Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 22 
A megtestesült érzékiség
  2019-09-28 21:29:44, szombat
 
 







A MEGTESTESÜLT ÉRZÉKISÉG


85 éves Brigitta Bardot színésznő, aki ledöntötte a szerelem korlátait


Brigitta Bardot 1934 szeptember 28-án született jómódú párizsi családba. Gyermekkorától kezdve táncolt, balettkarrierről álmodott. 15 évesen mégis fotómodell lett, 1950-ben már az ELLE címlapjára került. A képeket Roger Vadim megmutatta forgatókönyvíró barátjának, Marc Allégret-nek - együtt fedezték fel Bardot-ot a filmipar számára.

Forrás: AFP







A ma 85 éves díva eléggé a feledés homályába merült.

Talán még az idősebb generációból sem ugrik be mindenkinek, ki is volt Brigitte Bardot. A fiatal nemzedék pedig csodálkozva kérdezhet vissza a név hallatán: - Az meg kicsoda? Pedig BB - mert akkoriban csak így nevezték - a francia és az egyetemes filmművészet egyik csillaga, az 1950-es, 1960-as évek ünnepelt szexbombája volt. Ő volt baz a színésznő, aki körül úgy megörült a világ, akár Beatlesért.

Emléke azért halványulhatott el, mivel rövid volt sokat ígérő pályafutása, évtizedek óta visszavonultan él, és kedvenc helyéről, St. Tropezből végez elkötelezett, szenvedélyes állatvédő munkát (1986-ban itt hozta létre a Brigitte Bardot Állatvédő Alapítványt).

Ki gondolta volna róla azok után, hogy fiatal korában ette a férfiakat, s fénykorában szentségtörésként meztelenül jelent meg a filmvásznon.

Jól emlékszem, hogy az 1960-as évek elején a harmadik szomszédunknál néztem meg az 1959-ben forgatott Babette háborúba megy című filmjét, mivel akkoriban még csak a tehetősebbeknek futotta televíziókészülékre. És csak egyetlen magyar nyelvű adón, a közszolgálati televízió egyetlen műsorán lehetett látni Brigitte Bardot filmeket. De azok alaposan megdobogtatták a korosztályomhoz tartozó akkori tinédzserek szívét.

Álmainkban BB biztosan jelen volt. Ahogy ott volt plakátokon, kézi tükrök hátulján, újságok címlapján is. Ruhái, frizurái pedig megszabták az 1960-as évek divatirányzatát. Kora nagy európai filmes generációjához - Sophia Loren, Claudia Cardinale, Gina Lollobrigida - tartozott, Marilyn Monroe-hez hasonlóan mutatta be a szexuális forradalom évtizedekben a nyers női szexualitást.

Brigitte Bardot Párizsban született egy gazdag család gyermekeként. Felnövekedve balettkarierre vágyott, 15 évesen pedig már fotómodell volt, s 1950-ben felkerült az ELLE magazin címlapjára. A világhírű francia rendezővel, Roger Vadimmal 1952-ben kötött házasságával azonban a filmes karrier előtt nyílt meg az út a számára.

1952 és 1973 között mintegy harminc filmet forgattak vele, ami meglehetősen rövid filmszínészi pályafutását figyelembe véve nem olyan nagy szám.

Első nagyobb sikerét az erotikus töltetű, 1956-ban készült És Isten megteremté a nőt című filmjével érte el, de említésre méltót alakított és megtöltötte a mozikat egyebek mellett a Viva Maria (1965), az Egy párizsi lány (1957), Az asszony és a baba (1958) és a Kedves Brigitte (1965) című filmekkel is.

Magánélete meglehetősen zűrös, kicsapongó volt. Négyszer ment férjhez, utoljára 1992-ben, 58 éves korában. Fia második férjétől született.

Milliárdos harmadik férje azzal kérte meg a kezét, hogy száz szál vörös rózsát szórt le helikopterről Bardot tengerparti nyralójára. A francia riviérához szépsége és híres bulijai épp úgy hozzátartoztak, mint a napfény és a tenger.

Évtizedek óta meglehetősen visszavonultan, elzártan él, filmes szerepet nem vállalt, nem is szívesen nyilatkozik. Viszont Franciaország legelszántabb állatvédőjét tisztelhetik benne. Hogy nem felejtették el a filmcsillagot sem, azt jól bizonyítja, hogy Rio de Janeiróban (amelyet brazil St. Tropeznek is szoktak nevezni) szobrot is kapott.







Fotók:

Link



A filmes erotika forradalmasítója, szexszimbólum: a nyocvanöt esztendős Brigitta Bardot legendáján nem fog az idő.

"A régi fotóimat nézegetve nem hiszem el, hogy az a csinos lány én voltam" - mondja magáról.

Immár negyvenöt éve visszavonult a filmezéstől, hogy az állatvédelemnek szentelje az életét. La Mandrague nevű villája az Azúr-parton az elhagyott állatok menedéke.

A művészpártoló nagyiparos lánya balerinának készült, de tizenöt évesen elragadta a modellkedés. Az Elle címlapjáról került Marc Allegret rendező figyelmébe, aki próbafelvételre hívta. Így ismerkedett meg Roger Vadimmal, akihez alig tizennyolc évesen feleségül ment. Kilenc közös film, ötévi házasság után elváltak útjaik. Az És Isten megteremtette a a nőt című filmmel megszületett a a modern Vénusz, a szexuális forradalom zászlóvivője. B.B. maga volt a megtestesült érzékiség, ruházkodása, frizurája meghatározta a hatvanas évek divatját. Saint-Tropezből, a kis halászfaluból az ő varázsa révén lett a bohém művészek paradicsoma.

Magánéletét őrült románcok, röpke házasságok, öngyilkossági kisérletek tarkították. Serge Gainsbourg eredetileg neki írta az erotika himnuszaként elhíresült Je t'aime című dalt, amit szakításuk után Jane Birkinnel énekelt lemezre. Jacques Charrier színésszel kötött házasságából született Nicholas nevű fia, akivel hosszú ideje nem tartja a kapcsolatot. Több mint húsz éve Bernard d'Ormale szélsőjobboldali politikus felesége.

Depressziós hullámvölgyekből, szerelmi botrányoktól visszhangos karrierjétől a Roger Vadim rendezte Don Juan 73-ban vett búcsút. A Babette háborúba megy, a Magánélet egykori sztárja hatszáz hektáros dél-franciaországi birtokára vonult vissza. Minden személyes vagyonát a nevét viselő állatvédő alapítványban fektette.







Brigitte Bardot Video - Egyveleg Mix

Link



In search of Brigitte Bardot in Saint Tropez

Link



Brigitte Bardot & Alain Delon? JE T'AIME

Link



Jane Birkin - Je t' aime, Moi non plu // A szerelem himnusza

Link



És Isten megteremtette a nőt!

Link



...és Isten megteremtette a NŐT!





Képek

Brigitte Bardot

Link


Link
-





















 
 
0 komment , kategória:  Szépek szépei   
Franciaország évi 500 milliárd dollárt kap gyarmataitól
  2019-09-28 19:01:15, szombat
 
 







FRANCIAORSZÁG ÉVI 500 MILLIÁRD DOLLÁRT KAP GYARMATAITÓL


Franciaország évi 500 milliárd dollárt kap gyarmataitól
HungaryFirst


Afrika nélkül Franciaországnak nem lenne történelme a 21. században...

A tegnapelőtt elhúnyt Jacques Chirac emlékére, aki azt mondta:

"Őszintén el kellene ismernünk, hogy a bankjainkban lévő pénz nagy része pontosan az afrikai kontinens kizsákmányolásából származik..." - nyilatkozta nemrég Jacques Chirac








Franciaország évi 500 milliárd dollárt kap gyarmataitól
HungaryFirst


Franciaország a gyarmataitól évi 500 milliárd dollárt kap - African Countries Still Pay Over $500 Billion as Colonial Tax to France Each Year

A tegnapelőtt elhúnyt Jacques Chirac emlékére, aki azt mondta: "Őszintén el kellene ismernünk, hogy a bankjainkban lévő pénz nagy része pontosan az afrikai kontinens kizsákmányolásából származik"- nyilatkozta Jacques Chirac, volt francia államfő.

Afrika nélkül Franciaországnak nem lenne történelme a 21. században...

Jelenleg 14 afrikai országot kötelez a gyarmati szerződésük arra, hogy devizatartalékuk 85 százalékát a francia központi bankba, és ezzel a francia pénzügyminiszter ellenőrzése alá helyezzék.

2014-es adatok szerint Togónak és még 13 másik afrikai államnak kell gyarmati adót fizetnie Franciaország számára.

Az ellenálló vezetőket vagy meggyilkolták, vagy eltávolították a pozíciójukból. Akik engedelmeskedtek, most a franciák pazar életmódját támogatják, mialatt a saját népük mélyszegénységtől szenved.

Franciaország csak papíron ismerte el gyarmatai függetlenségét. "Együttműködési megállapodást" íratott alá velük, melyben részletezte kapcsolatuk természetét, biztosította a frank, és a francia oktatási rendszer pozícióját az országokban, és meghatározta a katonai és a kereskedelmi preferenciáikat.

Ez az 1950-es évek óta érvényben lévő gyarmati paktum 11 főbb összetevőből áll.

1. Gyarmati adó fizetése Franciaország számára Az újdonsült "független" államoknak fizetniük kell a francia infrastruktúráért, melyhez a gyarmatosítás ideje alatt juthattak hozzá.

2. A nemzeti tartalékok elkobzása Az afrikai országok csakis a francia központi bankba helyezhetik letétbe monetáris tartalékaikat.

Franciaország már 14 állam nemzeti tartalékával gazdálkodik 1961 óta.

Kezeli Benin, Burkina Faso, Bissau-Guinea, Elefántcsontpart, Mali, Niger, Szenegál, Togo, Kamerun, Közép-Afrikai Köztársaság, Csád, Kongó-Brazzaville, Egyenlítői-Guinea és Gabon pénzét.

Évről évre mintegy 500 milliárd dollár gazdagítja ily módon a francia kincstárat. Az afrikai országok évente a pénzük 15 százalékához férhetnek hozzá. Ezen felül jogosultak kölcsön felvételére a kereskedelmi átlagkamatlábon alapuló kamattal. A kölcsön maximális értéke azonban nem lehet magasabb, mint az előző évi állami bevételük 20 százaléka. Ha az ország ennél több kölcsönt szeretne felvenni - a saját pénzéből - Franciaország megvétózhatja.

Őszintén el kellene ismernünk, hogy a bankjainkban lévő pénz nagy része pontosan az afrikai kontinens kizsákmányolásából származik...

- nyilatkozta nemrég Jacques Chirac, volt francia államfő.


Link



Európaiak uralják Afrikát





Európaiak uralják Afrikát


Dél-Afrikában a fehér emberek alkotta kisebbség a népesség csupán 10%-át teszi ki, mégis a régió közel 80%-át európaiak uralják területi és gazdasági értelemben egyaránt - annak ellenére, hogy egy centet sem fizettek érte. Valójában az afrikaiak csak vendégek a saját kontinensükön - írja Mawuna Remarque Koutonin béke-aktivista és a Silicon Africa szerkesztője.

Egy 2013-ban készült kutatás megkísérelte azon hagyományos elmélet megdöntését, hogy a nyugati országok segélyeken keresztül fecsérlik pénzüket Afrikába anélkül, hogy bármit is kapnának érte cserébe. A kísérlet sikert aratott: az eredmények fejére állították a hipotézist. Afrika közel 1,4 billió dollárt veszített 1980 és 2009 között a nyugat felé irányuló illegális pénzmozgásokon keresztül, amelyek magukba foglalják a korrupció által keresett pénzek áthelyezését, megvesztegetést, adócsalást, bűncselekményeket és a csempészáruk szállítását. Ez a veszteség 233-szorosa annak a 60 milliárd dollárnak, amit a nyugati országok állítólagosan évi segélyként nyújtanak Afrika számára.

Összességében az elmúlt 30 év alatt kiáramlott források Afrika jelenlegi GDP-értékével megegyezőek, és elsősorban olyan országok felelnek érte, mint Nigéria, Kongói Köztársaság, Elefántcsontpart, Egyiptom, Algéria és Líbia. A felmérés konstatálja, hogy az ilyen jellegű illegális pénzáramlások manapság gyorsan növekvőek és messze túlhaladják a kontinensre érkező pénzek összegét, ezáltal súlyosan aláásva az afrikai kontinens fejlődési lehetőségeit.

Sokan érvelnek a fejlett országok által nyújtott segélyek ellen arra hivatkozva, hogy ,,függőséget" okoznak. Csakhogy egy olyan helyzetben, ahol az európaiak brutális eszközök által olyan vezetőket támogatnak, akik segédkezet nyújtanak Afrika kizsigereléséhez, nem függőségről, sokkal inkább modern kori gyarmatosításról van okunk beszélni. E jelenségnek Franciaország az élvonalában jár.

Míg Afrika szakadatlanul küzdött azért, hogy felszabadítsa magát az európai kolóniák sorából, Franciaország minden követ és idegenlégióst megmozgatott annak érdekében, hogy mindezt megakadályozza: Az elmúlt 50 évben összesen 67 államcsínyt hajtottak végre 26 országban Afrika szerte, amelyekből 16 egykor francia gyarmat volt. Ez alapján a puccsok 61%-a frankofón Afrika területen történt.

Végül Franciaország a függetlenedés címszava alatt egyfajta gyarmati paktumot kötött 14 afrikai ország (Benin, Burkina Faso, Bissau-Guinea, Elefántcsontpart, Mali, Nigéria, Szenegál, Togo, Kamerun, Közép-afrikai Köztársaság, Csád, Kongói Köztársaság, Egyenlítői-Guinea és Gabon) azon vezetőivel, akik számukra is alkalmasnak bizonyultak a feladatra, hogy törlesszék azokat a juttatásokat és felépített infrastruktúrát, amelyet a gyarmati időszakban kaptak Franciaországtól.

A paktum a mai napig érvényben van, számos kötelezettséget állítva az egykori 14 francia gyarmattal szemben. A paktum részben egyfajta ,,kötelező szolidaritásvállalás". A 14 afrikai állam helyzetében ez számokban kifejezve azt jelenti, hogy minden egyes évben külföldi pénztartalékaik 65%-át, illetve további, pénzügyi kötelezettségekből adódó 20%-át a Francia Köztársaság kincstárába kell helyezniük a francia pénzügyminiszter és a francia központi bank ellenőrzése alatt. (1963-ban ez az éves adó megközelítőleg a gyarmatok állami költségvetésének 40%-át tette ki, ma éves szinten 500 milliárd dollárnak felel meg.)

Vagyis ez a 14 afrikai ország pénzének évente csupán 15%-ához fér hozzá; ha ennél többre van szüksége, akkor hitelként felveheti a saját pénzét Franciaországtól - természetesen a magas piaci kamatok mellett. A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy a francia állam a tartalékokból évente felvehető pénzösszegnek is határt szab, amelyet a ,,gyarmatország" előző évi állami bevételének 20%-án rögzítettek - ha ennél többre van szüksége az adott államnak, akkor Franciaországnak vétójoga van a kölcsönnel szemben.

A paktumnak szintén részét képezi a franciák elővásárlási joga minden természeti forrásra vonatkozóan, amit az egykori gyarmataik területén fellelnek. Ezen felül a kormányoknak a francia vállalatokat kell elsőként tekintetbe venniük a megnyíló lehetőségek esetén. Ennek következtében több afrikai országban is a franciák kezében vannak a főbb közszolgáltatások, mint a víz, áram, közlekedés, telefon vagy pénzügyi intézmények. Franciaországnak továbbá joga van, hogy a korábbi gyarmatterületeken saját érdekeinek védelméért katonailag behatoljon, és csapatait az országban táboroztassa. Cserébe az afrikai országoknak exkluzív jogot biztosítanak arra, hogy hadi felszereléseket és katonákat küldjenek Franciaországba kiképzésre, akik Franciaország szükségletei szerint rendelkezésre állnak - ahogy a 14 egykori gyarmat saját, otthon képződő hadseregének is tennie kell.

A szerződő országoknak ugyanis kötelességük szövetségre lépni Franciaországgal a paktumba foglalt ,,Védelmi Megállapodás" alapján háború vagy globális krízis esetén, és egyébként sem szövetkezhetnek mással, mint akit Franciaország engedélyez számukra.

Mindezek tekintetében a ,,vérző Afrika és élelmezett Franciaország" allegóriája nem túlzó, nem jelzésértékű, nem forradalmi. A valóság az, hogy akiket segítségül hívunk Afrika megsegítésében, nem érdekeltek a földrész feltámasztásában: minél lassabban lábadozik Afrika a gyarmati időszak romjaiból, annál tovább tudják kizsákmányolni azt, amire szükségük van Afrikából és az embereiből. Hisz öt évszázad elteltével, ha Európa valóban segíteni akart volna Afrikának, akkor Afrikának ma jobb formában kellene lennie.


Európaiak uralják Afrikát

Link



Itt az igazság: Európaiak uralják és zsigerelik ki Afrikát - A modern kori gyarmatosításban Franciaország élen jár gyarmati paktumaival

Link

Link



Kísérleti program indult az afrikaiak befogadásáért

Link



Európaiak uralják Afrikát






A gyarmatoktól a Charlie Hebdo-i terrorig












 
 
0 komment , kategória:  Média  
Kiss József versei
  2019-09-27 20:00:28, péntek
 
 





KISS JÓZSEF VERSEI


Kiss József (Mezőcsát, 1843. november 30. - Budapest, 1921. december 31.) magyar költő, szerkesztő, a Petőfi Társaság tagja.

Kiss Józsefet négy évtizeden át egyműves költőként ismertük meg. A Knyáz Potemkin című, az 1905-ös orosz forradalmat köszöntő verse elmaradhatatlan része volt a XX. századi magyar irodalom iskolai oktatásának, más műveiről azonban említés sem esett. Ezt megelőzően, a keresztény kurzus negyedszázada alatt viszont költőnk az iskolában még csak szóba sem kerülhetett, az akkori hivatalosság számára ő többrendbelileg is persona non grata volt. Ma már más a helyzet, mint szinte mindenben, ebben is gyökeres változást hozott a rendszerváltás. Az utóbbi másfél évtizedben liberalizálták a tantervet, így ma már (tisztelet az esetleges ritka kivételnek) általában a magyartanár teljesen személyes, független, szuverén döntése, hogy Kiss Józsefet nem tanítja. (Miért is tanítaná, ha ő sem tanulta?) Így esett, hogy a magyarság számos nemzedéke nőtt fel úgy, hogy nem tanulta meg az iskolában, honnan ered az önirónikus plebejus büszkeség szállóigéje:

Se don, se von, se pán, se sir - csak reb

Legendák a nagyapámról című, élte alkonyán írt főművét Kiss József 1911-ben adta ki először, de ezután még tovább dolgozott rajta, újabb részeket írt hozzá. Be így sem tudta fejezni, maradtak tervezett, de meg nem írt, illetve befejezetlen fejezetei. Egyetlen teljes kiadása 1926-ban, a költő fiainak magánkiadásában jelent meg, mindössze 500 példányban. Az 1911-es, még nem teljes kiadásból csak egyetlen könyvtári példányról, az egyetlen teljes, 1926-os kiadásból pedig két példányról tud a Magyar Országos Közös Katalógus, a MOKKA. Ezenkívül néhány példánya, persze, még rejtőzhet a nem MOKKA-tag könyvtárakban. Az itt olvasható szöveg az 1926-os kiadás 394. példányából származik.

Az ár ellen című verse a tiszaeszlári vérvádra reagál.

2004. március 6.
Válas György



Válogatott versei

Link








ALKONYSUGÁR


Alkonysugárból is kivettem részem,
Hogy teljes legyen életem egészen.
Nem csonka töredék, mint a legtöbb élet,
Hol nem sokat számitanak az évek.

Csöpp kis unokám ostromolja vállam,
Meg-megsimogatja, tépi a szakállam,
Mesét kunyorál, folyton csak meséljek,
A mese a minden, a mese az élet.

S nem sejti, hogy amit gondol magában,
Abban de mennyi és mily igazság van,
A valóság mind hazugság egy szálig,
Mindent a feje tetejére állit.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy csöppség,
Már bölcsőjében tündérek nevelték,
Lábaihoz raktak mindent, mi drága,
Virágos kert nyílt a mosolyába.

Kicsi agyából tűzcsóvák pattantak
Bármely óráján bármelyik napnak,
Ez egy valóság volt, érdemes arra,
Hogy betekintsen a ragyogó napba.

Nekem tudniillik, bolond nagyapának,
Kire más örömök már nemigen várnak,
De ez az egy felér, hogy nagyot ne mondjak,
Gombjával a Szentistván toronynak.










AZ ANYASZÍV

Ófrancia dal


Egyszer egy legény az eszét vesztette,
- Hallga csak, hallga! -
Egyszer egy legény az eszét vesztette,
Szeretett egy asszonyt, de az nem szerette.

Küldte az asszony: Menj, öld meg anyádat:
- Hallga csak, hallga! -
Küldte az asszony: Menj, öld meg anyádat:
És hozd el a szívét ölbéli kutyámnak.

Ráállt a legény, hazament... megtette...
- Hallga csak, hallga! -
Ráállt a legény, hazament... megtette...
Megölte az anyját s a szívét kivette.

Hát amint vinné futva, iramodva,
- Hallga csak, hallga! -
Hát amint vinné futva, iramodva,
Felbukik és a szív elgurul a porba.

És amint gurul... egyszer csak fennszóval
- Hallga csak, hallga! -
És amint gurul... egyszer csak fennszóval
Ím hallja a legény, hogy a szív megszólal.

Megszólal a szív, sírva panaszosan
- Hallga csak, hallga! -
Megszólal a szív, sírva panaszosan:
,,Jaj! - Nem ütötted meg magadat, fiam!"







AZ ÁR ELLEN


Felhőgomoly az éj felett -
Virraszt-e isten odafenn?
Ne kérdezd tőlem - nem tudom,
Eredj aludni, gyermekem!
Zord századokból éji rém
Jár szerte a föld kerekén,
Szemében máglyafény lobog,
Lehet, ide is bekopog...
- Eredj aludni, gyermekem!

Országról jár országra szét,
Miként a pestis - útja vész,
Meghal nyomán az irgalom
S elveszti ősjogát az ész.
Téboly dühöng fent és alant,
Megszáll boldog-boldogtalant,
S az emberből, kit elragad,
Csupán a puszta név marad...
- Eredj aludni, gyermekem!

Meg-megújul a régi vád:
Azt mondják, vért iszik apád,
S ha felnősz, ott, ahol:
Majd te is, te is vért iszol!
Felhőgomoly az éj felett -
Virraszt-e isten odafenn?
Tagadnom: kín - elhinnem: vád,
Ő mindenképpen súly nekem!
- Eredj aludni, gyermekem!

Mi nem szeretjük e hazát,
Ránk olvassák oly könnyedén,
Madár fészkét, odvát a vad
Szeretheti - nem te, nem én!
A gályarabnak bélyege,
Mit hóhér homlokára süt,
Nem oly gyalázó, mint e vád,
Mely ólálkodik mindenütt...
- Eredj aludni, gyermekem!

Ha védekezel - ingerelsz,
Ha szótlan tűröd - gyávaság!
Feljajdulsz: érzékenykedel
S a néma jaj is vall reád!
Egy törvényre dobog a szív,
Kering a vér, eszmél az agy,
Kivétel nincs - csak egy, csak egy,
Ez a kivétel az te vagy!...
- Eredj aludni, gyermekem!

Ó húnyjatok le, húnyjatok,
Ti ragyogó, szép csillagok:
Kis fiam édes szemei! -
Minek ily éjben fényleni?
Ó hisz e fény is ellenem
Fordulhat egykor, úgy lehet,
Ha sírva megemlegeted
Végzetes örökségedet,
Én édes, drága gyermekem!







BEKÖSZÖNTŐ


Jőjj, szombat csöndje! Lelkeinkre
Áhitat szárnyin szállj alá!
Saruiról a port leverve,
Jöttödet ki ne áldaná?
Nyugasztalónk te! nyájas! enyhe!
Áhitat szárnyin szállj alá!

Munkában hat napunk törődve,
Verejtékünkből folyt elég.
A hetediket pihenőre
Isten-atyánk te rendeléd,
Munkában hat napunk törődve,
A hetedik legyen tiéd.

Mint vőlegény eseng a kedves
Óhajtva várt ara elé!
Ugy, szombat csöndje, lelkünk repdes
Nyugalmas révpartod felé;
Boldog, ki nyugtát gonddal terhes
Napokra benned föllelé.

Gyulladjon láng ki! zöngjen ének!
Simuljon el minden redő!
Felejtse bánatát a lélek
És fájdalmát a szenvedő.
Gyulladjon láng ki! zöngjen ének!
Simuljon el minden redő!

Ó ejts, kinek derü a lénye,
Ejts egy sugárt reánk, istenünk!
Te vagy az est békéje, fénye,
Te vagy magasztos reggelünk,
Sivár pusztán szivünk reménye,
Amelytől ujra éledünk.

Jőjj, szombat csöndje! Lelkeinkre
Áhitat szárnyin szállj alá!
Saruiról a port leverve,
Jöttödet ki ne áldaná?
Nyugasztalónk te! nyájas, enyhe!
Áhitat szárnyin szállj alá!...







BÚCSÚ SÁRIKÁTÓL


Sárika szentem, drága unokám,
Édes kis mókus, hallgass ide rám.
Én nemsokára innen elmegyek
Oda, hol nincsenek völgyek se hegyek,
Örömek sincsenek se bánatok. -
Ne sirj, hogy nagyapa hűtlen itt hagyott,
Vigyázni fog reád, ha senki se vigyáz,
Utána ne emésszen téged semmi gyász,
Szeretni fog téged onnan messziről
Akkor is, ha minden már romba dől.
Lehet, hogy lesz, de az is meglehet,
Uj tüzek égnek a régi helyett.
Az asszony egy csókért mindenről lemond,
Azt tartja Hamlet, a dán bolond.
Majd egykor megértesz, kicsi csibém,
De akkor már rég nem leszek én.
Szemem csupa könny, hogy írom ezeket,
Még jobban, ha arcocskád rám nevet.







DÓZSA GYÖRGY


Temesvári szabad határon
Jegenye áll egy sorba' három,
Tollaszkodni varju megszállja,
Ősidőktől varjak tanyája.

Állnak sötét századok óta,
Nem áldás - az iszonyat óvta;
Vész kimélte, ember kerülte,
S nem akadt fejsze, hogy ledűtse.

Állnak zordon, meredve égnek,
Mintha ujjal fenyegetnének,
Lombjuk közt sír, ha lombjuk rezzen,
Egy bolygó lélek, temetetlen,

Ki koporsót és sírt nem látott...
Itt Dózsa Györgynek trónja állott
Sistergő, izzó, gyilkos fénybe'...
Itt nyomtak koronát fejébe.

A trón helyén engesztelésül
Idővel itt kápolna épült,
Szerény kis fülke - minden éke
A szelíd szűz Mária képe.

S akiket üldöz titkos bánat,
Imádkozni ide kijárnak.
Pórnő mellett térdelni láttam
Úri asszonyt selyem ruhában.

És minden istenáldott este
Mécsek gyúlnak - pirosra festve
A színehagyott, halvány képet,
Oltárt, fülkét, egész környéket.

Túlnan az országút szegélyén,
A nyesett akácfasor végén,
Ott szoktam korhadt kis fapadon
Elmerengni nyári alkonyon;

Nézni, amint a villó pára
Szakadozott fehér foszlánya
Lingve-lengve, kisértő rajba'
Ráfekszik a mocsártalajra,

S hallgatódzni... ki a mély csendbe...
- A kápolnával éppen szembe' -
Gondolatok hálóját fonva,
Multon, jövőn el-elborongva.

Mint sebes ölyű jött az éjjel,
Szárnyát hirtelen bontva széjjel:
Se láng, se csillag, se szövétnek,
Csak a fülke mécsei égtek

Vöröses izzó lánggomolyba',
Mikéntha parázs láva folyna,
És a káprázat közepében
Ott ül Dózsa királyi széken!

Parázsból, gúnyból koronája
Kivillan a nagy éjszakába,
Hogy belepirul még az ég is,
Mely látta, nézte, tűrte mégis!

- Te kárhozott, gyűlölt árnyalak!
Se hős - se mártír - se áldozat:
Rém csupán, kit mindenki retteg -
Hányszor jelentél itt nekem meg!

Arcodon dölyf - szemedben átok:
,,Rút ráfogás a koronátok!
Emberjogért keltem én harcra,
Küzdelmem egy nagy eszme harca!

De jönnek-múlnak évszázadok,
És - reszkessetek - feltámadok!
Szellemem a földet bejárja,
S rám ismertek: - ez Dózsa árnya!" - -

Mig emberjog tiporva senyved
S hazugság marad a legszentebb,
Mig könny és vér patakba folynak,
És átka lesz csak a nyomornak;

Mig egy szív lesz, amely fellázad,
Hogy a születés megalázhat,
Megalázhat, poklokra vethet:
Dózsa lelke meg nem pihenhet.







EGY SÍR


Valahol messze,
Valaha régen,
Megástak egy sírt
Temető-szélen.
Fája elsüppedt,
Hantja behorpadt,
Ki nyugszik ottan,
Azt én tudom csak -
Én tudom csak.

Nem jártam arra,
De odaszállnék;
Nem láttam soha,
De rátalálnék:
Valami titkos
Erő él kennem,
Az megmondaná:
Merre kell mennem -
Merre kell mennem.

Te alszol ottan,
Édes jó anyám!...
Kietlen gond közt,
Sivár éjszakán. -
Ha éltem sorát
Meghányom-vetem:
Hej, azt a sírt be
Meg is könnyezem -
Be megkönnyezem!










EPILOG


Ha visszanézek megfutott pályámra,
Hol, merre járt ez ütött-kopott gálya,
A futó szelek hogy játszottak véle,
Sodorták, vitték kényükre, kedvére,
Hogy törtem össze rakományvesztetten,
Aranyásóból vak koldus hogy lettem,
Kincseim lassan hogy eltékozoltam,
Valamicskét alig hogy hazahoztam:
A szivem fáj és szorongat nagy bánat
Azért, mi soha többé fel nem támad.
Egy elfecsérelt élet kéri számon
Termést igérő nagy szép ifjuságom.
Mert üres a szérü, fogytán az asztag,
És uj terméssel többé nem biztatnak.
Szerencse hogy jön a nagy téli álom,
Nyomortól megváltó - alig is várom. -
A medve elalszik, szénája rendbe',
A te szénáddal ugyan furcsán vagy te.
Uj ébredésed te hiába várod,
Örökkön eltart a te téli álmod.






HEINE

Halála évfordulóján


Engedd, ó mester, hogy e síri márvány
Tövén leadjam nálad vizitkártyám.

Montmartre tetőin, hol üdébb a gyep,
Ezt így kivánja rend és etikett.

Hogy soha árván ne maradjon sírja
Harrynak, ki a Két gránátost írta.

Adó ez néked, poéta-adó,
Te kétszer hontalan, száműzött zsidó.

Tömjénfüst, mely csak isteneket illet,
Mely száll, kering, míg dalaid keringnek. -

Eljár sírodhoz svéd és angol és dán,
Ha végigcsetlik szárazföldi útján.

S olykor németnek is megbotlik lába,
A Szajna partján sírodnak halmába.

Ha német volnék, nem merném megtenni,
Nem mernék én a sírodhoz elmenni.

Félnék, bosszúdban nem ismerve gátat,
Menten fejemhez vágod a fejfádat.

Tudom, ó mester, ezt is, mely reád vall:
Tennéd bűbájos édes gráciával.

Póz, pátosz nélkül, úgy, mint tetted hajdan,
Ha ingereltek, vagy ha voltál bajban.

És bajaid még ma sem értek véget,
Még mindig tengersok az ellenséged.

Síri nyugalmad megbontja egy átok,
Az a magányos könny egyre szivárog.

A régi sebek nyílnak, megújulnak,
Vandál kezek hűlt poraidhoz nyúlnak.

Meg-megpiszkálnak, szennyesedet mossák,
A régi bűnöd újra rád olvassák.

És lángnál, hőnél a fagy még erősebb -
S akik gyűlölnek, azok az erősek...










JANÓ ÉS HANKA


I.

Verébfiókák nőnek mindenütt,
S van gondja rájuk a jó Istenkének.
Az Isten napja mindenhova süt,
S egyformán kikel szerelem és ének.
Janó, Hankáról szól e történet,
A tótságról, hol zabkenyéren élnek,
De omlósabb a krumpli, a fenyő zöldebb,
S a gerlicék is szaporábban költnek.

Mint egy vadrózsatőn két szál virág,
Úgy nőtt fel együtt a két bogárka.
Honnan csöppentek, arról számot nem ád
A kis tót falu rongyos krónikája.
A nagyja elszéledt, e kettő maradt,
S valahogy számukra kenyérke is termett;
Tíz év, tizenöt - az idő szalad,
És ím egyszer csak felcseperedtek.

A lány, az titok - ámde tudatik,
Hogy Janónak kétes származása,
Legalább inog, miként a ladik.
Mondják, zabiként pottyant a világba.
Zabigyereknek szánta a természet,
Ő maga fel sem vette az egészet,
Gondolta így is, úgy is egyre megyen,
Fő, hogy a bendő mindig tömve legyen.

Összebújtak egyszer vecsernye tájba,
Mikor a harangláb végsőt kongatott.
(Micsoda ördög bújhatott a lányba,
Hogy pillanatig meg nem nyughatott!)
Vigyázz, Janó! amit neked mondok,
Menjünk innen, ne legyünk bolondok,
A véreink szanaszerte járnak,
Menjünk neki mi is a világnak.

Arra Délnek épűl most egy város,
Mi építjük, jó bocskoros népek,
Ott az utca mindenfelé páros,
S szél, vihar ellen jó falakkal védett.
Márvány ott a kunyhó, földje is márvány,
Híre nagy Sárosban, Trencsénben és Árván,
Magyarnak a tót építi a házat,
Nem egyet-kettőt, hanem mindjárt százat.

Munka fiatalnak is akad bőven,
Röpítjük a téglát a magasba fel.
Gyarapodunk kincsben, pénzben, erőben.
És minden tégla új dalt énekel.
Alló, Janó! Ne késsünk sokáig,
A remény is olyan: lassan megpállik,
S nem marad belőle, nem - egyéb semmi,
A reményt is úgy kell melegiben enni.

Búcsu nélkül mentek, nem is volt kitűl,
Útravalót nekik senki sem adott,
De a kőszentnek, ki méláz egyedűl,
Janó köszönt, emelve kalapot.
És Hanka, mint dukál, keresztet vetett,
Jámbor volt, hívő mind a két gyerek,
Tizenöt egyik, tizenhat a másik,
S viselték a faj közös arcvonásit.

Mert törvény, szent és sohasem csaló:
Mint két tojás, úgy hasonlít egymáshoz
Két tót gyerek, egy faluból való:
Különbséget itt senki sem hámoz.
Egymásba fogódzva mendegéltek, mentek,
Elmaradt a falu, emberek, szentek,
Az otthon, mely nem volt nekik mostoha,
Úgy mentek, hogy vissza nem térnek soha.

Ragyogott a nap tavaszi pompában,
Virított a mező, csupa kankalin!
Mentek fürgén és mentek elszántan,
Köröskörül csupa fény, illat és szín.
Az út mentén egyszer, amint kocognak,
Kápolnát érnek, hol vobiscumoznak,
Vedlett öreg pap, ministráns legények
Árva halinába keshedtek szegények.

Az ájtatos hívek (nem sokan vannak)
Nagy zsíros kalapot forgatnak kézben,
Örülnek a nehéz fokhagymaszagnak
És imát mormolnak az ének hegyében.
S mikor a pap az Urat felmutatja,
Letérdel sebten apraja és nagyja,
Izmos Janó karján egyet ránt a Hanka:
,,Térdelj már" sugja ,,ne légy olyan bamba".

Majd áldás után (emberséget tudnak)
Pap elé járulnak s csókolnak kezet.
,,Most férj vagyunk s feleség magunknak
És új pályára új csillag vezet".
Ki az együgyü lelkeket vizsgálja,
Isten az áment ráadja és állja,
Rózsafelhővel őket betakarta,
Hisz Ő maga is éppen így akarta.


II.

Nászdalt zengett nekik fenn a magasban
A levegőég dalos pacsirtája.
Úgy szólt, mikéntha rengeteg csók csattan,
S párja a párját hívogatja, várja.
Réten, legelőn felcsillan a harmat,
Párás a hegyoldal, erdő hivogat
Kar szorongva helyet ad a karnak,
Szabad-e? Nem-e? - Itt minden szabad.

Mentek, mendegéltek... olykor úgy rémlett,
Már túl is járnak az óperencián,
Csak mentek, mentek, mendegéltek,
Talán, ki tudja, a szerencse nyomán.
Céltalan útban nagy öröm fakad,
Minek futni, ha zápor nem szakad?
Búvót ad erdő, almot a vadon -
Ó, szép párosával ilyen szabadon.

Hát egyszer mit látnak? Jézus szerelme!
Valami csillan a távol ködén,
Nem volna Hanka, ha rá nem ismerne,
A Duna! - ujjongja - ráismerek én.
Ez meg a város, amit keresünk,
Amely majd szállást és hálást ad nekünk,
És kenyeret bőven: itt nem koplalunk,
És szebb és nagyobb, mint a mi falunk.

Azután jönnek tüszővel derékon
(Olyikon varrottas zeke is akad)
Nagy csontos legények (ritka a vékony),
A városépítő, derék jó hadak.
Mit hoztál, Hanka? - Üres a marka!
Fürgén, vidáman perdül a sarka.
Füllentett, mert a keble teltebben dagad:
Hozott valamit a szive alatt.

Ott egy kis tótocska mozgolódik,
És ad sürün életjelt magáról,
Hogy él és van és ebben nem tódít,
S eljön a nap vagy éj, amikor beszámol,
Amikor bőgve majd egyszer bekukkan
E világba, mely várja nyugodtan,
Amikor Hanka egy egész napra
A téglát, a munkát abbahagyja.

Az árbocok nyirkos fenekében
Ott mindjárt meghitt fészket is raktak,
Szőnyeg nélkül is egy kis Éden,
Bár hijával minden bútorzatnak.
Mit ér a bútor? a szőnyeg mit ér?
Annak, ki rajta álmatlan henyél.
Se Janó se Hanka észre nem vette,
Hogy hiányosan vannak berendezve.

Hiányosan! Ó égi hatalom!
Hány van, akinek nincs védő fedele
És fejealja egy kis rongyhalom,
Avval születik és meg is hal vele.
Hány van, akinek sorsa mostoha,
A szerencse rá nem kacsintott soha,
Hány, aki csak arra született,
Hogy immel-ámmal morzsolja le az életet!

S eljött a nagy nap és dáridót csaptak
Az épülő ház s állványok tövében,
Elveték gondját téglának, habarcsnak,
S felpántlikázták a kis Janót szépen.
Janó, az apa, berúgott, mint dukál,
Árkádiában ez így szokás ma már,
Ki keresztelőn józan mer maradni,
Azt stante pede agyon kéne csapni.

És kótyagos fejjel másnap reggel,
Amint Janó fel a magasba száll,
Lába alatt a deszka megbillen,
És sorsa meg is pecsételve már.
Lepedőben, mint fű ha lekaszálva,
Úgy vitték el - s özvegyen utána
Lépdegélt sírdogálva Hanka.
Ki tehet róla? Isten úgy akarta.

És fogta síró porontyát szegény
És visszaindult messze falujába.
A gond szúrós tövise fején
S karjai közt a kis apátlan árva.
Lába a sikér mezőket taposta,
És zápor könnye hamvas arcát mosta,
Siratja, ki édes társa volt neki,
Folyton őt látja, folyton temeti.

Szállnak fölötte vándormadarak,
Károgva, vijjogva, ki hogyan tanult,
Nem törődik azokkal Hanka sokat,
A lelke mélységes gyászba borult.
Cudar cserjék viganóját tépik,
Bánata felsír a felleges égig,
Úgy érzi, nincsen boldogtalanabb,
Nincs elhagyottabb senki az ég alatt.

Tápláléka bogyó és sóska-lapu,
És mit a vadon kegye osztogat,
Négy-öt házacska egy egész falu,
És egymástól az is nagymessze akad.
De a kis poronty dúskál a jóban,
Hanka emlői ki nem fogyóban
Ontják az áldást, arra való,
Hanka koplalhat, de nem koplal Janó.

És hetednapra, síkon, hegyen, erdőn
Elérte az ő szegény faluját,
A kőszent ott állt a régi lejtőn,
S hallgatott egy távol síró furulyát.
Én nem tudom, a furulyák mért sírnak?
Talán nagy, súlyos bánatra gyógyírnak.
Hanka egy könnyet facsart ki szemén,
Talán a viszontlátás csöndes örömén.

S beteljesedett ím a törvény újra.
És újra itt volt a zabigyerek,
Se nem örömre, se nem búra,
De mert falu nélküle nem lehet.
Láttam pendelbe s láttam künn a fronton,
Ne féltsétek, ne féltsétek, ha mondom!
Rá akár esküt tenni is merek,
Sohse pusztul el a zabigyerek.







A KNYÁZ POTEMKIN


Fekete vizeken - hali-hé-hali-hó!
Száll a Knyáz Potemkin, a fekete hajó.
Süvítő szélvésznek a szemébe néznek
Jó hatszáz legények -
- Hali-hé-hali-hó! -
A fekete hajó.

Visz csempész dugárút vörös zászló alatt,
Tiltott rakománya a szabad gondolat.
Nyílt lázadást ringat, mint bölcső, fedelén
Hatszáz hajós legény -
- Hali-hé-hali-hó! -
A lázadó hajó!

Batumnál megfúrták - hali-hé-hali-hó! -
Krim alatt fölrobbant s tovább ment a hajó.
A sárga vizeken vad örvény nyelte el -
Vaj' most hol vesztegel
- Hali-hé-hali-hó! -
A babonás hajó?

Jár, jár szakadatlan, jár csendbe, csendetlen,
Tovaleng bordátlan, kering feneketlen,
És árbóca hegyén
Lobogója a lengő piros északi fény -
- Hali-hé-hali-hó! -
A hazátlan hajó! -

És ahol megjelen és ahol partot ér,
Erőre kap a kar, fölforr a tunya vér,
Gőg, gazság elsápad, szem nyílik, lánc szakad
És minden rab szabad -
- Hali-hé-hali-hó! -
A szabadság-hajó!

- Te ura viharnak, tengernek, hajónak!
Ha elhívni látod poétádat jónak,
Ha üt majd az órám - hali-hé-hali-hó! -
- Pihenni mire jó? -
Hadd jöjjön el értem
Az a hajó!

