Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 24 
Nem akarunk rasszista polgármestert!
  2020-01-30 22:15:15, csütörtök
 
 







NEM AKARUNK RASSZISTA POLGÁRMESTERT!


Tüntetés Niedermüller Péter rasszista kijelentése ellen


A Demokratikus Koalíció politikusa még egy január 23-i televíziós nyilatkozatában gyalázta a fehér, keresztény, heteroszexuális férfiakat és nőket, rémisztő képződménynek nevezve őket.

A Fidesz és a Fidelitas Budapest-erzsébetvárosi szervezete és és Hír TV-s Sajtóklub. által meghirdetett demonstráció résztvevői, akik ma este teljesen megtöltöttük az Erzsébet körutat a városrész polgármesteri hivatala előtti területen, az ellenzéki politikus azon kijelentése ellen tiltakoztunk, amelyben ,,rémisztő képződménynek" nevezte a fehér, keresztény, heteroszexuális férfiakat és nőket.







Többezres, erős üzeneteket megfogalmazó, a normalitás pártján álló tüntetéssel egyidejűleg
néhány ellentüntető demonstrált az Erzsébet körút túloldalán. Az egész rendezvény alatt fújoltak, fütyültek, felerősített zeneszámokkal és nyomdafestéket nem tűrő hangon provokáltak és próbálták megzavarni tüntetésünket. A demonstráció miatt nem járt a 4-6-os villamos a Blaha és az Oktogon között.

A demonstrációt azért tartottuk, mivel Niedermüller Péter, a DK helyi polgármestere korábban azt mondta,

a fehér, keresztény, heteroszexuális férfiak "rémisztő képződmények".

Szerintünk nem lehet tovább tűrni azt, hogy lepatkányozzanak bennünket, lenézzék a normalitást, a kereszténységet. Békésen szeretnénk elérni, hogy Niedermüller Péter lemondjon, mert “ilyen embernek nincs helye a közéletben".







A demonstráció elején a Magyar és a Székely himnusz után Reviczky Gábor szavalta el Radnóti Miklós egyik versét. Huth Gergely, a tüntetés moderátora arról beszélt, hogy felháborító, hogy Niedermüller Péter és Karácsony Gergely támogatói még Radnóti versét sem tudták csöndesen meghallgatni. Még Radnóti versét sem tisztelték meg Niedermüller hívei.







Illés: Niedermüller vonuljon vissza a közélettől!

Illés Boglárka, a Fidelitas elnöke arról beszélt, nem tűrhetjük, hogy ilyen gyűlöletkeltő politikus polgármesteri székben üljön, mert ha ezt engedjük, a balliberálisok miatt a közbeszéd ismét lejtőre jut.

A továbbiakban úgy fogalmazott: tudjuk, hogy mit várhatunk Niedermüllertől és Gyurcsánytól, emlékszünk arra, hogy miként gyalázták meg az 1956-os forradalom és szabadságharc 50. évfordulóját, és hogyan sodródtak kormányzásuk alatt devizahiteles családok a szakadék szélére. Ezután feltette a kérdést: mit várhatunk azoktól a jogvédőktől, akik a tisztességes magyar emberek helyett a börtöntöltelékeket és a migránsokat védik Soros György pénzéből. ,,Hol van ilyenkor a TASZ és a Helsinki Bizottság?" - kérdezte a szónok.

Illés Boglárka azt mondta: felszólítják az ellenzéket és Karácsony Gergely főpolgármestert, hogy ne mosdassák tovább Niedermüller Pétert, és felszólítják a polgármestert, hogy vonuljon vissza a közélettől.







Azbej: a kereszténység a legüldözöttebb vallás a világon


Azbej Tristan, az üldözött keresztények megsegítéséért felelős államtitkár arról beszélt, hogy 260 millió keresztény ember szenved ártatlanul üldözetést, és erről nem vesz tudomást a világ.
Míg keleten felrobbantják, nyugaton bezárják, addig Magyarországon új templomok épülnek
- tette hozzá. A magyar kormány kiáll az üldözött keresztények mellett. Niedermüller nyilatkozata után egyértelműen ki kell állni a keresztényellenes izgatás ellen - mondta az államtitkár. Most is itt vannak azok, akik gúnyolódnak rajtunk, és azt állítják, hogy felfújjuk ezt az ügyet. Azbej Tristan azt üzente nekik, hogy a keresztényüldözés végül diktatúrába fordul. "Nem hagyjuk, hogy ilyen irányba forduljanak a dolgok."

Hol vannak a csillagszemű momentumosok, amikor megalázott embereket kellene védeni?
- tette fel a kérdést. Sajnálom, hogy nincs most itt valahol Niedermüller, amikor minden esetben szónokolt a kirekesztés ellen. Távozzon a közéletből, és vigye magával azt a keserű gyűlöletet, amit képvisel - zárta szavait Azbej Tristan.







Bayer: a mi dolgunk az ellenállás

Bayer Zsolt újságíró, publicista beszédében kiemelte, ma a világban azokat a napokat éljük, amikor a ,,Niedermüller Pétereket" piedesztálra emelik. Úgy folytatta: ma ugyanígy piedesztálra emelik az erőszaktevőket, az őket mentegető bírákat, az iskolakerülőket és ott társaikat bántalmazókat, valamint a tanárverőket és azokat, akik mindezért milliós kártérítést kapnak.

,,A határokat eltüntetni akarókat és a nyitott társadalomról hallucinálókat, az isteni és természeti törvényeket semmibe vevőket, a férfiasság és a nőiesség tagadóit és üldözőit, a hagyományos család gyűlölőit, minden deviancia, betegség, torzlelkűség imádóit, a hagyományok leköpdösőit, az erő, a kiválóság és minden hierarchia tagadóit, a nemzeti lét gyilkosait manapság szintén piedesztára emelik. És ezeknek a szemében mi vagyunk a rettenetes képződmények"

- fogalmazott. Bayer Zsolt azt mondta:

,,A mi dolgunk az ellenállás és annak kimondása, miszerint a bűn soha nem kérheti számon az erényt."


A publicista beszéde után a Nélküled című számot énekeltük el.








Hollik: ne féljetek!

Hollik István, a Fidesz kommunikációs igazgatója a demonstráción úgy fogalmazott: Niedermüller Péter mondatai azt bizonyítják, hogy

,,a keresztény szabadság elvesztése csupán egy kormányváltásnyira van tőlünk".

Most már pontosan tudjuk, hogy

Niedermüllerék Szent István ezeréves örökségét akarják eltörölni

- figyelmeztetett a politikus.

Úgy vélekedett: félelmetes az, amit Niedermüller több millió honfitársunkról mondott. Ám még félelmetesebb az, hogy utóbb megerősítette gondolatait, és nem kért bocsánatot, vagyis, amit mondott, azt úgy is gondolta - fűzte hozzá.

A továbbiakban II. János Pál pápa szavait idézte, aki egy kommunista országból indulva azt üzente: ,,Ne féljetek!" Ezért bárki is fenyegesse a magyar keresztényeket, mi mindig ki fogjuk mondani, hogy nem félünk - hangoztatta.

A keresztény emberek a szabad akaratot tartják a Jóisten egyik legnagyobb ajándékának, ezért a keresztény ember csak demokrata lehet. Ám, aki a keresztények ellen uszít, az nem lehet demokrata - mondta Hollik István.







Bajkai István: Azonnal mondjon le Niedermüller Péter


Bajkai István szörnyű mondatnak, intoleranciának és lealacsonyításnak nevezte Niedermüller Péter szavait. A Fidesz országgyűlési képviselője elmondta, Magyarországon természetes, hogy mindenki békében élhet. Niedermüller hideg szívvel ontotta ránk az átkot - tette hozzá. A DK politikusa súlyosan megszegte az esküjét, amit polgármesterré választása után tett az alaptörvényre.

Saját magát leplezte le ez a kalandorpárt, amely a gyűlölet és kirekesztés egyik legfőbb képviselője Magyarországon - mondta Bajkai.

Egy embertelen gyurcsányi világnézetnek a része Niedermüller Péter is
- tette hozzá. Azt kellett megélnünk, hogy egy belvárosi polgármester a heteroszexuális, fehér keresztényeket rémisztő képződménynek nevezze.

Ha nem védjük meg magunkat, akkor a gyűlöleten alapuló anarchista keresztényellenes nézet fog felfalni minket - hangsúlyozta Bajkai. Szólt arról is, hogy Niedermüller számára bizonyosan szimpatikusabbak az idegen kontinensekről érkező migránsok.

Azonnal mondjon le Niedermüller Péter a polgármesteri tisztségéről, kérjen bocsánatot, és távozzon örökre a közéletből - mondta Bajkai.


Több ezren tüntettek Niedermüller kijelentése miatt

Link








NIEDERMÜLLERNEK TAKARODNIA KELL

Hír TV 2020. január 30., csütörtök 22:06


Ahogyan arról már mindenki értesült, Niedermüller Péter, aki egyelőre a Demokratikus Koalició nevű szektában politizál, pontosan egy héttel ezelőtt olyan nagyívű ámokfutást rendezett az ATV stúdiójában, hogy a botrány keltette földrengés utórezgései még mindig éreztetik hatásukat.

A nevezett ámokfutás monumentalitását mi sem jellemzi jobban, hogy végre az a történelmi pillanat is bekövetkezett, hogy a Jobbik is kénytelen volt elhatárolódni Gyurcsány Sancho Panzájától. Ami tényleg azt mutatja, hogy Niedermüller ezúttal túl messzire ment.

Eddig ugyanis a néppártosodott (értsd: balliberálissá lett) Jobbik vezetősége egy árva nyikkanást sem volt hajlandó kipréselni magából, ha és amennyiben új barátaik mondjuk Szent István helyett Lukács Györgyöt, Árpád fejedelem helyett Göncz Árpádot, Wass Albert helyett Esterházy Pétert, Dörner György helyett pedig Alföldi Róbertet preferálták.

Egy idő után már azon sem lepődtünk volna meg, ha a Jobbik sajtóosztálya egy álmos reggelen egy olyan nyilatkozattal lepi meg a nyilvánosságot, amelyben örömmel tudatják, hogy a párt székházában lesz az első gendersemleges mosdó, az alagsorában pedig egy ízlésesen berendezett melegbár fog helyet kapni, amit kedvenc alkotójuk, Alföldi Róbert nyit majd meg.

A nagy ellenzéki összefogdosásban ugyanis a Jobbik minden a jobboldalhoz, a konzervativizmushoz, és a kereszténységhez kapcsolódó értéket elengedett. Nem volt más választása. Hiszen melyik ex skinhead szeretné, hogy a Gyurcsány házaspár és Kéri László rosszalló tekintete égesse ki a retináját?

Na ugye.

De Niedermüller "úr" a heteroszexuális, a fehér, keresztény embereket gyalázó mondataival átlépte a Rubicont.

Olyan gyönyörű éket vert az összefogást erőltető, különböző világnézetű pártok közé, hogy öröm nézni a kialakult pánikot.

Mert bizony, bizony ez történt.

Van egy pont, ami után már nem lehet a “szent" céllal, a Fidesz leváltásának ígéretével befogni a szavazók, a tagság száját.

A DK és a Jobbik szavazói közötti különbség a cukisodás és a néppártosodás ellenére még mindig hatalmas.

A Jobbik szavazóival bizonyos dolgokat már nem lehet lenyeletni. Még akkor sem ha a pirula O1G címkés parizerbe lett elrejtve.

A DK politikusa óriási hibát vétett.

Azt hitte még mindig tart a túlóra törvény bevezetése miatt kialakult kegyelmi állapot. Amikor együtt menetelt a szivárvány és az árpádsávos zászlós.

De annak az időszaknak vége van.

Hiába védi körömszakadtáig Bauer Tamás Niedermüllert, hiába magyarázza a bizonyítványát Rónai Egonnak maga a főszereplő. Az ominózus mondatok védhetetlenek, kimagyarázhatatlanok.

Niedermüllernek mindenképpen távoznia kell.

És ahogyan a dolgok jelenleg állnak, ezt a távozást pont a szövetségesei fogják kikényszeríteni.

Apáti Bence









 
 
0 komment , kategória:  Média  
Sango Villagren versei
  2020-01-30 13:30:12, csütörtök
 
 







SANGO VILLAGREN VERSEI







AMIT ÉRZEK


Ha tudnád mennyire szeretlek,
értenéd, hogy miért kergetek
beteg vágyakat,
hogy azzá váljak,
aki nem vagyok.

Bánt engem, ha bántalak,
Mikor olyannak látlak -
mint szomorú angyalt,
kit vadállat szaggat -
aki nem vagy.

Szíved beragyogja az egész lényedet,


Mégsem látja senki gyönyörű fényedet,
ha lelked könnyeket hullat,
s szemed fájdalmat mutat.
Amit nem érdemelsz.

Tiszta szívvel szeretsz, és viszont is szeretnek.
De ez nem mérhető ahhoz, ahogy én szeretlek.
Fagyban és hóban,
jobbnál is jobban.
Ahogy azt érdemled.







ÁLOMKÉP


A pirkadat órái
magányomba vonnak,
s emlékem morzsái
új álmokat fonnak.

Sétálok egy őszi tájon
hulló arany levelekkel,
hol kellemes, lanyha zápor
vegyül lassú, halk léptekkel.

Hirtelen fagyra vált a táj,
a záporból pelyhek lesznek.
A hideg szúrós, szinte fáj,
a színek fehérbe vesznek.

Elvakít e zord, zimankós világ,
a hidegtől ponttá húzom magam össze.
Elfagyott a fű, nem nyílik már virág,
várom, hogy testemet meleg fürössze.

Mert elszállnak az évek,
itt perc követ perceket.
Kellemes meleget érzek,
s csodálom a pelyheket.

Honnan ez a meleg érzés?
Horizontig ér a hó!
Fejemben számtalan kérdés.
Kergetőzik minden szó.

Meglátok egy alakot.
A hó foltokban olvad el
lába előtt a talajon,
ahogy virág sorvad el.

Nyomában izzadni kezd a jég,
tűzként emészti angyali báj,
a kibomló szelíd kedvesség.
Eloszlik a tél, s nyárra vált a táj.







CSILLAG LENNÉK


Ismét alkony csókol
csillagot az égre.
A hold csak nekik hódol,
mint már jó pár éve.
Ezer fénnyel tündökölnek,
varázsaik oly nagyok.
Ők egymásnak énekelnek,
én meg egyedül vagyok.

Irigykedem én is
e sok gyönyörű fényre,
egy-két csodát mégis
láthatnék már végre.
Lennék én csillag az égen,
mi oly fényesen ragyog.
Érezném, hogy fényben égek.
Oly egyedül vagyok.

Járnék én is éjszakákon
végtelen, bársonyos égre.
Járnék én is szédült táncot
ott, hol mennyei a béke.
Alkonyt várnék minden reggel,
s elkerülnének a bajok.
Köszöntnélek énekekkel
ott, hol boldog vagyok.







EGY SZOMORÚ ÉLET


A komor ember, ki semminek sem örül,
Sosem nevet, sötétség veszi körül.
Fojtogató érzés, kavargó mélység,
Könnyekkel teli állandó kétség.
Haldokló lélek, elszorult szív,
Mi gomolygó végtelen semmibe hív.
S te bódultan lépsz a vékony peremre,
Tiltakozó lelked belső hangját feledve.
Néma a nyelv és vakok a szemek,


Elhalók az érzések, süketek a fülek.
Nem érdekel már többé, ki vár téged vissza,
Lelked ezen túl a halál vizét issza.
Szétmarja tested, mérgezi szíved,
Fájdalmad ezután végsőkig kerget.
De kiléphetsz a fényre, nem kell, hogy most feladd,
Egy boldog szó, mosoly, vagy gondolat,
Ennyi elég, hogy megnyíljon egy ösvény,
Minek ereje a mennyekig felér!







EGY ÚT A JÖVŐ FELÉ


Fáj a gondok súlya,
hullámzik alattam a talaj.
Homályba olvad újra
minden, mit szívem akar.

Nem érzem, hogy a féltés
anyai karja fon körül.
Elmémben tombol ezernyi kérdés,
s szívem többé már nem örül.

Ég és föld közt lebegek.
A biztos és bizonytalan harca.
Eltűntek a fák, a hegyek,
S mosolyra nyílik a Halál ezer arca.







AZ ELHATÁROZÁS


Léptek zaja rázza az erdei utat,
Az ösvényen tekintetem utánad kutat.
Szaporodó légzésem visszhangzik a tájon,
S engedi, hogy üvöltésem hallhatóvá váljon.
Neved csendül, s tovaterjed a sötétlő éjben,
Majd ismét minden elnémul a kavargó mélyben...
Szaporázom lépteim, míg karnyújtásig érlek
S te megfordulva nekem rontasz, hiába is kérlek,
Térj magadhoz, légy önmagad, üvöltözöm neked,
S kérve-kérlek markolatról engedd le a kezed.

Nem hallod kérésem, nem figyelsz a szavamra,
Néma csendben emeled a kardod a magasba.
Nem akartam, hogy így legyen, hogy harcba szállj velem,
Újra és újra közöttünk csak szenvedés terem.
Miért nem szólítasz a nevemen, mint régen?
Miért kellett, hogy minden érzés ezzel érjen véget?
A szemedre emelem könnyező szemeimet,
S elborzadva szemlélem üres tekinteted.
Elszorult hangomon még utoljára kérlek,
De ha kell, készen állok meghalni is véled.

Kardom neked szegezve vetek véget harcodnak,
Fájó szívem könnycseppje koppan az arcodnak.
Könnyeimtől fuldokolva bocsánatod kérem,
Hisz saját öcsém vagy, húsom és vérem.
A kard pengéjén végigszalad a holdnak halvány fénye,
S várhatnám, hogy fröccsenjen a megbánásnak vére.
Elhaló nyögéssel lendületet kapva,
Markolok feszülten, görcsösen a kardba.
Felrántom az égbe, csörren a lánc rajta,
Még mindig nem fogsz szólni, nem vagy az a fajta.

Lendül a kard, majd süllyed a mélybe,
Pengéjét hirtelen mégsem mártom vérbe.
Szíved előtt kővé dermed pár centivel karom,
Halálod a kiút neked, én mégsem akarom.
Önző módon döföm a pengét a vállad fölött földbe,
Megtámasztom magam rajta teljesen rádőlve.
Remegő testem mélyéről zokogás tör elő,
Ahhoz, hogy megöljelek, nincsen lelki erőm.
Hisz nem számít, hogy milyen messze, s merre felé haladsz,
Az sem számít, miket tettél, mert testvérem maradsz...

egy anime ihlette







EMLÉKEK


Vöröslő alkony árnyaiban állva,
nézek magunkra, egy régi testvérpárra.
Fájdalom járja át meggyötört elmémet,
s szívembe hasítanak a régi emlékek.

Mikor még fiatalon gondtalanok voltunk,
boldogok, s nem tudtuk mit hoz a sorsunk.
Most ismét rád pillantok, kissé tán megvetlek,
már nyoma sincs benned a régi szeretetnek.

Emlékképek pörögnek előttem újra,
ismét érezhető a fájdalomnak súlya.
Az emlékekben rád meredek, szótlanul nézlek,
hallom társaink sóhaját, mi elfullad végleg...

A halvány port átfesti a karmazsin vér színe,
a sűrű éjben messze száll haláluknak híre.
Elönti a szívemet a düh és a gyűlölet,
úgy érzem, nem bocsájtom többé a bűnödet.

Már nem hallod a hangom, nem érted mit mondok,
s én dühösen, ordítva megszállódnak rontok.
Majd jéghideg acél koppan a hátamon,
s ridegen hasít belém a fájdalom.

Döbbenten nézek a vállam fölött hátra,
a szívem majd megszakad könnyeidet látva.
A fáradt nap nyugtával ezüstös hold kél,
s megszakad egy pillanatra e borzasztó kép.

Könnyeim peregnek arcomon sorba,
majd tompa koppanással hullanak a porba.
Véget ért az emlék, az alkonyig tartott,
szívemen már megszokott vérző sebet hagyott.
Megsirat minket a föld és az ég,
két elfeledett, magányos testvért.

Ezt a verset egy anime ihlette







ENNYIT ÉRT?


Annyi rég várt
szép emlék,
oly sok csodát
tárt elénk.
Gondterhes életünk
most kettéoszlik,
s minden szép emlékünk
semmivé foszlik.

S te támadsz csupán folyton
minden régi sebért,
mit te szaggattál önző módon,
s nem értettem miért...
Szemem homály fátyolából
lassan nyílik fényre.
Oly sok idő távlatából
tisztán látok végre.

Miért büntetsz, s hagysz bűnhődni
fájdalmad ólomsúlyáért?
Miért bántasz, s hagysz őrlődni
szíved gyarló múltjáért?
Hát ezt érdemlem tőled?
Csak ezt kaphatom vissza?
Fagyos, kínzó gyűlölet,
mi szívemet nyúzza.

Hisz minden nap ezt látom,


ezt mutatod felém.
Az élet fájó rémálom,
ezt táplálod belém.
Megvető pillantásod
a csontomig hatol,
gyűlöletes mozdulásod
mindent kipuhatol.

Mozdulok olykor
sajnálva, félve,
érzem elsodor,
úgy holtan, mint élve.
Minden régi emléknek
anyja szemrehányás.
Mindezek felének
én szenvedtem kárát.

Megveted ki "megbukott"
ki harcolt a jóért?
Azt, ki titkon kuncsorgott
minden kedves szóért?
S te mégis azt gondolod,
én löklek majd sírba,
de mégsem marad barátod,
ki érted imát sírna...







ÉBREDŐ VILÁG


Már ébredezik a lusta nap,
és bontja első sugarát,
az égbe nyújtózva szárnyra kap
és felém nyitja mosolyát.

Leváltja az égről a fáradt holdat,
és új erővel tovább ragyog.
Átöleli a sötétben megsorvadt
ében tájat, hol én is vagyok.

Lágyan cirógatja arcomat a szél
és rohannak velem a felhők,
a természet dalol, zeng, beszél,
majd ébred a város, felnyög.

Felszáll a füst, lendül a por,
s vad zaj ébred az emberrel.
Reng, üvölt a kocsisor,
és minket a szenny temet el.

Vad búgások, ricsaj csendül,
fültépő, harsány hangok.
Ordítás lesz most a csendből,
nyitnak a boltok, a bankok.

Amíg csendes volt a táj,
és csukott volt még minden szem,
s csukott volt még minden száj,
jobb volt minden, azt hiszem.







ÉN ÉS Ő


Én a földben,
Ő az égben.
Én a ködben,
Ő a fényben.
Én a holdban,
Ő a napban.
Én ebben,
Ő meg abban.
Én a fűben,
Ő a fában.
Én a zöldben,


Ő virágban.
Én a fagyos,
Ő a forró.
Én a farkas,
Ő a holló.
Én valóság,
Ő meg álom.
Én gyarlóan
Őt csodálom.







ÉG VELED!


A párnámon kihűlt könnyeim
hűsítik lázas arcomat.
Este belső ördögeim
ellen vívtam harcomat.

De miért, hogy egyedül?
Fájó álomból így ébredtem.
Szenvedtél, tudom kegyetlenül,
s tudom, hogy tudod, én is szenvedtem.

Hát eljött az éjjelt váltó
hűvös pirkadat fénye.
Magányomról tudom, látom
van már véleménye.

Még érzem illatod a szobában,
szemembe szöknek a könnyek.
Köszönteném a hajnalt korábban,
bár az elválás úgysem lenne könnyebb.

Karjaimat félve
testem köré fonom.
Remegek, érzem
újra sírni fogok.

Pokol most mi körbevesz,
kínzó, gyilkos csend.
Pusztít, megront, öl s elvesz,
nincs többé fent se lent.

Tán örökre elmentél
és nem láthatlak többé.
A magas égig emeltél,
s ott fent váltál köddé.







ÉN ITT LESZEK VELED!


Ha életed rémálom,
csak sötét, mély verem,
szólj nekem barátom...
Én itt leszek Veled!

Szerető karjaim nyújtom most feléd,
hogy támaszul szolgáljon Neked.
Ha beomlik a föld, ha rád szakad az ég,
Én akkor is, itt leszek Veled!

Ha gond nyomaszt, ha bú szorít,
s vigaszod már nem leled,
ha fájdalmad a mélybe taszít,
Én akkor is itt leszek Veled!

Ha az őrület peremén
porba hullik tested,
ha összeomlasz gyengén,
Én ott leszek Veled!

Ott leszek Veled,
mindig, hogyha kéred,
míg ajkad nevet,
s szükségemet érzed.

Szükségét annak,
hogy Veled legyek,
amíg rohannak,
szöknek a fellegek...

Míg tüdőm légre szomjazik,
s ereimben vér csorog.
Míg bennem erő lakozik,
Én segíteni fogok!

Ezt a verset a legjobb barátnőmnek írtam, Tyarának.







FEKETE JÖVŐ


Új ruhát öltött a jövő,
s millió lélek tovaszáll.
Hallom új életre törő,
szívszorító moraját.

Hogy az elmúlás vihara tépje meg,
majd vadul dobálja, vigye a szél
az életben megfáradt lelkemet,
és söpörjék könnyek a kárhozat felé.

Sehol sincs nyoma tűznek,
mégis fájdalomban ég a szoba.
Az emlék szálai ide fűznek,
hol kitárul magányom hona.

Új ruhát öltött a jövő,
s millió lélek tovaszáll.
Hallom új életre törő,
szívszorító moraját.







FŐNIX




Miközben a világot szennyezi a Gonoszság,
vannak, akik szakadatlan, kezeiket mossák.
Mint egy buzdító ár, a halálnak ad szelet,
ám átsüvölt nem tudván, holt és élő felett.
Tarthatatlan átsüvöltött, átszáguldott rajtam,
hisz még élve, erőtlenül én is porba hulltam.

Folyóknak, pataknak vize sűrűn csorgott.
Az éjszaka csendjében a hold is vérben forgott.
Kik örökkön, és bátran hűséget fogadtak,
azoknak is odafentről szenvedést adtak.
Ám a test erejének is a lélek adja ékét,
épp úgy, mint fáradt fának repedezett kérgét.

Mikor hagyjuk, hogy testünket fájdalom övezze,
Harcoljunk ellene, hogy lelkünket is kövezze.
Mert vannak, akik erősek, és felállnak újra,
mielőtt testük-lelkük ismét porba hullna.
Amiért a szív küzd, a lélek utat engedjen,
mert ki szenvedni nem akar, kétszer is szenvedjen!







GYILKOS CSEND


A magány pokla körülvesz,
halott világ dallama cseng,
s millió érzés néma lesz,
mert végtelen, gyilkos a csend.

Felnyitja ezer szemét az ég,
fényes pontok gyúlnak fent,
az ében sötétben rád köszön a vég,
mert végtelen, gyilkos a csend.

A kékezüst hold sugarában
elveszett a földi rend.
Az egyedüllét tudatában
végtelenül gyilkos a csend.







HAJLÉKTALANOK


Álmos, sötét ég alatt,
eső áztatta kövön,
lábak tömege haladt.
Éjjel csendes az öröm.

Az utcalámpák halvány fénye
világos színt lopott az éjbe.
Emberek szétfoszló lépte
beleolvad a köd lepte térbe.

Penész rágta sarkon, elhagyott
ember "féle" élt,
ki mindenkiben alkotott
egy saját véleményt.

Mellette nap mint nap
százan is elmennek.
Szánalom kevés, annyit kap,
ők más tájat keresnek.

Szemébe oly gyáván
senki ember nem néz,
de végtelen szánalmán
túllépni már nehéz.

Egyik arcon lenéző gúny,
másikon sajnálat rándul.
Lelküknek az igazi súly,
hogy szemük mindent elárul.

Megvető az élet velük,
azzal, ki mást érdemel.
Kiknek halált jelent telük,
minket mégsem érdekel.

Elfordulunk, hogyha látjuk
szűkölködni őket.
Megvetjük, s folyton bántunk
szegény könyörgőket.

Kiknek örök csapdája
egy ocsmány, koszos disznóól,
kiknek sorvad méltósága,
a vers most mégsem róluk szól.

Nem a mély nyomorban élő
léha hontalanról,
hanem vissza-visszatérő
erkölcsi nyomorunkról.

Érted már, hogy mi a lényeg?
Önző, fukar, beteg a szívünk.
Nem az utcán bolyongó lélek;
hanem HALOTT EMBERSÉGÜNK!







HIÁNYZOL!


Hiányod, mint sötét árnyék
ül meg most a lelkemen,
apró égi szikrát várnék,
fáj ez a csend, eltemet.

Fáj magányom, csengő hangod
dallama még él bennem.
Látom kedves, vidám arcod,
mikor behunyom szemem.

Újra látlak magam előtt,
s bár hozzád is érhetnék.
Nem futok el vágyam elől,
nincs is több, mit kérhetnék.







HOL VAGY?


Ködbe vész az arcod
foszló elmém tükrében.
Szemem régen tartott
forró ölelésben.

Régen simítottam végig
arcod finom vonalán,
mások hiába nézik,
csak álom volt talán.

Körülöttem lángolt minden,
és most fázom nélküled.


Kiáltásom tompul, hiszen
kezedbe temeted füled.

Miért teszek úgy, mintha folyton
szenvedés lenne nekem
ez a mérhetetlen tiszta módon
csodás szerelem?

Számomra az nem lehetsz
soha, amíg csak élek,
míg homlokomra csókot lehelsz,
s rólad szívből mesélek.







A XXI. SZÁZAD


Beteg a lelkem a kórtól, ami belülről rágja a testemet.
És azoktól, akik a másik szenvedésén nevetnek.
De sosem lehet tudni, ki lesz az "új áldozat",
hisz a halál tudatával minden megváltozhat.

Ha meg tudnám mondani, mikor ér a halálod,
darabokra zúznám vele az egész világod!
Milyen súlya van annak, hogy ketyeg benned az óra?
Mégis reménykedve vársz a végső szóra.

Egy pillanat alatt összeomlik a világ,
észre sem veszed, s minden fontossá vált.
Sétálni a parkban, vagy inni egy pohár tejet,
Ugyanazt másképp látod, mert az óra ketyeg.

A többség öröme, hogy nem tudja, mikor ér véget,
Az irónia, hogy ezért nem élik az életet.
Ha isznak egy kis vizet, az ízét nem érzik,
míg másnak egy illatért is szíve-lelke vérzik.
Ki sosem érti meg, hogy élete mekkora kincs,
annak e világra érdeme többé nincs.










KÖLTÉSZET EGY DALBAN


A húrok pengetése nem való annak,
kinek műveltségben hiányai vannak.
Minden hang a dalban egyaránt fontos,
hogy tiszta legyen, szép, töretlenül pontos.

Ne mocskold be a modernkor kamasz stílusával!
Művedet, mint tiszta leplet kened össze sárral.
Minden apró mozzanat, csöppnyi részlet számít,
ezekből elméd árja csodás művet állít.
Érzéseid add e dalba, ne csak azt, mi körülvesz,
ha így teszel, a végeredmény mindenkor öröm lesz.

Ha képtelen vagy engedni a teljesség hatalmának,
hagyd hát meg a pengetés örömeit másnak.
Tedd hát le a lantot, vagy gyakorolj szorgosan,
s ha nem érzed teljesnek, annak oka van.

Hajtsd a fejed mindenkor a bátor intő szóra!
Arra, ki hallgatja dalod kezdetektől fogva.
Mert ő látja át hibádat, hallja Azt a hangot.
Játszd hát újra, finomítgasd, vagy engedd el a lantot.

Egy régi jó tanács, egy kedves barátnak







LELKIISMERET?


Van egy hang a fejemben,
mi megmondja, mit tegyek.
Ami talán tudatom.
Sosem tudhatom
merre visz majd útja,
tán a magány kútja
lesz a cél, mi végtelenül
lassú folyamként, féktelenül
hömpölyög életem mezején,
mi oly kis helyen el nem fér.
Hát kiöntött üregéből,
fojtogató börtönéből.
S e kis kút nem volt más,


mint egy régi látomás,
mit e hang formált bennem,
s komolyan kéne vennem.
Mert eme kútból merítem
vad küzdelmes életem.
S ha a hang szól: "elég volt!"
engem újra magány fojt,
mert megfáradt már a lelkem,
és új csodákra kéne lelnem...







MERENGÉS


A fáradt égbolt a lemenő nap
karmazsin színével töltekezett,
s az alkony után mindig újabb
csendes álom következett.

Eme álom most nem jött el,
ütött az éjfél utáni második óra.
Szobám sötétje csendet követel,
majd fellobban gyertyám kanóca.

Frissében szédült táncba kezdett,
s árnyakat rajzolt falamra.
Meglobban, s némán reszket,
halvány színt fest arcomra.

Percnyi fényének villanása
falamon, mint repkény, felszökik.
Holt szemeim csillanása
az élet szikráit megölik.

Egy ablakba vert pillantás
a kábulat örvényébe sodor.
A csendbe burkolt kitartás
szobám végében honol.

Fürkésző pillantása percéltű talány.


Kutatja némán, mire lelkem vár.
S most az örök, bölcs magány
kettőnket egy börtönbe zár.

Odakünn a haldokló lámpást
éjjeli lepke környékezte,
kinek piciny, zord halálát
árnyak fátyla mérgezte.

Homályos tekintetem elmereng
a szféráit vesztett ég magasán,
majd elbotlok, elveszek,
s meghalok a fájdalom talaján.

Szétterült foltot fest
árnyékom fekete sziluettje,
mint ledobott, viseltes,
megunt idők köpönyege.

Már gyertyám sem reszket,
csak haldoklik inkább...
A magánnyal eggyé lettem,
s egy maradok immár...

Az ihlet első sugarát egy könyv ébresztette bennem







MÚLIK


Múlik az érzés,
múlik a báj...
Tűnő reménység...
Annyira fáj.

Múlik a szerelem?
Tompul az ész?
El sose feledem,
vissza se nézz...

Múlik a kedvesség,
távol a szép.


Bársony hevesség,
foszlik a kép.

Múlik a kitartás,
elfogy a szó...
Gyengül a bizakvás,
sorvad a jó...

Ha elmúlik a tűz,
ha kialszik a láng,
ha messzire űz,
szakítanánk?







NAPFÉNY


Gyengéden őrzi lépteim a táj,
nap szüremlik a horizonton.
A sugarakon e Földön túli báj
simogató, gyengéd fénye oson.

Körülöttem a hamvas fényben,
arcok száza, ezre rohan.
Nem mosolyognak vígan, szépen,
mint ki gyászol, az összes olyan.

Egy szívet sem örvendeztet eme fény,
hisz megszokott már, s természetes.
Ha egyet is kihagynánk lenne remény,
hogy megértsék miért oly tökéletes.







NE ADD FEL!


A távolból figyellek, tán túl messze vagyok,
a sűrű ködben egyedül csak a szemed ragyog.
Fájdalom, vagy boldogság, mi lelkedben csillan?
Mi egy röpke pillanatban rögtön el is illan...?

Félelem mardossa most a szívemet érted,
mert egyszer néma szóval segítségem kérted.
Lehetséges lenne, hogy kevés az, mit nyújtok?
Túl halk már a kedves szó, mit füledbe súgok?

A megfáradt ég alkonya, már rád teríti szárnyát,
a Hold a földre csorgatja tested hűvös árnyát.
Viaszfehér kezed most hadd nyugtassa enyém,
hadd segítsek, hogy mutathasd a mosolyodat felém!

