megbújtam karodba, mint egy gyermek.
Te fölém hajoltál nagy titokban,
s míg csókoltad édesen a számat
én végtelenül boldog voltam.







ÁLMOK KELLENEK


Ne hagyd elveszni, az álmok kellenek!
Küzdöttem én is ellenük sokat,
de álmok nélkül élni nem lehet;
kell hogy csapongjon a vágy, a gondolat!

Lehunyt pillákkal, lásd, veled vagyok.
Nélküled üres lenne minden megint...
az érzés, ami áthat, felragyog,
mint a napfény mely minket melegít.

Úgy szeretnék végre hozzád bújni,
hogy beszívhassam bőröd illatát,
ölelő, óvó karodba besimulni,
s érezni leheleted lágy fuvallatát!

Testedhez testem tapadna akkor,
forró ajkad végre megcsókolna,
s e szépséges, vágyott pillanatkor
szerelmem valóban a tied volna.

Csapongó álmaimban lásd, szeretlek.
Oly jó lenne egyszer úgy felébredni,
hogy karodban fekszem, és ölellek...
s ne kelljen reggel mindent elfeledni!

Csak adni vágyom, elvenni sosem!
Csak szeretni, és nem ellopni mástól...
csak érezni, hogy van még érzelem,
ami megment a dermesztő magánytól.

Ne hagyd az álmokat! Legyenek veled!
Népesüljön be velük minden éjszakád.
mert álmok nélkül élni nem lehet.
Álmodj hát velem! Szép jóéjszakát!


Jó éjszakát szép álmokat.wmv

Link








ÁLOMRA VÁRVA


Gyűrt párnákon, álomra várva fekszem.
Szobámban árnyak úsznak bágyadt estben,
kék, holdfény-szőtte köntösben egyre várlak.
Jöjj, ölelj! Ajkad csókolja szomjas számat!

Ma minden mozdulatlan, béna. Látod?
Csak az éj, s a telihold lehet barátod.
Körém kúszik óvatosan az álom
s megnyitja végre titkos, boldog világom.

Most itt vagy. Kezed lomha madárként reppen.
Hunyt pillám érintésedtől meg-meg rebben,
s míg körém fonod indáit karjaidnak
vágyom, hogy ébren is ölelj, s veled maradjak.










EGYRE FELÉD...


Fordul a föld. Lásd, múlik a nap,
az idő függönye tovalendül.
Míg beoson a rőt alkonyat
csak csend muzsikál és vágy dala pendül.

Nyugtalan lábam jaj, hova fut
míg lassan az este kékbe takar?
Hozzád, feléd visz most minden út.
Testem és lelkem csak téged akar.

Forró ajkamon csók tüze ég.
Mellemben érted feszül az élet.
Közelebb jutok egyre feléd
sietek, míg végre hozzád érek.







ELENGEDNÉLEK


Hunyt pilláid rebbenő foglya a fény.
Mellkasodban még ott zihál az élet
de nincs menekvés, régen nincs remény,
léted folytonos küzdés, szenvedés lett.

A sóhaj már riadt görcsben tör elő
testedből, véresen köpve kiszakad
vonagló jajban visszagörnyedő
melledből minden kipréselt szavad.

Fakó szemedből sorsom visszanéz.
Haláltusádban ölben tartalak.
Vézna a tested, mégis oly nehéz
súlya karomban mindig ott marad.

Hiába mész most, múltunk összeköt.
Ágyadnál a mindenség titkát lesem.
Tehetetlenség feszít, míg itt ülök
és Istent vádolom... kérem... keresem.







FÁJ, HOGY MESSZE VAGY...


Ma fáj, hogy messze vagy.
Úgy lehajtanám öledbe fejem!
Kérném, hogy itt maradj,
míg elcsitul bennem az érzelem.

Megfognám a kezed.
Tenyeremben tartanám ujjaid,
s megsúgnám - csak neked -,
hogy énbennem miféle vágy lakik.

Megcsókolnám a szád.
Szerelmet adni -látod?- szép dolog...
Nincs bennem semmi vád,
mert te ott vagy, amíg én itt vagyok.







FEKÜDJ MELLÉM


Feküdj mellém! Hunyd be a szemed,
hogy amilyen voltam, olyannak lásson!
Engedd meg végre, hogy szeresselek,
és ne vesd meg lázas vallomásom!

Ha felém fordulsz vágyón, szeretve,
kezem félszegen, lágyan megérint,
belecsókolok a tenyeredbe,
s ajkamat vad tűz perzseli megint.

Mohó nyelvem bőröd selymét kutatja,
érzem az ízed, a tested illatát...
magamhoz vonlak egy szép pillanatra,
s minden sejtemet izzó vágy járja át.

Feküdj mellém, de nyisd ki a szemed!
Fogadj el ilyennek, amilyen vagyok!
Add át magad a nagy élvezetnek,
Amit tiszta szívvel csak neked adok!







FOGD A KEZEM


Ma egyedül vagyok, Arra vágynék,
hogy mellém ülj és fogd a kezem.
Csendes lennék, könnyű, mint az árnyék,
Csak itt ringatnálak a szívemen.

Karjaimat ölelésre tárnám,
és meghallgatnám a szívedet.
Némán lesném, hogy béke száll rám,
Megédesítve az életet.

Homlokunkat összesimítva
lelkünk derűben mártózna még,
míg vágyott érintésedtől sírva
átölelne végtelen mindenség.

Egyedül vagyok és arra vágyok,
Hogy ülj mellém, és fogd a kezem.
Ez lenne a legszentebb ajándék,
mit ma megadhatna a szerelem.







FOHÁSZ


Uram segíts! Most olyan nehéz élnem!
Alig maradt erőm tovább remélnem...
ha felkelek reggel, mégis hálát adok,
hogy új nap vár, és munkába indulok.

Uram adj erőt, hogy maradjon hitem,
nehézségeimet leküzdenem,
családomnak lehessek támasza,
bajban segítsége, búban vigasza!

Uram engedd, hogy elcsendesedjek,
félelmeimet ne szítsa a világ,
templomod csendjében megpihenjek,
S lelkemben nyíljon új reményvirág!










GYERTYÁT GYÚJTOK


Bársonypuhán átölel az este.
Sírkertekben ezernyi gyertya ég
lángujjaival az égre festve
kedves halottak kósza emlékét.

Parányi lángjuk tánca elvakít,
árnyékok írnak titkokat közénk,
s édes-bús emlékhálót felszakít
a bánatpók, majd újat fon körénk...

Dús virágillat tölti be tüdőm,
az emlékezés szent virágai...
borús álmainkat messze űzőn
tündökölnek színpompás szirmai.

Egy-egy gyertyát gyújtok mindenkiért
akiket a sors már távolra vitt,
de apám sírhantján leteszem még
nézd, kedvenc hófehér virágait.

Titkon szívemre csendes béke száll
amint sírjánál lehajtom fejem.
Nem ragadta el végleg a halál,
hisz bennem él, mig ráemlékezem.





HALHATATLANSÁGUNK


Mondd, álmaimban mért kísértesz?
Szédítő szavakkal mit ígérhetsz?
Óvj, ölelj, - ejtsen rabul a vágyad,
s én megnyitom előtted lenge ruhámat...

Vágyak férkőztek éjjelembe,
s pőrén, öleléseddel befedve,
sikoltozós gyönyörökre vágyom
ringó, szerelmes nyoszolyádon.

Vállaidon könyököl az élet.
Puttonyában csalóka remények:
múlt, jelen s jövő együtt kucorog,
mint éjszakában hunyorgó csillagok.

Ott incselkednek hiábavaló álmok,
s együtt megélt léha boldogságok.
Borulj fölém, mint bársony sötét,
s legyek neked én hívó messzeség!

Légy hegycsúcs, s én lágy völgyed leszek!
Légy folyó, és partjaid közt elveszek.
Légy Nap, és Holdad leszek én,
hogy világítsak létünk bús éjjelén.

Érintésed legyen esti fuvalom,
amely tétován játszik ágyékomon,
míg én számodra legyek förgeteg,
minek tüzében tested megremeg.

Légy életem! Értelme napjaimnak!
Leszek halálod, hogy veled maradjak,
tiéd legyek még ott is, akkor is,
ha köröttünk már minden más hamis.

Szívedbe, testedbe titkon rejtezek.
Légy lelkem, s én szintúgy lelked leszek!
Beléd olvadok, hogy egyek legyünk...
így válik halhatatlanná az életünk.







HA ÖLELSZ...


Csak lágy szavakkal szólok, szépen,
mikor mézlő csókjaidat kérem;
csak simogatlak, lesve, hogy éled
öledben tüze a szenvedélynek,
s életre kelnek régmúlt remények,
ha ölelsz...

Csak lelkem szárnyal egyre feljebb
extázisunkban élve a mennyet,
s csókokban égő szerelmednek
amíg szent hullámai elfednek
testem karodban alélva reszket,
ha ölelsz...

Csak szívem dobban hevesebben;
lázas örömtől repesve rebben,
mind vágyóbban, mind édesebben,
hogy érted szomjas, remegő testem
láva-öledben elcsendesedjen,
ha ölelsz...







HA SZERETNÉL


Mióta írtál, mindig veled vagyok
Mosolygós arcod a képröl rám nevet,
Álmomban ajkadra lágy csókot lopok
és szemem őrzi meleg tekinteted.

Mióta irtál, ébren is álmodom
Tenyeremben fognám drága kezed ...
ha szeretnél ... mindig újra gondolom,
mint viszonoznám forrón a szerelmed.

Ha szeretnél ... szívem lázasan dobog ...
karomba vennélek, mint csöpp gyermeket,
úgy ölelnélek, hogy légy nagyon boldog,
ha hagynád, hogy igazán szeresselek.







HOGY MONDJAM EL?


Hogy mondjam el, hogy vágyam mit jelent?
Megsúgnám, de vallani félek,
mert nem érzem még szerelmedet,
csak balgán, makacsul remélek.

Hogy mondjam el, hogy szeretni akarlak,
oly tisztán, miként az angyalok?
Álmomban olyan gyakran karollak...
és annyira jó, hogy veled vagyok!

Hogy mondjam el, hogy senki másban
még mindet együtt nem találtam:
vonzó embert, társat a magányban,
s barátot, akire mindig vártam...

Hogy mondjam el, hisz nincsenek szavak
megsúgni, ami itt bent úgy éget.
Nézz rám, kedves! Szemeim vallanak:
elárulják, mint szeretlek téged.







HOLDFÉNYBEN...


A kandi hold szobámba betekint.
Álmos szemével arcomba nevet,
szellő kezével lágyan meglegyint,
s fakó ezüstre festi az eget.

Kék-ezüst árny oson ablakomba
csendben, puhán, párnámra szenderül...
s hallani vélem, hogy nagy titokban
szusszanásod az ágyamra terül.

Álmomban ébren - ébren álmodón
lépteid halk neszére rezzenek,
s játszi fényekkel újból elalvón
köröttem érzem ölelő kezed.







JÚNIUSI DÉLUTÁN


Tölgyek élénkzöld szoknyája alól
fehérlő bodzavirág kandikál.
Fölöttük ezernyi madár dalol,
lent tücsök zenél, és pille száll.

Illattól terhesen párás a lég.
Árnyak kúsznak a zsenge füvön,
csak a dombháton aranylik még
a napsugár, míg lassan elköszön.

Az elfoszló fény hajamra hajol.
Fák alatt zöld könnyeket sír a Nap,
s harmattól ázva titkon, valahol
néhány sugara mellettem marad.

A surlófényben lágyak a színek.
Vén, mohos sziklán tarka gyík szalad.
Zöld szörnyekként kuporognak a hegyek
bíborba hajló alkonyi ég alatt.







KARMÁM A SZÓ...


Karmám a szó: adni és kapni egyaránt.
Megsúgom halkan füledbe, hogy mi bánt,
vagy mi boldogítja létezésemet.

A hang leírott szóként élveteg;
csak kimondva remeg ajkamon...
Érted? No, lásd! Szód én hallgatom.

Figyelj te is, hogy mindent jól megérts,
és úgy szólj majd, hogy én megértselek!

Megnyílok ím, s a vad képzelet
és fájdalmas tapasztalás felett
úrrá lesz a szó. Minő hatalom!

Értem: várni kell, kimondanom,
türelmet, békét találni benne,
s általa. Mondd, szavamban hiszel-e?

Ma én beszélek - jaj, hallasz-e te?
Most csend karol, old béna békesség...

Bírod-e lelkem húrját pengetni még?
Lelkünk süketen dalolja az érzések
halálban-fogant balladáit.

A szó hol sújt, hol titokban ámít.
Sugárzó lényed enyémmel perel.

A néma, vétken-fogant érzés nem felel...
már csak vakon, üresen ásít,
s rejt régmúlt bűnökben letisztult
szívünkbe igaz vallomást itt.

Karmám a szó: kapni és adni egyaránt.
Had gördüljenek élő mondatok!

Kiéhezett, szomjazó gyermek vagyok,
s csüggök a szón, mi nyelvedről pereg:
apasztja búmat, szítja szenvedélyemet.

Most szólok, hogy megértsük egymást,
te, én, és az elárvult emberek.







KARODBAN RINGATÓZOM...


Árad a zene... karodban ringatózom.
Régmúlt emlékeim törnek elő:
érzések, amikbe most beburkolózom,
a jelen így lesz elviselhető...

Átölelsz, égő szád az ajkamra siklik...
Fogunk összekoccan, - csókunk őrjítő.
Borostás állad szúr, de belém nyilallik
a vágy, - s te kívánsz. Milyen szédítő!

Szemed nem bírálgat... velem megelégszel.
Melletted újra vonzó nő vagyok,
s nem tudom megköszönni néked elégszer,
mit tőled kapok, s neked adhatok.

Kezedről mellemre tüzes szikrák hullnak.
Forró testeddel bőröm égeted.
Egymásnak feszülő testünkben a múltnak
feltörő vágyát megosztom veled.

Melegség és vágy... nekem te ezt jelented.
Csókolj, és közben hunyd le a szemed!
Vagy ne is... nézz csak rám! Így azt sem felejted:
öledben ringva én vagyok veled...

Hangom megbicsaklik, eláll lélegzetem
örömem veled oly határtalan...
Újra s, mindig újra jó lesz veled lennem,
megölellek bármikor boldogan.