A hatszáz legénnyel üljek ott egy sorba,
Mint a rózsák ülnek együtt egy bokorba.
Sívó pusztaságra, amely tikkad, szárad,
Vigyük el tavaszát a szabadulásnak.
- Hali-hé-hali-hó! -
Te örök szent hajó!







KÉT HAJÓ


Felhőtlen, nyájas, tiszta délután
Végighajóztam a pesti Dunán.
Cirkálni kedves, hogyha céltalan,
S a fáradt embert vonzza a folyam.
Átlátszó, tiszta, enyhe volt a lég,
Ütemre csattant a hajókerék,
Magasra szállt a gyárkémények füstje,
És csillant-villant a Duna ezüstje.
Hajófödélen nyomtalan a lábnyom -
Ki magányt keres, az hajóra szálljon.

A végső megállón, Újpest alatt,
Leadtuk rendre az utasokat,
Helyükbe jöttek, begurulva mások,
A föld göröngye: parasztok, munkások,
Kofa és fűszeres, mesterlegény,
Cselédlány, babos kendővel fején,
Kocogva rótták végig a hidat,
Egyik se nézte nagyon a másikat. -

Fenn a kormányon mozdulatlan álltam.
Az őszi fény körüllengett lágyan,
Friss szellő lendűlt, a Dunát borzolta,
A távol hangot mind közelebb hozta.

Előre görbedt darúk árnyékában
Ácsok ácsoltak lenn a hajógyárban,
Fúrva, faragva, pánttal, ami kösse:
Új hajó vázát rovogatták össze,
S a nyüzsgő képen végig-végig szállván,
Megakadt szemem egy rozoga bárkán,
Otromba, ócska, elzüllött, fakó,
Kiszolgált s vízre többé nem való.
Teste csupa seb, bordája csupa lék,
Gépe nem lüktet, de nincs is benne gép,
Kormánya letört, kereki elnyűttek,
Bizony ennek is már elhegedűltek!
S amint még jobban szemügyre veszem,
És farán az írást összegezem,
Megbotlok egy névben, megsiklok egy szón:
- Ti égi szentek! Hisz ez az én hajóm!

*

A sárga vizek melankoliája
Borong terajtad, lápos Tisza tája,
Ott nő a sulyom, terem a kökény,
A Tisza partján ott születtem én.
Csegei révnek szálas jegenyéi,
Csak ti tudnátok még arról regélni,
Mikor egy ingben, mezítláb futkostam,
És tojást szedtem zúgó nádasodban.
Mikor egy éles víjjogó füttyszóra
Mind fölrebbent a nádasok lakója,
És parthosszant vonalba gyűlt a nép,
Hogy szemtől-szembe lássa a mesét,
A hajót, mely tüzet, füstöt okádik,
S magától jár, mit nem láttak odáig:
Az első gőzöst a Tisza vizén.

Napestig űltem a part peremén
És lestem, vártam jöttét a csodának;
Légyottra hőbben asszonyt még nem vártak,
Mint gyermekszívem várta a szirént.
Idegen népek jöttek a hajóval,
Intettek kézzel, kendő-lobogóval,
És zakatolt odább, a habot szelve,
Míg a távolság végképp el nem nyelte.
- Honnan jő a hajó és hova megy?
És honnan és hova az emberek?

*

...Lomtárba jutottál, mint annyi más:
Öreg hajó! Ez a végállomás!
Ketten indultunk, te értél elébb be,
Ki vetne ügyet ilyen semmiségre?
Idő, távolság, tér, egymásután,
Úgy lehet, számítás-hiba csupán,
Mi előttünk leng, az nem örök távol,
És minden határ elolvad magától,
De vissza-vissza, hova út nem szállít,
A Dunától vissza a Tiszáig,
Mentén elsülyedt boldog szigeteknek,
Hol ifjúságom álmi elsülyedtek,
Hol hitet, reményt, mindent elvesztettem:
Az a távolság, az a messzeség,
Az a mindörökre utólérhetetlen!...







KÖZÖS FEJFA


Hull az éji harmat Sadova terére,
Zsidó asszony könnye pereg le közéje;
Barázdás az arca,
Deres haja szála -
Kit sirat e sírnál,
Mely ott áll magába
S kereszt a fejfája?

Gyermekem - jajdúl fel - én szép fiam, lelkem!
Kioltott világom, mivé tettél engem!
Sötét van körültem
S magam is az vagyok.
Csak a sírnak mélye
Az tündököl, ragyog -
Ó mivel te vagy ott!

Orozva vittek el. Adlak-e: nem kérdtek,
Háború zajában erre rá sem értek.
Hollók imádkozták
A kadist feletted,
Nem adott rád senki
Midőn sírba tettek -
Patyolat-ing leplet.

Ó jaj, hogy nem tudtam! - Szállva jöttem volna,
Füröszteni sebed záporkönnybe, csókba.
Fejed a alá tenni
Szent földet mint párnát,
S két kis cserepecskét
Szemedre, hogy álmát
Göröngyök ne bántsák.

Van-e pihenésed, testednek nyugalma
Ágyban, melyet nem én vetettem számodra?
Nyájasak-e hozzád
A hallgatag társak?
Nem lobbantja szemre
Hited, származásod
Néma pillantások?

Nem borul el lelked túlvilági álma,
Mikor onnan felül ezt a fejfát látja?
Ez a fejfa egykor
Sorsunk gúnyolója -
Hogy lett üldözőből
Búm felkarolója,
Álmid virrasztója!

Aludjál, nyugodjál édeni sugárba,
Miattunk szívedet semmi gond ne bántsa,
Köszöntet szép arád
Gyászbaborult lelke,
Rokonok, barátok
Felzokogó serge
S anyád - szívrepedve.

*

Teli hold búcsúzik az ég közepétül,
Sűrűdik a homály és a csillag gyérül,
Göncölszekér siet
Más táj felé szállni,
Csak a szegény anya
Nem bír drága fia
Sírjától megválni.







MADONNA


Hord mindenikünk szívében egy képet,
Egy nőről, ki minden nőnél fehérebb.

Egy földi asszonyt, ki, bár nincsen szárnya,
De makulátlan, foltja sincs, se árnya.

Ki tűrve tűr és nincsen egy jaja,
Kinek a neved végső sóhaja. -

Az, akit én szívemben őrizek,
Tanúja magam, hogy élt, létezett.

Orvúl a lelkét lopta belém
S e lélek szenved s szenvedek én

Elkárhozva földön, el - az égben,
Egy bolyongó átok a mindenségben:

Áldom a szívet, mely világra hozott,
Engem - az élő kárhozatot.

Zsidó asszony volt az édes anyám,
Máriának hivták e földi tanyán.

Én a fia vagyok, szegény útvesztett,
És roskadozva hordom a keresztet...







MESE


Volt, hol nem volt - volt egyszer egy lovag,
Gyalog járt, mert nem kaphatott lovat,

Pedig ő lóra, nyeregbe született,
S gyalog bandukolta át az életet.

Két balkézzel az ember mit csinál?
Nem lehet avval csak koldus vagy király.

S a jó lovagnak két balkeze volt,
És mindegyikről egy sor rege szólt.

Állt egy csodavár felhők magasán,
Hová a villám is lovon járt talán.

S makacsul a lovag gondolt nagyot,
Hogy elmegy ő oda is, elmegy gyalog.

Zsebe üres volt, cókmókja semmi -
Hogy fog ez a lovag oly messzire elmenni?

És ment: vadon éj, magas ég a sátra -
Egy lépést előre és kettőt hátra.

Boronaszegeken, borotva-élen -
Mezítláb nyáron, bocskorba télen -

Gurult mint a gnóm, kúszott mint az inda,
Éren át, lápon, amely csalafinta.

S rongyosan, ócskán a lovatlan lovag
Megtette mégis a kegyetlen utat.

És mire térdig elkopott a lába,
Följutott végre a fenséges várba. -

De szóltak az urak: ,,Eb ura fakó!
Ez a lovag nem közibénk való.

Ez a lovag rozsdás!" Nagy, öreg hiba,
S támadt a dologból szörnyű galiba.

Rozsda mindenen fog - a rozsdán semmi,
Ha mondják: rozsda - rozsdának kell lenni.

Próbált mosakodni, mosott szerecsent,
A rozsda ott maradt, s többé ki se ment.

Lúgozták, nyúzták, súrolták szegényt,
És mártogatták, mint borba a lepényt,

Hiába minden, megmaradt a folt,
És látni nyomban, hogy az rozsda volt.

És káromkodott a lovag nagyot.
,,Kiheverem, hisz fiatal vagyok."

De hogy véletlen a tükörbe nézett:
Ime megszállta a fehér igézet.

Deres volt a feje, hó a szakálla,
S őszi avarban botorkált a lába.

Fölszisszent a lovag: ,,Csalás! csalás!
Még szüret se volt, nem volt aratás.

Még rózsa se nyílt, pacsirta se szóla -
És mindeneknek már vége is volna?..."

Felült a lovag a kemence-padkára,
És ríni kezdett istenigazába.

Ekkor eljöttek a csitri leányok,
Süldő menyecskék, édes tündérálmok,

És békítették mézes-mázos szóval,
És jól tartották minden földi jóval.

S megállt előtte egy rózsás babona,
Csintalan, édes, a tavasz mosolya.

Barackot nyomott a feje búbjára,
S menten a lovag felocsudott rája:

,,Ismerlek téged óperencián túl
Édes nagymamád fiatal korábul.

Te ő vagy, ne tagadd - szakasztott mása,
Nem is foghatnálak senkire másra.

Mert sose láttam hozzá foghatót - -
- Ó, bezzeg akkor drága volt a csók!

Aki epedt, azt hagyták csak epedni -
- Ó, nem oly könnyű volt akkor szeretni!

Minden kis kegynek felszökött az ára,
Nem pocsékolták álmok lovagjára.

Ki merész nem volt, az hoppon maradt,
A szerencse előle elszaladt...

- Ó, szomjúságok bűbájos kora,
Te nekem vissza nem térsz már soha!"










MESE A NAGY CSIZMÁRÓL ÉS A KIS CIPŐRŐL


Egyszer volt, hol nem volt, a szakálla kender
Volt egy ügyefogyott szegény pity-poty ember,
Afféle ,,tedd-ide tedd oda" szegénye,
Mostoha a sorsa, szegény szerencséje.

Hát egyszer egy este, mikor ázva, fázva,
Erdei napszámról holtra elcsigázva,
Üres tarisznyával haza somfordálna,
Hallja, hogy beütött a szerencse nála.
Rég lesi. Nagy sor az! Léptit szaporázza,
És beront ajtóstul a kicsike házba,
Letenné a baltát, állítva sarokba,
Úgy ahogy száz éve mindennap megszokta,
S rárivall a bába: ,,Van jó dolga kendnek?
Nem látja a kaskát? Nem látja, hogy gyermek?"

Tenné az asztalra s újra reá mordúl
,,Gyerek van ott, látja!" - a vén asszony zordúl.
Gyerek itt, gyerek ott, gyerek minden zúgba',
Gyerek fenn a polcon, gyerek lenn a sutba',
Annyi mint a lencse, egy egész petrence,
Roskadoz alattuk a búbos kemence.

S a szegény embernek ez áldás láttára
Az inába szállott minden bátorsága.
,,Hol veszek én annyi szalonnát, kenyeret,
Hogy felnevelhessem ezt a raj gyereket?"
Csavarintja fejét, mint szélben a nádszál:
,,No te uram isten! be kifiguráztál!"
Kapta magát menten, a baltáját fogta,
S indult mindörökre vissza a vadonba. -

Mikor a gyerekek megemberesedtek,
Az édesanyjához így szólt a legkisebb:
,,Süss hamupogácsát... add a tarisznyámat...
Megyek, hazahozom az édesapámat."
A csiszlikkel pedig, ki szomszédban lakott,
Az útra egy öblös fél csizmát varratott
Jó bagariából, nem fösvényül szabva,
Három cigánylegény elfért volna abba',
Három cigánylegény, meg egy öreg dádé...
Igy indult a fiú az édesapjáé'.

Hét évig fel-alá a nyomát kergette,
Míg végre ráakadt egy nagy rengetegbe'.
A hamupogácsát tarisznyástul szépen
Lerakta egy mohos nagy tölgyfa tövében,
Mellé a nagy csizmát... és azután leste,
Az elvadult ember mikor tér meg este.
Mikor az utolsó madárfütty elhangzott,
És a vadon nem ád többé semmi hangot,
Cammogva az öreg jött, letelepedett,
És a pogácsából jóizüet evett.

S amikor kiürült az egész tarisznya,
Álmélkodva nézi: ,,Nini, e meg csizma!"
Debreceni vásár sok elmúlt azóta,
Hogy ő a lábára csizmát húzott vóna.
Megkivánta szörnyen... alig bírt magával,
S belemászott mindjárt mind a két lábával.
Ekkor elérontott a fia a lesbül,
És vállára kapta nyomba' mindenestül,
Akár csak a molnár a teli zsák lisztet:
,,Megfogtalak, apám, és most hazaviszlek!"

*

Ülök magamban tépelődve,
A gondok szövőszékén szőve,
A csüggedésnek keselyszárnya
Suhog fölöttem... s vájja, vájja,
Szivembe vájja karmait.
Gyermekzsivaj tör bé szobámba,
És fényét átküldi a lámpa
A félig nyitott ajtón által
Egy széles világitó sávval.
Amott a sáv ragyogó végin
Ott vetkeződnek kis cselédim,
Zsibongva, zajgva, hárman-négyen
(Nagy itt az áldás e környéken!)
S melyre a lámpa lángja süt le:
Az ágy... a vánkos fehér csücske
Ide szolgál s míg nézem, látom,
Egy könny terem a szempillámon.
- Aludjatok! A ma tiétek,
Tinéktek enyhe még a fészek.
Bolygatlan fészken gyermekálom -
Egyetlen édes e világon!
Ki tudja, mit hoz majd a holnap?
Sejtelmeim viharról szólnak,
Sötét madárról, amely koppan
És pusztit nyájas otthonomban.
Mihaszna küzdtem annyi évig,
Hogy most a holnap gondja rémít?
Ó, átok rád, dicsőség szomja,
Mely lelkemet hínárba fonta,
Hogy piros vérem hullásának
Jutalma légyen késő bánat!
Ó, gúny! hogy mind a hevülések
Elpárologtak, elenyésztek,
S a világ-átölelő lángok
Utolsó üszke is elmállott;
Hogy a magas szimfóniából,
Melyet lelkem magában ápolt
Nyomor között is, szennybe', sárba',
Agyonkövezve, megalázva,
Egyéb se tudott megmaradni.
Egy hang csupán, rekedt, alanti,
Mely égbe nem tör, eget se kér,
Egy hang, egy vágy: kenyér, kenyér!

Im hanyatlóra áll már napom,
Sötéten száll le alkonyatom,
Az életalkony - még csak semmi,
De emberek közt járni-kelni
S érezni, hogy szivünkbe benn
Minden kiholt és idegen,
Merő üszög és puszta rom -
Ah, kínos, gyötrelmes nagyon!
S kidobni lassan, sorra, rendre
A felkorbácsolt elemekbe
A saját házi isteninket,
Kik óvtak, oltalmaztak minket,
Míg jött a balsors fordulója...
Majd béfogadni a hajónkba,
Mikor bordája ropog-recseg,
Hogy a viharban segítsenek,
Barbár idegen isteneket,
Kiket mi soha meg nem értünk,
És nyelvükön sosem beszélünk,
S kezd minden érthetetlen lenni:
Az már a ,Nihil', az a Semmi!...

*

,,Add lábacskád!..." csendül egyszerre
Egy édes hang a közelembe',
Kis fitos orru lánykám szava,
Oly lágy, akár a lágy muzsika;
Csak térdig ér az inge éppen,
És kis cipőt tart a kezében,
Nem nagyobb - füllenteni vétek! -,
Mint egy pici kolibri-fészek,
És addig mesterkedik véle,
Mig ráhúzza lábam hegyére.

,,Megfogtál, drágám!" rebegem,
És össze-vissza ölelem,
,,A kis cipő haza hozott,
És most ismét itthon vagyok!"







NAGY FEKETE ERDŐ...


Nagy fekete erdő sűrűségét járom,
Nagy fekete madár a kísérő párom,
Agyvelőmbe csapkod szárnya legyintése.
Menekülnék, de nincs a vadonnak rése.

Te fekete madár, sötét Gond, azt kérdem:
Meddig szürcsölgeted még cseppenként vérem!
Bölcsőtől a sírig, társam mind egy végbe,
Mikor hagysz magamra - mikor válunk végre?

,,Mit érnél te avval, ha el is hagynálak?
A fekete erdő csak menne utánad:
Árnya rád borulna, felhője csak nyomna.
Örök szomorúság úgy is körülfogna..."







NE ŰZZETEK EL...


Ne űzzetek el e szent koporsótól,
Hisz aki benn nyugszik, nekem is anyám,
Lemondtam önként minden földi jóról,
De az anyámhoz jussom van talán.
Ne ordítsátok folyton a fülembe:
Te idegen, keress magadnak más odút,
A sír számomra itt van kiszemelve,
Síromhoz erre, itt vezet az út.

Ne halljam folyton e bősz riadalmat,
Az oktalan vád őrült zsivaját,
Egykor tapsoltatok, mit zengtem, a dalnak,
S lantom másnak ma sem engedem át.
Nekem is úgy hazám ez, mint tinéktek,
És tartom a jusst hozzá holtomig,
Míg újra magyarul nem zengnek a végek,
És lantomon az utolsó hur el nem kopik.







Ó, MÉRT OLY KÉSŐN...


Ó, mért oly későn, levelek hullása,
Daru távozása idején:
Mért nem találkoztam rózsanyiláskor,
Hajnalhasadáskor veled én?

Mért nem hallgathattuk édes-kettesbe
A pacsirtát lesbe, te meg én?
Mért nem találkoztunk a mámor, a vágyak,
Az ifju álmok idején!.







SIMON JUDIT


Simon zsidóéknál minden esztendőbe'
Kis deszkakoporsót tesznek le a fődbe,
Kis deszkakoporsó - alig-alig rőfnyi,
Szegény kicsi féreg, nem tudott megnőni!

Simon Judit haja kincs-arannyal ér fel,
Sírva simogatja mind a két kezével.
Ráfogja az ollót - jaj be nagy kár érte!
Nagy titokban úgy megy a szent pap elébe.

,,Hét országra híres szép hajam lenyírtam,
Hét országra híres szépségem elsírtam,
Te szent pap, te szent pap! mondd meg azt az egyet:
- Hát én már gyermeket föl se nevelhessek?"

Fölpillant a szent pap a vén bibliából,
Összeroskad Judit egy nagy vád súlyától:
,,Kellene most, kéne? Volt idő, nem kellett:
Legelső gyermeked Judit, hova tetted?"

Fehérebb a hónál Judit asszony képe,
Eltemeti képét rózsás tenyerébe,
Súgva ejti a szót, fuldokolva, törten:
,,Gyilkos két kezemmel enmagam megöltem.
Apja, ki megejtett, cserbe hagyott rútul,
Szegény, gyönge kislány - reszkettem a csúftúl...
Vajúdó lázas éj - jó volt temetkezni.
Jobb volna most nékem a föld alatt lenni!"

Forgatja a szent pap szent könyveit rendre,
Lássa, melyik milyen bűnhődést szab erre?
,,Kelj fel Judit, kelj fel! Vesd le gyászruhádat,
A te nagy bűnödre mind kevés e bánat.
Más itt a megváltás - iszonyú az ára!
Van-e erőd, Judit egy nagy fogadásra?
Gyilkos a te ajkad, ha ártatlant csókol:
Eltiltalak téged az anyai csóktól!
Epedj el, sorvadj el, légy mondhatlan árva:
Gyermeked násznapján, akkor légy megváltva."

Simon zsidóéknál fényes minden ablak,
Lagzinak beváló keresztelőt csapnak.
Simon zsidó rágyújt egy régi zsoltárra,
Könnyben úszik Judit halovány orcája,
Kicsike magzatját százszor ölbe kapja,
Eleped egy csókért s még sem csókolhatja.

Simon zsidóéknál jaj csöndesen vannak,
Sűrűn beaggatva valamennyi ablak.
Judit asszony kezét töri sírva-ríva:
,,Jaj, ha ennek is még halál van megírva!"

,,Tüzel a homlokom, lelkem anyám, úgy ég -
Ha te megcsókolnál, mindjárt meggyógyulnék!"

,,Csitt, kicsikém, csitt! csitt! Húnyd be pici szemed
- Istenem, teremtőm! Ne hagyj el engemet!"

,,Kipattogzott szácskám, édes anyám lelkem,
Ugy-e, ugy-e azért nem csókolsz te engem?"

Simon zsidó képe elfakul, elkékül:
,,Gonosz vagy te Judit, májastul, veséstül.
Mondta már azt más is - egyebet is, mást is -
Oly igaz az egyik, mint igaz a másik:
Aki rossz anyának, rossz az feleségnek,
Gyermekem úgy éljen, mint elűzlek téged!" -

Múlik az esztendő, fogy is, meg megújul,
Simon zsidóéknál vígan vannak újbul.
Udvaron menyezet, násznép násznép hátán,
Simon zsidó lányát elveszi a Náthán.
Szegény koldus asszony, távoli sarokba',
Lökdösik hol balra, lökdösik hol jobbra,
Reménykedik, küzköd, átront a korláton:
,,Azt a szép menyasszonyt jaj, hadd én is látom!"
Most hozzák... esküszik... a pap imádkoztat:
,,Én édes véreim, még csak egy tapodtat!
Gyermekem! leányom!..." Odaborul rája,
Hűlő ajkát nyomja égő ajakára,
- Ez a Simon Judit szomorú nótája.







A SZIRÉN


Túl nádon, éren, a nagy vizen túl
Áll a szirén és integet:
Ti földtelenek, jöjjetek!

Palástja bíbor és diadémje
Hajnalcsillagnál fényesebb -
S csalogat, hív: Siessetek!

Enyém a föld áldott kövérje,
A feltöretlen ős-ugar:
Törjétek - nem leszek fukar.

Enyém a pást, a prérik világa,
Hol senki nyája száz legel -
S a pányvát csak kivetni kell.

A föld gyomrában csillog az arany,
A kobalt-érc, az antimon:
Egy csákányért nektek adom.

Kavicsom gyémánt; van sóm, kenyerem,
Búzám, borom, s a gyermekem
Én mind egyformán szeretem.

Mostoha nincsen, se kitagadott,
Rabszolga nincsen, csak szabad -
Egy ég, egy lobogó alatt.

Tutajon, szálfán, szárnyas naszádon,
Ki ahogy tud, hát jöjjetek:
Ünneplőt vált a rengeteg! -

...S mennek halálba, örvénybe, lázba,
Sok százezer, vakon, bután -
Kapu zárul nyomuk után.

A bánya robban, a mocsár gyilkol,
Kerékbe tör a gyári gép -
Száz élet csak egy buborék!

Mennek halálba, örvénybe, lázba...
A szirén egyre csak dalol,
S mindig meghallják valahol.

Szerencse, hogy vaspánttal engem
Sziklához köt kor, gyöngeség,
S rontás ellen rontása véd.

Különben mennék, mint a többi,
Törtetve, vakon és bután
Az édes, csalfa hang után...







TÜZEK


Ismeritek a vidám rőzselángot
S ropogását a vályog-tűzhelyen?
A nyílt arcokat, a nyájas világot,
Hol tréfa és dal önként megterem?
Recsegő gallytól, pattogó szilánktól
Lestem el egykor a dal ütemét.
Hol az a tűz? Mi lett a rőzselángból?
Nekem elhamvadt - talán másnak ég.

S hova lett, aki játszva élesztgette
Kis tarka köténnyel, a gyermekleány?
És hova tűnt a fiu méla kedve,
Ki ott lebzselt a leány oldalán?
Együtt dobáltuk a háncsot a tűzre,
A redveset úgy, mint a nyirkosat,
És találgattuk, boldog álmot fűzve,
Hogy a siró fa vajjon kit sirat?

Szálló időnek suhogó fövénye -
Minek bolygatni, amit betemet?
A rőzselángra más tüzek jövének,
Emésztőbb láng ragadta lelkemet
Hírért lobogni - istenem, mi dőre!
Az igazságért - ó, mily elfogult!
S míg örök lázban törtettem előre,
Hajam megszürkült, lelkem elborult.

Az én mezőmön nem értek kalászok,
Az én aratásom egy marék virág,
Az én gyönyöröm az álomlátások,
Az én világom egy álomvilág.
Kialvó lángok pernyéje szitálva,
Szürkén, szomorún csak esik, esik -
Félek, hogy álmaim összezilálja,
S elhagynak, mire beesteledik.

Hideg van... Fázom... Friss szenet a tűzre!
Gyilkos melegét hadd fújja reám,
Mint macska teszi, a madarat űzve,
Akit felvert gyanútlan éjszakán.
Ó milyen tűz ez! Mi más, mint a régi!
Nem erdőn termett, a mélység dobta ki:
Világforrongás volt az anyja néki
És forradalmak az ő fiai.

Hogy zúg, hogy dohog, hogy kattog, hogy lármáz,
Hogy mormol, veszekszik a kürtő alatt!
Mintha rab démonok az ajtót ráznák,
Hogy börtönükből szabaduljanak.
Haragvó isten! Mi lesz a világból,
Ha egyszer a kőszén öntudatra jut,
S a buta rög megindul magától
S a sistergő katlan majd egyszer kifut.

Ha összeomlik mindaz, ami korhadt,
Mi évezredek véres bálványa volt,
És oduikból elővánszorognak
A rászedett, a megcsalt milliók...
Látom mozdulni, - látom keveredni -
Egy új Marseillaise gyujtó hanginál,
Az ócska tetőkbe üszköket vetni...
Míg az utolsó is véres lángban áll!

- S amíg lelkemmel káprázatok játsznak
S jövendő tüzek délibábja von,
Amelyek távol ég alján cikáznak -
Valamikor - beomlott síromon,
Itt ülök némán, magamba rogyva,
Míg száll az óra, mint egy pillanat,
És félig ébren és félig álomba'
Piszkálgatom a húnyó parazsat.







VÁROS VÉGÉN


Cigánysornak híjják falun,
Hol most télen-nyáron lakom,
Az utolsó házakat;
Ahol redves hegedűmet
Próbálgatom, sanyargatom:
Vaj' bebizonyul-e hűnek
Vagy álnokul cserbehagy?

Rengeteg nagy ez a város,
Cigányokban nem hiányos,
Ó de nincs cigánysora!
Hej, keserű gúny van ebben,
Hogy ahol most szivárványos
Dalaimmal tanyát vertem:
Ez a ház is - palota.

Ember ember hátán lakja,
Ahogy sorsuk összecsapta,
Kapzsi, éhes emberek:
Ki kenyérre - ki szép szóra,
Ki hírnévre - ki aranyra -
Isten a megmondhatója,
Melyik a legéhesebb!

Egymás elől ki-kitérnek,
Óvatosak, mint a vétek,
Mitől félnek? - Nem tudom.
Szomszéd keze jó hiszemmel
Kilincsedre ritkán téved,
De a kandiság félszemmel
Besandít a kulcslyukon.

Micsoda szél hajtott ide,
Népes vadon közepibe,
Jó poéta, tégedet?
Hiszen a legzordonabb, vad,
Elátkozott rengetegbe'
Nem lehetnél elhagyottabb,
Mint e népboly közepett!...

S hangja is van e vadonnak,
Jobbra, balra robotolnak
Két vagy három zongorán -
Fenyveseknek vad zugását,
Felkorbácsolt Balatonnak
Dörgő-búgó csapkodását
Örömestebb hallanám!...

Rovogatom szélről szélre
Ezt a várost annyi éve,
Váltogatom a tanyát:
Hol elűztek, hol megszöktem,
De állandó nyugodt révre,
Melyről álmaimat szőttem,
Szegény fejem nem talált.

Meddig maradhatok itten?
Nem ringatom édes hitben,
Nem áltatom magamat.
Ah, a házbér olyan drága!
És az ember olcsó szörnyen!
Hogyha el nem űz a skála,
Majd nyomósb ok is akad.

Pedig kínos lenne válnom,
Megszoktam már új tanyámon,
Ah, és egyért kedvelem:
Nyilt messzeség mosolyog rám,
Kék hegyek a láthatáron,
És a felhőt vándorútján
Messzebb elkisérhetem!







VISSZAPILLANTÁS


Az életből én oly keveset loptam,
A gyönyör körül csak ugy ácsorogtam,
S most jön, kemény marokkal jön a jeges bóra,
S megállit egy szóra.

Te bölcsnek balga, te álmok vitéze,
Elmult az élet s alig vetted észre,
Mikor még fogad volt, nem volt kenyér -
Most az egész mit ér!

Tekints a távol, messze kék hegyekre,
A te ifjuságod ott van eltemetve,
Bár nem tudtad, de ott volt számodra a bér -
Most már mit ér!

Álmodtál nyájas, csöndes alkonyatról,
De az Isten haragja im közbeszól,
Amerre szemed ellát, mind csupa vér -
Az élet mit ér!







LEGENDÁK A NAGYAPÁMRÓL


ÚTRAVALÓ
Előszó a Legendák a nagyapámról első kiadásához.


Kérlek, fogadjátok szívesen ezt a kis könyvemet. Nem sokat ér, nem sokat jelent, de hát szeretem. A szülő olyan, hogy minden csemetéi között a leghitványabbhoz ragaszkodik a legjobban. Fájna nekem, ha leböcsmérelnétek. Ámbátor mindegy. Ebben a korban az ember már csak pipál. Pipál mindenre, ami a keze ügyébe esik, hírre, dicsőségre, ellenségei vállveregetésére és barátai aggodalmas gyámkodására. Ebben a korban Salamon király elbocsátotta mind az ezer feleségét és csak annyit mondott: mindegy! Ebben a korban az írónak már szabad könnyelműnek lenni, de közönségesnek nem.

Válogatós, szűkszavú voltam teljes életemben és amint valaki elmésen megjegyezte, én találtam ki a margó-literaturát: sok papiros kevés szöveg. (Az utókor hálás lesz érte.) De az idén rámjött a raptus, a balga őrület, a dodonai triposz álomhozó bűbája és írnom kelletett és válogatás nélkül, megrostálás nélkül feltálalom ím nektek, amit írtam: vegyétek és egyétek!

Két-három vers kivételével mind idei termés. Ha valakit megcsap belőle a friss sarjú-illat, a magyar rögnek édes földszaga és megmondja nekem, annak örülni fogok. Azért sietek, azért adom ki olyan hirtelen, mielőtt a tinta megszáradna és elpárologna a széna illata. Nekünk régieknek nyolc-tíz esztendő kellett hajdan, hogy egy verses kötetet nyélbe üssünk. A fiatalok ezt megcselekszik most ugyanannyi hónap alatt. Tanuljunk a fiataloktól.

Ah! és én is voltam egyszer fiatal! Micsoda püfölések, micsoda dorongolások voltak azok, nem amiket osztogattam, hanem amiket kaptam. Az akadémikus baglyok rám meresztették a szemeiket és azt mondták: mi nem látunk semmit. A grammatikusok azt mondták: mi mindent látunk. Ez a jövevény nem tanulta meg a grammatikát. Teste lassú tűzön égettessék el, hamvai szétszórassanak.

Abban az esztendőben, mikor a Simon Judit megjelent, tudtommal harmincöt iskolai önképzőkört csuktak be Magyarországon, mert a fiúk beleszerettek ebbe a kétes hírű nőbe, aki erőszakosan betolakodott a Rozgonyi Cicellék és murányi Vénuszok közé és konkurrenciát csinált nekik.

Akkor megtanultam azt a nagy életigazságot: ha rossz a tanító, be kell csukni az iskolát. Egyebeket is tanultam, de azt nem mondom el. A legtöbbet azonban tanítványaimtól tanultam, akik megtagadtak, talán joggal, de elég kíméletlenül. Resumé: fiatal koromban az öregek lebecsülése, öreg koromban a fiatalok rakoncátlankodása. Ami e két epizód közé esik: a költészet megtagadása a mindennapi kenyérért. És most a finálé: az expiálás vágya, visszatérés a költészethez, megmenteni, ami még megmenthető. Ime, ez ennek a kis könyvnek a története.

És most eredj, kis könyvem. Menj. Ha véletlenül a Nobel-díjjal találkozol, mondd, hogy tiszteltetem.

Kelt Budapesten, 1910 december havában.







ÉDESANYÁM
IMÁDSÁGOSKÖNYVÉBŐL


Ócska családi bibliák első oldalán, régi
imádságos könyvek fedőlapján gyakran találni
semmitmondó, látszólag csak a családot érdeklő
feljegyzéseket: születésről, halálesetekről, melyek
mögött a sorok közt egész tragédiák vannak
elbujtatva. Nekem is van ilyen relikviám: az
édesanyám imádságoskönyve. A legtöbb
feljegyzés benne édesapám markáns paraszti
kézvonásait mutatja. Merev, kemény vonások.
Verekedő, kemény ember volt az öregem, az isten
nyugtassa. E feljegyzésekből böngésztem ki
néhányat. Mingyárt az első igen különös:


Tiszacsege, 1839.

Meghitták az apósomat, hogy a
gyülekezetben énekeljen. A kiáradt Tisza
vizén jött át Ároktőről lélekvesztő kis
csolnakon. Sallárium fejében kikötött
magának. 15 máriás ezüst huszast és
szabad ivást. Meg is kapta. Déltől
vecsernyéig asztal alá itta az egész
eklézsiát. Nem szeretem a boros
embereket.

*
Azután:

1843 nov. 30.-án hétfőről keddre
virradóra jött a világra elsőszülött fiam, a
Józsi. (Az én volnék.) Az isten tartsa meg.
A keresztelőjén pompás hevesi
görögdinnyét ettünk. (Tessék, a
görögdinnyémet is más ette meg!)

*
Pár sorral alább következik egy tragikus
bejegyzés:

1851 május 17.-én Gyöngyös városától
puskalövésnyire, az országuti árok
partján egy galagonyabokor tövében halva
találták apósomat: Reb Mayer Litvákot. Az
isten adjon neki örök békét vándorlásai
után. Bizonyosan megint sokat ivott.

*
És utána reszketeg, szinte könnyező, finom női
vonásokkal az édesanyám bejegyzése:

Az ég madarai, az isten énekesei, a
rigók, csizek, tengelicék, pacsirták,
fülemilék sürü rajokban lepték el a mezőt
a galagonyabokor körül és távol tartották a
kártékony madarakat, mert ő jámbor volt
és igaz. Négy pap elparentálta és a
gyülekezet azokat a gyászénekeket
énekelte, miket ő szerzett. (Eszembe jut
az öreg Rácz Pali temetése és a ,,Lehullott
a rezgő nyárfa levele".)

*

Azután közömbös bejegyzések következnek.
Végül ismét az apám kemény kezeirásával a
következő:

Beszélik: Sajószentpéteren egy
félkegyelmü csavargó egy fél kenyeret
lopott. Rajtakapták, agyonverték és
kilökték az akasztófadombra. Nem akadt
senki, aki eltemesse, mivelhogy más
vallásunak látszatott. Az apósom egy
kölcsönkért nyomorult sindevész gebén
éjnek évadján elvitte a tetemet és
eltemették Miskolcon a gyülekezetben...
Hire ment és mindenki csodálkozással
beszélt róla. A gebe az uton elvesztette
mind a három patkóját, ami volt és
nemsokára kiadta a páráját...

*
Ezután már csak egy bejegyzés következik,
édesanyám reszkető keze írása:

,,Az az örök jóságu irgalmas isten a
másvilágon aranypatkót fog veretni mind a
négy lábára és gyémántból lesz a
patkószege. Amen."

*
Ezekből a feljegyzésekből, ebből a rozsdalepett
miliőből meritettem költeményem tárgyát, szineit,
motivumait.

KISS JÓZSEF







HONFOGLALÁS

I.

Divatba jöttek most az igricek,
Süldő költőknek rokonszenves téma.
Arról hazudik s tesz hamis hitet,
Akit birizgál a költői véna.
Idézek én is hát ily igricet,
Ha megsegít a mennyei Camoena:
De enyém élt s kilestem a titkát,
A nagyapám volt: Reb Mayer Litvák.

Se don, se von, se pán, se sir - csak reb,
Művelt füleknek tiszta gaudium.
Lehetne hősnek tán érdekesebb,
De meghatóbb nem, bízvást mondhatom.
Pogrom elől oldott ő kereket
S bujdosva jött át vad országokon:
Aprópénzét is, futván, odahagyta,
Zsebében nem maradt egy árva batka.

Csillag varázsa nem vonzotta őt,
De kergeté a cárok kancsukája.
Úgy járt, mint sok honfoglaló előd:
Foglalt, mert nagyon szorult a kapcája.
Vizet, fűt, földet nem kóstolt előbb,
Gondolta: jobb, ha vakon akceptálja:
Be így vonult zimankós éjszakán
A történetbe az én nagyapám.

Kaftános ősöm, nem röstellek én,
Ki a páncélt se mód fölött imádom.
A dalt tetőled örököltem én,
S az mégis legszebb ezen a világon.
Idővel nem dacol csak költemény,
Legalább én, a rongyos bárd úgy látom:
A rozsda dőzsöl a nagy lakomán -
Te élsz tovább kaftános nagyapám.

A lelket nyügző, lelkeket feloldó
Melódiákban zengesz te tovább,
Templom-homályban, ahol nincs sorompó,
Ostromlod büszkén az egek honát.
Dalod a fáradt, kimarjult, bolyongó
Hazátlanoknak hont és hangot ád:
És öröklőd én - a kicsi a nagynak
Im folytatom, ahol te abbahagytad


II.

De lassan csak a testtel, jó barátom,
A mesét mondd: Ó szép csak a mese!
Litvániából jött, de nem lóháton,
Híni se hitta soha senkise.
Litvánia az ott van a határon -
Hol is van csak? Eh, bánja a fene!
Bogárka bőven, de a szappan ritka,
Ez ama földnek féltve őrzött titka.

Szép szál legény volt, nem mint unokája,
Jó muszka vér, nagy, csontos ivadék.
Útközben elkallódott családfája,
Tudj' isten, vajjon megkerül-e még?
Nevető bölcs, de rossz maga-sáfárja,
Homloka gránit és a szeme kék:
Így láttam őt, mikor a dér, a lomha,
Mózes-fejét már alkonyfénybe vonta.

A vándorösztönt sivatagból hozta,
A vándorsaru lábához tapadt
És sehol semmi őt nem marasztotta,
A föld alatta mindig csak szaladt.
De minden új rög új dalra bogozta
Lelkén a zengő, húros szálakat:
Rejtély a költő, titkos jel a zára
S azt soha senki meg nem magyarázza.

Lobogni, szállni mámorokban égve -
Minden bölcseség ebben kimerül,
Az ember fessen szivárványt az égre
És akkor nem lesz soha egyedül.
Az ember rakjon várat vár hegyébe,
Ah, olyan mindegy, ha sorra bedül:
A romok tovább élnek, mint a várak,
Ezt hirdeti a sok lezajlott század.

Szerette a bort mind körömpróbáig,
Mit érnék vele, ha letagadom?
Ivott száz tornyu Moszkvától Vilnáig
Egy tourban végig egész vonalon.
Ivott estétől hajnalpirkadásig
Örök derűben, örök szomjason:
Ily dőzsölők haj, manapság már ritkák -
Tisztelet néked, rabbi Mayer Litvák!

Ó gáncsom nincs, én értelek egészen,
S csak egyet veszek tetőled zokon,
Hogy megcsonkítád az én jogos részem
Az öröködben lemenő fokon.
Hogy zengö húrod rám hagytad merészen,
De elittad előlem a borom:
Ó legalább - én jámbor nagyapám!
A szomjuságod hagytad volna rám


III.

Szent Moszkva látta őt híre nőttében,
Varsó és Bród, Kiev hódolt neki;
S amely mosakszik tenger kék vizében:
Riga, a szép, ma is emlegeti.
Vilnát meg forrongásba ejti épen,
Hogy isten házát megremegteti:
Mióta Dávid oltára elmállott,
Áhitat olyan magasan nem szállott.

A kinor, síp, a hárfa, cimbalom,
A nagy zsoltáros minden hangszere
Felujjongott e bársony ajkakon
És szívet, elmét megejtett vele.
Aki hallgatta bőjt, hosszú napon,
Annak kitelt itala, étele.
S szólt a szeráf, ki égben kart vezet:
,,Reb Mayer ma kivágta a rezet!"

Rigában szépek s szőkék az asszonyok,
Rigában a menyecske kikapós,
Egyik se zsörtöl és egyik se dohog,
S dalosnak csókkal nem marad adós,
A csók meg olyan, hogy nem marad titok,
Kipattan bizton, nem kell ahho' jós.
Haj, haj, nagyapám, tudom volt szüret -
Mit pironkodtok pieri szűzek?

Ó csábító a dal és veszedelmes,
Hogyha legény a talpán a legény,
Párája édes illatokkal terhes,
Mint égő ámbrával rakott edény.
Irigylem, aki a dal révén nyertes:
Egy asszonyszív a legszebb nyeremény!
A nagyapám, nálamnál szemesebb -
Egyszerre mindjárt százat szeretett.

Hamar a vének nagy tanácsba gyűlnek
És csapnak szörnyű nagy patáliát,
Hogy az idők ím, monstrumokat szülnek
S nem példák többé a tisztes anyák.
Leányok buknak, asszonyok elzüllnek,
Ezt tűrni így már nem lehet tovább:
És minden bajnak csak egy az oka -
Ó szégyelje magát az unoka!

S panasz esik a szőke haj ügyében:
Ó barbár nép, a haj az fáj nekik.
S irgalmat nem nyer akkor se ha ében,
Illata, éke él alá esik.
Nászéj előtt egy ős törvény nevében
Könnyezve bár, de tövig lenyesik:
E törvény ellen - isten ne virrasszon! -
Szállt síkra most és támadt fel az asszony.

Testével védi feje koronáját,
Vérizgató szent kincsét: a hajat.
Inkább ne érje férfi-csók a száját
És lelkét soha nászi gondolat.
Olvastam Riga régi krónikáját,
Sok háború volt, ilyen nem akadt,
Mióta férfi, nő: két ádáz ellen,
Egymásra törnek gyilkos szerelemben.

,,Az énekes pusztuljon, - szólt a végzés,
A nagy tanácsnak bölcs arany szava, -
Asszonynak nem való a sok misézés:
Oltár és ének - tapló és kova.
A lányok várják be a virágérést,
És béketűrés az asszony joga!"
S egy szép napon a várkaput kinyitták,
Hogy sétáljon ki rabbi Mayer Litvák.

Bólint az ákác: 'csés utat, ó mester:
Ez a szerelmek, a világ sora:
Félisten, hérosz, amikor lefekszel,
Filkónak ébredsz s neved ostoba.
Egy vén professzor, aki régen ment el,
E témán össze is gabalyoda.
Elmélet volt és enmagát csalá,
A kerékről, mely hol fel, hol alá.