Ne add fel soha! Kérlek ne add fel a harcot!
Hadd láthassak újra, egy kedves, vidám arcot!
Fogd erősen kezem, én nem engedlek el,
boruljon rád szeretetteljes, tiszta lepel.

Feledd most, mi volt, mi múlt, mi régen úgy fájt,
mindazt, ami szívedbe kínzó sebet vájt.
Boruljon rád fényes, fehér, "angyalhordta" szárny,
s hadd legyek én fejed felett színes szivárvány!







REGGELI CSODA


Harmat cseppen a kerti virágról,
majd megcsillan rajta a nap sugara,
büszkén ontva a fényt magából,
s csendül a reggelek víg madara.

Még homályba olvad a tekintetem,
már hallom e harsány éneket!
Tisztul a kép, de még nehezen
tompítja szemem a fényeket.

Elmém vidáman ébredő árnya
remélve köszönt egy szép új napot.
Szívem, mint mindig, most sem bánja
azt, mit e fénnyel ismét kapott.

Álmosan pillantok jobbomon az ágyra
és megmosolyogtat, ami fogad.
Illatok, érzések színes kavalkádja
őrzi, mit szívem tartogat.

Tán álmodom még, de oly valósan,
új képet szőtt a képzelet,
a csendes lomhaságban eltelt óra
mellettem új Csodát ébresztett.

Barnásvörös haja a párnára omlott,
s mint hűs patak, csörgedez tovább.
Csodálva nézem tincseire bomlott,
földig nyúló zuhatagát.

Ezernyi kérdéssel pillant fel rám
a szeretetét ontó barna szempár.
"Reggel van? Este? Vagy hajnal talán?"
Időt nem ismerve tekintesz reám.

Mosolyomtól megnyugszol és viszonzod azt,
így nyújtod felém a két kezed.
A napsütés lelkedben új dalt fakaszt,
új Csodát szőtt a képzelet!







REMÉNNYEL TELVE


Életem hajnalán volt egy nagy hibám,
az élet nagy terhet épített rám.
Nem értettem addig, mitől kéne félnem,
s hogy a lélek miért oly törékeny.

Milliónyi fájdalom, annál is több vihar,
velőtrázó érzés, mi szívembe mar.
Úgy éreztem, nincsen többé napfény,
nincs ég, se föld, se parányi remény.

Elmerültem a sötét, zavaros mélyben,
érezve, hogy elveszek az időben, s térben.
Nem akartam elhinni, hogy idáig jutottam,
kezemet rémülten a fény felé nyújtottam.

Mi egyre csak szűkült, távolodott tőlem,
tudtam e rémálmot szét kéne, hogy törjem.
Szabadulni vágytam, még harcolni akartam,
kevés voltam ahhoz, hogy magam összekaparjam.

Majd megjelent előttem egy angyali fény,
s Te e fényben ragyogva közeledtél felém.
Visszahúztál engem a sötétlő mélységből,
megszabadítva lelkem minden kétségtől.

Szememről a fátyol lassan hullt a porba,
a felismerés úgy ért, mint egy végső próba.
Köszönöm neked, végre tisztán látok,
szívemről lepergett az "ezer éves átok".
Boldogan és nevetve szeretnék már élni,
vidáman, ezen túl semmitől sem félni.







A SZÍVEM MÉLYÉN


Kevés arra szavaim árja,
hogy elmondjam azt, mit nem lehet.
Milliónyi gondolat várja,
hogy nyerjenek percnyi életet.

Egy percet abban a kusza, vad világban,
mi tudatom mélyén megbúvó
szelíd érzést rejti, rohanva, ziháltan,
mint másodpercekett űző mutató.

Egy érzést, mit néha rejtek én,
mert féltem ezt mutatni világnak,
megóvom örökkön, szívem rejtekén,
s nem adom többé senki másnak!

Neked adtam, s tiéd marad.
Volt és lesz ez örökké.
Szíved tőrével e szerint faragd
érzésem végtelen körökké.

Ne sértsd e tőrrel háborgó lelkem,
mert haragja mélyen megsebez.
S megölöm én is azt, mit nekem
Minden szeretet jelent.

Minden szeretet, mit arcodon felém mutatsz folyton,
mit szívem sebezni képtelen,
s ha megtette már, bánatom hallgatásba fojtom,
mi őrjítő, gyilkos, végtelen.

Ám féltő szeretetem utolsó szikrája
őrzi majd az arcod, ha már nem leszek.
Eltörpül az élet minden kis hibája,
ez az, mit síromig szerelemnek nevezek.

S én szeretem mindened, el sem mondhatom,
Szeress engem kérlek,
nagyon-nagyon!







A TALÁLKOZÁS


Nem hittem volna, hogy eljön ez a nap,
mikor más valakiben látom magamat.
Ugyanaz a jókedv, ugyanaz az érzés,
Vajon mi különbözik, ez itt a kérdés.

Ugyanaz a múlt és ugyanaz a jelen,
Talán ezért fontos ez ennyire nekem.
Ugyanaz az élet, ugyanaz az álom,
Hogy ritkán látlak, csak azt sajnálom.

Ugyanaz a szíved, ugyanaz a lelked,
És örömödet is ugyanabban leled.
Ugyanazt szeretjük, ugyanazt hibáztuk,
De azért vagyunk, hogy egymásra vigyázzunk!

Legjobb barátnőmnek, Tyarának







A TAVASZ DALA


Reggeli madártrilla
zengi a tavasz dalát,
mámoros virágillat
ölel lágyan ma át.

Kedvem szegi töretlen,
bús magányom éneke.
Vadul szaggat, öl engem,
kinek harc az élete.

Tudom, egyszer felébredek
e kínzó rémálomból,
s mindent elfeledek,
mi lelkemben tombol.

S ha hív a csodás


zöldellő rét szava,
szívemről leolvad korán
a fájdalom hűs hava.

S majdan virágos réten,
zúgó csermely oldalán,
sétálok úgy, ahogyan régen
és zengem szabadság dalát!







TOVÁBB ÉLEK


Ki emlékszik majd a lányra
ki én vagyok, ha elmegyek?
A mosolyra, s bús magányra,
hogyha én már nem leszek?

Hány könnycsepp hull porba értem?
Értem. És az emlékért,
mit itt hagyok, s sosem kérem,
hogy sirasson, ki gyarlón élt.



Mert rám odafent szebb élet vár,
ezért sose légy szomorú.
Peregjen le rólam a szennyes ár,
síromra ne kerüljön koszorú.

Mert lelkem örökkön tovább él,
s itt leszek melletted végig.
A szívedben a lelkem sosem fél,
emelj hát magadban az égig!










ÜNNEPI HANGULAT


Téli este unalmában ablakomba mélyedek,
az éjszaka sűrű fátyla takarja a kék eget.
A ház zajának árnyékában elmélkedve bódulok,
a hóesésre, melyben csupán néhány ember andalog.

A karácsonyi hangulat, a friss fenyőfa illata
szívemet és lelkemet ünneplésre bíztatja.
Testem ennek ellenére néma nyugalmat mutat,
csodálom a téli fagyba, sötétbe olvadó utat.

Nem fog meg a hangulat, az ünnepek szele,
úgy érzem, nem tudok többé mit kezdeni vele.
A pillanat varázsában nézek a fenyőfára,
csodálkoznék, ha végre egyszer egyenesen állna.

Minden évben ugyanaz a kelletlen lemez,
egy ünnep itthon, mit a köznyelv Karácsonynak nevez.
Ám ez mégsem az az ünnep, mi a szeretetből fakad,
az is csoda, ha olykor-olykor néhány jó szó akad.

De mégis vajon mi lehet egy szép karácsony titka?
Egy családban, hol az egyetértés, s a fenyőfa is ritka.
A külvilágtól elzárkózva a szobám padlóját nyomom,
műfenyőmmel árválkodva panaszaim versbe fonom.

Egy lakásban, hol a családiság szikrája sem lobban,
s akár egy rossz szóból is durva vita robban.
Miért van az, hogy elfelejtjük, miről szól az ünnep?
Itt, hol a nagy örömök is aprónak tűnnek...







VÁRNI...


Várod, hogy jöjjön a mennyei ihlet,
várod, hogy nyíljon versre egy ötlet.
Várod, hogy elméd letisztuljon végre.
Várod, hogy az alkonyi nap rajzoljon az égre.

Vársz otthon a csendre,
vársz a lelki rendre.
Vársz egy kedves szóra,
vársz mindig a jóra.

Vársz, hogy hallhasd a saját hangodat.
Vársz, mert szíved fáj, lelked hasogat.
Vársz talán a végső, égi megnyugvásra,
vagy csupán a kellemes, drága hallgatásra.







VÉGSŐ ÓRÁK FÁJDALMA


A holdfény ében színt festett
a végtelenbe rohanó, bársonyos égre.
S én itt ülök szobámban este,
apró gyertyámmal, szerelemben égve

mint a fellobbanó kanóc, mi fényt ad a térnek,
és világos, selymes színt a keserű vérnek.
úgy ülök én, szavakat űzve,
remegve, félve, rímeket fűzve.

Rímeket, mik remélem eljutnak majd hozzád,
Mik számomra örökkön a remény hangját hozzák.
Reményt, hogy valaha elmondhatom neked,
hogy mennyire, mennyire boldog vagyok veled.

Hogy nem jár le életem apró mutatója,
időm, óráim felett, hol köreit rója.
Hogy lesz idő, lesz még millió,
hogy elmondjam mennyire, milyen jó,
mikor óvó karjaiddal féltő körbe fonsz,
s hogy illatod, érintésed olyannyira vonz,
hogy feladnám ezért az életem, lelkem,
mert tudom, hogy melletted boldogságra leltem.

Nem érdekel, hogy halálom mily nagyon fájna,
s ahogy a reggel árnyékot ír a tájra.
Fájna, ha ma este érne a halálom,
mert szememmel arcodat nem találom.
Fájna a hiányod, mert nem vagy velem,
s nem szorítod kezedbe remegő kezem...







VÉR ÉS VERS


Mi késztet, hogy verset írj?
Kicsit nevess, kicsit sírj.
Ahogy ritmust írsz a lantnak,
életet adsz a gondolatnak.
Minden sor egy kicsiny részed,
minden szó, mint egy csepp véred,
gyöngyözve cseppen és ül meg egy sorban,
forró karmazsin szín mámorban.
Rímben áll most minden tettel,
minden apró lélegzettel
mit leírok, kiadok, érzek,
új és új rímeket vérzek!













 
 
0 komment , kategória:  Sango Villagren  
Paula S. Tizzis versei
  2020-01-27 21:00:46, hétfő
 
 




PAULA S. TIZZIS VERSEI







AJAK-RABSÁG

avagy a nagy csókcsata


Lágyan omlok ama pillanatba,
mikor ajkam fogságodba esik
a végtelenből az illanatba,
ahogy saját kedvüket keresik.

A vágy-szomjunkat meg-megitatva,
rezzenünk a következő körre,
új folyékony utakat kutatva
cseppenként ráolvadunk a bőrre.

Majd libabőr-díszt öltve készülünk,
a test-kenyeret magunkhoz venni,
sóhaj-ölben csak remegve ülünk,
mézédes nedűt próbálva csenni.







BENNEM ÉLSZ... (ÉDESANYÁMNAK)

Anyák napi emlékezés


Miként belélegzem a friss levegőt, ahogy
dobbanásim éltetnek napról napra,
úgy vagy benne minden pillanatba.
A beszűrődő fényben, a felszálló porban,
egy reggeli mozdulatban, egy mosolyban.
Élsz, mert emléked boldogít, s továbbadom
a gondolataid. S miként unokád kacag, és cserfel,
lényed új életre kel. Én voltam a gyermek,
s te a legjobb anya, mára fordult a szerep,
gyermeki létem anyaként lebeg. Te föntről
mosolyogsz, hisz ismerős a kép, a lázongó tini
és a dacos anya, de kisimulnak az álmok, s
úgy leszünk mi egyek, ahogy csepp a vízzel,
szép szóval, és igaz hittel.

Fogd a kezem, az övékét én fogom,
maradjanak az álmok a miénk, ott
találkozunk te, meg én.
Egyszer, - remélem jó sokára -, újra
gyermek leszek, s te a legjobb anya,
s nem búcsúzunk többé soha...







DERMEDT SZÍV


Télbe fordult már az idő
a fagyos reggel mosolyog.
Szemében ott a jövő,
talpa alatt hó ropog.
Deres tekintete távolba néz,
tudja, most övé a világ.
Bamba vigyora keserű méz,
nem nő mostan virág.

Szegény ember csontig fagyva,
csupasz ág alatt mély álomba ér.
Fekszik, rongyokba magára hagyva,
ereiben lassan megfagy a vér.

A tél kitart, és jeges álmot ígér.
A szegény egy kis irgalmat remél.
De az ellenfél konok és könyörtelen,
pedig az ember oly védtelen.

A legyőzöttek többé nem ébrednek,
szemükre örök álom-felhő ül.
Többet ők már nem éheznek,
szívük, lelkük messzire repül.

A büszke győztes a kegyetlen Tél.
De vigyázz, mert uralmad véget ér!
Eljön a tavasz és feloldja a szívedet,
és elveszi hónapokra a ,,jó kedvedet"







ELTŰNTÉL, ÉN ÉDESANYÁM!


Oly, egyedül vagyok én Tenélküled,
nem nézhetem többé mosolygós szemed,
dolgos és élettől pezsgő lényedet,
és már nem szoríthatom meg két kezed.

Itt hagytál engem, búcsú nélkül,
összetörve, reménytelenül.
Nem tudtam Tőled elköszönni,
és sok hibámat jóvátenni.

Már nem tudom elmondani,
mennyire nagyon szeretlek.
Én nem tudok lemondani,
folyton várlak, és kereslek.

Szívembe, mint égő lándzsa,
tövig, durván belemártva,
úgy égeti lényed varázsa,
az én anyukám hiánya.

Már nem látogathatlak meg vidéken,
csak a temető maradt már énnékem.
Oda akármikor kimehetek,
sírodra virágot helyezhetek.

Bárcsak itt lennél még mivelünk,
engednéd, hogy boldoggá tegyünk!
Minden nap vinnék virágot Neked,
és simogatnám ölelő kezed.

Elmondanám, amit már nem tehetek,
tőled kaptam a legtöbb szeretetet.
Te voltál az én legnagyobb kincsem,
az anyukám, aki többé nincsen.

Nem bújhatok már soha Hozzád,
hogy tested mindentől megóvjon,
és hogy féltő, puha karod
csak óvón körém fonódjon.

Itt állok fázva, árván az ég alatt,
elmentél és nekem semmim sem maradt.
Megszűnt minden jó lenni,
nem tudok már szeretni.

Most már hiába kiáltom: "Szeretlek Édesanyám!"
A hangom nem ér utol, elmossa a végtelen ár.
Többet nem ízlelhetem büszkén e szót ajkamon,
én itt vagyok, te ott vagy a túloldalon.








ENGEDD!!!


Hadd süssek neked, hadd ragyogjak,
legyek oltalma két karodnak.
Én legyek oka mosolyodnak,
simító keze ráncaidnak.

Holdja szemeid csillagának,
bársonya tested palástjának,
mely átölelve tart melegen,
míg átkelsz az éji tengeren.

Ébredve, friss hajnalod leszek,
szádra bíbor csókot lehelek.
Majd levegőként beléd bújva,
leszek életed alkotója.







AZ ÉLET ÁGYASA LETTEM


Ha kellek, úgy is hívsz,
és két vállra fektetsz,
s ha velem már nem bírsz,
majd ledobsz és megvetsz.

Újra talpra állok,
veled járom utam,
foszlányokká mállok,
s kísértem a múltam.

Néha kedvelsz, érzem,
csupa jót adsz nekem.
Máskor csontig vérzem,
s elfelejted nevem.

Kedved leled bennem,
tőled függök pőrén,
mit adsz, mind lenyelem,
ringok léted tőrén.

Az ágyasod lettem,
fizetségem te vagy,
magam eléd tettem,
hagyj el, vagy még maradj!!!

Vers az Életnek, az életről










FA VAGY


Fa vagy, lélegzed a földet,
én vadhajtást metszek,
rügyet fakasztok reád,
és becézgetem őket...

Kezem, mint a napfény,
ölem egy bárányfelhő,
bánatod elmosom én,
még a törzsed is megnő...

Simogatlak szélként,
őrizem az álmod,
óvó árnyékodként
temelletted állok...

Ha te vagy az egyenes,
én a szád szélén a görbe,
ha engem akarsz látni,
csak nézz a tükörbe...

Fa vagy, én kertész leszek,
s ha hajlott háttal járok,
az erősödő ágaidban
majd vigaszt találok!

lányomnak szeretettel... az én kis fámnak







HA ELJÖN AZ IDŐ


Mikor ősz fejem már nem szívesen veszed öledbe,
s hiába teszem vén kezem a puha kezedbe.
Tudom eljön ez az idő egyszer,
de kérlek akkor még ne engedj el.

Mikor, mint üstökös úgy ragyogsz, de már nem nekem,
s egyre kevesebb időt töltesz el velem.
Tudom eljön ez az idő egyszer,
de kérlek akkor még ne engedj el.

Mikor érdes kezemmel simítom selymes bőrödet,
szégyellem amiért Veled vagyok és vénségemet.
Tudom eljön ez az idő egyszer,
de kérlek akkor még ne engedj el.

Mikor hallgatásom Neked a tudatlanság jele,
pedig én már rég tudom, te nem mással vagy, mint Vele.
Tudom eljön ez az idő egyszer,
de kérlek akkor még ne engedj el.

Mikor fátyolos tekintettel csak csodállak, nézlek,
és az utolsó ölelésedért halva remegek,
s a lélek már lassan hagyja el testemet,
kérlek te csak akkor engedd el a kezemet.







HOGYAN SZÜLETTEK A CSILLAGOK


Akkor történt, mikor az ég csak feketedett,
szegény ember egyke gyermeke eltekergett.
Keresték órákon át, de bizony hiába,
nem lelték őt sem távol, sem a falujába.

Gyermek anyja könnyeit búsan eresztette,
azt hitte, drága gyümölcsét végleg vesztette.
- Bezzeg, ha az ég egy picit világítana!
gyermekének hazafelé utat mutatna.

Megsajnálta Őt az ég is, és láss most csodát!
Könnyeiből készítette sok-sok csillagát.
Azóta van ragyogásuk fent a sötétben,
hogy reményt gyújtsanak az emberek szívében!







KARÁCSONYI EMLÉKEK




Még él szívemben a kis csengettyű hangja,
a fenyő illata, a mamám kedves mosolya.
A tavalyi szaloncukor lengett a kicsi fán,
mégis nekem a legszebb fa volt, igazán.
Az apró ajándékok, nekünk gyereknek,
s Istenem, hogy tudtunk örülni, akárcsak egynek...
A legszebb ünnep volt, mert ott bújt valami csoda,
és a szeretet kézzel fogható, derűs mosolya.
És az a dolgos öreg kezecske, mely gyúrta
a tésztát, s meghitt asztalunkra tette,
s a teste gyötrő fájdalmait némán feledte.
Az ölelő karok, a fátyolos szemek,
a messzire eltévedt szomorú tekintetek,
ma már tudom, emlék-képek.
S ahogy felém is jönnek az évek,
s lassan fogynak a szeretteim,
úgy szaporodnak az eltévedt tekinteteim.
Csak egy-egy illat néha, vagy a keze melege,
édes mosolya, gesztenye szeme.
Ma én állok, mint szülő, ahogy egykor jó anyám,
s ti néztek gondtalan gyermekfejjel, rajongással rám.
Megszorítom apró kezetek, csendben rebegek egy fohászt,
add meg, Istenem, jövőre is nekünk ezt a nagy csodát...







KARÁCSONYI LECKE


Feladtad a leckét, te élet!
A KÉRDŐ mondatok belőled élnek.
- Mi lesz velünk, mit hoz a holnap?
- Karácsonykor a gondok elmúlnak?
- Terít-e asztalt a hideg aszfalt?
- Az ajándék, a szemekbe könnyeket majd csal?
ÓHAJTÓ mondatok imaként szállnak,
adj Uram igaz fohászt a bánatos számnak!
FELKIÁLT a sorban kullogó jaj,
mi anya szívébe csontig belemar!
ÖSSZEADTA nincstelen vagyonát,
a semmiből varázsol szent este vacsorát!
Miért van az, hogy a NAGYOBB JEL rossz fele áll,
a szerencse miért a gazdagnak szalutál?
Mégis szegényebb ki vagyonban úszik,
kinél a fa alatt a zsugoriság kúszik.
Csak a földi kincsei villognak ridegen,
s Isten előtt úgy áll majd, mint egy idegen.
Az én mondatom egy karácsonyi ÓHAJTÓ,
a szeretet sose legyen mulandó,
legyen örök, s ki földön él, szorítson kezet,
de a végén Istenem, tedd ki azt az EGYENLŐSÉG jelet.

Boldog karácsonyt mindenkinek!







KÖSZÖNTSD AZ ŐSZT!


Roppan, sercen talpam alatt az avar,
moccan a kis bokor, a szél nem zavar.
Erdő népe fürdik a meleg őszben,
szaporán dobban a szív a nagy őzben.

Játékra csalja pimasz kis falevél,
ki az őz láttán játszótársat remél,
de a gida gyorsabb, szökken kecsesen,
a kis falevél röppen szélsebesen.

Jön a Szél, halkan duruzsol a fák közt,
merengő napsugár köszönti az Őszt.
Tarka táncosok lepik el a teret,
a Fenyő a távolból, már csak nevet.

Évente látja, azt a földi csodát,
hogy vetik le a Lombosok a ruhát.
Félig tarkán, meztelenkedve állnak,
idővel, mind semmi szürkévé válnak.

Irigykedve nézik, a még zöld Fenyőt,
szépen, lassan befedik a nagy erdőt.
Hálás a Föld, takaróját élvezi,
más gúnyáját évről-évre viseli.







KIOLVADVA


Kiolvadunk egymásból, ahogy
jégkocka a száj-melegben,
szíved illata még hozzád vonz,
mosoly-képed is meg-meglebben...
de nyugszik a pulzus, és tompul
szívem moraja, hamu lesz a tűz,
de emlék pora lágyan hozzád űz.
Tántorgok mindig rád-éhesen, vérem
hajt és innék belőled vadul, mint
eltévedt vándor vágyón, de szótlanul...
már tudom, e kút engem nem csillapít,
csak itat, s ha vödrét fel nem húzom
többé... tán majd új utat mutat...







LENNÉK ÉN:..


Lennék én mosoly, mely átfut arcodon,
lennék szellő, mely átkacsint válladon.
Csak hogy melletted legyek.

Lennék fény, mely szemedet elvakítja,
lennék a kéz, mely e fényt eltompítja.
Csak hogy részed legyek.

Lennék csillag, mely csak Neked ragyogna,
lennék a szemed, mely csak engem kutatna.
Csak hogy kedvesed legyek.

Lennék vánkos, melyen álmod várhatnád,
lennék álmod, hol szerelmed láthatnád.
Csak hogy Neked legyek.

Lennék én egy felejthetetlen élmény,
lennék egy titok a szíved legmélyén.
Csak hogy emlékeidbe legyek.

Lennék babád, kit két kezedbe veszel,
lennék egy könyv, mit soha le nem teszel.
Csak hogy Veled legyek.

Lennék bármi, melynek Te is része vagy,
lennék én mindened, ami nem szabad.
Csak hogy életben legyek!







LÉLEKTÜZEDNÉL


Lágy dallamot visz az őszi szél,
ajkam dúdolja szádnak dalát,
csendben az álmaidról regél,
tüzednek a gitárom mesél
szerelmet, mit ropogó fa lát.

Mit ropogó fa lát...

Pendül a húr, a szikra táncol,
most belőled melegszek én is,
az örök-vágyam hozzád láncol,
bár a tested most tőlem távol,
te itt vagy a lelkemben mégis.

A lelkedben én is...

S ha zeneszó magányos este
halkul, gitárom pihenni tér,
kezem kezedbe vágy remegve,
tudd, hogy általam vagy szeretve,
S szívem, lelkem csak belőled kér...

Csak tebelőled kér...







ŐSZI SZÉL


Őszi szél szárnyán jöttél,
szívemnek kedves lettél.
Ajkad érintése még számat perzseli,
érzéseimet feledni nem engedi.

Szürke utcákon hömpölyög a víz tova,
vele tartok én is, ki tudja még hova.
Az eső mosta ablakban felvillan egy fény,
itt hordozlak magamban a szívem legmélyén.







AZ ŐSZNEK


Csendesedj, Ősz, a szívemben,
hallod??? Igen, szeretlek ám!
Izzó színeid, illatod
azt súgja, elment már a Nyár.
De még hallom fáradt léptét,
cirógatja a mellkasod,
mikor délben oly álmosan,
kezed füled mögé rakod.
Mosolyogsz, és friss sóhajod
pár huncut kis falevelet
kopaszodó fáról elejt,
szél-ízű ökörnyálakat
a levegőben ottfelejt.
Jaj, de kapaszkodok beléd,
élvezem minden percedet!
Messze még a színtelen tél,
bújj belém... s te Nyár, ég veled!







PILLANAT, MOST ÉS ÖRÖKKÉ


Jegelném az időt, vele együtt téged,
e múló pillanat ne érhessen véget.
Tartanálak karomban, mint ég a szelet,
rád simulva tenném szívemre a kezed.

Füleidbe bújva búgná szívem szava,
nálad-nélkül többé nem térhetek haza.
Mint odúnak a fa, úgy lettél otthonom,
házam, szeretőm, levegőm, az angyalom










A POSTÁS FIÚ SZERELME


Utolsó "csomagját" vitte a hűvös estén,
jeges szél kínzó erejét érezte testén.
Legfontosabb küldeményét jól betekerte,
minden egyes este, Őt így kézbesítette.

Dobozába bele nem fért, így reá tette,
Majd felült lassan a bicikli nyeregbe.
Némán siklott a kerékpár zöldje a havon,
a tél csendje csillogott mindenütt a tavon.

Útban hazafelé friss kenyér illata szállt,
a fiú egy pillanatra ott gyakran megállt.
Ropogós kenyérkével kedvesét etette,
ha ideje megengedte, mindig így tette.

A halk sóhaj melege próbált csendet törni,
a hálátlan idő akart tovább gyötörni.
Szerelmes postás készült magányos estére,
hideg takaróját húzza fáradt testére.

A lány még fiatal volt, tán egy tiltott gyümölcs,
a fiút a szíve vitte, nem volt elég bölcs.
Évek teltek, gyümölcs érett, eggyé lett a pár,
de a hóban a kerékpár soha már nem jár.







RINGATOM ÉN IS


Ülj le ma mellém,
fogd a kezem meg,
tárd ki a szíved,
hadd melegedjek

hadd melegedjek
szíved tüzében,
hajnali fényben
légy ragyogásom

légy ragyogásom,
hívj a karodba,
fonj a nyakadba,
szemtüzed égjen

szemtüzed égjen,
láss a szívembe,
légy te is benne,
múltadat vesd le

múltadat vesd le,
ringasd a lelkem,
te élsz itt bennem,
ringatom én is...

ringatom én is.







SKATULYA-FÉNYBEN


Rezgünk skatulya-fényben,
mint két elégett gyufaszál,
Te mellettem fekszel, lelkünk
egymásnak csak szalutál.
Bús-kormos képünk összeér,
mozdulni nem tudunk... újra,
meg újra egymás hibáiba futunk.
Szűk ez a doboz, akár egy tepsi...
élni, jöttünk, vagy magunk eltemetni?
Pálcikatesttel törésre várunk,
ellobbantunk, s vele... lobbant az álmunk.







SZÁLL A FÜST...


Száll a füst, kicsinyke tüzek égnek,
Ma tűnik csak a temető szépnek.
E napon, mikor árvák odalépnek,
Hol szüleiktől búcsúztak el végleg.

Mikor anyák szíve egy hatalmasat roppan,
Mert kicsikéjük szíve már sohasem dobban.
Testvérek, rokonok, régi cimborák,
Hozzátok is eljött oly sok jó barát.

"Bárcsak itt lennél!" - Hangzik fel ezer szájból,
Gyötrő fájdalom tör ki a némaságból.
Sok boldog lélek, mely ki tudja, merre jár,
Odatérő embert mindig örömmel vár.

Ők tudják csak a titkot: mit ér a halál,
És hogy a sok elhunyt egyszer hazatalál.
Sóhajok ezrei jutnak el a mennybe,
Repítik imáinkat a fellegekbe.

S ti, kik elmentetek, örökké velünk lesztek,
Mert szívünk zegzugaiban soha el nem vesztek.
Álmainkba jöttök, mi boldog könnyek közt ébredünk,
Mert tudjuk, ti mindig itt vagytok és lesztek is velünk.










SZERETHETLEK MEGINT ÉS MEGINT


Nézd, az égen sok felhő táncol,
s mi rég sötét volt, mára dereng,
hajtincseimmel gyűrűst játszol,
fülembe súgod nevem százszor,
az idő, csak csalfán ránk mereng.

Mélyen szemedbe temetkezem,
elásom magamat énedbe,
majd évakosztümre vetkezem,
s lelkem a lelkedbe reszketem,
suhanok veled az édenbe.

A homokszemek csendben állnak,
az óra értetlenül tekint,
most csak gyönyörű percek várnak
ránk, nekifeszülünk a mának
s szerethetlek, megint és megint...







SZERETLEK, ÉDESANYÁM...


Rád ereszkedett a sötét,
mint álnok kígyó a leséből,
méregfoga nem kímélt,
gyilkosként vedlette le rólad magát...
Emléked a pofájába nem fért,
csalódva kúszott el a féreg,
bár téged elvitt,
én miattad élek.
Egykor szorított ajakkal
adtál a világnak,
s ma, a lepréselt könnyeim,
(mik gyűltek az évek alatt)
néma hála-imává válnak,
s rajtam csak egy sikító,
durva hiány-heg marad...
Téged megharapott,
engem mar máig,
szeretlek édesanyám,
mindhalálig...







VÁGYAIM


Vágyom a két karod közé,
mint a pont a szavak mögé.
Vágyom olvadni ajkadon,
ahogy cukor teszi vajon.

Vágyom a szemed tüzébe,
akár egy ponty a vízébe.
Vágyom utánad remegni,
mint múló telet temetni.

Vágyom hajnal-illatodra,
mint jó bor száraz torokra.
Vágyom az éneddé lenni,
ahogy fuldokló... tovább élni.







A VÉNASSZONYUNK


Ráncaiba belesimult az elmúlt évek nyara,
szemében tükröződik a nyár távozó madara.
Kendőjét most szorosabbra húzza vénülő arcán,
Ő már túl van az életének a legnagyobb harcán.

Ajkát, a mindig múló napsütésnek szele eszi,
bőrét a korai csípős reggel még szebbé teszi.
Ha ránézel elönt téged is a tűzforró remény,
bízol, talán nem lesz az idei telünk túl kemény.

Elindul, távolodó lépteit fújja őszi szél,
lábnyomába lépeget a nyár, vigasztalást remél.
Még utoljára rád néz, hamiskásan visszakacsint,
fáradó, könnyes szemmel egy szeptemberi csókot hint.







VIRÁGAIMNAK


Két kis virágszál nyílott szívem mezején,
nevelgetem Őket az élet szigetén.
Harmatcsepp könnyeiket napként szárítom,
lehajló fejüket felfelé állítom.

Átkarolom Őket búbánat idején,
szirmaikat becézem szavaimmal én.
Szépségükön megakad a világ szeme,
méz illatukat repíti tenger szele.

Szeretet a vizem, a nap a mosolyom,
a föld a lelkem, s minden szeme oltalom.
Irigyem a rét, az ég, a föld, s tán a nap,
nincsen, nem lehet ember nálam boldogabb.

Néha hajóra szállok, és búcsút intek,
összeszorult szívvel reájuk tekintek.
Hallom, ugyanaz mindig kettőjük szava:
"Anyu, egyre kérünk: Siess nagyon haza!"







VIRÁGOSKERTEM


Virágoskertemben a reggel,
harmatcseppben mosdik,
virágoskertemben a nap is,
szép csendben lenyugszik.

Virágoskertemben a meggyfa,
mosolyogva alszik,
virágoskertemben a szellő,
meggyfa mögé bújik.

Virágoskertemben a rózsám,
felfelé is kúszik
virágoskertemben a béka,
zöld tavában úszik.

Virágoskertemben a veréb,
sosem bogarászik,
virágoskertemben a bogár,
boldogan elmászik.

Virágoskertemben az eper,
borsomra telepszik,
virágoskertemben a borsó,
Ő rá, nem haragszik.

Virágoskertemben a lelkem,
szépséggel megtelik,
virágoskertemben a szívem,
mindig meg-megnyugszik.








A VÍZ A SZERETŐM


Átölel, körülvesz, ringat engemet,
gyógyítja megsebzett, fájó lelkemet.
Simogat, ölbe vesz, magával ragad.
Felemel, megbocsát, mindig hű marad.

Egyre vár, egyre hív, szólít csendesen.
Magához csalogat, csábít kedvesen.
Mámorban úszva fekszünk, kéz a kézben,
így forrunk eggyé, egymás melegében.

A víz a szeretőm, így van ez már rég,
titkom hűen őrzi - cinkosom az ég.
A nap szemét hunyja, nád nem susogja -
víz szépségének lettem örök rabja.









 
 
0 komment , kategória:  Paula S. Tizzis  
Pethes Mária versei
  2020-01-26 20:00:30, vasárnap
 
 







PETHES MÁRIA VERSEI


Pethes Mária (Budapest, 1955. január 24.) költő, író, kiadó. Tanárai biztatására kislánykora óta ír. AlkotóHázat vezet Agárdon és internetes irodalmi oldalt működtet. Költő és festő. Munkássága igazi küldetés: szavai és képei letisztulttá varázsolják az embert, és szimbólumrendszerével olyan utat mutat, ami nagy segítségére lehet a megerősítésre vágyóknak.







Pethes Máriáról

Link


Link



Se bújva, se áldva

Link



A szerelem koldusa

Link











APOKRIF MAGASZTALÁS


Szeret engem az én Uram.
Ő az én pásztorom
Az élet tarlóján őrizget
és vigasztalón, fényképen
mutatja meg a dús réteket.
Tegnapjaim egyre mélyülő
dágványában terelget, s ha
elunja jámbor legelészésemet,
trambulinra állít és gyönyörködik
elrugaszkodáskor íjként feszülő
testemben. Tudja, vakmerő vagyok,
látatlanul bízom benne, és levetem
magam a holnapok beláthatatlan
mélyébe. Úgy hullok alá, akár
angyalszárny kitépett tolla.
Szép lassan, hogy Ő sokáig
láthassa produkciómat,
s mikor az üres medencében
landolok, összetört testem felett
megáll. Fejét rosszallón csóválja:
"Ez a cukahara nem sikerült
Próbáld újra!" s megteszem
sokadszorra, mert tudom, ha
az este leszáll, kiver a kővé
fagyott szerelem szántásába,
ahol a vetés elvetél, s ha
sohamegnemvalósulót' mernék
álmodni, időben fejemre üt a
bunkósbottal, csak hogy megvédjen
a csalódástól. Mert szeret engem
az én Uram. Ő az én pásztorom







BENNAKADT SZAVAK


Nem mondtam
Most meg minek
Bennakadt szavak ezek
Még ma is
azt a lobogást keresem
azt az örök mámort
Az aurora polarist
amely nappallá simítja a sötétet
a táj fölött lángol
tán egyszer újra szemedben
s úgy vonzza a légkör szemcséit
magához ahogy te engem
Vajon meddig hiszem
hogy visszatér az ismerős érzés
Átveszi a szóhiányos esték
hókaságát és beragyogsz
a szívembe középen
Nem rimánkodom
Ha ordítanék se hallanád
hiszen minden rendben
A legnagyobb rendben
Mint mumifikálódott magzatom
élettelen burokban bennem élsz
Suta szavakkal imádkozom
azt is magamban teszem
Össze ne zúzzam
tekinteted katedrálüvegét










BENEDICTIO


Áldalak, Uram, mert legelhagyatottabb óráimon
jósággal töltöd be szívem, így azok szolgálatába
állhatok, akik nem írják, hanem elszenvedik a
történelmet.