KELLENEK AZ ÁLMOK!


Ne hagyd elveszni, az álmok kellenek!
Küzdöttem én is ellenük sokat,
de álmok nélkül élni nem lehet;
kell hogy csapongjon a vágy, a gondolat!

Lehunyt pillákkal, lásd, veled vagyok.
Nélküled üres lenne minden megint...
az érzés, ami áthat, felragyog,
mint a napfény mely minket melegít.

Úgy szeretnék végre hozzád bújni,
hogy beszívhassam bőröd illatát,
ölelő, óvó karodba besimulni,
s érezni leheleted lágy fuvallatát!

Testedhez testem tapadna akkor,
forró ajkad végre megcsókolna,
s e szépséges, vágyott pillanatkor
szerelmem valóban a tied volna.

Csapongó álmaimban lásd, szeretlek.
Oly jó lenne egyszer úgy felébredni,
hogy karodban fekszem, és ölellek...
s ne kelljen reggel mindent elfeledni!

Csak adni vágyom, elvenni sosem!
Csak szeretni, és nem ellopni mástól...
csak érezni, hogy van még érzelem,
ami megment a dermesztő magánytól.

Ne hagyd az álmokat! Legyenek veled!
Népesüljön be velük minden éjszakád.
mert álmok nélkül élni nem lehet.
Álmodj hát velem! Szép jó éjszakát!







KÖDÖS HAJNAL ...


Harmatban mosakodik a reggel.
Bús ködben üldögélnek a házak,
míg csapzott csicsergő verebekkel
a fakó fellegek tovaszállnak.

Lassacskán kiles ködfátyla mögül
s elmosolyodik sápadtan a Nap,
megpaskolja a felhőket körül,
mint duzzadt, vízterhes vánkosokat.

Az ázott földek vízpáráját nézve
az arany napkorong kékségbe merül,
prüszkölve szökken aztán az égre,
s ragyogó fényhúrokon hegedül.

Ködpászmák tűnnek sugara nyomán.
Hőségtől reszket a reggeli lég.
Elmereng a nyár édes dallamán,
s dúdolva ingatja fényes fejét.

Harmattól csillanó bogár repül
és megül egy reszkető levélen...
talán bágyadt álomba szenderül,
s csak álmában száll a messzeségben.







KÖNNYEK!


Ma sírtam álmomban. Reggelre csupa könny volt a párnám.

Újra találkoztunk. Ott vártál, ahol a múltkor
Megláttalak, odaszaladtam és megöleltelek.
Amikor magadhoz szorítottál, ismét rám tört a mindent elsöprő vágy.
Megpusziltál, én pedig megsimogattam az arcodat
és a szemedbe néztem.
Nem tudom attól-e, amit benne láttam,
de hirtelen elfutotta szememet a könny,
elszorult a torkom, és kitört belőlem a zokogás.
Csak álltam hozzád bújva, és a válladon sírtam,
mint valami kétségbeesett kölyök,
míg elapadtak a könnyeim, és megkönnyebbülten felsóhajtottam.
Talán csak az utóbbi idők feszültsége tört fel belőlem.

Aztán fák között sétáltunk és beszélgettünk.
Megálltál, szembe fordultál velem,
s miközben tovább meséltél,
a kezeidet becsúsztattad oldalt a ruhám hasítékán.
Az a ruha volt rajtam, amiben először láttál.
A derekam táján, bőrömön játszottak forró, puha kezeid.
Elakadt a lélegzetem,
olyan jóleső és izgató érzés volt,
és én szerettem volna, ha följebb csúsztatod,
és a mellemre helyezed a tenyered.
Ettől rémesen zavarba jöttem.
Inkább távolabb léptem, hogy kibújjak az ölelésedből.
Nagyon vágytam az érintésedre, de nem akartam, hogy észrevedd,
megérezd rajtam a vágyat.
Féltem, hogy csupán sajnálatból tennéd, bármit is teszel...

Később sárguló lombú erdő tisztásán feküdtem a fűben.
Az őszi nap melegen simogatott.
Mellém heveredtél.
Egy ideig néztük a tovasodródó felhőket,
a milliónyi zöld-arany, fénynyalábokkal játszadozó,
integető levélkét..
azután már csak a szemedet láttam.
Ahogy fölém hajoltál, és rám néztél,
valódi vágyat véltem benne felfedezni...

Cirógatni kezdtél a szakálladdal,
hosszan megcsókoltál, miközben leloptad rólam a ruhát.
Pár pillanat, és mezítelenül feküdtünk egymás karjaiban.
Simogattalak.
Élveztem a bőröd tapintását, illatát, azt,
hogy mindenemmel hozzád simulhatok.
Gyönyörködtem benned,
míg te nevetős szemekkel mosolyogtál vissza rám.
Elfogadtál olyannak, amilyen vagyok.
Becézgettük, szeretgettük egymást.
Nem sietősen, hanem kiélvezve minden pillanatot...
Ajkaimmal lágyan megpusziltam a homlokod,
orrod, szád, nyakad, mellkasod,
majd végigsimítottam a gerincedet,
míg végül tested minden intim zugával,
részletével ismeretséget kötöttem.
Örömöd boldogsággal töltött el.
Ekkor belém hatoltál, és én magamba fogadtalak.
Megszűnt számomra a világ, köröttünk minden más semmivé lett.
Csak téged láttalak, éreztelek, akartalak.
Rezdüléseid visszhangot vetettek bennem.
Ritmikus mozgásunk felgyorsult,
szívem a torkomban dübörögve kalimpált,
lélegzetem elfúlt a gyönyör hullámaitól.
Végre valóban velem voltál!
Az volt benne a legcsodálatosabb,
hogy az egészet mély, őszinte szeretet hatotta át.

Szememből ismét könnyek peregtek: a boldogság könnyei...


Könnyek: Harcos Katalin vers - Elmondja Ujvári Zsuzsanna Luca

Link








LÁNG LESZEK...


Láng leszek, látod? Neked lobogok.
Tüzem felhevít, fényem rád ragyog.
Imbolygó, bíborló, csodát váró,
Szertelen, szerelmes táncot járó.

Láng leszek, önmagát elemésztő,
Lobogó lázában érted égő.
Nézd, fényem világol a sötétben,
rád kacag komor éj sűrűjében.

Láng vagyok, lelkedben tüzet gyújtó,
Éledő tüzedhez odabújó.
Körülölellek melegemmel,
Betakargatlak szerelemmel.







MA SZÓLTÁL HOZZÁM...


Ma szóltál hozzám, s kisütött a Nap.
Kupolát borított a kék ég fölém,
s a kopár, jeges, téli fák alatt
szavad lágy tavaszt varázsolt körém.

Már a múlté hosszú hallgatásod.
Nem adsz teret lázas érzelemnek...
de veled lennem akad újra száz ok,
s célt adsz ismét sivár életemnek.

Hiányzom hát? Vágyad megérintett.
Benned mindig önmagam meglátom.
Varázstükörként lásd, kivetíted,
s felém sugárzod saját világom.

Egy pillanatra megállt az élet.
Csak szívem dobbanása zakatolt,
s az egész világ újra enyém lett,
míg lelked lelkemhez közel hajolt.

Ma szóltál hozzám, s a Nap kisütött.
Tündöklő, kéklő ég borult fölém,
s a sziporkázó hóbuckák között
szavad lágy tavaszt varázsolt körém.







MÁJUSI SZÉL


Májusi szél cibálja a fákat.
A vetések rég esőre várnak,
s a kék ég didergőn felragyog.

Rajta fehér vattapamacsok,
kusza felhőcskék kergetőznek...
szél űzi, hajtja egyre őket,
s nyomukban a hegyekre
fázósan integetve
fáradtan a lombokon
sötétlő árnyék oson.

Most megáll pihegve,
de nézd, már szalad tova,
ki tudja hova?

Néhol tán napfény is ragyog,
de látod, sosem ott,
ahol én vagyok..







MERT AZT AKAROM!


...és lehet még boldogan élni
akkor is, ha nem vagy velem...
vagy legalább lehet remélni
hogy van cél és van értelem
mikben majd örömem lelem...

...és akkor is élhet a remény,
ha azt hiszem: végleg elhagyott
és magányomban úgy érzem én
az Isten ma rám nem hallgatott,
és kegyelme végleg elfogyott...

...és én mégis élni akarok,
nevetni... és szeretni sokat,
ha hinni ma még nem is tudok
abban, hogy feledve álmokat
tudok majd szeretni másokat...

... és van élet, és van remény,
mert azt akarom, hogy legyen!
Lesz még ki hordoz a tenyerén,
mint egykor a régi kedvesem,
és lesz majd, ki örül még nekem...
Mert azt akarom!







MÉG


Még számon érzem ajkad melegét,
még bőrömet perzseli forró kezed.
Még nyelvemen élvezem a szád ízét.
Még itt vagy egészen, s én ott vagyok veled.

Még mindig látom szemed sugarát,
hangod fülemben még szerelmes ének.
Még a testemben itt fészkel a vágy...
sóvárgom, hogy ölelj, és ölelnélek.

Még gondolatban lázas csókot adsz,
s már odaadtam önmagam neked.
Még érezlek, vágylak, még velem maradsz.
Már elengednem - félek - nem lehet.







MÉG VÁRLAK...


Minden óra és perc közelebb hoz.
Még várlak. Hiszem, hogy megérkezel.
Talán ehhez a rőt alkonyathoz
te adsz majd színt, amíg beléveszel.

Súgom magamnak: sokat ne várjak,
hiszen enyém volt annyi minden más:
család, gyerekek, munka olyan mód
ahogy teljesüve szinte már csodás...

De a verőfény után is szép lehet
a lenyugvó Nap sugározta pír...
Az alkony még hozhat olyan szépeket,
milyet csak ember elképzelni bír.

Várom hát, hogy mégis megjöjj végre!
Úgy várlak már, miként egy Messiást.
Utolsó ajándékként életemben


elképzelem, hogy végre rám találsz.

Rám nevetsz, szemedben szikrák gyúlnak
amint megérintem az arcodat.
Derűs szívvel magamhoz ölellek,
s közben fülem beissza halk szavad.

Még egyszer szép leszek. Utoljára.
Csak, hogy téged boldoggá tegyelek.
Nem nézek félve éveim sorára,
s hálásan szorítom a két kezed.

Te átölelsz, és én úgy szeretlek,
ahogyan nő már csak akkor szeret,
ha tudja, hogy már nem kap több szerelmet,
mint az utolsót... az egyetlen egyet.

Még várlak... bár alig hiszem már rég,
hogy mégis egyszer majd megérkezel.
Szívemben most is ott lebeg az árnyék,
pedig tudom, hogy bízni, s hinni kell.







MÉLYKÉK ÁLOM...




Már súg az est. Szédítőn álmatag
karjában ringanak ölelésed emlékei...
lelkem gyönyörgyöngyei elborítják ágyamat,
míg titkon a hallgatag éj-mélység mind elnyeli.

Nem is súg, - kacag a bársony sötét
meglelve vad örömét a feltáruló testnek,
amit elém festett, rám szórva csókok örökét,
hogy így, hajoljak föléd, én, rajongó eretnek.

Zeng, dalol a fülledt mélykék álom...
gúzsba kötő csillagágyon vágyat izzadva fel.
Lásd, testem már felel; ring szomjazó nyoszolyámon,
por-lepte lidércbálon kéj táncban olvadna el...







MINT AKI HAZATÉRT


Vendéged voltam tegnap éjjel.
Úgy fogadtál, mint aki hazatért.
Amint beléptem az esti széllel
hajam borzas volt, s a szívem remélt.

Karodba zártál, s hajamba fúrtad
arcod, úgy suttogtad: - Isten hozott! -
S én boldogan feledtem a múltat,
amikor rám senki nem áhított.

Kabátom letéve, kék ruhámban
csinosnak éreztem akkor magam.
Kecses cipőmben szép volt a lábam,
s tudtam: tekinteted végigsuhan,

pásztázza arcom, alakom s bokám
és kedvtelve, jólesőn nézeget.
Úgy tűnt, nem csak te vagy a csodám
de én is egy csoda vagyok neked.

Magadhoz vontál és oly gyöngéden
Kezdtél el ruhámból kibontani


hogy a ránk boruló téli éjben
csak sóhajod lehetett hallani.

Kibukkant a vállam, s te csókoltad
máris, öleltél ahogy senki még -
derekamat szorosan karoltad,
míg fölénk borult a csillagos ég.

Öleltél tüzesen, szenvedéllyel
és én vágyón boldoggá tettelek
Megtöltötted az éjt új mesékkel
s én őszinte szívvel szerettelek.

Vendéged voltam tegnap éjjel
s úgy fogadtál, mint aki hazatért
Soha semmi mással ez nem ér fel
Bármit odaadnék az álomért.







MINTHA


Mintha tavaszban bujkáló szelek
cirógatnának az enyhe télben.
Mintha ringatnának ölelő kezek,
érezlek magam mellett az éjben.

Mintha szívem minden dobbanása
rólad dalolna, drága szentem!
Mintha sosem lelnék más társra,
érted égek lángoló szerelemben.

Mintha mindig mellettem lennél
amikor hívón neked szólnék.
Mintha nyíltan, szabadon szeretnél,
és mintha én is csak tied volnék.

Mintha veled rónám az utam,
mintha karod csak engem karolna.
Mintha asszonyod lennék, s te uram.
Mintha másként sosem lett volna.







MIT MONDANÁL


Mit mondanál,
ha most kezedbe tenném két kezem,
tekintetemből sütne az érzelem,
s csókra várón lehunynám a szemem?

Mit mondanál,
ha fejem a válladon nyugodna,
vagy ajkam kis pilleként csapongva
csókolna, és szerelmet susogna?

Mit mondanál,
ha éreznéd testemben a vágyat,
ami érintésed nyomán támad,
s tűzként ereimben szerteárad?

Mit mondanál,
ha szám szerelmesen súgná neved,
ha kitárnám feléd a szívemet,
s átadnám legféltettebb kincsemet?

Mondd, mit mondanál?







MI VOLNA NÉLKÜLED...


Mi volna hangod nélkül ez a csend?
Csak némaság, és üresség hona...
de így, hogy szavad még fülemben cseng,
a csendnek is van titkos dallama.