IV.

Szöges botját és gyalog saruját
Vilnának vitte vígan fütyörészve,
Ment ködön, felhőn, szakadékon át
Sötét viharba', vidám napsütésbe',
Kisérték édes, új melódiák,
Amiket költött, alig vette észre.
Mire elért és Vilnát megtalálta,
Mint a mesében, övig ért szakálla.

Komoran áll fönn a Jagellók fészke,
Romokban persze s benne zsibong a nép,
Több ott a kaftán, mint egy világrészbe,
És emberszámnál több a csőcselék.
Belésüppedt a trón a dús penészbe
És a Jagellók eltemetve rég.
Az ősi nagyság jár mezítláb télen -
Elég. Ezt láttam. Ennyivel beérem.

Vilnában várta dicsőséges éra:
Elébe szállt a vén harangozó,
Ki kalapáccsal zörget rórátéra
S jelenti, ha van prédikáció.
Nyakigláb férfi, száraz mint a kréta.
Mestersége csiszlik vagy szabó.
Elébe szállt és üdvözlé szerényen
Az egész P. T. publikum nevében.

És átnyújtott, mint illik és korrekt,
Egy szégyellős kis nemzet-ajándékot,
Vadonatúj kaftánt és süveget,
Prémes jószágot, ami van elég ott.
És új erszényt - a régi elveszett,
S beléje egy kis csengő tartalékot;
De mert osztozni kelletett azon,
Úgy sejtem, nem volt rajta nagy haszon.

Oztán bevitték a szanhedriumba,
Holott tudósok éj-nap bibliáznak.
Meddő vitában felporlik a bunda,
S csodavirágot hajt a magyarázat.
Sok ezer éve folyik már e munka.
Beillik dühnek és beillik láznak:
Reb Mayer Litvák szippantott nagyot,
S egypár papot már helyben is hagyott.

De Riga kéklő, szép ege után,
Mely annyi jóval, édessel kinálta,
Nem izlett néki már a tudomány
S a bölcseséget pokolba kivánta.
Rébuszt nem fejtett, maradjon talány,
Az hoz derűt a vénülő világra.
Mi volt elébb: a tyúk-e? a tojás?
Firtassa más, keres-kutassa más.


V.

Únott, nyomott, komor, bizonytalan
S nehéz párával telített a lég,
Elrejti, kinek elrejtője van,
És mozgolódni kezd a csőcselék.
Sürgetnek bőjtöt, bűnbánást sokan,
De süket és vak is akad elég;
Morajlik lenn a mélyben valami,
Amit csak földrengéskor hallani.

Szent Kázmér-dómban szól az orgona:
Goszpodi pomiluj... S jön egy muzsik:
- ,,Bátyuska hé! Tudod ez micsoda?
Jer, nótás ember! mondok valamit.
Üzent a cár... hogy mostan vagy soha...
Értsd meg: ma nektek muzsikálnak itt.
Piros verejték csillámlik előre -
De neked én nem kivánok belőle.

Pusztulj, eridj! Huj! Huj! Emberpatára
Kész a patkó s izzik a zablavas -
Lovacskát játszunk még ma éjszakára,
Nem várunk, mig a szalonna avas.
Érett a bosszú, fonnyad már a szára,
Berzenkedik már a vörös kakas:
Eridj és pusztulj! Hordd el magadat,
Míg jó dolgod van és az út szabad.

Mert csapra verjük itt ma a világot
És gőzben, vérben, szeszben jóllakunk.
Szeretném látni én azt a kovácsot,
Ki olyan pántot rak, mint mi rakunk.
És azt a pallért, aki még zabál ott,
Hol az asztalról mi lerakodunk:
Ha van kis pénzed, csat, gyűrűcske, lánc
Add, add. Egy óra s kezdődik a tánc!

...Mért oly fehér az asszonyaik teste?
S férfia mért tompa, zárt kapu?
Mit sugdolóznak, dugdosnak megette?
Mért életük oly mély titokzatu?
Az izmunk egy - egy isten teremtette,
De lelkük más, oly fanyar, szűkszavu,
Oly mord, mikéntha nyomná szörnyű vétség -
Megcsaltok minket, nincsen abba kétség!..."

S a kapun, merre távozott az ősöm,
Nagy infernalis pompával belépe
- Ki tort ül gyengén és tort ül erősön -
Sátán, az úr, ő pokoli felsége!
Mily jó, hogy irháját féltette hősöm,
Különben ide irhatnám, hogy Vége -
És nagyapámról nem szólna más ének
Mint az, amelyet a szelek regélnek.

Ti szép leányok, rózsás asszonyok!
Fületek én a szörnyűségtől óvom.
Még azt hinnétek, hogy hazudozok,
Mikor a véres bestiát leszólom.
Vörösbe én nem festek pogromot,
Mikor van enyhébb színt fölrakni módom:
Valeur a fő s a dal peregjen lágyan -
Ó más volt egykor, hajdan a becsvágyam.

A ballada a csókgyilkos anyárul - -
Ó ifjú kornak színes láza te!
Hogy horpad, hül az érverés magátul,
Ős gerjedelmed szinte csak mese.
Amint látásod horizónja tágul,
Képzelmed csappan s szárnyát szegi le:
A pathoszt érzed unalmasnak, fádnak
És gyönyöreid más berkekben várnak.

Mikor az életét vitte a hátán
Hősöm, vagy ősöm, amint jól esik,
Egy égő várost mutatott a Sátán,
Hogy kápráztassa bamba szemeit.
Mint amikor a vetés ég a lábán
Vijjogni hallott - hangok ezreit -
Aztán elnyelte, mint valami fátyol,
A jelenést az üdvözítő távol.

Leült a földre, köntösét megtépte -
Szikes pusztán egy árva sirató.
Az ezrekért - kik fönn a trón elébe
Járulnak most, mint bizton várható.
A legyilkoltakért - ő vére, népe,
Fohász-, ima- és véres könny-adó!
Aztán lerázta e rút föld porát
És ment hazátlan, földetlen tovább.


VI.

A gránicon egy őr berdót kiáltott -
Egy puska elsül, egy varjú esik,
És megmozdul a fekete nagy árok -
Nini! A nagyapám cserkészik itt.
Vagy megfordítva, tán reája mások,
Ő itt a vad és őtet kergetik.
Reb Mayer Litvák, édes nagyapám!
Bizony kend jobban vigyázhatna rám.

A barna éjbe hómező világít,
Ez itt a Tátra! egy világcsoda!
A sík mezőről púpja égbe mállik
És csillagok fején a korona.
Túl a gerincén messze rónaságig
Virág - rogyásig, szépségek hona:
Mit ér, hogy oda rövid út vezet,
Akinek tiltva és be nem mehet!

Körülállják vad, morcos alakok,
Vasvillás nép s határkerülők hadja,
Megmotozzák a gyűrött alakot.
Úgy érzi, itt a végitélet napja.
Visszaforduljon? Nem; inkább halott,
El nem földelve és meg nem siratva:
De inni egyet, bár tátong az örvény,
Talán nem tiltja semmiféle törvény.

S a ronda csapszék fenyő-asztalánál
Letelepszik a kaftános legény -
Beljebb egy szál cigány egy szál gyertyánál
Rozsdás cimbalmát próbálja szegény.
Körül az őrök - - Ha az ihlet rám száll
S ecsetem volna, ezt megfesteném:
Rikító fények, nagy fekete árnyak,
Nyűgös lelkemhez úgy hozzá találnak.

S amint a pintes kupa ajkát éri,
Kuruc világból horpadt cínedény,
Mit hajtogattak Rákóczi vitézi,
Egyszerre csak fölenged a legény.
Rágyújt egy dalra - cimbalom kiséri
És potyogó könny mind a két szemén:
Mikéntha kataraktok zengenének,
Úgy szakad föl a lelkéből az ének.

Összébb szorulnak a kicsi szobába'
És álmélkodva hallgatják, lesik -
Ily hangokat nem hallott még a Tátra,
Mióta kúpját jéghavak lepik.
Mint mesekönyvből kiollózott ábra,
Egy jelenés az idegen nekik,
Talány, igézet, rejtelem, varázs.
Talán maga a garabonciás!

És viszi őket, ragadja magával
A színes, édes szilaj forgatag,
Körülbecézik szóval, parolával.
És a jövevény végül itt marad.
Mire dereng a hajnal keskeny sávval,
E föld egy újabb őssel gazdagabb.
És nem is puszta véletlen talán,
Hogy ez az ős ép az én nagyapám...

...Fönn a bozótban megriad egy csorda,
Tekergő szarvú, komor ősbölények.
Sziklát tördelve, sudarat tiporva
Nekivágtatnak csárdának, fenyérnek.
Tüzeket szántott az iramuk sodra,
Szemük golyója mint a kénkő égett:
És egyszer csak megálltak makacson
És bambán néztek be az ablakon...







INTERMEZZO


Siess, siess, ne tétovázz sokáig,
Ó dal, dalom szeszélyek éneke!
Ki tudja, meddig zöldel még a pázsit!
És meddig bólint még a jegenye?
A hegy mögött a bibor csík nem ámit,
Nem hajnal az, de éjnek követe:
Piros süveg az éjszaka fején -
És lassan már elálmosodom én.

Mi haszna vér és tűz, szerelmek, vágyak;
Fagypont felé hajt minden lobogás,
És a legszínesebb szimfóniának
A vége mégis mély, nagy hallgatás.
Az elröppent hang újra föl nem támad,
Mi újra keltse, nincsen oly varázs.
Ó, semmi sem hal úgy meg, mint az ének,
Utódtalan - ha forrásához tér meg.

Hoztam magammal egy egész világot,
Álomerdőket, akácillatot,
Az én istenem mindennel megáldott,
Amit csak jókedvében adhatott.
Siess én lelkem, ródd le tartozásod -
Ki pazaroljon, ha nem a gazdagok?
Selyempárnára hajtom le fejem
És várom, hogy már éjszaka legyen.







A LEVÉL

Egy fejezet néhai való nagyapám vándorlásaiból. Ezuttal is, mint már annyiszor, holmi apró-cseprő nézeteltérések miatta vonul el és senki sem szedi ki a kocsi kerekeit. - Egy szinte világfájdalmas levél keretében mondja el legujabb exodusának történetét. Összeütközésbe került nem a világrenddel, ami nem sokat zsenirozná, de a sámeszszel (egyházfi), ami sulyosabb beszámítás alá esik. A sámesz azon szent eklézsiának szája, hirhordója és házasságközvetítője. Idő az elmult század derekán. Színhely az omlatag, vén zsidótemplom udvara a hozzá tartozó kupaktanáccsal és publikummal. Reb Mayer Litvák épületes bucsubeszédet tart nekik biblikus vonatkozásokkal: félig istenes fejtegetés, félig mosolygó szatíra, de mégis inkább szatíra mint fejtegetés. Éneklő hangon, széles gesztusokkal mondja el, mert az is hozzá tartozik. Beszél a bibliai kor áldozati kultuszáról, amely elmult és a csökevény-babonáról, mely annak a helyébe lépett s az óhitüeknél máig fennmaradt. Ugyanis a nagy böjtöt megelőző alkonyaton kiki egy kakast vagy egy csirkét áldoz az alvilági hatalmaknak, ráolvassa bűneit és háromszor megforgatja feje fölött, mondván: te én helyettem mégy el az árnyak világába, én pedig itt maradok, hogy sütkérezzem az áldott, az éltető nap melegén. A szokatlan motivum és a különös miliő indokolja ezen elöljáró beszédet, mely a járatlanabbak irányában talán nem egészen fölösleges.

*
Reb Mayer Litvák levelet irt Csátrul:
- Leányom, Mirja, baj van Köpecen!
E szük világban a lélek megzápul,
Ideje im, hogy sátram felszedem.
Iszom, iszom, de már nem szomjuságbul,
Epe borom és só a kenyerem:
Átkom a rideg józanságot érje,
Mely rákönyököl a világ lelkére.

Belé ütődöm a nyitott ajtóba
És minden lompos engemet ugat;
Minden napom előre már megróva,
Szemes a gáncs, de torzképet mutat.
Lelkem rezgése a csillagot szórja,
Ők nem látják csak rostán a lyukat...
Rabszolga nép közt szárnyakkal születni:
A vad sora, kit önön nyája ver ki.

Ároktőnél, hallom, vad vizek árja
Fele országra tengert tereget
És megszökött a puszták délibábja
És mezitláb jár a vizek felett.
Leányom, Mirja! fejem koronája,
Megint felkaptak, visznek a szelek -
A Tisza vize rajtam kifogott,
Küldj Ároktőre értem ladikot.

Hogy volt, mint volt? Hát összeröffenének,
A nagyfejűek s Csámpás, a samesz,
Mit tudják ők, mi fán terem az ének?
De ölik, aki más vizen evez.
Legfőképp Csámpást a fene enné meg,
Jó vége annak, tudom, úgy se lesz:
Szóval, kurtán, a pók szálat eresztett,
S a pletyka lassan engem is kikezdett.

Hogy bort csenek az áldozópohárból
S a szombatot kajánul megszegem.
Böjtöt sikkasztok s a falamiámról
Nem tudatik, hogy ki és mi légyen.
Nem is születtem, csak szakadtam ágról
S rossz indulattal tele a begyem:
A messiást is én csak azért várom,
Mert megigértem vőmnek tavaly nyáron.

Méltatlan lettem a kürtöt megfujni,
És hosszunapon öltni gyászruhát -
A község bizton rólam fog koldulni,
Miért nem fujom inkább a dudát?
Ellenben csőstül fog az áldás hullni,
Ha nem csinálok több zenebonát:
Jó, hát megyek, üssön belé az átok!
Az ördög legyen a ti cimborátok.

Ott zsongtak együtt sűrű hangyabolyba'
A roskadt templom gyepes udvarán:
A Mekmek, Laska, Birbics, Zórik, Golyva,
Lőcslábu Jób s a kancsal Ábrahám.
A közügyekre mindenik befolyna,
Vajmi kevés kell ahho' tudomány.
Nyiszálták négykézláb a levegőt -
Lendület ád a szónak sulyt s erőt.

Elöl a Csámpás, foltos, bő plundrába,
Simléder-sapka tarkója hegyén.
Kalácsot majszol, csakhogy járjon szája,
Nem sokat lát, de duplán hall, szegény.
Hirt hord; falu böcsületét dézsmálja,
Ezért kijár pogácsa és lepény:
Itt-ott legényt, lányt összeboronál,
És lakodalmon mókákat csinál.

- Sáh! - mondok - sáh! Silentium, urak!
Bucsuzni jöttem, ha meghallgatnátok.
- A bibliában vannak mély kutak
S eleven vizü csobogó források.
A bölcs keres, a tudomány kutat,
Keresni kéj, ha lelked el nem vásott...
(De te, ó Csámpás, félek, hogy oda
Az utat meg nem találod soha.)

Ügyelj, én népem! igy vagyon megirva:
Van egy hegy, komor, zord kősivatag,
Neve Azázel: minden élet sirja,
Se lomb, se fü, se hang ott nem fakad.
E birodalmat a kisértő birja,
Ki istenétől hajdan elszakadt -
Itt gunnyaszt, tépelődik komor-tétlen,
Nyomasztó, átkos egyedüliségben...

A szirtcsucson vad félelem tanyázik,
A szakadékban ül az éji rém,
S a szemverés, amelytől gyermek fázik,
S az éhinség, mely országokra mén.
A pokol erre szellőzi tornácit
S bujkál alant félelmes lávafény:
Jó, hogy az ember oda nem talál,
Álmodni véle már a kész halál.

És irva áll: e kárhozatvilágba
Küldjék pusztulni a kecskebakot,
Kinek fejére - ó te szegény pára! -
A főpap minden bünt reárakott.
(Csámpás, ne fészkelődj!...A bibliába'
Ha nem hiszed, hát elolvashatod.)
Ment-mendegélt az ügyefogyott kecske,
Mint a cigány, mikor viszik deresre.

Nos, feleim, hát halljátok tovább:
Hogy minden elfogyott: oltár és szentség
S nincs Áron, aki old és megbocsát;
Azonkivül megdrágultak a kecskék,
De olcsóbb lett a bün és szaporább:
Mi eleink nagy bölcsen kieszelték,
Hogy apró jószág pótoljon nagyot:
Tehénkét csirke és kakas bakot.

És jóváhagyták rögvest odafent
S szokásba jött - a törvény mind igy támad:
A nő magának jércécskét nevelt
S kakast az ő eltévelyült urának,
És ráolvassák, amikor betelt,
Bünlajstromát tavasznak, télnek, nyárnak,
Fejük felett lóbázva, mint dukál,
Rebesgetik: ,,Helyettem, kis madár!"

Csapkod a himje, a tyuk kotkodál,
Csipognak együtt, mintha üzné vércse -
Bolond kakas! Keményen pörbe száll
S kakas után indul mindig a jérce,
A fő azonba' hogy a cél talál,
S a szándékot a jó isten megértse:
A többi, mondom, bliktri, bliktri mind -
Fő, hogy bünözni lehessen megint...

Haptákba, Csámpás! Hadd mosom fejed,
Eleget csusztál, mint kigyó, hason.
Most jön - vigyázz! utolsó fejezet!
Ma te leszel megváltó kakasom.
A büneim én testálom neked
És tarajodra im ráolvasom:
Helyettem idd meg büneim levét,
Te legutolsó, hütelen cseléd!

Fartolt a Csámpás, én meg sebtibe
Bokán felül két lábszárán ragadtam
És feldobám a puszta semmibe
S fejem fölött háromszor megforgattam.
,,Kukorékolj, Csámpás! Nincs semmi bibe!"
Biztattam és letettem egy darabban:
A gyepre raktam, hogy ne törjön el,
Ha fel nem kelt, még most is ott hever...

Azután mentem, merre int a távol,
Amerre tágul a kék boltozat,
Micraimból, a rut rabszolgaságból,
Ahol gazdátlan szabadság fogad.
Lelkem ujjong... nincs semmi, ami vádol...
Küldj csolnakot és ne késsél sokat.
Tavaszi fényben csillan meg az ájer -
És evvel maradok: apád, reb Mayer.







TISZAPARTON


Nádasok zúgása, hajlongó jegenyék
Gyermekálmaim viruló tanyája!
Melynek fölötte mosolyog az ég,
És festi vizeit szürkére, barnára;
Olykor, úgy tetszik, csupa habarék
S uszó felhők az örökös nyája:
Sárga partok közt hol szilaj, hol lomha,
Vigyetek el engem gyermekotthonomba!

Ültessetek az agyagpart tövébe,
Melyből gyurni lehet sok szép alakot
És álmodni hosszan - se hossza, se vége,
Akinek isten álmokat adott.
Nekem adott, dicsértessék érte!
Világlelkek hozsannát zúgjatok,
Nem minden sziv dobog olyan fennen,
Mint mellyel az égiek megáldtak engem.

Hallottátok hirét hires Ároktőnek,
A csegei révet vaj' ki ismeri?
Ott a Tiszán is délibábok nőnek
És egyik szin a másikat veri.
A telegráfot hitták hirverőnek,
Uj szó; szörnyen örültek neki.
Mind gyermekemlék, ámulat, csoda,
Ó mehetnék bár még egyszer oda.

Mohos fatörzsre telepedtünk ketten,
Az őszi napnak hüvös hajnalán
És vártunk, vártunk, mintha csak lesben,
Én és viruló arccal az édes anyám.
Kicsi testem keblén melengettem,
Oly édes volt pihennem oldalán,
Közben ezer csók hullt fejem bubjára,
Csókon növekedtem, sohse voltam árva.

Szemünk folyton távolban kóválygott,
Én akkor csöpp tudatlanka még,
De anyuka folyton édesen mosolygott,
És ő nyilván tudta is miért.
A délibábok mindig oly bolondok,
Csillog-villognak, ugy hogy szinte sért:
Szivesen laknak a Tisza vizén,
Mely oly lágy, oly puha, akár a remény.

És az a sok szárnyas, amely fenn himbál! -
Mondják, hogy olykor látogatóba
Vendég is jön és pontba ide talál,
Mintha csak ezeregyéjszakai szóra.
Mesék madara a hires kék madár,
Amely rejtelem, titok sok ezer év óta,
Mikor köszönt be csillogó-villogó csőre,
Soha senki se tudhatja előre.

S Ároktő ott bujkált a szemünk előtt,
A vizimalmok vigan kerepeltek,
A távol hol enyészett, hol ujra nőtt,
S a vadludak a partokon legeltek.
Egyszer csak szemünk elérte a tetőt
És a szinek még folyvást át- meg átvedlettek
S im felbukkan egy csolnak és rajta egy alak,
Egy dzsin vagy annál is hatalmasabb.

Mert olyat nem látni csak mesekönyvbe,
Perzsa legendák homlokzatán,
A Sahname rimeibe öntve,
Firdusi virágos kertjében talán.
Csolnak fenekén, mint a rab a börtönbe,
Négy evezős izzad buzgón, szaporán,
Mintha vasból volna kemény izma
És márványból a bagariacsizma.

S a csolnak visszazökken partot érve
S anyám odaront és sirva fakad,
Reáborul a dalia mellére, -
Egy lázas, izzó, hosszu pillanat.
Szinte fennhangon lüktet szivverése,
S az öreg kérdi: ,,Mirjám, a te fiad?"
S fejemre teszi két kezét megáldva,
Mint hajdan az ősöknél volt szokásba.

S az áldás megfogant és hatott tovább,
Kegyetlen, szörnyü, bübájos erővel,
Hatott egy hosszu müvészéleten át,
Mely félig izgalmas volt és félig dőre.
Mely hiu lázban emészti önmagát,
S hosszu árnyakat vetit előre.
Örök kétségek, lelki hányatások,
Eltörülhetetlen beékelt rovások!

S érzem ez áldás keserü nyomát,
Még ma is életem alkonyatán.
S érezni fogom talán még odaát,
Tulnan is, ha már éj borult reám.
Ha parthoz ütődött a könnyü naszád
Fekete zászlóval fönn az árbocán,
Érezni fogom és tán meg is siratni,
Ha majd egyszer mindent itt kell hagyni.







A SIMPOSION


Ó Gorkij jöjj, hajótörtek költője,
A koldusnyomor a te muzsikád,
Előlegezz egy-két hangot belőle,
Nem lesz szegényebb, aki kölcsön ád.
Van sok, ki veled vetekszik erőre,
De a piszokra olyan patinát,
Oly nemes rozsdát senki rá nem éget
Mint te; a piszok felmagasztal téged.

Hogy hire kelt: im jő a vándor dalnok,
Összefutottak, a messze vidék;
Mert vannak láthatatlan mély harangok,
Szellő ingatja, konditják igék
S szólnak tovább, ha horpadóba hantod
S vándorsarud már rég elviseléd:
Ha vagy, magad, nem kapcsolódva másba,
És önmagától nőtt neved varázsa.

Összeverődtek, csupa kilököttek,
Kántor meg kosta, kápzsáló diák,
Facérok, rongyosak, terü a rögnek,
De lángolók - hiába! páriák.
Hunyászkodó alázattal ődöngnek,
De szemtelen, az apraja kivált:
Fel udvarolni ide sereglének,
Hódolni a dal kóbor mesterének.

És szállingóznak mint bus felhőrongyok,
Csupa idétlen, dult embercafat,
Arcukra irva, ki mennyit nyomorgott,
Sok keshedt, fáradt, elzüllött alak;
Homlokkal, melyen száz stigma borongott,
Amig vigyorg a leffentyüs ajak:
Nyomor meghívta a nyomort ebédre,
Van-e mulatság, mely evvel felérne?

Alacsony volt a ház és düledékeny,
Szuvas gerenda s ágas középen
És füstös, ronda, nyirkos - szinte szégyen!
De palotának látja a szegény.
X-lábakon nagy asztal a közepén
És asztalon sok csorba cinedény,
És büz, homály, borgőz és szesz és lárma -
Éppen elég egy szombat délutánra.

Az asztalfőn reb Mayer Litvák trónol,
Szakálla hó és a szeme bogár,
Sosem elég - azt tartja - torbul, jóból,
Mozogni hé! - keringjen a pohár!
Elébb-utóbb - még mindig elég jókor -
Kiüti haj! kezünkből a halál:
Csak élni, élni, amig benne tart!
Mig nem süritjük mink is az avart.

A hal! a hal! a zöldséges irgalmát!
Hol késik már az a diós csuka?
Minőt nem élvez se bosnyák, se dalmát -
Provánszból jött az édes szép csuda!
Nem evett ilyet - bármiként firtatják -
Nero, se Krisztus, se Caligula:
Ó áldott, áldott, hagyma-bő Provánsza
S ki az első diós csukát halászta...

De hallga! csitt! mély orgonahang csendül,
Lehurrogom a késő unokát:
Hogy mersz pisszenni, ha szakálla rendül,
Amikor dalra gyujt a nagyapád?
Mi vagy te tacskó! hogy im szembe szemtül,
Feszitni mersz, mint egy bakakabát?
Ó a szerénység nem e kor virága,
Menjünk tanulni Japánba, Kínába!...







RACHEL
(Töredék)


Reb Mayer Litvák a borába nézett,
Majd eltolá a teli serleget:
,,Szót fogad-e, ha hivom az igézet,
Szabad-e hinom holt emlékeket?
Nem sirrablás-e, ha most felidézek
Fényt, ifjuságot, amely elveszett?
A boldogságról nem szól hosszu ének,
A legszebb ugy szép balga töredéknek.

Kis diák voltam, össze-vissza tán
Tizenöt éves, serdülő kamasz,
Fönn Szadagóra magas udvarán,
Mely a mennyektöl már csak egy arasz;
Az irást bujtam későn és korán,
Ha ősz borult, ha nyilott a tavasz:
A szent pap árnyékában nőttem nagyra,
Mint kukorica tövében a hagyma."

Mosoly pirkallott piros ajkira
S önguny játszott a széles, okos szájon:
,,Kaftánom kék volt, szandálom sima,
A léptem könnyü, vakmerő az álmom,
Adatott nékem a szent Biblia
S a próféták feltámadását látnom.
Kicsit alamuszi, kicsit csintalan,
Kicsit papos - ilyennek látom magam.

Voltunk együtt jó háromszáz legények,
Gólyák, rokkantak, gyöpösek vegyest,
Kik a szent Bibliára esküvének:
Rókák között nem egy nemesi nyest,
Nem egy rajongó, hivő, tiszta lélek,
Aszkéta, kit nem nyügözhet a test,
És közbe csirkefogó quantum satis,
Ki azt se tudta, mi a kalamáris.

Belőlünk telt a gárda, a nagy gárda,
A szent pap örökéhes testőrsége,
Vedlett subába, kaftán és talárba
A mi hadunk övezte és kísérte,
Estszürkületkor, hajnalhasadásra
A Tilos Nevü szent szine elébe:
Én a legkisebb, tudásra legkönnyebb,
Hordtam utána a zsoltáros könyvet.

...És nőtt a szent pap virágos kertjében
Egy világraszóló csodapalánta.
Szeme mint az ég ragyogó kedvében,
Fiatal, öreg egyformán csodálta.
Rachelnek hitták, mint ősanyánk régen,
A jámbor szép pásztorvilágba',
Amikor nyáj után jártak-kelének,
Kevesebb volt a gond és zengőbb volt az ének.

Tizenhét évnek pírja, bája, hamva
Hüvöslött arcán, egész termetén
Ha Arioszt ma ujra feltámadna,
Ő tudná híven festeni, nem én.
Nem tudom bizton, szőke volt-e barna?
De édes volt, igazi költemény.
Nem müvirág, de rétek tüneménye,
A szent pap drága, édes szemefénye.

Öreg apjának gondját ő viselte,
És istenfélő volt a kis anyátlan,
A gyertyákat ő gyujtá péntek este,
Az átöröklött drága szép brokátban,
Ugy, amint egykor anyjától elleste
Felhőtlen, boldog szép gyermekkorában,
Mikor megnyilt a kincses háznak zára,
Amit nem biznak soha senki másra."







HALOTTSZÖKTETÉS


Hiradók jöttek, - rémlik, Adony alól: -
Valami jámbor a fübe harapott,
A végzet ottan érte őt utól,
Hitte, élni megy s halálba ballagott.
A senki halottja, kiről törvény szól,
Hogy bün, ha temetetlen ott hagyod:
Egy csür alatt gyászolta önmagát,
Hogy pihenőt neki az anyaföld nem ád.

Mert hat láb földhöz, hol csontja megpihen,
Embernek, vadnak egyformán joga...
A vad ott keresi erdők mélyiben,
Ember magától rá nem bukkan soha.
Gyámoltalan féreg ő minden izében,
Nincs állat a földön több oly ostoba,
Mert mikor Ur enyészetnek beszámol,
Azt se tudja megtenni magától.

Kell hozzá más, ki ágyát megvesse!
Sok hókusz-pókusz, dal, bucsuztató,
Olykor fáklyafény, ha leszáll az este,
Meg ima, mi hasznos lélekvontató,
Mely fel a menny kapujáig vezesse,
Az a legbiztosabb szállásadó,
Legalább a papok váltig hirdetik,
Hogy ott minden tejfel fenekig.

Röviden: Felfordult egy szurtos legény,
Falu végén, a kertek alatt,
És elfelejtett fölkelni szegény,
Hitte szállás, hálás itt bátran szabad.
De a tanács nem nézte ám henyén,
S kimondta: az ügy ennyibe nem marad,
Temetkezésre nincsen meg a költség,
De elvinni innen sincsen lehetőség.

Mert jégverés kél a halott nyomába,
Ha más határba viszik tetemét,
Nincs szentebb, mint a csürhe babonája
S jaj a merésznek, ki ellene vét.
Az ördög bibliája nem a kártya,
Nem a pénz, de sok-sok más egyéb:
De elsősorban tán a gyülölet,
Mely rózsát, tüskét együve teremt.

S a hir, mely sehol, sehol meg nem áll
És mondókáját szanaszét veri,
A Litvákra is hamar rátalál
S haragtól felduzzadnak erei.
A gyülekezetben nyomban feláll
S a harangot mindjárt félre is veri:
Hamar egy lovat, véreim, nekem,
Elhozom, ellopom, ha mondom, merem.

*

Sötét volt az éj, a gebe sánta,
Idegen az ut, tövises, lápos,
Büzös a vendég, hogy szinte megszánta,
S mind idegesebb alatta a táltos.
A kantáron egy erőset ránta,
Fölösen bár, mert eddig is csak mászott;
Aztán felrakta továbbitás végett
Maga elé a hivatlan vendéget.

S ügetett lassan be az éjszakába,
Kisérte az ebek vinnyogó kara,
Egész falunak felriadt kutyája,
Kehese, vénje, öreg s fiatala.
Soknak megbánta a fürtös bundája;
Hogy a vásárról le nem marada.
De hát mihaszna a késői bánat,
Ha szerte nyuzták jó prémes bundádat.

Majd lassan oszlott a nagy díszkiséret
És visszafordult mind hazafelé,
Csak egy csökönyös átalkodott féreg,
Egy rühös kuvasz nem egyezett belé.
Sarkon követte, a nyomába lépett
És bátran körülcsaholni meré,
Ez Démon, gondolá, s remegni kezdett:
Démonok voltak s mindörökké lesznek.

Kisütött a hold s most ügettek ketten:
Két éjjeli, éjféli vándorlovag:
A hold a gyorsan siető fellegben
S az ember lenn, hajszolva a lovat.
Erről a halott, ki többé meg sem szeppen,
Ha tudott is, nem tudott sokat:
Ha az a csepp sziv megszünik kopogni,
Mindenhez könnyen hozzá is tud szokni.

Ment nádon, éren, sikon és lápon,
Nem válogatva ösvényt, utakat.
Ha utját állta pocsolya vagy zátony,
Csak ment, mint vadász, ha üzi a vadat.
Ámde a gebe, jóval gyengébb lábon
Már rég megunta a nagy marsokat.
Az élőnél a holtak nehezebbek
És a lovacska ingadozni kezdett.

Ekkor a Litvák maga-biztatóra
(Az ember sohse tudja, mire jó),
Rágyujtott szép hangos énekszóra,
Félig imádság, félig sirató,
Mit koptatnak már ezer évek óta,
De hiába, el nem koptatható,
Az éj csendjébe beleolvadt, lágyan
Egy édes, bánatos melódiában.

S a láp megszólalt: egy, meg kettő, három...
Lovacska! adsza patkóvasadat!
Ha megfogom, többé el se bocsátom,
Leszedem rólad, ha törik, szakad.
Szürke ködök bomlottak a határon,
Félelmetes, kisértő zord hadak:
A pokol küldte, az éj befogadta,
Ránehezedett élőre, halottra.

Kelet felől fehér sáv pitymallott,
Mikor ló és lovas végre hazaért,
A Litvák haragja lassan lezajlott
S a jó istenre háritá a babért.
Nem volt itt több: egyetlen kárvallott,
Sőt sajnálni lehetett szegényt:
Mikor a holtat levették róla,
Már nem is volt több mondani valója.

Szegény párája csak elnyujtózott
Egy kukkot se szólt, fübe harapott,
Nem vádolt senkit, nem rugdalózott,
Gondolta, jó, ki ide eljutott.
A gyülekezet, mint ilyenkor szokott,
Mindjárt reggeli imába fogott,
Szijakat csavart a balkarjára
És istent hívta ájtatos imára.

Ámen, ámen! Dicsértessék az ur!
A többit már könyv nélkül tudjátok.
Kifényesedett fenn a kék azúr
S égiek fogadták az imádságot.
Litvák elméje más irányba fúr,
Hamar egy kis ital után látott,
Mert éhomra se angyalok, se szentek
Ájtatos szent éneket nem zengnek.

Lehet, e témára még visszatérek,
De egyelőre csend és hallgatás!
Idővel folytatom, ha még ráérek,
Ha én nem, talán majd folytatja más.
Föltéve, hogy folytatni közérdek
S fogott rajtatok költői varázs
S a régi erőből marad valami,
Mit érdemes még elsóhajtani.







UTOLSÓ ÉNEK


Találkoztak a szikes fenyéren,
A homoktenger kellő közepén,
A Litvák galambősz fehéren
És Bolond Istók, az andalgó legény.
Sarkantyuja pendül nyomon-lépten:
Egy ujra feltámadt ponyvaregény:
Találkoztak, szóba keveredtek,
Egyik se volt se pap, se eretnek.

Hova? Honnan? Ide-oda szállott,
Gyorsan peregve kérdés, felelet.
Inkább a szem beszélt s ajkat váltott,
Szökellve gyorsan, amint lehetett.
Nem voltak ők se ellen, se barátok,
Se hus, se vér, csak képzelt képletek;
De a Litvák, ki győzte nyelvvel,
A felelettel hamarabb készült el.

Honnan jövök? A végtelen időkbül,
Sürü ködök lepik az utamat,
Mindig ott voltam, hol friss élet pezsdül,
Mindig csak türt, de bátor és szabad.
Mindenütt ott, hol népek sorsa eldül
S a halál örök folyama szakad.
A mártir-máglya nem riasztott vissza,
Se cirkusz-porond, mely véremet issza.

Honnan jövök? Az önáltatásból,
Hogy nélkülem nincs élet, se világ,
S mégis igaz, bár milljók vádja vádol
S gunyolja a rongyos, furcsa daliát.
Kiről nagy eszmék s tettek sora számol,
Betüzzétek csak jól a históriát:
Én - én vagyok, bármennyire tapostak,
Az idők mindig mind tisztábbra mostak.

Már voltam, mikor Bál volt az egyisten
S tüzes kemence törvényes halál,
De titkon mindig Jehovában hittem,
Kit csipkebokorban a hivő talál.
Egy világ bünét vállamon cipeltem,
Amit szenvedtem, megtorlatlan áll.
A türni-tudás volt ősi erényem,
Szégyelje más, piruljon más értem.

Mikor Neró a kanócot dobta,
Reám fogták, én türtem hallgatag,
Róma pernyéje álmomat meglopta
És nekem moccannom sem volt szabad.
Lágyékomból mártirokat ontva
Egy uj hatalmas istenség szakadt,
Kevésbbé zord, de lágyabb, tetszetőbb,
Mint kit imádtak a megkövezők.

S hogy Hispániából is kitessékeltek,
Hajónk megfurta a szent szeretet,
Sietős volt: még annyit se engedtek,
Hogy elmondhassam: Megyek már, megyek!
Ó csuda: köpni hogy tudnak a szentek,
Akár a göböly, a mérges legyek.
Nekem már a köpésük se ártott,
Élek, vagyok; ime magad látod.

A sárga foltot annyira megszoktam,
Nem igen izgat, már fel sem veszem.
Pedig rám fogják: már csecsszopó koromban
Tulérzékeny volt a természetem.
És azt is, hogy amim van, mind loptam -
Haj, haj! Segiteni nem lehet ezen.
Korok jönnek és korok ismét mennek,
Ez igy marad és változást nem szenved.

És most is rám jár az idők rudja,
Üznek, gyilkolnak, amint már szokás,
Hányadszor, hányszor, csak az Isten tudja,
Külön Istenünk, ki ránk vigyáz.
Sokan vagyunk, az erőnkből hát futja,
Nemzeti szinünk a fekete gyász.
S a halottas ing - duplán biztosabb...
De erről a hallgatás többet mond - sokat.

És Bolond Istók rápirit az aggra:
Hagyd abba, öreg: a bolond én vagyok!
Egymást szapulni háládatlan babra,
Neked mindenben igazat adok.
Lásd, van aki mindig bevág a hatra,
Bár az esélyek nem mindig nagyok:
Gusztus dolga minden e világon,
Hol lépten-nyomon fenyeget a zátony...

E pillanatban vad forgószél támadt
Fekete szint adva a világnak,
Hol egyre szaporodnak a romok.
S nem mindig azok győznek, akik bátrak,
De sürübben az, aki nem konok.
Felkapta és ragadta magasba,
Akit talált, az vágódott hasra.

Én magam is. - Bevallani nem átlom,
Hiába nyomoritám lantomat,
Amit terveztem, ime szánom-bánom,
Belőle nem sok biztató maradt.
Az egész talán nem több: ákom-bákom!
Hagytam, a toll szaladjon, hol szalad,
Apolló apám megbocsátja nékem,
Hogyha itt-ott talán félreléptem.










 
 
0 komment , kategória:  Kiss Jenő & József   
Kiss Jenő versei
  2019-09-25 20:00:08, szerda
 
 




KISS JENŐ VERSEI


Kiss Jenő, álnevei: Krizbai Géza, Ipp Dániel (Mócs, 1912. szeptember 13. - Kolozsvár, 1995. december 16.) magyar költő, író, műfordító. A 20. századi erdélyi magyar líra egyik kiemelkedő képviselője.







AGG GYÜMÖLCSFÁK DÉLUTÁNJÁN


Komoly lilák és selymes hamvú kármin
az agg gyümölcsfák késő délutánján -
a színek kegye halk pompával vár rám,
mint felhő-sávra a nyáresti lágy hím.

Ma még az éhes kedvünk kergetőzik,
s oly szép az esték lányszemérmű pírja!
De már hetykén gömbölyödik a szilva,
s talán egy lépés van csupán az őszig.

A törzs bogán ragyog az arany bánat,
a büszke fütty már nem zeng úgy s nem árad,
zöld fényben nő az álmok csipkebokra.

Eddig izzó kagyló: a nyár dalolt itt,
de ma egy bú már tétován befordít
a kétes, finom, őszi kontúrokba...







Anyád szemében
ott a nap;
sugarai rád hullanak,
hogy nőj te szépen.

Anyád szemében
ott a hold,
beteg, ha voltál, rád hajolt
a lázas éjben.

Anyád szemében
ott a víz;
a könny, ha utad félre visz,
jaj! baj ne érjen...

Anyád szemében
ott a tűz:
ha csüggednél, szívedbe tűz,
lobogjon, égjen!







ANYÁM SEGÍTŐJE


Egy asszony, Tudorika néni,
segített bús anyámnak élni,
rá bízott minket, hogyha elment,
rá hízót, kiscsibét s a kertet.

S el kellett gyakran menni néki,
vállalni, mit a sorsa mért ki;
magára volt, apám a fronton,
ezernyi ügy-baj hívta folyton.

De jött át Tudorika néni,
s okunk nem volt már sírni, félni,
enni adott, csitított, ápolt,
tündéri második anyánk volt.

Hol van a jó asszony, a régi?
Lehet, most is anyám segéli,
segíti ott, hol úr a semmi,
a holtak sorsát elviselni.

1964-65










ARANYFŰZ


Párát lehell a föld, sóhajtón.
Hát hogyne, itt van a tavasz!
Kinyujtózkodnak tagjai,
vére zubog, jól hallani -
Vagy a megáradt patak az?

Éledő, halvány tűz a parton,
villáncsoló arany tűz,
világit már a dús aranyfűz,
kis sárga bokra már világít -
minden tűzgyújtó tavaszon
ő a legelső lenge láng itt;
ő a legelső kicsi máglya,
rajta ég el telek magánya,
őtőle fog tüzet
a szunnyadó kedv és a lendület!

Míg végigpillantok a parton,
tekintetem fölébe tartom:
melengessétek, gyenge ágak -
Lobbanjon vessződ, égj aranyfűz,
járj át, arany tűz,
tüze intő arany világnak!







AZ ASZTAL PARTJÁN


Miként a rozmár jégmezők szegélyén,
ütöm fejem fel s dőlök két könyökre
az asztal partján, s szemem elgyötörve
tekint szét puszta papírlap fehérjén.

Bajszom lelóg, a hátam bérce görbe,
s csak ülök itt minden nap sarki éjén,
lágy víz helyett a parti jég keményén,
minthogyha holmi bűbáj idekötne ...

Pedig körmölni egyre - minek az már?
Minek vergődni itt, mint busa rozmár?
Megtettem én, mit bízón megtehettem.

Későre jár, jobb volna lefeküdni,
ős elemembe szépen lemerülni -
hadd csapjon össze hulláma felettem.







CSONTOS, VÉN PARASZT VOLT

Csontos, vén paraszt volt az én nagyapám.
Emlékszem, eperfa állt az udvarán,
melyről már sok epret szedett az idő. -
Vén volt a fa is már, vén, akárcsak ő.

Ott lakott a domb alatt, a felszegen.
Hogyha köszöntötték, kissé félszegen
köszönt vissza, s inges karja fennakadt,
fenn - mint ágak közé dobott patyolat.

Hajdan béres volt, és a többi között
megszokta szegény, hogy mindig ő köszönt -
s ötven év után is még zavarba jött,
hogyha más emelt rá kalapot előbb.

Amíg élt öcsém, s apám is jöhetett,
gyakran látogattuk meg az öreget.
- Köszönjetek szépen! - súgta az apám,
s mi kezet csókoltunk néki tétován.