Áldalak, mert megtanítottál a viszonzás elvárása
nélkül szeretni, átadtad nekem a megbocsátás
félelmes fegyverét. Bízom benned, te majd
gondoskodsz a vétkesekről.

Nem esem a büszkeség kelepcéjébe. Száműzöm
hangomból a megvetést, ami könnyedén közönnyé
válhat. Vigyázok a szabadságra, hűségét
megbecsülöm, zúgását emberi nyelvre fordítom.

Nem akarok birtokba venni tárgyakat, elemeket,
magamon kívül senkin nem akarok uralkodni,
tudom, a hatalomhoz bölcsesség kell, hogy ne
aljasuljon zsarnoksággá.

Áldalak, Uram, mert szemet adtál, hogy lássam
a viruló mezőket, fület, hogy halljam a viharban
megsebesült vadvirágok panaszát, és képességet,
hogy feltámasszam őket.

Áldalak, mert hiába szaggatják szittyaszelek
türelmemet, újabb és újabb kísérletet tehetek,
hogy megállítsam az időt egy régi pillanatnál,
amit kiszépített a kegyes végtelen.







CSAPDÁBA EJTETT KALICKÁBAN


Felelősséggel tartozom
Neked Exupery rózsája
nem elég vagy rókája sok
Saját mércéim szerint élek
és csapdáimra gondolok
Én kapartam őket
Magamnak tíz körömmel
Csupa sár vagyok
Csapdába ejtett kalitkában
bepalizott madarak vagyunk
Ez már a tripla csavar
vagy a leszúrt rittberger
Az kéne ahogy akarod
Csak a hibbant rab dalol
Hallod valahol odalent mélyen
Tudom én Szépem
rendíthetetlen kényelemben
föntről nézed
ahogyan hajthatatlan
kincsemért ások egyre
míg kilyukadok valahova
Átfúrom a földet tudom is én hova
tán Brazíliába
Kockás füzetemben élek szabadon
Írom a jövőm és múltam lapozom
Nézlek esdeklőn csodára várva
és közben tudom ez az én csapdám
én kapartam magamnak tíz körömmel
Akkor most álljam a sarat
Tetszik nem tetszik zabáljam
vagy kenjem hajamra
és feleljek meg
a saját elvárásaimnak







AZ ÉLET ÖRÖME - PETHES ZOÉNAK


a hold gyermeke vagy
éjszaka te virrasztasz
és amikor a világ ébren van
te szebb világot álmodsz
az elcsigázott embereknek

véredben apád szenvedélye
anyád szelídsége kering megtalálod
az aranyvesszőt amit elrejtett az erdő
magas fű fedi be lépted nyomát
hogy a gonosz ne találjon rád

az élet tiszta öröme vagy ragyogó
fény a lét versenypályája fölött
szemedbe térnek nyugovóra a csillagok
és amikor szépségedben gyönyörködik
az Úr megbocsát nekünk

hangodban az Éden folyói csobognak
és kacagásodra virágot bont a fagyban
az illatos szegfű és ha altatót énekelsz
a kertben Isten hanyatt dől a fűben
hajából kiszöknek az ég ékkövei

nem kellenek fegyverek örök
a szeretet hirdeted a vadrózsának
bekiáltod a hangyabolyba béke
megsimogatod a derékba törött
szilvafa csonkját nedveiben felberreg
az élni akarás







AZ ÉN LITÁNIÁM


Jaj Vincze Mária
Szűz Anya Mária
szeplőtelen útján szöktél előlem
Az agárdi kertről meséltem
s te bágyadt mosolyt
virágoztattál fel szent fényben
ragyogó arcodon

Védőszentem Őrangyalom
lásd önző módon
még most is magamat siratom
Benned rekedtem
mint bennem holt magzatom

Méltatlan nappalok és álmatlan éjszakák
surrognak el felettem mint lelőtt
pörgő zuhanó repülők
Ott kerepelnek fülemben a percek
kivált a hajnal három óráé mikor
a viharvert agárdi kert füvére
a rózsák szirmára lehelted
a pirkadatkor felragyogó
színpompás harmatcseppeket

Az én litániám szétgurult szavak
Vacogó tudatom szakadt gyöngyfüzére







FÉLHOMÁLYLOK


mezítláb lépek a kifosztott időbe,
mogyoróbokrok lombjában ajtót
nyit a szél. a Vénusz őrizetlen parázs
az éjszaka egén. senki sem talál
rám, ha neved lángra lobban ajkamon.
hívlak. némán körülrepülöd sóhajom.

kölcsönadom a szemem, kövess
engem a szobába zúduló sötétség
folyosóján. dermedt agyag-ég mered
ránk a plafon. gyorsabban őszül hajam
fehéren izzó hamvadnál. a kertben
elgázolt gyík nyúlik el a hajnal.

piros körték bombázzák a földet.
szád leszek, csak ne vigasztalj
a majd szóval. kezem lesz kezed,
zúgjon simogatásod, mint viharos
Tó, hullámod ragadjon el.

szívemben álmok-álma, vágyak-vágya.
mellkasomban kimondhatatlan súlyra
ébredek. félhomálylok. fallá magasodnak
a fiókba zárt ereklyék. emléklabirintusban
tapogatózom. ki sosem találok.

add vissza szemem, nem láthatsz ilyen
nyomorultnak. add vissza szám, karom.
nem szólsz, ujjaid nem hárfáznak hátamon.
halott vagy. halott! édes angyalom. kioltom
arcod délibábját. szememből kiszabadul és
téged keres a megkötözött zápor.







GYÖNYÖRKÖDÖM


gyűrött szürke rongy a Tó
izmos észak-nyugati szél vágtat át
a magáról tűnődő tájon

kialszik a fény az ablakokban
mögöttük meghitt tárgyak
várakoznak régi fotókon elmúlással
dacoló mosolyok a huzat az asztalon
hagyott nyitott könyvbe lapoz

elgémberedett szárnyú pillangók
szállingóznak az alvók álmából
érhálózatukban a szerelem
mint eltévedt fecske keresi
a hűség útvonalát

látom amint leveted és a székre
hajtogatod munkában meggyötört
céljaidat felfeded szikrázó húsod
tündököl tőled a szoba

vágyamtól fűtött ágyba bújsz
úgy ölelsz mintha attól tartanál
érted érkezett a rémült redőnyöket
döngető szél

lábam karom közé fonlak szeress
súgom ne törődj a nyár hanyatlásával
az ismeretlen holnap szorongásával
véred sós szálaival ne kötődj a múlthoz
mint hullámtörő gáthoz a megfáradt csónak

a ma kisiklik ujjaid közül mint a víz
füledben üllő és kalapács csenddé
kovácsolja szavaimat ébren vigyázlak
amíg a fáradtság vámpírjai elengednek
ernyedt testedben gyönyörködöm










HETVENKÉTEZER PERCNYI FÉNY


Ablakom hattyúszárnya verdes
Rémülten a kitörni készülő orkánban
Tikkelő neonok a villámok
Meztelenkedő álmokra kardot
Rózsát tetoválnak

Mint anya rég nem látott gyermekét
Csitító békesség öleli magához
Lassan döcögő szellemvonatok
Hosszan elnyúló füttyét

Szemembe ülepedett gyémántporon át
Szivárványt nézek az égre
Ahol roppant bálnák hátán
Hosszadalmas és kimerítő repülés után
Imádságok pihennek meg

Viszonzatlan érzelmek miatt
Vízbe akarja magát ölni a Nap
Mindhiába tartóztatom
Nyílegyenesen zuhan
Önmagával elfogult tükörképébe
Egetrengető csobbanása
Ezüsthátú sneciket robbant a fövenyre
Hüvelyknyi farkuk megannyi metronóm
Réges-régi kolumbiai dal
Tempóját verik a tikkadt betonon
Már semmi gond
Végtére is
Ahogy a gazdagok pénzét
Bankok légkondicionált széfjei
Előírásnak megfelelő biztonságban
Őrzik a kolera kórokozóját
Lassan megbékélek a gondolattal
A szerelem egyre jobban
Hasonlít a korosodásában is
Délceg Florentino Arizára
Előbb azonban valakinek nem csonkolnia
De végérvényesen meg kell ölnie
A lelkem ahhoz hogy feltámadhasson

Így akarom még akkor is
Ha kínszenvedések közepette kell
Ráeszmélnem hogy akiket szerettem
Maradéktalanul kiégették
Belőlem az emberi érzéseket
Te vagy a kiválasztott
Itt és most kell megcselekedned
Nem tántoríthat el özönvízkönnyem
Isten úgyis elküldi a mindent
És mindenkit elnyelő szilás-cetet
Hatalmas hasában úszkálnak
A bókolásban elfáradt fák
Karodon a foggal-körömmel feltartóztatott jajok
A viharjelző pászmájával behálózott égbolt
Összegabalyodott álmaink
Rajtuk a hüvelyében kicsorbult kard a
Mozgásképtelen tiffany-rózsa a
Vérszegény csókot permetező hajnal
Ott evickélünk mi is
Halcsont-lemezek börtönében
Ötven napon és éjen át
Halálosan kimerülten
Szemhéjunk
Hetvenkétezer percnyi fény csapdája







HONTALAN SZAVAK


Fejjel lefele kellene élnünk, ahogyan
a mondák szerint az obukvák, hátha
akkor helyére kerülne a világ, és
visszatehetnénk a csillagrakományt

a felborult Göncöl szekerébe.
Szétcincált arcunkon sem fityegne
cafatokban a múltunk.
Apró darabokra hullunk,

mert egymásnak hátat fordítva élünk.
Tehervonat-napok trancsírozzák létünket,
és már hálni sem jár belénk a lélek.

Elüszkösödött reménnyel
folyton rossz helyen keressük Istent.
Hontalan szavak vagyunk a szélben.







A HONVÁGY ÁLLANDÓSÁGA


Ha álmaidban felsír egy vadgalamb,
anyád hangját idézi. Sokáig visszhangzik
benned, mint közeli találkozás öröme.
A bánat mágneses terében élsz. Az óramutató
kattanása megrezegteti a levegőt.
Három óra. Ez az elhalasztott exitus ideje.
Van benne valami fokozott boldogság.
Mint a késleltetett ejtőernyőnyitással végzett ugrás.
Nagy akaraterő szükséges ahhoz, hogy kellő időben
vessünk véget a szabadesésnek.
*
Az érkezés örömébe mindig egy elhagyott
helyszín fájdalma vegyül. Agyadba üreget váj
és belülről orrba vág a félelem. A vér kis térképet
pettyez ingedre. Azt böngészed, hogy
tévedhetetlenül megtaláld az utat a szecessziós
díszek alatt roskadozó fasorban. Fenyőcinke tolla
villan, mint vasutas zseblámpa fénye.
Félbehagyott versek zsongásában haladsz.
Állandó honvágy gyötör. Az öröklét ígéretét dalolja
feletted egy madár. Megrepeszti az ég kristálykupoláját.
Reggel ezért lesz a fűszálakon az a sok kristályszilánk.
*
A szerelem idolja, ölelkező fák Laokoon-csoportja
mellett mész és arra vágysz életed egyre szűkülő
terében, hogy megöleld azt, aki nem húzza át neved
az emlékezetében. Kiszolgáltatod magad az örökkének.
Ennél sebezhetőbb nem lehetsz. De már művészi szintre
emelted a tévelygést. Életrajzodban totemoszlopot
épít a veszteség, s az idő azok nevét faragja rá, akik szerettek.
Belevakulsz az emlékek ívhegesztő fényébe. Senki nem lát,
azt az egyet kivéve, akit ma megölelsz, s akinek sejtelme sincs,
hogy közben elmúlik az üresség, amitől annyira rettegsz.
*
Új helyet keresel magadnak, mint kedves tárgyaidnak
az életedben. A soha sem késő frázisának emlékművet
emelsz. Mint levélen billegő harmaton, átsüt emlékeiden
a Nap. Az elszakadás márvány keresztjét hordozod.
Sziklanehéz. Gondolatok matrjoskababáit rendezgeted.
Már nem kérdezel. A válaszok benned keringnek.
És tudod, melyik akad el a szívedben
majd egy végzetes napon.
*
Gránátalma illatú volt a kert. Hullott levelekre
fröccsent a leve. Akár a disznóvér, mondtad,
miközben én rejtélyes tárgyak körvonalába
kapaszkodtam, nehogy felszippantson
az átélt élmény. Vagy tekinteted mélye.
Ismerem a mindennapok nehézkedési törvényét.
Olyan elszántan igyekszem a magasba, ahogy
elnehezült hattyú száll fel a vízről. Idegen életek
csendjébe hallgatózom. A magamét már kiismertem:
borostyánba kövült bogár kiáltása. Rám fonódik
az öregség indája, én Szerelmesemre. És harmadnapon
úgy találnak ránk, mint vulkániszapba
zárványozódott emberpárra.







IDILL - Szerhij Zsadan költőnek


Legszívesebben
Hajlatodba ívelődnék
Ahogy alszol
Kék selyemlepedő hűse helyett
Megszelídített vágyat húzol magadra
Lobog veled az ágyterítő
Narancssárga ráncaiban rejtegeti
A halkan jujjogó tegnap éjszakát
A teraszon tangólépéssel
Kintornás szél suhan
Hajtja a verkli-idő kerekét
Kubai dalokkal szédíti a szemérmes füveket
És megcsilingelteti az ezüsthangú eolt
Sejtjeidben éppen most
Maghasadást idéz elő a nyár
És amíg szenderegsz
Egy végtelenített telefonkártya őrzi
Félbeszakadt vallomásodat
Hangtompítót kellene
Visszhangos véremre tenni
Fel ne riadjon
Nehogy a semmibe zuhogjon
Ez az idill
Legszívesebben melléd bújnék
De inkább nézlek
Azt is nagy titokban merem
Hogy álmaid huzata
Össze ne kócolja
A DNS-spirálon várakozó szavakat







IMÁDSÁG A KÖLTŐKÉRT


egy kérdés dübörög az éjszakában:
vajon hány sohatöbbé-t bír elviselni
a várakozás? porfelhőből font glóriát
hoz egy angyal, de beüti szárnyát
a fal kiszögelésébe.

szeretet sziget a kert, nehezen
vesz lélegzetet a tömény télszagban.
mikor olvad ki a remény virradata?
sötétben tapogatózik az ima:

uram, védd meg létfontosságú
dolgainkat: őseink nevét és álmukat,
hogy valóra válthassuk mindazt,
amire nem adtál nekik elég időt.
oltalmazd a fák között a mesteri
mutatvány: egy levél levitál.

védd meg szókincsünket,
hogy választékosan beszélhessünk
a szerelem áradásáról,
ami a legváratlanabb pillanatban
akad el valami azonosítatlan
hordalékban, mint zúgó patak.

pártfogold, uram az egyszervolt
szöveghűségét, hogy a gondjainkra
bízott szavakkal - az írás magasiskoláját
elsajátítva - rögzíthessük a legendákat.

óvj meg minket az önhittségtől,
hogy a szótagszámok ne téríthessenek
el bennünket az igazság elmondásától,
és ne elégedjünk meg azzal, hogy
lázban égő homlokára tegyük hűsítő
borogatásként a tenyerünket.

védd meg az idegennyelvre
lefordíthatatlan testbeszédünket,
hitünket, hogy fohászainkat
ne gyengíthesse a légkörben
lebegő brutalitás.

vigyázd szép édesanyanyelvünket
a vírusként terjedő rövidítésektől,
hogy érthetően emelhessünk szót
a történelmi ismétlődésekből
elszabadult korszak önzése ellen.







IMÁDSÁG A VIRÁGOKÉRT


ott szökdel az ősz a fákon, arany leveleket
rázogat a földre, hangosan aggódik értük
az ég. kicsit játszik velük, aztán elunja,
elejti őket a szél és mint kivert kutya
a kerítéshez dörgölődzik.

figyelnek bennünket a virágok. vajon melyik
álmodik helyettünk, amikor ébren bolyongunk
át a napokon? melyik követi tetteinket, amikor
úgy hisszük, egyedül vagyunk? melyik tudja
a választ, amikor ott rekedünk a nemtudomban,
és reményért könyörögve telekiáltozzuk a szabad
teret, a komor időben is konokul kitartó kertet,
fák évgyűrű-labirintusait, a tövükben hallgató
virágokat?
adjunk hálát ezeknek az a virágoknak.
itt állnak fejükön az elmúlás diadémjával,
amibe igazgyöngyöket fűz a harmat. jó, hogy
itt vannak bizonyságul arra, jövőre ismét
kinyílnak és az ég kékjébe emelik
új lehetőségek még kékebb zászlóit.

jó, hogy itt vannak ezek a virágok, mert
kihirdetik: számunkra nincs más hely,
csak ez a kert az örökzöld gyep szövetét
átszabdaló ösvényekkel, és nem lehet
elfordulni egy másik út felé.

jó, hogy itt van ez a kert, ahova éjszakánként
angyalok szállnak le, szárnyukat megerősíteni
spárgát kérnek tőlünk. ajtónk előtt hűséges
kutyaként fekvő küszöbünkön átlibbennek,
asztalunkhoz ülnek, ránk néznek és elsírják
magukat, mert ismerik történetünk végét.

és amikor a türelmes csillagok lehanyatlanak
a derengő égről, eltűnnek. egyetlen toll marad
utánuk, onnan tudjuk, hogy igazi angyalok voltak.

kifakul az alvó Tó színe, szél liheg fölötte,
színpompás lombokban fölberreg a rigó-
had, vadászó vércse lebeg az elkékülő ajkú
berkenyebokor felett. ősz van. hideg.
Istenkém, védd meg szendergő virágainkat.







JÚDÁS

Péli Tamás festményéhez


Megkeseredett a nyálam
előre kitervelt gyilkosságot
csókoltam a szádra
Testvéremnek hívtál
mellettem aludtál
pedig tudtad hogy
ványadt lábammal
ezért követlek
hogy egy várost mentsek meg tőled
Nem árultalak el
Sosem hittem benned
De már bánom a kiválasztó csókot
Téged kereszt várt
Feltámadás
Én gyanús üzletekben
kockára vetetettem életet halált


. . . .







LOMBJÁT VESZTI HIÁNYOD FÁJA


Ledér ősz
A természet nekivetkőzik
Nem egyéjszakás kaland lesz
Magára húzza a legszebb nyári álmot
Bennem még buja gyökérzettel sóvárog
De lassan lombját veszti hiányod fája
Alatta dióverővel levert fészek
Bűvölő tekinteted
Mitől a ruhák lehulltak rólam
Kagyló a homokszemet
Magába zárja az emlékezet
Hogy előguruljon a legárvább esten
Addig a jótékony idő rejteget
Akkor újra felsajognak
A megcsonkított vágyak
S én dermedten nézem majd
Amint a csillogó gyöngy halk koppanással
Szívem legtávolabbi sarkába megérkezik.







MAGAMRA ÁLMODOM


Magamra álmodom
minden szép napom
Azt a félénk vallomást
amit szemedben látni véltem
tegnap délután
Magamra álmodom
minden érintésedet
azt is ami meg sem esett
Mint vigasztaló ölelést
a legtisztább ingedet
és lágyan erezett kezed
mely ökölbe zárja
mostanában a régi tüzet
Ma én szeretnék minden
szavak tudója lenni
Rád teríteném a legszebbeket
hogy azt a kevés áldásos percet
viszonozzam e kallódó éjjelen
de oly messze vagy az ágy túloldalán
mint árvízzel elzárt sziget







MAGASZTALÁSOK


megüli az ősz a tájat
a meg nem született dalok
fájnak legjobban a fáknak
rőt lángokat lenget lombjukban
a szél az aszfalt búsan búg
nincs kiút

mondom az igét
súgom ámen

uram szabadíts meg a kísértőtől
ezután másból egyen örömöt
más lelkéből oltsa szomját
nevem kimondása előtt némuljon el
mint családosok közt az árva
és sóhajtsa
nincs kiút

mondom az igét
nyögöm ámen

megszoktam hogy fáj bennem
már észre sem veszem rózsaszirmok
villognak a kertben felismeréseken zuhanok
át a kettősségbe a százfelé szakadásba
az egyedülségbe

köd őrzi a tájat
az elmúlás forgatja a mindenség kerekét
zűrzavar zörög a világban
szaporodik az elválás
az egyesülés utáni vágyban
a csönd fülsiketítő lármájában
zajok sunyi settenkedésében
az idő katatón kattogásában
a végtelent végessé varázsoló esőben

mondom az igét
lehelem ámen

surran a vágy
mint kövek között az ékszergyík
éltess engem
magasztalj a csillagokig
te drága senkisem







MEG KELL TUDNOD


Ne engem keress a nőkben
Meg kell tudnod hogy öltem
habár nem kézzel
de olykor azzal amit tettem
vagy amit megtehettem
volna de mégsem cselekedtem
Meg kell tudnod
hogy iszonyú háborúkban jártam
de jó vitézként álltam térdig
áldozataim vérében és
meg kell tudnod hogy mégis
mikor sziklaként magamra maradtam
borzalmasan féltem mert a homályban
álló szobán veszteségeim szellemhada
vijjogott át és körülvettek és vittek
volna de érted maradtam
Meg kell tudnod hogy legjobban
akkor reszkettem mikor
bölcs lelked tükrében
megláttam ember-arcomat
Ruhámat leszaggattam szemed sem rebbent
mikor sebeim megmutattam
Meg kell tudnod ha bilincsként fonódó kezed
ujjamról lefejtettem és szoknyám mögé nem
bújtattam az igazságot csak a minden tél után
jövő tavaszokra figyelmeztelek
azt is csak azért hogy férfi maradj
és bár sirattam a pillanatot
amit engedtem fényes sínre feküdni
s csak néztem a rajta átrobogó vonatot
tudtam képes leszel megbecsülni
magad és tiéddé lesz majd a világ
egyszer de meg kell tudnod
volt idő mikor léteden kívül az jelentett
boldogságot és semmi más
hogy haldokló Édesem
ágyánál még eszméletében elzokoghattam
amit tegnap Te mondtál
mikor kétségeim súlyával rád omoltam
szeretlek Anyám







MICSODA NAPSZAKOK


micsoda hajnal ez Uram
megint tócsába fagyott üzenet
ima végéről lemaradt ámen
vagyok

a világ egy elfelejtett szóba
takaródzik jegyzetelek hogy
fennmaradjon szavaimra nézek
olyanok mint a macskának fogott
snecik a vízzel teli vödörben

magánhangzók emlékezetében
földuzzad a szó kiválasztja
az idő megméri vele a testek
és lelkek közötti távolságot

megkezdődik az ég tornácán
a reggel hazug mozdulatlanság
öleli a reményt rejts el engem
tiszta tekintetedben uram

micsoda csendet vasalgat a táj
nemtörődömség a gyűrődésekben
a parkőr botjára szúrt szemét
fekete sárkány-zsák kitátott
szájába kerül

a dél elillan mint odakozmált étel
szaga elveszi az étvágyamat
becsap a délután is homály csilingel
de a régmúltból érkező szél hibáimat
sorolja és az úszószigetek közötti
szabad víz felé terel

az alkony szép tavaszom ölelésébe
gömbölyödik a városban tovább
kóborol a csend és éhes rókák
tekintetében szikrázik álmaimat
igénylik az elveszett lelkek

hirtelen zuhan a nap a Tóba
kavicsot dobok utána a víz által
keltett mandalába örvénylik
tükörképem szemhéjam alatt
húzza meg magát a fény

fekete szárnyát teríti a tájra
az este feltámadást vár az éjszaka
átkozott hideg van tájolóját vesztett
madár röpte ventilátoroz







MINDENNAPI INGÁZÁS REZONANCIÁJA


náladnál jobban csak ezt a
várost gyűlölöm
hagymaszagú aluljáróival
ahol másnapos gyros-maradványokat
húz karóba vulgáris fémrúd és
örök kótyagosságban tántorgó
koldusok gyűrűjében tolongok
vágóhídra hajtott bárgyú tömegben
hétfők zúzzák porrá serényen a
vasárnapok oltárán hagyott
imádságokat mert folyton
szembeszegülök fiatal testüket
Dunába vető társtalan csütörtökökkel
dacolok a számító érzéketlenség
fagyos realitásával és arcomon
védekezésül a közöny maszkját
viselem nehogy valaki még egyszer
megpróbálja megszólítani a lelkem
beroskadt tárnájában kucorgó embert

*

náladnál jobban csak ezt a
várost szeretem
a tóra simuló végtelent mert
helyetted ringatni karjába vesz
fűz leomló haját fésülgető és
kabátom alá nyúlkáló parázna szelet
Nemfogi-tisztás nádsikátorából
párjukat vesztett hattyúk gajdolását
az estékkel összeforrt reggeleket
Holdsugár ezüstjét valahányszor
menyegzői fátyollal koszorúzza fejem
Velence fény-gyöngysorát a hegyen
mert bizonyosság rá hogy történjen
bármi túlpart mégis létezik és a
fénytörést ami közel hozza szinte
megérinthetem a makettnak látszó
templomot és igen még a nyáron
tóba dobott álom csalárd ígéretét is
amint most jégtáblák szikéi
közt nyögdécsel - fals ária
akár süketszoba nyeli el
hangjait echótlan szívem







MINDIG MARAD HELY


nem kérdezem
szemed vize mennyire karbonátszegény
ahogy te sem tudod
mennyi mérget oldok ki a világból
könnyeimmel

alámerítkezünk egymás elhagyatottságában
és még egy szalmaszálat sem szorítunk fogunk közé
hogy életben tartó levegőnk maradjon
de mondd
meddig bírjuk
ha szívünkben mindig marad hely
egy tőrnek







NAPSZAKOK DICSÉRETE


Hajnalban elnéztem ébenfa-arcát. Írisze
célköre hipnotizált, garabonciás ruháján
Nap-Hold rangjelzés ragyogott. Délelőtt
kézzel faragott bárka-mosolyán ringtam,
és meghatódtam útelágazásban térdeplő kérdésein.
Délben hallottam a Fogadalmi-templom előtti téren
földre hullani Krisztus csörömpölő pléhkönnyeit.
Délután elhittem nyárfák hóvihar-zokogását,
és lebilincselt összecsendüléseink harangzúgásától
meghibbant galambok röpte. Este apátlan-anyátlan
csókokat szitált mennyből az angyal, és láttam az
égre szabadult csillagok ívfényében az acélossá
kovácsolódott reményt. Éjjel testvériesen megosztott
sóhajok hárfáztak andalító dalt hétfátyol táncomhoz.







ORFEUSZ IMÁJA


nem értem ezt az őszt, Uram. dicsőséged
elragadja a macskatalpakon settenkedő
homály. milyen mérték szerint szabod ránk
büntetéseid? mi lesz az útra kelő fecskék
torkában a hűség hangjával, csőrükben
a mezők learatott lángjával, a villámmal
jogfosztott búzaszemek bánatával, amiért
nem kerülnek a kenyérbe.

kiterjedt esőket zúdítasz ránk, irkám
lapján elmosódnak a betűk, kátyúban
vesztegelnek az irányadó csillagképek.
régen értettem a beszéded. az idén sűrű
agyagtakarót dobtál az útra, amiben a
kezdet elfogadta a balsorsot, otthonunk
falán sötét szárnyakat bontott a szavak
zűrzavara.

összeroskadt a nyár a gyászba öltözött
fák kapujánál, és az elvadult levegő
pusztulásra ítélte hangom, de én itt
vagyok szabad dalnok, szülőföldemen.
gyökereim szövedéke biztosan tart,
felismerem legyőzhetetlenséged
morajlásában magam és elszántan
mondom: ideje van a dalnak.







ŐSZI VÁZLAT


Tört szívemre
rozsdás levél billen
Közönyös küszöbömön
fázósan topog
hívatlan vendég a magány
Felhők készülődnek
elsírni sötét gyászukat
Dérrel csatázik füvek hada
kardjuk élét harmat csorbítja
Tetten ért szerető
rongyait sietve kapkodja
magára az ősz







ŐSZÜLŐ


Hirtelen vetkeztek le a fák
mint idegen szobában találkozó
titkos szeretők
Divatos rőtbarna ruhájukat
a fonnyadó fűbe dobták
Kitakart szemérmükre
ködfátyol terült







PORTRÉ


Áldottak legyetek pórázaitoktól
megszabadult utak. Honnan vesztek
a magasztos pillanatokhoz, az élet
újabb csodáihoz vezető erőt, hogy
ennek a regékkel terhelt tájnak
győztese legyek?

Honnan vesztek jogot, hogy arra
ítéltessek - amióta világ a világ -,
hogy páratlan szavakért bolyongjak
ebben a véremben hordozott,
hitetlen országban?

Hiszen az álom nem csak az enyém, de
a hűség csillagképe alatt élhető létre
vágyóké is, akiknek útját elvágja
a szeretett vidék fűpallosa.

Amerre járok az elnémított kutakból
homok csorog. Kitartóan keresnek engem
az eskük túloldalán rekedt szavak, hogy
minden segítség nélkül megtaláljanak.

Arra vagyok hívatott, hogy csókommal
felnyissam a kövek szemét és az igaz
szerelmet hirdető madarak kórusában
daloljak akkor is, ha úgy lelem végem,
ahogy egy falevél a kő tágra nyíló
tiszta tekintetében.







PROFÁN DAL 45 ÉVESEN


Létköznapi álmokfutó vagyok
de nem sírástudatlan
Munkamerülés
és komorfekély gyötör
Bérelmeszedésem van és
ámítószerfüggő lettem
Békés egymás mellett félésben
van hogy éhesdeden alszom
Valakitől cukorbájt örököltem
De érdekmázasságot
soha nem kötöttem
Banyaszült meztelen
mutatom fel a korpás deliktit
s majd fogatlan prókátor
koromban mondom el
hogy minden egyszerű
a vajbajutottaknak







A SZABADSÁG HULLÓCSILLAGA


alkalmatlan vagyok
ebben a korban élni ami a gyűlölet
hatalmában tetszeleg
anyám jósággal fertőzött vére
kering ereimben hiába háborgok
az igazságtalanságok miatt
a csordában leghátul van helyem
elsőként rajtam marakodnak a ragadozók
vigaszom hogy a falka haladását
áldozatommal felgyorsítom
szegény barom az utolsó
szó jogára van alapom ezennel
kinyilvánítom bár a kutyát sem érdekel
hogy nincs bakancsom
így listám sincsen jobb láb bal láb
teljesen egyre megy az út
nem rómába a halálba vezet
a szabadság hullócsillaga vagyok
de sosem leszek hűtlen a békétlenség
földjéhez mert szüntelen éltet a remény
hogy egyszer fényemtől megrendül és
fölkel a hátán henyélő hegyek ellen
csak akkor nyugszom meg
ha a süket síkságon szétszórt szavaim
alá temetnek







A SZERELEM JELZŐTÜZE


én szépem, hogy el ne tévedj a rozsdás félhomályban,
kigyújtom szívem lényegét: a szerelem jelzőtüzét.
lassú esők tanulják a boldogság összhangzatát,
nélküled nem tudom elénekelni a szólót, hiába
merítek szavak karsztvíz forrásából. bele sem
merek gondolni, mi lesz, ha kifogy.

éjszakánként csontjaimban kemény telek zúgnak.
a templom tornya alá menekítem álmainkat.
tudom, egyszer kiválsz a nyirkos csillagképek közül
és helyreáll az ég rendje. csak el ne vessz
a köhögésre ingerlő ködökben, mert akkor végleg
elnémulnak a kertben a pókhálók hárfái, és a sok
sírásba belevakulnak a fiókba temetett fényképeink.







SZILVESZTERKORTY


Fenékig ürítem
elbaltázott életem
A pohár aljáról
kicuppogok minden cseppet
Bőröm alá akaszkodó
bogáncsokat vedlek
Fásult napjaim düledeznek
Álomittas holnapjaim
világítótornya vezet
Buldózerrel jövök
magam alá gyűrök
gondterhes emlékeket
Simára gyalulom szívemet
Óriás kuglival leütöm
minden jajom és nyűgöm
A szerelembe fonódom
és világgá kiáltom
Elveszlek boldogság
Oltár előtt esküszöm rád
Utolsó tétem teszem
Kockámat elvetem
kihajt belőle sanszom
ahogy karácsonykor
az elhagyott kaktusz
Lakatlan szívembe ragyogja
rózsaszín álmát
Szerelem aludj
Álmodj velem
Lelkedben nevem
Várlak és nem ölelek mást
csak a henger alakú párnát
Széles ágyon legénykedem
napról-napra több a helyem
Hiszek a keskeny ágyban
egymásba zsibbadásban
Hiszek a télre érkező nyárban
a fészeképítés igazában
az élet humorában
Hiszek a pajkosságban
Aztán nesztelen fellépek
életem párkányára
Múltam rongyaitól megszabadulok
s miként Szent Ferenc karom kitárom
a madaraknak prédikálok
egy percig sem félek
hogy lezuhanok







SZÍVEM PIRAMISA


"Szívem piramisa nyughelyed
lüktető vérem gyilkos tehervonat
zakatolja az éjszakába
égbekiáltó árvaságomat"







SZÜLETÉSNAPI KÖSZÖNTŐ


Kettőezerötszáz-
nyolcvanegy napon
és éjen át vittelek
a Nagy László-i
túlsó partra
Kettőezerötszáz-
nyolcvanegy napon
és éjen át hittem
a nagy vizek csillogását
semmi sem fakítja
Már háromszáz-
negyven napja
magányosan evezek
törött csolnakomban
Lámpásom sincsen
túlpart sincsen
De újabb
kettőezerötszáz-
nyolcvanegy napon
és éjen hiszem
hogy megtalállak tavaszi
virágfakadásban
nyári záporokban
cikázó villámok
vak szünetében
csikorgó telekben
s óvatosan
fogam közé vehetem
megfáradt szíved







18 ÉVEN FELÜLI veryTAKEcseppek


kéjre tapad
szívókorong-ajkam
"dédelgess" - súgja -
"neked növök nagyra szentem"
lába közt ringok mint
tengeren kecses hajó
az élet ölére gondolok
onnan hullik nyelvemre
cseppjeidből a só
ez az a ringás
amire zigóta koromból
emlékezem
ujjbegyeddel simítsd
mellem csúcsát
tejeskávé színű és kemény lesz
mint bimbó mit ablakod
alatti rózsabokron
felejtett november

*

most... most
állítsd meg a bolyongó
bolygót ahol
ezeregy mesés éve
először egyesültünk

*

nézd a csellót
csípőm és derekam formázza
húzz vérforraló nótát
arany-vonó díjasom

*

folyton kész vagyok rád
....és tőled
a világ legGébb pontja
VÁR

*

hagyd a gondok seregét
tedd vendégoldalamhoz
petrencés rudad
heverj mellém
illatunk is illeszkedik
maradj férfi
én majd az égre
sikoltom: Istenem!
...Még!... Ne még!