Mi lenne nélküled magányos álmom?
Csak rezzenetlen néma holdsugár...
de így, hogy itt vagy nekem a világon,
álmom szenvedélyes, ajkam csókra vár.

Milyen lehetne akkor a jelen,
ha vágyat nem oltottál volna belém?
Nem lenne remény, sem szerelem...
s nem lopnék kalandot életedbe én.

Játsszunk hát kedved szerint, ÉLETET!
Vígat, és kacagástól hangosat!
Játsszunk vágyat és titkos szerelmet...
mindennél szebbet, mindig boldogat!







MONDD MÉG!

Szerelmes szonett


Mondd, Kedvesem, hogy szépnek látsz!
Kiáltsd százszor, mondd ezerszer,
vagy súgd fülembe, hogy rám vágysz...
súgd, legalább most az egyszer!

Mondd, hogy lelked szavamtól ébred,
verseim benned visszhangot vetnek,
s hogy, szerelmem hű vendéged
mélységes mélyén szívednek...

Mondd még, mert könny áztatja arcomat,
mondd Kedvesem, mondd, hogy szeretsz!
Mondd még, hogy halljam hangodat!

Mondd még, hogy szívem betöltse szavad,
mondd Kedvesem, mondd, hogy szeretsz!
Mondd még, amíg szavad marad.







MONDD, SZABAD-E?


Mondd, szabad-e álmodni, ha fáj,
hogy színes álom csak, amit szeretnék?
Ha bármint fáj, megértenem muszáj,
hogy többre vágyom, mint amit tehetnék...

Mondd, szabad-e engedni a vágyat
beférkőzni mélyen a szívembe,
ha eszem tudja, hogy nem is várhat
majd változást, akármit szeretne?

Mondd, szabadna-e megszeretni téged,
érezve és tudva: mást szeretsz,
és álmodni gyönyörű meséket,
amiket te meg úgysem tehetsz?

Mondd, szabad-e így, verseket írva
kergetni ily csalfa ábrándokat,
s éjjel, arcom a párnámba fúrva
zokogva irigyelni másokat?







NEM TUDOM...


Nem tudom mi ez... talán még szerelem...
vagy csak a vágyam incselkedik velem?
de tudva, hogy nem adsz már semmit nekem
betölti mégis lényed az életem.

Nem tudom meddig tart, hogy csak rád vágyok,
bár nem kellenek kegyes hazugságok
értve, hogy rád már rég hiába várok
álmomban mégis csak érted kiáltok.

Nem tudom még miért kínlódom érted
amikor szerelmem soha sem kérted,
játékod voltam csak, csöppnyi igézet,
de soha nem életre szóló végzet.

Nem tudom mi... de jó, hogy megadatott.
Feledhetetlenné tette a napot,
és úgy hatja át a mát és holnapot,
hogy tudom: vissza már te sem hozhatod,
szépsége mégis örökre megfogott.







NÉZD, VELED LESZEK...


Nap leszek, sugárzó reggeleken.
Vörösben játszó mesés csoda.
Ott leszek minden napkezdeten,
s leszek estéid bíboralkonya.

Langy eső leszek nyári délután.
Simogatom borongós homlokod,
mosdatlak tikkasztó hőség után,
aszályban, lásd, enyhülést hozok.

Mezőkön fű leszek lábaid alatt,
lágyan bársonyos, simogató.
Kacagón csiklandozom a talpadat.
Ágyad leszek: selymes, nyugtató.

Bódító, virágos réted leszek.
Szakálladba búvik az illatom...
Derűm sugárzón marad veled.
Heverj le! Átölel szerető karom.

Zöld lombok halk susogása leszek,
cirógatlak, mint az esti szél.
Smaragdcsillogással körülveszlek,
s tóként, csobogó vizem mesél.

Ezüstös holdként dúdolok neked
altatót, mélykék, bársonyos égen.
Ágyadba osonok, levetkezek...
s tündérként ölellek bűvös éjjen.







NÉZZ LE RÁM, URAM!


Márványon kongó lépteim
elhalnak a kupola alatt...
körülállnak az évszázados,
időtlenségről suttogó falak.
Nézz le rám, Uram!

Magamba fordulok megint.
Erények és bűnök közt kutatva
gondolok a múltra, a jelenre,
s arra a távoli napra,
amikor magadhoz ölelsz.

Hiszem, teremtő istenség vagy,
s hatalmad van jó és rossz felett,
de mindennél jobban bízom
megbocsátó szeretetedet.
Nézz el rám, Uram!

Már arcomat évek szántják,
kerülöm a bűnt, a rosszat,
de az ember esendő olykor,
s az élet néha botlást is hozhat.
Ölelj mégis magadhoz!

A bazilika némasága
belsőmben új zsoltárt fakaszt,
itt rám vetül léted bizonysága,
szétárad a hit, és a malaszt,
kegyelmedet érzem, Uram.

Már tudom, csoda, hogy élek,
s mekkora ajándékot adtál,
amikor szerető család körében
születtem, éltem, s velem maradtál,
ha érdemtelen voltam is.

Adtál családot, gyermeket,
barátságot és szerelmet,
készséget örömre, jóra,
ráébredni az örökkévalóra,
hitre, megújuló reményre.

Visszatalálni utadra könnyű,
ha szívünkben újra ott a béke,
ha él bennünk még megbocsátás
benned lelünk régi-új menedékre.
Nézz le rám, Uram!

Nézz el rám, és ölelj magadhoz,
mert megtért a tékozló leány.
Áraszd reám kegyelmedet!
Hitem újra él, és a magány
nem ér el, mert Te szeretsz.







NINCS JÖVŐ NÉLKÜLED...


Még csókod tüze izzik ajkamon,
nyelvemen ízed édes emlék,
bőröd bársonyát ujjamban hordom,
minden percben karodban lennék ...
de hol van a meghitt menedék?

Ölemben vágy lávasága ébred,
éhezem tested vad ostromát ...
míg a jelen más vágyait éled


én még őrzöm múltunk illatát,
s álmaimon arcod villan át ...

Még mosolyod ragyogása ébreszt,
szívemben szikrákat gyújt tüzed,
minden álmom örökkön tied lesz,
és e titkos,drága szédület;
mert nincs jelen,s jövő nélküled ...







NINCS SEMMIM...


Nincs semmim, mégis gazdag vagyok
mert enyém a végtelen, kék színű ég,
amelyből két szemed rám mosolyog,
felidézve a tiszta tenger színét.

Enyém a napfény is , mely rám ragyog,
sugárkezével forrón átölel
bearanyozva minden új napot,
hisz minden nap új reménnyel jön el.

Enyém a Hold, mely lopva rám nevet
álmokat hozó sápadt éjeken,
amikor halkan suttogom neved,
s karodban ringatsz álomréteken







NYÚLJ ÁT A SEMMIN!


Első idegenséged rég elfoszlott,
találkozásunk béna percei
tovatűntek.
Valamikor rést vájtál csendemen
és utat törtél a dermedtségben
felém.
Napfényt hoztál, s álmos
telemben
rád nyitottam vágyaim tavaszát,
hogy láss, érezz, ismerj, szeress
meg!

Fogd hát a kezem, és kísérj a
táncba!
Esti szélben hajladoznak
kívánságaid,
s felém úsznak az időben.
Megérkeztél.
Köss ki nálam, és nézd, mit
adhatok:
feléd nyújtom fájdalmak
koszorúját,
az édes kínt, hogy
elveszíthetlek...
add át te is nekem, mi lelkedig
hatol!

Nyúlj át a semmin, hogy
megérints!
Hajolj homlokom hűs
domborulatához,
tüzes arcod simítsd arcom pírja
fölé!

Ősz hajad ezüst-selyemre vált,
arcod ezernyi ránca víg
mosolyra.
Fáradt vállad támaszom ma már,
s ha bot kísér, szememben táncba
hív
és elringat lépted, mert szeretlek.







OTTHONRA LELTEM... ÉDES ERDÉLY SZÍVÉBEN


Otthonra leltem fenn a Hargitán,
hol fenyők ölében zeng az ősi ének,
szópatakokban fürdik az igazság
s a tiszta lelkű székelyek regélnek.

Szilaj szél tépázza a tájat,
eső dúlja a földet szabadon...
hol Nap cirógat égőn, feleselve,
vagy az áldást a nyakamba kapom.

Mégis... e tájban szív dobog. Az élet
évezredes itt. - Ma béke, s oltalom.
Hősök, tudósok szelleme, s művészet
leng át szívünkbe a Kárpátokon.

Nyelvünk kincseit szórja száz szivárvány,
ízes szavakba szökkenve, szüntelen
a szellem kiszabadulni vágyván,
s röpít, tanítva táncol, szertelen.

Nem töri derékba e büszke népet,
a székely nemzetet semmi hatalom.
Űzött magyarnak itt van menedéke,
hol legősibb kultúránk az etalon.

Tavak vízében mosdik szenvedélyünk.
Szikla szorosból száll szabad madár
a székely kőre, ahol intő jelképül
a megváltó Krisztus fakó keresztje áll.

Szent föld ez! Világok pusztulása
nem gyűrheti le itt a lelkeket.
Ezernyi jajunk szertefoszlott mára,
s a megtört múlt, ím, tovább lebeg.

Dobog a Föld szíve, s ha könnyek árját
tova sodorja sok hegyi patak,
lombok susogják el az éji áldást,
s a szirtek óvón fölénk hajlanak.

Isten lenéz Székelyföldre akkor;
arcán megértés, hála, szeretet,
mert látva-látja múltunk, s a jelen kort,
e sebzett világú, árva nemzetet.

Otthonra leltem fenn a Hargitán,
hol fenyők ölében zeng az ősi ének,
szópatakokban fürdik az igazság
s a tiszta lelkű székelyek regélnek.







ÖLELJ MAGADHOZ


Ha hallod sóhajom, és a vágyam érzed
vond két karod körém!
Ha szemem szép szemed mélyébe réved
hajolj megint fölém,
s ölelj magadhoz!

Mi az, mi mágnesként vonz feléd örökké?
Mit sem ér életem,
ha egyszer vágyad kialszik, és közönnyé
sápad az érzelem.
Ölelj magadhoz!

Ajándék vagy Te... csoda, mi megigézett...
őrjítő szerelem...
Bőrömet tűzként égeti érintésed.
Maradj soká velem,
s ölelj magadhoz!

Ölelj, míg velem itt lehetsz, - s vagyok neked!
Csak ez jutott nekünk...
Bűnünkre feloldozásért esdek, s veled
bocsánatot nyerünk.
Ölelj magadhoz!







ÖRÖKKÉ TIÉD ...


Úgy éltem eddig, mint fényben az árnyék.
Bezárkóztam magányom sűrűjébe.
Úgy, mintha ezután sose vágynék
ki a nyüzsgő életbe, fel a fénybe.

Aztán egy fénysugár belém hatolt:
rám találtál, s én magamra leltem.
Újult lélekkel, mint aki sose'volt
magányos, most élek, lásd, önfeledten.

Figyelmed lámpásként fényt hozott,
éjembe szavad reményt és életet...
S míg lelkemben nemrég még csend honolt,
ma szertelen ontanám rád kincsemet.

Kiáltanám a világba titkomat:
szívem a szívedbe társra lelt!
Idő nem bírhat le, sem fájó gondolat,
hisz szerelmem örök, s a sorsunk, ím betelt!







ÖRÖKRE ELMÚLT...


Magamban merengek a múltról.
Már minden emlékem megszakadt.
Csak töredékek élnek magunkról,
s néhány szomorú pillanat.
Könnyes szemekkel nézlek búsan.
Hová tűnt ezernyi régi álmunk?
Eltűnt reményünk, s már a múltban
elhamvadt amire régen vágytunk...







50 ÉV....


50 év elmúlt. Fél évszázad!
Átéltem borút és derűt,
lelkem hol apadt, hol megáradt,
kóstoltam édest, s kererűt.

Voltam én kisdobos egykor,
s titokban templomba jártam,
áldoztam alkonyatkor,
de megváltásra sosem vártam.

Hittem jóban, szépben, szerelemben,
könnyek közt szültem két gyermeket...
most szeretlek téged önfeledten,
s a magányom osztom meg veled.

Az évek súlya már néha nyom.
Feledném a száguldó időt!


Veled szép lehet még alkonyom,
bár estém sosem lesz már délelőtt.

Két férj, két szerelem, két gyerek....
bár sorsom kovácsa magam vagyok,
hogy jól tettem így? Kételkedek.
Tán jobb, ha múltamról hallgatok.

Szégyellnem persze nincs mit,
de büszkélkednem se sok!
Mérlegre téve létem éveit
itt ásítanak szürke hétköznapok.

Ha távozom, nyomot alig hagyok.
Lányaim, és pár kusza vers talán...
Mint tengerparton a homok,
elsimulnak a hullámok után.







PIRULÓ ALKONY...


Rózsaszín felhők az alkonyi égen...
a lenyugvó Nap még kinyújtja kezét,
megcirógatja a bodrokat szépen,
rózsapírt hintve köztük szerteszét.

Könnyű szárnyain röppen az este
lengeruhájú tündérkeként,
az enyhe tavaszban szerelemre lesve
ránk ragyogtatja csillagszemét.

Piruló alkony, szép tündelányka...
az ezüst Hold szerelmére vár,
de csak távolról vágyón csodálja,
elillan, ha tűnik a napsugár.







RÓLAD ÁLMODOM...


Tarka álompille szállt szememre,
s hozzád repített könnyű szárnyain.
Úgy vártam erre a bűvöletre!
Lásd, elragadnak forró vágyaim...

Míg szemeimet lehunyom
mosolygós arcod rám nevet,
hívsz, szólongatsz lágy hangodon,
s kitárod felém két kezed.

Hogy ölelhess, indulok feléd.
Simítják ujjaim az arcod.
Ruháinkat dobálnánk szerte-szét...
kérned sem kéne... csak akarnod.

Boldogan vetném karodba magam,
hogy csodás örömet adjak neked.
Szádra tapasztanám izzó ajkam,
és bearanyoznám az életed.

Bőrömön érzem simító kezed,
lázas csókod a gyönyörig emel...
ajkaimmal becézném mindened,
ha szerelmem és mindenem leszel.