Csak most értem: apám mért mondotta ezt!
Ott csak annyit láttam, hogy remegni kezd
nagy keze - s aztán egy jólesőt köpött;
vagy elnézett hosszan a fejünk fölött.

Ki sejthette akkor, mi történt vele?
Most már tudom: az volt elégtétele,
a végső, a legfőbb, legszebb izenet,
hogy egyszer a szolga is ember lehet!

S szeme fényt füstölt, mint avittas pipa,
mit öröm szí! Hisz mást nem látott, ki a
kezét tiszteletes csókra adja ott,
csak az uraságot, és még a papot.

Később úgy hallottam, s mondta ángyom is:
emlegette még halálos ágyon is - -
Nagyapám! Be sokszor gondolok reád!
Hej, hányszor idéz meg költő-unokád!

Költő vagyok, felleg, lám, az lettem én,
el-eldördülök a szolgaság egén,
rásújtok azokra búsan, lobogón,
kik lábbal tipornak sajgó sorsokon -

Csak lehetnék itt is, ami ott neked:
elégtétel, drága s tikkadt izenet!
Csak zenghetném sírva is - konok vigasz -,
hogy aki ma szolga, nem lesz mindig az!

1935







DAL A SZÜLŐFÖLDRŐL


Szerettem mindig ezt a földet,
s míg élek, szeretni fogom.
Nincs részem birtokul belőle,
így az egészhez van jogom.
Enyém a dombhát és a róna:
hány bérce, völgye, mind enyém -
enyém patakja és folyója,
merenghetek szép, friss egén.

Voltak, kik messze hívtak innen:
,,Jobb máshol, jöjj, amíg lehet."
Küldött a háború parancsa,
űzött a páni rémület -
de én maradtam: meggyötörhet,
mégis egyetlen birtokom.
Szerettem mindig ezt a földet,
s míg élek, szeretni fogom!

Hazahív a hűség, 1957







EKLOGA


Megfürdöm szemed mélységében,
melyben nedves örömök siklanak,
mint tóban gyors, üvegszemű halak.

Gyér bárányfelhő-nyáj az égen -
vigyázni rája nékem kellene,
de megköt, itt tart lényed kelleme.

Pásztordalt dúdolok füledbe -
s míg hűs kezem kis térdeden hever,
megízlelem az ajkadat: eper.

Körül mintha minden ölelne:
az ég a földet, s ott - mint barna kar -
a lankadt rétet a patak-kanyar...







EGYEDÜL


A fák féllábon állnak, mint a
gólyák.
A csend olyan, mint egy mozdulatlan
üveggolyó: csak hozzá kell nyúlni,
hogy elguruljon.
A réten a boglyák
elejtett gomolyagok.
Olyan egyedül vagyok!
Lankadt violák illata jár át.
S felettem ujjnyi
felleg-csík jelzi vágyaim határát -
Előveszem szívemet, mint más a pipáját.
Jó volna meggyujtani, de tüzet nem kapok,
hacsak az Isten ide nem nyujtja
parazsát: a napot!







EGY PARKI HALK PADON


Utolszor mikor ültem egy parki halk padon?
Mikor ültem le pórként s keltem fel gazdagon?
Szemem mikor kúszott fel fák törzsén, gyors pele?
Tüdőm mikor volt ennyi hűs mámorral tele?

Így kérdezek magamra s felelnem rá nehéz,
már hosszú évek óta rabszíjon tart az ész,
kutatni titkainkat könyves szobámba zárt,
eltávolítva tőlem fát, domboldalt, határt.

A természet szült engem, a fia voltam én,
ott cseperedtem én fel termékeny, jó ölén,
s hogy elszakadtam tőle! Úgy hagytam cserben őt,
mint háládatlan gyermek a jó, öreg szülőt.

Vádlottak padja nékem e csöndes parki pad,
az önvád martalócok kemény kezére ad,
hűtlenség bűne terhel, felmentést kaphatok?
De hisz már rab, az elme bilincsén rab vagyok!

Ne ítéljetek el hát, fák, pázsitok ti is,
elég az ember lelkén egy, egyetlen bilincs,
kutatni titkainkat könyves szobám bezár,
nem élhetek, mint régen, köztetek soha már...

1980







ELALVÁS ELŐTT


Lehalkítom most lelkemet,
ne zúgjon bennem, mint vad szerkezet,
ne halljam tombolni a tért;
csak halkan, - testem már nyugodni tért.
Valami lágy, meleg zenére vágyom,
mi elzsongítson itt az ágyon,
valami belső, hű zenére
a vér örök s szent ütemére.
Szemem még nyitva. A homályba más sem
világít most, csak e varázsszem,
meg-megrebegve, zölden,
mutatva, hogy még bent vagyok a körben,
az áramkör nagy, zsongó áramában,
a száz veszéllyel lüktető világban, -
hogy még ébren vagyok,
hogy tudatom még álmatlan ragyog.
Zenét, zenét,
amit csak hall az ember és nem ért!
Zenét küldj, lelkem, zengő hangsugárzóm,
valami halk, meleg zenére vágyom,
mit nem szakít meg jajszó vagy röhej,
mibe nem robban távoli dörej,
s dobok belé jégpergést nem kevernek;
mitől nem sír föl párnáján a gyermek
s az anyja nem remeg meg;
mi nem sikítja fémek ritmusát,
miben más, más zeng - tán az ifjúság,
tán a kalászt meghajtó nyár, a sárga,
tán gesztenyék telt, tükrös barnasága,
talán a fény, talán a szerelem,
talán
egy meglévő, de nem ismert elem,
ami csak úgy hasad, miként a hajnal,
és nem rokon, nem, semmiféle jajjal -
Zenét, zenét,
mi öntudatlan árad szerteszét
bensőm elbarnult éjén, lebegő
molekulákkal, mint a levegő,
és csak dajkál, körüllehelve arcom,
és csak dajkál, míg végül is elalszom.

123 vers a zenéről [48-49.]







EMLÉKEZÉS EGY MALOMRA


A malom halkan kalapácsol ...
Dombok echózzák ritmusát.
Vele üzen a bús, a távol,
a testvértelen ifjúság.

Hányszor hallgattam álmodón e
kimért, erélyes ütemet!
Itt, hol zöld csipke árnya von be,
a szellős vadszöllő megett.

Szerettem ülni itt ... A tornác
hűsével gyakran hitt ide;
néztem, hogy leng alá a tornász,
istenkísértő venyige,

figyeltem hosszan: mint kopácsol
üllőjén egyre a malom,
ott fennebb ... s éreztem, hogy átfoly
valami édes izgalom.

Fülem hangjára visszarévül,
hangja fülembe visszacseng ...
Az ő friss kalapácsa nélkül
halott lett volna itt a csend,

a táj kisült, a fák komorlók,
az élet álmos és süket -
elvesztették vón mind a dolgok
szép, élő lüktetésüket.

De a malom csak kalapácsolt,
örök ütemre, mint a vér,
nem lankadó öreg kovács volt,
a liszt lágy kormától fehér.

Vele dobbant a táj, az élet,
minden, mi szállni, élni hív;
szivemben ő volt az eszmélet,
a csend mellében ő a szív ...

Ráhajtom arcom most e mellre,
jó lélegzését hallgatom -
az a szív ver, ma is ver egyre,
ma is dobog az a malom.

Tompán, kimérten kalapácsol -
Dombok echózzák ritmusát.
Vele üzen a bús, a távol,
a testvértelen ifjúság.

1956







ESŐS ALKONYAT


Az eső kásásan szemez,
jön a szürkület.
A gombák felnyitják nemez
esernyőjüket.

Fázón begombolkozik
a dohányvirág.
Az ég lecsüng a dombokig
s széle mind lilább.

Hűvösödik. S az udvaron
egyre nő a sár;
a szél a fáknak udvarol,
a víg csapodár!

Az eresz olcsó gyöngyeit
rendezi (esett
nő) de mindegyre elveszít
egy-egy gyöngyszemet -

Az utcán egy lovas üget.
Koppan a fedél.
Az özvegy kút vízgyűrűket
próbál és cserél.

Úgy nézem, mint bús, árva nőt,
aki még remél -
s nem sejti, hogy figyelem őt
a tornác szegletén.







ESTI MERENGÉS


A pillád repdes,
s bőröd akárcsak a bársony,
pupillád nedves,
fénylik, akár a harmat a páston,
lágy esti dal
árnyalja dús, puha szádat,
árnyaival
betakargat a lomb meg a bánat.

Bronzos kezecskéd
itt dereng elmosódottan,
egy bohó kecskét
szeretnél némán becézni mostan,
vagy meztelen
nyúlt nyakú hattyúra ülni,
s így estelen
holdas habokra el-, lemerülni.

Kis hasad halvány
reflexe tündéri lenne,
mély habok habján
úsznál a zöldes, hűs végtelenbe,
tört sugarak
hímpora szórna be éjjel,
arany halak
csókolnának bús állati kéjjel.

Így, így lebegnél
messzi az éteri csenddel -
de egy szigetnél
hűsen kilépnél újra te reggel,
s a part fokán
- hol kagylók selymes porladó héja -
állnál: pogány
hellén mítoszok Aphroditéja!










AZ ÉLET SZERELME


Ne mondj ellent a fellegeknek,
tekinteted ha messze hívják,
ne vond el gyámolát kezednek,
ha átkarolják kedves indák,
addig vagy ember, míg szeretnek,
sohase légy te rossz a jóhoz,
légy jóbarátja a jókedvnek,
még nem bolond az, ki bolondoz.

Örömre lettünk, bárha kínban,
örök a mámor, bárha illan,
fordítsa vissza bár az elme,
egyet mond az élet szerelme:

Még nem bolond az, ki bolondoz,
légy jóbarátja a jókedvnek,
sohase légy te rossz a jóhoz,
addig vagy ember, míg szeretnek,
ha átkarolják kedves indák,
ne vond el gyámolát kezednek,
tekinteted ha messze hívják,
ne mondj ellent a fellegeknek...

Az élet szerelme, 1961







FALUMBAN


Csak a halottak hívnak még haza.
Különben mit keresnék már e tájon?
Minden azért van, hogy gyötörve fájjon.
Minden azért, hogy égjen, mint a fa.

Nem invitál be tárt kapuk szava,
ha megjövök, s nem csókol senki szájon.
Bűvkört körém már régen más világ von.
Csak a halottak hívnak még haza.

Mihez közöm volt, közöm, már közömbös,
vagy eltűnt, mint a házunk s annyi ház.
A mulandóság rám tör s megaláz.

Az üresség suhog, mint égi köntös,
s én baktatok mellette, mint anyám
szoknyája mellett egykor, hajdanán...

1974







A FIÚHOZ AZ APÁÉRT
A két Bolyai emlékére


Apádat ne, csak eszméit tagadd meg,
ha másként nem léphetsz tovább.
Csak hát számodra egy volt ember, eszme,
és megtagadtad őt is, az apát.

Kár volt! Hiszen kár egyedül maradni,
a semmivel! és megférni vele.
Még akkor is, ha oly semmi, amelyből
egy új világot hoztál létre te.

Apádat ne, csak eszméit tagadd meg -
hisz tőle volt az elméd, lángeszed!
a kisebb lángból a nagyobb! hisz ő volt
irányítód, varázslód, váteszed!

Csak hát számodra egy volt ember, eszme,
alkudni nem tudtál, mint annyian -
inkább az ordas semmi, a kietlen,
mely hogyha ad, nem mondja: vedd, fiam!

Kár volt! Hiszen kár egyedül maradni,
lenni konok magunknak végzete.
A semmi: semmi, akkor is, ha abból
egy új világot hoztál létre te.

1974







A FORDÍTÓK


Magyarul szólalt meg a Biblia
s a zsoltár. Zord, nehéz időkben.
A lélek beledöbben.
Nehéz idő, aj, vassal szigorú kor,
mely mégis, mégis szent volt és dicső:
biblia- s zsoltárfordító idő.
A magyart megtanították Istenre,
és Őt magyarra -
szent és dicső idők kellettek arra.
Magasztos évek és évtizedek - -
s Károlik, Szenci Molnárok - nos, ilyenek.
A fordítók.
Kik által a titok
nemzeti közkinccsé lesz,
s a Való Létre mindenki fölérez.
A szóhoz ének, Bibliához zsoltár.
Károli mellé társként: Szenci Molnár.
A Fordítók.
Kik roppant lelkeket
álmodtak új nyelvre, és roppant lelkeket
álmodtak új nyelvre, és roppant verseket.
Kik, bármily idegen volt is e nyelv,
rá megtanították a jövevényt:
a messzi Írást és a Költeményt.
S egybeforrtak velünk e jövevények:
e fájó földé lettek, a miénkek.
Segítő bátyánk lett a Biblia,
és minden zsoltár jó atyánkfia.
Minthogyha nem is éltek volna máshol,
minthogyha itt, miköztünk, mivelünk
születtek volna testből, látomásból...

Fennen dicsértessék a Fordító,
a vágó fegyver nélkül hódító.
Dicsértessék a szent, dicső idő,
mely fénylő könyvek által lett dicső,
a lélek által győző s gyarapító.
A meg-nem-nyugvó békére tanító.







ISMERŐS FÁK KÖZÜL...


Ismerős fák közül
kilép az erdő,
az erdő, mely több önmagánál.
Kilépünk önmagunkból,
szálfáink, rácsaink közül,
mert:
többek vagyunk a láthatónál.
A fáktól nem látni az erdőt,
a sűrű testünktől magunkat.
Ám egyszer tisztázódik minden.
Megjelenik egyetlen arcunk,
de nem a tükreinkben.







JÖJJ TAVASZ!


Jöjj tavasz! de ne úgy, mint tavaly,
mint tavalyelőtt, mint párezer éve mindig,
hevenyén és virágfüzéresen,
ülve egy csodálatos kecskebakon
s minden kelyhet mámorral töltve színig,
aztán kilöccsintve megint
már kábultan a kéjtől meg a daltól,
a fákból virágbuborékokat fújva
- mik aztán szétpattannak egy éjszakán -
s a kerteket hő rózsákkal kigyujtva
és széllel élesztve tovább puhán
s már-már bentégve a lenge lángba,
ezer virág közt százezerre vágyva
s már nem is tudva: mi virág s mi gaz -
ne így jöjj, tavasz!
Hanem mint aki légyottra megy,
fájón titkolva zengő örömöd,
csak egy,
csak egy,
csupán egyetlenegy
rózsával márvány ujjaid között!










KÁNIKULA

1


Harangszóval kondul a hőség,
a napsugár merőleges,
az ingujjra vetkőzött mámor
szívemben árnyékot keres.

A kutak gémje mozdulatlan,
a kígyózó ösvény megáll,
csillámló vízgyöngyök után nyúl
a vályúban a békanyál.

A réten margaréta tiszta
tányérán virágport kínál,
és az átlátszó pillanatban
a mart szederbokrainál

menyecske szoptat, arany melle
úgy fogy, akár a holdkaréj;
a lábánál az ura horkol,
az álma kút, annyira mély.

A levegő forró tükörlap,
egy-egy gyors fecske nekimegy,
távol lilás erdőkkel borzos
a fénybe ködlő messzi hegy,

az égen bárányfelhő béget
eső-teljes juhok után -
mellette hervadt fodormentát
szagol a pásztor délután.

2

Illatos nyomomat, ha lépek,
ím, felemelik a füvek,
ha heverek, karom kitárom,
mint földre döntött feszület.

A tücskök halkan citeráznak,
a pillás csend elálmosul,
s a kinyílt szemem kék virágát
leszakítja egy álmos ujj.

Megfordulok, s elszunnyadok, mint
a tiszta szívű emberek.
Homlokomra füvek hajolnak
és piros eperlevelek.

3

Egy surranó bogár felébreszt.
Az est elönt, mint drága oldat.
Sokáig tökvirágnak nézem
a domb felett a sárga holdat.

A foszforos bizonytalanság
halálfejű lepkéken fénylik,
úgy tetszik, mintha mozdulatlan
aludtam volna, ezer évig.

Szinte csoda, hogy létezem még,
hogy hazaindulok, hogy még nem
múlok el, mint siket fülcsengés
a lázas végtelen fülében.

Kísérnek a csillagok, 1935







KENYÉR ÉS BOR ÉS VÉRZŐ RÓZSÁK


Nem tudom, mondtam-é már eddig:
sosem volt íróasztalom,
egy konyhaasztalra hajolva
írtam és írom verseim,
egy asztalon, min kenyeret metélnek
és bort töltenek a pohárba,
s viaszkosvászon abroszán virágok,
piros kis rózsák vérzenek.
Kenyér és bor és vérző rózsák -
ezek között születnek verseim,
ne csodálkozzatok tehát,
ha olyanok, amilyenek,
ha a kenyérről vesznek példát,
egyszerű, megszokott ízéről,
a borról, melyben megcsillan a mámor,
a rózsákról, amelyek vérzenek -
Rovom, rovom ügyetlen betüim
egy árva konyhaasztalra hajolva,
lehet, hogy megbecsüli őket mégis az,
kit nem hagy bútalan a vérző rózsa,
s vágyik egy kis kenyérre, kortynyi borra.







A KÖSZÖRŰS

Hej, Köszörűs, Köszörűs!
Te, késekkel koszorús!
Kinyílt ollókkal virágos -
te, bal-dicsőséggel átkos!

Milyen szél vetett ide?
Milyen hűtlenség hite?
Te, te, pengék élezője!
Te, te, élek pengetője!

Te fened a késeket,
te hozod a vészeket,
tetőled van a gonoszság,
minden, ami szúr, nyes, döf, vág!

Te bujtod föl az acélt,
te adsz néki szörnyü célt,
te adsz néki gyilkos élet,
hogy elvegye, ami élet.

Szerszámod, a vak korong,
véges-végtelen forog;
gyűrűs útját egyre rója,
mint a végzet kerge holdja.

Szikrák csillaga között
száguld, mint az üldözött!
Benne holtak Dávid-arca,
átütött szivek kudarca -

Nem hallod a hangokat,
miket nyers korongod ad?
Nem hallod a hegedűket?
Bennük holtak átka lüktet!

Hegedül milljó halott,
imbolygatja a vonót,
imbolygatja - körben ülvén -
Szent Dávid bús hegedűjén:

"Hej, Köszörűs, Köszörűs!
Te, késekkel koszorús!
Kinyílt ollókkal virágos!
Milljó tört szív, ím, megátkoz:

Ágyad legyen penge-él,
ne késsel, de kést egyél,
előbb ne jussál a ráknál,
ollóiddal egyre hátrálj!

Átkozott légy, átkozott,
ronda rákká változott!
Nyögve hordozd a világot,
és ne légyen senki szánód!"

1944







A KŐ NEM MOZDUL


Szokatlanul hatott reám a kor,
s a kór sem éppen megszokottan.
Én mindig itt voltam, és soha ottan.
Nagy könyveket forgattam, megszomorodottan,
de mindig itt voltam, és soha ottan.
Időmből semmi
ki nem tudott ragadni,
pediglen nyúltak értem
mohó évezredek,
szép hírnökök, szép fullajtárok
jöttek értem, hogy: nem megyek?
Ozirisz Thoth-tal üzent,
az írás istenével, de hiába,
Yucatan-félszigetről Kvetszalkoatl,
hogy együtt üssünk vissza a majákra.
Sumér táblákon kaptam hű rovást,
hogy menjek én Ur városába úrnak.
Lovasfutárral ős Magor üzent,
vértestvére Hunornak s mind a hunnak.
És küldött értem szóval a Halál is,
az Ájulat volt hites követe -
de nem mentem, nem,
de nem mentem sem mással, sem vele.

A kő nem mozdul. Egyetlen követ
sem mozdíthat ki szép szóval követ,
s én kő lettem, nehéz, de nem nehézkes;
csak él, csak kristály, csak konok keménység,
ha tenni nem, bár ellenállni képes.
Hajdanta égtem én is,
bennem lángolt a mélység,
honnan vétettem, honnan kiszakadtam,
kitörtem izzó, csóvás lendületben - -
E kor vetett föl s ez hűtött le engem.

S most itt vagyok, s csak itten. Nincs követ,
ki elmozdíthat szép szóval követ,
itt állok, kőkolonc,
szikáran, s szürke zuzmóval benőtten,
e földnek része, hozzánőtt darabja,
ki erejét épp kő voltából kapja,
füvekkel, fákkal, forrással köröttem.

Még meddig állok itt?
Egyszer majd kiszakít
valami csákány, mindörökké a kövek sem élnek,
de - kiszakítva s felszabdalva bár -
el nem enyésznek.
Én nem dómkupolák
s nagy, büszke tornyok magasába vágyom,
építsetek be engem az alapba -
így nem hiába voltam a világon.







LILA UTÁN SÁRGA


Ó, e tavasz! Már csak úgy néha-néha
gondolunk a báva hóvirágra!
Azóta, lám-lám, az ibolya méla
lilája is már rácsuklott a szárra;
új szín tűz, azzal csillan át a rét: a
fehér s lila után most a sárga.

Sárga, sárga. Itt akármerre nézhet,
mást nem lát a szem a réten átal,
mintha csak zölden tükrözné a kéket,
a kék eget sok sárga csillagával -
Sárga, tűzsárga, mely ha már kiégett,
gazdag múlással mély arannyá hal.

Sárga, sárga. Ma úgy nézek feléje,
mint ki égő csillagokba kémlel -
Ó, ifjúságom tűnt huszonhat éve!
Színem már hányszor változott az évvel?
Sárga, sárga! reményem színe-fénye,
új szín, új fény a kopott reményen!

Sárga, sárga. A hóvirág-gyerekkor
már csak emlék, fölfehérlő emlék -
S az édes bánat is, a csüggeteg kór -
lilái bomló lelkem ékítették.
Elnyílt, mi könnyű színnel szórt be egykor,
egyik régen, a másik csak nemrég.

Elnyílt, de hát ki bánja? Már a férfi
színe illik hozzám is! A vad láng
s szabad derű, mi lelkemet befényli:
sárga virágod, érett fiatalság!
Sárga, tűzsárga, mely arannyá ég ki!
Férfikorom jele - szép bizonyság!

Tavasz ez még - de már csak néha-néha
gondolunk a báva hóvirágra.
Azóta, lám-lám, az ibolya méla
lilája is már rácsuklott a szárra,
új szín tűz, azzal csillan át a rét: a
fehér s lila után most a sárga.










MÁRVÁNYFEJ TÖREDÉKE


Márványfej-töredék -
nem ezzel büszkélkedik a terem,
s én nem tudok mozdulni mégsem,
állok előtte hosszú percek óta
megbabonázva, védtelen.
Márványfej-töredék -
az arc megsemmisült,
az orr megsemmisült,
csak a szem meg a homlok
maradt, lám, eleven,
csupán a két szem -
néznek megejtőn,
nézem.
Honnan pillantanak felém?
Micsoda örvényéből az időnek?
Miféle borzalomból?
Milyen gyönyörből?
Vágyón, sóvárgón rajtam mért időznek?

Márványfej-töredék -
csupán a két szem -
így bús, rab odaliszk
pillant ki fátyola fölött
a lenge résen -
csupán a szem beszél,
csupán a szeme él,
csupán az könyörög,
hogy szabadítanám meg az örök
elmúlás fátyolától,
tépném le róla
a Semmit,
lássam: mögötte milyen arc,
mily száj megpattant húsa,
milyen két édes orca lángol -
hogy szabadítanám meg fátyolától!

Ó, ha lehetne!
De hát csak állok itten tehetetlen - -
nézek a sóvárgó szemekbe,
elveszve párás, szomorú
évezredekben.
Kiről ezt a márványfejet
faragták egykor, nagyon, de nagyon
szerethetett.
Aki ezt a márványfejet
faragta egykor,
csak véste, véste
és - szenvedett.







MEGHAJTOM MAGAM


Meghajtom magam most,
friss csokor kezemben,
sose vert a szívem,
ennél melegebben.
Nyújtom kicsi csokrom
édes jó anyámnak
s töröm fejem: néki
mi mindent kívánjak?
Gyöngyöt a nyakába?
sok zsírt a bödönbe
Mosogatógépet,
hogy magát ne törje?
hogy sokáig éljen,
s boldog legyen, boldog
egész életében.







MÉRLEG

Egy kicsi régi,
egy kicsi égi,
egy kicsi könnyű,
egy kicsi szörnyű,
csillám,
villám,
nos, ebből állott
az élet, ebből életem -
most, hogy jobbára tovaszállott,
pár szóval is lemérhetem.
Egy kicsi régi
(sose tagadtam),
egy kicsi égi
(fény a magasban),
egy kicsi könnyű
(hogy le ne rogyjak),
egy kicsi szörnyű
(hogy komolyodjak),
csillám
(káprázat, tűnő álom),
villám
(hogy mellettem levágjon) -
a holt időkből ez maradt,
ez a néhány sovány adat,
kihulltak mind a részletek,
csak a lényegre nézhetek,
kihullt az akta, a belég -
igen, már pár szó is elég.
S ha majd - hamar megérthetem -
búcsút vesz tőlem életem,
ha majd becsukja kapuit,
elég lesz annyi is: FUIT.







MINT KIRÁNDULÁSRÓL KREOL LEÁNY


Mint kirándulásról kreol leány, megtér a
mezőkről az este,
piros szalmakalapját, a napot, kezében lóbálja
leeresztve.

Derűs-fáradtan jön, s úgy csüng a ritka fonású
csönd a karján,
mint illatos kosár, mely kiürült, csak néhány
limlom zörög az alján.

A pataknál még megáll. Leül a martra s gyúlt
lábait a vízbe bocsátja;
a lábujjai sugarak, de legszebb a gyönge,
halvány fényű bokája,

minden hab arra siet, körülölelni s aléltan
elomlani rajta! -
De ekkor, mint hideg pisztráng, előúszik az
újhold. Lábát az este kikapja,

precskel róla a víz szanaszéjjel, csilló gyöngyei
bőven
szórják bé az eget, s mind ott marad fénylőn
a lágy levegőben.

1934







NÉZTÉL-E MÁR HOLDAT...


Néztél-e már holdat függönyön keresztül,
midőn csilla fénye a szobádba rezdül? -
Nézted-e a kelme haránt rostjain át
sejtelmes keresztté ágazó idomát?

Engemet, ó, hányszor ígéz szűrt varázsa!
Ülök a szobában - még nem ég a lámpa -
ülök illetetten, megszállva, remegve
s csak nézek rá: - álomfényű hold-keresztre.

S közben a gondolat időt és határt bont:
a lelkünk holdjának érzem a világot -
ám, mi világ fényét keresztté erezze,
hol az a rost? hol van az a lelki kelme?

Hol a csodálatos, üdvözítő függöny?
Lelkünkbe minden fény vakító-vadon tör,
maga mivoltában, mosdatlan hasít be -
jaj, nincs csoda-fátyol, mi átlényegítse!

Jaj, nincs gyönge fátyol: szeretet szövetje,
világtól világos mindnyájunknak lelke
s vak káprázatok közt könnyet a szem így ejt:
Ó, Istenem, függönyözd el lelkeinket!







NYÁR, ÉJSZAKA


Köröttem zsong az éjszaka.
Békák berekegnek.
Elzúg egy távoli vonat.
Legények rikkantgatnak valamerre.
A parti mulatóban
hangok felszított parazsán
kapkodják lábukat a hangszerek -
Hiába fúj tülkébe egy elült
tavi madár, hogy ,,csend legyen",
álltukban elbóbiskolt
öreg fák mindhiába
borzongnak fel, megrázva lombjukat,
az élet nem tud, nem akar
vackába elvonulni,
megszédülvén a nyár duhaj
szeszétől, a vasárnap
fecskét villámló, megpezsdült egétől,
rátartin és kicsípve
tovább nyűveti húrjait
a sohasem-elég
örömnek, lüktetésnek,
bele a friss hajnalba, kivilágos
kivirradtig...

Lásd, én sem alszom
zsivajgó-zsongó éjszaka.
Bár mulatságodon kívül rekedten,
a szívem együtt dobban teveled,
engem is elragad
a békák, emberek s a messze zúgó
vonatok izgalma, a mámor,
hogy nyár van, béke, csillag és vasárnap...







NYÁRI KÖD


Ülj a fűbe,
s lábad szépen fürdesd meg a patakban,

nézd, a gyors hab
mint csillámlik hűs opálban s aranyban,

oly könnyű vagy,
mint a pára, oly lágy, szinte testtelen,

ha akarnád,
hunyt pillákkal szétfoszlódnál nesztelen -

nyári ködként,
ködfelhőként nyúlnál el a magasban,

hol nagy-nagy csönd,
s ezer halvány, szeplőtelen havas van.

Édes lenne
kis szellőben foszladozni, szakadni,

tűnő fátyol:
egyszer csak már alig lennél arasznyi,

s úgy derengnél,
mint egy égi képen enyhe szín-alap -

s megvárnád, míg
óriás láng-tüdejébe szív a nap!







ÓDA AZ ANYANYELVHEZ


Veled születtem és veled halok meg.
Első s utolsó szó az ajkamon
te voltál, s te leszel. Te vagy
a bölcső és a sírhalom.
Ábrányi áhítatával ha szólok
,,Ó, szép magyar nyelv!" - ódának elég?
Vagy más kéne, nagy lángot gyújtanom,
amelyben minden fölszikráz, s elég?
Mi adhat képet rólad, mi tehetne
a méltó helyre, székedbe, anyánk,
minden magyarnak édes anyanyelve,
hogy jól vigyázzunk rád, s vigyázz reánk?
Az ősi istennőt látom tebenned,
ki szül, teremt, beszélni megtanít,
ha szűk-et mond, jól összevonja száját,
ha tág-at, tágra nyitja ajkait.
Az öcs kisebb, a száj is összezártabb,
a báty nagyobb, a száj is nagyra tárt,
a gömb, a gomb szabályosan mutatja
a fogalom sajátos vonalát,
szemléltető, szép oktatás, az ősi!
A gyermekkor s a gyermeki Idő
játékos módszere, a nagy múlt,
amelyből nyelvünk gazdagon kinő.
E nyelv, mely élt, nyelveket megelőzve,
s amely virul, ma sem hajolva őszbe!
Első s utolsó szó az ajkakon,
a bölcső és a sírhalom,
ez vagy minden magyarnak, drága nyelv,
nem csorbíthat meg semmiféle elv,
nem szűkíthet le pár szegény rokonra,
holott kiterjedtél rég annyi honra,
nem űzhet csúfot nagyképűn veled,
bár bölcs korokról vall ős jelleged,
te kulcs megannyi rozsdamart titokhoz,
kard, mely csomót egy vágással feloldoz!
Szerethetünk hát, nyelv, becsülhetünk,
lehetsz a régmúlt s a jelen nekünk,
eltöltheted a szívünk és agyunk
megvallhatod, hogy kik és mik vagyunk,
lehetünk egy veled a születéstől
addig, mikor már nincsen irgalom -
te legdrágább részünk a nagy egészből,
a bölcső és a sírhalom.







ÖCSÉM HAZAJÖN

Ferike emlékének


Tömör, ezüst dór-oszlopok
emelik itt a téli csendet,
üvegcipőcskéd átkopog
s megáll a zsongó ajtó mellett.

Vársz. Kék, zománcos köd mögött
dereng a fák havas opálja.
S a fény-pitykés kis ködmönöd
belecsillan az éjszakába.

Puha csillag-por hímporoz.
Búbánat, könny benned már nincsen.
Hűs, enyhe ujjad itt motoz
a régi-régi rézkilincsen.

Aztán belépsz. Barna szemed
bágyadtan siklik a szobán át,
s válladról halkan levered
a mennyország friss zuzmaráját.







ŐSZI BÉKE


Lassan megérik minden,
a dolgok furcsa félelme eloszlik,
közelebb jönnek az időben,
mely lágy s aranyló, mint a jó mosoly.
Íme,
sündisznó-bőréből kifordul
a fényes gesztenye,
a mogyoró kitárja csipke-burkát,
s különös pagodáiból
előtolong a mák.
Az eszes dió,
mely csupa agytekervény,
Diogenészként dugja ki öreg
s gyér hajszálaktól csapzott koponyáját
fakó-zöld hordajából.
S ha! zörget a paszuly,
kilépne már a túlzsúfolt hüvelyből,
amit kivülről zárt rá, s úgy felejtett
a messze távozott nyár...

A bizalomgerjesztő, kedves ég
kikattint minden
elzárkózást,
a külsőről bebizonyosodik:
nem ő a lényeg,
s kiderül,
hogy mennyi derű zsúfolódhat össze
a csendbe, min elárad a verőfény.
Az ágak karzatáról
lemosolyog az alma,
a körtefák megrázzák
nyeles csengőiket,
és a kigyűlt világ
megnyugodott és önmagává érett
arca előtt
elmondja lelkes, szép beszédét
a béke.

Kísérnek a csillagok,1959







PONTOS SZÁMÍTÁSOK


Életünk egyharmadát átalusszuk,
egyharmadát munkába öljük,
egyharmadát éljük le csak.
Szeretem én a pontos számításokat,
különösen ha életünkről van szó.
Ezek szerint a való élet
tetemesen lerövidül,
a sírkövünkön feltüntetett összeg
- legyen az bármily impozáns is -
a létezésünk
egyharmadára csökken,
EGYHARMADÁRA!
Ennyi, mi szép jövés-menés,
ennyi, mi társaság, barátság,
ennyi, mi széptevés vagy épp semmittevés,
ábrándozás, merengés, olvasás,
ennyi, mi semmi
és mégis gazdagítón gyönyörű,
mikor magunké lehetünk
s magunkon át mindenkié a földön,
amikor nem nyűg semmi,
s nem láthatatlan rácsú börtön.
Egyharmad - ennyi, pontos számítással.
Egyharmadnyi miénk az életünkből,
más szóval: nem élünk sokat.
De nincsen másképp, és én szeretem
a pontos számításokat.










SZAVAK INDULÁS ELŐTT


Nézd, kedveském, az éjszaka
előveszi a holdat,
elő a szivárványködös
és hűs keretbe foglalt
platina fényű holdat.

Ha figyeled az éjszakát,
rájössz: a hold a tükre,
s távoli képeket vetít
könnytől sötét szemünkbe -
Fájó tükör a tükre!

De mégis, most már valahogy
békülten hagylak itthon,
tudom, hogy arcodat úgy is
meglátom néha titkon,
míg ott vagyok s te itthon.

Tudom: a tükrös telehold,
ha vágyón belenézel,
elém vetíti képedet
opálos, messze fénnyel -
S oly jó lesz majd, ha nézel.










A SZÉKELYFÖLD LEÍRÁSA (részlet)

Fiamnak

1

Mintha egy könyvet
ütöttünk volna fel,
a Székelyföld Leírását,
úgy mentünk lapról lapra,
névről névre,
faluról falura;
úgy zizzent meg előttünk
egy-egy vidék,
teleírottan múlttal és jelennel.
Ős látomások,
legendák,
égbe rótt kapubálvány,
vártemplomok zengő fala,
s a munka
mai beszéde, vallomása:
ott volt mind
abban a könyvben -
megrendült ujjakkal lapoztunk.
Egy nyelven íródott és
egyetlen értelemben:
csoda, ha értelmünk s szívünk
egyformán rezdült meg reája?
Apa s fia így még nem értett egyet,
öröm ily osztatlan s a bánat
ily teljes nem volt miközöttünk
talán soha.
Itt éreztük meg újra mi,
hogy mik voltunk és mik lehetnénk,
hogy a szivárvány ott legmagasabb,
elérhetetlenebb, hol állunk.

2

Volt egy patak, amiben megfürödtünk.
Kitartón s tisztán csobogott
az ős kövek közt,
mellékvizektől érintetlen, áldott
magányban, öntermészetének
törvényei szerint,
váratlan csillámokkal, hirtelen
megiramlásokkal és pihenőkkel,
megpezsdítőn, gyöngyözve, játszian.
Volt egy patak, amiben megfürödtünk,
egy nyelv, mely nem szakadt el forrásától,
még benne él a föld savainak
minden jóíze, ereje:
még nem kell szűrni, klórozni; vigyázni,
hogy dög ne fertőzze, hogy foszló évek
ne fosszák meg becsétől, jellegétől.
Ebből még gímek isznak, szarvasok,
agancsuk ágbogáról
beléje verve egy-egy öklelést;
belé lehelve szarvasűző
időkre emlékeztető
iramok lihegését;
amaz istenné váló őstehén
teremtő lelkét...

Ó, volt egy patak,
amiben megfürödtünk.







TAN


Jót tenni, magáért a Jóért,
s nem várni érette jutalmat,
mit földi s földöntúli adhat;
nem várni érte semmit. A Való Lét
így érhető el. Meg csak így szakadhat
a bűnhődés sora. Így lesz a Föld és
a Menny egész. Így pusztul el az önzés.







TÉL


A tájak gazdag hava csupa ékszer,
gyémánttal pompáz minden kis göröngy;
a fák hajában bágyadtan sugárzik,
mint diadém, az ágbogas fagyöngy.

Körös-körűl a lábnyomok hűs öble
száz foglalat, mely ékkövére vár,
kék árnyú türkiszt illeszt majd beléjük
a gyöngéd ötvöskéz, a napsugár.

Jég-függő csüng az ereszek fülében,
a halmok prémje könnyű hermelin,
s az erdősáv úgy tündököl, mint roppant
ametiszt-bross a hegy dús keblein.

A szűz mező új, bálra varrt ruháját
száz fény-tű lágy arannyal ölti át;
dérfűzér leng az ághegyen s a bokrok
friss feje bomlott díszektől zilált -

A tájak gazdag hava csupa ékszer,
már szinte bánt e pompa és e fény -
Ragyog a völgy, a láthatár, az élet,
csupán az Ember fénytelen s szegény!







TÉLI METSZET


Oda a kép, mi olyannyira tetszett,
a pasztell ősz s lágy kréta-színei -
előtted függ a tél, e hűs fametszet,
ne átalld, kedves, megtekinteni.

Íme, a táj, a messzeségbe vésve,
a dombok, fák, fehéren s feketén -
A természet, lám, ennek is művésze,
van mit tanulmányozni remekén.

Nézd ott az ágak szálkás szövevényét -
a friss fehérek bátor síkjait -
mi máskor lágy, most megmutatja élét;
kemény a fény is, szikrázik, vakít.

Ez más szépség, de szépség. Szép az élet
- ezt hirdeti -, szikrázó, isteni!...
Szigor s kedély alkotta ezt a képet,
ne átalld, kedves, megtekinteni.

Az élet szerelme, 1961







TÓBAN TÜKRÖZŐ SZONETT


Félig vízzel, mint rozzant ladik,
korhadok zsombék között, partra húzva
nem lendít már a nyúlt evezők rúdja
a tövén hódát rejtő nádasig.

Szél ha érint, s az is csak alig -
Hol a vihar, mely bordám zengve dúlta?
Már többé nem ringok át oda túlra?
S hol van a révészem, az a víg?

Hő víz mállaszt és fokos fagy hasít,
reám már nem vár parttalan, csak partos!
Mi köt ide? Békanyál, vagy a balsors?

Úntan megoldom habok csokrait,
a víz nem mozdul, csak csillan tükörként
s sorsom megfordul benne, mint tükörkép.

- - - - - - - - - - - - - - -

Sorsom megfordul benne, mint tükörkép.
A víz nem mozdul, csak csillan tükörként,
úntan megoldom habok csokrait.

Mi köt ide? Békanyál, vagy a balsors?
Reám már nem vár parttalan, csak partos,
hő víz mállaszt és fokos fagy hasít.

S hol van a révészem, az a víg?
Már többé nem ringok át oda túlra?
Hol a vihar, mely bordám zengve dúlta?
Szél ha érint s az is csak alig -

A tövén hódát rejtő nádasig
nem lendít már a nyúlt evezők rúdja -
korhadok zsombék között, partra húzva,
félig vízzel, mint rozzant ladik.







ÚTI RAPSZÓDIA


Sosem felejtem ezt a szép tekergést,
a játszi őszt, a porzó útakat -
Vállamra kaptam lobogó kabátom,
s csak mentem tűnő fellegek alatt.
Hol hőn tűzött, hol elborult a nap fenn,
hol gyémánt volt a reggel, hol opál,
s bizarr szeszéllyel váltogatta egymást
a zöld s a rőt; a lombos s a kopár.

Csak mentem boldog megfelejtkezéssel,
el-elmerengve s mégis éberen.
Húsz éve múlt, hogy megfordultam arra.
Húsz éve ... nagy ég! egész történelem!
Szemem kutatva járta bé a tájat,
ott, azt a késő nyarat, kora őszt;
kerestem sok-sok régi ismerősöm,
s mohón kerestem új s új ismerőst.

Ó, mennyi élmény, mennyi ismeretség!
Mezők, tavak, faluk meg emberek!
Korán lehulló bársony hamvu esték,
vacsorafüst, mely lustán tekereg!
Álmot kínált a lombos, szürke cserge,
a vályú áloműző friss vizet.
Mulatva néztem, hogy a csürhe kerge
futással legelőre mint siet ...

Sikoltoztak az asszonyok a tóban,
ha tovavillant egy-egy vízipók.
Az ázott kender illata kísért, és
utánam vakkantottak a tilók.
Már így van ősszel ...mindenütt a kendert
hányták ki, törték s verték rúdakon,
a pozdorja sok szétszórt, régi csontként
fehéren kallódott a napon.

De csattogtak ott szerte más tilók is
(tilos tilók rég - most már szabadok),
mik pozdorjává zúzzák szét a múltat,
és munkálják a selymes holnapot.
Mind több pozdorja kerül a szemétre.
Mind kevesebben vannak a basák.
Csak látjuk itt is, ott is: szülőotthon,
kultúrház, könyvtár, közös gazdaság ...

Igen, új csattogástól, új szavaktól
hangos a hajdan álmatag falu.
Afféle háziállat már a traktor,
püfög, s a kölykök lágy arcába fú.
Zörömbölnek a magvető csoroszlyák,
magot szemelget zajjal a triör,
hídmérleg kattog, ha a sarjút osztják -
a csendbe gépek büszke hangja tör

S az emberek! Oly teltek, mint a búza!
Fehér kalácsot ígér a szemük.
Erő s vidámság sugárzott belőlük,
míg tárgyaltam s míg sakkoztam velük.
Tanulnak s tudnak is már. A közösben,
a pártban, néptanácsban, színpadon
szavuk zenélve-zúgva meg-megárad,
mint tenger húrjával a cimbalom.

Gaz is akad még bőven, mért tagadnám?
Láttam ilyent is: sunyit, törtetőt;
toportyánférget báránybőrbe bújva,
közrablót, ki a köz fejére nőtt.
Képükbe vágni - azt szerettem volna,
kiütni szájukból a párt nevét!
De megkapják majd! Rájuk is lesújtunk!
Mi együtt, mind, a dolgozók, a nép!