*

az egyszer maníros
te jobban festesz
de most mindenről
feledkezz meg
szád-nyelved ecset legyen
fess a testemre
leendő holnapot
mikor hajszál híja
hogy meghalok
foglald el honod

*

tollas a hátad
ebben az ölelésben
váltál kísértőből kerubbá

*

ringatom számban
neved betűit
mint kölkeit bölcsőhal
atlantiszi nedvek a lepedőn
az óramutatók ki tudja
hányszor váltak eggyé...
nyögdécselő számlapon
ringlispílezik az idő...
tikkadtan szédül alá
az éjszakával egybeforrt
hajnal










AZ UTOLSÓ SZÓ JOGÁN


Közös otthonunk lábtörlője voltam
Küszöbünk elé simultam
Nem féltettem gyenge testem
Átviharzottak felettem tékozló tegnapok
Időnként kiráztál vagy leráztál
Rólam minden port mit lábad ott hagyott
Kikopott középen szívtájékon egészen
A felirat: velkám
vagy mi volt ott
ha én azt tudnám

Fellázadok és eltűnök hirtelen
Lábad nyomát is elviszem
A tiprást majd feledem
és tudni fogom
megtanultam hogy
ne adjam annyira magam
ne terítsem eléd a szívem
Megvádoltál hogy a pénzed
kell csak nekem
úgy hitted ideláncolhatsz
de én hiszem
hogy önfeláldozásom ingyen is megérte
Na vége
Elmegyek innen
Nem búcsúzom
pedig az nagy divat
Nem hívok siratóasszonyokat
Még ezt napot felpróbálom
Úgy se jó semmire
csak rám
és elhordom kopott irhám
Holnap új lábtörlőt veszel
A régiről megfeledkezel







VANNAK GYEREKEK


Vannak gyerekek
akik tekintetükkel
gravírozták szívünkbe
elévülhetetlen bűneinket
akik révült rettegésbe
temették haldokló reményeiket
Vannak gyerekek
akiknek altatót
szögesdrótra fagyott jégcsapon
szél orgonázott
pilláikat megváltásként
zárta le az álom
és anyjuk helyett falhoz
lapultak egy deszkaágyon
Vannak gyerekek
akiket a gyerekkorból nyomban
hajlott korba vetettek
akiknek vezényszavak
gyalulták le arcukról a mosolyt
és csontsovány ölükben
nem játék baba
a borzalom ringott
Vannak gyerekek
akik kiéhezték a békét
megszomjazták a csendet
és akiknek szíve fölé
törvény varrt csillagot
kokárda helyett







VANNAK SEBEK


Vannak sebek
Melyeket vitézül állunk
Harcában elveszetteket eltemetjük
Szívünkre pecsételt heget
Szédülten cipeljük
Míg sírba szállunk

Vannak sebek
Amelyeket angyalkéz
Simít homlokunkra
Ostorcsapásként fáj a kínja
Érzékcsalódásunk vezeti
A becéző kezet
Akiét vártuk
Holtabbnál holtabb nem lehet

Vannak sebek
Melyek intő jelként
Hasítják fel emlékezetünket
Ostobán feledjük régi tanulságunk
Újra és újra vesztesekké válunk

Vannak sebek
Melyek egy illattól
Régi kedves dallamtól
Rekedt szirénák búgnak fel bennünk
Dobhártyánkat bezúzva
Érrendszerünket felrobbantva
Emlékterrorral törnek ellenünk

Vannak sebek
Melyek begyógyíthatatlanok
Folyton felfakadnak
Kötésükön átüt a bánat
Melyeket mindig felkaparnak
És örökkön-örökké fájnak

Vannak sebek
Melyeket szívünkön rejtve viselünk
Senkinek meg nem mutatjuk
Csak magányos éjjeleinken
Emeljük az égre csendben
És titkon megsiratjuk







VÉNASSZONYSÓHAJ


Uram
a kéretlen öregség a legnagyobb bú
mit egy szép nőre mérhetsz
Testem hajdan volt üde koszorú
mára egy merő penye lett
Már csak jótékony gyertya fénye
mellett veszek fürdőt este
hogy ernyedt lankáimon ne legeltesse
szemét óvatlan Senki rám ne vesse

Ilyenkor lanyhult halmaim alól
előkerülnek sodrott bagók
Bár fáj hogy mind kevesebben adják
mit oda rejtve dugok
ahogy az is hogy senki sem
keresi fel az egykor áldott zugot
Ó szép Kincsem
Fájó Nincsem
Múlttá lesz minden kegyem
Mézes résem halma
dús díszét hullatja
Ványadt karom nézd hogy letyeg
Feszessége enyészetbe megy
Szűkítem ruhámon a dekoltázst is
és folyton nevetek úgy kevésbé látszik
hogy a divatos táskát
- hiába minden - nem vállamon
szemem alatt hordom
és tudom ráncaimban elsüllyed a krém
mégis vastagon kenem arcom reggelenként
hogy elfedje az álmatlan éjszakák
oda bőszen vésett mélyülő nyomát

Hidd el Uram én azért nem alszom
mert álmomban tör rám mindig a vágy
ezért ébren vagyok
és imádkozom hozzád jó Uram
hogy küldj elém már
egy hasonló vénet
aki legalább egy héten egyszer
- legyen hát kétszer -
nemcsak azért nyomná ágyát
hogy egyengesse sorvadó hátát
de vágyakozva heveredne
az elhagyott kerevetre
és szelíd erővel vonna maga alá







VÍZKERESZT


Már le kellene szednem a fát
Az ünnepnek vége
Az angyalok mással törődnek
Az ajándékok újdonsága lejárt
belesimultak a hétköznapok
szürkeségébe
Hordjuk és elhordjuk mindet
és magunkat is velük
Nincsen csak emlék a csendes éjről
a szemünkben gyülekező könnyekről
is megfeledkezünk
A szeressük egymást belefagyott
a mínusz tízbe tizenötbe
de ez a fácska itt akar állni mindörökre
Levéltüskéit vígan méregeti
nem billegnek rajta a díszek
bár a szaloncukor papírok
már üresen csörögnek
Törvény szerint le kellene szednem
de még idézgeti a meghittséget
mint szeretet-felkiáltójel
hívogat egy angyalt az enyémet











 
 
0 komment , kategória:  Pethes Mária   
Nyelvében él a Nemzet
  2020-01-25 22:30:02, szombat
 
 








NYELVÉBEN ÉL A NEMZET



,,Nyelvében él a nemzet"

Széchenyi István



Gyimóthy Gábor: NYELVLECKE



Egyik olaszóra sodrán,
Ím a kérdés felmerült:
Hogy milyen nyelv ez a magyar,
Európába hogy került?

Elmeséltem, ahogy tudtam,
Mire képes a magyar.
Elmondtam, hogy sok, sok rag van,
S hogy némelyik mit takar,

És a szókincsben mi rejlik,
A rengeteg árnyalat,
Példaként vegyük csak itt:
Ember, állat hogy halad?

Elmondtam, hogy mikor járunk,
Mikor mondom, hogy megyek.
Részeg, hogy dülöngél nálunk,
S milyen, ha csak lépdelek.

Miért mondom, hogy botorkál
Gyalogol, vagy kódorog,
S a sétáló szerelmes pár,
Miért éppen andalog?

A vaddisznó, hogy ha rohan,
Nem üget, de csörtet - és
Bár alakra majdnem olyan
Miért más a törtetés?

Mondtam volna még azt is hát,
Aki fut, miért nem lohol?
Miért nem vág, ki mezőn átvág,
De tán vágtat valahol.

Aki tipeg, miért nem libeg,
S ez épp úgy nem lebegés, -
Minthogy nem csak sánta biceg,
S hebegés nem rebegés!

Mit tesz a ló, ha poroszkál,
Vagy pedig, ha vágtázik?
És a kuvasz, ha somfordál,
Avagy akár bóklászik.

Lábát szedi, aki kitér,
A riadt őz elszökell.
Nem ront be az, aki betér...
Más nyelven, hogy mondjam el?

Jó lett volna szemléltetni,
Botladozó, mint halad,
Avagy milyen őgyelegni?
Egy szó - egy kép - egy zamat!

Aki ,,slattyog", miért nem ,,lófrál"?
Száguldó hová szalad?
Ki vánszorog, miért nem kószál?
S aki kullog, hol marad?

Bandukoló miért nem baktat?
És ha motyog, mit kotyog,
Aki koslat, avagy kaptat,
Avagy császkál és totyog?

Nem csak árnyék, aki suhan,
S nem csak a jármű robog,
Nem csak az áradat rohan,
S nem csak a kocsi kocog.

Aki cselleng, nem csatangol,
Ki ,,beslisszol", elinal,
Nem ,,battyog" az, ki bitangol,
Ha mégis: a mese csal!

Hogy a kutya lopakodik,
Sompolyog, majd meglapul,
S ha ráförmedsz, elkotródik.
Hogy mondjam ezt olaszul?

Másik, erre settenkedik,
Sündörög, majd elterül.
Ráripakodsz, elódalog,
Hogy mondjam ezt németül?

Egy csavargó itt kóborol,
Lézeng, ődöng, csavarog,
Lődörög, majd elvándorol,
S többé már nem zavarog.

Ám egy másik itt tekereg,
- Elárulja kósza nesz -
Itt kóvályog, itt ténfereg...
Franciául, hogy van ez?

S hogy a tömeg miért özönlik,
Mikor tódul, vagy vonul,
Vagy hömpölyög, s mégsem ömlik,
Hogy mondjam ezt angolul?

Aki surran, miért nem oson,
Vagy miért nem lépeget?
Mindezt csak magyarul tudom,
S tán csak magyarul lehet...!

(Firenze 1984. X. 12.)


SlideShare - Nyelvében él a Nemzet

Link














































































 
 
0 komment , kategória:  Hazánk - otthonunk  
Oláh Gábor versei
  2020-01-24 17:30:31, péntek
 
 







OLÁH GÁBOR VERSEI


Oláh Gábor (Debrecen, 1881. január 17. - Debrecen, 1942. június 23.) magyar költő, író, Költő és író volt. Versei forradalmi hangvételűek, novellái a megaláztatásról és a nyomorról szólnak.

A méltatlanul elfeledett debreceni költő, író, Oláh Gábor életpályája különleges. Szegény, sokgyermekes családban született, apja bérkocsis volt. Kisgyerekkorától Debrecenben élt. Apja ellenkezése ellenére sikerült gimnáziumba, majd egyetemre járnia. 1904-ben magyar-latin szakos tanárként végzett. A Debreceni Református Kollégium könyvtárában kapott állást, később középiskolai tanárként dolgozott. 1908 nyarán néhány hetet Párizsban töltött. Hazatérve még jobban érezte hazája és városa elmaradottságát.

Meg nem alkuvó, kompromisszumokra képtelen jelleme miatt fokozatosan elszigetelődött, ill. elszigetelték.

Egyenetlen lírájában (Hangok lázadása, 1941) a magányos sors ábrázolása megrendítő.Több korai lírai versével Ady líráját és József Attila költészetét előlegezi.



Szemelvények OLÁH GÁBOR MŰVEIBŐL

Link








ADY ENDRE HALÁLÁRA


Suhan csolnakod. A fekete víz
Nehéz rózsákkal hímzett mese-bársony.
Evező nem ver. De gyémánt uszály
Lobog a rejtelmes halál-csapáson.

A csónak ormán állsz, árnyék-király,
Köd-alakod a túlsó partra réved,
Homlokodon csillag ég, s bíborán
Izzik szívedben el nem élt sok éved.

És szíved reng, finom harangvirág,
Árva dalok ütemét zengi fájva.
És dús fürtű krizantém beesőz
Virágzáporként, álmok bús királya.

Friss éllel csengő verseid szabad
Halál-csapatban csolnakodba hullnak,
Hogy hű szolgákként együtt égjenek
Szent máglyáján az elhanyatlott Úrnak.

De lángok szárnyán örökebb körök
Ormaira ifjúit örömmel érnek,
Hírét verik évek bércein át
Apollójuknak, a lélek-vezérnek.

S a régi bánatok, magasba tört
Lelked vetett árnyéka, elomolván:
Téged siratnak, mint elégiák
Tompa fájdalmak csillagtalan ormán.

Dalolnak a kínok, tört láncukat
Szabad iramban csörgetvén az égre.
Márvány arcodba új mennyboltozat
Mosolyog: kis örömök tiszta kékje.

Mély szemeid sötét éjén kigyúl
Párizs, a tündérváros képe, lázzal,
S ölelkezik benne a szerelem
Testvérével, a hallgatag halállal.

Jön a jövendő, koronát övez
A néma utas fényes homlokára:
S a régi Léda, árnyak asszonya,
Közelgő fejedelmét sírva várja.

Főnixmadárként röppent ég-magasba
Űj életed tisztító drága lángja.
Az átok szentséggé magasztosul -
Az Ér bevágtat a nagy Öceánba.







A BÉCSI BURG ALATT


Alkony. Esik. Bús magyar madarak:
Darvadozunk a bécsi Burg alatt.
Herakles tombol, ví a várfalon,
Az úton köd, leikünkön siralom.

Hamuszín fátyolt esik az eső.
Mi vagyunk itt a magyar temető,
Berogyott lelkek, csontok és vasak.
De Bécs és Burg ja büszkén állanak.

Hej, Sándor Ferkó, hol ömölt borod?
Balogh Ádám, hol táncolt táborod?
Hol olvadt venyigés tűzön szalonna?
Hol vágták a fakó tokost halomra?

A Burg fehér szelleme ránk kijár.
Kísért rémmel a kétfejű madár.
Átkunk korom-szenny a ciklopsz-falon,
De nő Bécs és fogy a hármas halom.

Mit víjjuk, véres, faltörő fejek
A ledönthetetlent? Miért? Minek?
Avar dombok fölött nem kél virulás,
Nekünk nincs hátra más, mint: szép kimúlás.

Aranyunk elpengett; fő, kéz üres.
Fejünk lehorgad: sírokat keres.
A mát megettük, zálogban a holnap;
Dajkáink síri verseket dalolnak.

Hamuszín fátyolt esik az eső.
Mi vagyunk itt a magyar temető.
Bolond fejem a kövön görgetem,
Sírok, mint Péter, nagy keservesen.







DOLGOZATJAVÍTÁS


Egy kis deák dolgozatát javítom;
,,Önéletrajzot" írattam vele.
Előszavában őszintén bevallja:
Bizony, sokat főtt rajta a feje!

Alá-aláhúzok csekély hibákat,
Az i fölébe pontokat rakok.
S kipettyegetve a fehér barázdán
Ragyognak így pirosló csillagok.

S amint tovább-tovább visz röpke szárnyán
A kis deák beszédes bánata:
Ritkulnak a pirosló tintapettyek
És hangosabb lesz a betűk szava:

,,Apám sikkasztott s elszökött... Anyámra
Hét apró gyermek gondja rászakadt.
Az emberek nem álltak szóba vélünk,
El is temettek, mint halottakat.

Anyám, szegény, átkozta azt az órát,
Melyben apámmal esküt esküdött.
És kezdtük újra koldus életünket
Leírhatatlan szenvedés között.

Tanulni vágytam, - mert tanulni oly szép!
De nem segített rajtam irgalom.
Ez esztendő utolsó, drága évem,
Jövőre már - hej, másutt folytatom! ...

Kérem, tanár úr, hogyha összevissza
Dülöngnek füzetemben a sorok:
Ne tessék érte nagyon haragudni, -
Mert fáj a szívem, ha rágondolok..."

- Hosszan merengek a sötét betűkön,
S szememre fátyolt bánat könnye fest.
Aztán, lehajtva homlokom kezemre,
Sóhajtva írom be a nagy Jelest.







EGY MAGYAR VÁROS


Itt szaporák a törpe hájfejűek,
Királyi rangban híznak emse-disznók.
Itt az angyalok is csárdást hegedülnek,
S a princek mellén is kostöke-dísz lóg.

Jaj, itt születtem, itt borult fölém
A legsivárabb ég fakult azúrja.
Itt kezdtem dalba vén buckák tövén,
S itt némítnak el némák, százszor újra.

Ha meghalok majd, bölcsen összevesznek
Urak s parasztok hagyatékomon.
Síromra nyomtató követ köveznek,
S ott is hízó kocákról álmodom.







ENYHE TILTAKOZÁS


Lelepleztek. Jó. Megadom magam.
Zsonglőrködtem, bevallom, a szavakkal.
(De e szavak véremmel véresek,
S ki beléjük vág: a szivembe vagdal.)

Nagyot akarva: semmiségeken
Lovagoltam csak. Tett helyett beszéltem.
(De tetteim sora: szavak sora,
S ha szélbe fújtam, lelkem szállt a szélben.)

Tán nem vagyok más: rossz komédiás,
Ki lángot fúj s kardot nyel a tömegnek.
(De a kard éles, metszi torkomat,
S a lángban: égő izmaim remegnek.)







AZ ÉN VILÁGOM


Világomat én megalkottam,
Nappal s csillagokkal rakottan.
Mennyet is húztam sátorul rá,
S beültem közepébe úrrá.

Itt mindent a szemem arányit,
Óriással piciny-parányit.
Mindent fantáziám ecsetje
Színei aranyba s vérbe festve.

Itt semmiféle szokás örvén
Nem parancsolhat semmi törvény.
Itt kötelesség vagy a jog,
Élet, halál: magam vagyok.

Itt minden az én szómra zöldel,
Egy vagyok az éggel s a földdel.
Porszembe s gyémántba bezártan:
Ez az én csoda fellegváram.

S ha napjaim bealkonyulnak:
Zeng búcsúkürtje majd az Úrnak;
Istenek alkonyába járva
Rágyújtja világát magára.







GANDHI


Ha Gandhi nem Kelet Krisztusa volna,
Nyugat királya lenne. Földrevert
Faját emeli rád, becsület orma;
Csatát nagy Albionnal játszva nyert.
Háromszázmillió lelket kavar
Csodás egységbe; vértelen omolnak
Hullámaid tengerré; szent zavar,
S a mát megnyergeli a büszke holnap.
Micsoda nagyság, mennyi bús alázat,
Engedni látszó páncél akarat;
Ellene gőgöd, London, törve lázad,
S nagy büszkeséged lombtalan marad.
Szikár kis Gandhi patyolat fehérben
Ül a nyakadon. John Bull zúg: "Nem értem!"






GÁBOR, NE LÉGY BOLOND!


Gábor, ne légy bolond. Hisz érted is halt
Kereszthalált megváltó Jézusunk.
Félember csak a férfi asszony nélkül,
S addig-meddig: csak asszonyért bukunk.
Gábor, ne légy bolond.

Szép a magányos hetykeség - vasárnap;
De jönnek a fakó hétköznapok,
A hoppra kopp, a nem bánomra bánom,
Kabátunk feslett, a szemünk kopog.
Gábor, ne légy bolond.

Nem lesz mindig az édes anyánk gondja
Fejünk felett őriző angyalunk.
Egyszer megárvul a világ körültünk,
És kisebbek leszünk, mint bánatunk.
Gábor, ne légy bolond.

Bezörgetnek a nem szeretem órák,
Vállunkra szállanak a holló gondok.
Be jó volna, ha két puha fehér kar
Elűzné lelkűnkről a barna gondot.
Gábor, ne légy bolond.

Sivatag estéken piros mosolygás,
Zengő kacaj hangtalan napokon,
Irigy időkben önzetlen szerelmek,
Nagy botlásoktól édes tilalom...
Gábor, ne légy bolond.

Angyalfejektől koszorús karácsony,
Hancúrozó, harsány gyermekcsapat.
Szomorú egység: vidám sokasággá
Miért ne váltanád te is magad?
Gábor, ne légy bolond.

Lehull az idők rózsaszín virága,
Mit ér a leveletlen, puszta ág?
Mit ér ezeregy költemény, ha elfut
Az ezeregynél drágább ifjúság!
Gábor, ne légy bolond.







HALOTT FIAKNAK ÉLŐ ANYJAI

Elesett barátaim emlékére


Ti drága, kedves, szép magyar fiúk,
Kiket nem látunk szemmel már soha,
Kikkel lehullt egy nagyszerű tavasz,
Minden virága, fénye, mosolya:
Óh mért nem tud szavam zengőbbre válni,
Mikor tirólatok emlékezem?
A szívem elszorul, reszketve fázom,
És könnybe lábad két szemem.

Élő sírhalmok járnak fenn közöttünk,
Akik koporsóért kiáltana;
Kibomlott gyász és szomjas fájdalom,
És öntüzében hamvadó harag.
Pótolhatatlan veszteség sötétlő
Virágát látom rájok hullani;
Imádandó gyász alatt roskadoznak
Megölt fiaknak élő anyjai.

Kik szelet vettek és vihart arattok,
Nemzetsors-intéző hatalmasok:
E nagy húsvéti öldöklés tüzében,
Az éjek éjén, mit álmodtatok?
nem halljátok a gyötrelmek sikoltó
Panaszdalát föl-fölrivallani?
S ha átok kél: hogy tudnak átkozódni
Megölt fiaknak élő anyjai.

Kifárad a harc, vénül a halál,
Feltámad a meggyilkolt győzelem;
Beforr a seb, kihajt a puszta törzs,
Virág fakad a véres téreken;
A béke dörgő szekere megindúl,
Századok fogbak fényben szállani, -
De örök bánattal mennek a sírba
Megölt fiaknak élő anyjai.







HA MAJD ELESEK


A hamuszínű téli egen szomorún
Fekete varjak csapata száll,
Csapata száll...
Ködös agyamban sötét gondolatok
Szárnya suhog... Most jön a halál,
Jön a halál.

Én fáradt harcosa az életnek,
Csorbúlt paizsom csatára verem,
Csatára verem.
S ámúlva riadok, mily nagy csoda ez:
Húsomba benőtt rozsdás fegyverem,
Rozsdás fegyverem.

Jőjj hát viadalra, sötét hatalom,
Szomorú magam: csonka csatabárd,
Csorbúlt csatabárd.
Ha suhint egyet, - még én akarom
Nem másnak árt, csak magának árt,
Csak magának árt.

Úgy ülj diadalmat leomolt poromon,
Mint régi lovagok egymás felett,
Bajtárs felett:
Takarj be palásttal, fordítsd kelet felé
Sápadt, sebesűlt, bús fejemet,
Bús fejemet.







A HORTOBÁGYON


Vágj közibe paripádnak
Szentiváni fuvaros!
Hajts annak a délibábnak,
Mi ott távol lengedez, ingadoz.
Szárnyakat köss lovaidnak,
Hétmérföldest lépjenek,
Mert e roppant pusztaságon
Nincsen élet, alusznak az emberek!

Nem borulok imádattal
Oltárodra, puszta föld!
Azt se mondom a magyarnak:
Ezt a tengő, halott kincset örököld!
Templom ez, de hívők nélkül;
Felburjánzott ős telek;
Gazdátlan ház, ablakán át
Hull a zápor, besüvítnek a szelek.

Száműzöttek pusztasága,
Szibéria, magyarul,
Elvadultak Szaharája,
Rá a mennybolt üvegzárként leborul.
Unalomnak nagy madárja
Gunnyaszt a sík peremén,
Délibáb az álmodása,
Ez egyetlen kézzel nem írt költemény.

Fehér falvak táboráról,
Munkás népről álmodom...
Virágzó fák, szőlővesszők
Andalognak a felhajló dombokon.
A kopárság asztalára
Dús kalászt hint fürge kéz.
Estharangszó jár a réten,
Kiskapuban egy szerelmes fütyörész.







A KERESZTREFESZÍTETT EMBER


Előttem is kacagnak,
Utánam is kacagnak,
Csúfolnak hóbortosnak,
Vadnak, pogánynak, vaknak.
Az apám bérkocsis volt,
Kenyérsütő az anyám,
Magam egy különös rom,
Se Istenem, se hazám.
Az urak, kik kocsinkban
Ültek volt hajdanában:
Rossz ócska lovat látnak
Apámnak a fiában.
A fogak, melyek egykor
Anyám kenyerét rágták:
Most rossz kutyák módjára
Becsületemet rágják.
Testvéreim robusztus
Magyar munkás legények,
A nyelvemet nem értik,
Nyelvükön én nem értek.
Alólam szalad a föld,
Fölöttem se ég, semmi;
Nem tudok elsüllyedni,
Nem bírok felröppenni.
Ha van irgalmatlanság:
Az énvelem esett meg.
Ha van boldogtalanság:
Nevezzétek nevemnek.
Akik közül születtem:
Azoknak átka lettem,
S azok lettek az átkom,
Kik itt élnek fölöttem.
Óh jajjos Magyarország,
Óh buta gőg hazája,
Tebenned feszítik fel
Ma is az Ember Fiát
Keserű keresztfára.







KÉT SZÜRKE LÓFEJ


Két szürke lófej néz be gyakran
Álmaim fátyolablakán,
Két bamba rémség... s közte roppant
Hóhérolóm, apám. Apám.

Arcom a párnákba szorítom,
Kezemmel zárom két szemem.
Hiába. Rám néz hat tőrdöfés,
Rémségesen, rémségesen.

Ajtómra, ablakomra függönyt!
Ne bántsatok! Ne még, ne még!
De múlt időm feljáró gyásza
Szívemig szúrja hat szemét.

Nyihog a két szürke. Halottas
Kámzsából néznek most reám.
Fölöttük gyásszal vont bakon ül
Szörnyű kocsisuk. Az apám.







KÖLTŐK A FÖLD ALATT


Ady sírján nőnek a szívek,
Tóth Árpád is régen halott,
Juhász Gyulát nem bántja semmi,
Se bánatok, se bús dalok.
Kosztolányi metszett gégéje
Rekedt trombita föld alatt,
Engem is kriptaszerű gyásszal
Borítnak be a vén falak.

Babits a műtőasztalon hörg,
József Attilát vasvonat
Roncsolta össze. Óh, mi tépi
Foszlánnyá öblös hangomat?
Hát mind meghal, ki a nagy korszak
Új csillagának született?
Alighogy megkapta: elejti
Szívéből a csöpp életet.

Költők a föld alatt. Hazámban
Halottan él csak a magyar;
Jön és megy. Szárnya sodra éppen
Hogy egy kis légörvényt kavar,
Elpattan színes buborékja,
Mikor nincs, veszik észre már.
Kilobban fényünk és utánunk
Nagyobb lesz a növő homály.







MIÉRT?


Meghalt Ady, meghalt Babits,
Tóth Árpád és Kosztolányi,
S Juhász Gyula... Mért kell nekem
Egyedül még hátul állni?







MŰTŐASZTALON


Levetkőztem. Koponyámat hátul a borotvás szolga,
Ott, hol a baj lelke fészkel, csontsimára letarolta.
Kis kereken járó ágyam halkan gördül hűs folyosókon,
Hideg borzong a tarkómon, szó ami szó, de elfogódom.
Most már mindegy. Hajt az élet, hajt az élet puszta vágya,
Kínon, jajon, szenvedésen át, a végső éjszakába.

A teremben, hol leraktak, már fehérben öt-hat ember,
Orvos állott. Rám sandít mind. Visszanézem félelemmel.
Altató gáz-maszk az arcán valahánynak. Egy keményen
Szappanozta, mosta, mosta két kezét - Pilátus, érzem...
Éles pici késeit már az ápolónő rég kirakta;
Körül vedrek, lavoárok, üvegek és vatta, vatta.

"Gyors narkózis" - mondja hegykén, aki kezét mosva mosta.
S megütött az éther-ámbra, roppant párfőm, égi posta.
Szijjba guzsol egy Caliban-arcú s rémbetört asszisztens,
Herkules légy: e vad, durva gúzsban mégis összeszisszensz.
És arcomra, hogy ne égjen, kulimázt ken a gyakornok.
Szivem, rossz motor, kihagy már. Kézmosó bakóm csak mormog.

Altató géz fedi arcom. Kezem, lábam összekötve.
Egy gázmaszkos most előbb lép - ápolónő áll mögötte -
Hirtelen lefogja orcám s két szememre ráborulva
Hull az átkos altató gáz... Hulla lesz belőlem, hulla.
"Szívja mellre" - mondja bölcsen. S én tüdőmet nyitva zárom,
Majd számolni kezd a rém - s én vele mondom: kettő... három...

Huszadiknál, mintha taglót vágtak volna homlokomba -
Beleüt az agyvelőmbe s felrobban egy titkos bomba.
Jaj! - kiáltok, vízbefúló, elmerülő vész-jajával;
De a szolga szijja nyügöz... menekülnék, árkon átal,
Bokron átal, ablakon át, emeletről a földszintre,
Nem lehet, nem! Lekötözve hörgök, szinte fölfeszítve.

Agyamban a robbant bomba csak dörömböl, csak dorombol;
Minden érző csöpp központot, érzem, összevissza rombol:
Úgy feszül az érhálózat kínba gázolt agyvelőmben,
Mintha gömböt pukkant a gáz túlfeszítve, levegőben.
Kínom ordít, agyvelőmet ezer tigris tépi, marja,
Megfeszülök - de nem enged a kötő szijj polip-karja.

S mintha nagy gömb, egyre fogyva, gombostűfejjé parányul:
Úgy fogy egyre öntudatom... hörgök, öklendőn, pogányul.
Lassan-lassan elalélok. Uram, megadom magam.
Rángó karom csak elernyed. Oláh Gábor odavan.
A nemlétnek szakadékán, érzem, hogy száll, zuhan a lelkem -
S mint csöndes halott, terülök el a műtőn, összeverten.

S aztán - egyszer - nagysokára - századok vagy percek multán:
Fölmerülök a nemlétnek tengeréből... Hűtve hull rám
Hűs hulláma létre bontó levegőnek. Szemem nyílik -
Fehér arcok bontakoznak: orvosok - nők - drága villik.
Fejem, nyakam bekötözve. Ereimben hűs tej foly tán.
Nyugodt vagyok, mint a hurik kebelére hullott szultán.







A NAGY HÍVÁS


Gábor! - Kiált egy döngő hang az éjben.
Megyek sötét utcán, s engem kiáltnak.
Ki viseli arkangyal nevemet?
Micsoda vakmerője a világnak?

Gábor! - Riad fel újra a harangszó,
Most már fölöttem, mint zengő magasság.
Áthömpölyög a város homlokán,
Utcák, tornyok egymásnak dobva adják.

Gábor! - kiált harmadszor a nagy Hívás.
Megnyílnak a skarlátpiros egek,
Egy rámtekintő, mondhatlan arc int le,
Egy roppant kéz fog át. Uram, megyek.







NE JERTEK HOZZÁM


Jönnek hozzám hírem lidérci
Kék lángjától vont emberek,
Bekopognak az ablakomon,
De ajtót nyitni nem merek.

Óh fáj, nagyon fáj rab, fakó, bús
Kunyhóm, hol az ajtósarok
Sír, hogyha fordul, s lomha koldus
Én, volt költő, csak sorvadok.

Ne lépjetek át küszöbömön,
Remete-látó magyarok,
Nem az vagyok már, aki voltam,
Nem vágyom és nem akarok.

Élőhalottként eltemetve
Vaskoporsómat hordozom.
Mint eszelős: saját nevemet
Kiáltozom az alkonyon.

1937. március

Búcsú az élettől













NEM EGY HÚRON PENDÜLÜNK


Nem egy húron pendülünk, uraim, nem!
Hogy' üljek egy asztalhoz véletek,
Kik azt sem tudjátok, hogy árva népem
Milyen nyomorult és milyen beteg.

Én láttam a magyart rongy szalmaágyon,
A rideg ég takarta, mint kopott
Daróc a koldust. Rágta tompa botját,
És ma megette a köd-holnapot.

Láttam kutyákat habos selyem ágyon,
Kövérük tortán, húson nőve nőtt.
S ott szülte gyermekét a puszta földön
Vajúdó asszony, az isten előtt.

A baj közel, az isten messze, messze . . .
Várjuk, de soha nem találkozunk.
Kimart eb a magyar, még csontra se kap,
Bendőnk elapad, kihull a fogunk.

Nem, uraim, nem egy hajóban úszunk!
Bennem fajtám minden atomja fáj.
Vadít az ősi kaszt - ember az ember!
De gyilkol a rend és öl a szabály.







OKTÓBER


Lenn a határon vért szűrnek a halmok;
Itt őszi fényben úszik tíz torony.
Pénzét csörgeti sárga hivatalnok;
Nők páváskodnak a piac-soron.
Zsidók éheznek hosszú-napra kelve;
Részeg gajdolja egyhangú dalát;
Pillangózik facér lányok szerelme,
Az utcákon trombitaszó nyilal át.
Sebesültek mankója dalra koppan;
Új nászmenettel nyargal egy szekér.
A városon túl nyolc fegyverbe' robban
Éles halál - s két muszka útra kél.
Fenn: húzó raját vonja és kavarja
A bús ősz károgó ezernyi varja.










SOHA


Szerelemnek kényes virágát
Kezemmel én nem illetem;
Virág nélkül is majd csak elfut
Arasznyi földi életem.

Virág nélkül is ád az isten
Egy-két víg esztendőt, tudom ...
Mért kergessek hát délibábot,
Szerelem, csalfa útadón?

Szerelemnek kényes virágát
Csak úgy távolról nézem én,
Mulattat, hogy szúrós tövise
Sebet vág milliók kezén.

Sebet vág milliók kezén, - de
Fájdalma a szívben sajog . . .
Be jó, hogy engem nem kínoznak I
lyen szívfájdító bajok! ...

De mintha titkon, nem tudom, hol,
Lágy, suttogó hang szólana,
Mely incselegve, intve, óva
Azt súgná pajkosan: ,,Nana!

Megbánod még, ne félj, ha elfut
Ifjú esztendeid sora!"
Szívem egy percre összerezzen -
És azt dobogja rá: Soha!







A SZONETTEK KÖNYVÉBŐL


6.

Apám, apám, mit bántod ősz anyámat?
Tán benned is csaták viharja dúl?
Tán benned is dühöt fajzott a bánat,
Hogy most önnön testedbe marsz vadul?
Gondolj csak ifjúságod szebb korára:
Ő volt napodnak napja s esti holdja,
Szerelmednek virágzó rózsafája,
Ki bimbójában véredet karolta.
Nem fáj szemednek: arcod könnye mossa.
Nem fáj szívednek: szívét ölni meg;
Nem fáj lelked: ha durván ostorozva,
Elhervadt ajka irgalmat remeg?
Ne bántsd! Nem lesz, ki tört szemed lefogja
S fej fát állítson sírba hullt porodra.

97.

Megütnek - fáj. Mellőznek - sírva bírom.
Szeretnek --• szívem árad, mint folyó.
Emelnek - szédülök. Ha puszta síkon
Vadásznak: porba fektet egy golyó.
Ők azt hiszik: hallgatag bánatomnak
Aszbeszt övében gyújthatatlan vagyok;
S rám színes szikrát, lángot játszva dobnak,
Lelkem perzselik e tűz-csillagok.
Ha vad ütésre dallamos jajokban
Olvad fel kínom: tetszik az nekik,
S hogy dalforrássá váljak és pirosan
Peregjen gyöngyöm: szívem megszegik.
S még ők méltatlankodnak, ha halottan
Zengő taps-záporukban összerogytam.