SZERELEMRE VÁGYOM!


Már a múlté régi üdeségem...
szemem fénye is megfakul lassan,
de a remény még nem hal meg bennem
csak a legutolsó pillanatban.

Szívem újra szerelemre vágyik,
testem tüzes, izzó szenvedélyre...


Szeretni szeretnék mindhalálig,
pedig fel kéne tán adnom végre!

Tán az tudna oly nagyon kívánni,
aki ismerte az ifjúságom...
aki tudna hinni bennem, s várni,
hogy az álmát én valóra váltom.







A SZERETET KOLDUSASSZONYA


Elfordulnak, lásd, az emberek,
míg én, utak nincstelen vándora,
kitárt szívemmel kéregetek,
mint a szeretet koldusasszonya...

Két szemem szomjas pillantása
esdekleőn fúródik szemedbe,
kezem félszegen feléd tárva
kérőn kulcsolódna a kezedre.

Benned támaszt keres két karom,
szemem tiszta bíztatást, új álmot.
Könnyű botom te légy utamon,
s leszek tiéd én, - ha úgy kívánod.

Vágytam szabad szelet, szökellőt,
de nem várt más, csak sötét alagút,
mert roskadozó lépteim előtt
bezártak minden hívogató kaput.

Ha mégis vetettek alamizsnát
utána kaptam két kezemmel,
elhittem rögtön, hogy az, amit lát
a szem, felér a szerelemmel.

Szétszaggattak karmos tövisek,
megtépázott minden bőszült faág.
Kigúnyoltak, lásd, a többiek...
csak kezedben volt békeolajág.

Mint kisemmizett, kósza vándor
szeretetet koldultam egyre,
de nem volt oly menedék más, hol
enyhet adnának bús szívemre.

Megismernek már az emberek;
vagyok utak nincstelen vándora,
kitárt szívemmel kéregetek
én, a szeretet koldusasszonya...







SZIVÁRVÁNY ALATT...


Hullámzó búzában szél bóklászik.
Érett kalásza esőtől ázik,
s a szemetelő nagy cseppek között
fölé kettős szivárvány költözött.

Két ív feszül a sötétlő égen.
Elöl - nézd! - tisztul is már fehéren,
de mögöttük feketék a hegyek,
s rajtuk torlódnak dühös fellegek.

A szélben ring a gabonatábla.
Kalászát zúgó vihar tépázza...
fázón kapkodja ezernyi fejét,
rémülten tekintgetve szerteszét.

Majd egy fuvallat mind elsodorja
a sötét felhőt, - hisz ez a dolga -,
s kiül a mennyboltra újra a Nap.
Nyakába szép szivárványsálat rak.

A tündöklő, színes látomástól
reménység árad a napsugárból,
s végre minden ismét helyére kerül,
és a Nyár uralkodik, egyedül...







TALÁN...


Susogó csendű selymes sötétben
valami feldereng a messzeségben.
Talán csak szemed kékségét látom...
ragyogó fénye süt át a homályon.
Talán reményem ragyog fel szépen
álmom bódító kék tengerében.
Talán csak álmom andalít újra...
szeretsz talán már fölém borulva.
Talán kényeztetsz szerelmes szókkal
incselkedőkkel, kedves-bohókkal,
talán csókolsz majd, perzselő csókkal,
s talán felszakad bennem egy sóhaj.
Talán megosztom veled világom
amit könnyebbé tehet az álom.
Talán velem vagy ezen az éjen
susogó csendű, selymes sötétben...







TÉRIDŐ


Feszül a tér idővel ölelkezve
és kibomlik szirma a jelennek,
megfogott pillanat éled, és közte
álmaink valóvá elevenednek.

Színeket habzsol a borzas ecset,
kuszán szánkázik a vásznon körbe,
életet gyújt, más világot keres,
bekíváncsiskodik a jövőbe.

Amikor a mester képeket fest,
megkomponálja a teret, és bezár
síkba szorít, új dimenziót talál.

Képzőművésznek lenni nemes,
örökös harcban gomolygó végzet,
alkotás lázában teremtő élet.







TÚL A KÜSZÖBÖN


Nem az egyedüllét, nem a csend zavar,
csak a szó, érintés, öröm hiányzik.
Kell, amitől meghal a közöny
ha a lét bennünk újra kivirágzik!
Csak ennyi: látszik, átlépsz a küszöbön.

Ránk dermedő mosolyok puszta fénye
már nem oldhatja fel életünk telét.
Ölelés kell, megélve; hamar
izzásunk lobbantsa lángra, szerte-szét
szórva száz reményt - mi tűzvihart kavar.

Nem magányomban ásít most az ágyam
- ölelnek gyakran gyönyörterhes álmok.
Lásd, most fénnyé váltan köszönöm,
hogy benned élő csodákra találok.
Csak arra várok: lépj át a küszöbön!







ÚGY HIÁNYZOL...


Álom suhan ... csapong a gondolat.
Hiába űzöm, nem hagy nyugodni,
és hogy nehezítse a dolgomat
nem enged soha elandalodni...

Emlékek, álmok... és a vágyaim
uralják még lelkem és a testem.
Hiába, - tudod - pajzán álmaim
sóvár, színes csapdájába estem.

Megtestesült benned a gyönyör,
szerelem, boldogság, igézet...
kéjsóvár vágyam úgy meggyötör...
te lettél számomra a végzet.

Szeretni vágylak és úgy hiányzol
akár halott, kiszáradt folyónak
partjai közül a hűvös habok
mikben víg halacskák játszadoznak.

Érezni vágylak, kívánlak egyre
csókolni és ölelni szüntelen...
és érintésed boldoggá tenne...
csak lennél megint újra itt velem!







ÚGY SZERESS...


Nézz rám, Kedves! Szemed csak rám nevessen!
Úgy nevess, hogy bánat-köntösöm levessem!
Úgy, mintha búmat örökre elvehetnéd...

Add a szád, kérlek! A csókjaidra vágyom.
Úgy csókolj, hogy lélegzetem is elálljon!
Úgy, mintha ezt soha többé nem tehetnéd...

Nyújtsd a kezed! Ölelj szorosan magadhoz!
Úgy ölelj, hogy felrepíts a csillagokhoz!
Úgy, mintha többé karodba nem vehetnél...

Érints meg! Perzselje bőrömet a kezed!
Úgy szeress most, ahogy szeretni csak lehet!
Úgy, mintha senki mást soha nem szeretnél...







VALAKI HIÁNYZIK..


A szívem fölött elsuhant egy árnyék;
Valaki hiányzik, valami fáj még;
valószerűtlen, zord messzeségben
valakit várnék,
de el sosem érem.

Valaki alszik; álmatlan álmot.
Nem ismeri még a csodás világot,
amit a szívem nekem teremtett
s álompermettel dúsan telehintett

Valaki moccan; álmodik mégis?
Talán mellette ott vagyok én is?
Karjába bújnék, ölelni vágyom,
de távol van tőle az én világom;

Valaki néha nagyokat sóhajt;
valamit suttog; valakit óhajt.
Megszeretgetném,
hogyha tehetném,
hogy boldog legyen,
csak azt szeretném.

Valaki itt van; álmodom álmát;
én már meglestem az ő világát.
Titkon velem van megint az éjben,
s ajkam a csókját ízlené éppen.

Valaki mégis karjába kapna
egy titokzatos, szép pillanatra.
Valakit hívok,
valakit vágyok;
kísértenek most
szerelmes álmok.

Valaki elment,
de visszavárom.
Nélküle üres az én világom.
Valamit titkon megsúgok csendben:
boldogok lennénk szép szerelemben.







VÁDLÓ SZEMEK


Árnyéklakók kiáltásait hallom,
hajléktalanokét, akik vágyják a fényt,
a napos oldal nekik távoli álom,
mit a vacogó ébredés szaggat szét.

Koszlott aluljárókban ólálkodnak,
osonnak félve falak mentén,
némán kínálják nyűtt újságjukat,
s feladtak már rég minden reményt.

Nem emlékeznek, milyen a másik oldal,
szemükből rettegő, konok állat
néz vissza könyörtelen vádakkal,
már nem élnek ők, csak vegetálnak.







VÁGY MARADSZ...


Nézd! A lopakodó szürkületben
néhány karcsú árnyék összerezzen,
s apró fénygömbök szerterajzanak
lámpák sárgaszín fényköre alatt.

Magához húz fájó emléked megint...
bár szemed másfelé, messzire tekint.
Kezed selyme nem engem simogat,
mint langyos szél, új hantú sírokat.

Nekem csak egyet adsz: bús lelked bánatát
míg leheleted cirógatja más nyakát...
mégis a vágy itt, lelkemben őgyeleg,
s barátságod csal szemembe könnyeket.

Lásd, ringóléptű kedvesed vagyok...
álmomban szemed vágyón rám ragyog.
Sóhajt az este... karodba vennél?
Tudom, hogy akkor tényleg szeretnél..

Kacsint a reggel lágy napsugáron,
s csókod elillan, mint boldogságom.
Tudom, nem lehetsz soha velem...
vágy maradsz, csupán... nem szerelem







VÁRLAK


Ha lélegzem, sóhajod bennem száll
ha mozdulok, veled mozdul karom
ha dúdolok, énbennem dalolsz már
ha alszom, álmom veled álmodom
ha szólítsz, válaszom szívedben szól
ha kérsz, megadom, mielőtt kéred
ha hívnál, ott volnék, tudod te jól
hogy vágyad legyek, napod és éjed.
Ha vársz, s az idő áll vigasztalan
mindig ott lennék ahol te várnál
és míg várlak, a múló napokkal
végül mindig énhozzám találnál...







VENDÉGED VOLTAM


Vendéged voltam tegnap éjjel.
Úgy fogadtál, mint aki hazatért.
Amint beléptem az esti széllel
hajam borzas volt, a szívem remélt

Karodba zártál, s hajamba fúrtad
arcod, úgy suttogtad: ,,Isten hozott!"
Én boldogan feledtem a múltat,
amikor rám senki nem áhított.

Kabátom letéve kék ruhámban
csinosnak, nőnek éreztem magam.
Kecses cipőmben szép volt a lábam,
s éreztem: tekinteted végig suhan,

pásztázza arcom, alakom, s bokám
és kedvtelve, jólesőn nézeget.
Úgy tűnt, nem csak te vagy a csodám,
de én is egy csoda vagyok neked.

Magadhoz vontál, és oly gyöngéden
kezdtél el ruhámból kibontani,
hogy a ránk boruló téli éjben
csak sóhajod lehetett hallani

Kibukkant a vállam, s te csókoltad
máris, öleltél, ahogyan senki még,
derekamat szorosan karoltad,
míg fölénk borult a csillagos ég.

Öleltél tüzesen, szenvedéllyel,
amíg vágyón boldoggá tettelek.
Megtöltötted az éjt új mesékkel,
s én őszinte szívvel szerettelek.

Vendéged voltam tegnap éjjel,
s úgy fogadtál, mint aki hazatért.
Soha semmi mással ez nem ér fel.
Bármit odaadnék az álomért!







VIDÁM NYÁRI ESTE


Narancsvörösen kelleti magát
kacéran riszálva a napkorong.
Magára húzza lassan bíborát,
hegyek ormán kacagva kódorog.

Pajkosan csiklandoz az esti szél.
Párás csókot csen lopva fülemre,
éji titkokról, csókokról regél,
s csábít őszinte, szép hevületre.

Rózsás-habos felhőfátylát kapja
és felölti díszruháját az est.
Arcát kuncogva kezébe takarja,
s a kelő holdnak bohócarcot fest.







VIGASZTALÓ...


Bánatommal hozzád szaladtam.
Kitártad felém a két karod,
magadhoz vontál gyengéd-szorosan,
súgva fülembe kedvest, biztatót.

Sós könnyeimet lecsókoltad.
Úgy figyeltél, mint aki megért...
remegő vállam átkaroltad,
s én oly hálás voltam mindezért.

Meghallgattad, hogy mi a bánatom.
Csendben átöleltél, figyelmesen.
Zokoghattam hatalmas válladon,
míg pusziltad könnyáztatta szemem.

Csak meghallgattál, és rám figyeltél...
Hagytad, hogy kisírjam jól magam.
Odaadón, gyöngéden szerettél,
s én elszenderültem rajtad boldogan.







VISSZAVÁRLAK...


A percek lustán peregnek,
vánszorgó vénség az idő.
Érzékeim tán szenderegnek,
de türelmetlenségem egyre nő.

Lépj ki a homályból végre
a boldogító napütésre!

Két napja már, hogy elmentél...
vagy csak két napja láttalak?
Oly jó nekem, hogy rám leltél!
Azt hiszem, régen vártalak.

Engedd, hogy csókoljam a szádat!
Annyira vágyom utánad!

Szárnyaló vágy repít feléd.
Talán te nem is akarod,
mégis leteszem most eléd
az érzést, amit adhatok.

Ősz fejedet hajtsd ölembe, Kedves!
Szorítsd az arcod a térdeimhez!

Napokba telik, míg elérlek...
hiányod máris rémítő.
Verselek, írok és remélek,
így lesz tán elviselhető.

Ölelj magadhoz! A tested égjen
Szent, olthatatlan szenvedélyben !







VISSZAVÁRUNK


Szívem alatt lüktet egy élet.
Érzem, hogy moccan, születni készül.
Talán nemsokára karodba kéred,
s öledben tartod szent menedékül.

Apró kis arcát majd szépnek látod,
vonásaiban magadra ismersz.
Hárman alkotunk majd egy családot.
Ha végre eljössz, tudom, hogy így lesz.

Várlak. Várunk. Hagyd el a múltad!
Építsünk új és boldog jövőt!
Szeretőt, dolgosat, reménybe borultat,
s közösen, együtt neveljük fel ŐT!

Múlnak a napok. Hiányod éget.
Csak közös jövőnk és kisbabánk bíztat.
Tudod, hogy mennyire szeretlek téged.
Várom, hogy megjöjj. Én hazahívlak...







VOLNÉK A TÁRSAD...


Volnék faág, hogyha levél lennél,
ringatnálak, s te vígan libegnél.
Lennék napfény, hogyha felhő volnál,
meleg fényemben szellőn lovagolnál.