... Gyönyörű volt így menni, vándorolni!
De egyszer minden vándor hazatér.
A gyűrött gúnyát meg kell mángorolni,
és tiszta kell, ha fogytán a fejér.
Megjöttem én is. Kopogok, belépek.
Szemem körülnéz, aztán felnevet.
És gazdag lelkem úgy teszem elétek,
mint madárlátta búzakenyeret ...

1952










 
 
0 komment , kategória:  Kiss Jenő & József   
Szilas Ildikó versei
  2019-09-24 19:00:25, kedd
 
 










SZILAS ILDIKÓ VERSEI


Szilas Ildikó, Érd - óvodapedagógus - elkötelezett híve az anyanyelv ápolásának, már gimnáziumi évei óta ír verseket, meséket, felnőtteknek, gyerekeknek egyaránt.


Link








ANGYALOK


Az angyalok vigyáznak rád,
ha magányos, hideg éjszakád,
ha félsz, hogy mit hoz az élet,
angyalok őriznek téged,


láthatatlanul fogja kezed
legfőbb őrangyalod, s vezet,
csak mondd el esti imád,
s az angyalok vigyáznak rád...







BALATONI MESE


Van egy falu: Kenese,
ott kezdődik a mese.
Nincs eleje, vége se,
nem igaz a fele se'.

Veszem már a kalapom,
vár reánk a Balaton.
Üvegzölden csillogó,
hűs hulláma ringató.

Majd egyenes iramba'
ugorjunk le Tihanyba!
Tele a komp, fussunk,
hogy Szántódra jussunk!

S majd az őszi szüretre,
odaérünk Füredre.
Hol az égbolt alacsony,
nem messze van Badacsony.

Ez a nyár is elszaladt,
de az emlék itt maradt:
Akali meg Kenese...
mégis szép volt a mese.







BROKEN HILL
(A film zárókoncertje nyomán)


Csak a tücsök szólt...
az áhítatos csendben
megszólalt a zene,
először bennem -
egy rezdülés volt csak,
egy sóhaj, alaktalan
forma, tétova óhaj,
észrevétlenül
áradtak a hangok,
s egyszerre csak
megkondultak
a harangok, esőcseppek
ütemesen dobogtak,
megadva ritmusát
feldübörgő doboknak,
hegedű húrja sírt,
jajgatott, s
egy pillanatra
minden elhallgatott,
de már repült,
száguldott, rohant,
elnyelve mindent,
mint hömpölygő folyam...
csilingelt, zúgott,
harsogott, kitárva
ajtót-ablakot,
s milliónyi fényévet
bejárva, kristály-cseppként
tért vissza önmagába,
mint a Teremtés előtti
utolsó percben, s egy
pillanatra eggyé vált minden...







CSAK A CSEND...


Csak a csend...
nem kell most más,

az ajtón néma koppanás,
halvány, villanó fények,
eltűnt, s visszatérő
remények...

Csak a csend...
és újra hallom,

míg lábujjhegyen
közelít az alkony,
behunyt szemmel is látom,
tovalibbenő ifjúságom...

Csak a csend...
kihunyó parazsát érzem,

mint el nem
múló csodát, mesékben,
a lélek vergődik, lázad, de
soha nem törik meg a varázslat...

Csak a csend...
a hangok tiszták,

szomjazó lélegzetem isszák,
és rád találnak
sodródó verssorok...

Csak a csend...
hangtalan árnyékod vagyok.







CSEND-VARÁZS


Mint könnyű fátyol
úgy lebeg
ruhádnak fodrain,
jajongó hangon
énekel
hegedűd húrjain...
A csend-varázs
még ott honol
az ablak üvegén,
s az álmok
arany-fonalán
még ott csillog
a fény...
Többé nem
hallod azt a dalt,
visszhang sem
válaszol,
mint parti hullám
megtörik egy
sziklán, valahol...
Sirályok szárnyán
száll tova,
repíti az Idő,
lelkedben
mindig ott rezeg,
de vissza sose jő...







CSIBE-DAL


Csibe-csibe csobogó,
tele van az itató...
Szaladnak a kiscsibék,
ki ér oda legelébb?

Sárga pelyhes, fekete
pihe-puha csemete...
Kicsi csőrük csip-csip,
sipákolnak estig.

Sose lopják a napot,
csipegetik a magot:
Búza, köles, árpa -
ez a csibe álma.

Üres már az itató,
várja őket tyúkanyó...
Csibe-fiú, csibe lány,
hazaszalad valahány.

Tyúkanyónak szárnya -
ez a csibe ágya...
Pihe-puha takaró,
odabújni - az a jó!

Ma már nincs több futkosás,
elhalkul a csipogás...
Álmodik a tarka rét,
alszanak a kiscsibék.










CSÖNDET SZITÁL AZ EST


Csöndet szitál az est,
sötétkék álmot fest az
égre: egy csöpp ezüst a
kékbe - állócsillag -
gyermekkorom, azon a
méz-illatú Karácsonyon...
egy régi mesekönyv zizzenő
lapjai, kristály-csengettyű
hangjai óriás fenyő alatt:
kövek között bukdácsoló
patak és hóban guggoló,
aprócska házikó...
A régi kert - gyermekkori
barátok, talán ott álltok
most is a sövény mögött -
nevetésetek visszhangzik
mohos falak között, és áttör
a csenden, itt muzsikál
fülemben, s a hosszú-hosszú tél...
Sohasem lesz már olyan fehér
a hó - a tó őrzi még korcsolyánk
jégbe karcolt nyomát...
A szilvafát derékba törte az
Idő, de áll a vén dió - egyre nő -
ágai felém integetnek, mint jó
barátok, körbevesznek az álmok,
fölöttem angyal-szárnyakon lebeg
a múlt: egy kép, mely örök, mely
soha nem fakul...







EMLÉK (Ricordo)


Ne bánkódj értem, ne sírj, kicsi kedves,
mert el kell válnunk akkor is, ha fáj,
az őszi táj már ködfoltoktól nedves,
és rég elmúlt a tavasz és a nyár...

Hűs esti szellő őrizze az álmod,
míg képzeletem hozzád visszajár,
a régen volt és mindig visszavágyott
csókjaink emléke rád talál...

Téli faágon hólepel, ha csillan, s
fagyos szél zörget házad ablakán,
az édes óra visszatér egy percre,
mint akkor rég, szerelmünk hajnalán...

S majd színt varázsol arcodra, ha fázol,
mint kandallóban tűzpiros parázs,
és csöppnyi lángot rajzol két szemedbe,
akár egy izzó, tűnő látomás...

Akkor se sírj, ha elkerül az álom,
hallgasd szívednek régi dallamát,
behunyt szememmel én is újra látom,
és újra élem az örök csodát...

A szerelem az egyetlen ajándék,
szegény, kinek belőle nem jutott,
végzetes harc vagy csupán könnyű játék,
ha már csak emlék, akkor megtudod...







EMLÉK-FÜZÉREK


Fényfüzérek:
a város gyöngyei,
egymáshoz kapcsolt
láncszemek:
folyó, házak, hegyek,
két part között átívelő,
múltat, jelennel
összekötő emlék-hidak:
kavargó hópihék
vas-szürke ég alatt,
vers-foszlány,
tépett papírlapon,
árnyékok a tavon:

,,Hideg kéz a zsebben,
várom, hogy felmelegítsd:
ág reccsen, a csendben
madártoll hull a hóra,
vannak percek,
amikor megáll az óra,
ez most ilyen..."







ERDŐBEN


Fák törzse, ágak sugara,
levegős lombja, illata,
átsejlő fények, áradók, félig
hunyt szemmel álmodók...

Mit súg a felhő meg a szél,
amott a hegy miről mesél,
sok kis levél halkan rezeg,
s a titkot mélyen őrzitek...

Az ember lehet ostoba, de
ti nem töprengtek soha: mi
volt a kezdet, s hol a vég
csak léteztek, s ez épp elég...

Sűrű a csönd - megfogható
a szívverés is hallható -
érzem, mint árad az erő,s
egy pillanatra az idő megáll...

aztán halad tovább -
és bölcsen hallgatnak a fák...







ÉBREDÉS


Éjszaka - csend mindenütt -
az óra halkan üt, tovább ketyeg,
lustán számolja a perceket:
a lét sötét homályba hull...
bársony-virágok szenderegnek,
lágy szirmait a képzeletnek
magára zárja a tudat - úgy
őrzi mélyen, ringatja ölében,
akár az álmokat - pattan a zár,
s fájdalom-börtönéből lassan
kiszabadul, szomjazva felsóhajt
a Lélek: fölötte kék fátyol
lebeg, hunyt pilláin még könny
rezeg, de holnap újra ébred...







FÁRADT DÉLUTÁN


Egy fáradt délután
csókodra vágyva,
csendben lopózva,
meg-megállva
táncolt a szív, a
gondolat: mert
vártál rám, mert
vártalak...
S míg hópihét
szitált az ég,
dacosan büszke
szégyenét csak
a Hold fénye látta,
szerelmes igézetét
csillagként szórva
szét a havas tájra...







FORDÍTOTT VILÁG


Fordított országban minden másképp volt,
Itt nem a nadrágra kerül rá a folt,
Hanem a nadrágot varrják rá a foltra,
S minden kutya sétál, ahelyett, hogy futna...
A macska nem kergeti meg az egeret,
S a biciklis postás nem hoz levelet,
Helyette a levél hozza ki a postást,
És a sarki boltban nem árulnak kolbászt,
Léc helyett kolbászból van a kerítés,
Nincsen kapu rajta, csak egy kicsi rés...
Ajtó helyett ablakon másznak be a népek,
S kimennek a kertbe, ha nyugovóra térnek,
Az utcákon mindenki hátrafele jár,
Megfordulni nem szabad - ez itt a szabály...
Halványzöld az égbolt, kék színű a rét,
Visszafelé terelik a folyó vizét,
Hátrafele úsznak vízben a halak,
S mindig az a győztes, aki lemarad,
I-Ááá! - zik a ló, a szamár meg nyerít,
Mekeg a malac, a kecske meg visít...
Iskolába járni gyereknek tilos,
Nem járhat a busz és áll a villamos,
És ami a legjobb az egész dologban,
Ebédnél a fagylalt első a sorban,
Utána még csokoládé és cukor jöhet,
Spenótot és főzeléket senki nem ehet,
Egész nap csak játszunk, nincsen tanulás,
Fordított országban minden oly csodás!

(Egy tréfás gondolatmenet a gyerekeknek, így tanévkezdés előtt)







ITÁLIA


Ahol kékebb a kék,
s a tenger ragyogó smaragd,
ahol gyermekek nevetését
visszhangozzák hófehér falak,
Virággal ringó csónakok
úsznak a csatorna vizén,
galambok repkednek
a város főterén...
Nyitott ablakból dallam száll,
egy leány integet, sirály-csapat
köröz a háztetők felett,
leander-bokrok illatát
hozza felém a szél, s ahol
minden kavics titkokról mesél...
Itália... érett habzóbor gyanánt
kortyolgatom neved,
emlékeimben fölmerülsz,
mint azúrkék sziget...







KEZEK TÁNCA


Nem hallanak és nem beszélnek -
nincs más, csak játéka a kéznek
- a mozdulat -
nem kellenek szavak, és mégis
érted vagy inkább érzed...
pillangók tánca ezer kézen -
hajlongó nád a szélben, beszédes
csillogó szemek és
kezek - kezek - kezek...
néma a száj, most nincsenek szavak
mindent elmond a mozdulat...







KÖRFORGÁS


.. egy kőbe zárt virág ...
festett, színes falak
régi templom, amit elnyelt a sivatag
arcképek, kottára
jegyzett dallamok, versek
örök érvényű gondolatok
- nyomok -
amiket emberek véstek
az Idő kerekére...
a kerék forog, s a körforgásnak
soha nincs vége...
segítesz élni, én segítek neked
egymás lelkébe írtunk láthatatlan
jelet, s a Jel - ha igazi volt -
örökre megmarad
- hangok -
- érintések -
- szavak -
érzések, amiket egymásnak
adunk, mert kiválasztottak:
emberek vagyunk - érző
szenvedő, Világot megváltó
lények, küldetésünk a harc
és jutalmunk az Élet...







LÁTOMÁS


Kék macska ásít kormos háztetőn,
s mellém surran az éjben, bódult
pillámra álmokat varázsol most a
fényben - bársonyos talpak hangtalan
árnyak mélyén lopóznak, majd szökken
egyet zajtalan, s átugorja a Holdat...
szikrázó csillagok között magányos
útját rója, és onnan föntről néz le
rám - minden titkok tudója...
zöld fényű, apró villanás foszforeszkál
szemében,majd rám hunyorít cinkosan, és
eltűnik az égen..







LÓVERSENY


Trappol a Ráró, fut vele pár ló,
messze a réten, vágtat a szélben.

Barna sörénye úszik utána,
kint a határban nincs neki párja.

Lám csak, a Pejkót már utolérte;
zajlik a vágta, ő tör az élre.

Porzik a lejtő lába nyomában,
tudja, hogy első lesz a futásban.

Orrlyuka tágul, habzik a teste,
visszatalál, ha eljön az este.

Dobban a patkó, lassul a vágta,
friss ügetéssel fut be a házba.

Koppan a jászol, csörren a zabla,
s víg nyerítéssel rácsap a zabra.







MEZÍTLÁBAS DAL


Tarisznya vállamon,
kezemben lyukas kalap,
hajam szellő cibálja,
arcomba tűz a Nap,
árnyék a tó vizén
- súlytalan lebeg -
ott pihennek az álmok,
mint csillogó kövek:
- egy szó -
- egy hang -
- egy érzés -
halkan dúdolom,
és elsuhan a széllel
mezítlábas dalom.










MIÉRT KELL A VERS?


...hogy meghódítsd az ismeretlent...
hogy elérd a lehetetlent,
hogy élni tudj, ha nem is lehet,
hogy átöleljen a Szeretet,
hogy érezd: neked szól, senki másnak,
hogy ne szégyelld, ha sírni látnak,
hogy kinyíljanak rég bezárult falak,
hogy újra te légy önmagad, és
ne félj, ha rád teríti komor
palástját az Éj, mert egyszer
véget ér a sötétség birodalma, s ott
megszűnik a Gonosz hatalma,
rózsás ujjakkal, szelíd mosollyal
ébreszt föl a Hajnal, s megtölti
...szívedet - fénnyel, verssel, dallal...







NYÁR ESTI HANGULAT


Távolból érkezik a hang
- ezüstös kis harang -
elomlik, szétterül a tájon,
mint puha, sötétkék bársony
simul tenyerembe a csend:
odafönt, idelent, lassacskán
eggyé válik, összeolvad az éj
- tücsök zenél -
köveken csobbanó patak
hullámai alatt szunnyadozik
az est, sóhajtva lélegezni
kezd körös-körül a táj, s az
álmodó nyári éj hajnal
csókjára vár...







NYÁR ÉJSZAKA


Ring a hullám
ring a tó,
édes álom
ringató...
dalra kél az
esti szél,
hallgatom, hogy
mit mesél,
s mert az álom
elrepít,
újra látom
fényeit:
kék-aranyból
szőtt palást,
szivárványszín
látomás...
tündérlányok
kék haja,
varázslatos
éjszaka...
holdsugárból
ezüstlánc,
könnyűléptű
fátyoltánc,
vízre hajó
fűzfaág
halkan zsongja
dallamát,
ringat-ringat,
mint az ág,
kedvesem -
jó éjszakát!







NYÁR VÉGI BÚCSÚZÓ


Folyó partján a Nyár tűnődve
ballagott, végigsimítva
virágok szirmain, szelíd
mosollyal búcsúzott:
még néhány izzó percet
hátrahagyva
föltekintett a Napra,
hajába tűzte sugarát, s
a fák egymásra hajló lombjai
alatt lassan sétált tovább...
narancsvörös ruhája lebbent,
majd eltűnt hirtelen, hogy
megjelenjen újra zöld
leveleken - hullámok
fodrain aranylón csillogott, s
egyre halkult az ének, amint
távolodott...
lába nyomát a Tél friss
hóval fújta be, alatta
megzizzent az ősz
tarka levélszőnyege.
Ha hűvös szél zörgeti
házad ablakát, a Nyár még
most is énekel: hallod dalát?







ŐSZ


Csillogó arany ősz -
nyírfáknak ékszere...
mint lányhaj omlik alá
a fűz, és megannyi rege
szálldos - susog a lomb
alatt, míg jő az alkonyat
narancsvörös a vérjuhar,
megannyi hangulat...
a tűztövis bogyói közt
fázósan bukdácsol a szél,
és dalra kél a vén dió,
zörög a sok levél...
Aludj - aludj csak néma
kert, én őrzöm álmodat,
míg hólepel borítja el
a csupasz ágakat...
álmodd - álmodd a szép
tavaszt, most alszik a
vetés - hintázó hópelyhek
alatt az újabb ébredést...







PÁRBAN RINGÓ CSÓNAKOK


Párban ringó csónakok,
úsznak, összeütődnek,
a bordázat reped, törik,
- szilánkok kergetőznek -
és nap, mint nap megvívják
csöndben a maguk harcát,
temetve hullámsírba gondjaik,
s az Élet nagy kudarcát...
Céltalan sodródó hajó,
a szél vitorlát csapkod,
korallzátonynak ütközik
vagy eléri a partot,
hány nap még, mennyi
szenvedés, amíg magányos
útját rója, s a végső percben
feltűnik a sors mentőhajója...
Fényes yacht: fedélzetén
üvegcsörömpölés és lárma,
de Hamupipőke soha nem
jut el a bálba, üvegcipőjét
egy hullám kisodorta
a partra, helyette
gyémánt-tűt kapott,
pedig nem ezt akarta...
Viharvert halászcsónak
- egy legény -
füttyösre áll a szája,
hálót vet, vödröket cipel,
nem gondol semmi másra,
kétség vagy gyötrő fájdalom
nem marcangolja lelkét,
ő nyugodt, mint az óceán,
és szabad, mint a fecskék...
Sorsok... hajók... és tengerek...
hullámzó hegyek lánca,
ringatja őket csendesen
az Élet lassú tánca...







A PILLANAT...


Most ne szólj, csak feküdjünk
így, mozdulatlanul a fűben, a
szavakon túl is van világ -
érzed a rétek illatát? fejünk
fölött a fák lebegő, üde zöld
sátra nyit ablakot az égre,
most csak kezed simuljon az
enyémbe, hallgasd lüktető
dallamát - ne szólj...
a hang megtöri a varázst, a
szívek templomában most
halk suttogássá csendesül a
lélek - én a ki nem mondott
szavakból is értek, aludj csak,
vigyázok reád...







RAJZOLOK


Ölemben vázlatfüzet
- rajzolok -
vagy inkább csak
vázolgatok:
vonalakat - félig behunyt
szemmel -
ceruzával, tollal, ecsettel
oda se nézek, ott belül
látom a képet:
tó, sirályok, kék ég
- szemed - csillagok
álmok, képzelet...
"Te mindig ugyanazt látod,
nem változol soha?
Javíthatatlan, ostoba!"
Na jó, akkor festek zöld erdőt
bérceket, zúgó folyót
magas hegyet
itt egy patak, s egy
madár, ki csőrével itat
egy másikat
aztán felszállnak
lebegve, egymás mellett
a Végtelenben
repülnek, magasan...
"Te nem tudod, hogy aki
szárnyal lezuhan? Térj
vissza a földre!"
Rendben van - itt egy körte
- veszélytelen téma -
kicsattanó, kerek
akár egy vásott gyerek:
orra körül szeplők
- haja kócos -
kezében alma...
mintha te szaladnál ki
az udvarra öt évesen,
játékra, nevetésre
éhesen, amikor
még minden mesének
jó a vége:
"Már megint ábrándozol?
Fel kéne nőnöd végre!"
"Igaz, fel kéne nőnöm
végre...
könyörgöm - még ne!"







REPÜLŐ HALAK


Tenger fölött és ég alatt,
acélkék, repülő halak...
levegőt, vizet hasítanak,
bőrükön táncot jár a Nap,
tarajos hullámokon át,
élvezik a szabadság mámorát,
szemük a távolban kutat,
- ők ismerik a célt és az utat -
egy testként mozgó hal-rajokban,
zengő, sodró áramlatokban,
alámerül, magasba csap,
napokon, éjszakákon át,
a természet ősi ritmusát
követve halad,
vonul a hal-csapat...

Tenger fölött és ég alatt,
csodálatos, repülő halak...










RÓZSÁK TÁNCA


Most járják utolsó táncukat,
aztán csendben lehullanak:
színes takaró - fehér havon,
sok rózsás, vörös szirom -
még őrzik illatát a nyárnak,
és várnak, egyre várnak,
halkan susogva jóéjszakát,
míg hófehér csipkés ruhát
terít rájuk a tél, s hárfa-
hangján a szél dúdolja
altatódalát, ők ott állnak
csillogón, mint megannyi
ezüstös jégvirág...







SORS-KÖNYV


Szállongó virágszirmokat sodor
a szél, árvalányhajat - s a tél
fehérre festi mindet - fagyot
lehel közénk, elválaszt minket
és összeköt: szikrázó híd, ősz
és tavasz között... lehulló csepp
szikrázó jégcsapon, távoli rianás
a befagyott tavon: remény, ígéret,
hogy a tavasz majd újra ébred -
körforgás, évszakok, egymásba
forduló napok - s szédítő, egyre
gyorsuló Idő...
Káosz és rend, a természet rendje:
folytonos utazás a Végtelenbe, s
a megfejtésre váró nagy titok:
vajon a Teremtő mi végre alkotott
minket, s hogyan ítéli tetteinket?
Vagyunk kavargó, apró porszemek -
egy Üstökös váratlan érkezett - és
fénye láng-csóvát rajzolt az égre:
mindenség volt, a rész egésze, melyben
mi is jelen vagyunk: Sors-könyv,
amelynek lapjain nyomot hagyunk...







SZAMÁRBŐR


Szamárbőr Királyfi jelmezét
levette - csupasz valóságát
búsan nézegette: két korcs
mellső végtag, apró, barna
szemek, fakó rózsaszín
bőr a szép, szürke helyett...
Négy jó erős lábam most
kettőre sorvadt: ennyi csapás,
mit hoz számomra a holnap!?
Furcsa béka-nyelven törnek fel
a szavak, híres ordításom
torkom mélyén ragadt...
Ilyen csúfság lettem? Ez a
valós világ? Békés szamár-létem
nem élhetem tovább?
Tiszta forrás helyett tüzes vizet
kapok? Friss fű gyanánt égő
szivart ropogtatok? Ha nem lépek
fürgén, ha másfelé nézek, rám
támadnak dühös, rikácsoló lények...
Drága Szamár-világ, érted sír
két szemem, bárcsak visszakapnám
hosszú lapátfülem! Vígan legelészve
tölteném a napot, s büszke lennék
arra, hogy én Szamár vagyok...
Szamár, aki mindig vállalja a
sorsát: kinek cukrászdában nem
rendelnek tortát, nem készülnek
róla fotó-sorozatok, beszélgető
show-ba meghívást nem kapok
semmiféle botrányt nem takar a
múltam, csak egy biztos: hogy
én mindig szamár voltam... elég is
ha ennyit tud rólam a Jónép
akkor változnék át, hogyha bolond
volnék... az én világomat ne zavarja
senki, mert nincsen jobb
dolog, mint Szamárnak lenni!







SZÁMOLD A PERCEKET...


Számold a perceket:
számold úgy, hogy az
utolsó is lehet, s az
első is, ha újra éled, ha újra
kezded a meséket...
Számold a perceket - a bánat, s
öröm-cseppeket - fogadd be,
s talán eléred egy pillanatra a
Tökéletességet...
Ujjaiddal rajzold meg Sorsodat:
termő oázis, sivatag, futó homok
száguldó szelek szárnyán, égre
festett szivárvány - száz forma,
száz alak - de mind te vagy
önmagad....
Számold a perceket, ne
lankadjon kezed: írj fára
kőre, porba, zuhanj a mélybe,
repülj a Holdra, s ha fodros
hullámok közé csap kezed, a víz
tovább gyűrűzik: az is a te Jeled...
A Mindenség örökös része vagy,
minden leírt, s ki nem mondott
szavad apró kis kocka egy
mozaik-képen, alkotórész a
Nagy Egészen, mely csak
így teljes - veled - éld át a
perceket, s minden egyes napot
amit a Teremtő adott ajándékul
neked, hisz az utolsó is lehet vagy
kezdete az Újjászületésnek, mert
minden pillanat egy Élet...







A SZÉL DALA...


Rajzold le a szelet,
mert szelet rajzolni
- azt is lehet -
hajlongó ágak, hullámzó
rétek, szálló virágok:
fehérek, kékek...
szél hegedűje zizzen a
nádon, bársonyos égen
lépdel az álom...

Vajon miről mesél a szél
ha zúgó ágak közt zenél?

Jött a havas hegyek közül,
hol az oromra csillag ül.

Süvítve gördült lefele,
s hógörgeteg zúdult vele.

A hegy lábánál csendesen,
alvó kövek közt megpihent.

S újult erővel szállt - repült,
útjába kis folyó került.

Vetett habos hullámokat,
aztán a part felé szaladt.

Ott várt reá a zöld mező,
harangvirág - csilingelő.

S ahol a mező véget ért,
pitypang bugáját szórta szét.

Felhőt sodort a Nap elé,
bebújt a sűrű fák közé.

Fészkén gubbasztó kismadár
már csak a szél dalára vár.

Aztán elalszik, megpihen,
aludjál te is, gyermekem.










SZÍNES ESERNYŐK


Színes esernyők feszülnek az égnek:
lilák - sárgák - kékek,
óriás pipacsvirág alatt,
két egymáshoz simuló alak,
ezüst-szálak fonják körül őket
- odafönt sötét felhők kergetőznek -
és nagy robajjal leszakad az ég,
az ő világukat nem töri szét
vihar, se szél, se förgeteg,


az esőcseppek szemükben fénylenek,
ősz van megint... egy újabb,
ujjaik összekulcsolódnak,
s a vízfüggönyön át
még visszalopják maguknak
a nyár utolsó fénysugarát.







SZÜRREALIZMUS


Fénye a mának:
tegnapok kusza árnya
- egy érzés -
víz felett lebegő pára
lét és nem-lét homályán
imbolygó árny-alak
áttetsző kék színek
csupasz falak...
fejtetőre állt, furcsa
sejtelmes világ:
elpattanó húr, lehajló
fűzfaág, álom határán
ébredező Lélek
a kép figyel...
vagy te nézed a képet?







TAVASZI REGGEL


Az éjszaka még vaksötét
bársony-puhán dereng az ég,
s alig pirkad a láthatár,
már megszólal egy kismadár...

Félénk kis hangja élesen
hasít a csöndbe fényesen,
a csöppnyi rés utat talál,
s kigyúl az első napsugár...

Amott a sápadt Napkorong,
a hegy mögött most felborong
- aranyló tányér, égi jel -
most minden madár énekel...

Új Tavaszt, új napot köszönt,
az ének szárnyal odafönt,
betölti szívünk dallamát:
Jó reggelt! Ébredj föl, Világ!







TAVASZ LESZ...


Lassan lecsúszik a tél
könnyű, fehér fátyoltakarója
- a jég olvadni kezd -
ezüst-cseppeket hint a hóra, s
szél-hárfa csengő dallamán
új tavasz ébredez...
- fák sóhajtanak -
ágaik nyújtóznak a fényben,
orromban friss fű szagát
érzem: virágok illatát,
kék pille szárnyát bontogatja,
rámosolyog a Napra, s
egy harmatcsepp áttetsző
prizmáján keresztül
ragyogó színekre bomlik
a Világ...







TÁNCOL AZ ŐSZ


Táncol az ősz,
lazán kibontja
erdőnyi aranyhaját,
égővörös szoknyája
lángol, szétosztja
sugarát...
A búcsúzás ez,
a hosszú álom,
mint alvó
Csipkerózsikát,
nem zavarja se hó
se lábnyom
csak a szél dúdol
jó éjszakát:
Jön még tavasz,
lesz még varázslat,
elűzi fénye a fagyot,
sötétkék bársonyát
az égnek átfestik
rózsás hajnalok.
Táncolj csak ősz,
táncolj, keringve,
mielőtt aludni térsz,
s hagyd itt nekünk
a fényt, a mámort,
s a reményt, hogy
visszatérsz...







TEDD AZ ARCOD TENYEREMBE


Tedd arcod tenyerembe
- jó, puha fészek -

Tedd arcod tenyerembe
- ne szólj, én is csak nézlek -

Tedd arcod tenyerembe
- így, némán kérlek -

Tedd arcod tenyerembe
- mit mondanék, te érted -

Tedd arcod tenyerembe
- hogyha szeretni vétek -

Tedd arcod tenyerembe
- s én feloldozlak téged -







A TENGER


Hullámzó sál a tenger,
színes csíkokból áll:
a parton sárga, aztán
üvegzöldre vált.

Azúrkék sáv mögötte,
és aztán indigó -
ott mély a víz, s fölötte
úszik egy kis hajó.

A parton halászcsónak,
most épp üresen áll,
fölötte vijjogó had:
vagy tíz fehér sirály.

Egy homokvárat látok,
mellette kis vödör,
majd jön egy fodros hullám,
és mindent besöpör.

A túlsó part oly messze,
hogy nem is látni át, s
a tenger egyre zúgja
altatódalát...







TENGERSZEM


Isten szeme...
te mindent látó,
a mindenséget sugárzó

sejtelmes csoda,
- angyalok lábnyoma -
egy cseppnyi Éden

a természet ölében:
a kék minden árnyalata
ott ragyog benned -
türkiz-álmok lebegnek,

itt találkoznak a Lelkek,
akiknek nincs otthona
- Tengerszem -
égi és földi csoda...







TÉLI ÁLOM


Húr nélküli lantot penget a képzelet,
a Tél-tündér váratlan érkezett -
halvány kezével végigsimít a tájon:
zúzmara-álom - apró, didergő jégcsapok
csengetnek kristály-dallamot, és
egyre halkuló dalát dúdolja jégvirág:
tavaszról mesél, mielőtt aludni tér...
A víz színét szivárványszínű jég
borítja már, dermedt a csend, csodára
vár: egy hópehely puhán arcomra hull,
azután még egy, s hangtalanul -
lábujjhegyen - közelít, oson a Tél,
egymásba olvadó színek helyén most
minden szikrázó fehér...







THE SHOW MUST GO ON (QUEEN)


Amíg vakít a fény, a shownak menni kell...
Míg van, ki rád figyel, a shownak menni kell...
Míg mulattatni kell, a shownak menni kell...
Míg levegőt veszel, a shownak menni kell...
Míg van egy csepp erőd, a shownak menni kell...
Ha forrón tűz a Nap, a shownak menni kell...
Ha tél fagyot lehel, a shownak menni kell...
Kihull egy-két barát? a shownak menni kell...


Lépjen helyébe más, a shownak menni kell...
Ha szétpattant egy húr, a shownak menni kell...
Ha ujjad már sebes, a shownak menni kell...
Ha könnyezik szemed, a shownak menni kell...
Ha vérzik is szíved, a shownak menni kell...
Ha hangod elakad, s már rég más énekel,
A shownak akkor is, azért is menni kell!

(Freddie emlékére)







TITKOK...


A szem rebben, kinyílik, és lát
- szemrebbenés nélkül elárulja titkát -
szemtől szemben kutat a mélységekben,
és feltárja az IGAZAT:
nincs ajtó, nincsen zár, nincs lakat,
gondolataid elhallgathatod, de
elárul szemed, a mosolyod,
borongós árnyék homlokod fölött,
egy mozdulat, mely falba ütközött...
Ha költő vagy, csak mozdítsd
meg a tollad: soraid árulkodnak rólad,
s ha bénultan pihen öledben két kezed,
a hallgatásod még beszédesebb:
felajzott íj, vihar előtti csend,
sebzett madár, mely odafönt kereng,
majd tenyeredbe lehullajt egy tollat,
s megszólalsz ma még vagy szólni
fogsz holnap: szívedben, agyadban
dübörög a hang, súlyosan kondul,
mint lélekharang:
átok, áldás vagy súlyos kereszt?
- ÍRNOD KELL -
mert mást nem tehetsz...







ÜNNEPVÁRÁS


Ünnepváró Karácsony-reggelen
a kicsi szánkó megpihen,
apró lábnyomok csikorgó havon,
s a képzelet benéz egy ablakon,
odabent csillogás, jó meleg,
a szobából anya integet:
a kép tiszta, az üveg halovány,
s az emlék áttör az Idő falán:
nagyi kalácsot süt, diós perecet,
apa fenyőt hoz - most érkezett -
apró szikrák nagyapám szemében:
,,angyalokat láttam az égen",
s én elhittem minden szavát,
mert igaz volt, akár egy
szál virág, szívemben él,
nem hervad el soha, mert
a szeretet maga a csoda...







ÜZENET


Mint folyó medrében a kövek,
olyanok vagyunk mi, emberek...
színünk, amit a természet adott,
egymástól nyerünk formát, s alakot.

Csiszoljuk egymást mindig, szüntelen,
és változunk is, míg a végtelen Idő
egy percét vélünk pergeti, és
eltűnünk, ha ő úgy rendeli.

Szétporladunk, miként homokszemek,
a sziklából hasadnak új kövek,
mik bukdácsolva törnek össze majd,
s megélnek ők is számtalan vihart.

Az Idő árja mindent elsodor,
de néhány jel még látszik valahol:
a drágakő, a tiszta lenyomat
évezredek után is fönnmarad.

És bevilágít földet és eget
az örökségül hagyott üzenet,
min rajta van az igazság pecsétje,
és úgy üzen, hogy azt mindenki értse.

Emlékezni és élni is tanít, hogy
megőrizhesd tiszta álmaid, s
kijelöli előtted az utat, hogy
megtaláld hited és célodat.







A VAD LÓ


Tüzes vagy, ágaskodsz a szélben, minden
porcikád remeg, azt gondoltam magamban:
megszelídítelek...

Nem tűrsz zablát, se pányvát, hab
lepi testedet, leszel még engedelmes:
megszelídítelek...

Vágtatsz a pusztaságban, sörényed vadul
lebeg, pihenj meg néha, kedves:
megszelídítelek...

A szabadságod félted? azt meghagyom
neked, de minden este várlak:
megszelídítelek...

Ha mindenkit felöklelsz, ki közeledbe
megy, zabot viszek kezemben:
megszelídítlek...

Nem kell ostor, se pálca, csak suttogok
neked, már felfigyelsz szavamra:
megszelídítelek...

Most figyelmesen nézel, rám csillan
szép szemed, én mosolyogva hívlak:
megszelídítelek...

Habozva meg-megállsz, a füled
hegyezed, én lassan simogatlak:
megszelídítelek...

Ujjaim alatt érzem, a bőröd bizsereg,
az érintésem nyugtat:
megszelídítelek...

Már itt sétálsz nyomomban, a vállamon
fejed, emlékszel(?), ugye mondtam:
megszelídítelek...










VIHAR ÉS HEGEDŰ


Hangjegyekbe kódolt szavak,
hegedű tépett húrja,
rohanó felhők alatt
játszom a dalt, most újra...

Játszom vad villámok között,
hajamat szél cibálja,
mindig csak azt a dallamot,
elhalkulón, kiáltva...

A vihar tombol hajnalig,
ruhám lobog sötéten,
tüskék szaggatják fodrait,
én játszom csak a szélben...

Két hangra írtad fáj-dalom,
szívedben szól a másik,
a vonó régen eltörött,
a kéz csak egyre játszik...

Akkor is hallom ott belül,
ha elnémult a húrja,
rohanó felhők alatt
játszom újra meg újra!







ZÖLD


Színes tintával
írt regény: Élet
- tiéd, enyém -
smaragd mezők,
levél a fákon,
erdő mélyén
őz hagyta
lábnyom...
aranyló pettyek
tó vízén,
színbe kódolt
Remény...
tavaszi álmok
ébredése,
új mag vetése,
bársony-
palást a Föld
színén...
vágyott sziget
az Idő tengerén...























 
 
0 komment , kategória:  Szilas Ildikó  
Artai Zsuzsanna versei
  2019-09-22 19:00:08, vasárnap
 
 







ARTAI ZSUZSANNA VERSEI


Forrás: https://forum.index.hu/Article/showArticle?na_start=0&na_step=30&t=919942 9&na_order=

Képek megjelenítése: ahol a kép nem látszik, a képjel helyén: Jobb klikk, utána Kép megjelenítésre bal klikkel








Első kép megjelenítése: Jobb klikk, utána: Kép megjelenítésre bal klikk


ANYU


Anyám ballag az úton, a
vállán kapa, s kezében
kosár, s kacag
és ballag az úton.
Hangja fülembe cseng,
jóságos arca emlékezetembe villan,
s mint a hold az égen
sugárzóan mosolyog rám.

De rég is volt,
gyermek voltam még,
de jött a kaszás,
s elvitte rég.
Mit gyermek fejjel
nem értettem én,
de emlékezem én,
te rád anyám, s emléked
a szívembe örökké él.








Első kép megjelenítése: Jobb klikk, utána: Kép megjelenítésre bal klikk


A BÁNAT ELMÚLÁSA...


A koronát a művedre
feltetted, s a töviskés
nyilat a szívembe tetted...
S azóta a keserűség és bánat
egy utcában jártak, de elmúlt
a bánat, s rájöttem, hogy
sok-sok köszönet jár neked, és
emberbaráti szeretet, mert a
szívemet szabaddá tetted.
S így újra szabadon szerethetek...







BELENYÚLTAM A LELKEMBE...

Fenti kép megjelenítése: Jobb klikk, utána: Kép megjelenítésre bal klikk







A BOHÓC...


Bohócot láttam, s megijedtem én,
jaj istenem mit is tegyek,
most hova szaladjak én?
Merre menjek mindenható,
mond meg nékem,
ki e kerek világból?
A világ végén vagyok már,
de a bohóc csak jön felém.
és követ, mint árnyékot a fény,
s mint órát a perc,
mely lassan pereg,tovább és tovább.
Oh mondd hát mit is tegyek,
hova bújjak én?
Jaj de félek, s reszketek én.
Te bohóc megtalállak én,
szemedbe nézek, s nem félek én,
s a szívedet veszem,
most már csak az enyém,
és követlek, mint árnyékot a fény,
s mint órát a perc,
mely lassan pereg,tovább és tovább.
Elmúlt a félelem és már
nem reszketek, s nem félek én.
Szemedbe ha nézek
látom annak tiszta tüzét,
s mint lélek tükre,
látom magam benne
és már eltűnt az árnyék,
nincs már más benne, csak a
szemedben csillanó fény.







CSAK NÉZZ...


Csak nézz a szemembe,
s keresd benne elveszett
lelkedet: hidd el megleled!
Szemed a szememben,
tükröt mutat neked,
s benne lángoló szívemet,
mely érted lobog, s lázban ég!

Kép megjelenítése: Jobb klikk, utána: Kép megjelenítésre bal klikk







DANTE JÁTÉKA, AVAGY A HÜLYE SHOW...


Megjárattad velem a
Dante poklát, s én
hideg fejjel mosolyogva
mentem, játszottam
és táncoltam erre-arra,
s vidáman mókáztam neked.
Közben jót nevettem rajtad,
de te ezt nem tudhattad,
hogy az álarcod mögé láttam,
hol kaján vigyorodat láttam,
s hiába vagy ördög a pokolban,
rajtam nem találtál fogást,
pedig nagyon próbálkoztál
és erőlködtél. De rólam lepergett
a szennyed, s tiszta maradt
a lelkem, de te ráfaragtál,
barátocskám, mert én viszont
megfogtalak tégedet,
mert azt is láttam,hogy nem is
vagy te ördög, csak egy gyáva
kis nyuszi és csak magadra
öltötted ördögbőrödet.
Vesd le hát és lépj a fényre
álarcodat hagyd a pokolban,
és az igazságért cserébe
megmutatom neked az
igazi arcomat,meleg mosolyomat
és szívemet...







DE JAVU...


Valami van a légben,
érzem én, netán de javu,
mit érzek én?
Vagy valami más,
valami új, vagy átéltük már?
S ezért-e de javu!
Nem tudom, de érzem
valami van a légben.
S e légben érezett
érzés jó, mit érzek én.
Bármi is légyen és
megfejthetetlen
ezen érzés,
de valami van a légben.


Kép megjelenítése: Jobb klikk, utána: Kép megjelenítésre bal klikk







DE JÓ IS LENNE...







EGY EMLÉK ILLATA...


Emlékeim tárházában kutatva
egy emlék villan felém,
s kávé illata száll felém,
mit egykor a restiben ittam én,
s akkor találkoztunk te meg én!
Nyár volt, s virág illattól volt
terhes a levegő, s mi együtt voltunk
egy pár órát azon a szép napon.
Vonatra vártunk, de buszra szálltunk,
s te közben "elmesélted" az életed.
Megérkeztünk, s elbúcsúztunk!

S másnap vártalak,
de te nem jöttél soha többé!
Én látod mi mindenre emlékszem,
pedig oly rég történt,
s ha netán újra találkoznánk,
vajon te megismernél?
és emlékeznél...







EGY KÉP EMLÉKE


Porból született a szép virág
vagy csak az álom szülte,
és csak a szívben termett.
S mintha egy régi képet néznél,
a szemed fátyolos lesz, mert
eszedbe jut egy szép emlék,
amely átsejlik a ködön át.
S te magadba mélyedve
csak emlékezel; újra meg újra,
hogy volt egyszer ifjúság is rég...


Kép megjelenítése: Jobb klikk, utána: Kép megjelenítésre bal klikk







ELFÁRADTAM...


Elfáradt a lelkem,
s vágyom a magányt,
ahol kizárhatom a külvilág,
közönyös szennyes zaját,
s a csigaházamba húzódva
a magány lett a hűséges társam,
s ö elkísér, míg élek én.
S már nem fáj semmi!







ELMERÜLTEM


Elmerültem benned
a szép szemedben
és az iriszedbe feledkeztem.
A szíved lett a kikötő,
s evező lapátomat félretettem
és kikötöttem: s a szíved
mólójára léptem.
Te vártál már, s én boldogan
repültem feléd; a kitárt
két karodba omoltam és
könny csordult a szememből
a boldogság könnycseppjei,
s könnyeimen keresztül
szikrázik a fény, amely
szivárványt képez a lelkünkben,
s hidat a szívünkben.
A szívünk lángol mint a rubint
a tüze éget, s mi együtt égünk,
mert a miénk lett a boldogság
végre...


Kép megjelenítése: Jobb klikk, utána: Kép megjelenítésre bal klikk







EZER ÉV...







ÉLETÜNK PILLANATAI


Pillanatok melyeket átélünk
a jövőbe mutat. Látjuk-e?
Vagy csak sodródunk az úton,
s küzdünk tovább a pillanatért,
Órák napok jönnek-mennek,
érezzük-e, hogyan: vajon
a cél helyes-e,
Órái történései mit mutatnak
megtaláltuk vagy elmentünk
a pillanat mellett!
Vajon a jövő megmutatja?
Rejtély ez!
S a gondolatok szállnak,
mint a fecskék a kék égen.