ÜLÖK A DOMBON


A dombon ülök, mint a gomb a bazilika gömbjén.
Csakugyan, száll is hozzám fel ködökbe szövött tömjén,
A dárdahegyű füvek és sárgaruhás virágok
Imádság-sóhaja hozzám fűszerszámként szivárog.
A barna porban sok vörösfrakkos bogár ma nászban
Párjához kapcsolódva húz, szánkázik zabolátlan;
Mint pici kis lokomotív, fordítva húzza hozzá
Szerelembe csatolt nejét; soha szét nem bogozná
Édes kettősségük csodás viszonyát; menve mennek
Fű-dsungelén, vakond-túrás hegyén a rengetegnek.
Hangya-karaván mozgó kis sötét vonalja hídal
Az úton át, nagy gömböket görgetve s szinte kínnal
Törtetve át kavicshegyen, falomb-avar veszélyes
Lomhalmazán; tapogató csápjuk kutatva kérdez.
Fölöttük, mint az ellenség bombadobáló gépje,
Szitakötő-monoplán zúg, pókhálókat letépve,
Mint kinn a véres harcmezőn, ha drótsövénybe gázol
Méregbe robbant vas halál, s utána lomha fátyol
Füstköd lobog. Fűszönyegen aranytallért ki hint szét?
Nem is hinnéd: az égi Nap dobálja porba kincsét.
Meg-megragyog ingó tava a szórt arany mezőknek,
Hova hullnak, a füvek is aranyba szegve nőnek.
Határtalan rémek gyanánt fák bujnak el az égbe,
Lomb-oszlopukra ráborul az égbolt síma kékje.
Valami nagy szél lengeti, s úgy reng, mint reng a tenger
Sok szárnyas lény hajózza fenn, repülőgépes ember.
Ott messze, messze kéksötét barlang a lomb odúja,
Ott álomdallal ringató sípját valaki fujja,
Ott régi szép regéket mond az erdő remetéje,
És fűnek, fának súgja, hogy aztán tovább beszélje.
Arany mezők, smaragd mezők Amerikája zöldel,
Beszél a szél a mennybe rég szerelmes buksi földdel,
Levelét is diktálja tán, hadd vigye légi posta,
Írógépjén harkály-segéd kopogja, csak kopogja.
Villantja itt-ott tükörét bujósdi nap sugára,
Mint pici kém-reflektorát, az ellenség hadára.
Parányi rémek felütik fejüket rá - s lehunynak,
Lappanve füle árnyán egy meghökkent tapsi nyúlnak.
Ott lenn, alattam, forr a lét, míg ülök fenn e dombon,
Mint Öreg Isten a hegyek tetőjén. Kis dorombom
Mélán pengetve, rímeket csenditek össze halkan -
S valami láthatatlan száj bársonyát érzi ajkam.







ÜLÖK MAGAMBAN


Kis hajlékomban üldögélek,
Szakállam a küszöbre nő.
Ott ballag el az ablakom alatt
S be-bekiált a vén Idő.

Ott suhan el az ablakom alatt
Árnyékká vált fiatalságom.
Egyszerre halk szelek zendülnek,
Virágok bomlanak a fákon.

Én nem tudom, mért zokog úgy,
Hogy a szívem is megremeg.
Én nem tudom, mért állnak meg
S mért néznek úgy az emberek.
(1941)







VÁGTA VAKTÁBAN


Gyeplőt íves nyakába vágtam,
S rohan vakon lovam;
Úttalanul és zabolátlan
Rohan, rohan, rohan.

A tél fehér pora szikrát hány
Alatta, úgy dobol.
Belebújt tán a suta Sátán,
S tüzeli hét pokol.

Magyarok vadul kiabálnak:
Uram, hová rohan?
Rá tétován vonok én vállat:
Kérdezd meg a lovam.







A VÖRÖS ZÁSZLÓSOK


Bevonták a nagy, béke-fehér zászlót,
Vörös lobog országok ormain.
Helyet akar víg dúsak asztalánál
Az örök üldözött Kain.

Nagy átka meghalt, nemzetfája megnőtt,
Erős, sudár, gyümölcsös, leveles.
A Kain-tábor, a megpróbáltatott,
Sátrat, vizet keres.

Piros az arca, piros lobogója,
Piros szerelme és piros haragja.
Egy új hajnalt kiáltott fel az égre,
Most templomkövét rakja.

Mit akarsz, Apokalipszis csodája?
Vörös sárkány, ki elnyeled a Holdat,
Vörös forgószél, kit a történetek
Vas keze forgat.

Igazságot. - Veletek megyek én is!
Új, nagyszerű Rém, palástod fogom,
Zászlód rettentő vásznába törülöm
Tüzelő homlokom.

Engem is vertek, ledobtak a hídról,
Mely a boldogság várába vezet.
Pallérom, az Élet agyondolgoztat,
S ígérettel fizet.

Nekem sincs holnapom, csak útszakasztóm.
A gőg arcul vert, ínség szívta vérem,
Szédülve bukdostam előre-hátra
Halálfehéren.

Piros akarok lenni! Az leszek most :
A zászló borítson be csupa vérrel,
A nagy világharag csapdossa lelkem
Hajnali erejével.

Piros akarok lenni! Piros élet:
Jövőbe rengő színes tengerem,
Gályámat rád bocsátom, vidd, amerre
Szabadság vagy halál terem.

Testvérem mind a munkában, ki fárad,
Gördíti kerekét a vén Időnek;
Testvérem, ki segít dönteni várat,
Melyből testünkre lőnek.

Közkatonája a Munka királynak:
Várom parancsodat, erős vezérem.
Könnyű elbuknom: senkim sincs. A sorsom ?
Ott van a nagy Semmi kezében.











 
 
0 komment , kategória:  Oláh Gábor  
Rónay György versei
  2020-01-23 17:00:02, csütörtök
 
 







RÓNAY GYÖRGY VERSEI



Rónay György (1913-1978) József Attila-díjas költő, író, műfordító, irodalomtörténész, országgyűlési képviselő. 1943-tól az Ezüstkor, 1945-től a Vigilia szerkesztője. Ismertebb művei: Petőfi és Ady között (tanulmány, 1958), A város és a délibáb (versek, 1964), A párduc és a gödölye (regény, 1978). Angolból, németből, olaszból és franciából fordított; egyik legnépszerűbb munkája Antoine de Saint-Exupéry A kis herceg című regényének fordítása volt.

Első verseiben a Nyugat ,,harmadik nemzedék"-ének jellegzetes témái szólalnak meg, melyek elsősorban világirodalmi kultúrájukkal keltettek figyelmet. Elsősorban Babits Mihály költészete ösztönözte, de hatottak rá az ún. neokatolikus irodalom legnagyobb alakjai is. Keresztút című regényének megjelenése után (1937) támadások pergőtüzébe került, és évekig különböző álneveken írhatott csak tanulmányokat a katolikus lapokban. Költői fejlődésére hatást gyakorolt a francia irodalom iránt érzett vonzódása.








ARS POETICA


Csak tartani a tollat mozdulatlan,
s várni, míg saját súlyától lecsöppen
róla a vers.
És beissza a föld.










ADVENT ELSŐ VASÁRNAPJA


Amikor a fák gyümölcsöt teremnek,
tudhatjátok, hogy közel van a nyár.
Tűzre dobhatsz, Kertész, mert nem terem meg
korcs ágaimon más, mint a halál?
Amikor jelek lepik el a mennyet,
álmunkból kelni itt az óra már.
De ha hozzám jössz, pedig megüzented,
angyalod mégis álomban talál.
Meg akartál rajtam teremni, rossz fán;
Nem voltál rest naponta jönni hozzám.
Ajtóm bezártam. Ágam levetett.
Éjszakámból feléd fordítom orcám:
boríts be, Bőség! Irgalom, hajolj rám!
Szüless meg a szívemben, Szeretet!







AJÁNLÁS

Nellinek


Most,
halálom napjaiban
még egyszer összegyűjtöm,
amit a földön kaptam,
barátságot, szerelmet,
hűséget, örömet,
szeretetet, ragaszkodást,
szépséget, tisztaságot,
jóságot, önfeláldozást -

és egy utolsó lendülettel
fölmutatom az égnek -

Egyetlen vagyonom -

Fogadjátok szívesen, Mennylakók.







AMIKOR A FÁKAT KIVÁGTÁK


Aznap a madarak késő estig zokogtak,
a stiglic jajgatott, rémülten verte szárnyát,
s harkálylelke sokáig kisértett még a lombnak,
amikor a fákat kivágták.

Hány évtizedbe telt, míg ilyen nagyra nőttek;
míg fölénk boltozódott terebély lombjuk áldón!
S pár óra lám elég volt, hogy elpusztítsa őket:
kivágták valamennyit egyetlen délutánon.

A tiprott harcmezőn zöld vértócsák a lombok,
a holt gigászok fölött emlékük gyásza reszket.
Jajszó nélkül állták a fejsze-sorsot,
és mind egy szálig odavesztek.

Gyérülnek erdeink, fogyatkoznak a fák.
Lesi a fejsze már a jegenye sudarát.
Hány tölggyel leszek árvább hány lombbal még kopárabb
míg egy szép napon engem is kivágnak.

Tüzelhet már a nap, nem véd meg tőle árnyék.
Lomb többé nem fedez, csak a hiánya fáj még.
De néha valami zsongást hallani éjjel:
a holt fasor beszél egy álombeli széllel.

Mint koporsón a rög, úgy csattognak a fejszék.
Döbbenten néztem a gesztenyék pusztulását.
Félig-meddig az én életemet temették,
amikor a fasort kivágták.







BORDAL


Ringatódzva,nagyon halkan
szól a zene az Avarban;
aki húzza, nem is másnak,
húzza inkább önmagának,
tünődve.

Mint a költő: el-elréved,
kémleli a messzeséget,
írna is meg nem is irna...
Minek írjon? - S dala sírva
kicsordul.

Ceruzája lassan halad,
egy-egy emlék reá akad,
árnyékot vet, le is válik
s mint a csillag, úgy sugárzik
tünőben.

Fölkel a hold, hideg fénye
rászitál a gesztenyékre,
mélyül a bor színe tőle,
fátyol borul az időre
s elalszik.

Én is hívlak... Gyere álom,
vess fodrot a szempíllámon,
mosolyodra komoly árnyán
hadd gyúljon ki a szivárvány
ragyogva...







CIGÁNY


Alszik a hegyoldal. Egy óra után
nyugovóra tér a tücsök is Budán.
Lámpa se világít, legföljebb ha halk
gyöngyökkel alant a pesti Dunapart.

Magam vagyok ébren. Hallgatom, a mély
csöndben ahogy hűsen lélekzik az éj.
Csillagok az égről ablakomon át
kémlelik a tollam fekete nyomát.

Rím felel a rimnek; telik a papír.
Manapság a költő csak éjszaka ír,
s akkor se röpíti szárnyakon a láz:
józan dala inkább lassú dadogás.

Mint cigány a brácsán: hol itt,hol amott
találomra pendít egy-egy dallamot;
de mire a hangszer. minden húrja zsong,
kedvét szegi húzni nem egyszer a gond.

Leteszi vonóját. Kérdi: mire jó?
Lassan foszlik szét a fáradt zeneszó.
Utána fülel még. Nem ilyet akart:
fénylőt, lobogóbbat, lángot, zivatart!

Villámot, olyat, hogy ahova levág,
vesse szét a sorsunk kocsmája-falát,
tisztítsa tüzével a szolga tüdőt,
hadd igyék már végre szabad levegőt!







DUNAPARTI ELÉGIA


Hűs este borul le a lomha Dunára,
a svábhegyi lejtőn már kékül a pára,
s szemközt ha időnkint ház ablaka tárul,
fény siklik a vízen csillanva Budárul.

Gőzös köpi füstjét, lassúdan alámegy,
tűnődve tekintget utána a Várhegy,
és fönt a tetőn a torony lila árnya
mint játszva papírból ha volna kivágva.

Ellankad az élet, nyolc óra, sötét lesz,
elrejteni vágyik a szív amit érez,
de mint a pohár ha csordultig a bortul:
halk éneke habzik s egyszerre kicsordul.

Nem forrva, miként rég, hogy győzne világot,
nem árad a dal már, csak egyre szivárog,
csermely, tovasiklik, kanyarog szelíden,
fodrát veti néha, ha csobban a rímen.

S mint vándor ha hajlik, s nem szomjan, az érre,
hanem tükörében hogy önarcát nézze,
úgy várja a költő, formázza-e képét
csüggedt dala tükrén a kúsza sötétség.

Mert tompa szavára a messzi nemes fény,
hiába esengi, nem gyúl ki az Eszmény;
volt érte csapongni az imént még bátor,
ma már riadozgat a vágy magasától.

Bírná hisz a lélek! - de győzi-e hanggal?
Mögötte komorlik kardjával az angyal,
s bár röpte merészen ívelne az égig:
megvillan a kard és tollát lemetélik.

Ül szárnyaszegetten, s ha hívja hamar szó,
nem lesz tüze izzóbb, se kedve viharzó,
szorongva tünődik, bólongat a szóra,
s tapintja, míként ver mellében az óra.

Már gyáva a harca, szép perce: ajándék,
csak nézi, hogyan nő a vízen az árnyék,
s mig egyre sivárabb világa határa,
"világokat álmod a világ hátára".

S mit kézzel elérni kinyúlni se mer már,
alighogy az álom meghozza, jaj elszáll;
kapdosna utána: illetne csak árnyat!
s ujját lepi nyirka a puszta homálynak.

Lehajtja fejét, vár, az éjszaka tompa sötétje
megejti, magánya befonja,
haját simogatja a hűvös enyészet,-
s keblére hanyatlik a semmisüIésnek.










EPILÓGUS


Ibolyaszálat leltél az avarban.
Ne tépd le.
Hadd mosolyogjon halk tavaszt az őszben
kékje.
Katicabogár baktat az országúton.
Ne lépj rá. Nyúlj le érte.
Tedd vigyázva az árokpart puha
gyepére.
Csillag csillog a harmatos füvön.
Vigyázz, ne taposs rá.
Fázik szegény. Melengető tenyérrel
hajolj le hozzá.
Bárányokra késeket köszörülnek.
Ne engedd!
A világ héja-karmában galamb sír.
Mentsd meg!







ESTE A GOLGOTÁN


Sírjukba visszatértek már a holtak.
Pihent a város. Az utakon át
őrök cirkáltak. Fönt a katonák
a csárdában kockáztak és danoltak.
Beesteledett. Józsefnél zokogtak
az asszonyok. A szoba ablakát
elfüggönyözték. Annás lakomát
adott. A kutyák ugatták a holdat.
Magdolna ott állt az üres kereszt
tövén. A Mestert alkonyatkor levették.
Sírt. Félt. S egyszerre látta: az ijedt ég
alatt a szégyen fája nőni kezd,
a karjait a végtelenbe tárja,
s az alvó Földre ráborul az árnya.







FEHÉRVASÁRNAP


Hiszek, mert láttam. Nem voltam veled
A fájdalmakban való osztozásnál,
De tapintottam öt meleg sebed,
azóta tudom, hogy mire szántál.
Nem is kérem többé, hogy tégy jelet,
Mert főbb jelem van minden tanúságnál,
hitet rólad most már én teszek,
Hogy Te is tégy majd rólam az Atyánál.
Boldog, ki hisz, ha nem lát is. De én
Nem hittem, mert nem láttalak, s kemény
Értelmem lázadt, míg jöttél s legyőzted:
Hogy boldog legyek, szívemben vigyem
Az Isten bizonyságát, és hitem
Tanúskodjék, Föltámadott, felőled."







FEKETERIGÓ


Odafenn a fenyőfa hegyén,
mindig a legtetején
fütyül a feketerigó,
fütyüli, hogy élni jó.

Már szinte az alkonyi égen,
fekete pont a bársony kékben:
mintha egy kotta fekete feje
hirtelen énekelni kezdene.

Vagy mintha a Tavasz keze írna
víg verset az égi papírra;
tintája az öröm, a remény:
mint gyöngy remeg a tolla hegyén.

Azután nem bírja tovább
a tulajdon gondolatát:
kis szíve boldog bódulatát,
s azt, hogy oly gyönyörű a világ:

Lecsöppen a csepp örömében,
s most ott ül a fenyőfa hegyén fenn,
mindig, mindig a legtetejében:
csepp öröm a világ tengerében,

amitől az egész Föld fényes,
amitől a világ színe szép lesz,
s az áttetsző alkonyi oldott
kékben a világ szíve boldog.

És habkönnyű lesz, aki hallja.
Visszhangzanak a szívek a dalra.
Hallod-e: tíz, húsz, száz, millió, millió!
Taníts meg örülni, feketerigó!










FIAMHOZ


Fiam, aki a világ küszöbén állsz, legyen ez a vers neked útravalóm.

Apád szól vele hozzád, élete tanúságával. A kusza valón
tisztán akart átmenni ő is, derékon fölül legalább.
De itt az ember vagy beledöglik a sárba, vagy eladja magát.

Mi vár rád? Nem tudom. De döntened kell jó korán: mi kell,
konc-e, vagy tisztesség. Ha könnyű élet, karrier —
ennek leckéje egyszerű: a szádon mindig más legyen, mint a szívedben,
aljasságodban légy rettenthetetlen,
ne nézd, kivel szövetkezel, de kötésed ne tartsd meg soha senkivel,
s így meglesz mindened, amit kívánsz: pénz, hatalom, siker.

De ha mégis a szép és az igaz lenne számodra fontosabb,
vagy netán szót emelsz a jóért, jövődtől nem várhatsz sokat:
szavad úgy pereg el, mint a falra hányt borsó,
vagyonod két láb föld lesz, hajlékod deszkakoporsó,
kölykeid éhen bőgnek, asszonyod rongya lobog a szélben
s emléked kihívás lesz, neved viselni szégyen.

Így válassz idején, és úgy készülj jövődre, ahogy választottál.
Többet nem mondhatok. Kedvem is, papírom is elfogyott már.

Utóirat

Fiam, aki a világ küszöbén állsz, a munkák és a harcok
szünetein magam elé képzelem néha tiszta arcod,
és eltűnődöm sorsodon, mely sorsom folytatása is,
és jóvátétel lesz talán azért, ami bennem csonka volt és hamis.

Szavam zenét kívánt, s nem lett, csak dadogás:
de hősi lesz és nagyszerű, ha majd folytatja más;
s bár buktatók közt botladoztam és útvesztőkben tévelyegtem:
utam hiába mégse volt, ha más majd célhoz ér helyettem.
Tehetetlenül éltem, meddőn, lázongva és mogorván.
Füstölve égtem el. Helyettem is légy fényes tűz majd korod ormán.







FLOXOK


Ha ezt el tudnám mondani neked.
A fákat. Ezeket a színeket.
Meg az utolsó floxokat a parkban.
Fájdalmasan szép. Mert elmondhatatlan.







HA ELJÖN


Ha eljön majd éveid számadása,
és véletlen, betegség, háború
kiszólít e hol szép, hol iszonyú
vendégségből maradandóbb hazába,

melyre gondolni sem kivánsz, hiába
költözött annyi veled egykorú
társad előtted át, hogy szomorú
példájuk intsen a megjobbulásra:

mi lesz akkor, ha hirtelen megáll
benned a vér, a lelkedet a halál
oszlásra érett burkából kirántja?

Tünődtél rajta már: ha menni kell,
Gazdád silány sáfára, mit viszel
mentségedül az elszámoltatásra?







A HAJÓS HAZATÉRÉSE


Ez az a föld, ahova mégis, mindenhonnan visszatérünk.
Ahol a vén hajós, hullám zúgással a fülében, végül is partra
lép.
Letérdel, megérinti kezével a homokot, kortyol egyet a
szélből,
s a tengerként hullámzó réten át elindul lassú léptekkel a
Ház felé,
mely ott van valahol a dombokon túl és várja, akkor is,
ha nincs már.

Igen, ez az a föld, szól magában a vén hajós. Most már
tudom,
mindig is ezen álltam, egy hajó padlatán, a recsegő
deszkákon is.
Mindig is erre támaszkodtam, láb heggyel, térddel és tenyérrel,
ezért nem bírt a hullám elsodorni. Soha, és semmiféle hullám.
Mindig volt egy titkos vitorlám, s ha pozdorjává tört is
minden árboc,
egy titkos vitorlám minden hajótörésben a Ház felé röpített.

Most már tudom, szól magában a vén hajós. Ott, túl a
dombokon
van egy forrás és vár, ha rég bedőlt is. A tenger sós
sivatagában,
a meddőség rángó görcsei közt, most már tudom, hogy mindig
abból:
abból a vízből ittam akkor is, ha réges-rég kiszáradt.
Ezért nem vesztem szomjan. S van ott egy füge fa: azért nem
vesztem éhen.
Megyek és megkeresem azt a forrást. Megyek és megkeresem
azt a füge fát,
gondolja magában a vén hajós, és fülel, ugat-e már a kutyája.

Később leül a puszta földre, elszórt téglák közé, amik még
megmaradtak.
Törzsét ingatva dúdol, forrást és füge fát dúdol magának,
és házat is talán, hol meghúzódhat éjszakára, akkor is, ha
nincs már,
Álmában néha fölriad, vaksi kézzel kinyúl, keresi hű ebét,
hogy csendesítse.

Csontokra süt a hold. A dombokon túl hullámok csaholnak.







HALAK


A víz alatt, a víz alatt
hallgatnak lenn a hűs halak.
Nézik a kék vízáradást
és hallgatják a hallgatást.
Mert a hal sűrű szálkaváz,
köré rakódott hallgatás.
Mély, kocsonyás csönd, mit a hal
páncélos pikkelye takar.
És ha lefejted a pikkelyét,
halpénzek hullnak szerteszét,
hullnak a halcsönd pénzei:
hártyává száradt könnyei.

A víz alatt, a víz alatt
hallgatnak lenn a hűs halak.
Vakon bámul ki pikkelyük
páncéljából bús halszemük.
Fogatlan szájuk kis, kerek
buborékokat ereget.
Száll buborékra buborék:
ez a vízmélyi halbeszéd.
Fölszínre buggyan gyöngyözőn,
s megsemmisül a levegőn,
az ég alatt, a víz felett
a gyöngyöző halüzenet.

Hallgatnak bölcsen a halak
a víz alatt, a víz alatt.
A víz fölött ül a halász,
és ő is csupa hallgatás.
Két hallgatás közt a horog.
És nem mozog. És nem mozog.
Végén a légy: fekete pont.
És nézi lenn a szürke ponty.
Fönn meg a halász a botot.
És nem mozog. És nem mozog.
Hajnaltól délig és tovább,
nézik egymást a horgon át.
A víz fölött, s a víz alatt:
hal halászt, s halász halat.
És lassan nem is tudni már,
kit várnak, s ki az, aki vár:
halászt hal, vagy halász halat,
a víz fölött, vagy víz alatt,
s a mozdulatlan horgon át
melyik nézi a másikát.

Mikor Hold süti a tavat,
táncolnak néha a halak.
Karcsú testtel a víz alatt
cikázva föl-le siklanak.
Áttetszik ezüst pikkelyük,
s lüktet alatta halszivük.
Csillámló, piros halszivek
szikrái szántják a vizet.
Villannak itt, villannak ott.
Gyors, vízalatti csillagok.
Kering a hal-csillagvilág,
és néha egy-egy hal kivág
s megfürdeti a holdas éj
csorgó tejében pikkelyét.







HATVAN UTÁNRA


Egy sivatagot kaptál
megművelésre.

Ásd föl,
fakassz vizet a kavicsokból,
hódítsd vissza a homoktól
a földet.

Éhezz,
szomjazz,
de sose csüggedj,
sose add föl magad.

Már készülődnek valahol
a madarak,
melyek jövendő erdeid
lombjaiban akarnak énekelni.







HAT VERS A KORINTUSIAKHOZ

Magad helyett
az egész világot
kell szeretned...


Ha életedben, ebben a kegyetlen
hajszában egy-egy ritka pillanat
mélyén meghallod olykor a magad
hangját: azt a bágyadt kis neszt szívedben,
azt az éhen nyöszörgő tehetetlen
csecsemősírást, melyben a szavak
fekélyétől még tiszta, igazabb
éned irgalmat kérő jaja rebben:
miért támadsz rá nyomban? puszta kézzel,
mint egy eszelős gyilkosnak, miért kell
torkon ragadnod és megfojtanod?
Azt hiszed, némább lesz, ha már halott?
Igaz: nem szól. De szörnyű bűze vádol.
S megtébolyulsz egy kis hulla szagától.

*

Magad maradsz maholnap, oly magad,
s úgy hullnak el mellőled a barátok,
hogy az élőknél közelebb találod
magadhoz néha már a holtakat,
kik némán őrzik lent a holt nyarak
közös reményét, míg te zord magányod
rideg telében meddőn múlni látod
a napokat, havakat, holdakat: -
rabságod őre, lassankint belátod,
hogy magad helyett az egész világot
kell szeretned, s csak úgy leszel szabad,
ha egy helyett milliók rabja vagy,
s elveszve bennük, önkéntes halálod
áldozata lesz a föltámadásod.

*

Mikor gyermek voltam, a gyermekek
nyelvén beszéltem én. De férfi lettem
s hallgatnék már, ám ott beszél felettem,
ki szólni kíván és aki helyett
nekem kell szólnom, hogy ti értsetek
belőle, bár magam sem értem ebben
a zűrzavarban, ami egyre bennem
s köröttem zúg, és vajjon értetek
hogy szólhatok; nyomorúlt, aki térden
zokogva bár, nem tudok magamért sem?
Ó, zengő érc, ó, pengő cimbalom,
miért kell szavatokat hallanom!
Bár lennék inkább kő, hogy Őt se halljam,
s elnémulhatnék végre a viharban.

*

Mit tartozik rám a kivül levők
fölött ítélni, amikor hatalmam
még ahhoz sem elég, hogy önmagamban
rendet teremtsek, ha nem ad erőt,
aki magában győzt~ meg előbb
gyöngeségünket, igy tárva föl abban,
ami romlandó, a romolhatatlan ígéretét; -
s vajjon a szenvedők azért szenvednek,
hogy váddal tetézzék,
nem hogy megosszák a más szenvedését?
S gyógyíthatják-e, ápolás helyett
méregként marva tovább a sebet?
Ne feledd el: ahogy te máshoz itt lenn,
úgy lesz irgalmas hozzád is az Isten.

*

Jogotok van, hogy megvádoljatok,
szolgák, a szolgák szolgáját a porban,
mert ki utolsó köztetek a sorban,
én annál is hátrább való vagyok,
s nem vádolhattok úgy, hogy még nagyobb
vád rám ne férne; mert hiába mondtam
ellent a rossznak, mindenik tagomban
ott hordozom, amivel harcolok
s ellenségemnek önmagam adok
búvóhelyet. De hitvány bűneímben
is számon tartja szívemben az Isten,
hogy tetteimnél többet akarok.
Ezért, bár a világ salakja voltam,
hiszek az örök élő Irgalomban.

*

Kik a pályára lépnek, mindahányan
futnak ugyan, de végül a babért
az kapja, ki elsőnek célba ért:
úgy, feleim, mi is e nagy futásban,
lelkünket edzve a testi igában,
s mi, hervadók, a hervadatlanért
küzdvén, a célt, mely a hosszúra mért
futam végén vár, hajszoljuk ziláltan.
Ifjúkorom köreit róva bátran
futottam én is - a hervatagért;
s mire megláttam az igazi célt,
tüdőm kifulladt, megroggyant a lábam.
Segítsetek, irgalmas bajnokok,
hazaérnem, mielőtt meghalok.







HIMNUSZ A BOLDOGSÁGOS SZŰZHÖZ


Halkan hull az őszi este harmata...
Harmatozd rám égi kedved, Mária.
Oszladozzék balga szívem bánata.
Te vigyázz rám, boldogságos Szűzanya.
Hogyha kővel megdobnak az emberek,
Szeljek nékik ízes búza-kenyeret.
Töltse be a lelkemet a szeretet.
Tiszta szívvel áldhassam szent Gyermeked.
Bánatok közt elvadultam. Légy szelíd
térítőm, hogy égi Atyánk fényeit
szeplőtlenül tükrözhessem, mint a víg
tengerszem a hajnal ifjú fényeit.
Gyermek-kedvvel ámuljak a fényeken,
Rózsa legyen tövisek közt életem,
piros rózsa, virágozzak ékesen.
Rózsakertek öntözője, légy velem.
Ellankasztó szárazságot messze űzz.
Égjek a szent szerelemben, mint a tűz,
égi Tűznek tűztestvére, kit derűs
kötelék a legfőbb Tűzzel összefűz.
Fáradtságban biztatásod el ne vedd.
Cirógasson langyos, puha tenyered.
Jó öledbe hajtva tikkadt fejemet,
megbékéljek mint a megvert kisgyerek.
Hogyha majd egy furcsa órán meghalok,
mint Fiadat úgy öleljen két karod.
Köszöntsenek örvendezve angyalok.
Fogadjon be országodba magzatod.
Amen.







Idézet

Bizonyos koron felül már nem az a fontos, mit mondanak az emberről, hanem, hogy ő mit tart saját magáról. Legbelül, négyszemközt saját magával, ott, ahol semmiféle ripacskodással, semmilyen ledér mutatvánnyal nem lehet elkendőzni az igazságot.

/Rónay György/







JELENLÉT


Nézz föl az égre: ott van
felhők és csillagok közt.

Pillants körül a földön:
ott van fűben, virágban,
állatok ámuló szemében,
emberek arcán.

Áss le a föld alá:
csontokból és kövületekből
szándékainak lábnyoma
dereng feléd.

Mindenütt láthatatlan.

Mindenben látható.







A KERT

A b.-i vonalon, két állomás közt, körülbelül egyforma távolságra mind a kettőtől, van egy kis kert. Mindössze néhány négyzetméter, és a leglassúbb vonat ablakából is mindössze néhány másodpercre látszik. Se tanya, se kunyhó, se őrház nincs a közelében. Semmi, csak ez a kert, tavasztól őszig virágban.

Valaki eljön valahonnét, talán kilométerekről, és fölássa a földet. Magokat szór, palántákat duggat. A kert a legnagyobb aszályban is virít: valaki eljön valahonnét, és megöntözi a növényeket. Kút nincs a közelben; talán kilométerekről hozza a vizet, kora hajnalban vagy késő este; mert a kertben soha nem látni senkit. Semmi mást, mint a virágokat.

Kié lehet ez a kert ott a sínek mentén: ez a maroknyi virág a le-lecsapódó mozdonyfüstben? Kinek lehet fontos, hogy aki a világnak azon a pontján kinéz a vonat ablakán, tavasztól őszig virágot lásson?

Mindenesetre van egy ember, akinek fontos. Akinek az a fontos, hogy a virágait lássák, és nem az, hogy tudjanak róla. Egy Névtelen, aki a világnak azon a parányi pontján évről évre új lapot ír a virágaival egy Kódexba, amelyet még a leglassúbb személyvonat ablakából sem olvashatni tovább egy-két másodpercnél.

De aki olvasta, sosem felejti el. Az tudja, hogy van legalább egy pontja a világnak, ahol évről-évre kivirul ugyanaz a kert, ugyanannak a névtelen szorgalomnak a szeretetében.







KÉRÉS


A cinkének a mindennapi magvat.
Nekem a mindennapi kenyeret.
A napi csöndet. A napi eget.
Egyebet nem is tudok, mit akarjak.







KORA TAVASZ


Hol a szelíd hold lányhaja álmodó
tölgyfákon omlik el, s a kölyök szelek
friss játékára selyme zizzen,
hol szomorúfüzek ágain dús

rügyek fakadnak, lázadozó, nyulánk
füvek kardéle villog a csillagok
fényében, és kitárja rémült
kis szemeit, lapul a bogárka;

hol a kökörcsin bimbaja már hasad,
s az első méhe már körülötte dong,
az enyhe nap csirát melenget,
sziklevelet csal elő a rögből:

ott járt a költő, Berzsenyi Dániel
versével ajkán, lelke az ős erők
titkába szédül, s térdre hullva,
áldoz, Örök Hatalom, tenéked.







A KÖZELÍTŐ TÉL


Hervad már? Nem: a kert még csupa nyár. Lobog
két sárga dáliánk. Nincs ugyan annyi dal,
de hajnalonta még egy-egy sárgarigó
rikolt, s búgnak a vadgalambok.

Élj! - mondom. - Éld nyaradat, míg a hideg szelek
le nem tarolják. Szedd a diót, viseld
gondját a kertnek, irtsd a gyomot, metéld
a vadhajtást; s ha belefáradsz,

ülj ki a napra, idd hunyt szemen át a fényt,
s úgy érj, mint a gyümölcs, kései körte, birs...
- Harkály rebben a lombban, s egy levél lekering:
őszömet olvasom szinében.

Este állok a ház előtt, nézem, a Göncöl
mint csúszik észrevétlen nyúgoti almafánk
fölé, s hallgatom a szemöldök
fában a szúvak szorgos percegését.







LELTÁR...


A virágokat és a madarakat is,
s ahogy zizeg a nád, ahogy csobban a víz;
de legjobban talán mégiscsak ezt szerettem:
a csöndet körülöttem s a kék eget felettem.







MESE A GESZTENYEFÁRÓL


Add kezed, kis Tamáska,
indulunk a nagyvilágba.
Nem az egész nagyba persze:
épp csak ide le a kertbe.
Apró vagy még, kicsi lábad
nagyobb útba belefárad,
amellett a kapun innen
éppen elég csoda minden
( egyelőre legalább).
Nézd például ezt a fát.
Honnét került a kertünkbe?
Tán a felhőkből repült le
levélszárnyon, a magasból,
vagy a földből kelt ki magból,
és sok hosszú éven át
nőtt és terjedt mind tovább,
mígnem ilyen terebélyes,
ilyen magas, ilyen széles,
ilyen lombos, ilyen ágas,
ilyen fényes, ilyen árnyas
óriás lett: mintha sátor
volna, csupa lombból, ágból,
mely ha nagyon tűz a nap,
megvéd tőle s árnyat ad?
Jó alatta, hűs alatta:
ez az égigérő nagy fa.
Tenyér minden levele,
s neve is van: GESZTENYE.

Ez a nagy fa, kis Tamás,
égigérő fura ház.
Nem forog bár kacsalábon,
S egyhelyben kell álldogáljon:
az is merő csoda már,
hogy féllábon is megáll,
s el nem ejti azt a sok-sok
súlyos ágat, lomha lombot
s izgő-mozgó, ki-be járó,
fúró, faragó, kalapáló,
kalimpáló sereget,
aki szállást benne vett.

Ki vett? Nézzük sorra végig,
aljától a tetejéig.
Gyere Tamás, közelébb,
nézd előbb a fa tövét.
Már a gyökér, már a kéreg
csupa mozgás, csupa élet.
Látod mennyi út meg ösvény
Visz a földtől a fa törzsén
fölfelé az ágakig,
s hogyan jár-kel, szalad itt
az a sok kis fekete
bogár föntről lefele,
lentről meg fölfele rajta?
Jól jegyezd meg: ez a HANGYA.
Őröl, farag, fú, nyüzsög mind:
az övék a fán a földszint.