Volnék kedvesed, ki hűséges lenne,
ölelnélek úgy, hogy boldoggá tenne.
Volnék a társad, ha magányos lennél,
s szeretnélek, ha nem is szeretnél








 
 
0 komment , kategória:  Harcos Katalin   
Ezt nézd meg!
  2019-04-06 22:15:00, szombat
 
 




EZT NÉZD MEG! - IGAZ TÖRTÉNETEK


A várandós hölgy még egy utolsó közös képet szeretett volna halott férjével... Az eredmény könnyeket csal a szemedbe!


Olvasd tovább:







Nicole és Deonta Bennett az Amerikai Egyesült Államokban élnek és éppen második gyermekük születését várták.

Az apának az az ötlete támadt, hogy készítsen néhány fotót a 4 éves kisfiáról és a várandós feleségéről.

Két hónappal az esedékes szűlés előtt azonban a férj váratlan módon meghalt. Nicole-t túlterhelte a tragédia, ami váratlanul ért mindenkit, de mindenképp szerette volna, ha elkészült volna a családi fotó, amit a férje korábban tervezett.







Sydney Conley fotográfus vállalkozott, hogy lefényképezi a terhes nőt és fiát, ugyanabban a parkban, ahol az eljegyzési képeket készítették. Végül a fotós szépen kivágta, és összeillesztette az elhunyt férje fotóját a várandós felesége és fia képével.

Az eredmény könnyeket csalogat ki mindenki szeméből. Nagyon nehéz lehet ebben az állapotban mosolyogni, de Nicole a kép sikere miatt ezt is megtette.







"Valami különleges ajándékot szerettem volna" - mondta az özvegy.

"Egy közös emléket a fiamnak és kislányomnak, aki soha nem fogja megismerni az édesapját."







A képet több mint 100.000-en osztották meg a fotós oldalán. Ez igazán szép gesztus, hogy kifejezzük az együttérzésünket az elhunyt személy hozzátartozóival!


Link








Az édesanya mozdulatlan babájával száll ki a kocsiból, de egy hős rendőr megmentette az életét

Link



A gazdi hagyta, hogy kedvence elbúcsúzhasson a legjobb barátjától - könnyes szemmel néztük végig

Link



,,Jó lesz nekik a pincében" - mondta a szüleiről. Ledöbbensz, ha meglátod hogyan néz ki a hely

Link
















 
 
0 komment , kategória:  Humor  
Idézetek a szabadságról
  2019-04-05 20:30:22, péntek
 
 







IDÉZETEK A SZABADSÁGRÓL




Híres emberek, költők, írók, festők legszebb, leggyönyörűbb idézetei







Ady Endre (Érmindszent,1877. november 22. - Budapest, Terézváros, 1919. január 27.) a huszadik század egyik legjelentősebb magyar költője.


"...Dunának, Oltnak egy a hangja,
Morajos, halk, halotti hang.
Árpád hazájában jaj annak,
Aki nem úr és nem bitang.

Mikor fogunk már összefogni?
Mikor mondunk már egy nagyot,
Mi, elnyomottak, összetörtek,
Magyarok és nem-magyarok?

Meddig lesz még úr a betyárság
És pulya had mi, milliók?
Magyarország népe meddig lesz
Kalitkás seregély-fiók?

Bús koldusok Magyarországa,
Ma se hitünk, se kenyerünk.
Holnap már minden a mienk lesz,
Hogyha akarunk, ha merünk..."

Ady Endre: MAGYAR JAKOBINUS DALA


"...Ez az ország mindnyájunké,
Hol bilincset urak vernek:
Háborura készüljön föl
Minden sápadt munkás-gyermek.

Van e földnek áldott Napja,
Pirosító levegője,
És ha lefogja az úr-had,
Munkával elvesszük tőle.

Föl, gyermekek, tanulásra,
Háborura, egészségre.
Ti lesztek majd e rab ország
Megváltott és boldog népe."

Ady Endre: Történelmi lecke fiuknak


"...Mert a szabadság az élet, és mert márc. 15. az élet ünnepe!..."

Ady Endre: A SZABADSÁG ÜNNEPE /Szabadság 1900. március 11./







Niccoló Ammaniti (Róma, 1966. szeptember 25. - ) rendkívül népszerű olasz író


Ne beszélj a szabadságról. Beszélnek róla elegen. Szabadság itt, szabadság ott, ezt harsogják. De mi az ördögöt kezdhetsz a szabadsággal, ha nincs egy vasad se, nincs munkád, te vagy a legszabadabb a világon, de mit érsz vele? Elindulsz. De hova mész? És hogy? A hajléktalanok a legszabadabbak a világon, s mégis megfagynak a parkban egy padon. (...) Tudod, hány seggfej halt meg a szabadságért, miközben azt sem tudta, hogy mi az? Egyedül tudod ki szabad? Akinek van pénze. Azok igen.

Niccoló Ammaniti: Ahogy Isten parancsolja







Ábrányi Emil (Pest, 1851. január 1. - Szentendre, 1920. május 20.) költő, műfordító, újságíró


Ha minden nemzet fásultan lemond,
S a szent rajongás mindenütt kiég,
S a büszke jognak minden vára megdől:
A te szabadság-szerető szivedtől
Új lángra gyúlad Európa még!
Ezért hiszem, akármit mondjatok,
Hogy a magyar örökre élni fog!

Bízom s hiszek, míg Isten lesz fölöttünk,
Ki trónusán bírói széket űl!
És hogyha minden búra, bajra válik,
Romok között is hirdetem halálig,
Erős, nagy hittel, rendületlenűl:
Legyen bár sorsunk még oly mostoha,
Él a magyar s nem veszhet el soha!

Ábrányi Emil: Él a magyar...







Babits Mihály (Szekszárd, 1883. november 26. - Budapest, Krisztinaváros, 1941. augusztus 4.) költő, író, irodalomtörténész, műfordító


"Nem hiszek az Elrendelésben,
mert szabad vagyok: oly szabad,
mint a bolond bogáncs a szélben
vagy vad bozót között a vad.
"Vezessen Hozzád a szabadság!"
így kérem olykor aki vár,
mert nem annak kell az imádság,
ki Istent megtalálta már."

Babits Mihály: Az elbocsátott vad







Honoré de Balzac (Tours, 1799. május 20. - Párizs, 1850. augusztus 18.) francia regényíró


"Az aranybilincsek a legsúlyosabbak."

Balzac: Goriot apó







Emily Brontë (Thornton, 1818. július 30. - Haworth, 1848. december 19.) angol költőnő és regényíró


"Ez a roskatag börtön az (...), ami miatt leginkább szenvedek. Már túl soká tartott rabságban. Alig várom, hogy kiszabaduljak egy fényes, boldog világba, és ott maradhassak mindörökké, hogy ne csak könnyeimen át láthassam, és ne csak egy fájó szív falai mögül sóhajtozzam utána, hanem vele lehessek és benne, mindörökké."

Emily Bronte: Üvöltő szelek







Paulo Coelho (Rio de Janeiro, 1947. augusztus 24.) brazil író, az ENSZ békenagykövete


"Jaj azoknak, akik pásztorokat keresnek, ahelyett, hogy a szabadságot keresnék."

Paulo Coelho: A portobellói boszorkány


"Hiába dalol a madár a szabadságról, a kalitkában csak rab marad."

Paulo Coelho: A kém







Anton Pavlovics Csehov (Orosz Birodalom, 1860. január 29. - Badenweiler, Németország, 1904. július 15.) orosz író, drámaíró


"A szerelem elengedhetetlen feltétele a teljes szabadság."

Csehov: A főkertész elbeszélése







Salvador Dalí (Figueres, 1904. május 11. - Figueres, 1989. január 23.) katalán-spanyol festőművész


"Gyűlölöm a szabadságot: arra kötelez, hogy válasszak."







Dallos Sándor (Győrszentmárton, 1901. október 31 - Budapest, 1964. március 10.) József Attila-díjas magyar író, újságíró, forgatókönyvíró


"Gyermekkorában tud csak igazán élni az ember! Ami azután következik, már csak a robot."

Dallos Sándor: A nap szerelmese







Bob Dylan (született: Robert Allen Zimmerman; Duluth, Minnesota, 1941. május 24.) amerikai énekes, dalszerző, zenész, költő


"A sikeres ember az, aki reggel felkel, este lefekszik, és közben azt csinálja, amihez kedve van."







Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij (Moszkva, 1821. november 11. - Szentpétervár, 1881. február 9.) orosz író

"A pénz érmékbe vert szabadság."







Emma Donoghue /Született: Írország Dublin 1969. október 24. - ) Drámaíró


"- A szabadság azt jelenti, hogy mindent lehet?
- Nem, nem. Inkább azt.. hogy senki sem mondja meg, hogy mit csinálj."

Emma Donoghue: A szoba







Friedrich Dürrenmatt (Konolfingen, Svájc, 1921. január 5. - Neuchâtel, 1990. december 14.) svájci író, drámaíró, képzőművész


"Az igazi szabadság nem más, mint annak belátása, hogy nem vagyunk szabadok."

Dürrenmatt: A fizikusok







Giacomo Girolamo Casanova (Velence, 1725. április 2. - Dux, Csehország, 1798. június 4.) velencei kalandor, író.


"Az ember szabad: de megszűnik az lenni, mihelyt nem hisz szabadságában: és minél több hatalmat tulajdonít a végzetnek, annál többet rabol el saját szabadságából."

Gian Giacomo Geronimo Casanova: Lutz Van Dijk - A szerelem története







Albert Einstein (Ulm, Württemberg, Németország, 1879. március 14. - Princeton, New Jersey, USA, 1955. április 18.) elméleti fizikus


"Olyan determinista vagyok, aki kénytelen úgy tenni, mintha létezne szabad akarat, mert ha civilizált társadalomban akarok élni, akkor felelősségteljesen kell viselkednem. (...) Nincs ellenőrzésem a folyamatok felett, elsősorban rejtélyes mirigyek azok, ahol a Természet előállítja az élet lényegét. Henry Ford feltehetően belső hangnak hívná ezt, Szókratész daimónnak, de mindketten ugyanazt üzenik nekünk a maguk nyelvén: az emberi akarat nem szabad."

idézi: Michio Kaku - Einstein kozmosza










Antoine de Saint-Exupéry (1900, junius 29 - 1944. július 31.) író

"Ahhoz, hogy az ember szabad legyen, először is embernek kell lennie."

Antoine de Saint-Exupéry: A katedrális kövei - Antoine de Saint-Exupéry füveskönyve







Vavyan Fable, Molnár Éva (Budapest, 1956. március 20. -) magyar író


"Csillapíthatatlan és legyőzhetetlen szabadságvágyunkhoz mohó, szinte gyermekies odatartozásvágy társul, és csak látszólagos az ellentét. Szabad az, aki szabad szívvel választja meg, kitől függjön, hová tartozzon."

Vavyan Fable: Tűzvarázs







Fodor Ákos (Budapest, 1945. május 17. - Budapest, 2015. február 21.) magyar költő és műfordító, a magyar haiku mestere.

"Nagy pohárból is
lehet kicsit kortyolni.
- Ez is: szabadság!

Fodor Ákos: Is c. haiku







Benjamin Franklin (Boston, 1706. január 17. - Philadelphia, 1790. április 17.) amerikai diplomata, feltaláló, író, politikus, természettudós


"Aki feladja az alapvető szabadságát az átmeneti biztonságért, az nem érdemel se szabadságot, se biztonságot."







Mahatma Gandhi (Porbandar, Gudzsarát állam, 1869. október 2. - Újdelhi, 1948. január 30.) indiai jogász és politikus

"Szabadságot szenvedés nélkül nem lehet kivívni."







Gárdonyi Géza (eredeti nevén Ziegler Géza; Agárdpuszta, 1863. augusztus 3. - Eger, 1922. október 30.) író, költő, drámaíró, újságíró, pedagógus

"Minden rab minden időben és minden helyen szabadságért sír, csakhogy az egyik hangosabban, mint a másik."

Gárdonyi Géza: Egri csillagok







Johann Wolfgang von Goethe (Frankfurt am Main, 1749. augusztus 28. - Weimar, 1832. március 22.) német író, költő, grafikus, művészetteoretikus, természettudós, jogász és politikus


"Aki nagyot akar, annak össze kell szednie magát. A korlátozottságban mutatkozik csak meg a mester. És a törvény csak szabadságot adhat nekünk."

idézi: Czipper Ágota - 144 ártatlan nap


"Az rabszolga igazán, aki szabadnak hiszi magát, holott nem az."

"Szabadság, élet nem jár, csak azoknak,
kiknek naponta kell kivívniuk."







Thomas Jefferson (1743. április 13. - 1826. július 4.) az Egyesült Államok harmadik elnöke, John Adams elnöksége alatt alelnök


"Ha egy civilizált nemzet egyszerre akar tudatlan és szabad lenni, olyasmire számít, ami sohasem létezett és nem is lesz soha."







József Attila (Budapest, Ferencváros, 1905. április 11. - Balatonszárszó, 1937. december 3.) huszadik századi posztumusz Kossuth- és Baumgarten-díjas magyar költő, a magyar költészet egyik legkiemelkedőbb alakja


"Ahol a szabadság a rend,
mindig érzem a végtelent."

József Attila:Töredékek


"Az én vezérem bensőmből vezérel!
Emberek, nem vadak -
elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,
nem kartoték-adat.
Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiadat!"

József Attila: Levegőt!


"Fülelt a csend - egyet ütött.
Fölkereshetnéd ifjúságod;
nyirkos cementfalak között
képzelhetsz egy kis szabadságot -
gondoltam."

József Attila: Eszmélet







Vincent Willem van Gogh, Hollandia, Groot-Zundert, 1853. március 30. - Franciaország, Auvers-sur-Oise, 1890. július 29.) holland festőművész


"Nem mindig tudjuk megmondani, mi tart bennünket bezárva, bebörtönözve, szinte eltemetve, de mégis érez az ember bizonyos határokat, bizonyos kapukat. Bizonyos falakat. Mindez képzelet lenne, fantázia? Nem hiszem. Aztán felmerül az emberben a kérdés: Istenem! Sokáig tart ez még, mindig, mindörökkön örökké? Tudod, mi szabadít meg a fogságból? A mélységes, komoly szeretet. Ha vannak barátok, testvérek, szeretők, ez nyitja meg természetfeletti hatalommal, mágikus erővel a börtönt."