ÉRZÉSEK / jasmine /

Link









Első kép megjelenítése: Jobb klikk, utána: Kép megjelenítésre bal klikk


ÉVŐDÉS...


Oly boldog lettem hirtelen,
mikor azt kérdezted;
,,Játszol velem-Nem Játszom"
,,Szeretsz-Nem Szeretlek“
Akkor miért nevet rám
gyönyörű szép szemed?
Mert játszom veled,
s mert nagyon szeretlek...







HA EGYSZER...

Kép megjelenítése: Jobb klikk, utána: Kép megjelenítésre bal klikk







HA ÉN BAZSARÓZSA VOLNÉK...







HUMOR A FÉSZEKBEN







AZ IDŐ MÚLTJA...







KEDVESEMNEK


Imádlak ész szeretlek kedvesem
szerelmed: mint vulkán, mely égbe tör,
s ontja tüzét, úgy robban szívemben.
Tudod te ezt?

Szíved a szívembe talált,
s lelked a lelkembe szállt
és utat talált.
Tudod te ezt?

Lágy tekintetedben
mint a tükörben látom magam,
s mosolyog a tükör, mert látja szemed
és lángoló szerelmedet
Tudod te ezt?


Kép megjelenítése: Jobb klikk, utána: Kép megjelenítésre bal klikk







A KEDVESNEK...


Kerestelek, kutattalak,
megtaláltalak: de hogyan
mondjam el, hogy a szívem
a tiéd!
Itt vagy a lelkemben,
mégis oly távol,
a ha rád gondolok
csak a könnyek peregnek,
mert minden oly reménytelen.
Veled álmodom és ébredek
a fülembe cseng még
kedves hangod, s látom
még gyönyörű szemed.
Emléked fáj nagyon,
s a csendes magányomban,
mikor eszembe jutsz, csak
a könnycseppek peregnek.
Isten veled Kedvesem!
:( :(
Már nem kereslek :( :( :(

Kép megjelenítése: Jobb klikk, utána: Kép megjelenítésre bal klikk







A KEZEDBE ADOM A SZÍVEMET...


A kezedbe adom
a szívemet, selyembe
bársonyba csomagoltam,
délibábos szivárványból
csokrétát kötöttem
reája. Csak óvatosan
bontogasd; ne törjön,
mint a pille szárnya.
A kezed bársonyával
simogasd, s a szíved
forró mámorával
és ajkad mézédes
csókjával olvasztgasd.
Szívedbe csurogjon
a szívem mézédes cseppje
és gránátként robbanjon
a szívedben az én szerelmes
szívem, s gyöngyszemként
hulljon a lelkedbe...







KEZEMBEN A BOLDOGSÁG...







A KŐ ÉS A SZÍV...










LÁNCRA VERVE...


Mint a ketrecbe zárt oroszlán,
mely láncra verve szenved.
egymagában s kínjában
bömböl és sörényét rázza.

Úgy ordítanék és törnék ki,
mint a vulkán, mely kénköves
tüzét okádja szét.

Akkor törnék ki én
e zavaros világból,
de láncom fogva tart
s nem enged el.

Időhurokban lézengek,
s fogva tart a megállt idő,
minden perc egy örökkévalóság,
mely lassan gördül tovább.

S hiába csörgetem láncaim
csak néma csend honol,
s csak e fémes csöngés
visszhangozik.

Sikoltozom, ordítok!

De hiába néma falakon
nem hatol át e panaszos hang,
csukott fülek nem hallják.
zárt szemek nem látják.

Nincs barát nincs senki,
ki megértené e lélek történéseit,
s nincs ki megmondaná
most mi van?

Elhalt a szó, elhalt a képzelet
nincs álom.
Csak a kegyetlen valóság maradt!


Artai Zsuzsanna: Láncra verve - videó

Link






LEGYEK AZ ÁLMOMBAN...

Link








A LÉLEK RÓZSÁJA







A LÉLEK SÉTÁJA







A MAGÁNY URALMA












MONDD KEDVESEM!







MONDD MEDDIG...


Mondd meddig várjak még,
hisz úgy várom jöttödet,
hogy átölelhesselek...
a lépted a fülemben,
dobol, két karom a
nyakadba omol...
Mézédes csókomat
az ajkadra simítanám,
a hajad illatát magamba
szívnám: lángoló szívemet
neked adnám...
Mondd meddig várjak még,
hisz úgy várom jöttödet,
hogy átölelhesselek...


Kép megjelenítése: Jobb klikk, utána: Kép megjelenítésre bal klikk







MOZAIKOK...







NE KÖVESS...


Ne kövess
én sem követlek,
Ne fuss
én sem futok.
Ne nézz
én sem nézlek.
Ne hazudj
én sem hazudok.
Csak szeress, de azt
Őszintén szívből tedd!

/mert másképp ez nem megy/


Kép megjelenítése: Jobb klikk, utána: Kép megjelenítésre bal klikk







NINCS MÁR ÁLOM ÉS KÉPZELET...


Az életemből kitöröllek,
s elfelejtelek. Csak álom voltál!
Huss el veled, nem kellesz már!
A képzelet egén álmodozva
játszottam eleget, nem kell
már a képzelet. A valóság kell!
az a boldogság nekem.
Így csak annyit mondanék,
hogy köd előttem - köd utánam
s a szemem előtt gyöngysorok,
mint a villódzó szemaforok
villannak s kialszanak.
Huss el veled, nem kellesz már,
nincs már álom és képzelet!
S már el is felejtettelek!


Kép megjelenítése: Jobb klikk, utána: Kép megjelenítésre bal klikk







OLYAN VAGY...


Kedvesem olyan vagy,
mint a méz nekem,
s csordultig töltöd a szívemet.
Átölelném veled a kék eget,
érinteném a napot a holdat
a csillagos eget, csak szeress
engemet.
Hintsd az álomvarázs porát
reám és ringasd álomba
szerelmes szívemet,
hogy soha ne ébredjek fel,
e szép álomból, mert így
örökre szerethetlek tégedet.







RESZKET A...







SOHA NE NÉZZ VISSZA...


Soha ne néz vissza,
s ne gondolj a múltra,
felejtsd a rosszat,
zárd az elméd mély
kútjába, s engedd ki a
lelkedből, vigye el
a kósza szél.
A szépet tedd a polcra,
hogy néha rá tekinthess,
de lépj a mába és élj,
hiszen az élet csupán
egy pillanat.
Keresd a boldogságot,
s ha megtalálod, fogd
szorosan: a kezedből ki
ne szálljon...
Kacagj, nevess, énekelj,
s táncold át az életet
a boldogság mosolyával
az arcodon,
mert az élet csupán
egy pillanat kedvesem,
de ez a jövőd pillanata
is lett már.
Kezedben a boldogság,
fogd szorosan míg lehet
szívedből ki ne engedd...


Kép megjelenítése: Jobb klikk, utána: Kép megjelenítésre bal klikk







A SZÍNÉSZNŐ ÉLETE, AVAGY AZ ÉLET SZÍNPADÁN...


Nem az vagy akinek látszol,
csak szerepet játszol: tied a főszerep

s benne az életed, mit az élet,

mint főrendező osztott neked;

néha mosolyogsz, kacagsz, táncolsz,

s néha a szemedben könnycseppel,
a gyöngyszemek koppannak,
a fények villannak és kialszanak
a függöny legördül,
s te csak némán állsz és mosolyogsz,
de a könnycsepp a szemedben csillog
és ezt senki nem tudja: hogy ez a

a szívedbe kövesedett már!
Meghajolsz és búcsúzol,
s a jelmezed leveted: hisz a
játéknak is vége már!


,,S marad a szívedben érzett
mély magány..... és a könnycseppek
gurulnak, s mint gyöngyszemek koppannak

a szíved ajtaján..."







SZÜLETÉS


Immáron megláttam
A világot
Egy jeles napon.
Kékbe, lilába,
S a szivárvány
Összes színében
Játszva,
Megszülettem én!

Tudtam én már akkor,
Mily keserves a lét.
Visszamentem volna én,
De a csúnya doktor
Életet lehelt belém!
Tudatom feledve, felnőttem én,
S megértettem, Mi a lét.


Kép megjelenítése: Jobb klikk, utána: Kép megjelenítésre bal klikk







ÚGY VÁGYOM...


Úgy vágyom a nyárba
a napsugárba, hol
aranyló búzamezők
bólogatnak, s kecses
vadvirágok nyílnak,
hol madárdaltól
zeng az ég, s éjszaka
a tücsök zenél.
Úgy vágyom az óceánt
a tengert, a szikrázó
homokot, s az égbe menő
pálmafákat; a sirályok
vijjogását, a kormorán
hangját, s az orchidea
illatát.
Úgy vágyom a nyárba
a napsugárba, s egy
kis melengető boldogságra!





Kép megjelenítése: Jobb klikk, utána: Kép megjelenítésre bal klikk


VAD SZERELEM / jasmine /


Pillantásod perzseli bőröm,
ajkad mely szavakat formál,
lágy dallam, mennyei muzsika fülemnek.
Ölelő két karod, körbezár,
s szellők szárnyán fellegekbe emel,
látom a csillagokat a napot, a holdat,
s látom szerelmedet.
Szerelmesem, édes kedvesem
kezed érintésétől borzong a testem,
s lelkem látom szemeidben vágyad,
a titkot, mely összeköti lelkünket.
Vad szerelem, mi burjánzik szívünkben,
szenvedély, rabság, mint madárnak az aranykalitka,
de oly édes e kalitka, hogy vágyom rá.
Szerelmesem, édes kedvesem Ölelj, csókolj, s szeress.







A VIHAR


A vihar tombolt a lelkemben
s az óceán hullámai
tarajosodtak a szívemben.
Zengett és tombolt a lélek,
ringott és dobbant a szív
a felhőbe boldogan reppenve
az ionoszférába érve
a nap viharában
magnetikus erővel tomboló
égzengésbe keveredett,
s cikázó villám csapott beléje,
Hol lelke szárnya megégett.
S szívében a bánattal
szárnyaszegetten
hullott a mélybe az óceán
mélységes fenekére,
hol gyöngykagylóba zárva
csendben alussza már álmát.
Elfeledve bánatát és álmát...

Kép megjelenítése: Jobb klikk, utána: Kép megjelenítésre bal klikk







ZÚG ÉS ZAKATOL

Kép megjelenítése: Jobb klikk, utána: Kép megjelenítésre bal klikk












 
 
0 komment , kategória:  Artai Zsuzsanna  
Nevünk kezdőbetűi sorsunk jelölői!
  2019-09-20 21:00:26, péntek
 
 




NEVÜNK KEZDŐBETŰI SORSUNK JELÖLŐI!


Bizonyára nem véletlen, hogy nevünket nagy kezdőbetűkkel írjuk. Ezek a betűk azért nagyok, mert nagy jelentőséggel bírnak. Amikor első osztályban írni tanultunk, és a nagybetűket még nem ismertük, pirossal kellett írnunk a ,,nagy" kezdőbetűket - ezzel is jelezve, hogy azok mást, többet jelentenek.

De valójában mi ez a több, más? A számmisztika választ ad erre.

Most sorba vesszük az ábécé betűit. Mindenki azt a két vagy három betűt vegye figyelembe, amelyből a monogramja áll. Előfordulhat, hogy az eredmény ellentmondásos lesz. Ez abból adódhat, hogy nem vagyunk tisztán, egyértelműen ilyenek vagy olyanok, hanem nagyon is összetett, akár ellentmondásos személyiségek vagyunk mindannyian. Ettől sokszínű az emberiség. Ettől vagyunk mind egyediek, és valójában megismételhetetlenek!







A, Á: vezéregyéniség, akit nem lehet nem figyelembe venni, elszánt, akaratos, önfejű agresszív, kreatív, találékony, újító szándékú, mozgékony (szellemileg és fizikailag is), önálló, agilis, de épp ezért sikeres.

B: érzékeny, mély érzésű, segítőkész, együttműködésre hajlamos, megvalósító (kivitelező), ,,táplálja" a környezetében élőket, harmonikus társ, akire mindig lehet számítani.

C, CS: intelligens, kommunikatív, eszmék, gondolatok közvetítője, aki szívesen áll ügyek mellé, amelyeket népszerűsíteni, terjeszteni kell, művészi szónok és előadó, optimista, vidámsága ,,ragadós", ezért közkedvelt egyéniség.

D, Dz, Dzs: józan, gyakorlatias, tervszerű, de merev, kisszerű és szűk látókörű létszemléletre hajlamos, ezzel beszűkíti saját lehetőségeit, kivéve, ha tanul, mert akkor kitörhet a korlátoltságából.

E, É: szabad (szellemileg, erkölcsileg és fizikailag is), önálló, intellektuális, aktív, izgatott, lelkes, jó szónok, aki tömegeket képes magával ragadni (ezért sem mindegy, hogy milyen ügyet képvisel!).

F: gazdag (anyagilag és érzelmileg is), gyerek- és családcentrikus, szeretetteljes, gondoskodó, adakozó, felelősségteljes, érett, ezért maximálisan biztonságban vannak az ,,övéi".

G, Gy: lényeglátó, befelé forduló, elemző, okos, akinek jól működik a ,,hatodik érzéke", és ez is hozzásegíti ahhoz, hogy megértse az emberek cselekedeteinek indítékait.

H: tehetséges, sikeres, gazdag, sokra viheti, ha képességeit jó ügyek mellé állítja, különben visszaeshet a kiinduló szintre, és kezdheti elölről az egészet (akár többször is élete során).

I, Í: telepatikus képességű, érzékeny, együtt érző, segítőkész, nyitott, de benne van a kettősség: szeretet-gyűlölet, erőszak-gyengédség, nagyság-kicsinyesség, hiszen univerzális, vagyis minden benne van, ami jó, és minden, ami rossz.

J: magnetikus személyiség, bármit képes magához vonzani, amit akar (meggazdagodhat egy találmánya révén), vezető típus, kreatív, intellektuális, kulturális érdeklődésű.

K: túlérzékeny, érzelmileg ,,kiszolgáltatott", elvárja, hogy kitalálják, mire vágyik, és ha nem teszik, akkor megsértődik, de szerencsére kitartó, elszánt, segítőkész és derűs, ezért szeretik az emberek.

L: romantikus, fejlett belső megérzéssel, sokoldalú, tehetséges, mozgékony, tevékeny, klasszikus ,,tanító", rokonszenves, kellemes beszédhangú, akit élvezet hallgatni, bármiről is beszél.

M: szilárd jellemű, rendszerető, elmélyülésre, koncentrációra képes, tanulékony, otthonszerető, szorgalmas, nemes eszmék képviselője, aki ösztönösen jó irányba tereli a környezetében élőket.

N, Ny: sokoldalú, tehetséges, de hajlamos szétforgácsolni a tehetségét, mert hajlamos a változékonyságra, és olykor nem tervszerű, illetve nem hatékony az energiái hasznosítása terén.

O, Ó, Ö, Ő: gondoskodó, felelősségteljes, szeretetteljes, óvja-védi az ,,övéit", harmonikus, művészi beállítottságú, fejlett szépérzékkel van megáldva, így környezete mindig szép és ízléses.

P: óvatos, bölcs, megfontolt, elemző, logikus, ezért olykor hidegnek, ridegnek és megközelíthetetlennek látja a környezete, közben előrelátó, intellektuális, érdeklődő és elővigyázatos is.

Q: sikeres és gazdag lehet anyagi vagy szellemi téren, attól függően, hogy mit tűz ki célul, közfigyelemre, köztiszteletre tehet szert, ha képességeit közcélokra fordítja, máskülönben ,,csodabogár" marad.

R: iszonyú nagy erők feszülnek benne, amelyeket használhat konstruktív vagy destruktív, vagyis építő vagy romboló jelleggel, ezért nélkülözhetetlen, hogy különbséget tudjon tenni jó és rossz között, ezáltal lesz sikeres, avagy sikertelen.

S, Sz: felfelé törekvő, nagy célokat kitűző, ezoterikus érdeklődésű, spirituális beállítottságú, alkotóerővel van megáldva, de olykor heves érzelemkitörésre hajlamos, amellyel elronthatja az elért eredményeit.

T, Ty: együttműködésre kész, inkább végrehajtó, mint vezető típus, nőies, de erős, a terhei által egyre nagyobb erőfeszítésre képes, amelyet a családja és környezete támogatására fordítva köztiszteletet vívhat ki.

U, Ú, Ü, Ű: rengeteg ajándékot kap az élettől, amelyet meg kell osztania másokkal, ha nem így tesz, akkor mindenét elveszítheti, de ha jó szándékú és adakozó embertársaival, akkor egyre sikeresebb és ,,gazdagabb" lesz, sőt népszerűségnek is örvendhet.

V: precíz, jó érzéke van az apró részletek kimunkálására és a megvalósítás kivitelezésére, nagy teherbírású, felvállalja a nehéz feladatokat is, sok fáradságos munka vár rá, amely meghozza a jutalmat.

W: sok nagy változással teli az élete: új életfeladatok, új családi ,,felállás", új életminőség, új lakhely, ezek változékonnyá tehetik érzelmeit, de jobb, ha megtanul alkalmazkodni és rugalmasan gondolkodni, bármit is hozzon elé az élet.

X: diktátorhajlamokkal van ,,megáldva", ő akarja a törvényeket hozni és irányítani az emberek életét, ez akkor áldásos, ha javító, nevelő, kiigazító, gondoskodó szándékkal van átitatva.

Y: kezében van a ,,varázsvessző", amellyel csodákat tehet a saját és mások életében is, például gyógyulás, siker, pozitív fordulat stb., ezenkívül erősen vonzzák az okkult tudományok, a teológia és a filozófia.

Z, ZS: villámszerű, hirtelen, váratlan fordulatokkal teli az élete, ez eléggé igénybe veszi őt, szerencsére rengeteg cselekvési erővel rendelkezik, ami sikereket hoz neki, főleg, ha nemes célokra, segítő jelleggel használja.


Szerző: Székelyhidi Ágnes


Link












 
 
0 komment , kategória:  Életmód   
Majoros Gabriella versei
  2019-09-19 21:00:37, csütörtök
 
 







MAJOROS GABRIELLA VERSEI

Majoros Gabriella (1968. április 25. - )







AJÁNDÉK VAGY NEKEM


Néha becsomagolatlan, ott heversz az ágyon,
és tudom, mit kapok.
Néha kis dobozban bujkálsz,
mit hamar és könnyen kibontok.
Aztán keresni kell Téged, mert el vagy rejtve,
de tűz-víz játékkal újra Rád találok.
Néha nagy dobozban vagy,
és nem tudom mekkora lehetsz benne,
de nem bújhatsz el előlem, mert megtalállak.
Van, amikor masnival átkötött színes csomag vagy,
dísze a napomnak, derűs és mosolygós.
Egyszer meg zsinórral átkötve, jól meghúzva,
kibogozhatatlanul, csomód kettőre zárva.
És nem találom a módját, hogy oldjam ki,
hogy megleljelek benne mégis...
Téged, mit Tőled kaptam.
De tudom, hogy vagy, és mindig meglepetés vagy nekem,
így vagy úgy elfogadom, hogy az élet Belőled ezt adta nekem!

Egyszerű sorok egy kiismerhetetlen pasihoz







BORDAL

(Berdel)


Zsenge szemeknek nedve, Te kedvenc levem!
Gyere, nyelvemre teszlek, s lenyellek!
Remek! Bennem lefele csepegsz,
s lent meleget teremtesz.
Egyes emberek megvetnek,
szekreterre tesznek, s nem nevetnek,
mert nem szeretnek.
De engem megnevettetsz,
versekre gerjesztesz,
s Veled telve remek tetteket teszek!

Te kedvenc levem, Zsenge szemeknek nedve...
Szeretlek!!!







DR. TÖLGY


Ismeretlen fák közt sétálva
egyre lassítottam léptemet.
Egy bölcs, de fiatal tölgyhöz dőlve
kitártam a szívemet.
Újra, s újra arrafelé ballagtam,
a mosolyom néha könnyel áztattam.
Évszakok teltek el,
de az erdőben mindig ott lelem a tölgyet.
Hol árnyat ad, hol megölel egy hölgyet.
Néha súlyos sebek nyomát látom kérgén,
néha terebélyes karja átölel - testemet védvén.
Gyakran járok felé,
le-leülök mellé, úgy érzem ismerem.
Fölnézek rá, s bízom benne,
lassan begyógyítja szív-sebem.







CSAK A SZEMEMET KELL LEHUNYNOM


...és a gondolataim máris cikáznak, ha hagyom:
érzékszerveim memóriájában pillanatok műveként,
mint burjánzó sejtek a mikroszkóp tárgylemezén,
szétterjed bennem, mint vaksötétben a gyertyafény:
Hangod - mellyel hátborzongató szavakba öntötted,
mit akkor lényemmel kihoztam Belőled.

Aztán - ujjaid apró esőcseppjei
hűsítették bőröm égető fájdalmát,
s tűrték el hátam izzó sejtjei
a jégkockák szerelmes jégtáncát.

S minél távolabb van e percek emléke,
annál színesebb lesz bennem a képe.
Talán a fantáziám és a vágy teszi,
hogy a kép sohasem fakul ki.
S talán idővel megszűnik a szakadék,
ami most az ösztönt az érzelemtől szakítja szét.

Csak a szememet kell lehunynom,
és érzékszerveim memóriájában
bármikor szabad Veled összebújnom
egy fantázia vetette puha ágyban.







EGY NÉMA IMA


Lehajtom a fejem, lesütöm a szemem,
néma sötét falak között beborít az éj,
titkos imám nem hallja csak a csillagos ég,
a levegő, s föld, melyet Te is taposol.
Gondolataim messze szállnak,
de néhány magányos sötét fát megkerülve
Hozzád találnak.
Magamban teszek fogadalmat,
az ujjaim összefonódnak.
Kérlelek mindent, ami most hallgat,
- kérlelhetnélek Téged, de Te nem hallasz -
Legyek boldog még, hiszen oly rövid az élet,
legyek erős is, mert most oly gyengének érzem
szívemet, melyet megdobogtat néhány emlék,
egy zsebbe zsugorítható csodálatos esték,
nappalok, szavak, csókok, - melyeket még érzek -
ízük édessége kineveti a mézet...
Fohászom titkos, csak a mindenség tudója,
mire vágyik lelkem és testem, mely mint óra,
pontosan tudja mi kellene neki.
Néma kívánságok ezrével ostromlom a Napot és a Holdat,
tudják már kívülről, mégis visszakóborolnak
helyükre az égre, melynek kupolája alatt
még egyszer elsuttogom, mert erős az akaratom.
Ha emberfia nem hallja,
s ha a mi titkunk és szövetségünk örök marad,
hű társak leszünk, mi hárman:
A Nap, a Hold és jómagam;
Néma tanúnk ezer csillag az éj leple alatt.







HÁT...


...múltkor nem vigyáztam,
és egy pasi hirtelen hátulról,
lassan gerjedő fájdalmat okozott.
Eleinte tűrtem, tűrtem, mert bizsergett,
de később már velőmig hatolva remegett,
fájdalom sajgott végig testemen,
de nem engedett, csak csinálta szüntelen.
Már szó sem jött ki a számon,
csak elfojtott, apró sikolyok,
mert egyre jobban éreztem őt, s a lapockámon
mára egy gyönyörű tetkó vigyorog!!!

Nem tetszett a szerszáma,
s nehogy betegye a számba,
háttal ültem hát neki,
hogy hátulról bökje ki,
mit akarhat tőlem ő,
kezében a tűvel, ami
remegő.

Álltam hát elébe, s széttette a lábát,
közé ültem csendben,
s pólóm levetettem,
aztán mégis az lett a vége,
hogy angyalszárnyat kaptam tőle
cserébe!










JÁTÉK A SZAVAKKAL


Játszunk a szavakkal, mert az néha jó,
Játszunk az emberrel, ki talán hozzánk való,
Játszunk az érzésekkel, de nem elég a szó.
A játék nem mindig, de az érzés megható.

A játék sokszor vidám,
A játék sokszor nevettet,
De játszani az érzésekkel
Nem okoz boldog perceket.

Félreértett szavak itt vannak a fülemben,
A szavak, miket úgy értettem,
- Mikor még volt türelmem -
hogy nekem szóltak, érintettek,
simogattak, lágyan, puhán,
most meg kiürültek,
s csak itt ülök, s írok bután.

Betűk szépen sorba rakva,
Mint a dominó kockái,
Csak épültek egymás után,
Mint vár köré a bástyái.

Aztán jött egy csata,
Mi szócsatának készült,
S elborult az első kocka,
Ami aztán lavinát szült.

Borultak a dominók,
Nem volt ellenszere,
Lökték egymást, borították,
Mint a vihar szele.

Szó indított kőlavina,
játéknak tűnt csupán,
S e játék most megváltozott,
s most csak nézem furán,
hogy omlik össze
a vár
a bástyák mögött.
Hiába keresem az okát a szavak között,
Nem találom azt az első kis szófoszlányt,
Mi teljesen megzavarta a verset író lányt.

A lavina majd egyszer megáll,
s megmaradnak belőle az értékes kövek,
A dominókból pedig majd összeáll,
Egy értelmes, magyarázó szöveg.

Nem egy nagy durranás... de csattan a vége







KEDVES, DRÁGA TÉLAPÓ


Ha rossz voltam, az a jó?
Hozzál nekem virgácsot,
vagy csak gyújtsál pilácsot!
Hadd lássam meg, mit kell tenni,
hogyan kell boldognak lenni!
Jól csinálom-e, vagy nem,
Ha szívemből szeretem?
Vagy, ha úgy szeretnék végre
beülni valaki ölébe,
mint ahogy a tiedbe ültem,
tiszta szívvel, megkönnyebbülten...

Kicsi szívem kitárom,
majd szép csendesen kivárom,
úgyis eljön barátom
- mert már évek óta ezt várom -
egy boldogabb, szép álmom,
amikor majd megünnepli családom:
boldog-könnyes fényben szikrás karácsony!







MIÉRT?


Miértekkel tele az életem,
S nem értem, miért ez jutott nekem.
Miért vagyok mindig én az utolsó,
s mondd, miért jár még a kútra a korsó?
Mert már eltört, de aztán megragadt,
Miért érzem mégis, hogy itt valami
Olyan van, amit nem lehet kimondani?
Miért a hiány és miért az érzelem?
S miért nehéz elhinni, hogy ez történik velem?
Miért vagy minden napomban, ha üres nélküled az ágy?
És a szemedben mégis miért akkora a vágy?
Álmomban miért vagy mindig hozzám jó,
S miért nincsen nekem Hozzád hasonló?
Miért dicsérsz, ha nem bizonyíthatom Neked,
Hogy ha nem lenne a miért, jól ellennék Veled?
Miért nem elég soha a Veled töltött perc,
Ha máshol vagy, s nem tudom, miért nem engem ölelsz?
Miért szaladsz messzire, aztán miért hívsz újra,
S ha hiányzom, miért habozol? Mire vágysz? Egy újra?
Mondhatnád, hogy miért így telnek az évek,
Miért ne élhetne együtt két rokonlélek?
Tervezel, építesz nálam gondolatban,
De miért kételkedem már a szavaidban?
Miért érzem néha, hogy teljesen hiábavaló,
Vagy egyszerűen félreérthető a kimondott szó...?
Miért hagyod, hogy feltegyem e sok miértet,
S miért is szeretlek, hogyha Te nem érted?
Érzed-e irántam, amit szeretnék, hogy érezz?
Kérdezed-e magadtól, miért ne velem létezz?
Miért növekszik csak a színes szappanbuborék? -
Amit aztán egy szavad könnyedén pukkaszt szét.

Hol, merre jársz? Miért nem vagy velem?
Csak arra várok, hogy megfogd a kezem,
Mert bízni akarok Benned - s ezt miért teszem?
Hogy bízz bennem, s légy végre a kedvesem!










SZAVAK NÉLKÜL


Szavak nélkül beszélni
szívek nélkül szeretni
könnyek nélkül sírni
mosoly nélkül nevetni
nehéz, igazán nehéz.

De elfogytak a szavak
kihűltek a szívek
elapadtak a könnyek
erőltetettek a mosolyok
magány, ismerős magány.







SZENVEDÉLY


Megmondtam már annyiszor, hogy veszélyesen élsz!
Száguldasz és countryt játszol mondd hát, mit remélsz?
Alattad az országút, a parketten suhansz,
élj a mának, azt mondták, s a vesztedbe rohansz!

Refr.: Lassíts végre már baby,
vár rád egy másik szenvedély.
Lassíts végre már légyszi,
ideje, hogy most már másképp élj.

Jönnek, mennek szerelmek, a zene megkísért,
a barátaid szeretnek, de ez Neked mit sem ért.
Szenvedély az életed, csak pörögsz, mint egy gép,
lassíthatnál kedvesem, nyomd a középsőt: az a fék!

Megéltem már rohanásban néhány nehéz évet,
ideje hogy véget érjen ez a zsiványélet!
Minden este megfogadom, ha így haladok, végem.
De nem bírom fékezni a szenvedélyem.

/Egy zeneszerző kérésére/







SZERELEM


Azt kérdezed, mi a szerelem?
Egy hegyes tőr,
melynek hatását akkor érzed, ha kihúzták,
s majd elvérzel a kíntól és a fájdalomtól.
Sokat nem bír az ember,
mert sok lesz a seb,
s lassan érzéketlenné válsz.

Azt kérdezed, kell a szerelem?
Mint minden szárazság után az eső,
mely éltet, de eláll.
Csak vágysz utána,
de ugyanolyan mégse jön,
csak rosszabb,
vagy ha jobb,
hát becsüld, mert múlandó.

Azt kérdezed, jó a szerelem?


Jó, ha érzed, hogy benne vagy,
hogy hiányzol,
adsz és kapsz,
s ketten egészet alkottok,
egymást éltetitek,
nem kell szólni, a tett beszél.

De ha nem akarsz csalódni,
keresd a plátói szerelmet!
Legyen elég a Te érzelmed,
hogy jó, ha rágondolsz,
jó a napod, ha vele álmodsz,
s ha látod, magadba zárva vallasz szerelmet,
s ha rád mosolyog,
hidd, hogy sikerült a telepátia...
S ha mással boldog, engedd,
hogy az legyen,
mert szereted.







SZERELMEM!


Szeretném
színes
szavakkal
szertefoszlatni
szomorú
szemed
szerény
szarkalábait!
Szárnyaljon
szép szó
számból
szerencsés
személyedhez!
Szeretlek,
Szívem!

/Egy sms-ben is elférő vers/







TALÁN HOLNAP IS...


Tegnap még sütött a Nap,
mára pedig beborult...
Tegnap még minden fénylett,
ami mára elhomályosult.
Tegnap még csillagok ragyogtak a szemben,
mára már könnyek potyognak csendben.
Ma már más dob pénzt a gépbe,
ahol tegnap még forrón ittuk a kávét,
Másnak néz a szemébe, ha bölcsel,
s ha kezet is csókol, már másét.

De szeretném, ha a holnap
tegnapelőtt lenne,
újra lágyan simítaná arcom,
mosolyogva nézne a szemembe.
S pont azok lennénk, akik elindultak,
dobogó szívvel kilométereket izgultak.
Minden perc, az az első perc lenne,
ha szívét kitárva pont úgy megölelne,
ahogy akkor ott tegnapelőtt tette,
S most nézem a felhőt, hátha elkergette.







TÉLAPÓNAK


Hull a hó, hull a hó,
puha pihe takaró
hófehér szőnyegén
szánkózik a Télapó.

Télapó, télapó,
nagy szakálla, mint a hó,
alma, dió, mogyoró,
ez az ünnep csuda jó.

Kisgyerek, hogyha jó,
álma könnyen lesz való,
ajándékba kisautó,
kisfiúnak az való.

Télapó, télapó,
nagy szakálla, mint a hó,
alma, dió, mogyoró,
ez az ünnep csuda jó.

Rénszarvasok hóhahó,
mögöttük a gyors szánkó,
száguld rajta Télapó,
várja őt a sok manó!

Télapó, télapó,
nagy szakálla, mint a hó,
alma, dió, mogyoró,
Patriknak is ez való!







TÉRDIG ÉRŐ FÁJDALOM


Egy nő testével játszani nem játék,
mert a nő mindenestől ajándék.
A külső csomagolás ide vagy oda,
Te döntöd el, hogy ékszer vagy lakoma.

Ha csak kívülről szemléled,
mint egy szép ékszert,
elképzeled, milyen lehet,
de csak tárgyként nézed.
Legelteted a szemed rajta,
jólesik neki is, a nő az a fajta.

De ha elfogyasztanád,
csomagold ki bátran,
s testestől-lelkestől
legyetek Ti hárman.

Igen, hárman, s ezt úgy képzelem,
Te és ő, meg az az érzelem,
ami odahúzott hozzá, mint egy rugó,
az esze vagy az illata,
vagy az, hogy elragadó.

Ha egyszer a nő magához ragadott,
annak bizony oka van, barátom,
így megy ez már évek óta
széles e világon.

Jutalomként kaptad, mert megérdemled,
az egyensúlyt ő teremti meg Benned.
Két törtből egész lesz, de a matek sem játék,
emlékszel, hogy kezdtem?
A nő Neked ajándék!

Ha egy nő testével játszol,
a lelkével is játszol,
s ez már nagyon komoly lehet,
mert ez a játék fájó sebet ejthet.

S itt van most egy nő, akivel játszottak,
míg a játék vidám volt, nem is panaszkodhat.

Egy pajzán gondolat nyugalmat nyert karodban,
ma mégis térdig benne vagyok a fájdalomban.







TÜRELEM / SZERELEM


Mert türelem ahhoz kell,
hogy a búza kicsírázzon,
hogy egy fa árnyékot adjon,
hogy a rét zöld legyen,
hogy a bimbóból rózsa,
vagy a rügyből lombkorona,
hogy fejlődjön a kicsi, naggyá,
egy sima arc borostássá...
hogy a szíved megnyugodjon,
s a "majd" végre "most" legyen...
Ahhoz kell a szerelem...







 
 
0 komment , kategória:  Majoros Gabriella  
Önfeledt nyárbúcsúztató
  2019-09-18 22:00:06, szerda
 
 







ÖNFELEDT NYÁRBÚCSÚZTATÓ


Mindig nagy érdeklődés mellett kerül sor a Battai Napokra, de az idei, immár huszonhatodik rendezvénysorozat sikere minden várakozást felülmúlt.

Soha nem látott tömegeket mozgattak meg az idei Battai Napok szeptember 13-15-én. Szinte folyamatosan hömpölygött a sokaság a kulturális, közösségi, sport- és családi programokon. Telt házzal dübörögtek az esti koncertek, sorban érkeztek a könnyűzenei élet legjobb előadói. A Halott Pénz minden eddiginél több embert vonzott a szabadidőközpontba.

Az első koncertet Peter Srámek adta, majd az ünnepélyes megnyitó és díjátadások után - a tavalyi évhez hasonlóan - az Irigy Hónaljmirigy lépett fel. Nagysikerű koncertet adott a Magna Cum Laude, majd telt házas ifjúsági diszkóval zárult az első nap.

Nagy érdeklődést keltettek a különböző bemutató órák, a lövészklub nyílt edzései, a rendőrségi és tűzoltótechnikai bemutatók, valamint a gyerekprogramok. A hagyományoknak megfelelően sokan vettek részt különböző egészségügyi mérésen, konzultáción a Dunamenti Erőmű szűrőbuszán. Az önkormányzat az idén is műsorral egybekötött ebéddel köszöntötte a százhalombattai nyugdíjasokat.

A szombat délelőtti cicaszépségverseny nyertese a három éves házi macska, Zizi lett. A vasárnapi kutyaszépségversenyen harminchárom ebet zsűriztek, a legszebbnek járó díjat egy fél éves, harlekin tacskó lány nyerte el. Második helyen végzett Jangó, a bordeauxi dog, harmadikon pedig Szaffi, az egyéves golden retriever. Különdíjjal jutalmazták a legbájosabb, a legkülönlegesebb, a legokosabb, a legápoltabb, a legtestesebb, a legönfejűbb ebeket és a legcukibb felvezető kutyát is. A versenyen részt vevő legfiatalabb kutya a Nudli névre hallgató, 12 hetes corgi volt. Az ajándékokat a GoZooPet ajánlotta fel.

A vasárnap délelőtti főzőversenyen huszonöt csapat vett részt. Az Arany Fakanál kategóriában a Harmonikus Csavargók Csapatának fügés "Örömpörköltjét" találta a legjobbnak a zsűri. A halászlék között az Óvárosi Papírkutyák pontyból készült remekműve bizonyult a legjobbnak. A Kiskukták vetélkedését az Óvárosi Papírkutyák "Kölyök pörköltje" nyerte. A Sporthalom Kft. különdíjában részesült a Magyar Sapat. A szakácsnak készülő fiatalok, Juhász Balázs és Kójér Zsombor kályhán készítették el a versenyre benevezett ételt. Versenyen kívül főzött az ÉSZKE és Szalai Attila, aki kóstolóval egybekötött könyvbemutatót tartott az eseményen. Különdíját, a rusztikus tálalót a főzőverseny állandó résztvevőinek, a Bakok csapatának ajánlotta fel.

Szinetár Dóra és Wolf Kati után sokak kedvence, a Máté Péter- és Fonogram-díjas énekes, Molnár Ferenc Caramel töltötte meg a nagysátrat.

A legnagyobb tömeg minden bizonnyal a tűzijátékra és az azt követő Halott Pénzre érkezett. Felcsendültek a zenekar "intelligens partihimnuszoknak" nevezett legnépszerűbb számai. A több mint másfél órás műsor után Dj Deza teltházas retro partijával ért véget a szombat.

Vasárnap este Oláh Gergő, majd a Stolen Beat lépett színpadra. Őket a Bagossy Brothers Company követte, amelyen közreműködött a Tarsoly népzenekar és a Forrás Néptáncegyüttes is. A vasárnap estét, egyben a rendezvénysorozatot sokak kedvence, Magyarország egyik leghíresebb rockegyüttese, az Edda Művek zárta le egy jó hangulatú, kilencvenperces koncerttel.


Forrás: Hírtükör
(Fotó: Medgyesi Milán)


Rendhagyó Városi Krónika a Battai Napok helyszínéről

Link







































 
 
0 komment , kategória:  OMNYE  
György Viktória Klára /Taygeta/ versei - sok sok zenével
  2019-09-13 20:00:53, péntek
 
 













GYÖRGY VIKTÓRIA KLÁRA /TAYGETA/ VERSEI - SOK SOK ZENÉVEL





Taygeta/Taigeté/ néven kezdett el írni. Versei megvideósítva is láthatóak /https://www.youtube.com/user/ViktoriaKlara18/ - ill. a blogbejegyzésben is...

Taygeta jelentése:

A téli égbolt egyik jellegzetes csillaghalmaza a Bika csillagképben található Plejádok, a magyar nevén a Fiastyúk.

Ezt a nyílthalmazt már i. e. 750-ben is ismerték: Homérosz többször is említi az Iliászban és az Odüsszeiában is. A görögön kívül számos más ókori kultúra mitológiájában is megemlítik a Plejádokat. A halmaz szabad szemmel látható csillagainak neve a görögöktől ered (Atlas, Pleione és lányaik: Alcyone, Asterope, Electra, Maya, Merope Taygeta, Celaeno)



Plejádok Fényküldöttei

Link



Taygeta Versei

Link


Link










ADVENT...


Bársonyos a csend,
s a gyertyaláng szelíd fénye mellett,
az álmok ösvénye kitárul.
Megérint a szív boldogsága,
szól a mennyek halk szerenádja.
Már közeleg...
Karácsonyi szépségben
ragyog a szeretet.
Nem álom ez, valóság.
Angyal érint meg, s a jóság.
Áldást ont a négy
gyertya fénye,
mely szent örömben
él és ragyog,
s egy őszinte, tiszta fohász
kinyitja fényes templomod.
Nincs sértetlen emberi lélek,
mind hullatta már könnyét.
Szívünk gazdagsága
ez az ünnep.
Mondjunk imát mindenkiért.
Legyen ez kezdete
egy boldog jövőnek!
Varázslatos pillanat vár reánk,
s majd elmondhatja minden ember,
a szeretet bölcsője a Földünk
s lelke a mi hazánk.
A tiszta szavak
a lélekben születnek.
Szívből fakadnak
és életre kelnek.
Ragyogja be a Betlehemi csillag
a holnapot, s a mát!
Tegyük boldoggá
mindenki szent Karácsonyát!


György Viktória Klára: Advent...

Link








...AHOGY NEM SZABAD


Hangtalan sóhaj suhan
magányom tengerén,
hol a szeretet örömfürtjei szövődnek,
kereslek az éj csillagtengerén,
hol a szívem romjai
még boldog perceket remélnek.

A csend, mint lágy takaró féltve őrzi lelkem,
a reggel bársonyos harmatát,
arcodra simítja szerető kezem.
Bújj hozzám, csókjaidra szomjazom!
Édes érzést sző a pillanat...
Csak ölelj kedvesem,
s úgy szeress, ahogy nem szabad!


György Viktória Klára: ...ahogy nem szabad

Link








AMIKOR...


Amikor a lelked röpke álmot kerget,
boldogságban tölti azt a néhány percet.
Keresi-kutatja, hol tündököl a fény,
s megleli a szeretet egén.
Én is ezt kergettem, egy pillanatot,
mely szivembe sok örömet lopott.
Talán ott van a fény
s otthonra talál a remény,
Megtalálom a csend hozta békét, s
láthatom majd az utam végét.







AMI NINCS, MIÉRT KELL, HOGY FÁJJON?


Egy pillanat, egy megfoghatatlan érzés vezetett el hozzád.
Emlékek, amit csak az én szemem lát.
Mondd, mi ez a vágy, mi ez a fájdalom?
Csak tűröm csendesen, hadd fájjon, hagyom.
Egy ösvény, lépcső, magas hegyek, mondd csak még mit rejtenek?
Képek a múltból, érzések a múltról, mond ugye ez nemcsak képzelet?
Kiáltanék, de nem szabad, nem lehet, őrzöm a titkot, a mi időnk már elveszett.
Messze vagy nem látlak, én mégis érezlek,
félj én nem bántlak, csak álmaidban élhetek.
Rohannék, de nem merek, üzennék, de nem lehet,
lelkem egy része az emléked, szívemet bezárva titokként őrzöm meg.
Vízesés, barlang múltunknak rejteke, varázslatos tájak, s nincs már ki felfedje.
Titkot rejt a félhomály, sose látott égi táj.
Vonz a semmi, az ismeretlen, csak űrt érzek a szívemben.
Kell a válasz, tudom hallasz, szavaid a lélek muzsikája,
mond ideér - e hozzám valahára.
Lelkednek fájdalmát járja át a szeretet,
Könnyeim gyöngyei kísérjék léptedet.