Most pedig kis Tamáska, nézz fel
oda, ahol a fa széjjel-
tárja fölénk hűvös árnyát
ontó sok hatalmas ágát:
az az első emelet-
ott laknak a VEREBEK.
Most tanyájjuk csöndes éppen,
mert nincs otthon egy veréb sem:
délelőtt van, sé ilyenkor
mind vadászik vagy csatangol,
porban fürdik, csipeget,
magot morzsát, egyebet-
szóval pillanatnyilag csönd van.
De ha majd a nap
lassan alkonyatra hajlik,
lesz zsibongás, lárma, harc itt,
csivogás, csiripelés,
hogy csak úgy zeng az egész
nagy fa tőle, míg csak el nem
ülnek végre.
Most a csendben,
kicsit följebb, hallod? Ott
-kopp! Kopp! - valaki kopog.
Ki kopogtat? Ki kopácsol?
Meglessük, ha jól vigyázol.
Most kibukkant! Most a fán
körbekúszik szaporán,
kopog kemény csőre, mellén
szivárványló tarka mellény,
koppint, és a beteg kéreg
alól kiszedi a férget.
Gyorsan dolgozik, hamar jár:
fák doktora ő - a HARKÁLY.
Hopp! most eltűnt. Észrevette,
hogy figyeljük. Lesz helyette,
sose búsulj érte, más
látnivaló, kis Tamás.
Nézd meg például ott, odább,
még följebb, egy öreg ág
hóna alól egy kecses
kis madárka: CINKE les.
Felénk kandikál, de nyomben
el is rejtőzik a lomban.
Tőlünk ilyedt meg talán?
Nem. Valaki jár a fán!
Levél rebben, itt-amott
ág hintázik, gally ropog,
s egyik ágról másik ágra
mintha fürge labda szállna,
vagy egy gyors kéz hajigálna
egy barna gombolyagot.
Bozontja van? Vagy uszálya?
S mit dobál le? Mi az ott?
Jobbra szökken, balra villan:
ezen a fán MÓKUS is van!
És még mi van? A magasból
bánatos hang: VADGALAMB szól,
s azt is nézhetnénk, ahogy
gallyra hálót sző a PÓK,
s még mi mindent! - mert Tamáska,
mondtam, ez az óriás fa
egészen az égig ér,
s a fél világ belefér.
Óriás ház, égig érő.
Élnek benne- s ő is élő.

Hogyan él? - ezt kérdezed?
Ezt is elmondom neked.
Tavasszal tán nincs is szebb fa:
Minden ága csupa gyertya,
gyertyavirág minden ága,
világít az éjszakába.
Később, mikor itt a nyár,
az egész fa lombban áll,
s ahol a sok gyertya égett,
nevel zöld kis sünikéket.
Lesz azokból őszre aztán
sok-sok szúrós gömb a nagy fán:
pattan héjuk, ha megértek,
s kiejtik a gesztenyéket.
Barnul akkor a lomb zöldje,
Kívánkozik le a földre
s hullton hull a levél.
Mire beköszönt a tél,
nincs, csak a fa puszta váza:
Szigorúan, feketén
VARJÚ ül a tetején
s rekedt hangon mondja: kár.







MI LESZEK, HA NAGY LESZEK?


Mi leszek, ha nagy leszek?
Mérnök! - Mérek, tervezek:
épül alap, emelet;
házat, hidat emelek.

Mi leszek, ha nagy leszek?
Gépész! - Mozdonyt vezetek;
gáz pufog, gőz bodra száll,
villany zümmög: zúg a gyár.

Mi leszek, ha nagy leszek?
Tudós! - Lencsék, görebek,
górcsövek közt görnyedek,
vizsgálom a sejteket.

Mi leszek, ha nagy leszek?
Tengerész is lehetek:
delfinek közt, kék habon
simán siklik a hajóm.







MONDD, SZERETED AZ ÁLLATOKAT?


Mondd, szereted az állatokat?
A kutyát, macskát, csacsit, lovat
s a madarakat: a verebeket,
rigót, galambot, pintyeket,
akik a Földön veled élnek,
s bundájuk, tolluk melegében
nekik is van szívük, csak éppen nem beszélnek?

Mondd, szereted az állatokat,
s figyeled őket néhanap:
hogy mit csinálnak, hogyan élnek,
s a maguk nyelvén mit mesélnek,
vagy miről hallgatnak, mikor komor
csöndjükbe burkolózva ülnek,
és titokzatos, hallgatag
külön világukba merülnek?

Én szeretem az állatokat.
Elnézem őket,
ha játszanak, alszanak vagy tûnődnek
titkaikon és a világon.
Hidd meg, barátom,
nekik is vannak titkaik,
s csak annál nehezebb talán
számukra ez a sok talány,
mert nincsenek rá szavaik.

Tégy próbát, hisz ember vagy: értsd meg
a bennük szorongó miértet;
segíts nekik, mond ki helyettük
azt, ami ott ködlik a testük
vaksi lelkében - vidd közelebb
az állatokhoz az embereket,
hogy megértsenek végre minket.

S mi is őket, kissebb testvéreinket.







MOZART


Én is csak a földre születtem,
az öröm mégis elkerül.
Árván didergek jég egemben,
halálig reménytelenül.

Kezem kinyúlik s visszaretten,
mert amiért nyúlt, elmerül.
Tudjátok, milyen türhetetlen
az égben élni emberül?

Gyönggyé fagyott a könny szememben,
s tündérek táncolnak szivemben,
ha kínomban kiáltanék.

Irgalom! Mentsetek meg engem!
mert nyomban elpattan az ég.
S a boldogság is buborék.







NAPLEMENTE


Hogy szikrázott! Milyen örjöngve lángolt!
Micsoda eszeveszett tombolás volt!
S ebből se maradt utoljára más,
mint egy maroknyi hamvadó parázs.







NÉGY SOR


Hullámra írtam, elvitte a víz.
Felhőre írtam, elfújta a szél.
Falombra írtam, letépte az ősz.
Szívekbe írok, századokra él.







NYÁRI ALBUM
(részlet)


Esti párbeszéd

Milyen nyugodt a víz! S milyen mély fönt az ég!
- Mindjárt csillaga is lesz, és az is a tiéd.
Meddig? egy évre? ötre? vagy tízre is talán még?
- Ne kérdezd. Minden esztendő ajándék.

Nyárvég

Készülődnek a fecskék. Véget ér a nyár.
A délutánt hűvös kis szél borzolja már,
s rá a kertkapun a vadszőlő lombja rebben.
Napról napra ritkábban, és napról napra véresebben.

Angyal

Igazad van, mégis a reggel volt a legszebb,
a vadgalamb-zenében ébredés, amint
elborítja a zölden pezsgő fény a kertet,
s rebben a lomb: harkály villan, vagy angyal int.

A sinek mellett

Mennyit járkáltam itt is, kivált esős időben.
Itt a töltés salakján kevesebb a sár.
Ha elmegyek, helyettem néha majd visszajár
egy-egy regényalak, kin itt tűnődtem.

Történelem

Népvándorlás után, ha már nem hallani
távozó dobaját, s béke borul a partra,
a nád közül kiúsznak előörs hadai,
s kezdetét veszi a vadkacsák birodalma.

Kukoricák

Megyek a régi úton a kukoricás mellett.
Szólnak a szárak: "Hát te még itt vagy, öreg barátunk?"
Igen, előbb-utóbb mindenki elmegy.
Csak mi maradunk itt, akik töretésre várunk.

Őszelő
Reggel már csupa köd a part. Később a nád
körül fecskék köröznek, búcsúzkodó családok,
s időnkint idehallik a sima vízen át,
ahogy durrognak a túlparton a vadászok.

Vadlibák
"Híves, borongós", bár nem őszi még, de már
van benne valami szelíden ossziáni:
őszies már a nap. Rozsdállik a határ.
Reggel föltűntek a tó első vadlibái.







ŐSZI ALBUM


Békák

A nyaralók ablaka zárva.
A víz nehéz és szürke mint az ólom.
Hűvös nádszagot hoz az este,
s elkezdődik a békák zokogása.

Vonat

Jön már az esti gyors, eresztik a sorompót,
szól a csengő, giling-galang,
mint veszett harc után elesett katonákért
szól a lélekharang.

Harkály

Milyen csönd! Csak a levelek
hullanak halk nesszel a fákról.
Meg egy harkály kopácsol
valami bölcsőt vagy koporsót.

Gesztenyefasor

Egyre világosabb a gesztenyék alagútja.
Boltívén már betűznek itt-ott a sugarak.
Mint omló paloták mohos mélyibe
a pincefolyosók hasadékán a nap.

Avartűz

Alkonykor égnek friss tüzek,
hol az avart kupacba rakták.
Aranyukat ejtik a nagy fák,
s a kis bokrok ezüstjüket.

Lombhullás

Mind kevesebb a dísz, és egyre több a lényeg.
Lassan lehull a lomb, s majd csak a törzsek élnek,
míg ki nem dönti egy éjjel a vihar.
Vagy megőrlik az évek az idő szúvaival.

Dér

Szárszóról elköltöztek már a fecskék.
Reggel a fű deres, az ég hideg-kék.
Kertben ülünk, ha délben kimelegszik,
s élvezzük az őszi napot - de meddig?

Jegenye

Két hónapja fönt a jegenyenyár
fölött állt a nap ötkor délután még.
Most korán elül, vedlett, vén madár.
S a jegenyét is elnyeli az árnyék.

Dáliák

Köd ült a Szajnán, amikor eszembe
jutottak a szárszói dáliák,
s fejem fölött, mikor vonatra szálltam este,
az égen is kinyílt egy nagy sárga virág.

Varjak

Vad károgás zúgott: az égen
egy sátángömb forgott sötéten,
kitágult, szűkült, újra tágult:
aztán egy hirtelen sugár gyúlt,

a felhőkből izzón lövellt ki,
s próbált a vésszel hadra kelni,
míg le nem bukott a ziláltan
örvénylő szárnyak viharában.

Begóniák

Nézd ezt a sor begóniát itt.
A rózsa fonnyad már. Ez még virágzik.
Nem bánja az őszt, a deret.
Virít amíg bír. És amíg lehet.

Szinek

A legszebbek a kékek és lilák,
s az égen a lilásrózsaszín alkonyatkor.
S te vajon, gondolom, te vajon fogsz-e így
ragyogni, mielőtt kialszol?

Temető

Sír lakói, vének, fiatalok,
fordított fák, melyek lefele nőnek:
tanulgatom, mit súg-búg lombotok
néma zúgása a lenti időnek.

Öregasszony

Ahányszor a ház előtt elmegyek,
ott ül az ablakban, mint egy keretben,
és néz. Mit néz? Talán az eltűnt éveket,
miket látni már úgyis lehetetlen.

Ágnes

Rakódik már a mész, mélyülnek a kavernák:
ezt kórház nyeli el, amarra egy gödör les.
- Ráérünk. Ne siess. Szép, verőfényes ősz lesz,
míg az unokád kék szeme nevet rád.

Boglárka

Viszi a szél a sok papírt, halott
emlékek nyári rongyát.
De még virágzik egy boglárka is. Ragyog,
s várja, hogy szépségét kimondják.

Szél

Éjszaka jön a szél, mint egy heves roham.
Elzúg a ház fölött, tovább rohan.
Már messze jár, de még hosszan kattog utána
a gesztenyék géppuska-ropogása.

Temetőben

Ó hogy alusztok, szárszói halottak,
milyen mélyen, hanyatt függélyes csöndetekben!
Ősz van. A sírokon nagy dáliák lobognak,
s egy-egy akác tétova könnye rebben.

Lila virág

Egy kis lila virág, a nevét sem tudom,
az még kitart, virít az udvaron.
Gyanútlanul mosolyog az avarban.
Nem tudja még, hogy ő sem halhatatlan.

Csillagok

Csillagok, titeket se tudtalak.
Véga, Aldebarán, s hány mennyei virág!
- Ne félj, lesz majd időd megtanulni, hanyatt
fekve, ezt az egész égi botanikát.

Tűzvész

Arany október ez. Az őszt nem jelzi más még,
mint hogy korábban ér a nyugágyig az árnyék:
meg egy nyárfa: kigyúl egy váratlan sugártól,
s napnyugtáig kétségbeesve lángol.

Floxok

Ha ezt el tudnám mondani neked.
A fákat. Ezeket a színeket.
Meg az utolsó floxokat a parkban.
Fájdalmasan szép. Mert elmondhatatlan.

Transzfiguráció

A csönd. A kertek végső mámora.
A lombok átszellemült ritkulása.
Mozdulatlan ragyogás. Ahogy a
szépség átlényegül a pusztulásba.

Diófák

Diófák, társaim, mit gondoltok a mennybolt
őszi kékje alatt, míg lombotok pereg?
Én se lázadozom, mielőtt elmegyek.
Ragyogj, ősz! Köszönöm, hogy gazdag életem volt.

Dűlőút

Az égbe fut, ahogy a dombtetőre ér
a dűlőút. Az ember kaptat a meredélyen.
Fönt megáll. Szétnéz a vidéken,
s lemerül. Mint a dombról a szekér.

Viola

Csonkok, tört szárak, halott levelek
romján ez a kis viola, ha látnád!
Mint egy riadtan ámuló gyerek,
ki nem érti még a saját halálát.

Ácsok

Csupa kopácsolás a part ilyenkor.
Hullik a lomb. Ácsok ideje ez.
Kis szél fut a vízen. Egy vadgalamb szól.
S a napfény sárga könnye permetez.

Kirándulók

Októberben a csöndet már nem zavarja semmi.
Aranylanak a fák. A szélben őszi lomb száll.
A parton, látni, olykor egy-egy kiránduló áll
és nézi a vizet. Nem győz vele betelni.

Jóslat

Tegnap elköltöztek a seregélyek,
mondja az öregúr. Csípős a délelőtt.
Lassan bizony télbe fordul az élet.
Készíthetjük estére az első tüzelőt.

Villák

Ajtók és ablakok mind bedeszkázva rég.
A villák tetején avar gyűlik halomba.
És az elköltözöttek emlékét mosolyogva
csak virágaik őrzik. Mint a halottakét.

Egy asszony

A parton, míg be nem áll a sötétség,
egy asszony, átkulcsolva térdét,
ül a kék ég alatt, kék víz felett,
és kortyolja az örökéletet.

Búcsú

Tavaszig nem találkozunk, halottak.
Békén pihenjetek takarótok alatt,
s hozzatok majd tavasszal még szebb virágokat,
még több petúniát, s rózsákat is nagyobbat.







ŐSZI HIMNUSZ


,,Üdvözlégy!" - olvasód morzsolva így köszöntünk.
Október van, korán leáldozik a nap.
Tengernek csillaga, te tündökölj fölöttünk,
hogy el ne vétsük a homályban az utat.

Magam is mily sokat bolyongtam, mint a vándor
hűtlenül életem kalandor idején;
de felém ragyogott templomod ablakából
s kimentett bűneim bozótjából a fény.

Sebes kopóival űzőbe vett az Isten;
futottam, mint a vad, de nem volt már remény.
Húnyt szemmel buktam el, vártam, hogy leterítsen,
és védő két karod közt ébredtem fel én.

Büszkén suhant hajóm, kevélyen álltam ormán.
Vihar csapott le rám, vitorlám eltörött.
De megszántál, mikor már-már elnyelt az orkán
s föléledt a halott szelíd szíved fölött.

Most lábadnál ülök, békésen, mint az árva,
ha új anyát talált halott anyja helyett,
s többé már köntöse szélét el nem bocsátja:
be nem telik vele, hogy házánál lehet.

Immár, hogy tőled el soha ne csavarogjak,
hozzád kötöztem én olvasóddal magam,
Irgalmas anyja vagy a hozzád tért raboknak
s boldog rab, akinek ilyen őrzője van.

Öledbe hajtja le lankadt fejét, s te lágyan
addig simogatod megfáradt homlokát
míg el nem szenderül... Életem alkonyában
így ringass engem is örök hazámba át.










ŐSZI VARÁZS


Jöjj ujra hát, nyírfák aranyló vetkezése,
vérbükkök lobogása, vajákos ősz, varázsolj,
halálunk kortyolása kék kehelyből,
jöjj, mozdulatlan kristály kondulás!

A hamvas szilvafákon ezüst fátyol dereng,
szálai közt musttól részeg darázs dong -
de hirtelen kigyúl egy bíbor kecskerágó
s eszelősen deret sikolt







PIPACSOK


Mi az ott,
a mezőn az a vérfolt?

Pipacsok! Pipacsok!

Ha szellő rebben, az égbolt
kékje alatt
piros tavak
hullámzanak:
pipacsok! pipacsok!

Kiragyog
a rét puha-lengő
zöld selyméből egy hanyagon
elejtett rőtszínű kendő:
pipacsok!

Tűz a napon!
Száz meg ezernyi nyulánk
kicsi láng,
és látni, ahogy
mind hajladozik, remeg, izzik, táncol:
pipacsok! pipacsok!

Mámor!

Látod az ég
íve alatt a világ
repeső örömét?
Azt a nagy piros bóbitát?
Most ráfúj: szerteröpülnek a szirmok
a szélben.

Piros pillék raja száll
a nyár, a nyár
kék egében.








RÓZSA


Mondd csak, láttad a rózsát?
Én láttam.
Éjszaka néha táncol magában.
Karcsú derekát büszkén
nyujtja ki.
Kibontakoznak lassan
a szirmai.
Mint egy balerina
a színpadon:
ágaskodik, hajladozik
a pázsiton

S mint táncosnőre porondon
a lámpa:
a magasból rásüt a hold
világa.
Villannak a csillófényben
a flitterei:
harmatos bőre ezüstös
pikkelyei.
Spiccel, körbeforog, hajlong,
hullámzik a szára.
Majd hirtelen, akár a jég,
megdermed a tánca.
Kelyhéből fáradt sóhaj rebben
a holdra.
Szirmai leperegnek a gyöpre.
Meghal a rózsa.







TAVASZ ELÉ


Eltűnt a hó. A lejtőkön a földből
meleg gőz csap meg, édes-keserű;
a fák vad láza sisteregve föltör
s halványzöld kardját feni már a fű;
suhanc szelek viháncolnak napestig,
a húnyó eget lángszínűre festik;
a hegyeken még fáklyatűz ragyog,
de máris feljöttek a csillagok.

Szobádban ülsz. Az ablak tárva. Látod
alant a várost és fönt az eget.
Íme, költő, ez itt a te világod,
országod, álmod, várad, életed:
négy szák határ közt egy maroknyi szántó;
ha tarackos is, földje legalább jó;
s fejed fölött, ha szűk lett idelenn,
vigaszodul a tágas végtelen.

Mit akarsz többet? Óperenciákat?
Dőljön a korlát? Pattanjon a pánt?
Vigyázz: nem az tiéd, mit a vágyad,
hanem amit az ekéd vasa szánt!
A világ ura lehetsz - álmaidban,
de megművelned azt kell, ami itt van:
s nem panaszold, hogy puszta és szegény:
a te munkádtól lesz majd televény.

Ma itt és holnap ott: lehet, talán szebb;
de itthon élni, s híven: igazabb.
Menjen, akit a sorsa kénye hány-vet;
de te maradj: te sorsod ura vagy!
Az ég akár derült, akár vihart ad:
jövőd olyan lesz, ahogy kicsikartad;
s el nem veheti senki életed,
amíg te magad el nem engeded.

Nézd ezt a várost, ez volt ifjúságod.
Hallod a Duna pergő könnyit?
Az a kék köd az alföldi lapály ott;
porában szenderegnek őseid.
Emitt a hegylánc s csúcsa fenn: a János;
nevek: Törökvész, Vérhalom, Virányos...
Amott a tó! - s a halott nyarakon
a koporsófödél: a Badacsony.

Meg sem születtél s mindez máris óvott:
téged védtek a Kunság síkjai,
túl a Dunán a morcos kis Moróczok,
s néma renddel az anyák sírjai;
táblabírák, színészek, néma pórok
szívós sorában léted alkotódott,
s ha szólsz, szavadban súlyos messzeség:
visszhangot ád az eltűnt nemzedék.

És el nem űzhet innen keserűség,
végzet harangja, semmi hatalom.
Kemény paranccsal ideköt a hűség:
jóban vagy rosszban, mindig szabadon,
magunk törvényét vallva, senki másét,
s ha körülöttünk akár egy világ ég,
óvni magunkban s híven adni át
a fiainknak ezt a kis hazát.

Jöjj hát, tavasz! Sarjadjatok, vetések!
Virulj, Tündérkert, kicsi Magyarország!
Koldusnak is jó földeden az élet,
ha szebbé válik tőle a te orcád.
Költő, dalolj hát! énekeld hazádat,
mutasd föl szívét a magas világnak!
S porod fölött csak ezt véssék a fába:
,,Megtette dolgát és nem élt hiába."

1947







TÉLI ALBUM

(részlet)


Erdő hó előtt

Felhők torlasza közt rőt nap alkonyodik.
Hóra vár a téli rengeteg.
Tölgyek ríkatják lelkük barna rongyait,
mikor a fenyők zúgni kezdenek.

Esti fagy

A János-hegy mögött lement a nap.
Hártyásodnak a tócsák. Itt a fagy.
Most vált a rózsaszín a mennybolton lilára.
Beleúszunk a hideg éjszakába.

Kérés

A cinkének a mindennapi magvat.
Nekem a mindennapi kenyeret.
A napi csöndet. A napi eget.
Egyebet nem is tudom mit akarjak.

Fácánok

Fácánok rikácsolnak az erdőben rekedten.
Köd lopakszik a fák közt a téli szürkületben.
Kihagyó szívveréssel lehull egy-egy levél még.
Aztán elül a fácán. És leszáll a sötétség.

A hó szinei

Amíg a nap le nem megy, rózsaszínű a hó.
Mikor bealkonyul, halványkék és lila.
Végül szürkésfehér, mikor harapható
hidegével leszáll az éjszaka.

Holdas este

A hegy fölött a hold hideg ezüstje árad.
Az úton kezd a tócsák jege villámlani.
Szél rebben. Megcsördülnek a rét rabláncai,
az őszről maradt kukoricaszárak.

Holdvilág

A havas téli hold minden holdnál fehérebb.
Alatta nagy halotti lepellé fagy az élet.
Egy akác még kinyujtja könyörgő csontkezét.
Híg mésszel önti le az irgalmatlan ég.

Jégtörő

A hegyek oldalán itt-ott még hó fehérlik.
Fák közt az út páncél szalagja fénylik.
A sziklákon zubognak tajtékos kis erek.
Süt a nap. Mátyás töri a jeget.







TÉLUTÓ


Futnak a dombon a gyors patakok,
nézd olvad a hó
roskadozókupacokban -

készül az új kikelet.
Sose félj,
neked is jut még a virágból!

Itt ez az almafa, látod?
Gyümölcse alatt
az ősszel majd leroskadt,

s most minden ághegye mégis
tele rüggyel.

A hegy még csupa hó,
de az ég ragyogó
kék fenn.
Fényben fürdik a völgy,
s fölötte némán állnak a rozsdazöld
fenyők a hegyélen.







VEREBEK


Tizennyolc-húsz fokos hideg
volt idefönt a hegyvidéken.
Már azt hittem, ezen a télen
kipusztulnak a verebek.
Napok óta egyet se láttam.
S mi történt tegnapelőtt? Ebéd
után egy kevés maradék
volt még a tálban,
csak pár falat, de mégis étek:
eltenni kevés, kidobni vétek.
A cica kényes, nem eszi meg.
"No, majd megeszik a verebek!"
Azzal egy kis tálkára véve
kitettük a balkon közepére
a hóba.
nem történt semmi perceken át.
Aztán megrebbent egy bokorág,
s gyanakodva
kidugta fejét,
és szétnézett egy kis veréb.
Szemügyre vette a terepet -
(de akkor már új s új verebek,
tíz-tizenöt is lehetett,
tolakodtak a háta megett) -
tollát borzolta, mintha fázna,
majd hirtelen
rászállt egyenesen
a balkon alatt a barackfára.
Onnét, kis kémlelés után,
mint csöppnyi gombolyag, oly puhán
huppant le a hóba a balkonon.
A többi veréb az ágakon
leste, mi lesz.
Nem történt semmi. A kis begyes
ugrott egyet-kettőt, utána
lecsapott a tálra,
kikapott belőle egy rizsszemet,
s eszeveszett
iramban visszamenekedett
a fára;
onnét lesett
a balkonunkra. A többi veréb
elébb s elébb
óvakodott, majd egyik a másik
után röppent a barackfáig,
barackfáról balkon peremére,
s onnét orvul, gyanakodva, félve
a tálig,
s egy rizzsel vissza az ágra.
Ellepték már egészen a fát.
és most kezdődött a haditanács!
Micsoda lárma!
Husz? ötven? száz? - a Rózsadomb
valahány verebe ott zsibong
azon az egy fán, ott csivitol,
s amikor
elérkezik a pillanat,
zúgva megindul a csapat:
surrog-burrog a sok kicsi fürge
szárny, s a szürke
hadsereg elfoglalja a tálat.
Nekilátnak,
nyelik szaporán a rizsszemeket.
S a tálon csak úgy kopog és pereg
a sok kicsi csőr: tíz, száz, ezer
békés kis géppuska kelepel,
s mire a nagy csata véget ér,
a tálka alja olyan fehér,
hogy annál szebb a leghevesebb
mosogatás után se lehet.
A balkonon a hó
tele van millió
pirinyó
szarkalábbal:
a verebek lábnyomával.
Azóta minden ebéd után
nagy veréblakoma van Budán
a balkonunkon: itt zsibong
a Rózsadomb
minden verebe, s zengi veréb-
nyelven, hogy jólesett az ebéd,
s jöhet bátran a többi veréb
vendégségbe mert van elég,
s lehet
minusz tíz, húsz, harminc: a telet
majd csak kibírjuk, verebek,
verebek, rigók, emberek,
ha van bennünk egy kis szeretet.







VERŐFÉNY


Se vágy, se láz, se láng; csak egy parányi
tisztaságot adj.
Villantsd felém egy illanó mosollyal
tisztaságodat.
Fénylő derűdből ez a lankadó szív
többet úgyse kér:
annyit csupán, amennyi könnyedén
a két szemedbe fér.
Szerelmek, szenvedélyek, szenvedések! -
semmi nem igaz,
csak ez a kis mosoly, mit - könnyű labdát -
felém hajítasz.
Visszadobjam? - Forgatom és elejtem.
Játék, semmi más.
De ez legalább szép volt. Tiszta, könnyű
őszi ragyogás.







A VILÁG LEGSZEBB DÉLELŐTTJE


Ez volt a világ legszebb délelőttje
május az ég makulátlan
minden egyszerre virágzott
orgona akác eukaliptusz rózsa
a város vasbeton szirmai nyíltak
csillant a folyó kristály tükre a fényben
fölötte fűzek selyme barka mimóza
ez volt a világ legszebb délelőttje
szerelmes pár sétált a parton
karoló inda a fiú karja a lány haja lágy folyondár
tíz perc múlva tizenkettő mondta a lány
ma délutános vagyok még elmegyünk addig a fáig
soha nem volt még ilyen édes a napfény
mintha méz csordulna az égből
s ez a sűrű illat ahogy minden egyszerre virágzik
mondta a lány a fiú nem szólt semmit
csak egy kicsit szorosabban ölelte
s még elmentek addig a fáig
tele volt minden ága virággal
álltak a virágboltív alatt a fiú karja a lány derekán a lány feje a fiú vállán
a kék magasban madarak úsztak
nyújtott nyakkal ragyogó szárnnyal mint a teremtés hajnalán
mert ez volt a világ legszebb délelőttje
kócsagok szálltak gémek flamingók gulipánok
pacsirták ezüst éneke csobbant
zöld és sárga örvényt kavart a papagájok szárnya
még hat perc súgta a lány és nedves volt az ajka
s egy parányi madarat látott ezüst szárnnyal
egy parányi madarat messze egy ezüst szárnyú dongót
és nedves ajkkal a fiú fülébe súgta ez a világ legszebb délelőttje
és hozzá simult és szerettek vona hosszan egymás szemébe nézni
mert ez volt a világ legszebb délelőttje
de nem bírták levenni szemüket az ezüst szárnyú madárról
ahogy csillogva szállt a napban
a zöld mezők fölött és kék folyó fölött s a fák fölött a sűrű sűrű illatárban
mert minden egyszerre virágzott orgona akác eukaliptusz rózsa
liliom jázmin nárcisz szállt a madár az égen ragyogott ezüst szárnya egyre nagyobb lett
már látszott horgas csőre mind a huszonnégy karma
forgó szemében a tűz
pedig az volt a világ legszebb délelőttje
álltak a virágboltív alatt a karjuk összefonódott
akkor lobbant a láng
egy gomba nyílt a föld fölött egy óriási ernyő
hamu szitált a csendben
s két cérnavékony kicsi fényszál
villant még eltűnőben
mielőtt a harangok emléke délre kondult
a semmiben ahol tornyaik álltak egykor...







ZENE


Mint aki csónakba szállt és szemközt a partok tünedeznek,
s még látja a dombot, ahol lakott, s amely most reszket
a nap hevében, vagy csak a búcsúzó könnyein át,
és reszket a ház is, a kert is, és reszketnek búsan a fák,
és lassan egyetlen szomorú remegéssé válik a régi világ, -
így megyek egyre messzebb hajómon a különös tengeren át,
elengedem az evezőket, ragadj hullám, amerre jólesik,
a magasból hallom a fehérszárnyú madarak csodálatos énekeit,
este lesz lassan, az égre nézek, hajamra röpülnek a csillagok;
virágos partra fektessetek, tamariszkuszok alá, ha meghalok;
tamariszkuszok alatt fogok feküdni, körülöttem énekelnek a lányok,
a szőke hajukat testemre borítják és mondják: szép legyen álmod,
ajkamból kolibrik isznak, virágok nyílnak a homlokomon,
mosolygok és nem árulom el, mit álmodom.







Pernette Du Guillet - Hogy örömet szerezzek

Hogy örömet szerezzek kínozómnak,
kínomra írt nem keresek én,
mert ha látom, hogy örül a bajomnak,
magam is örvendezem örömén.

Rónay György fordítása








 
 
0 komment , kategória:  Rónay György  
Rudnyánszky Gyula versei
  2020-01-21 22:00:06, kedd
 
 







RUDNYÁNSZKY GYULA VERSEI


Rudnyánszky Gyula (Özdöge, 1858. május 1. - Budapest, 1913. december 8.) költő és hírlapíró a 19. és 20. század fordulóján élt és alkotott. Szabadságra és igazságosságra törekvő erkölcsi magatartása: 48-as honvédtiszt édesapja nevelésének hatása. A szociális egyenlőtlenségeket bíráló költészete amerikai emigrációja alatt teljesedett ki. Bodnár György írta róla, hogy ,,szocialista és katolikus eszméket olykor kissé kaotikusan vegyítő versei a társadalmi lelkiismeret hiteles megnyilvánulásai

Megvakulva, súlyos betegen települt haza 1912-ben, mindössze 55 esztendőt élt. Az irodalmi köztudatba Ady Endre megértő és megbecsülő kritikája vezette be.. Kiadta utolsó verseskötetét, a Napszállat felé címűt, ebben főleg Amerikában kelt verseit gyűjtötte össze, a korabeli Amerikába bevándorlók nehéz sorsát is verseibe foglalta.

Az 1913-ben, halála évében megjelenő kötete meghozta az igazi irodalmi elismerést; Ady lelkes kritikája után az irodalmi élet elismerte. Ady Endre a következőket írta róla:

,,Rudnyánszky különb volt az összes korabeli Arany és Petőfi epigonnál, kik hírre, polcra vergődtek, s több talán még Komjáthynál, Reviczkynél is."







Rudnyánszky Gyula

Link



RUDNYÁNSZKY GYULA, AKI A MAGYAR KÖLTŐK KÖZÜL ELŐSZÖR JÁRT AMERIKÁBAN

Link



Rudnyánszky Gyula Mária-dalok és legendák

Link








BUDAPEST / BUDAPEST


Csodálva nézlek, büszke, tüzes, délczeg
Magyar levente, szép Budapest!
Melyben születtél, hol van a kis fészek ?
Czéljaidat ma ki tartja merésznek ?
Már a világ is tapsolni kezd.

Bátran előre! A gyáva, a dőre
Döbbenhet pályád gyors sikerén.
Ám te ne állj meg! nézz a versengőre,
Vidd el a pálmát hódítva előle,
Szállj diadalmak lángszekerén!

A regekornak ereidben forrnak
Tiszta, titáni vércseppjei,
S ősi erőddel íme összeolvadt
Ifjú varázsa egy új hatalomnak,
Mely a tusában félisteni.

Múlt nem emelte ragyogó jelenbe
Érdeme szárnyán életedet;
Beléd a szikrát szent ihlet lehelte,
Mint tünemény-jel gyúlt ki jövőd lelke,
Csillagul egy nép álma felett.

Egy érintésre, alig vettük észre,
Óriássá nőtt hős alakod.
És most karodnak minden legyintése
Csodákat alkot, miktől megigézve
Új élet zsendül, hol akarod.

Te vagy az ország öröme, bálványa,
Te a boldogság gyöngye nekünk;
A Duna tükre tündöklőn himbálja
Képedet, világ legszebb daliája!
— Érzed-e, hogy mily hőn szeretünk ?

Szeretünk téged, nemzet szemefénye!
Rajongás éget gyönyör tüzén,
S magasba röppen bizalmunk reménye,
Hogy te vivőd ki egy új ezer évre
A magyar névnek mind, a mi fény.

Oh légy az első, te dicsőségszerző!
Való legyen, mit vágy hite fest...
S a diadalnak ha ünnepe eljő,
A magyar zászlót győzelmed legfelső
Ormára tűzd ki, szép Budapest!

*

Budapest

Bewundernd schau dich stolz, stattlich, wie du bist,
Ungarn Recke, schöner Budapest!
Wo ist das Nest, indem du geboren bist?
Wer betrachtet, dass dein Ziel, heute Dreist ist?
Die Welt will jetzt, dass du vorwärts gehst.

Getrost voran! Der Feige, Dusselige,
soll fassungslos werden an Fortschritt,
doch bleib nicht stehen, du machst das Richtige,
trag die Palmblätter und mach das Nötige,
flieg an Triumphbogen an Siegeslicht.

In deinem Adern kochen die Legenden,
reine, titanische Bluttropfen,
und mit uralter Kraft bei dir vollenden,
Täuschende Wunder der neuen leitenden,
welche in Kampf halbgöttlich opfern.

Vergangenheit hob ihn nicht in Gegenwart,
an Flügel des verdienten Lebens;
in dir ist der Funke von heiliger Macht,
als Phänomen entfachte deine Eigenart
als Stern über der Traum des Schwebens.

Bei Berührung, kaum haben wahrgenommen,
gewaltig, wie du gewachsen hast,
es ist egal, was du je vorgenommen,
überall bei allen, bist du angekommen,
und neues Leben erwecken kannst.

Du bist dem Land das ewige Götzenbild,
und die Freudespender uns allen,
an Donau herrlich glitzert dein Ebenbild,
deine Stattlichkeit ist für uns ein Warnschild!
Fühlst es, wie unser Liebe, an dich prallen.

Wir lieben dich, das Augenlicht der Nation!
Freude der Begeisterung brennt in uns,
ins höhe schellt die hoffnungsvolle Emotion,
für neue tausendjährige Sensation,
die Name Ungarn, bleibt ewig eine Gunst.

Ach, werde die erste, du ruhmreiche Stadt
soll wahr werden, auf dem grössten Fest,
die Siegesfeier findet überall statt,
die ungarische Fahne hat zuoberst Platz
an dem höchsten Turm von Budapest.

Fordította Mucsi Anta







BUDAPEST

(Részlet egy verses regény második énekéből.)


1.


Zörög, zihál, zúg, füstöl a vonat.
Hegy-völgy, lapály fut vissza; más vidék
Tűnik föl untalan, hűs lomb alatt
Turbékolnak szerelmes gerlicék,
Amott meg ittas, durva nép halad,
S mind egybe olvad a sokféle kép.
De ö behunyt szemmel magába mélyed;
Lelkében, mint új bor, forrong az élet....