Dag Hammarskjöld (Jönköping, Svédország, 1905. július 29. - Ndola, Rhodesia és Nyaszaföld Államszövetség - ma Zambia, 1961. szeptember 18.) svéd Nobel-békedíjas diplomata, az ENSZ második főtitkára


"Szabad az, aki képes fölállni, és mindent maga mögött hagyni anélkül, hogy visszanézne."










Reginald Heber (1783. április 21. — 1826. április 3.) angol püspök

"A tavasz kiszabadítja a virágokat, hogy színesre fessék a nevető földet."

Reginald Heber: Hymn for Seventh Sunday after Trinity










Heltai Jenő, 1913-ig Herzl Jenő (Pest, 1871. augusztus 11. - Budapest, 1957. szeptember 3.) író, költő, újságíró, producer, dramaturg


SZABADSÁG




Tudd meg: szabad csak az, akit
Szó nem butít, fény nem vakít,
Se rang, se kincs nem veszteget meg,
Az, aki nyíltan gyűlölhet, szerethet,
A látszatot lenézi, meg nem óvja,
Nincs letagadni, titkolni valója.

Tudd meg: szabad csak az, kinek
Ajkát hazugság nem fertőzi meg,
Aki üres jelszókat nem visít,
Nem áltat, nem igér, nem hamisít.
Nem alkuszik meg, hű becsületéhez,
Bátran kimondja, mit gondol, mit érez.
Nem nézi azt, hogy tetszetős-e,
Sem azt, kinek ki volt, és volt-e őse,
Nem bámul görnyedőn a kutyabőrre
S embernek nézi azt is, aki pőre.

Tudd meg: szabad csak az, aki
Ha neve nincs is, mégis valaki,
Vagy forró, vagy hideg, de sose langyos,
Tüzet fölöslegesen nem harangoz,
Van mindene, ha nincs is semmije,
Mert nem szorul rá soha senkire.
Nem áll szemébe húzott vaskalappal,
Mindég kevélyen szembenéz a Nappal,
Vállalja azt, amit jó társa vállal,
És győzi szívvel, győzi vállal.
Helyét megállja mindég, mindenütt,
Többször cirógat, mint ahányszor üt,
De megmutatja olykor, hogy van ökle...
Szabad akar maradni mindörökre.

Szabadság! Ezt a megszentelt nevet


Könnyelműen, ingyen ajkadra ne vedd!
Tudd meg: szabad csak az, aki
Oly áhítattal mondja ki,
Mint istenének szent nevét a jó pap.
Szabad csak az, kit nem rettent a holnap.
Ínség, veszély, kín meg nem tántorít
És lelki béklyó többé nem szorít.
Hiába őrzi porkoláb s lakat,
Az sose rab, ki lélekben szabad.
Az akkor is, ha koldus, nincstelen,
Gazdag, hatalmas, mert bilincstelen.
Ez nem ajándék. Ingyen ezt nem adják,
Hol áldozat nincs, nincs szabadság.
Ott van csupán, ahol szavát megértve
Meghalni tudnak s élni mernek érte.

De nem azért dúlt érte harc,
Hogy azt csináld, amit akarsz,
S mindazt, miért más robotolt,
Magad javára letarold,
Mert szabadabb szeretnél lenni másnál.
A szabadság nem perzsavásár.
Nem a te árud. Milliók kincse az,
Mint a reménység, napsugár, tavasz,
Mint a virág, mely dús kelyhét kitárva
Ráönti illatát a szomjazó világra,
Hogy abból jótestvéri jusson
Minden szegénynek ugyanannyi jusson.
Míg több jut egynek, másnak kevesebb,
Nincs még szabadság, éget még a seb.
Amíg te is csak másnál szabadabb vagy,
Te sem vagy még szabad, te is csak...
Gyáva rab vagy.


Heltai Jenő: Szabadság

Link



Heltai Jenő: Szabadság - SlidePlayer

Link








Victor Hugo (Besançon, 1802. február 26. - Párizs, 1885. május 22.) francia romantikus költő, regény- és drámaíró, politikus és akadémikus


"Abban a szeszélyben, hogy önként lemondunk szabad akaratunkról, és alávetjük magunkat olyasvalaki szeszélyének, akinek erről sejtelme sincs: a játékosan csapongó függetlenség a vak engedelmességgel elegyedik. Valami átmenetféle ez a rabszolgaság és a szabadság között."

Victor Hugo: A párizsi Notre-Dame


"A polgártárs szabadsága ott ér véget, ahol egy másik polgártárs szabadsága kezdődik."

Victor Hugo: Kilencvenhárom


"Minden nagy népmozgalom - bármi is az oka vagy a célja - végeredményben mindig a szabadság szellemének ás medret."







Jókai Anna (Budapest, Józsefváros, 1932. november 24. -) a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, kétszeres Kossuth-díjas és József Attila-díjas magyar író- és költőnő


"A szabad akarat bilincsbe verte az Adakozó kezét."

Jókai Anna: Jákob lajtorjája







Jókai Mór (Komárom, 1825. február 18. - Budapest, Erzsébetváros, 1904. május 5.) a márciusi ifjak egyike, regényíró


"A vadmadár kiszabadult a kalickájából. Hová repül a vadmadár, ha a szabad levegőt érzi szárnyai alatt? Jut-e eszébe, milyen fényes volt kalickája, milyen nyájasan hízelgett gazdája, milyen gazdagon táplálták, mint védve volt a hideg ellen, üldözők ellen, milyen szépen tanították énekelni? A vadmadár csak arra gondol, hogy elrepüljön. Künn meglehet, hogy széttépik, megfagy, talán nem is tudja már, hogyan lehet élelmét a földből kikeresni, de mégis elrepül. Bokrot keres. Párját keresi."

Jókai Mór: Fekete gyémántok








Karinthy Frigyes ( Budapest, 1887. június 25. - Siófok, 1938. augusztus 29.) magyar író, költő, műfordító


"Az emberi szabadság megrontója a háború, barátaim. A háború ellentéte nem a béke, hanem az eszmék forradalma."

Karinthy Frigyes: Hátrálva a világ körül


"A szerelmet azért dicsőítjük és azért rajongunk érte, mi férfiak, mert a szabadság felé vezető utat látjuk benne."







Garri Kaszparov (1963 április 13. - ) sakk világbajnok


"Ha egy nyitott társadalom nem képes megvédelmezni a polgárait, akkor nem sokáig marad nyitott. Az a társadalom, amely nem harcol a szabadságért, el fogja veszíteni azt."

Garri Kaszparov: Közeleg a tél







Kertész Imre (Budapest, 1929. november 9. - Budapest, 2016. március 31.) Nobel- és Kossuth-díjas magyar író, műfordító


"A szabadságot nem lehet ugyanott megélni, ahol a rabságunkat éltük."


Kertész Imre: Európa nyomasztó öröksége






Martin Luther King (Atlanta, Georgia, 1929. január 15. - Memphis, Tennessee, 1968. április 4.) amerikai baptista tiszteletes, polgárjogi harcos, politikai aktivista


"Abban a percben, abban a másodpercben, amikor elkötelezed magad a szabadságnak, függetlenségnek és igazságnak, akár meg is ölhetik a tested, a lelked akkor is győzni fog."







Kosztolányi Dezső (Szabadka, 1885. március 29. - Budapest, Krisztinaváros, 1936. november 3.) író, költő, műfordító, kritikus, esszéista, újságíró


"Ó, fogcsikorgatás. Ó, megalázás,
hogy rab vagyok és nem vagyok szabad.
Nem az enyém már a kezem, a lábam,
és a fejem, az is csak egy adat."

Kosztolányi Dezső: Beírtak engem mindenféle Könyvbe







Nelson Rolihlahla Mandela (Mvezo, Dél-afrikai Unió, 1918. július 18. - Johannesburg, 2013. december 5.) a Dél-afrikai Köztársaság első fekete bőrű elnöke


"A szabadságharcos előbb-utóbb megtanulja, hogy a harc szabályait nem ő, hanem az elnyomó hatalom "diktálja.

Nelson Mandela: A szabadság útján


"Semmilyen áldozat nem elég nagy a szabadságért vívott harc során."

Nelson Mandela: A szabadság útján





Thomas Mann (Lübeck, 1875. június 6. - Zürich, 1955. augusztus 12.) német író, a 20. századi német nyelvű irodalom egyik legjelentősebb alakja


"Egyéniségének ablakrácsai közül reménytelenül mereszti szemét az ember a külső körülmények börtönfalaira, míg csak nem jő a Halál, hogy hazaszólítsa a szabadságba."

Thomas Mann: A Buddenbrook ház










Márai Sándor (Kassa, 1900. április 11. - San Diego, 1989. február 21.) magyar író, költő, újságíró


"Arról, hogy szabadok vagyunk

Mikor a hatalmasokkal állasz szemközt, gondolj mindig arra,
kitől kapták ezek az emberek hatalmukat? S mit is tehetnek ellened? Elvehetik
javaidat, szabadságod vagy életedet? És aztán? Parányi mikroba, fertőző
baktérium is elveheti életed, mely törékeny és mulandó, mint a rovarok élete.
Nem, a leghatalmasabb úrnak sincs igazi hatalma lelked fölött, s ezért
tehetetlen, ha te igazságos vagy, s ő igazságtalan. Csak akkor tehet ellened
valamit, ha téged bűnben talál, s ő igazságos. Ezért ne arra gondolj, mit
mondasz majd a nagy úrnak, hogyan viselkedel; csak arra gondolj, hogy szabad
vagy, amíg igazságos vagy, s a nagy úr tehetetlen igazságod ellen."

Márai Sándor: Füves könyv


"A haza te vagy, szőröstül-bőröstül, testi és lelki mivoltodban; ő szült, ő temet el, őt éled és fejezed ki, mind a nyomorult, nagyszerű, lángoló és unalmas pillanatokban, melyek összesége életed alkotja. S életed a haza életének egy pillanata is... A haza végzet, személyesen is. Nem fontos, ' szereted '-e, vagy sem. Egyek vagytok."

Márai Sándor: Füves könyv


"Mindig, mindent adjál oda hazádnak.
A világnak nincsen semmiféle értelme
számodra hazád nélkül.
Ne várj jót a hazától, s ne sopánkodj,
ha megbántanak a haza nevében.
Mindez érdektelen.
Egyáltalán, semmit ne várj hazádtól.
Csak adjál azt, ami legjobb életedben.
Ez a legfelsőbb parancs.
Bitang, aki ezt a parancsot nem ismeri."

Márai Sándor: Füves könyv


"Nem érti ezt az a sok ember,
Mi áradt itt meg, mint a tenger?
Miért remegtek világrendek?
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.
De most sokan kérdik: mi történt?
Ki tett itt csontból, húsból törvényt?
És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik -
Ők, akik örökségbe kapták -:
Ilyen nagy dolog a Szabadság?"

Márai Sándor: Mennyből az angyal


"A szerelem nem szabadság, hanem rabság, amint különben mindenféle emberi kapcsolat az. (...) A szerelmes csak addig szerelmes, amíg rabságban él, egy igézet, bűvölet eszelős rabságában. Abban a pillanatban, mikor a rabságból felszabadul, nem szerelmes többé."

Márai Sándor: Ég és föld







Sir James Paul McCartney (Liverpool, 1942. június 18. -) brit zenész, zeneszerző és producer

"Fogd ezeket a törött szárnyakat, és tanulj meg repülni."

Paul McCartney: Blackbird







Henry Miller (Egyesült Államok Yorkville, New York, 1891. december 26 - Los Angeles 1980. június 7) Író


"Szabad akartam lenni, szabadon tenni és adni azt, amit jónak láttam. (...) Abban a pillanatban, amikor elvártak vagy követeltek tőlem valamit, kitértem. Ez volt az én függetlenségem."

Henry Miller: Tropic of Capricorn







Jim Morrison (Melbourne Florida, USA 1943. december 8. - 1971. július 3.) énekes, dalszövegíró és költő


"Az emberek túl korlátoltak ahhoz, hogy valójában szabadok lehessenek! Saját magukat kötik gúzsba, önmaguk emelnek falakat maguk köré. Kiközösítik azokat, akik megpróbálnak kitörni, levetni ezeket a láncokat. Ez az ő biztonságuk."

Jim Morrison: Indián varázsló







Müller Péter (Budapest, 1936. december 1. -) József Attila-díjas író, dramaturg, forgatókönyvíró, előadó


"Az Igazi Szeretet: szabad. Én is szabad vagyok, te is szabad vagy - csakis akkor szerethetjük egymást. Ha valakitől függök, ha valaki mellett nem lehetek az, aki vagyok, ha valaki mellett nem vagyok szabad: nem is szerethetem."

Müller Péter Szabadság és szeretet c. cikke a Nők Lapja c. újságban


"Semmilyen hatalom nem rendelkezik fölötted. Nem bűvölt el sem Isten, sem világ, hogy mint egy hipnotikus állapotban lévő lény azt éld, amit ő akar, s azt a szerepet játszd, melyet zsarnoki rendezőként kiosztott rád."

Müller Péter: Jóskönyv


"A szabadság egy párkapcsolatban nem azt jelenti, hogy visszaélek a másik szeretetével."

Müller Péter: A hónap témája a Life magazinban













Petőfi Sándor (Kiskőrös, 1823. január 1. (keresztelés) - Fehéregyháza, 1849. július 31.) magyar költő, forradalmár, nemzeti hős, a magyar költészet egyik legismertebb és legkiemelkedőbb alakja


"...Ha majd minden rabszolga-nép
Jármát megunva síkra lép
Pirosló arccal és piros zászlókkal
És a zászlókon eme szent jelszóval:
"Világszabadság!"
S ezt elharsogják,
Elharsogják kelettől nyúgatig,
S a zsarnokság velök megütközik:
Ott essem el én,
A harc mezején,
Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül,
S ha ajkam örömteli végszava zendül,
Hadd nyelje el azt az acéli zörej,
A trombita hangja, az ágyudörej,
S holttestemen át
Fújó paripák
Száguldjanak a kivivott diadalra,
S ott hagyjanak engemet összetiporva. -
Ott szedjék össze elszórt csontomat,
Ha jön majd a nagy temetési nap,
Hol ünnepélyes, lassu gyász-zenével
És fátyolos zászlók kiséretével
A hősöket egy közös sírnak adják,
Kik érted haltak, szent világszabadság!"