ANGYALI ÁLOM


Szép álmom volt az éjjel.
s könnybe lábadt szemmel
ébredtem fel.
Rég volt ilyen érzés, amit
átéltem, nem is tudom mikor
már nem emlékszem.
Egy angyal karjai közt voltam,
nem volt hiány csókokban és
bókban.
Símogatta arcom, mint lágy
szellő gyengéden,


vigyázzta az álmom, nehogy
bánat érjen.
Hisz a nappalok sírva telnek,
lassan múlnak a fájó órák, percek.
Könyörtelen hozzám az élet,
lelkem boldogsága semmivé lett.
Pihenj csak súgta halkan, kedvesen,
S ez az Angyal, te voltál Kedvesem.







ANGYALRA LELTEM


Csillagpor hullott az éjjel,
üzenetet hozott a fénnyel.
Aranyban tündököl fényes
léted,
amit őszinte, tiszta szere-
teted éltet.
Erdei házikó, magányod
rejteke,
angyalok tűztánca lelked-
nek szenthelye.
Csillagok kísérjék lépteid
merre jársz,
boldogok azok, akikre rá-
találsz.







ÁLOM


A hamvas éj,
smaragd zöld reményekkel
festett tornácán,
ábrándokat kergetve álmodom,
örök talány, rejtett ösvény,
hol lépteim nyomát hagyom.
Magányom kacaját bűvölve,
véletlen belém botolva,
találj meg engem.
Kósza vágy,
mely árván repül,
keress, s mit szeretnél
megleled bennem.
Szerelem máglyáján oltsd ki életem,


sóhajom füstje, lelkem selyme,
cirógató gyönyörrel veled ölelkezne.
Megvetném ágyad,
a holdfény lehelet finom szálain,
párnád csillagok szikrájából szőném,
a végtelen mesés szárnyain.
Szirének hárfája dúdolná altatód,
a kéj ujja simitná arcod, s homlokod.
Cinkos szivárvány csillanna
a hajnal hozta harmatos pázsiton,
szebb életet festve,
a nappalok vásznára,
mit ma még csak álmodom.







ÁLMOM...


Álmom selymes pázsitján
lépkedve találtam rád,
hangtalanul lopózva
kéklő csillagködön át.
Az éj fátylából szőtt
fellegek ráncaiba
rejtem borostás tekinteted,
szerelmet lopsz, édenbe csábítasz,
benned bolyongok, úgy simogatsz.
Érezd remegő leheletem fuvallatát,
mint az éledő tavasz mézédes nektárát.
Sodorj, hints a napjaimba
bársonyos, illatos szirmokat,
mutasd meg lelked templomához az utat.
Omoljon rám vágyakat ontva
meztelen köntöse a sóhajoknak,
sugárzó fényed öleljen,
könnyeim töröld le gyengéden.
Szívemben síró hegedű szó muzsikál,
halk szerenád, megigéz, majd tova száll.
Csendem tengerének tükrét
ragyogja be az éjszaka fényes foltja,
mosolygós hajnalt hozzon,
az éj búcsú csókja.
Szemed zöldjétől
legyen színesebb a világ,
lelkünk fénye lobogó fáklyaként
világítsa az öröklét végtelen tavát.







BARÁTSÁG


Szép és tiszta szó, kézzel nem fogható.
Érzés, mely a semmi porából fakad,
s szívünk mélyén fészket épít,
örökre bennünk marad.

Ha fáj a lelked,
átölel melegével,
ha messze van, s hiányzik,
megsimít láthatatlan kezével.

Kedves arcodon
sóhaját érezheted.
ha könnyekkel telve,
a szomorú szemed.

A barátság nem álom,
nem illan el egy perc alatt,
a barátság egy szabad érzés,
melyet nem őriz soha lakat.

A barátság parázs,
mely minden pillanatban
lángra lobban,
benne nincs féltés
a szív is mindenkiért dobban.

A barátság levegő,
mely magába szív mindent ami él,
nem álarc, mellyel
sok ember visszaél.

A barátság szikrázó égbolt,
s ha bársonyos ösvényén
kezét nyújtja feléd
és suttogja a nevedet,
akkor válik csillaggá
benne a szeretet.


György Viktória Klára: Barátság

Link








BELÜL REJTŐZKÖDŐ


Egy távoli, ismeretlen világ rejtekén,
egy fénylény suhan át halkan, könnyedén.
Az egyik éne szembeszáll a sötét végtelennel,
a másik még félénk, szinte szólni sem mer.
Felfedezi a mindenség varázslatos titkát,
azt is, amit csak az ő szeme lát.
Útját mindenhol kiséri s betölti a fény,
ragyog ott fent, mint egy égi tünemény.
Átöleli az éjnek tengere,
Angyalként született közénk ide le.
Itt áll most egy hosszú ösvény szélén,
elindul, s a túlpart végén
szétosztja, mit a Teremtő üzent és adott,
hogy fényével árassza el a világot.







BOLDOG ÉRZÉS


Édes virágillat árad,
ibolya színben tündököl
a végtelen alkony.
Kezed puha bársonya érint,
csókod finom mámora égeti a szám.
Hozzám simul gyengéd szívverésed,
az egyik legszebb pillanat talán.
Csodás perceket szőnek
a végtelennek tűnő selymes éjszakák,
s megosztod velem a boldog érzés
eltéphetetlen fonatát.
Könnyű fátylat von körénk,
az örömteli némaság,
a csend ezernyi hangja szól,
hallani a szelíd sóhajok halk neszét,
szerelmes holdsugár teríti be az éj tengerét.
Kedvesem maradj, ne menj el,
egy kicsit szeress még!







BÚCSÚZÁS


Búcsúzni jöttem,
de nem örökre.
Szenved a lelkem,
nincs, aki ölelje.
Tovább kell lépnem,
majd néha visszanézek,
két karodban, akkor
megpihenek.
Lágyan ringass majd el
és dúdold el halkan,
hogy visszavársz mindig,
ha úgy érzem, hogy baj van.
Már nincsenek szavak,
lelkem a lelkeddel marad.
Ez a fájó érzés talán el is múlik,
mikor a szerelem, szeretetté válik.







CÉLTALANUL...


Hűvös szellő érinti homlokom
könny csordul végig arcomon
kihunytak a fények
nincsenek remények
bolyong a lelkem
nem talál hazára
hiába a szivem kitárva
magány az otthonom
már nem is álmodom
vágyaim nincsenek
élem az életet.







CSAK EGY CSÓK


Csak egy csók,
ennyi, amit adhatok.
Csak egy csók és
nem több, mit kaphatok.
Csak egy csók, mert
szerelmed édes íze fojtogat,
csak egy csók, mert
szeretni téged, nem szabad.







CSEND


Szeretlek csend,
mindenhol ködfoszlány,
félhomály,
lassan tisztul a táj.
Bensőséges csoda,
mely gyógyírként hat,
boldog románc,
múló pillanat.
Ellebbent álom,
káprázat egy távoli
tájon.
Érzés, beengedlek,
egy másik világhoz
simulva kereslek.

Szeretlek csend,
itt vágyaim ledőlnek,
nincs szenvedély, féltés,
égbekiáltó hangok,
csak nyújtom a kezem,
s elérlek.
Létezésed könnyed
játékával,
szárnyat bont a lelkem,
Életem forrását engedd,
benned megleljem.
Álmomban is ölelj,
a varázs ne múljon el.

Szeretlek csend,
a végtelen térben és
időben,
talán eljön az én percem
is.
Altass el, ringass el,
benned élek,
követnélek,
ne légy csalfa álom,
vigyél át minden határon.
Itt egyedül vagyok,
a világ tetején,
bensőm szivárvány járja
át, ragyogó-e fény.
Égi tó tükre e csendnek
hazája,
lelkem a nyugalmát, talán
megtalálja.







CSÓKTALAN CSEND...


A hajnal ködén át hallom
távolodó lépteid,
illatod keresve
bújok vágyaink paplanába,
átélni újra az együttlét
édes perceit.

Tekinteted átölel,
szemed tükrében
a szerelem balzsamos
cseppjeit látom,
a boldogság örömkönnyeit
érzem még a számon...

Érzés...elvesznék
ha nem volnál...
apró rebbenések
simogató, szelíd hulláma
magával ragad,
a nyugalom fátyla
szerte lebben,
és betakar a hűvös magány...
az ébredés után....

Kinyitom szemem...
egyedül vagyok...
s a csóktalan csend tovább álmodik...


György Viktória Klára: Csóktalan csend...







EGYEDÜL...


Megtört fényű varázs
kóborol a éj tornácán,
fáradt a pillanat,
hiába vártalak.

Egyedül maradtam,
kiáltásom elnyelte
a sötéten kéklő végtelen.
Bánatom színes árnyait
lángösvény festi be,
elkerül a legszentebb érzés
szivárványtengere.

Némán zokogva vérzik szívem,
vágyaim csokorba kötve,
hullnak a képzelet ködén át,
a mindenség ölébe.

Nem lellek téged,
nem vagy csak egy
dédelgetett álom,
nincs esély,
mit hittem,
hogy valósággá váljon.

Van úgy az ember,
hogy szerelemre vágyik,
s mégsem jut messzebb,
csak a barátságig.
A sors ajándékként adott
néhány pillanatot,
had higgyem a szerelem
ösvényén még szárnyalhatok.

Csak vágy maradt,
tovaszálló remény,
életem szilánkokra hullva,
s a mindennapok zsebébe nyúlva,
lelkem gyöngysorát
körém fonja.

Altatót hegedül az éji csend
bársonyos varázsa,
könnyek viharába fürdik
vágyaim foszlánya.
Karod helyett az éj
ébenfekete fényével ölel,
s a hajnali ébredéssel,
lágyan ringatva enged el.

Létezésed foglyul ejt,
lágy sóvárgás köntöse
suhan felém,
takaróm varázslatos hárfák dallama,
égi párnám a lebbenő álmok
szerelem ittas sóhaja
.
Lelkem reményekkel teli
pázsitján lépkedek,
hol nincs válasz,
nincs igéret.

Könnyeim bánattól sötéten,
s szelíden gördülve
belopóznak ajkam rejtekébe.
Léted elvarázsolja
a napom minden percét,
csintalan szellő simítja
szívem összetört kincsét.

Hévtől lángoló
vöröslő hajnalon,
kövesd lábam nyomát,
az ébredés harmatos partján
itt hagyom.

Tépett, törött szárnnyal bolyongok,
foglyul ejt a keserűség,
hatalma végtelen,
gyengeségem,
az éj ráncaiba rejtem.

Kezem a szeretet forrása,
fürödjön benne, szemed
minden pillantása.
Arcod keresem,
az idő függönye legördül,
lassan megpihen,
lelked partján,
szívem minden selymét kiterítem.

Édes boldogság
ébredj velem,
ne legyen varázslat,
ha kigyúl csillag mécsesem.
Égi zenéd legyen létem
éltető ereje,
öleljen az éjszaka
csillagporos teste .

Érints meg, úgy alszom el,
legyen mámortól perzselő,
vágytól éhes
csalogató a dallam,
csorduljon ki a szeretet,
miközben átéljük
az örömtől ittas perceket.

S ha röpke fuvallata
a mérhetetlen időnek,
megérinti sóhajom szárnyait,
tépje le a tovaszálló álmomban,
az egyedüllét szirmait.

A tündöklő csend,
fátylat sző bánatom rejtekén,
törékeny lelkem szomorú sodrásában,
csillan még egy parányi fény.


György Viktória Klára: Egyedül

Link








EGYÜTTLÉT


Titkos éji zenét muzsikál létünk,
fellángol szenvedélyünk.
Jelened megszédít,
simogat minden szó,
érintésed,
érzéki, izgató.
Csókod megéget,
vágyunk feléled,
érzem minden szorítását,
bőrödbe karcolom lelkem
vallomását.
Szeretnék kívánni,
minden éjjel várni,
akarom, omoljon le a fal,
sodorjon magával.
Fonódjon körém tested,
hajszolj gyönyörbe
kérlek.
Mámorító pillanat,
perzselő testünk összeforr,


ölelj még,
gyengédséged szikrát szór.
Ne ébressz fel,
vonj magadhoz,
fényed átölel,
kérlek bújj közel.
Szólnék, nem jönnek szavak,
félig holtan remegve mondom
szeretlek, érezd,
a szó simogat.
Lelkemben örök tűz ragyog,
megpihennek a sóhajok.
Szívünk együtt dobban,
lelkünk ily közel sosem volt talán,
mikor vágyad gyöngye,
kéjed könnye kopogtat méhem kapuján.







EMLÉK


Ösvényedre léptem,
érted virágzott minden rét,
harmatcseppben fürdött szívem,
boldogság, mely ma is
megigéz.
Nem kértem, mégis adtad
lelked aranyát,
s én megnyitottam
bensőm szent templomát.
Nem is sejted, mit
nyújtott a pillanat,
az érzés még fojtogat.
A semmiből fakadó
rejtelmes csoda,
lett vágyam otthona.
A csendemben hallom szíved
dobbanását,
hulló könnyem csobbanását.
Virágszirmot hintett lábam
elé kezed,
rejtett patak sodorta
hozzám léptedet.
Sejtelmes kép,
egy pillanatra
arcodat látom,
elhaló tűz,
elhalkult sikoly,
mára csak édes álom.
Vágytam a hajnalt,
a bíboros alkonyt,
ölelésed,
az érintés hozta pillanatot.
Bocsáss meg,
add kezed, ne hidd hogy bántlak,
vétkem csak az csupán,
szerelem szikrája gyúlt bennem,
életem alkonyán.







EMLÉKÜL... /IN MEMORIAM/


Az élet lángja
még szívemben lobog,
s az ébredő Nap,
még fényt hoz és reményt.

Nem voltak felhőtlenül
teljesek az évek,
könnyekben fürödtek
A nappalok és éjszakák,
de boldog perceket is
ígért és adott e lét.
Néha lopott álmok váltak valóra,
s kárpótoltak mindenért.
Lassan végéhez ér,
időm folyója,
még ide láncol tengernyi érzés.
Életem törékeny kristály taván
megannyi emlék ringatja szívem,
egy más világ ösvényét átlépve
mind magammal viszem.
A halál hűvös ölelése,
ha arcomra téved,
sorsom könyve végleg bezárul,
egy pillanatban
megsemmisül létem,
s aprócska, picinyke fényem,
a semmi ölén végleg megpihen.
Misztikus varázs
lebbenti fátylát,
szívem romjain egy más élet zöldül,
a holnap küszöbén
emlékszilánkok suhannak tova,
a fényfolyam lávaként tör elő,
s hozzám simul egy érzés,
mely, mint a Hold nem fogy el,
életem porát lerázva,
belépek az öröklét
szent templomába.

Ne sirass! Ne vedd fel gyászruhád!
Ne vendég legyen nálad egy mosoly!
Éld túl a szomorúságot!
S ha fáj, majd a magányos űrt
az idő beszövi.

Az elmúlás elkerülhetetlen,
rá felkészülni... nem lehet,
emlékül hagyom e sorokat
s egy szikrát a lelkemből
M i n d e n k i n e k...!


György Viktória Klára: Emlékül /In memoriam/

Link








ÉBREDÉS...


A szavak, mint tövisek hatolnak
a szív rejtekébe,
s a megbántott érzés, mégis megbocsájt.
A megfáradt lélek
álomba szenderülve bolyong
a végtelen sötétben,
a könnyekből szőtt éj taván.

A csend bűvkörében
fénybe öltözik egy ősi varázs,
mint egy égi honvágy,
ott lappang a titok,
hol minden érzés
csillagként ragyog.
Az őszinte szó
törékeny hullámokon siklik,
a hazugság álarcban,
mosoly mögé bújik.
Megéget az élet
és gomolygó füstje
a mában véget ér,
az éjszaka selymét,
fényfoszlányok fonják körénk,
s a várakozó holnap szebbet ígér.

A múlt árnyai, már nem érintenek,
eldobom az emlék köveket...
Fényárban libbenő
ezernyi édes titok,
telehint az öröklét fényével
megannyi mennyei dallamot.
A varázslatos percek ránk találnak,
hinni kell, s a csodák valóra válnak.
Szirmokat bont a cseppnyi remény is,
megújul a földi lét,
kitárul minden érzelem,
a jóság szárnyakat öltve suhan
a végtelen fenséges oltárán,
s mint délibáb,
nyugalom borítja napjaink egét
és minden féltés nélkül ,
megfogjuk egymás kezét.

A szeretet fénye csodás,
megértés és odaadás.
Önzetlenül, szívből, szeretettel,
érezd... téged hív
és lágyan ölel...
Tündöklő e fény! Ugye te is látod?
Megfürösztöm benne a világot...


György Viktória Klára: Ébredés...

Link








AZ ÉBREDŐ TAVASZ...


Tavasz kopogtat
a holnap tiszta ablakán,
még téli dalt ringat a
a tegnap sóhaja,
s érezni hűvös leheletét,
de éled a szunnyadó Föld,
az álomba szenderült világ,
s e mennyei szelence ,
kinyitja viruló csarnokát.

Évszakok gyöngye,
mely a lét kagylójában
újra tündököl,
s benne ragyog
a már zöldülő élet,
álmosan nyitogatja még szemét,
s kitárja színesre festett vásznát,
majd odaadja mindenét.

A mának kincse már az övé,
cseppnyi öröm morzsákért is
hálás a lélek,
mely hangtalan suhan,
szétosztja mosolyát,
s tudja....
nem kaphat többet és szebbet ,
mint ezt az éledő csodát...


György Viktória Klára: Az ébredő tavasz...

Link








ÉDES EMLÉK


Ösvényedre léptem,
érted virágzott minden rét,
harmatcseppben fürdött szívem,
boldogság, mely ma is
megigéz.
Nem kértem, mégis adtad
lelked aranyát,
s én megnyitottam
bensőm szent templomát.

Örömkönnyben fürdött
minden pillanat,
az érzés még fojtogat.
A semmiből fakadó
rejtelmes csoda,
lett vágyaim otthona.

A csendenben hallom szíved
dobbanását,
könnyeim peregnek,
s emléket sző e bársonyos homály,
édes szerelmet.

Virágszirmot hintett lábam
elé kezed,
s rejtett patak sodorta
felém léptedet.
Sejtelmes kép,
melyben
arcodat látom,
megannyi szerelmes sóhaj,
mára csak édes álom.

Vágytam a hajnalt,
a bíboros alkonyt,
ölelésed,
az érintés édes perceit.
Bocsáss meg,
add kezed,
vétkem csak az csupán,
szerelem szikrája gyúlt bennem,
életem alkonyán.


György Viktória Klára: Édes emlék

Link








ÉJI VARÁZS...


A éj csillagködös kövén
meglebbenti fátylát
egy csodás igézet.
Varázslatos e táj,
semmit nem fed homály.
Az égi tó tükrén
csendes álom suhan,
mennyei dallamok
ringatják a lélek
bársonyos fonalát,
s a szárnyaló képzelet
kitárja a végtelen
tündöklő ablakát.
Lépte már kopog
a holnap tornácán...
csillag szilánkok
szétszórva hevernek,
új álmot sző
a tétova mozdulat,
s remegve bújja
az illanó percet...
Érzi...most lesz szabad...
mikor az éjjel pajkos ölelése,
körbe fonja az
ébredő napsugarat.


György Viktória Klára: Éji varázs...

Link








AZ ÉN IMÁM...


Istenem!
Ki a lélek rejtekébe látsz,
hallgasd meg imám!
Fogd meg gyenge kezem,
lásd könnyeim,
ne sújts le rám haraggal,
védelmezz, oltalmazz,
ontsd felém megváltó
tiszta fényed!
Oldozz fel vétkeimtől,
hadd vessem le utamnak
tisztátlan porát,
leljem a holnap felhőtlen kövén
a békesség szent templomát!

Istenem!
Ne legyen félelem a szívekben!
Adj enni az éhezőknek,
a nincstelennek menedéket,
gyógyulást a szenvedőknek,
családoknak otthont, békességet!
Legyen őszinte a mosoly
és igaz a tekintet,
semmivé váljanak,
a céltalan percek!
Szórd szét a szeretet szirmait,
s boldog érzés
fonja át a szenvedő világot!
Legyen részünk a jóság,
a nemesség,
bölcsesség és türelem,
ne éljünk hazugságban,
a fohász mindig igaz legyen!
A világ teli haraggal,
hol pofonként ütnek a szavak,
s nem értik az emberek,
a jólét forrása a szív,
nyújtsunk egymásnak
segítő kezet!

Istenem!
Hiszem, hogy meghallgatsz,
figyelsz rám!
A legsötétebb éjben is
világít a fény,
üzend meg, adj jelet,
hogy van még a világnak remény!
Gyógyítsd meg sebzett szívemet,
s erősítse töretlen hitem
az önzetlen, tiszta szeretet.
Ámen!







ÉRZÉS...
/Első verseinek egyike ez a pár sor az egyik legkedvesebb írásai közé tartozik...


Tudod van amit tudok,
van amit nem,
de azt tudom, kedves
vagy nekem.



Ha csak gondolsz rám
és semmit nem teszel,
érzem akkor is, hogy
l é t e z e l.

2008.01.22.







ÉRZÉS...


Gyötrő álmok szövik az
emlékek hálóját,
feledni vágyok mindent,
mi sebzi lelkem szárnyát.

Zuhanok a mélybe
bezárul mögöttem a fény,
elvesztem, érzem,
csak pislákol a remény.

Szeretném hinni, majd átölel
a holnap,
s feledni, mily fájót
nyújtott a tegnap.

Talán felcsillan a percnek
tündöklő arca,
nem gondolva majd megannyi
kínzó harcra.

Olvadnék lávád folyamába,
elégnék tüzed szikrájába,
cseppenként simitnám lelked óceánját,
könnyemmel törölném szíved fájó álmát.

Csillagokkal táncoló, titkos, bűvös éj,
Érzés, had érintselek, mielőtt
végleg elmennél.
Holdsugár talán elér a fényed,
s erőt ad reményed.

2009.01.14.







ÉRZÉS...


Fuvallatként jött érintésed,
menekülnék, de már késő,
felkavaró érzés mi
vonz feléd,
nem tudok
megnyugodni még.
Leheletfinom sóhajod
játszik velem,
szemed elvarázsol,
szikrája ragyogva táncol.
Éji hullámok habja felkap,
altass el kérlek,
égi adomány,
ajándék vagy.
Lelkem fonalát lágyan
köréd fonom,
ölelésed édes balzsamát,
érezni akarom.
Ne ígérj,
húzódj közelebb,
szépre virradjon a hajnal.
Kísérlek a végtelenben,
mint őrző csillagod,
s körülölel minden éjjel,
szeretettől fényes takaród.

2009.02.23.







FÁJDALOM...


Hittem benned,
lelkem kertje virágokkal
volt tele,
s most eltiporva, haldokolva
hullnak sorra a porba.

Emberi lény, hogy érezhet így,
azt hiszi mindent megtehet,
sárba lökni, lelkét taposni,
amíg ki nem ont egy életet.

Belém hasít a fájdalom,
nincs levegőm,
összeszorul mellkasom.
Feladni, azt nem ,
élni akarok,
kiáltani, hogy itt vagyok!!

Szólnék, de inkább
magamba fojtom,
csak a könnyeimmel küzdök folyton.
Elcsuklik hangom,
nincsenek szavak,
megpihennek,mint levelek
az avar alatt.

Tűrni? - de meddig,
erőm már alig.
Hova? - ez itt a kérdés?
Nincs menekvés.
Megbocsájtani nem fogok,
ha utolsó leheletével kér,







FÁZOM...


...fázom...

Zord magányomba beköltözött a tél,
eltűntek a színek,
halvány téli árnyék most a menedék.

Senki nincs ki melengetne,
örömet lopna a percekbe,
a hidegben félelem az élet,
a reményem is semmivé lett.

Az éjjel bús fényében alszik a holdsugár,
mint halkan suhanó szellem
szobámba ki-be jár.

Könnypatakom jégcsapokkal telve,
megfagyott csókjaim, nincs ki felengedje.
Hangom remeg, szólnék, senki
nem hallja meg.

Langyos álmok után megérint
didergő dallama fénynek,
tova siklik lassan,
észrevétlen, halkan.

Egész lényem hideg e világban
láthatatlan angyal ölel a karjában.
Lelkem tornácán belül a szeretet,
talán hoz egy kis meleget.

... fázom...







FÉNY


A szeretet fénye csodás,
a teljesség és odaadás.
Önzetlenül, szívből, szeretettel,
érezd a mindenség
hív és átölel.
Csodás e fény, ugye te is érzed és látod?
Megfürösztöm benne a világot.







FOHÁSZ


Istenem,
tégy csodát
bensőm rejtekét töltsd meg,
ragadj meg végtelen erőddel,
mert szívem megszakad,
lezuhan, mint egy kő darab.

Felébredni akarok egy képzeld világból,
adj vizet a fellegek tavából,
had oltsam szomjam ne lásd, hogy szenvedek,
láthatatlan karjaid védjenek.

Csillagport hints le rám
álmom nyugodt legyen,
kínom hangjait többé ne halld,
ölelj féltőn, fogd kezem.
Üzend meg a végtelen bársonyán át,
hol lelem lelkem szentélyébe
a rést, időm falát.







A FÖLD


Bolygók csodája, ékessége,
tündöklő gyöngy
csillagmezők között.
Szikrázó kavicsok, millió
csepp az égi tengeren,
mind féltve öleli körbe,
s ringatja a szépséges végtelen.
A gyöngyszínű derengésben
a csillagóceán habjain

Földi édenünk
néma kincsként ragyog.
A holdfényes balkonon,
s az éj csillagködös tükrében,
az idő festett vásznán sodródva,
az éter sejtelmes,
titokzatos csöndjében,
mint egy bűvös varázs,
a mindenség pamlagán
békésen pihen.


György Viktória Klára: A Föld

Link








GONDOLSZ-E RÁM?


Ha ajkadra csókot hint a
a nesztelen suhanó alkony,
ha a szavak kertjében
vöröslő rózsa illatával telve,
a fényárban tündöklő balkon.

Gondolsz-e rám?
Ha a semmibe szédülve,
a vágyaktól parázsló
álmok elcsitulnak,
pillantásodban fürödve
némán karol át a csend,
elhalkulnak a szavak,
s a várva várt boldog perceink
összeomlanak.

Gondolsz-e rám?
Ha hálót sző az érzelem,
s takaród, mint selymes lepel,
elrejti mi fáj,
vágyak szomjúságát oltva,
remegő sóhajjal ébred a hajnal,
mert melletted nem engem talál.

Gondolsz-e rám?
Ha megszólít a tompa félhomály,
a valóság rideg ködén átlépve,
könnyeiddel küszködve,
felém sodor a pillanat
mámoros örvénye.

Gondolsz-e rám?
Ha párnámon kócosan,
zokogva, vigaszt keresve,
szívem veled nyugodni tér,
hol a szertefoszló boldogság
csak kósza képzelet,
mely a csendes éjben
csillagodról mesél.

Gondolsz-e rám?
Ha a reményteli holnap szirmait kibontva
melengeti szíved,
ha a mindenség öblében lágyan ringva,
az élet díszes ruháját leveti,
titkait kitárja,
s lelked örök társát megtalálja.

Mondd... gondolsz-e rám?







GYŰLÖLET


A gondolattól is forr a lélek,
mikor a lappangó,
elfojtott düh feléled.
Szikrázó szemekből
lángoló tűzgolyók hada árad,
mely feléget, megsemmisít,
minden álmot, vágyat.
Csillapodna, ha a szeretet halvány
sugara belopózna
a szenvedés tornácán,
a két véglet vad csatája
dől el,
az érzések nászán.







HA ÁTÖLELNÉL...


Angyalszárnyakon nyugvó
édes pillanata az időnek,
könnyeimmel öntözve
nyíljon zöldülő útja a reménynek.
Karjaidba bújva,
hozzád simulva
lennék csücske a szívednek,
érezd, eljött a perc
mely nincs többé nélküled.
Boldogság nekem, hogy létezel,
lelkünk nesztelen közelít,
a hajnal édes zengésével.
Ha átölelnél,
felébreszteném benned a lángot,
s ha a szenvedély öble,
az érintésektől
csordultig telve,
feléledne az elszenderült
csókok íze,
sóhajunk, mint csendes csermely
megbújna a végtelenbe.
Ha átölelnél,
átöltözne bennem a szeretet,
mely felébreszti a vágyakat,
s a hajnal harmatos cseppjei
nem mosnák szét az álmokat.
Ha átölelnél,
a telihold bársonyos szőnyege
ringatná lelkünk,
s feltárulna a mámortól ittas édeni kertünk.
Könnyeid kagylójában gyöngy lennék,
csillagod ott fent, mely
rád kacsint esténként.
Ha majd átölelsz,
szereteted morzsáit szórd szét,
hogy kövesselek,
s engedd, had szeresselek.


György Viktória Klára: Ha átölelnél...

Link








HAJNAL...


Álmosan ébred a táj,
homállyal szőtt a fénysugár,
szendereg az élet kertje,
s levetve az éji fátylat,
átadja magát a mának.
Menedéket keresve
árnyak özöne árad,
gyöngyfényű fürtökben játszik a fény,
mint kósza lélek, szelíden száll,
a hajnal bársonyos fövenyén.
Pillái mögött halvány mosoly suhan,
nem álom már a lét és nem képzelet,
langy fuvallattal köszön,
megérkezett...
A távolban érezni egy új nap
sejtelmes sóhaját,
s búcsút intve, csókkal öleli a Holdfény
a Nap megannyi éledő sugarát.


György Viktória Klára: Hajnal

Link








HAJNALI SZERELEM...


Halvány fénysugár
füröszti a harmatos
reggeli tájat,
a hajnal bársonya
kékre festi az eget.
Csókod mámora
égeti még a számat,
s gyengéd érintésedre
ébredek.
Még szerelmet
ringat a csend,
s a reggel küszöbén
lelkem remegve öleli
az emlékek édes perceit.

A tegnap álmai
valóra váltak!
A mának kincse
már az enyém!
Szerelmed
gyöngyszeme,
már ott tündököl
a nappal
fenséges oltárán,
boldogságom egén.







HALLGASD MIT MOND A SZÉL...


Hallgasd mit mond a szél,
mit súg neked,
várom, hogy itt legyél,
fogd majd kezem.
Hallgasd mit mond a szél,
jöjj velem,
bújj hozzám és ölelj
szerelmesen.
Hallgasd mit mond a szél,
rólunk mesél,
minden kimondott szó
bocsájtható,
én csókodra szomjazom,
feléd száll sóhajom,
legyél itt velem
akarom.
Minden ébredő nap
vársz tudom,
szerelmes álmaim,
fel nem adom.
Érted dobbab egy szív,
az én szívem.
Nem választ többé el,
már senki sem.
Hallgasd mit mond a szél,
jöjj kedvesem,
bújj hozzám és ölelj
szerelmesen.
Hallgasd mit súg a szél,
mond el nekem.
Szíved már az enyém,
S boldog velem.


György Viktória Klára: Hallgasd mit mond a szél...

Link








HALLGASS A SZÍVEDRE


Az éj pamlagán pihen álmom,
a legszebb pillanat
talán még varázsra vár,
a láthatatlan érzések
festette vásznon,
szerető kezemre kezed,
talán még rátalál.
Kedves elengedlek ...
hiányod betölti a perceket.
Lelked szabadon szárnyalhat ,
s ha boldogságra lelsz,
hallgass a szívedre
mikor igennel felelsz.
Lelkeink között,
szivárványhíd ragyog,
csak mi látjuk ,
s az éj milliónyi gyöngye,
a csillagok.
Ne rejtsd el aki vagy,
érezd láthatatlan kéz simogat.
Nélküled a jövő,
magányos napokat sző.
Nem csak gondolat vagy
szavakba zárva,
s örömkönnycsepp
a fájdalom taván,
álmaink gyöngyfüzérként függnek
a végtelen fénylő habjain,
s beragyogja a holdfényes
csillagóceán.


György Viktória Klára: Hallgass a szívedre /Listen to your heart/

Link








HAZATALÁLTAM


Oly sokáig kerestem lelkemnek hazáját,
békéjét,
bejártam az univerzum sok-sok zugát,
rejtekét.
Dimenziók nyíltak, világok tárultak, a
gyönyör kapujában a könnyeim csak hulltak.
Szabadon szárnyaltam, s a múltból az
emlékek, a csillagok szekerén, hozzám is
elértek.
Villámként hasított a tudatom mélyéig,
hogy erre vágytam és vártam sok ezer
fényévig.
Emberként érezni mi is a szeretet, míly
csodás és fájó, gyengéd lehellet.
A világ messzi táján végre rád találtam,
a szívszentélyem a boldogságtól lángol,
nincs rá szó kimondhatatlan.
Hazaértem én is végre, letérdelve mondok
köszönetet érte.










HIÁNYZOL


Kereslek szívem rejtekén,
ellenállhatatlan
varázsodban függök,
s átlépem csodás
csillagod ködét,
hol a lelkedből
parányi tüzet őrzök.
Emléked mára
arcomon könnycsepp,
lassan elengedve,
gyöngyként peregve,
hagyom had hulljon,
simogasson még,
mintha kezed érintene.
A múlt boldogsága
csak pillanatra szólt.
Tovaszálló szeretet,
utam csillagporral szórd.
Szivárvány,
színezd meg lelkem,
had lássam énem,
sorsom tükrében.
Hiányoddal
fájdalom ébred bennem,
könny fakad,
álmokat kergetve,
s elsuhan, ahogy jött,
váratlan, nem hitegetve.
Csendenbe húzódva
hallom andalító halk zenéjét az éjnek,
majd a hajnal csókja ébreszt,
s éltető szikrája a reménynek.
Az érzés nyoma láthatatlan,
bennem él,
s tudom
a múltat vissza nem adod,
törékeny lelkem,
fényben fürössze örökre
mámorító, édes balzsamod.













HIÁNYZOL!


Távolléted keserű íze
tölti be napjaim,
reményteli álmokat szőve,
morzsolom kínzó könnycseppjeim.
Vedd észre,
bánatod felhői mögött,
kacag a szeretet,
várja, hogy léted láncait
lassan elengedd.
Rád gondolok,
s fényben fürdik lelkem tengere,
engedj közelebb,
lélegzeted leszek,
s míg csókjaid tavában
el nem veszek,
a végtelen mámoros örvényében
ölelkezem veled.
Szívem, mint
pislákoló gyertya virraszt,
míg meg nem érkezel,
virágzó kertemben
az örök tavasz te leszel.
Reményem vagy,
mint Földnek a fény,
édes boldogságodra
szomjazom,
az éj tornácán,
neked világít csillagom.
Hiányzol,
érezd, sóhajom gondolatszárnyán
remegve üzeni,
engedd, hogy kezed öblében
megpihenve találjanak örök otthont,
könnyeim gyöngyei.







HOLD ÉS A NAP...
/Andrásnak szeretettel/


Mi ez, ha nem az örök szerelem lángja?
Összeköt titeket életre-halálra.
Szeresd, éld át, mit nyújt a szenvedély,
öleld, s ne engedd el, ha elvonul az éj.
Hold és a Nap ti ketten,
csillagok őrzői éji csendben.
Két lélek fonódik össze,
minden éjjel táncot járva,
ez a beteljesült álmok
égi násza.
Világítson benne szemednek tükre,
legyetek egyek mindörökre.







A HOLNAP ASZTALÁNÁL...


Csak állok némán,
reménytől fosztott
vérző szívvel,
s félelem kopogtat
a mának tiszta ablakán.
Hazug a világ,
besároz koszos kezével,
porba dönt
fékezhetetlen erejével,
s a türelem tartalékát
felőrölve,
eltapos mindent,
mi útjában áll.

A hit is kiszárad
a lélek partján,
s a valóság kíméletlen
színpadán meginog,
ki páncéltalanul a
gonosz szavak
hadával szembeszáll.

Szeretet! Elültetlek!
Éledj fel a kertek szent helyén!
Játssz a húrjaidon bizakodó,
s nem hamis dallamot.
S, ha a holnap
alattomos álarca lehull,
csepegtess tiszta színeket,
hol ásít az üres sötétség,
ne törje össze senki szívét
többé a fájdalom és kétség.

A holnap asztalánál,
lesz-e még helyem?
Üres zsebeimben mit lelek?
Szétszóródik minden érték,
s a bűn sötét erdejében
botladozva járnak a szép ígéretek.

Elhintve a türelem morzsáit,
a remény fáklyáját hordozva,
fájó érzéseket
tovább nem vonszolva,
megannyi kérdéssel,
s gondolattal
térek nyugovóra.


György Viktória Klára: A holnap asztalánál...

Link








A HOLNAP REMÉNYE


Jéggé dermedt
a szívekben a fájdalom,
bánat csendje ül
az éji balkonon.
A szó, mint rozsdás
kard sebez,
a hazugság bánt,
a kétely rombol,
hiányzik a gyöngy
a mának kagylójából,
s a mérgezett csóktól,
a lét már alig lélegez.

Az est színes alkonyát teríti
az ég kékjére,
öleléséből kicsordulnak
a csillagok,
a múlt vihara lassan elvonul,
s az ébredő ma
szivárványkényt ragyog.
Romokban hever ami fáj,
s az érzésekbe zárt szavak,
a holnap tiszta mezején
imaként leomlanak.

Boldogság a perc,
ha az álmok madara
megleli a szent pillanatot,
mikor a végtelen
szépségben előbújik a
lélekgyógyító fehér varázs,
egyet ért minden szív és lélek,
érezni Mindenkihez
bekopog a szeretet..
halkan ...csendesen...
s egy utolsó könnycsepp
gyöngyöt fon a reménnyel
teli mosolygós szemekben.


György Viktória Klára: A holnap reménye...

Link








HOZZÁD


Ha kell , madár vagyok és
szállok az éjen át.
Ha kell, rabod vagyok és
szívedbe lopom a vágyam
sóhaját.
Ha kell, ölellek minden
percben.
Ha kell, megóvlak minden
rosszal szemben.
Ha kell a lelkem itt van,
nem is kell kérned.
Ha kell én meg is halok
é r t e d .







IGÉZET


Kedves tavasz, megigézlek,
vess végre magányomnak véget.
A hajnal édes hangja
csengje himnuszát,
a Nap is aranyfényben
ontsa sugarát.
Angyal szárnyakon
csillagokkal ringatózzam,
andalító, lágy dallamok
csendüljenek halkan.
Végtelenbe vigyen ölelésed,
nyújtózzon fellegekig a féltésed.
Vágy így nem kínzott soha még,
az éjjel halk szava közelít feléd.
Légy csoda, végre megleljem
önmagam,
hol a mindenség kapuja
nyitva van,
szeretetben őrizd fényem,


találj rám e földi létben.
Vánszorgó percek,
keserű könnyek,
múló pillanat,
tedd semmivé sajgó kínomat.
Álmatlan órák,
tengerré gyűlnek bennem,
szeretni fáj,
ölelésed édes, éles karmai
sebzik szívem.
Erős e lánc,
szédítő e tánc,
a felkelő nappal
karjaidban ébredni,
a sóhajok kútjában
szomjamat oltani.
Szórd szét álmaim völgyében
e semmiséget mit kérek,
az érintések bűbájként hassanak,
mik össze nem érnek.
Az éj sötét szárnyain
zuhanok fényed barlangjába,
hol lehull a múlt,
az ősi idők arctalan árnyvilága.
Tarka szivárványként
tündököl emléked,
vedd szívem zálogul végleg.
Belém hasít az ébredés,
könnyekkel teli a szenvedés,
sóhajtásnyira vagy tőlem,
lelked szívembe rejtem.
Érzés, melyet a sors nem ígért nekem,
s neked,
szerelem ez
ezredévnyi magány nélküled és veled.
Szabadság jöttöddel
tova szálljon,
ne engedj el kérlek,
létemre lényed örökre vigyázzon.







IMÁDAT - GYŰLÖLET GONDOLATAIM PÁR SORBAN


Imádat


Érzés, mely jön a semmiből,
hatalma mindent elsöpör.
Feléled, mit kívánni vágysz,
varázsa fogva tart,
akkor is, ha viszonzást
nem találsz.
Szereted, félted mindenáron,
ha a lábad alatt süpped a
bánat mocsara,
mégis a szenvedés
olyan, mint
az orgona illata.
Fáj, de ölelése harmatos,
van és még sincs,
engedni kell, hogy
szépséges gyöngysora
ne legyen bilincs.


Gyűlölet


A gondolattól is forr a lélek,
mikor a lappangó,
elfojtott düh feléled.
Szikrázó szemekből
lángoló tűzgolyók hada árad,
mely feléget, megsemmisít,
minden álmot, vágyat.
Csillapodna, ha a szeretet halvány
sugara belopózna
a szenvedés tornácán,
a két véglet vad csatája
dől el,
az érzések nászán.







KARÁCSONY KÖZELEG


Gyertyafény, csengő,
ünnepel a lélek,
gondos kezek
parányi kincse ad
tengernyi szépet.
A szeretet virága
szirmait bontja,
békesség költözik
az otthonokba.
A világ sebei
begyógyulnak,
s teli reménnyel
ébred az új nap!
Fényszárnyain suhan
egy érzés,
mely gyengéden simogat,


és mosoly szövi át,
a bántó, fájdalmas szavakat.
Életünk vásznát
tisztára mossa,
s örömet hint
a megfáradt napokba.
Karácsony közeleg !
Nyissátok ki a szívetek!
Mosolyt, jó szót adjatok!
A lélek tisztasága,
a hangulat meghitt
varázsa, széppé teszi
a várva várt holnapot!
A szeretet maga az éden,
meglátjátok Emberek!
Áldott lesz a nap,
s az este puha meleg fénye,
öleli át e szent ünnepet!


György Viktória Klára: Karácsony közeleg...

Link








KERESTELEK


Kerestelek
úttalan utakon,
az idő
láthatatlan fonatán,
az évszakok
festett vásznán,
titkos félhomály rejtett szegletén,
az álmok selymes gyűrődésében,
ragyogó csillagmezők között.
Kerestelek virágzó réteken,
az ébredő hajnal
ködfátylas tükrén,
édes virágillatban,
az ibolyaszínű alkonynak egén,
minden óhajtott vágyban,
könnyek számtalan gyöngysorában.
A magány
zordon pamlagán kerestelek,
s a boldog mának karjaiban
megleltelek...
Szívedbe rejtettél,
a fényt sugárzó remény,
s lélegzetem lettél.
Csókod édes mámora égeti a szám,
gyengéd ölelésed
sodor a vágy hullámain,
s lelkünk összeér
a sóhajok végtelen partjain.
Oly szép, mit adott e lét,
s a szerelem finom
selyme szövi át napjaink felhőtlen egét.


György Viktória Klára: Kerestelek...