5.

Száguldanak a bérkocsis gebéi.
Legjobb futó a rosszlábú gebe!
Hé-hózva gyorsan jobbra-balra térni,
Ez a tanult kocsis művészete:
Lót-fut, tolong a nép, szemmel kíséri,
A vágtató nem gázol-e bele?
De a kocsis lassítja egy fogással,
S folytatja aztán őrült rohanással.

6.

Az est közelget, a lámpák kigyúlnak;
Mint száz szövőszék nyüzsög az ember-ár;
Nincs vége-hossza a sok ló vasútnak,
Tülök búg, füttyül inas és madár;
Mint duzzadt vér-erek mind összefutnak
A zíg-zúg utcák, hol itt a határ?
Paloták mellett ócska házak állnak,
Parányi fényhez óriási árnyak.

7.

Szívem bálványa, ifjú Budapest,
Szép vagy te ily homályos alkonyatkor:
Ezer bűbájjal ékesít az est,
Jelenné lesz a jósolt boldogabb kor...

9.

Lépten-nyomon bánt német szó piszok.
Szomszéd divatcikk és zsibáru itt még;
De már födöttek a kanálisok,
S a séta-kertek gonddal elkerítve;
S pénzért lehet csak megpihenni ott,
Mert a leget urak számára szűrték.
De bár sok az még, a mi ferde, rút,
Külön bizottság minden bajra jut...

1887







A CSÜGGEDÉS ÓRÁJÁBAN


Születni bűn, születni átok:
Tanuld meg, ember, ezt!
Az Isten ellen vét az ember
Mindjárt, hogy élni kezd.
És aztán teljes élete
Vezeklés, bűnhödés:
Legelső boldog napja az,
Amelyen sírja kész.

Porbul lesz s ég felé törekszik,
Ezért oly átkozott!
Amit elér, mind semmi csak, mert
Magával bűnt hozott.
A lelke szebb világ után
Epedhet botorul:
Akármilyen magasra száll,
Megint a porba hull!

Legjobb, ha önzőn, hízva, bambán
Lerágja életét,
Mint a mohó selyembogár a
Szederfa levelét.
Legjobb, ha féreg maga is,
A föld hitvány fia;
Bolondság Ikarusz gyanánt
Szárnyakra vágynia!

Óh áldott, aki mint az állat,
Ösztön szerint halad;
Kit nem gyötör hit, álom, érzés,
Nem csüggeszt gondolat!
Nem kérdi kétkedőn, mi jobb:
Örök-élet?... halál?
Csak jár, miként az óra-gép,
S egyszer aztán megáll...







ÉLJEN A KIRÁLY!


Isten áldja, Isten óvja
A királynak életét;
Fenn ragyogjon ősi trónja,
Zengje bérc-völgy nagy nevét.

Üdvözöljük őt mi köztünk,
Jobbja áldott békejel;
Benne bizunk s érte küzdünk,
Halni készek, hogy ha kell.

Ezredéve a királyhoz
Hű volt mindig a magyar;
Hitte, tudta, bármit áldoz:
A király csak jót akar.

Elsodort a vész sok ágat
De a nagy fa épen áll,
Most a békés boldogságot
I. Ferenc József










ÉVSZAKOK




TAVASZ

Itt a fecske, itt a gólya,
Napról-napra új sereg.
Pelyhes fészek kis lakója
este, reggel csicsereg.
Pillangó és napsugár
Csókolózni sorra jár:
Zöld vetésben pitypalatty:
Kicsi párom, el ne hagyj!


A patakvíz malma zúg,
Szól az erdőn a kakuk:
Pacsirtát is hallani -
S nézd a földnek mosolyát:
Gyöngyvirágok, ibolyák
A kikelet dalai.

NYÁR

Érik a búzakalász, a nap éget.
Köszönt a világ, tűz szelleme, téged!
Senki se bánja a sok veritéket:
Mind amit a szive vár,
Meghozza a nyár.
A lombok alatt
Menekülve szalad,
Akit a zápor elér:
Villámlik az ég, felhők dübörögnek,


De megmarad ős áldása a rögnek:
A barna kenyér!
Üdvöt szül a föld anyavemhe,
A rózsa kinyílt szerelemre,
Gyülekeznek a víg aratók, -
Zendül a nyár dala, ríme a csók.

ŐSZ

Sárga lombok lassan hulldogálnak:
Vége, vége a virágos nyárnak!
A haldokló természetben
Permetező
Őszi eső
Szitál egyre csendesebben.
Puszta már az erdő tája,


Árva minden fészke, fája:
A letarlott, bús mezők fölött
Mozdulatlan áll a köd.
De az ősz ködén keresztül
Rőzselángok villanása rezdül.

TÉL

Fenséges nyúgalom,
Kápráztató fehér világ!
Rezegve csillan a havon
Az égi csillagmiriád.
Fehér a nap, fehér az éj:
Se képzelet, se szenvedély
Izzása nem piroslik, -
A lét fehér sejtésbe oszlik.


A szintelen
Kietlenen
Csupán a bölcsesség
Fehér hegyorma ég:
A végtelenbe veszve
Sugárzik, él az eszme.








FÉNYBEN, ÁRNYBAN


A rendjelet megérdemelni,
Nem kell ehhez szív, - csak egy kéz, mely ád;
S a rendjelet viselni?
Ehhez sem kell ész, csak - kabát.

1886

/A csípős versekből







FOHÁSZ


Világ örök csodája,
Hozzád fohászkodom:
Patakzik könnyem árja;
Te látod bánatom'.
Te látod a keservet,
Mit lelkem küzdve szenved:
Végy szárnyaidra föl,
Míg kínom meg nem öl!

Ki szomjazó ajaknak
Enyhítő cseppje vagy:
Oh tiszta, égi harmat,
Mária, el ne hagyj!
Az irgalom forrását,
A béke szent oázát
Hadd nyissa meg szavad,
Amely nyugalmat ad!

Emelj, emelj magasba
Te Szűz, Szeplőtelen!
Salakjától lemosva
Feléd sovárg szivem.
Az Úrnak zsámolyánál,
Istennek egy fiánál
Nekem kegyelmezőn
Te légy védelmezőm!

Gyógyíts meg balzsamoddal
Egy bűnöst, bűntelen!
Ints jóságos karoddal,
Mária, légy velem!
Ha glóriádnak fénye
Sugárt vet ily szegényre:
Erős lesz s földerül,
Mert nincsen egyedül.

Óh boldog, akiért
Te Nyitod meg szívedet!
Áldott, kinek sebére
Az írt Te könnyezed!
Mária, boldogságom!
Tekintetedre vágyom:
Szivembe nézz belé
S vezess az Úr elé!







FORGÁCS, 1908-12; 99. SZAKASZ


E sártekén nincs tisztább gyönyörűség,
Mint elmerülni álmaink ködébe,
Hogy meg ne lásson a botor világ.
Boldog csalódás, amikor kegyetlen
Tülekedések lármás piacán
Mi csak rímeknek halljuk lüktetését
És azt képzeljük, hogy a város ajkát
Szűz csendre áhítat pecsételi,
Míg lelkünk harmatos mélységein
Sejtelmes dallamok zenéje zsong.







FORGÁCSOK - 129


Minek vagyok még én a földön?
Istentül átvett tisztemet
Jobban betöltöm,
Ha a sírásó szótlan eltemet,
Ha nem jut egy csepp könny a gyászra,
Ha semmiféle gyászbeszéd
Nem magyarázza,
Hogy lelkem zászlaját mi tépte szét:
Nem lesz utamban többé árok,
Marad pályám salakja lent;
Amerre járok,
Fehér rózsákat hint reám a csend.







FORGÁCSOK - 146


Hej, kállai-kettős! Bihari-kesergő!
Házfalát kirúgó zajra éjszakák!
Hej, vadrózsatermő gyöngyös bánat-erdő,
Hol az égbe nyúltak hajnalban a fák -
De ölünkbe hajlott róluk a virág!

Hej, vendégmarasztó, feneketlen tenger,
Aranylevet öntő szüretek sara!
Ha eltört a tengely, mulatott az ember,
Odaröppent rá a nóták sugara,
Táncos hegedűszó fecskemadara.

Szeretet haragja, ősi erő magja
Megtermékenyített békétleneket;
Folyt a magyar csapja; keserűség rabja
A németet szidta, amíg berekedt, -
De a tett elől sem oldott kereket.

Az a kor hová lett, mikor a hazáért,
A haza javáért sírtunk szabadon?
Összeesküvésre a szilajság ráért;
De lecsillapítá, ha zajgott nagyon,
Tulipános-kedvű, csókos hajadon.

Az idő elszállott, elvitte az álmot;
Bús hazafi-tűznek hamva az adó;
Hol a cigány húzta, hol a pince állott,
Ül szárnyaszegetten a hont sirató -
Azt se mondja már, hogy: Eb ura fakó!







FUT AZ IDŐ


Fut az idő és elsodor vad árja
Minden gyönyört és minden bánatot;
Mindazt a sír örök sötétje várja:
Mit a lét múló fénye áthatott,
A gyermek férfivá sietve érik,
Gyorsan redőkbe süllyed mosolya...
Jövőm' a szem hiába látja végig:
Húsz éves többé nem leszek soha!

Oh, mint rajongtam, mennyi édes álmot
Álmodtam, könnyü szívvel, boldogan!
Igaznak hittem az egész világot,
Mert tiszta és igaz valék magam.
Ha egy vidék bűbája fogva tartott,
Míg észrevétlen' szállt hajóm tova:
Utánam úszni képzelém a partot...
Húsz éves többé nem leszek soha!

Rossznak bukását, jónak győzedelmét
Ihlett ajakkal hittem s hirdetém:
Titkos veszélyektől ha istenem véd:
Nyilt ellenséggel szembe szállok én!
Ha csöndes erdőben volt szunnyadásom,
Puhábbnak tetszett kőpárnám moha,
Mint most álmatlan éjeken a bársony...
Húsz éves többé nem leszek soha!

Határtalan volt mindig büszke vágyam,
Örömre gyujtott mégis oly kevés:
A végtelent a legkisebb parányban
Igy érzi át a megelégedés! -
S hová tünt hírnév, hatalom, barátság?
Oh, földi pályánk szép tavasz-kora!
Siratom a virágok hervadását...
Húsz éves többé nem leszek soha!

A tölgyre lassan kúszik a folyondár,
De a villám lesújt egy perc alatt;
A gondtalanság friss nyomába' gond jár
És hosszu tél követ rövid nyarat.
Viharok szétzilálták koszorúmat
S nagyon nehéz a tövis-korona;
Türelmem fogy: békén viselni búmat...
Húsz éves többé nem leszek soha!

Igen! Az ifjuság becsét csak akkor
Érezzük igazán, ha elveszett!
Zokogva nézem minden alkonyatkor;
Reményem eggyel ismét kevesebb;
Bár célomért küzdök még régi tűzzel,
Oda van lelkem drága hímpora,
És édenemből tiltó chérub űz el...
Húsz éves többé nem leszek soha!







A HAZÁÉRT


Téged, Anyánkat,
Könyörögve kérünk,
Boldogasszony Mária!
Áldd meg hazánkat;
Te vagy a reményünk,
Szentséges Szűz Mária!

A Te szivedben
Van a mi hatalmunk,
Isten anyja Mária!
Legyőzhetetlen
Benned birodalmunk,
Óh szeplőtlen Mária!

A magyar népnek
Te vagy szószólója,
Csodálatos Mária!
Hogy Isten vészek
Viharában ója,
Szép virágszál Mária!

Beléd helyezzük
Erős bizalmunkat,
Mennynek éke Mária!


Kezedbe tesszük
Egész országunkat,
Dicsőséges Mária!

Óvj csapásoktul,
Javunk el ne vesszen,
Óh türelmes Mária!
S minden bajoktul
Szived védelmezzen,
Királynénk Szűz Mária!

Békében, hadban
Tégedet dicsérünk,
Jézus anyja Mária!
Kifogyhatatlan
Jóságodban élünk,
Szépség telje Mária!

Téged, Anyánkat,
Kérünk könyörögve,
Hű pártfogónk Mária!
Áldd meg hazánkat
És tartsd fenn örökre,
Boldogságos Mária!







HOSSZÚ ESTÉKRE


Vége van a meleg nyárnak,
Falevelek hulldogálnak.
Köd borul az őszi tájra,
Bágyad az ég szempillája.

Nap sugara már nem éget,
Sok mulatság ér most véget.
Isten veled, lepkefogó!
Nemsokára esik a hó.

Hanem azért, kis fiacskám,
A szép nyarat ne sirasd ám.
Télapó jön nagy szakállal,
Síkos havon csörgő szánnal.

Hosszú esték el nem vesznek...
Lovagolni térdre veszlek.
Versikére tanítgatlak,
Szép mesékkel elringatlak.

1890/49







A HÓ


Télen szegény a természet nagyon.
Az a mesés vagyon,
Amit az ifjú föld
A szép tavasztól örökölt,
Mit az erős nyár aratott,
Használva éjet és napot,
S amit a gondos ősz
Begyűjteni se győz:
Az elkallódik mind a vén
Mihaszna tél kezén.
Bíz ez nem a legjobb gazdálkodás;
De hát, hiába, ős szokás!
Tavasszal kezdhető megint elül,
De míg a sor reákerül:
A természet, kifosztva, téli
Szegénység napjait csüggedten éli.
Mint tönkrement nemes tanyája,
Oly elhagyott erdő, mező;
Nap nem mosolyg a puszta tájra,
Még jó, reá fátyolt a köd ha sző,
Hogy eltakarja szégyenét,
Titkolva, hogy mi volt elébb!
Egyhangú, néma szürkeség,
Kopár a föld, borús az ég:
Fa, rét, hegy, völgy, erdő, ugar
Egyforma tar;
Országút és berek,
Ah, minden oly vedlett, kopott:
Siralmas koldus-állapot!
A természet pedig
Röstelkedik,
Mert bántja őt felette,
Hogy a tél tönkretette;
S fohásza száll az égre,
Hogy födje már be végre
A nagy szegénység szégyenét...

Az ég megrázza felleges fejét
És mert a szíve jó,
Lassan szitálni kezd a hó,
Parányi, könnyű, csillanó,
Száz meg száz millió
Csillagpihéje, hulldogál,
Három nap, három éjjel meg nem áll.

S midőn a földet mindenütt
Már hólepel borítja,
Szemét az ég kinyitja:
Ragyog a táj, a nap kisüt.
Kápráztató fehérség!
Hová lett a kopár szegénység?
Eltűnt a puszta rét, a szenny, a sár,
Az asszu kukorica-szár,
Eltűnt a völgy, a domb;
Fa és bokor mind csupa lomb.
Köröskörül ím a
Föld mindenütt sima,
Fehér és tiszta kék
Az ég;
A végtelen ezüst pompában ég,
És a mogorva tél
Egyszerre fényben él;
Ütött-kopott ruhája, vén feje
Friss hóvirággal van tele.
Egész világon átalsuhanó
Örömhang ujjong: Itt a hó!
A hó, az égi, tiszta hó;
A legszebb álom, ím, való:
Csengő csilingel, szán szalad;
A völgy felett, a bérc alatt,
Sívó mezőkön, szántóföldeken,
A rónán, a meredeken,
Bokor tövén, fa sudarán,
Kastélytetőn, nép udvarán,
Cigánybódékon, kémények fején
Egyforma-sima csillogó, fejér
A hópalást...
Csodálatos varázst
Lövell ki fényéből a hó;
Ez a szemünkbe villanó,
Fájdalmasan tűző fehérség,
Amelyben elvész, egybeolvad a
Távolság és a térség
Helyhez kötő fogalma:
Ez az egyenlőség hatalma,
A szeplőtlen egyenlőség maga!

Külön-külön mind ami volt,
Az élet, a szemét, a folt,
A kátyú, a határhalom,
Vasúti sínpár és bedőlt malom
Rozsdás, tört kereke,
A szentmihály-ló s az eke,
A szöllőtőke s a karó:
Egyszerre mind egyenlő,
Ha megered a szürke felhő
S elterül a hótakaró.
Nem látja hit, nem sejti gond,
Hogy meddig út és honnan árok?
Nincs más fekete pont,
Csupán egy varjú károg ...







IMA


Üdvözlégy Mária!
Te, kinek szent Fia
A világot megváltotta,
Bűneitől feloldotta, -
Égbe szállott Szűz Anya,
Másvilág szép hajnala,
Üdvözlégy Mária!

Hibáztam, tévedtem;
Könyörögj érettem!
Taníts tűrni szenvedésem;
Ha szívedet közel érzem,
A keresztet viselem, -
Tudom: Jézus van velem...
Üdvözlégy Mária!

A lelkem sír, eped;
Hullasd rá könnyedet!
Ha Te megszánsz, fölemelhetsz;


Istentől rám áldást nyerhetsz,
Hogy megállja majd szivem
A kisértést mind hiven...
Üdvözlégy Mária!

Hogy búst vigasztaljak,
Kesergőt meghalljak:
Óh légy velem, vigasztaló!
Tiszta! önzés nélkül való!
Míg másokra gondolok,
Szent szivednek hódolok...
Üdvözlégy Mária!

Összetett kezekkel
Kérlek este, reggel:
Erősíts meg, örök erény!
Jézus szemét fordítsd felém
Égbe szállott Szűz Anya,
Más világ szép hajnala,
Üdvözlégy Mária!







ISTEN


Sötét magányban, kétségbeesésnek
Kopár szikláján ülve, tétlenül,
Míg sebeimben tőr volt s kétkedések
Kínzó, kísértő árnya vett körül:
Föltámadott egy emlékembe vésett Név,
melynek fényétől lelkem derül!
Egy név csupán a gyermekkor homályán,
Örök láng a küzdelmes férfi-pályán.

E név volt ajkam legelső fohásza,
Legboldogabb időm napsugara;
Bölcsőm párnáin hánykolódva lázba'
Ezt súgta esdőn az aggó anya;
És kedvesem szerelmes oktatása
Az volt: ha tépő bánat bántana,
Forduljak ég felé; ki megsegítsen:
Sosem lehet más, egyedül az Isten!

Isten nevét rebegtem a magányban;
Sóhajtám nyögve: Isten, légy velem!
Fölújult minden régi, édes álmám,
Gyönyör volt percre föllélekzenem ;
Az utat, az irányt hogy megtaláltam,
Nem égetett hervasztó gyötrelem:
Virulni láttam az egész világot,
Hitével e szív menyországba látott!

De hirtelen megint a régi gondok
Önsúlya lankasztá le szárnyamat:
E büszke fő kábultan porba omlott
Fojtó, nehéz lidércnyomás alatt;
Verejték-láztól lüktetett e homlok,
Mérgével összemart egy gondolat,
Míg egy gúnyos hang a fülembe szisszent:
Hiszed, hogy van; no hát keresd az Istent!










ISTEN ÁLDÁSA


Bármit cselekszünk, hasztalan, -
Csak múló percnek épül;
És eltűnik majd nyomtalan
Isten áldása nélkül!

Ki jóra ösztönöz, segít,
Ki mindnyájunknak atyja,
Munkáink apró köveit
Szilárdan összetartja.

A jó Isten megszenteli
A kezdetet s a véget
Szívünk virággal lesz teli,
Ha az ő napja éltet.

De bármi épül, hasztalan,
Csak múló percnek épül;
És el fog tűnni nyomtalan
Isten áldása nélkül.







JÖVEL, HALÁL


Jövel, halál! szeretnék élni már.
E vándorlás itt oly hiú, sivár!
Mindegy, ha könny, ha verejték pereg,
Csak sárba gázolják az emberek.
Egy percnyi létért milliók lakolnak;
Lángostorátul e rögös pokolnak,
Igába görnyed a rabszolgahad . . .
jövel, halál! Ó hadd legyek szabad!

Gyönyör, siker, ha bármilyen mohó,
Holnap talán elolvad, mint a hó.
Daróc kifeslik, rongy lesz a selyem;
Hősök porában rút kukac terem;
A földi szenvedélynek semmi célja;
Bolond a hü, a munkás! bölcs a léha!
Mi az, miért itt sírni érdemes? . . .
Jövel, halál! Ó hadd legyek nemes!

Ó boldog az, kit jókor megtalál
A szebb világba ringató halál!
Ő benne nem csalódhatunk soha:
Nem feledést jelent a sír moha;
Jelenti a léleknek diadalmát,
A végtelenség mindörök hatalmát,
Melynek sugára a mohán rezeg . . .
Jövel, halál! Hadd higyjem, hogy leszek!

Van bennem érték, eszmekincs, tudom;
De köd takarja e kopár úton.
De majd ha rásüt álmokat szövő
Lelkemre az örök nap, a jövő:
Lefoszlik rólam gyarlóságom átka;
Tisztán jutok be lelkem templomába,
Eszményi lét borútlan fénye vár . . .
Jövel, halál! . . . szeretnék élni már!

* Az elhunyt, költő utolsó verse.








A JÖVŐ.


Örök medrében zúg az élet árja,
S én sodra ellen küzdök vakmerőn.
A csónakázót parti béke várja;
Engem dobál a bab, míg el nem hagy erőm.
Óh, hány eléri célját e világon!
S én célomat csak tündökölni látom;
De hozzá mennél közelebb vagyok,
Annál messzebb van az, mert följebb száll s nagyobb.

A tapsot, a babért nem is sóvárgom.
Olcsó határkő az elismerés;
Mesgyét jelölhet sűrű bokron-árkon:
Jutalmul az örök eszményekért kevés !
Ha csak siker lett volna lelkem álma,
Szedném talán gyümölcsét már, megállva;
De a mit ábrándom festett elém,
Valónak azt csak a jövőben képzelem.

Csak a jövő, a távol ismeretlen:
Ez halhatatlan üdvöd, szép remény
A szirt előtt kéjszomjazón epednem:
Mit érne, ha vizét bugyogni érzeném
A vágy s a gondolat, hogy majd kibuggyan,
S ha száz évet porladva átaludtam,
Tikkadt szíveknek hűs forrása lesz:
Ah, ez csak a gyönyör az alkotásban, ez!

Mit megérint a halál kezével,
Ha el nem hervad: élni fog soká!
Perc szálán függve nem felejtem én el,
Hogy mind a nem-múlót mulandó alkotá.
Az örökélet égő csipkebokra
Ejthet magot daltermő bánatodra,
S tán megfogan s virága megered;
De csak sírod fölött ver mélyebb gyökeret.

1888







KARÁCSONYI MESE


Szegény apának otthon kis fia!
Karácsonyest van - s nincs mit adnia.
Nem jut se játék, sem egy gyertyaszál...
Az utca sarkán mozdulatlan áll.
Sürög- forog föl s alá a nép...
Szívébe tőr nyilall, bármerre lép.
Szél hordja szét a hó szilánkjait;
Mindenki visz magával valamit.

Boldog szülök!...Az mily gyorsan halad!
Tán kincseket rejt a kabát alatt?
Vállára ez karácsonyfát emel...
Fájó szívéből sóhaj röppen el.
Hát árva koldus ő legyen csupán?
Hadd nyúljon inkább a másé után!
De nem! nem...Áldott szent karácsonyest!
Ne érje szenny a lelket!...S futni kezd.

És fut hazáig...Lázasan piheg...
Fél ajtaját ily arccal nyitni meg.
Nem/ nem!... Simuljon a harag!
A szemek is csak titkon sírjanak!
S belép a szűk szobába... Hű neje
Szerelmes csókban összeforr vele,
"Nézd, nézd! - susogja - van karácsonyunk!


Nézd, mily vidám, mily boldog a fiúnk!"

Az apa fölnéz s álmélkodva áll:
Egy tört fenyőág s egy kis gyertyaszál,
Csak ennyi, nem több; ez jutott neki...
És a gyerek, lám, hogy dédelgeti!
A gyertya ég az egy szál kis fenyőn.
"Jézus küldte, úgy-e én szülőm!
Jézus jó, s ha én is jó leszek,
Szeretni fog!..." csacsogja a gyerek.

A csüggedt férfi ajkán ég a láz,
Ráhajlik a nő s halkan magyaráz:
"Az este kinn a lépcsőn leltem én...
Sok úr lakik a házban, - fölvevém".
És a fiúcska játszik boldogan;
Tapsol, dalol, karácsonyeste van.
S mikor kilobban a kis gyertyafény,
Elalszik édesanyja kebelén.

S mint lezárja két fáradt szemét,
Őrangyal óvja csöndes szenderét;
Álmában is még jóízűt kacag;
Vele bohó tündérek játszanak.
Fönn jár az égben; játszva ér oda.
Nem tévedett el - és ez nem csoda:
Egy kis fenyő s egy gyertyaszál elég,
Hogy megmutassa merre van az ég.







KETTEN VAGYUNK




Ketten vagyunk a kis szalonban,
Szemembe néz, kezét fogom,
Szivem remegve, félve dobban
S tünődöm édes álmokon.

Olyan megejtő csend borul ránk,
Oly bűvös, méla hangulat,
Mintha szeretni most tanulnánk
Titokzatos varázs alatt.

S valami rejtett, véghetetlen
Mély bánat vesz rajtunk erőt:
Zokogni kezdünk mind a ketten
A nyíló mennyország előtt.







KÉRI KLÁRA SZÉP HAJÁRÓL


"Én szép szeretőm, ha igazán szeretnél,
Várakoznál rám az öreg fakeresztnél;
Esküdnél az anyád örök nyugalmára:
Szíved lesz az éjjel hű szívem tanyája."

"Én édes szeretőm, igazán szeretlek,
Vallom a szívemet igazán tiednek,
Esküszöm az anyám örök nyugalmára:
A vén fakeresztnél leszek éjféltájra."

Gyócsi Pál lefekszik felesége mellé,
De a félvilágért, hejh, meg nem ölelné;
Elalvását lesi, csak alig hogy várja...
A vén fakereszthez oson éjféltájra.

Megmozdul a kéve, búzakalász zizzen, -
Szerető szív titkát óvja meg az isten!
Gyócsi Pálné ébred; nem is aludt talán,
De asszonyi csellel kifogott az urán.

Az irigy Hollóné, - meg a többi sorban, -
Kotornak is már a nyüzsgő hangyabolyban
Hűtlen Gyócsi Pálnak szilaj felesége
Két remegő kezét emeli az égre.

"Csak úgy üdvözöljek, úgy ne érjen átok,
Ahogy én magamnak igazságot látok,
Ahogy én, - szerelmem mézlopói! - rátok
Haragom méhébül fulánkot bocsátok."

Harmatos éjfélkor harmatos a kéve,
Visszhangzik az erdő pitypalatty füttyére:
Reszket a kalász, mert hűvös szellő lendül,
Reszket Kéri Klára forró szerelemtül.

Két ölelő karját ölelésre tárja,
Édes csókra csattan pici piros szája;
Hejh, de kínos könytül ázik az orcája,
Szívébe nyilallik csók, ölelés - fájva.

Hiába, hiába csillog a gyűrűje,
Patyolat ingválla össze van már gyűrve;
Keblén a fekete fürtök úgy lebegnek,
Mintha fehér hattyún úszik árnyas felleg.

Hajadonok éke, szüzek koronája,
Ragyogó selyem haj, ha meg lett gyalázva,
Klára fején többé az egek se védik:
Gyócsi Pálné titkon levágja tövéig.

Harmatos éjfélkor harmatos búzára,
Mint hervadt liliom, roskad a szép Klára;
Arató leányok, arató legények,
Elfordulnak tőle, soha rá se néznek.

Egyedül csak Eszter, Klára húgocskája,
Gondol szeretetre, gondol imádságra;
Ébresztgeti nénjét, gyógyítgatja baját, -
S szűz keblére rejti Klára selyem haját.

Hazamennek aztán. Csillagos az égbolt,
A mező, az erdő illatosabb rég volt;
De Klárának sötét már az egész világ,
Klára szívének már sohse nyílik virág.

Koszorús menyasszony, ha lesz is belőle,
Oh, ha valaha még nyoszolyára dől le:
A hideg halál lesz az ő vőlegénye,
A hideg koporsó várja őt nászéjre.

Gazdag selyemhaját, előveszi Eszter,
Felcsókolja ráhullt könnyeit mégegyszer,
És azután azt a meggyalázott hajat,
Keblén melengetve, a városba szalad.

Bekopog szerényen, szégyenpírban égve.
"Klára szép hajáért gyógyszert kaphatnék-e?"
"Klára szép hajáért az ára kitelnék,
De csak úgy, ha hozzá a tiedet tennéd."

Ingadozik Eszter erre az egy szóra;
Oh, az egész falu szégyenére rója!
Mert ki haját veszti, szűzi hírét veszti;
De-csak egyet sóhajt, azután lemetszi.

Falu végén hangzik a lányok nótája:
"Amott jön a Kéri Klára húgocskája;
Bogyó Imre, hallod, te vagy a rózsája,
Kérdezd meg hová lett szűzi koronája?"

Eszter haloványan suhan a kis házba,
Szíve megedződik a legnagyobb gyászra;
Némán omlik Klára hideg tetemére...!
Könyörülő isten nézz le keservére!







LÁTOM AZ ISTENT - Részlet


"Akik látnak, kérdezgetnek:
Mi nyugtatja lelkemet meg?
Zúgó vihar volt a múltam,
A türelmet hol tanultam?
Kék szemem ha eltemettem,
Hasztalan kél nap felettem,
Köd takarja minden álmom,
Vak-bottal kell botorkálnom;
Aki szárnyon szálltam fennen,
Aki jártam tűzmezőben,
Aranyszállal hímet szőttem,
Meghúzódom koldusszűrön,
A darócföld terhét tűröm:
Lelkem sírját mégsem ásom?
Megfelel rá hitvallásom."

"Míg e két szem vágyak tükre,
Semmi távolt nem mért szűkre,
Versenyt szállott sasmadárral,
Fellegárral, napsugárral,
Ami szép volt, összeszedte;
Nem tűnődött el felette;
Hogy halálos sziklacsúcson
Szál virágért merre kússzon;
Csillagoknak útját járta,
Lány fején a gyöngyös párta
Messze tájról ha rácsillant,
Izzó láza oda villant;
Átszökelve a világot,
Mohósága bármit látott,
Mint varázsló tündérposta
A lelkembe mind lehozta



Én a színes élet rabja,
Így futottam, tévelyegtem,
A világi rengetegben.
Balga célba háborodtan
Sima pallón megbotlottam;
De felálltam, ha elestem,
Bár nehéz volt a keresztem;

Lágy szőnyegen, utcasárban,
Félre léptem, pórul jártam.
De mióta az utolsó
Színt befödte a koporsó,
Vad forgószél szembecsaphat,
Lágy szellőcske simogathat,
Meg nem szédít engem semmi,
Egyenesen tudok menni;
Istent látom a sötétben,
Őhozzá visz minden léptem?

Ég a lelkem oltármécse.
Kit ez a kis láng vezérel,
A legvégső célhoz ér el,
Fényerőt olt szellemébe
A teremtés teljessége;

Szét nem omlik apró röggé
Sem a szikla, sem a lélek:
Isten művét őstüzének
Dallamával általjárja
Az egységnek hozsannája"







LEVÉL DÓCZI LAJOSNAK


A mestert én is gyakran láttam ülni,
ősz fejjel az öreg tölgyfák alatt;
Föl tudtam az ő látásán hevülni, -
Szent volt nekem ez a megtört alak;
A fényes múltat képzelem derülni;
Nagy lelke szórta még a sugarat;
De méla arcán, csüggedő szemében
Fájó borongás haldokolt sötéten.

Az emberek törpék itt, nem a kor!
Azok taposták a nagy szív virágát!
Megérte ő már a napot, mikor
,,Késő biztatni a kidőlt fa ágát. .."
A test leroskadt... áll majd a szobor!
- - - - - - - - - -
S mit is keresne e csalárd világban ő,
a szegény, szeplőtlen puritán;
Nincs énekes, ki a vásár zajában
Azt zengené, mit érez igazán,
A dal se kéjében, se bánatában
Nem hord sajátos jellemet magán:
Ezer hazugság egy káoszba olvad . ..
Törpék gázolnak sírján a nagyoknak.










A MAGYAR NYELV


A világon édesebb nyelv
Nincs a magyar nyelvnél!
Lágyan csorran ajkaidra,
Mintha mézet ennél.
Égnek-földnek minden bája
Összeolvad ebben;
A mennybéli angyalok se
Dalolhatnak szebben!

A magyar nyelv a magyar vér
Igaz tükrözője:
Ezer évnek tüze, könnye
Mind bele van szőve.
Üdv, ha ringat, vagy szívünket
Rózsatüske szúrja:
Magyar sírva vigadásnak
Ez a nyelv a húrja.

Benne van bús andalgásunk
Cimbalom pengése,
Lassú csárdás járásunknak
Ütemes lengése;
Álmodozó természetünk
Méla suttogása,
Ős pusztai szilajságunk
Dacos kurjantása.

Sok százados szenvedésünk,
Féltett szabadságunk,
Ami szépet eltemettünk,
Ami álmot láttunk.
Múlt, jövendő kínja, kéje,


Tud szelíden turbékolni,
Dicsőséges harcok
Szent emléke mind a nyelvben
Él, kesereg, harsog.

Mint a búgó gerle;
Majd meg mintha rajta végig
Vad vihar seperne!
Fájóbb panasz nem zokoghat
Fülemüle torkán:
Azután meg úgy villámlik,
Bömböl, mint az orkán.

Nincsen olyan csörrenése
Ábrándos pataknak,
Melynek partján nefelejcsek
Szűzen bólogatnak.
A dübörgő, dörgő felleg
Félve megjohádzik,
Ha nyelvünkben felkorbácsolt
Haragunk cikázik.

Amikor kell, vadvirágos,
Lombos, árnyas erdő;
Furulyaszó, harmatos vágy,
Lány szívét megejtő.
Ha meg úgy kell: villogó kard,
a halál kaszája;
Hőstoborzó, ha veszélyben
Magyarok hazája.

Ha fohászát kulcsolt kézzel
Buzgó szív sugallja,
Imádságos nyelvünket az
Isten is meghallja.
Földi élet, örök élet
Összekötő szála
A magyarok Istenéhez
Útját megtalálja.







MÁRIA


Boldogságos Szűz Anya,
Csüggedőknek hajnala,
Oltalmazó Nagyasszony!
Míg neved zeng ajkamon,
Szívemből a fájdalom
Csupa rózsát fakasszon.

Amit érzek s gondolok,
Koszorúba e dalok
Fonják áldott nevedre.
Szíved vérző hét sebét


S gyászodat, mely oly setét,
Örök fénnyel befedve!

Zengőn zengem az imát,
Ünnepelve Máriát,
A szüzesség virágát,
A ragyogót, édeset,
Földön, égben kedveset,
A fájdalmast, a drágát!

Óh Mária, vigaszom,
Reménységem, tavaszom,
Soha el nem mulandó,
Ki malaszttal vagy teli:
Ég s föld kapcsát tiszteli T
ebenned a halandó!










MÁRIA NÉPE


A magyar nép a Te néped,
Boldogságos Szűz Anya!
Tisztességben őrzi képed
Ősi kastély s kis tanya.

Akit gyász ér, hozzád fordul,
Könnyeidben lel vigaszt;
S aki szédül üdv-mámortul,
Te kiséred mindig azt.

A harcos, ki hadba készül,
Esdekelve hull eléd:
Hogy küzdhessen hős-vitézül,
Te acélozd erejét!

És a győzve visszatérő,
Aki vérzett a honért,
Áldva teszi le fejéről
Lábaidhoz a babért.