Petőfi Sándor: Egy gondolat bánt engemet


"Szabadság, szerelem!
E kettő kell nekem.
Szerelmemért föláldozom
Az életet,
Szabadságért föláldozom
Szerelmemet."

Petőfi Sándor: Szabadság, szerelem







Reményik Sándor (Kolozsvár, 1890. augusztus 30. - Kolozsvár, 1941. október 24.) költő, a két világháború közötti erdélyi magyar líra kiemelkedő alakja


"De szeretni csak szabadon lehet.
Egyenlő méltósággal.
Külön világ, szemben külön világgal.
Az eggyé olvadásuk: csoda, ünnep.
De nincs embernek emberen hatalma.
És semmi nincsen, amit követelhet."

Reményik Sándor: Nem urad és királyod


"Honnan jössz? Szabad lényed mit kutat?
Mily börtönálcát feszítettél széjjel?
Mutasd meg az utat,
Nekem is, nekünk is a szabadságba."

Reményik Sándor: Havasi feszület







Jean-Jacques Rousseau (Genf, Svájc, 1712. június 28. - Ermenonville, Franciaország, 1778. július 2.), svájci francia felvilágosodás kori filozófus, író és zeneszerző


"Aki lemond szabadságáról, az ember voltáról, emberi jogairól, mi több: kötelességéről mond le."

idézi: Szeréni György (szerk.) - Aranykönyv


"Az ember szabadnak születik és mégis mindenütt bilincsekben él."

Rousseau: Társadalmi szerződés







Bud Spencer: (Nápoly, 1929. október 31. - Róma, 2016. június 27.) olasz úszó, vízilabdázó és színész,


"A tapasztalatok segítettek hozzá, hogy becsülni tudjam a szabadságot. Hiszen ha nap mint nap megéljük, anélkül, hogy tettünk volna érte valamit, talán nem is tudjuk kellőképpen értékelni."

Bud Spencer: Különben dühbe jövök







Szabó Magda (Debrecen, 1917. október 5. - Kerepes, 2007. november 19.) Kossuth-díjas magyar író, költő, műfordító


"Ha meg akarsz tartani valakit magadnak - ereszd el! Szabadság nélkül nincs semmi."

idézi: Aczél Judit - Ne félj! Beszélgetések Szabó Magdával







Gróf Széchenyi István (Bécs, 1791. szeptember 21. - Döbling, 1860. április 8.) politikus, író, polihisztor, közgazdász, a Batthyány-kormány közlekedési minisztere, a ,,legnagyobb magyar"


Szabadságát az ember rendszerint akkor becsüli, amikor már nem szabad, vagy ha szabadságát végtelen áldozatokkal vívta ki."

Széchenyi István: Napló







Lev Tolsztoj (1828. szeptember 9. - 1910. november 20.) orosz író, filozófus; az orosz irodalom és a világirodalom egyik legnagyobb alkotója


"Szabadság? Minek a szabadság? A boldogság épp az, hogy az ember az ő vágyaival, gondolataival szeret, kíván, gondolkozik, azaz semmi szabadság - ez éppen, ami boldoggá tesz.

Lev Tolsztoj: Anna Karenina







Mark Twain, eredeti nevén Samuel Langhorne Clemens (Florida, Missouri, 1835. november 30. - Redding, Connecticut, 1910. április 21.) amerikai író, újságíró, humorista


"Minden fogadalom hadüzenet a természetnek, mert a fogadalom olyan lánc, amely állandóan csörög, és emlékezteti viselőjét, hogy nem szabad ember."

Vizet mindenki iszik - Mark Twain füveskönyve







Verseghy Ferenc (Szolnok, 1757. április 3. - Buda, 1822. december 15.) magyar költő, polihisztor, műfordító, irodalomszervező, nyelvész, énekes, hárfás és zeneszerző


"Legnagyobb kints a' szabadság!
Vérrel szerzik azt a' nemzetek;
én is benned, szép szabadság!
véghetetlen kintset tisztelek..."

Verseghy Ferenc: A' Szabadság







Gróf Wass Albert (Válaszút, 1908. január 8. - Astor, Florida, 1998. február 17.) erdélyi magyar író és költő.


"Aki bántja a magyart, Téged is üt. Nemzeted jussát, igazát védeni kötelességed. Csak úgy lesztek erősek, ha megvéditek egymást. Mert bármelyik magyar vesztesége - a Te veszteséged is."

Wass Albert: A magyar nemzet hét parancsolata


"Aki nem tud országáért küzdeni, az nem érdemel országot."

Wass Albert: Kard és kasza


"Jogod van az élethez, éppen úgy, mint a pillangónak. (...) Jogod van szabadon gondolkodni a világ dolgai fölött, szép és csúnya, jó és rossz között választani. Jogod van bátornak lenni és őszintének. Becsületesnek, igaznak."

Wass Albert: Te és a világ - Szabadság


"Mert az a Magyarország, amit én megismertem, ezer kis hibája mellett is magában hordozta a nagyság és méltóság minden jelét. Az egyéniség országa volt, az egyéniség szabadságának országa, mely szabadság tisztelete mélyen gyökerezett mind a rendszerben, mind az emberek lelkében."

Wass Albert: Átoksori kísértetek


"Nem az a szabadság, hogy úgy élhetsz, mint egy diktátor és kedved szerint érvényesítheted a benned felgyülemlett gyűlöletet. Szabadság az, hogy nincs diktátor fölötted más, csak a Teremtő Rend. És hogy a gyűlölet ellen megvédelmezheted magadat a szeretettel.

Wass Albert: Te és a világ


"Ne mondjátok, hogy keressek magamnak máshol helyet a világban, mert nincsen ennek a világnak helye, ami az enyém volna azon az egyen kívül. Ne mondjátok, hogy befogadtok ebbe vagy abba az országba, mert nincsen nekem azokban az országokban semmi keresnivalóm. Ne mondjátok, hogy lelek magamnak hegyet a Kordillerrákban, vagy a Sierra Nevadán: mert a más hegyei azok, nem az enyimek. Az én számomra nincs szépségük és nincs békességük azoknak a hegyeknek. Adjátok vissza az én hegyeimet!"

Wass Albert: Adjátok vissza a hegyeimet!


"S egyszerre csak egy kisgyerek hangosan megszólalt hátul:
"Édesanyám! Mi a szabadság?"
A tanítóban elakadt a szó. Odanéztek mindannyian. Az asszony pedig felsóhajtott és azt felelte:
"Amikor hazajönnek a katonák, fiam."
Ó, hóvirágos régi március...! Azóta mennyi vér ömlött megint, s részeg torokkal hányszor ordították közénk a véres jelszót, hogy "szabadság"! Hát ez a szabadság, emberek? Szónokló, híres emberek! Élők s holtak mind ezt akarták...? S mi lesz, ha majd egy szép napon megkérdezi egy kisgyerek:
"Édesapám, mi a szabadság...?"
Ó, hóvirágos régi március...! Talán sóhajtunk egyet mi is akkor és csak annyit mondunk csöndesen:
"fiam, szabadság az, ha majd hazatérhetünk mindannyian."

Wass Albert: Emlékezés egy régi márciusra c. vers







Weöres Sándor (Szombathely, 1913. június 22. - Budapest, 1989. január 22.) Kossuth- és Baumgarten-díjas magyar költő, író, műfordító, irodalomtudós


"Bontsd szét egyéniségedet és ne félj, hogy bármit is elveszítesz: mert ha a mosdatlant kiutasítod, mosdottan a helyén találod. Bontsd szét egyéniségedet és szabaddá válnak lelked végtelen áramai, melyek nem benned vannak és nem kívüled, áthatnak mindenen."


Weöres Sándor: A teljesség felé - Az egyéniség szétbontása

















 
 
0 komment , kategória:  Idézetek birodalma  
Kiss Kata: MAGYAR VAGYOK
  2019-04-03 21:29:51, szerda
 
 







KISS KATA: MAGYAR VAGYOK


Kiss Kata énekes énekelni négy évesen, édesapja oldalán kezd. Hegedülni Bartók Béla tanítványától, Dr. Barsi Ernő néprajzkutató- és zenepedagógustól tanul. A 2006-os olaszországi Festa della scuola összművészeti fesztiválon hazánkat képviseli a Föld dala című szerzeményével. Még ebben az évben találkozik Bikics Tiborral, akivel közösen kezd dolgozni első lemezén. 2009-ben alakítja meg a Kiss Kata zenekart, ahol az éneklés mellett társszerzői feladatokat is vállal.

,,Énekel akkor is, ha hallgat, akkor is, ha beszél - tán még álmában is. Mert a lelke muzsikál ennek a mindig mosolygós, mindig energikus, vékony, csillogóan barna szemű fiatal lánynak, aki nagyra törő terveket dédelget magában, s aki mindent meg is tesz ezek megvalósulásáért. Két év kemény munkájával született meg élete első, Dalocska című lemeze, mellyel szinte azonnal a népi ihletettségű rockzenét kedvelő közönség kedvencévé vált. Énekelni közösségben az igazi, Kata igazi csapatjátékos. Férjének, Bikics Tibornak - aki egyben szerzőtársa és producere is - épp oly hálás a jó hangzásért, mint zenekara minden tagjának, a dalok üzenetét a testbeszéd erejével közvetítő táncosoknak, az őket hűségesen mindenhová elkísérő technikus kollégának. Kiss Kata tudatosan a rockzene sodró lendületét használja fel ahhoz, hogy a népdalok az ifjabb korosztályok szívéhez-lelkéhez is utat találjanak. Legújabb terve, hogy a gyerekeket is megszólíthassa dalaival. Leghőbb vágya egy olyan lemez, mely a mai kor hangzásvilágával fűszerezett, népzenével társított magyar népdalkincset ismerteti és szeretteti meg a kisiskolásokkal.,,
(Csűrös Csilla - MR1 Kossuth Rádió - 180 perc)



Link



Személyesen mutatta be Magyarból jeles CD-jét Kiss Kata Zalaegerszegen

Link



Kiss Kata énekesnő: Helyi Érték

Link








DALOCSKA

Zene: Kiss Kata
Szöveg: Dudás Sándor
Ének: Kiss Kata


Hazámról csendül fel szívemből egy dallam
S legyen minden társam lelke e kis dalban
Végtelen a tenger, végtelen az ég is
Végtelen szeretlek Édes Hazám én is.

Énekeljük együtt fiatalok, vének
Nem feledve el az elmúlt ezer évet
Jó apáink sírját, tudja meg a világ
Szívünk érte dobban, hangunk érte kiált.

Nincsen annyi rózsa, amennyi fűszál leng
Szélben, zivatarban, s mikor még csak dereng
Halványan az égalj, mégis azt kivánom:
Ne lépkedjen senki a csorbult fűszálon!

Csorbult fűszál lettél, s akik rád tapostak
Nem hitték erejét a nyári harmatoknak
Szemünk harmatával, karunk erejével
Érted élünk rég, nem temethetnek még el!

Ebben a kis dalban arról szól az ének
Ékes Magyar hazám legyen ébredésed!
Édes Magyar Hazám, lesz még ébredésed!
Fönn a magas égből látják szenvedésed.


Kiss Kata: DALOCSKA

Link



DALOCSKA - KISS KATA - MIHI

Link








EGYÜTT DOBBAN A SZÍV... Kis Kata és a Pápai ERKEL FERENC ISKOLA

Link








A FÖLD DALA


Zene: Kiss Kata
Szöveg: Dudás Sándor
Ének: Kiss Kata


Uram, adtál egy Földgolyót
Köréje eget, ragyogót.
Hegy- völgyön futó patakot,
Ember barátját: állatot.

Add, hogy az egünk kék legyen
S fenn a madárdal végtelen
Csillogjon szemünk szögletén
Örökkön egy parányi fény

Reff: Csillogjon akkor is ha majd este lent,
éjsötét felhőkbe bújik el a csend.

Viruljanak mezők s a fák,
Virág hintse szét illatát
Egy legyen szívünk ritmusa,
Ki elmegy, érjen is Haza.

Éljünk e Földön boldogan, ne legyen senki hontalan,
S mint víz tükrén apró habok, csillogjanak a csillagok.

Reff: Csillogjon akkor is ha majd este lent,
éjsötét felhőkbe bújik el a csend.

Kiss Kata: A Föld dala

Link








Kiss Kata Zenekar: KOSSUTH LAJOS AZT ÜZENTE


KOSSUTH LAJOS AZT ÜZENTE népdalfeldolgozás hangszerelés: Bikics Tibor versszöveg:Kiss Kata Előadja a Kiss Kata Zenekar: Kiss Kata: ének, Bikics Tibor Bálna: billentyűk, Kiss Gábor: gitár Eisenhoffer Péter : dobok, Tóth Ádám: hegedű Dudás Zita, Juhász Gábor: néptánc

Link









A MAGYARBÓL JELES kiadványról

Link












MAGYAR VAGYOK


Ének: Kiss Kata

Előadó: Kiss Kata zenekar


Áldott e föld és áldott e szó
Édes Hazám!
Itt van a bölcsőm, s itt ringatott
Az én édesanyám.
És ha egyszer síromon nő a vadvirág
Én fentről is, a mennyből is,
Hallom majd szavát:

Együtt dobban a szív, s benne dobban a szó
Magyarnak lenni, igenis jó!
Az egekig ér már a nyíló virág
Karjába zárja a Magyarhazát. Hazám e föld mit szívünk fölé
Kárpátok fonnak népünk köré
Hazámban mindig otthon vagyok
Hiszem, hogy én is jó magyar vagyok!

Mint sírból támadt ősi erő
Olyan vagy Hazám
Messze sodort bolyongó kő
Tenger zord viharán
Nagy hegyeknek öléből
Nyílik a vadvirág
Én Lentről is, a mélyből is
Hallom majd szavát:

Együtt dobban a szív, s benne dobban a szó
Magyarnak lenni, igenis jó!
Az egekig ér már a nyíló virág
Karjába zárja a Magyarhazát.