Link








KÉTSÉGBEESÉS


Nem kopogtat, csak jön,
mint egy hívatlan vendég.
Ajándéka rettegett álom,
ha kéred, ha nem,
kapod mindenáron.
Bensőd tükre
szilánkokra törve,
vágyad hajnala
meggyötörve.
Úgy érzed a világ kitaszít,
mindenki elhagy,
viruló ösvényed,
jégvirággá fagy.
Benned vihar tombol,
szikrát szórnak
a hullámok hátán a habok,
ha nem csitul, elnyel
a félelem örvénye,
ha hagyod..
Ha már az utolsó lélekfonál
is szakadni készül,
úgy érzed feladod,
mégis erős vagy végül.
Az ösztönök peremén,
haláltáncot járva,
reménykedve tekint
egy új világra.







KIPP-KOPP


Kipp-kopp hozzám bármikor jöhetsz
és légy vidám, lássam, hogy nevetsz.
Baráti jobbként nyújtom a kezem,
teli szeretettel pedig a szívem.







LÁTOMÁS


Elveszek a szemed tengerében,
megpihenek bent a mélységében.
Lángoló híd ahol az utam vezet,
majd egy vízesés oltja el a lelkemet.
Nem látom még a célt, ködös a táj,
sok titkot őriz, rejt a félhomály.
Amíg odaérek a két ölelő karodba,
hosszú órák percek telnek szomorkodva..
Egyszer csak szivárványba borul az ég,
s rád találok ott , ahol a szerelem örök tüze ég.







LELKED... A LELKEMRE


Fáradt pillanatok szállnak tova,
megérint egy titokzatos lét.
A Nap aranyszárnyai féltve ölelnek,
érzem bűvös tekintetét szemednek,
már hallom lépteid...
a távolból lassan közelít...

Mint fényét vesztett csillag,
bolyongtam égi réteken,
mint sejtelmes sóhaj
suhanva... csendesen.
Kerestelek a tündöklő fényben,
a szikrázó holdsugárban,
a éj szépséges mély tavában.
Kerestelek egy mosolyban,
az ébredő mában,
a reményt hozó holnapokban.
Az idő végtelen ösvénye most
felfedi titkait,
s a képzelet valósággá fonja láncait.
Hangod, mint visszhang,
szelíd fuvallattal érint,
visszatérnek az elveszett álmok,
az alkonyszínű rejtélyes ábrándok,
s lelkünk is angyalként ragyog.
Szívem egy darabkája már a tiéd,
a múlt árnyai bűvös fátylat hintve
leomlanak,
minden , ami hitet ébreszt csoda,
s felragyog újra a boldog percek
megannyi csillaga.

Cseppnyi porszem vagyok
a semmiben elveszve,
s otthonát keresve
mégis rátalált
lelked... a lelkemre...


György Viktória Klára: Lelked... a lelkemre

Link








LELKEM DALA


A boldogság madara rám talált.
Te is hallod az énekét, dalát?
Virágzik az élet, vége a csendnek,
még a felhők is táncolnak, örülnek.
Vidám nevetést hallani felőlük,
örömkönnyek hullanak belőlük.
Dalol az én lelkem is hallod a
muzsikát?
S átlépem a gyönyörök kapuját.
Elégek, mint Főnix, hogy
újraszülessek,
csak ölelj szorosan, ne fájjanak
a percek.
Nem szabadulhatsz most már,
ha itt a vég,
hisz ez egy örökre szóló kötelék.







LELKEM KÖNNYEI


Mondd, hol vagy boldogság piciny kis
szikrája, lelkem fájdalmának örömódája?
Jössz-e még felém apró léptekkel,
boldog órákkal, csodás percekkel?
Hallom-e hangod lágy dallamát?
Látom-e szemedben a vágy csillagát?
Érzed-e szívedben, mit neked adhatnék,
kinyújtod-e kezed, ha feléd szaladnék?
Nem jön rá felelet, hiába a remény,
hisz boldog már nem lehetek soha én.







LELKEM SEBEI


Sírni nem tudok
csak csendben hallgatok.
Lassan fojtogat,
szorítja torkomat.

Nincsen hangom,
nincsenek szavak,
az érzelmeim
fogva tartanak.

Éget és fáj, belül nagyon
a feltépett sebek megölnek,
ha engedem,
de nem hagyom.







MAGÁNY


Színtelen a világ,
nincsenek fények,
széthullott minden
álmom semmivé lett.
Behunyom szemem,
magamat látom,
egyedül vagyok
a kietlen tájon.
Égboltom kapuja bezárult,
vágyam elcsitult,
nem kopogtat senki,
nincs kit beengedni.
Vihar korbácsolja testem,
a terhet egyedül hordja lelkem.
Magányos hegycsúcs,
hófedte szirtek,
nem kapnak választ a
miértek...
Göröngyös út a táj
mi a fény felé vezet,
vágyaim nincsenek,
a remény nyújt csak kezet.
Bűvös csókoddal
sodródtam a mélybe,
szívedig emeltél,
most nincs aki vár,
nincs vigaszom,
meghaltam karjaidban
egy fagyos hajnalon.
Szívem helyét tüskék sebzik,
hideg öleli, lassan vérzik.
Élvezni szeretném még a lét ízét,


látni a boldogság ezer színét,
adni önzetlenül, akkor is ha nincsen,
szeretni, s szeretve lenni, szabadon
nem bilincsben.
Odavisznek vágyaim,
hol boldogok az álmaim,
a csillagok kék egén,
ott vagyok boldog én.
Emlék,mit a szív nem felejt,
pillanat, mely titkot rejt,
Hűvös magányomban fázom,
nem ölel senki,
szeretnék a messzeségben
új világra lelni.
Életem színpadán,
a vihar is enyhül tán,
s a fuvallat,
hoz végre
nyugalmat.







MEGŐRIZLEK


Mikor a folyó a végéhez ér
Zuhatagként hasítva habokat,
Úgy jöttél életembe,
S hoztál boldog napokat.
Tűz voltam, mely neked lobogott,
Most parázsló szikra vagyok.
Vihar voltam, mely tombolt, ha szeret,
S lettem csendes eső, mely csak csepereg.
A szívembe loptad magad,
S lényed örökre ott marad.







MEGSEBZETTEN


Csak bolyongok céltalan,
a lelkem romokban,
szavak már nincsenek,
az erőm elveszett.

Szerettem, öleltem,
harcoltam és tűrtem,
végül feladtam
elmenekültem.

Erőszak, gyalázat,
mit tettél velem?
Örökre megsérült,
s lassan elvérzik a szívem.







MENEDÉK


Magányra vágyom egy menedékre,
ahol a lelkem megpihenhet végre.
Forrong és lázad, nyughatatlan,
szabadon szárnyal minden dalban.
Hallgatnám, hogy szól az éjnek zenéje,
felhők felett magasan
ahol a csendnek is üzenete van.
Sejtelmes, misztikus hely ahova vágyom,
ilyen menedék az én világom.
Mond kedvesem jössz-e ide velem,
vagy magányos leszek ezen a szigeten?
Nyújtani csak a kezemet tudom,
és még hozzá a szívemet adom.













MUZSIKÁL AZ ERDŐ...


A szelíd napsütésben,
mint fagyöngy ragyognak
az erdő harmattal
szőtt cseppnyi könnyei.
Kibontakozik a lét,
zöldellő, s tarka
lombfüggöny övezi
a virágfürtökben ringatózó
mesés természet
ezernyi színét.
Árnyak rejtekén
észrevétlen szellő suhan,
madárdal szárnyal,


zizzen az ág,
forrás csobban,
fényfürtök leple hull,
s reszketve száll,
a mámoros illatár.
Megannyi törékeny
fűszál a pázsit szőnyegén,
szivárvány palást terül
a tisztás lágy ölén.
Varázslatos világ tárul!
A csend szava tiszta levegőt sóhajt,
a tájat betölti a titkos félhomály,
s az erdő minden hangja
vidáman muzsikál.


György Viktória Klára: Muzsikál az erdő...

Link











NEKED... EGY JÓ BARÁTNAK


Szivárvány festi be az eget,
mikor hallom jöttödet.
Szárnyal a lelkem végre rád talált,
örömkönny aranyozza be a mát.

A szél neked dúdol,
az eső neked csepereg,
a tűz neked lobban,
a patak neked csobban.
Minden ami él,
feléd hinti sóhaját,
hallgasd a szeretet dallamát,
érezd az illatát.
Ha fáj a szíved, csak szólj nekem,
harmatcseppben fürdetem,
hozzon a nappal boldogságot,
az éjszaka csodás álmot,
halld az angyalok dalát
ölellek, mint jó barát.










NEM ADOM FEL


Vágyak hálójában keresem utam,
Lépteid nyoma valahol megcsillan.
Boldogság sződd rám álmodat
rejtélyes árnyak a mélybe hulljanak.
Búvó patak őrzi léted,
fény kapuja érint téged.
Találhatok még kincset, szerelmet,
mely sajgó sebemre gyógyírt lehelhet.

Légy folyóm, s a fellegváram,
sodorj magaddal,
ne hagyj magamra e világban.
Magányom szórd szét a sötétben,
ha jön a hajnal, örökre elvesszen.
Keresem a szót,
lágyat ringatót,
álmaimban nem fáj semmi,
ébren is szeretnék boldog lenni.
Érezni csókod édes kínjait,
újra élni,
gyengéden ölelni.
Könnyeim tengerén
küldöm lelkem sóhaját,
Éledő szívem újra
kinyitja ablakát.
Létem lágy dallama zenél,
hitem még cseppekben
gyöngyözve remél.







NÉMA VÁGY...

A könny csillagként
ragyog a szememben,
meghalt az érzés
a szerelmet várva.
Csak engem nem
szeret senki,
az én szívemnek
nincsen társa.
Fájdalom szövi át
a holnapot,
már nem látom a
szivárványt az égen,
a múlt fényében
bolyongva,
szívem rejtekén
megpihen a néma vágy.
Elszakadt a gyöngysor,
a szerelmes fonat,
nem maradt más,
csak egy emlék,
mely néha simogat.







ÖRÖMKÖNNYEK


Újra sírok, érzem, ahogy legördülnek a
könnyek az arcomon.

Újra érzem, ahogy csókod finom lehelete
megérint az ajkamon.

Újra látom, ahogy boldogan csillog a
szemed és vidám,

Újra hallom, hogy hangod lágy dallama
súgja, enyém vagy kicsi lány.

Újra simogat minden kiejtett szó,
Újra kinyílt a szívem, az élet szép
és élni jó.

Szeretlek Kedvesem







PÁRSOROS GONDOLATAIM


Vidámság


Lelkünknek az a pillanata,
mikor bensőnkben új forrás
születik, mely patakká,
óceánná teljesedik.
Mások bánatfalát lebontja,
s örömfénnyel beragyogja.


Szerelem


Érzés, mely szívünk
szent templomában fakad.
Lehet titokzatos, boldog kincsesláda,
vagy a szenvedés kapuja,
mely örökre zárva,
ha más őrzi a kulcsát,
s utunk során nem leljük
a szomjunkat oltó kútját.







PILLANAT


Életünk tengerének
villanásnyi cseppje,
tovatűnő, láthatatlan
érzés,
mely ha csodás,
megigéz, egy varázs.
Illanó mozzanat,
megfoghatatlan fuvallat.










REMÉNY


Várlak hiányzó pillanata
az időnek,
nyíló vágyat öltő szirmaimon
a könnyek neked üzennek.
Álmodnék lelkedhez bújva,
a mámor bűvös muzsikája hozzám simulna.
Lennék égboltod,
szerelmed örvénye,
hol minden perc végtelen,
selyme lelkemnek védtelen.
Mikor megállna szememben
tekinteted kincsét keresve,
a vágyak édenébe vezetne,
hol a képzelt íz is
kéjesen édes,
s hallhatatlan csókokban
virágzik a szerelem mosolya,
láthatatlan csoda,
melynek e szent érzés szakadéka
ad életet,
harmattól illatozva,
a szív romjain zöldülve,
szerelemtől ittasan lennék kedvesed.
Kísérném árnyékod,
ne fuss előlem,
ringass, mint mikor
csillagot altat az éj varázshegedűje,
alélt szívünk, ha majd összeforr,
a pillantások is beszélni tudnak,
nincs hangja a szavaknak,
csak a csend és
parányi lángja egy varázsnak,
sebzett szívemre
a hajnal cseppjei vigyáznak.
Fáj e láthatatlan érzés,
lelkem zománca darabokban,
ölelj némán,
fürdess tiszta,
selymes habokat fodrozó patakodban.
Mikor a fény a szemedben
csak nekem csillog,
akkor leszek veled igazán boldog.
Kulcsokat, melyek nyitják szívünket
egymásban leljük,
a fájó múltat feledve,
bennünk a szalmaláng is
szenvedéllyé éled,
fényözön festi be a mindenséget,
de, míg a magány köntösébe
ölelkezve várunk,
s nem kel szárnyra bennünk az élet,
óvjuk gyönyörű angyalát a reménynek.


György Viktória Klára: Remény....

Link











SEJTELMES ÉJ...


Szivárvány udvara van a Holdnak,
tisztán, fényesen ragyog!
A fürkésző alkonyatban,
látni a végtelen apró könnyeit,
mint megannyi szikrázó csillagot.
A csönd párnáján
csendes szelídséggel
holdsugár fénye száll,
sokszínű árnyat fest
az éj vizén,
szendereg az ég taván,
majd búcsút sóhajt
e mulandó varázs,
s ködbe vész egy új
nap tündöklő hajnalán.







SÍRÁS


Fátyolos a szemnek
tükre,
elfedi a bánat leple.
Csendesen,
cseppenként fojtogat,
érzés, mely feléled,
mikor a fájdalom
küszöbét átléped.
Búvó patakként hozza
a percnek megannyi kínjait,
s a zokogás zuhataga
tisztára mossa
a lélek rongyos fodrait.







SORSOM


Álmodtam
egy szebb világot,
minden igaznak látszott.
Lelkem menedékre talált,
de az ébredéssel, elillant,
tova szállt.
Teremtőm elhagytál,
ki oly sokszor
reményt adtál,
Mond mi a bűnöm, vétkem,
mindent elragadsz,
mi boldogság nékem.
Szeretném hinni,
érdemes küzdeni,
kiáltanék, de valami
nem enged,
csak halk sikoly töri meg
a csendet.
Összetört bennem
lelkem minden darabkája,
zavaros lett
szentélyem tiszta forrása.
Fojtogató rettegés
azóta a napom,
küzdök ellene,
de nem bírom már,
hagyom.
Eltévedtem,
tüskés bokrok
állják utam.
Merre menjek?
Ki nyújtja a kezét?
- talán te Uram?
Jöjj hát,
ne késlekedj
a szenvedésnek
álld útját végre.
Csekély mit kérek,
csak nyugalmat szívemnek,
egy csendes szigetet,
hol örök a szeretet és béke.







SÓHAJ


Feléd száll sóhajom,
a múltat itt hagyom.
Nem bilincs már kezed,
nyitva marad szíved,
lelked átölel,
lágyan enged el.
Ajándék vagy egy álom,
hozzám simulsz mint a bársony.
Halkan szuszogva, leheletem
homlokodra téved,
a féltés még fojtogat,


lángod már nem éget.
Könnypatakja szemeimnek
csordultig telve,
mit adhatok, neked adtam,
érezd minden pillanatban.
Elmúlt életünk igézete
egy csoda, varázs.
Hajnalban ébredő ölelésed,
már nem izzik, csak parázs.
Szívedben a helyem örök,
senki nem foglalja el,
az érzékeken túl is érezlek,
utamon így kísérsz el.







SÓHAJ


Vágyak tüze
sodorjon hozzád,
fénylő köntösöd
borítsa testem,
nincs szebb mágia nálad,
megbabonáztál engem.
Érintsd meg lelkem
fellegvárát,
csábulj el,
leheld lényembe
sóhajod vágyát.
Visszhangzik az éj csendjében lépted,
hiányzik csókod, érintésed.


Pár óra gyönyör veled,
ne legyen képzelet.
Mámorító gondolat
ha finom kezed simogat.
Kedves hangod
még dereng a messzeségben,
mikor a hajnal fénye
már ébred az éjjel
harmatos ködében.







SUGALLAT


Valami azt sugallja várjak rád,
reménykednem kell,
ez a szerelem nem halt meg,
csak még az ideje nem jött el.







SZERELEM...


Legszebb
és legszentebb érzés
a szerelem.
Hol fájó,
hol a mennyekbe
röpít szelíden.
Végzetes szívdobbanás,
melyről a zsoltárok
sem szólnak,
mindennek kezdete
és vége,
ha eljön ez a nap.
Megérint a vágy,
s az álmok selymes
gyűrődésében,
boldog érzés válik valóra.
Sóhajod arcomhoz simul,
édes csókod, keresi a szám,
ölelésed betakarja létem,
szívünk együtt dobban,
magával sodor egy
sejtelmes varázs,
s a gyönyör könnyei
csillognak szemünkben.
Lelkünk újra
és újra szárnyakat ölt,
a pillanat, mint igazgyöngy ragyog.
Halkan búcsúzik az éj,
vágyat sző a hajnal fátyla,
beköszönt egy új nap,
szerelmet sóhajt
boldogságunk,
s az idő bársonyos fövenyén,
beteljesül minden álmunk.


Szerelem - György Viktória Klára

Link








SZERELMEM...


Behunyom szemem,
virág illattal szórt mesés
ösvény, hol utam vezet,
alvóvilág, melyben
feléled a képzelet.
A semmi ködén át jöttél,
szívembe szivárványt ültettél.
Lelkem csillagokba szállna,
megfürödne a holdvilágba.
Hiányzol,
távol vagy, mégis közel,
mint puha selyemfonál,
két karod ölel.
Szerelmed a legszebb fény,
egy darabka csoda,
őrizd velem,
ne hagyj magamra.
A végtelen éjbe merüljön
létem,
ott rejts el,
esdeklőn kérem.
Kincsem vagy,
mely életem tükrében
ragyog,
bűvös csókodtól
beleremeg lelkem,
szinte meghalok.
Fényes ősz hajjal
jössz felém,
az éjszaka sejtelmes,
sötét, lágy öblén.
Szeretnék mámorban
összesimulni veled,
érezd, örökre
S z e r e t l e k.
A fellegek kék egén
tiéd a életem,
apró csókokat
arcodra leheltem,
álmodból keltelek,
s az érzéssel betelve
tovább megyek.
Fájdalmam mosolyba fojtom,
elfoszlik, köddé válik,
az éj kékje kettéhasad,
de a pillanat varázsa megmarad.
Még az égi éden édes íze számon,
keresem érintésed, nem találom.
Sóhajom, talán lelked
közelében valahol
partot ér,
mert az álmom az
éjjel bársonyos küszöbén
véget ér.







SZERELMES SÓHAJ


Szerethetlek-e, mondd? - kérdi kedvesen,
aki már több számomra, mint egy idegen.
Jóleső érzés ez nekem, szeress hát,
megengedem.
Csak te és soha senki más,
csak te és én, mint egy égi villanás,
éljük át az érzést, mit a lélek már
régen kapott,
gyere és hozz le nekem egy csillagot.







SZERESS NAGYON...


Csendes a hajnal, magányos vagyok,
könnyes a párnám, rád gondolok,
hiányzol kedvesem, de én nem hagyom,
csókodra szomjazom, szeress nagyon...

Te vagy az álmom, te vagy nekem,
utánad vágyom, másnak nem engedem,
simogass újra én szívem adom,
szeretlek kedves ...szeress nagyon...



Mondd, hogy ne hullassak fájó könnyeket,
Mondd, hogy nem bánod a boldog perceket,
Mondd, hisz te vagy nékem már az életem...
Csak mondd és szeress kedvesem...

Bújj hozzám kérlek, majd vigyázok rád,
átélnék véled, sok éjszakát,
ölelj magadhoz, én nem titkolom,
szeretlek téged, szeress nagyon...


György Viktória Klára: Szeress nagyon

Link








SZERETET...


A gyöngyfényű hóesésben,
piciny szikra ragyog
az éj tiszta köntösén.
Nekünk világít
örök mécsese,
a szeretet ünnepén.

Áldott fénykoszorú,
melynek hídja
a sejtelmes kincshez vezet,
tiszta forrásként szórja
az érzés sugárzó cseppjeit,
s bearanyozza az élet
tovaszálló, álmokkal teli
könnyes perceit.

A végtelen oltárán
fényözönbe érve tisztul a lélek.
Itt édes a csend,
nyugalmat ad,
s a remény mesés varázsa,
a holnap lélekszirmait kitárva,
vár a fénylő égi dallam
hívó szavára.

Szeretet! Nyisd ki a szíveket,
gyógyítsd a sebeket,
hozd el a béke Angyalát,
teremts szép világot,
kívánj tündöklő csodát!
Adj mosollyal szőtt napokat,
örömet, hitet,
tedd boldoggá e szent ünnepet
M i n d e n k i n e k !


György Viktória Klára: Szeretet...

Link



György Viktória Klára: Szeretet... és Gyűlölet...

Link








A SZERETET NAPJA...


Egy érzés fuvallatként suhan át a szíveken...
szunnyadó sóhaj száll
a selymes égi réteken.
A szeretet szent virága
kibontja szirmait,
s a végtelen tündöklő oltárán
Angyalok vigyázzák álmaink...

Szomorú arcokon
örömkönny ragyogjon,
ne szőjön fájdalmas árnyakat
a múlt emléke,
legyen mindig igaz a szó
és ne a hazugság menedéke...

A lélek virágzó énje
szétszórja szeretet cseppjeit,
s az érzés kinyitja a gyűlölet szoros bilincseit...
S ha majd a lelkek útjai összeérnek,
égi harangok dúdolják dallamát az ébredésnek...

A legszebb pillanat legyen varázs,
szeretet melegét adó parázs,
gyúljon fény a világ minden
picinyke szegletén,
ne törjön ketté a várva várt
óhajtott remény.

Vidám táncot jár az Angyalok hada,
fényzáport hint le ránk
a mennyek bársonya.
Mindenkit ajándék,
meglepetés várjon!
Legyen mindig szeretet napja a világon!


György Viktória Klára: A szeretet napja...

Link








A SZERETET SZÁRNYÁN


A szeretet szárnyán
száll e dallam,
súgom néked szépen ...halkan,
a csend az én hazám,
oda vágyom,
ott megnyugszik lelkem,
s szívem kitárom.
A szeretet palástját
terítem a Földre,
legyen Mindenkinek
ünnep mindennap,
Örökre...!!!







SZERETLEK...


most is érzem
gyengéd ölelésed.
Hozzád bújva, nincsenek
fájó percek, s órák...
Angyalod leszek,
mindig vigyázok rád!
Szeretlek...öröm
minden pillanat,
mikor sóhajod
simítja arcomat.
S, ha csókomra
csókod a válasz,
tudom Te is szeretsz,
nálam viszonzást találhatsz...
Szeretlek...nagyon...nagyon...
ölelésem most
csendben itt hagyom,
várok rád,
még meg nem érkezel,
az élet Te vagy nekem
és leszel...
Szeretlek Kedvesem örökre...
hisz általad vagyok szeretve!







SZERETLEK


Szeretlek.
Őszintén, lelkemmel ölellek.
Szeretlek.
Nem titok, világgá kiáltom
ne vess meg.
Szeretlek.
Azt hittem álom vagy képzelet,
de nem,
ez a legtisztább, legőszintébb,
leggyengédebb szeretet.
Nem hittem volna, hogy érzek
még így valaha,
a boldogság hozzám újra bekopogott,
minden órát, percet beragyogott.
Szeretlek kimondom újra és újra,
szeretlek suttogom halkan, súgva.
Szeretlek amíg az időnek van kezdete
és vége,
szeretlek kedvesem most és mindörökre.







SZILEES EMLÉKÉRE

1969. 07. 08. - 2008. 05. 31.


Nincs szavam,
némán hallgatok,
az álmod már örök,
vigyázzák angyalok.
Rövid volt életed,
tested mélybe zárva,
Te mégis fentről nézed mit rejt,
világunk ezernyi csodája.
Földi lényedből,
sóhaj szállt az égbe,
s szemeidből kihunyt
életednek fénye.
Ha látni akarlak,
nézem az éj tükrén a Holdat,
s a végtelen sötét bársonyán,
égi hárfák milliói dalolnak.
Messzire mentél,
Te is Angyal lettél,
emléked virágzik
a hallhatatlanságban,
mosolyod lelkemben él,
egy örök barátságban.


György Viktória Klára: Szilees emlékére

Link








SZÜLETÉSNAPRA
Andrásnak szeretettel


Megéltél már néhány évet,
ma mégis minden Neked ragyog.
Örök tavaszt hordoz lelked,
utad kísérik a csillagok.
Sorsodnak van egy rejtett csúcsa,
ahol lelked örökké szabad,
ha szeretnéd, szállhatsz
titkos ösvényt járva,
álmaid fényét megtalálva.
Győzz le mindent,
mint fény az éjszakát,
érezd a mindenség hív,
halld szavát.
Szeretetben élje lelked életét,
könnycseppet többé ne ejts semmiért.
Időtlen ölelésben éld meg a csodát,
légy szeretve mindig,
aranyozd be a mát.









TALÁLJ MEG ENGEM


Olyan a lelkem, mint egy
haldokló madár,
repülni szeretne, de csak
egy helyben áll.
Mozdulna, ha tudná merre
menjen,
Mutasd hát az utam,
s találjál meg engem.







TALÁLJ MEG ENGEM...


Olyan a lelkem,
mint egy haldokló madár,
repülni szeretne,
s egy ölelő kézre vár.
Boldogság fénye
nyiss utat nekem,
megsebzett szívem,
csillagod legyen.
Csendes bánatom
szálljon el örökre,
találj meg engem,
hadd legyek én is
s z e r e t v e !







A TANÍTÓ


Ő volt a fény
a csillagok küldötte,
emberek jótevője,
a lelkek megmentője.
Kövesd az útját,
mert amerre ő járt
ott béke és szeretet,
ölel át titeket.







TAVASZ


A tél mély álma véget ért,
a tavasz kinyitja végre ablakát,
nesztelen fuvallat suhan a réteken,
s elhinti a virágmezők illatát.
Tündököl egy varázs,
a lélek fényárba öltözött,
ringatózik csodás madár dallal,
s zümmögő méhek raja zsong
a rügyező fák között.
Virágízű szellő simogatja
a lombosodó fákat,
vidám táncot járnak az
éledő fűszálak.
Megújul az érzés,
az emberi szívekben,
s kiteljesedik boldog szerelemben.
Szivárvány csillan
a holdfény leheletfinom szálain,
s tündököl a természet,
a nappal színesre
festett vásznain.
Ragyog a napsütés
a hajnal hozta
harmatos pázsiton,
virul a határ is,
a fényözönben fürdő
bársonyos balkonon.
Virágtengerré lesz
e földi éden,
gondolatszárnyán
üzen a remény,
a vágyak remegve osonnak,
s beteljesül az áhított
várva várt holnap.
A tavasz bűvös muzsikája
mindenkihez elér,
szétszórja mosolyát,
s az évszakok csodája,
beragyogja mindenki
lelkét és otthonát.









TAVASZ KÖZELÍT


A tél könnye lassan csordul,
hófehér még a táj,
a lágy puha paplan alatt ébred,
nyiladozik minden,
a madarak dalára vár.

A hidegen halvány napsugár enyhít,
selymesen suhanó szellő simogat,
búcsút int a fázós éjszakáknak,
s az üde zöld, szelíd mosolya hívogat.

Illatok özöne árad,
szívünk is boldog kapukat nyit,
virágzik az élet, az érzés megannyi szála...
jön a tavasz...
lassan közelít...


György Viktória Klára: Tavasz közelít

Link








TÁVOL TŐLED


Távol vagy,
talán nem is létezel.
Hallom hangod,
mégsem érlek el.
Sóhajod megérint,
szemed reám tekint,
nézem a fényt,
a csendet hallgatom,
könnycsepp gördül arcomon.
Jel, ami ide nem ér,
hang, ami nem mesél.
szó, ami elszáll,
nem is emlék,
fényévnyi távolság köztünk a lét.
Részem lett szíved dobbanása,
átölel a szeretet világa.
Lelkem nyugodt vizekre talált,
távolból megérinted a mát,
örökre itt leszel velem,
túl lépek a könnyeken.







TE MEG ÉN...


Egy boldog új nap ébred szenderegve,
harmattal szőtt a bársonyos reggel...
Aléltan sóhajt a vágy,
lelkeink szelíd dallama dúdolja,
kincset talált...
A bánat percei tovaszálltak,
vége a könnyízű éjszakáknak.
Picinyke szikra csillan bensőm rejtekén,
fény szárnyain suhan egy érzés,
szívem már jó helyen...
boldogan megpihen...
Álmaim gyöngyfüzérként függtek az éj tavában,
már nem keresem, benned megtaláltam...
Te vagy a tiszta forrásom,
melyben megmártózik a remény,
hol édes a fájdalom,
s gyengéd sóhajjal ölel a fény.
Ringass el, altass el,
az alkony csöndjében
édes varázst lehelsz csókoddal felém,
csillagfénnyel szőtt utunkon,
a szerelem gyöngysorát szórjuk szét

Te meg én...


György Viktória Klára: Te meg én...

Link








TÉL


Pihen a táj
a jéggé fagyott némaságban,
didergő sóhaj száll,
a télben szendergő,
tisztalelkű, hófedte világban!
Fagyos lehelet,
süvítő hideg szél,
a dermesztő hűvösben,
mindent betemet a
a rideg jégpáncél.
Kristályokba fagyott szépség
a gyöngyfényű jégvirágok
ezernyi csokra,
táncoló hópelyhek
olvadnak a puha,
fehér takaróba.
Kegyetlen, büszke évszak,
ködpalástját hinti a zúzmarás ágra,
s zord hideget terít,
a jég karcolta deres határra.










TUDD... HOLNAP IS SZERETLEK!


Álom lebben,
lopakodik az éj ködén át,
az együttlét varázsa a lelkemig hatol.
Ábrándos sóhajok
a szavak kertjében,
gyengéd, mámorító
csókod még ringat,
a pajkosan mosolygó
hajnali fényben valahol.

Szomorú szemedben
tengernyi fény csillan,
érzem a búcsú neked is fáj...
Karjaidban, szelíd ölelésben,
hol a hűség romlatlan fénye
nekünk ragyog,
vágyakozó kéj fodrozza
még az éjszaka szirmát,
s csendes sóhajom,
hallhatod.

Lehunyom szemem...
kezed bársonya simít,
s a szerelem mosolya
lelkembe lopózva,
szétszórja apró kincseit...
Még itt vagy, s máris hiányzol...
a gyönyör ajtajában elszenderülve,
a meghitt pillanat,
szenvedélytől ittasan táncol.


György Viktória Klára: Tudd holnap is Szeretlek!💖

Link








UTOLSÓ PERCEK...


Kincs az élet...
most mégis álomba szenderül,
megfoszt tőle
a kegyetlen halál...
Itt lent a mézédes fák ölén
méhek zsongnak,
s ott fent a másvilág hárfái
dalolnak...

Ködfátyolban bolyong
a végtelen csarnoka,
utoljára simít a napfény
selymes bársonya,
lassan ledobja láncát
e földi lét,
még kínoz ...
de odaadta mindenét.
Öröm és csalódás,
mely utamon elkísért,
s utolsó leheletként
megváltást ígért...

Hűs patak csobban
a derengő holdfényben,
az égből szőtt perc
boldog reményt ígér,
de kezem a kezedig
már soha nem ér...
Szenvedek... mégis szivárvány
tölti be szívemet,
bűvös fényoszlop nyitja kapuit,
a holnap már új színekben ébred,
s a szeretet foszlányán át
hallani a mennyei melódiát...

Gondolat szilánkok
árnyai szállnak tova,
lelkem ösvénye kitárul,
szelíden, imaként suhan felém
a tündöklő fény..
a tengernyi érzést
mit itt hagyok,
s minden emlékem
magába zár a föld...
az éj színű takaró...
s átölel a szeretet érzése,
mely örök, s nem illanó...

Utolsó szavaim suttogom nektek...

Szeretlek Titeket...


György Viktória Klára: Utolsó percek...

Link











ÚJÉVI KÍVÁNSÁG...


Az élet új ösvényére lépve,
beköszönt megint egy év,
jót, s rosszat tartogat,
mint mindig,
ne szomorkodj mindezért...
Bátran lépd át a holnap küszöbét,
hagyd magad mögött mi fáj,
s a mának karjaiban
a békesség, boldogság
rád talál...
A szeretet szirmai hullanak,
itt van a rég várt,
reményt hozó jövő,
legszebb álmaid válnak valóra,
elhozza neked a nesztelen suhanó idő.
Örömkönny, ha csillan a szemedben,
a napnak tiszta fénye rád ragyog.
Kívánok Neked az új évben,
nagyon sok boldog holnapot!


György Viktória Klára: Újévi kívánság...

Link











AZ ÜNNEP FÉNYÉBEN


Az ünnep fényében
szelíden szólnak
az angyalok hárfái.
Apró kincseket szórnak
a meghitt percek,
mint elérhetetlen ág,
nyújtózik a remény,
megértő vigaszt nyújt
a csengő és gyertyafény.

Szeretnék kívánni,
nyitott szívvel járni,
a szavak, mint
oltalmazó ige, hassanak.
Ha jut egy szelet jóság
minden napra,
mely megtelik szeretet melegével,
az élet gyengéd arca
beragyog mindent
a karácsony átható fényével.

Szép szavak tengere
szívből szóló ének.
Jut-e ajándék
megannyi koldusnak,
s minden szegénynek?
Ne ítélkezz mások felett,
nyújts feléjük gyengéd kezet.
Vakok, kik nem látják a jót, a szépet,
a szeretet nem hordoz keserűséget.


György Viktória Klára: Az ünnep fényében

Link








VALAKI...


Sejtelmes látomás vagy álom?
Jössz felém, karom kitárom.
Képzeletem,
messzi távoli tájak,
némán, csendben várlak.
Csillagok őrzői éji csendben,
valaki keres-e engem?
Lennék kulcs, mi nyitja szíved.
Csillag, amely ragyog neked.
Hold, mely betakar égi mezőn,
hajnal, mely fuvallatként érint,
remegve, kedvesen,
szeretőn.
Suttogó szélben repülnék hozzád,
könnyeim törölnék, lelked bánatát.
Érezni, hogy veled ébredtem.
meglelni, mit kerestem,
légy életemben csoda,
tűzből szikra.
Hozz fényt szemembe!

Légy kincs szívembe!
Ha ölelsz ne múljon el a varázs,
Vágyaink remegve sóhajtsanak,
érintés nélkül érezzelek,
végtelen pillanat.
Szerelem lágy hulláma simogasson,
csókod íze örökre megmaradjon.
Csak szeress engem,
létünk együtt rezdülhessen.
Fény szeretnék lenni, árnyék vagyok,
magányos éjjelek után,
találjon rám fátyolos hajnalod.
Örök álom legyen életem,
boldogságot adj nekem.
Jöttöd, mint Hold
fénye, kússzon lelkem rejtekébe.
Együtt vagyunk nem számít a hely,
találj meg engem,
sosem hagylak el.







V A L L O M Á S


Nem baj ha fáj, csak szeress.
Éld át a csodát velem és nevess.
Ha kell a szivem, örökre kapod,
Széppé varázsolom minden napod.
Szeretnék hozzád bújni,
lelkemmel lelkedhez simulni.
Örök otthonra vágyom a szivedben,
Perzseljen a csókod, s a karod
öleljen.
Boldoggá teszel, ha boldog leszel.







VALLOMÁS


Verőfényes hajnal
teríti rám köpenyét,
miközben a világra mosolyog.
Láthatatlan kéz simít
a szeretet foszlányán át,
hol boldogságom fénye ragyog.
Látom a könnyed,
az arcod,
te vagy lelkem társa,
a feledés íze, ne legyen keserű,
ne burkolózz félhomályba.
A múlt sebeit
hegek borítják szíveden,
megcsillanó könnyeim
cseppenként gyógyítják,
gyengéden.
Ne hidd, hogy nincs,
ki a szerelem fátyolába
font érzéseidet
kibontsa,
még remegve osonnak a gondolatok,
mik hozzád vezetnek,
de ünnep lesz a pillanat,
mely feléd sejtelmes sóhajokat ringat,
a szavakból kifogyva.
Szomorúság,
ne töltsd be kifacsarva a perceket,
hol a csóktalan csend álmodik,
a végtelen éjbe leheli vágyait,


szórd szét mosolyod,
hozz nekem új napot,
csakis boldogot.
Ha majd mindketten
átadjuk szívünk egy-egy
darabkáját
ölelésben összecsomagolva,
összefonódik lelkünk,
s megered a szeretet
szent forrásának kútja.
Gondolatom szivárványt sző lelkedben,
várom lépteid,
mely nesztelen fuvallatként
felém közelít.
Az avar alól, ha előbújik
édes illata a csendnek,
halkan szívedbe lopózok,
ne hulljon senkiért
többé a könnyed.
Az ősz varázsa talán
felfedi fonalát a titoknak,
mely hozzád vezet,
vagy az élet szekere
tovább fut velem,
n é l k ü l e d.










VAN AZ ÚGY...


Van az úgy, hogy az arcom nevet,
a lelkem meg sír.
Van az úgy, hogy a szivem majdnem elvérzik,
mégis sokat kibír.
Van az úgy, hogy vágyom valamire,
vágyom valakire.
Van az úgy, hogy hiszek is benne.
De jó lenne, ha elém jönne!
Van az úgy, hogy néha valóra válik az álom,
Legyen úgy, hogy eljön akire régóta vágyom.
Legyen úgy, hogy érezze valaki, hogy hiányzom.
Van az úgy, ha bántanak mégis megbocsátok.
Van az úgy már majd összeroskadok, mégis felállok.
Van az úgy, hogy nem jön el, akire várunk soha.
Mond, tudhatom-e, hogy boldog leszek-e még valaha?







VÉGTELEN


Gyönyörű a végtelen
úszni éji tengeren
meglátni sötétben a fényt
nem feladni a reményt
meglelni nyugalmat, békét
hol ezernyi lélek él még
hinni, hogy képzelet,
és álom
átlép minden határon
érezni a lélek sóhaját
tudni szeretni a mát
nem keresni csak hibát
elfogadni, ha fáj
akkor is túlélni
ha szived összetörve
lelked meggyötörve
segítségért kiált







VÉGTELEN IDŐ


Villám csillan,
szikra lobban,
nyílik a fény,
belépnék,
ha mernék.
Hosszú ideje kerestem
lelkem szent helyét,
nem érzem méltónak
e kegyet, mi most
hozzád vezet.
Hatalmas mindenség,
minek cseppje vagyok,
könnyeim elrejtem,
félre állok,
valósak a képzeletbeli álmok.
Nem adom fel,
csak tovább lépek,
oda, hol megtalálom
fenséges lényed.
Ha már nincsenek szavak,
a csend is néma marad,
felemelő a pillanat.
Megérzem, ha itt a vég
előszele,
a jövőt választom,
a múltat elengedve.
Végtelen idő,
rád bízom életem,
törd meg fájdalmam,
mely könnyeket fakaszt,
ne vesszen el mi fontos
a távoli ködben,
legyek ott mindenben,
a lombját hullató fában,
hegyek szívében,
szomorúságban,
az élet vizében,
a szeretet tavában.
Ölelj magadhoz,
had ereszkedjek lelked
mélységébe,
boldog legyen a perc
ragyogd be létem,
halljam, hogy susog
egy másik világ halk zenéje,
ne engedd még, hogy
kialudjon életem fénye.
Légy tanítómesterem,
míg fényes ösvényed
meg nem ismerem.


Kitaro - Caravansary

Link








A VILÁGUNK KÉPEI... Idézetek


"Figyeljetek reám: az élet szép! Élni, élni, ezt akarja a rög, a fűszál, a féreg, az állat, az ember! Élni napsugáron, boldogan. Ez a föld a mienk, ne engedjétek, hogy egyetlen élőtől elvegye valaki! Az ember a legértékesebb a földön, lelkében végtelen jóság, szépség csírái szunnyadnak. Szeressétek, becsüljétek az embert, a nagyot, a kicsit, az erőset, a gyengét! A sorssal szemben egyformák vagyunk! Az élet rövid, az igazság örök."
Makszim Gorkij

"Ha az emberek többsége élő szervezetként tekintene a Föld bolygóra - amire minden oka meglenne -, az ember és bolygónk is lényegesen jobb esélyekkel rendelkezne, hiszen amit a Földdel teszünk, azt saját magunkkal tesszük. Mivel mindennel rezonanciában vagyunk, ezt a felismerést az egész teremtésre is kiterjeszthetjük."
Rüdiger Dahlke

"Mindenki egyedi, tökéletesen egyedi. Soha nem létezett még olyan ember a földön, mint te, és soha nem is lesz ilyen még egyszer. Isten most először és utoljára teremtett olyasvalakit, mint te, tehát semmi szükség arra, hogy különleges akarj lenni. Már eleve az vagy."
Osho

"Egyetlen dolgom e földön a szeretet."
Victor Hugo

"Egy kapcsolat igazi próbája, hogy bár nem értünk egyet, nem eresztjük el egymás kezét." - Alexandra Penney

"Az élet útja nagyon csodálatos. Soha nem könnyű, nagyon gyakran nehéz, de tele van örömmel, reménnyel és győzelemmel."
Norman Vincent Peale

"Nem elég a célt látni, járható útja kell!
Nem elég útra kelni, az úton menni kell!
Egyedül is! Elsőnek, elöl indulni el!"
Váci Mihály

"Ha szeretet él a szívedben,
Boldog útra léptél,
Hiszen érzés nélkül félig élsz."
Phil Collins

"Ha csak azt tesszük, ami nem esik nehezünkre, soha nem leszünk sikeresek. Abból tudhatjuk, hogy jó úton vagyunk a sikeres élet felé, ha az út, amelyen járunk meredeken felfelé halad."
Gary Chapman

"Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába:
Egész világ nem a mi birtokunk;
Amennyit a szív felfoghat magába,
Sajátunknak csak annyit mondhatunk."
Vörösmarty Mihály

A világunk képei.../In view of the world /
Link








KEDVENC IDÉZETEIMBŐL - /Taygeta videója/

Link



Fly Away With Me / Ross La Vel/ - Repülj velem... - /Taygeta videója/

Link



Sóhaj - /Taygeta videója/

Link



Tárnok Mihály: Magamnak meséllek - /Taygeta videója/

Link



Nézz le rám Istenem! - /Taygeta videója/

Link



A versekkel kapcsolatos videók az adott verseknél találhatók!!!









 
 
0 komment , kategória:  Taygate  
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 22 
2019.08 2019. Szeptember 2019.10
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
30 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 22 db bejegyzés
e év: 215 db bejegyzés
Összes: 3851 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 104
  • e Hét: 5015
  • e Hónap: 19312
  • e Év: 338487
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.