Hazám e föld mit szívünk fölé
Kárpátok fonnak népünk köré
Hazámban mindig otthon vagyok
Hiszem, hogy én is jó magyar vagyok

Ezer virágból bokrétát kötni kéne már
Mert egy az utunk s ha összefogunk megmarad Hazánk!


MAGYAR VAGYOK - KISS KATA - MIHI - 2015
/Készítette: Mihályfalvi János - ,,mihi" - Készült: Svédországban/

Link








SZÉTSZÓRT GYÖNGYSZEMEKHEZ


Zeneszöveg


Előadó: Kiss Kata Zenekar
Zene: Bikics Tibor Bálna
Szöveg: Kiss Kata


Kell lenni a menyben valahol egy helynek
Hol a fájó szívek gyógyításra lelnek
Szívét nemzetemnek elküldeném oda
Uram, kegyelmeddel, térjen onnan vissza.

Szóljon ez a dal, szétszórt gyöngyszemekhez
Kősziklára tapadt, tépett levelekhez
Szóljon ez a dal szétszórt búzaszemhez
Tőkén maradt árva, bús szőlő szemekhez

Nemzetemnek szívét ők vigyék el oda
Akik összetörték, azok hozzák vissza
Nincs az a tűzkerék ami eltapossa
Amikor egy nemzet a szívét kéri vissza

Szóljon ez a dal, szétszórt gyöngyszemekhez
Kősziklára tapadt, tépett levelekhez
Szóljon ez a dal szétszórt búzaszemhez
Tőkén maradt árva, bús szőlő szemekhez


SZÉTSZÓRT GYÖNGYSZEMEK

Link



SZÉTSZÓRT GYÖNGYSZEMEKHEZ KISS KATA MIHI 2013

Link








AZ 1956 HŐSEINEK EMLÉKÉRE! KISS KATA MIHI 2017

Link








VADVIRÁG


Áldott e föld és áldott e szó
Édes Hazám!
Itt van a bölcsőm, s itt ringatott
Az én édesanyám.
És ha egyszer síromon nő a vadvirág
Én fentről is, a mennyből is,
Hallom majd szavát:
Együtt dobban a szív, s benne dobban a szó
Magyarnak lenni, igenis jó!
Az egekig ér már a nyíló virág
Karjába zárja a Magyarhazát. Hazám e föld mit szívünk fölé
Kárpátok fonnak népünk köré
Hazámban mindig otthon vagyok
Hiszem, hogy én is jó magyar vagyok!
Mint sírból támadt ősi erő
Olyan vagy Hazám
Messze sodort bolyongó kő
Tenger zord viharán
Nagy hegyeknek öléből
Nyílik a vadvirág
Én Lentről is, a mélyből is
Hallom majd szavát:
Együtt dobban a szív, s benne dobban a szó
Magyarnak lenni, igenis jó!
Az egekig ér már a nyíló virág
Karjába zárja a Magyarhazát.
Hazám e föld mit szívünk fölé
Kárpátok fonnak népünk köré
Hazámban mindig otthon vagyok
Hiszem, hogy én is jó magyar vagyok
Ezer virágból bokrétát kötni kéne már
Mert egy az utunk s ha összefogunk megmarad Hazánk!


Kiss Kata Zenekar: VADVIRÁG

Link



Együtt dobban a szív ... Kis Kata és a Pápai ERKEL FERENC ISKOLA

Link



Móra Ferenc Általános Iskola, Székelyudvarhely, Erdély

Link








ANDRÁSFALVA


Andrásfalva bukovinai székely falu. Andrásfalvát 1786-ban Istensegíts, Fogadjisten, Hadikfalva, és Józseffalva bukovinai falvakkal együtt a madéfalvi vérengzés után székelyföldről elmenekült székelyek alapították meg Hadik András gróf közbenjárására.

A bukovinai székelyek kirajzása 1883-ban kezdődött. Ekkor körülbelül 4000 ember települt át az Al-Duna mellé, de ekkor sokan vándoroltak ki Kanadába, Braziliába és az Egyesült Államokba is. 1930-ban 2539 lakosának 98%-a magyar nemzetiségű volt.

A Bukovinában maradt székelyek maradékát a magyar kormány 1941-ben a Vajdaságba telepítette át, de néhányan közülük Bukovinában maradtak.

A Vajdaságba áttelepülteknek 1944 őszén újból menekülniük kellett. A telet ekkor a Dunántúlon, Magyarországon vészelték át, majd innen 1945-ben tizenháromezer bukovinai székelyt Baranya- és Tolna megyébe helyezték el a kitelepített sváb családok helyére.

Az Andrásfalvaiak egy része ekkor telepedett le többek között Tolna megyében, Mucsfára 78 család, és több család Izmény településre is, de Baranya megyében és Budapest környékén is több család kapott új otthont.


Andrásfalva - Szétszórt gyöngyszemekhez

Link



Andrásfalvi utcareszlet



Székelyandrásfalva



Fogadjisten - Történelmi régió: Bukovina Megye: Suceava









 
 
0 komment , kategória:  Zeneszöveg  
Hírmorzsák - Április
  2019-04-01 23:00:19, hétfő
 
 







HÍRMORZSÁK - ÁPRILIS


Mottó

"Mindig, mindent adjál oda hazádnak.
A világnak nincs semmiféle értelme hazád nélkül.
Ne várj jót a hazától, s ne sopánkodj, ha megbántanak
a haza nevében. Mindez érdektelen. Egyáltalán semmit
ne várj a hazádtól. Csak adjál azt, ami legjobb életedben.
Ez a legfőbb parancs. Bitang, aki ezt a parancsot nem ismeri."

(Márai Sándor, Füveskert


"A gonosz diadalához csak annyi kell, hogy a jók tétlenek maradjanak."

(Burke)








Napi migráns minden nap: Olvasd - terjeszd!


A migránsáradatról mindennap - Klikk a Linkre






Link



Hirkereső





Link








1Orbán Viktor Junckerről: Aki Marx-szobrot koszorúz, az idegengyűlöletből ne oktasson senkit

Link



A miniszterelnök- levelet küld az eu-n kivul elo kulhoni magyaroknak ezt irja benne

Link



Kover Laszlo Szabo Timeanak szegyellje magat nem a kocsmaban van

Link



Kálmán Olga a fel karomat adnám egy Simicska interjúert lenne hozza úgy ötezer kérdésem

Link



Szégyen Nagyváradon szobrot emeltek a trianoni terkep megrajzolojanak

Link



Kampánytéma marad Orbán Viktor

Link



Saját ügyvédje leplezte le a betegen tévévitázó, bukásra álló Nagy Blankát

Link



Kémügy - Legkeményebb büntetés Gyurcsányéknak

Link



Májusban eldől Európa sorsa

Link



Majka: Szeretnék egy olyan Európában élni, ahol nem számít az ember bőre színe

Link



"A magyar nemzet küldetése visszahozni a kereszténységet Európába"

Link



Itt láthatják a traumatizált, éhezett menekülteket. Megnézheted a videót a barátaid társaságában. /Készült 19.04.13-án/

Link



15Kedves Tóth Bertalan, ön miért nem mond igazat?

Link



Lángol a párizsi Notre-Dame

Link



A robbantások országa

Link



A nyugati muszlimok egy része hatalmas kárörömmel fogadta a Notre-Dame tűzvészét

Link



Gyorsítóval tömi az ENSZ a görög banki alkalmazottakat?

Link



20Sötét játszmák az orosz kémper mögött

Link



Közel kétmillióan kaphattak eddig migránskártyát

Link



26Lepatkányozta a Fidesz szavazóit Bangóné

Link



Bayer Zsolt: Orbán szembeköpte az ördögöt - De jó az ilyet olvasni

Link



Az MSZP szerint "meg kell szüntetni a patkánykormányzást"

Link



MSZP-videó: ,,Szükség van az irtásra, főleg a Lendvay utcában és környékén"

Link



Ujhelyi patkánykormányzással tetézi Bangóné bűneit

Link



TGM: Mégis írok Bangónéról

Link



Kövér: "Aki nem a Fideszre szavaz az EP választáson, az hazaáruló."

Link



Aláírhatatlanná vált a nyelvtörvény!

Link



30Elmenekült a PestiSrácok.hu elől az Európa-szeánszot tartó MSZP-s vezérkar (PS-videó!)

Link



Megfutamodott Ujhelyi és az MSZP

Link



A baloldal megmondóemberei mérgezik a közhangulatot

Link








Nemcsak a "patkányoknak"

Egy patkány levele Bangóné Borbély Ildikónak

Önnek patkány vagyok, a családommal együtt. Tudomásul vettem. Azért, hogy legyen némi sejtése a ,,patkánysághoz" vezető útról, szeretném, ha tudná: Fiatalon, két kicsi gyermekkel és rengeteg bizakodással éltük meg a rendszerváltást. Az MDF-re szavaztunk '90-ben, '94-ben, és '98-ban is. Nekünk mindig dolgoznunk kellett, mint a legtöbb magyarnak. A szólás szerint, aki dolgozik, nem ér rá pénzt keresni - sajnos ez így is volt mindig. A fiatalságunkat úgy éltük meg, hogy a gyerekek voltak az elsők, igen, mert hittünk, és hiszünk abban, hogy a család fontos - ezért a legszebb éveinkben - az önök pártjának kormányzása idején, 1994-1998 között bizony nagyon sok dologról kellett lemondanunk. Akkor láttam azt a valódi szegénységet, ami emberek millióit nyomorította meg. Szerencsére egy házban laktunk a szüleimmel, akik sokszor segítettek még a kevésből is - alkalmanként kifizették a rezsinket, vagy vásárláskor nekünk is megvették azt, ami a gyerekeknek kellett. Láttam az önök uralkodásának a hatásait, a Bokros csomag egészségügyi, oktatási vetületeit, a háztartások, családok kínlódását - pedig nem az ország szegény területén élek. A mi életünkben üdítő volt az első Orbán-kormány, ha lassan is, elkezdett javulni a helyzet.

2002-ben a populista és gyűlöletkeltő Ron Werber-féle MSZP kampányuk jobb volt, mint az eredményeikben jól teljesítő kormányé, akik nem is gondolták, hogy az emberek a saját tapasztalataikkal ellentétesen fognak szavazni. Hajszállal nyertek önök, de mindent vittek. Aztán jött az a ,,nyolc év". Felvettek 40 milliárd eurónyi hitelt, amivel megduplázták az országunk adósságállományát. 2006-ra már ült az ország, de azt hazudták, pannon-puma. Limuzinban beszélt az akkori MSZP-s miniszterelnök Gyurcsány arról, hogy az adócsökkentés és a fejlesztések kormánya lesz. Nyertek akkor is, mert a valódi helyzetet csak a konvergencia-program közzététele után ismerték meg az emberek - Barroso segítségével majd egy évig dugdosták. Aztán egy kicsit a tömegbe lövettek, csontokat törettek, ünneplő tömeget verettek szét - éppen 1956 ötvenedik évfordulóján. Olyan tömeget, amelyik ünnepelni ment. Persze ismét négy évet elefántkodtak az ország porcelánboltjában - volt itt minden, mint a búcsúban: egészségügyi reform kórházbezárással, mini széfekkel, Molnár Lajossal és Ágicával. Az állami beruházások nyomán alvállalkozók ezrei mentek tönkre a ki nem fizetett számlák miatt, és az ön pártja nem tett semmit ellene - talán meg is volt az oka, ha már állandóan a ,,beakadt" lopás szó jut az eszükbe mindenről.

Soroljam? Vagy emlékszik még? Megyeri híd - 300 cég és vállalkozás nem kapta meg a pénzét. M6-os autópálya? Ki tudja hány kis cég omlott össze a kifizetetlen munkák nyomán. Lehetne még sorolni, de éppen önöknek kellene tudni, hogy mennyi bűnt követtek el ez ellen a szerencsétlen ország és nép ellen. A harmadik szomszédom és a családja útépítéseknél dolgozott, a Demszki-féle főváros útjavításait végezték - és a kiállított számláikat nem fizette ki a fővállalkozó. Az APEH a ki nem fizetett számlák ÁFA-ját követelte tőlük. A szemem előtt omlott össze négy-öt család. Elvették mindenüket, sajnos az egyiküknek az életét is - simán csak belehalt.

Aztán elzavarták az önök pártját a választók. Azt a pártot, amelyik bármihez nyúlt, abból keserűség és nyomor lett. 2010 óta - igaz lassan - elkezdtünk ismét emelkedni. 2014 óta - ami önnek is kánaánt jelentett, hiszen azóta eszi a képviselők ,,nehéz, de vastagon megkent kenyerét" - már egy egyre gyorsabban fejlődő, egyre élhetőbb országot látunk. Orbánék olyan ügyesen ,,lopnak", hogy az embereknek egyre több jut. Soha ennyire alacsony közterhek nem voltak, a gyermekes családok ezerféle kedvezményre jogosultak. Az infláció alacsony, a hitelkamatok alacsonyak, a bérek nőnek. Röviden és egyszerűen: működik az ország. Épül, fejlődik minden. Önöknek meg egyetlen becsípődésük: Orbán gyűlölete, és a mi patkányozásunk. Ez a programjuk, ez az életük, és ez a kudarcuk is.

Tudja kedves Bangóné azért nem fognak soha nyerni választáson, mert a patkány meglehetősen intelligens állat, igen gyanakvó természettel és kiváló memóriával.

Üdvözli önt és pártját egy patkány a hárommillióból

Szabó Tibor

Link



30Hidvéghi Balázs: A bevándorláspártiak csúcsjelöltje folyamatosan fenyegeti Magyarországot

Link



A PATKÁNYOZÁS HAVI BÉRE!!!

Ennyit fizetést kapnak havonta az állam, azaz a mi zsebünkből a bármilyen érdemi munkára alkalmatlan egyedek!

Ezt a tetemes pénzmennyiséget kizárólag a mocskolódásukért, destruktív anarchista tevékenységükért pazaroljuk rájuk!


















 
 
0 komment , kategória:  Média  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 10 
2019.03 2019. április 2019.05
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
2930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 10 db bejegyzés
e év: 257 db bejegyzés
Összes: 4119 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 626
  • e Hét: 11147
  • e Hónap: 15961
  • e Év: 244359
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2021 TVN.HU Kft.