Az apát, kit gondok tépnek,
Türelemre oktatod;
Te vagy kincse a szegénynek;
csüggedtet biztatod.

Édes anyák, kik szenvednek,
Benned látják az eget;
S ifjú lánykák, kik szeretnek,
Rózsát hordanak neked.

Kérnek összetett kezekkel,
S koszorúzzák szobrodat;
Míg virág van, este-reggel
Kebled puszta nem marad!

S zeng az ének, lágy zsolozsma
Mind csak téged ünnepel;
És Terólad álmodozva
Boldog annyi hű kebel!

S hány alakban őrzi képed'
A vén, kapcsos biblia?...
A magyar nép a Te néped,
Jézus anyja, Mária!

Életében Te vezérled,
Követ híven, míg lehel;
S elérvén az örök révet,
Neveddel száll lelke el!







MIRE VÁRSZ MÉG?


Mire vársz még? mit remélsz még?
Oh szegény szív, mért epedsz?
Meddig tart a nyár, ne kérdezd!
Szívd mohón a drága mézet,
Amit nyújt a röpke perc!

Minden, ami él, mulandó,
Bánat és kéj elrepül;
Az érzés mind pillanatnyi,
Ami tartós tud maradni,
Csak az emlék egyedül.

S tán épen a mulandóság
Az a titkos vonzerő,
Mely szívünket fogva tartja,
Melytől rózsa hull az arcra
S ég a lázas agyvelő!

Búnak, üdvnek az varázsa,
Hogy nem tudni, meddig ér;
A jövő bizonytalanja,
Mint a báj félig takarva,
Nyílt valónál többet ér!

Mért remegsz hát? miért sóvárogsz?
Oh szegény szív, légy nyugodt!
A boldogság bölcsessége:
Nem gondolni ébredésre,
Míg az álmot álmodod.

1883










A NEMZETHEZ (részlet)


Ősi lángod lobogjon fel,
Magyar nemzet!
Védelmezd meg, mit apáink
Vére szerzett!
...
Lelkem szárnyal a jövőbe;
Látok... látok:
Maga dönti el a nemzet
Most a sorsát -
És szabad lesz, független lesz
Magyarország!"







SZERELEM.


1.

Van egy csodás könyvem : az ő két szeme,
A jó Isten minden titkával tele.
Nyilt könyv az előttem, olvasom sokat,
Onnan írom ki a legszebb sorokat.

Dalaim forrása, rejtelmes világ!
Lelkem éjjel-nappal tündökölni lát.
Nappal napvilágom, éjjel csillagom,
Vezetsz ismeretlen bűvös utakon.

Üdvöm bibliája, könyvek könyve, te!
Benned a mindenség szent költészete:
Két harmat csepp fehér rózsalevelén:
Neved örökélet, örök szerelem!

2.

Szívem oltára ez a könyvem;


Gyónásom itt minden betű.
Mi elvész búban és gyönyörben:
A dalban örökéletű.

Kéj, szenvedés tán mind csak álom,
S fölébreszt egy rossz pillanat;
Emlékeit hát ide zárom,
A legszebb rész így megmarad.

Mint könyvbe eltett rózsa épen
Megőrzi régi illatát:
Egykor a dal varázsa nekem
Szerelmet, üdvöt visszaád.

1894.







TELE VAN A KERT VIRÁGGAL...


Tele van a kert virággal,
Vígan csattog a madárdal,
Itt is, ott is rózsa int...
Őszi szél, ha elhervasztja,
Esztendőre, új tavaszra
Majd virulni fog megint.

Tele van most ifjusággal,
Szerelemmel, boldogsággal
A szivünk is, kedvesem;
Szedjük, szedjük a rózsáit,
Mert ha egyszer elvirágzik,
Nem virul ki sohasem!







TENGERPARTON


Kárhozatos végzet, siralom siralma:
Milliók közt élni teljes árvaságban!
A hajótöröttek szigetbirodalma
Nem lehet ily puszta: ott több szív s virág van.
Rémes morajában az embervadonnak
Irigylem a sorsát szegény Robinsonnak:
Rejtett szigetén ő nem oly elhagyott,
Mint e népözönnek árján én vagyok!







TENNI KELL


Tenni kell! - szól, aki ráér.
- S erre ki ne érne rá? -
S szónokká lesz, a hazaér',
Hogy tegyen, mint álmodá.
És e tettre - ős szokás! -
Jön a magnum álmodás.







TE TÜRELEM, TE JÓSÁG.
..

Te türelem, te jóság!
Te kedves, drága, szép!
Utamban te a rózsát
Könnyekkel öntözéd.

Te életem derűje!
Te hűséges, te szent!
Neved minden betűje
Ezer áldást jelent.

Oh, légy ezerszer áldva
Szivem bűbájosa!
Szerelmed tavaszára
Ne jöjjön tél soha!







TI MILLIÓK - Részlet


,,Pompákban úsznak a bőség heréi,
A kor gyümölcse a szájukba lóg;
Ti csak kolduskenyéren fogtok élni,
Munkába görnyedt embermilliók!"

/Vers az amerikai ellentétek és társadalmi feszültségek kritizálásáról/







A XIX. SZÁZAD


E század, melyben élek, az enyém.
Bűnét, erényét láttam, érezem;
Jártam csodálatos, tündéri táján
Eszméi bűvös rejtelmeinek,
S szenvedtem átka véres Golgotáján,
Hogy százszor átjárt a halál-hideg.
Enyém e század búban és gyönyörben.
Magasba szállva s porig összetörten.

A múltból átborongott rémesen
Az óriási vallás-küzdelem;
A népeket Jézus szívéből áradt
Mesés varázs egy célra ihleté;
De a célt elsöpörte ez a század,
Mely új zászló alatt a - nemzeté.
Az emberiség végtelen fogalma
Nemzeteket szült, vér szerint foganva.

A nemzetek csatája ez a kor.
A föltámadt faj-ösztön nyüzsgve forr;
A vértanúk helyére hősök állnak.
Kik győzve, bukva mind félistenek:
Szent és erős oltára a hazának.
Hatalmát féltve a zsarnok remeg;
A népek a jelszót egymásnak adják:
Egyenlőség, testvériség, szabadság....

Mit elme alkot s formál a művész,
Áhítatom reá hiába néz;
Hiába vonz az életlárma kéje,
A fény, a hír, a pompa hasztalan,
A lelkem meg-megdöbben fájva, félve,
Hiába csábít mámor és arany,
Valami mondhatatlan sejtelemben
Megborzogat kísértő, néma szellem.

Óh kétkedés vigyorgó szelleme,
Tőröd szívembe mért döföd bele.
Ki nem kerülöm a halált, hiába!
Elér, s nem sejtem, hogy hol és mikor?
Titok marad a lét sötét talánya,
Meg nem tudom, hogy méhében mi forr;
Ha majd koporsómat reám szegezték:
Részed leszek, rejtelmes végtelenség.

1887







VIRÁGNAPTÁR

Földi javak múló oromszigetén
Csalfa lidérclángot nem kergetek én;
Siker mámorára sohse szomjazom,
Harmatos virágú szellemtavaszon;
Tündérmagot ápol lelki életem,
Holnapra megérik, ha ma elvetem.








 
 
0 komment , kategória:  Rudnyánszky Gyula  
B. B. Nala gyémántdiplomás lírai költő csodás versei
  2020-01-20 18:30:52, hétfő
 
 







B. B. NALA GYÉMÁNTDIPLOMÁS LÍRAI KÖLTŐ CSODÁS VERSEI


[Az irodalomkedvelők körében nem ismeretlen ez a név. Tizenöt éve kezdett el verseket írni, de az internet világába való berobbanása igazán 2010-ben kezdődött. Beatrix 1978 szeptember 17-én született Sátoraljaujhelyen, érettségi után festészettel is foglalkozott, de az irodalomban talált önmagára.

Eredete neve Kecskés Beatrix Alicia. Eddig már 10 kötete jelent meg, több száz verssel, és több száz verse vár még kiadásra. Verseit B. B. Nala írói álnéven publikálja.








B. B. Nala költő

Link



Bemutatkozó oldala

Link








AMIKOR DALOM SZÁLL


Az én szerelmem tiltott, ám megvallanám én,
Illatával méhet csalogat a nyíló jázmin.
Mint a szálldosó illat, olyan merengésem,
Napsugarakat egyesít az aranyszárny a szélben.
Mit mesél a halvány szirom a hajnalokon túl?
Szerelem könnycseppje hullik a jázminbokorról.
Illata az aranyszárnyú méhet csalogatja,
Életemnek gyönyörét a létezésed adja.
Olyan szenvedélyem, mint a jázminbokor álma,
Napsugarak közt röppen a méh aranyszárnya.
Hisz amikor elloptam egy sugarat tőled,
Vágy hajnalán csillaggá változtak a könnyek.
Szenvedélyemet a Sors napsugarakba írta,
Aranyszárnyú méh szállt a nyíló jázminra.
Illatot hordoz a szél, amikor dalom száll,
Egyetlen perc többet mond ezeregyszáz szónál.
Imádatom akár a jázminbokor álma,
Illatozó szirmok közt rejtőzik csodája.







AMIKOR A SZERELEM ARANYHÍDJÁN ÁLLOK


Rólad mesélnek a percek, s az
átvirrasztott órák
Az én szerelmem gyönyörét
rózsaágak bontják

Te vagy nekem az álom, ha dal
fakad a szívből
Rózsaszirmok hullanak az álom
függönyéből

Az álmok aranyhídján állva ezer
évig várnék
A szerelem hajnalán kelő Nap
sugárzik

Elmerülök sugarad örök
vonzásában
Végtelenség vagy nekem a Föld


forgásában

Amikor a szerelem aranyhídján
állok
Dalként szállnak szívemből a
csöndes vágyálmok

Te jelented nekem a Föld örök
forgását
Álmok aranyhídja alatt a szerelem
forrását

Hisz te jelented titkát a kelő
napsugárnak
Mely úgy ébreszti a perc
gyönyörét, mint egy rózsaágat







AMIKOR DALOM ÚJRAÉLED


Amikor dalom újraéled
Titka a perzselő szenvedélynek
Te vagy a Nap, ha rád találok,
A szívem égő, hisz gyönyörre várok
Kúszó borostyán meséli csendben
Te vagy a csillag a harmatcseppben
Álmom titkos, mint a borostyán
Tündércsipkét sző a vágy tornyán
Amikor a hangszer újra játszik
Te vagy, kit a karomba zárnék
A kelő Nap mesél terólad,
Vágyam titka lett a toronynak
Rád gondolok én minden órán
Örök vágyam kúszó borostyán
Melyen a harmat csillagnak látszik
Szívem szüntelen suttogja; várj még
Csillag-harmata vagy minden percnek
Szerelmes dallama a hangszernek
Álmok hajnala szövi a csipkét,
A lázas, perzselő Nap szenvedélyét







ARANYKÖNNY A PÁLMALEVÉLEN


Hogyan mondjam el Szerelmem, hogy örökké várlak,
Az elfojtott szenvedélyek tűzsugárrá válnak,
A vágy dallá változtatja lázas szenvedélyem,
Megcsillan az aranykönny a pálmalevélen.
Egyetlen perc gyönyöre tűnő, mint a harmat,
Ám sugaraddal szívemet tűzzé változtattad,
Aranykönnyek varázsa hajnalokon ébreszt,
Az örök vágy nyílvesszőként áthatja a szívet.
Hogyan mondjam el, Szerelmem, hogy örökké várlak,
Szenvedélyem titka a Nap tüzes sugarának,
Örök vágyam titka az elhalkuló szónak,
Szívem örökre tiéd, mit a perc tűzzé változtat.
Megcsillan az aranykönny a pálmalevélen,
Szerelmem, a Sorsomat csak neked ígérem,
Harmatcseppként csöndbe tűnnek a hajnali órák,
Örök vágyam tűz, melyet a perc változtatott át.







ARANY LÁMPÁS AZ ÉJBEN


Arany lámpás az éjben te vagy énnekem
A csillagok közt szálló dal örök, végtelen
Hisz magába rejti az éji babonát
A te nevedet suttogja a lámpáson át
Rejtett titok, mit suttog a lámpásnak az éj
Elvarázsolt csillagok játéka a szél
Te vagy nekem az álom s a narancsvirág
Mit szerelmes szó suttog a vágy dalain át
Arany lámpás az éjben, tűz az ajkamon
Álom a narancsvidéken, kitárom karom
Arany lámpás, narancsvirág, végtelen utak
Láncra fűzném teérted a csillagokat
Elvarázsolt csillagok közt rejtőzik csodám
Te vagy nekem a holdfény a gyönyör kapuján
Szerelmes szél hordozza a vágyálmokat
Érintsd meg ujjaiddal a lámpásomat
Hisz vágyam, hogy öleljelek, ám nem tehetem
Álmom elvarázsolt könny a leveleken
Elcsábít a narancsvirág és a csillagok
Vágyak végtelen útján feléd haladok
Titkos éji babonámat szívbe rejtem én
Dalként száll a holdas éj csillag-tengerén
Hisz álmom szele hordoz narancsvirágokat
Érintsd meg ujjaiddal a lámpásomat







ARANYNÁD A SZÉLBEN


Álmod lennék én, esőként hullva rád,
Merengő lelkem úgy rezzen, mint a nád.
Éjszakák meséje, egyetlen pillanat,
A tó álmosan tündököl a bársony Ég alatt.
Örök szenvedélyem megvallanám neked,
Ha vágyak szelében a náddal megrezzenek.
Bőröd érinteném esőként hullva rád,
Áthatsz sugaraddal, mint tűz a Hold-medált.
Aranynád a szélben, kísértő szenvedély,
Túl az éji meséken a dal lelkemhez ér.
Tiltott gyönyöröm vagy, ám én megvallanám,
Ha arany nádszál rezzen az örök vágy taván.
Szerelmes dal hangzik a kéklő Ég alatt,
Tüzes sugarából fátyolt sző a Nap.
Merengő gyönyörben a dal mesékbe száll,
Örök szenvedélyem titka aranymedál.
Hogyan mondjam el, hogy dal vagy a szívemen?
Hisz bársonyos bőröd nem érinthetem.
Hajnal ébredése, egyetlen pillanat,
Tűnő perceken át fátyolt sző a Nap.







ARANYSZÍNŰ HÚROK VALLOMÁSA


Varázsigém dallama a sóhaj
Érted csendül éjszakákon át
Olvadok az aranyszínű húrral
Átélve a gyönyör mámorát

Egyetlen szó, dallama a szívnek
A te neved a varázsigém
Mit mesél a csönd a messzeségnek?
Hold tükre az aranyhúr színén

Imádatom éj arany gitárja
Dal, mely győz a messzeség fölött
Ám a titkos szót magába zárja
Az éj, melyet száz csillag szövött

Aranyszínű húrok vallomása
Tündérmesék a holdfényen át
Ezüst köd a vágyam némasága
Egy szív, mely a messzeségbe lát

Mit mesél a csönd a messzeségnek?
A szerelem arany húrjain
Engemet a gyönyör láza éget
Rózsák a vágy szökőkútjain

Szökőkút, mely némaságban csendül
Aranyhal, mely csillagokba lát
Tündércsipke lesz az éji csendből
Sóhajom csendít fel egy gitárt







ARANYSZÍVET RAJZOL A PERC A VÉGTELENBE


Titokzatos aranyszív a selymes lámpaernyőn,
Szerelmesen várom, míg a perc csodája eljön.
Hiszen örök vágyam nem foglalható szavakba,
A fahéjvirág illatát a szél felkavarja.
Nem szűnő szenvedélyem halk, szerelmes sóhaj,
A szerelem démona vágyamról dalol majd.
Egyesítve a perceket, s szívem éji álmát,
Úgy adom neked sorsomat, mint fahéj virágát.
Hold fényében tündököl a selymes lámpaernyő,
Tiéd álmom, melyet száz csillag éjeken sző.
Elvarázsolt perceken át aranyszívet rajzol,
Örök vágyak éjében dalom csak neked szól.
Lámpaernyő alatt állva újra elmesélem;
Neked tündököl a Hold az éj lágy selymében.
Szerelmes álmok között sző csillagot, százat,
Hogyan valljam meg, hogy a szívemnek csodát adsz.
Aranyszívet rajzol a perc a végtelenbe,
Elvarázsolt éjen át nézlek elmerengve.
Felcsendül a dal, amikor a gyönyört újraélem,
Vágyam csillag a szerelem lámpaernyőjében.
Tiéd a Hold, mit az éji láng színez aranyra,
A fahéjvirág illatát a szél felkavarja.







ARANYSZÍNŰ SIVATAGI HOMOKVIHAR


Aranyszínű sivatagi homokvihar
Olyan, mint a tűz tánca a széllel
Napfény tánca főnixmadár szárnyaival
Rád gondolok égő szenvedéllyel

Homokvihar varázsa a tánc heve
Szerelmes szárny a Nap sugarán át
Vágyamat nem győzi le a vihar szele
Hisz a szenvedély élteti lángját

Sivatagnak viharában csendes szavam
Tűz kristályán át napsugarak tánca
Forró szívem olyan, mint az olvadt arany
A szenvedély örök viharába

Aranyszínű sivatagi homokvihar
Egy érzés, mely megbűvölte lelkem
Úgy hatott rám, mint legédesebb bájital
Lázas szél sodor magával engem

Homokvihar varázsában suttog a szél
A főnixmadár csőrében álmot hoz
Szárnyával az aranyszínű homokhoz ér
Nap tüze hatja át az Égboltot







ARANY TALIZMÁNT HORDOZ AZ ÉG


Vágyak szelében forog a szélmalom,
Hogy mondjam el, hogy te vagy a felkelő Napom?
Te vagy álmom, amikor a szél suttog nekem,
A szenvedély illattá vált ébredésemen.
Vágyam örök, mint a Föld, mely a Nap nyomába jár,
Halkuló szavak közt merengő szívem csodára vár.
Csöndes a vallomás, mit szerelmes gyönyörben suttog a szív,
Felhők vonulnak, ám arany talizmánt hordoz az Ég.
Szélmalom forgása az én vágyam a kelő hajnalon,
Szenvedélyem aranyszárnnyá vált a tüzes sugarakon.
Hiszen oly halk gyönyörben szítod a véremet,
Édes illat csalogat álmodozó méheket.
Vágyódón tárják ki aranyszínű szárnyukat,
Hogy gyönyörködve érintsék a tearózsa-szirmokat.
Szenvedélyem dallá vált a hajnalok bűvöletén,
Vágy szelében szálldosom örök szerelem méheként.
Halkuló szavak közt merengő szívem csodára vár,
Sugaradban Szerelmem soha nem múlik a nyár.
Csöndes álmokon át Sorsom adom neked,
Egyetlen perc gyönyöre kelő Nap a Föld felett.
Rád gondolok, amikor dalként szállnak az imák,
Percek váltakoznak a malom forgásain át.
Terólad mesélnek a hajnali szelek,
Minden vágyam, hogy Sorsod talizmánja legyek.
Hiszen neked én csak álmom adhatom,
Imádatom oly örök, mint a szélmalom.
Szenvedélyem áthat, mint napsugár az Eget,
Kereslek, mint a méh a virágzó völgyeket.
Mely a perc bűvöletében tearózsára száll,
Felhők vonulnak, ám a Föld a Nap nyomába jár.







ARANY TALIZMÁN A NAPBAN


Te vagy nekem az a szó, mely átrepít a gyönyör dallamán
Álmot ringat a hajó egy csöndes, varázstükrű éjszakán
Álmok hajója sodródik, az én szerelmem örök, végtelen
Elvarázsolod a holdfényt, csillag lennék én a tengeren
Csillag lennék, hogy egyesítsem, Hold fényében a hullámokat
Teérted dobban a szívem, az iránytű a Nap felé mutat
Merengésem tűnő hajnal, álmot sodor a hullámon át
Egybeszőném száz csillaggal a lázas, tűnő órákon át
Te vagy nekem az a szél, mely átrepít a gyönyör tengerén
A szerelem csillagait Hold fényében egyesíteném
Az én vágyam, hogy elmondhassam az elsodródó hullámon át
Arany talizmán a Napban, az álmok tengerét hajózom át







ÁLMAID TENGERÉN


Tündércsipke lett a teliholdon
Hajnalokon édes ébredés
Imádatom a szívembe fojtom
Hisz minden vágyam az ölelés

Gyönyöre a kárhozat tüzének
A bálványom, kit elrejt a szívem
Pálmafák közt szerelmes az ének
Az ezüstkupolák fényében

Elixírcsepp az álom kelyhében
Elbűvölőek e hajnalok
Mint telihold a tündércsipkés Égen
Olyan vágyam és a sóhajok

Ezüstkupolák a csillagok közt
Ki nem ürül az álom-kehely
Én őérte szállok két világ közt
Szívemre az éj tüzet lehel







ÁLMODÓ SZÍVVIRÁG, DALA AZ ÉJNEK


Szerelmes vágyálom, illat a szélnek
Egyetlen pillantás, dallam a szívnek
Malom, melyet a szél forgat százszor
Vágyak dallamában vallom meg; hiányzol
Úgy élem át a dalt, mint malom forgását
Mely mandalává változik a szél játékán át
Egyetlen pillantás, dallam a szívnek
Éji szél meséje, hogy teérted élek
Malom, melyet a szél forgat százszor
Vágyam csillag-könnyként hull a szív-virágról
Álmodó szívvirág, dala az éjnek
Pillantásommal lelkedhez érek
Lelkedhez érek, hogy elmondhassam;
Vágyam szívvirág a kelő hajnalban







ÁLMOK HAJÓJÁN CSENDÜL FEL DALOM


Szerelmem folyója, a végtelen
A vágyálom mélykék tengerébe ömlik
Elsuttogom a csendben, Életem
Teérted a napsugárba szöknék

Szent folyó, mely sodorja az álmot
A szívemet bűvöli szépséged
Napsugár szőtte a némaságot
A szerelmes vallomás egy ének

Vágyam csendül szerelmem hajóján
Már látom a tenger mélykék öblét
Mely napfényt tükröz egy forró, déli órán
Varázslatod átjár engem tűzként

Szerelmem folyóján vágyam szellője
Felkavarja a csillogó vizet
Égő lelkem napsugárba szökve
Varázsa a tenger tükrének

Tenger álma a szemednek titka
Mit szívem rejt gyöngy kagylójaként
Eldalolnám a sugaraidba
A szerelmes vágyak énekét

Szerelmem folyója a te fényedben csillog
Álmok hajóján csendül fel dalom
Egy dal, mely elmeséli a titkot
Mely Nap tüzeként ég az ajkamon







ÁLMOK HENNA-SZÍVE


A szerelem istennői tenyerükön hennával
Tüzet gyújtanak szívemben lázas, kísértő lánggal
Láng, melynek örök tüzét a szelek el nem oltják
Az ezüstös baldachinra a henna-szívet rajzolják
Én is a szerelem istennője vagyok
Kiben egy pillanat kelt örök csodálatot
Mit mondhatnék neked vágyaim hevében
Imádatom csillag lett a henna-szívben
Titokzatos jóslat az istennők tenyerén
Ezüst baldachin száll az álmok képzeletén
Az én Sorsom titka vágyak henna-szíve
A szenvedély áldásként száll a szerelem istennőire







AZ ÁLMOK VIRÁGA


Ezüstösen fénylik a tó, a Hold álom-tükre
Hulláma rávetődik a homokba írt betűkre
Eltűnnek a betűk, s a Hold tovább fénylik
Elvarázsolt szívemet az álmok kísérik

Ezüstös lesz a tó vize, s a hajnali álom
Homokba van írva rejtett kívánságom
Tündérrózsa a tó vizén, az álmok virága
Szerelmesen nyílik ki selymes hullámába

Tó vízén nyíló tündérrózsa, csoda lesz az álom
Az ezüstös csillogásban
én könnycseppnek látszom


Tónak selymes hullámában eltűnik a könnycsepp
Szívemben van csak nyoma a homokba írt betűknek

Nyíló virág a habokban, a tó álmosan fénylik
Átvirrasztott éjszakámat az álmok kísérik
Szerelmes vágy kelti fel a Napot és a hajnalt
Minden szava rólad szól a szívbe rejtett dalnak

Nyíló gyönyör lesz a hajnal, mit szikrázó fény nyit
Ébredésem perceiben a te arcod fénylik
Aranyszínben fénylik a tó, a Nap csodatükre
Minden cseppje szenvedély, a tündérrózsa könnye







ÁLOM DALAI SZÁLLNAK


Imádatom titokzatos, akár a kristályszív
Úgy adom neked Sorsom, mint illatozó jázmint
Mely a gyönyör kertjében szirmot bontogatva
Illatozó virágport hint a virradatba
Álmok csöndes jóslata tenyérbe hennát írt
A szerelem édes illat, mint nyíló virág hint
Napsugarak játéka az én szívem titka
Álom harmata hullik a virágzó jázminra
Lázas szó az ajkamon át forró, nyári szellő
Sorsom álom-függönyébe a pillanat csodát sző
Hogy mondjam el neked a szerelem kertjében
Hogy minden egyes percben én a Sorsom kérem
Hiszen minden vágyam, hogy láthassalak újra
A gyönyör perce virágzó, mint kertek jázminbokra
A szerelem tündére selymes szirmot számol
Álom dalai szállnak a csönd virradatából
Hisz az elfojtott szavak ajkaimon égnek
Úgy bűvölsz el Szerelmem, mint Nap a kristályszívet
Olyan vagy, mint az illat, mely a kertekből árad
A szerelem hajnalán vágy dalai szállnak
Az én Sorsom merengés, szívem tüzét szítja
A gyönyör percét hennával tenyerembe írta










BŰVÖLJ EL A KÁRHOZAT TÜZÉVEL


Bűvölj el a kárhozat tüzével
Elfojtott vágyakon át kísértő szenvedéllyel
Amikor az éj hullat csillagot, százat
Álmom gyönyörében karomba zárlak
Vágyakozva élem át a flamenco dalát
Te jelented az én Sorsom fénylő csillagát
Elfojtott vágyakon át lelkedhez érek
Éji dal titka, hogy örökre megkísértesz
Amikor az éj hullat csillagot, százat
Suttogok egy szót, titkát a holdvilágnak







CSILLAGFÁTYOL SELYEM-BALDACHINJA


Szerelmes vágy álom-elixírje
Édes, mint az aranyszínű méz
Elfojtott tűz lobban fel a szívbe
Újra s újra a lelkemhez érsz

Ezüstszínű éji csillagfátyol
Az én dalom olyan, mint a csend
Hogy mondjam el, hogy folyton hiányzol
Ha Hold fénye kél a Föld felett

Csillagfátyol, selymedet borítsd rám
Örök vágyaimra esküszöm
Csendes szélként az éj baldachinján


A szenvedély folyton rámköszön

Megízleltem én a vágy-elixírt
Átjárta a lelkemet a dal
Ajkaimra aranyszínű mézként
Csöppent rá az édes bájital

Csillagfátyol selyem baldachinja
Szél dalában hallom eskümet
Álmot küldjél az én napjaimba
Hálóként szőve ezüstödet







CSILLAGOK A FÜGGŐKERTEN


Csillagok a függőkerten, szerelmes álom
Vízesés tükre a csendben, arcod benne látom
Gyöngyházfényű éj, mit száz csillag áthat
Megtaláltam forrását a gyönyörök kútjának

Gyönyörök kútja, rózsákkal körülvett
Te adod varázsát a víztükörnek
Felhangzik a dal, az éjnek meséje
Csillagok hullnak a vágy függőkertjére

Függőkert, melynek szerelem élteti virágát
Varázs-elixírt cseppent a gyönyör kútján át
Egyetlenegy csepp, álomként áthat
Álmodozó szívemből a merengés árad

Ki értheti gyönyörét a tiltott merengésnek?
Mégis e varázs hatja át a tündérmeséket
Gyöngyházfényű éj suttogó álma
Legyen örökre tiéd szerelmem rózsafája

Virágzó rózsafa, mit száz csillag ébreszt
Vágyam függőkertjében neked szól az ének
Gyönyörök kútja csendíti a tiltott, örök vágyat
Hajnali csillaga vagy a merengő homálynak







CSILLAGOK MESÉJE


Imádatom Hold tükre a csöndes Níluson
Rabul ejt az éj, terólad álmodom
Csillagok meséje lesz az énekem,
Tiltott a gyönyör, ám mégis kell nekem
Álmodó szívem rabul ejti az éj
Végtelen álmomról tündérrózsa mesél
Szirmaiba rejti a Sors csöndes szavát,
A csillagok meséjét, a gyönyört és a lázt
Áthatod lelkem, mint Hold a Nílus vizét
Teérted suttogom a titkos varázsigét
A vágy folyója csöndes, akár a sóhajom
Túl az éj meséin, s száz és száz csillagon
Imádlak Szívem, mint éj a Hold sugarát,
Álmodozó lelkem egy perc gyönyörre várt
A tündérrózsákat rabul ejti az éj
Suttogó szavak közt ujjam bőrödhöz ér
Átélem a gyönyört, a halk simogatást,
Mint a kelő hajnalt a tündérrózsa-tánc







CSILLAGOK MESÉJE A HALK SZERENÁD


Rád gondolok elvarázsolt perceken át,
Csillagok közt felszökik a halk szerenád.
Átölelnélek szerelem szárnyaival,
Áthatottál szenvedély vulkánjaival.
Érezd, Szívem, hogy szerelem szárnya ölel,
Amikor a gyönyörök órája jön el.
Virrasztok, hisz sugaradban lángol az éj,
Szerenád szól, ha csillagok zápora kél.
Átölelnélek szerelem szárnyaival,
Halkuló tűzlángok között kél a vihar,
Rólad mesél az éjben a halk szerenád,
Egyetlenegy perc, melyet a Sorsom megáld.
Amikor tűz sugarában lángol az éj,
Illatozó, lágy szirmokat hordoz a szél,
Szívem izzó vulkánját a vágy hevíti,
A szerelem szirmát a szél repíti,
Hisz csillagok meséje a halk szerenád,
Sugaradban lelkem titkos kincsre talált.







CSILLAGOK MESÉJE LESZ AZ ÉNEKEM


Imádatom Hold tükre a csöndes Níluson
Rabul ejt az éj, terólad álmodom
Csillagok meséje lesz az énekem,
Tiltott a gyönyör, ám mégis kell nekem
Álmodó szívem rabul ejti az éj
Végtelen álmomról tündérrózsa mesél
Szirmaiba rejti a Sors csöndes szavát,
A csillagok meséjét, a gyönyört és a lázt
Áthatod lelkem, mint Hold a Nílus vizét
Teérted suttogom a titkos varázsigét
A vágy folyója csöndes, akár a sóhajom
Túl az éj meséin, s száz és száz csillagon
Imádlak Szívem, mint éj a Hold sugarát,
Álmodozó lelkem egy perc gyönyörre várt
A tündérrózsákat rabul ejti az éj
Suttogó szavak közt ujjam bőrödhöz ér
Átélem a gyönyört, a halk simogatást,
Mint a kelő hajnalt a tündérrózsa-tánc







A CSILLAG-VÁNDOROK ÚTRAKELNEK


Vágyam dalba írt szava az örök szerelemnek,
A csillag-vándorok az éjben útrakelnek.
Imádatom Hold fénye az Ég bársonyán át,
Dallá teszi a szívem csöndes, éji álmát.
Rád gondolok, amikor a szavak elhalkulnak,
Érted követem útját a csillag-vándoroknak.
Álmok végtelenjében csak téged kereslek,
Vágyam dalba írt szava az örök szerelemnek.
Érints meg, mint éji szél a vadrózsa ágát,
Elmerengő szívem a holdfényben talál rád.
Rólad mesélnék álmokon át, merengő gyönyörben,


Végtelen az én dalom, ám a perc elröppen.
Elsuttogom vágyamat halkuló szavak közt,
Az én szerelmem örök láng, szívem téged tükröz.
Rád gondolok, amikor a szavak elhalkulnak,
A vadrózsaágak a völgy-útra hajolnak.
Hisz amikor a csillag-vándorok útrakelnek,
Imádatom halk szava lesz a bűvöletnek.
Vágyam áthatja az idő múlhatatlanságát,
Éji álmok gyönyörében szerelmem dallá vált.
A csillag-vándorok újra s újra visszatérnek,
A szerelem völgy-útján a vadrózsák mesélnek.







A CSÖND ÉBREDÉSE


Egész éjen át a szél csak rólad dalolt
Csipkebokrok között ezüst fényt szórt a Hold
Hajnali harmat ébresztette vágyam
Rád gondoltam én csöndes imában
Könny simogatott végig bőrömön
Olyan volt, mint harmat az ezüstfüggönyön
Sóhajom ébresztette a Csillag-birodalmat
A csipkebokron álommá vált a hajnali harmat
Érted hangzott fel szívem imája
A kelő Nap fényt szórt a nyíló virágra
Szerelmes álmom ébresztette a csöndet
Arcomon arannyá változott a könnycsepp
Ezer évet adtam volna, hogy megérintsem ujjaidat
Tenyered bársonyán érezhesd a csókjaimat
Ezer évet adtam volna, hogy letöröld könnyem
Ám csak imát mondhattam érted a csöndben
Nem ölelhetlek, Sorsom mégis áldom
Szívemet áthatja a csöndes álom
Álom, mely virágként nyílt ki sugaradba
Elixír cseppje lennék én a poharadba
Érted áldozom életem minden percét
Az imát, a sóhajt, a hajnal csendjét
Érezd Szerelmem, hogy csak érted élek
Szenvedélyes vágyak utamon kísérnek
Titkos a szavam, csöndes az álmom
Mi engem éget, neked ne fájjon
Szerelmes vágyam szívembe fojtott
Semmi sem számít, csak a te Sorsod
Féltő gyönyörbe téved a lelkem
Nevedet suttogom elfojtott csendben
Ezer évet adnék, hogy megvallhassam
A sors varázsgömbjét kezemben tartsam
Szemedbe mondhassam az örök vágyam
Mely virágként nyílt ki a fénysugárban







DALOLJATOK SZERELEMRŐL FLAMENCO-GITÁROK


Halk gyönyörök éjjelén csillagot számolnék,
A rózsák már alszanak, ám a dal tovább szól még.
A szívbe rejtett szavak a lángokba merülnek,
Csillagokból szőtte az éj hálóját a ködnek.
Az alvó rózsa szirma olyan, mint a bársony,
Végtelen mesém szól a flamenco-gitáron.
Melynek aranyszín húrját az éj csendítette,
A szerelem harmatkönnyét lágy sziromba rejtve.
A tűnő perc az éji ködön pereg lágy sziromként,
Égre kelt a telihold, ám a dal tovább szól még.
Hiszen csillagokba szökni látom én a lángot,
Daloljatok szerelmemről flamenco-gitárok.
Aranyszínű húrokon vágyam csendítsétek,
A szenvedély számomra áldás, ám szüntelen éget.
Az én vágyam örök tűz, mit eső sem olthat,
Imádatom végtelenje lett a flamencónak.
Száz és száz szó hangzik a szerelem dalán át,
Számomra a tiltott perc jelent könnyet, s áldást.
Felsóhajt a szél, amikor a rózsák ébredeznek,
Nem szűnő szenvedély adott gyönyört életemnek.







ELVARÁZSOLT CSILLAG A TÜNDÉRCSIPKÉBEN


Beszökik a Nap a tündércsipkés ablakon át,
Úgy éltetsz, mint a dal az aranyhárfa húrját.
Te vagy nekem az a szó, mely felcsendül százszor,
Vágyam a rózsák meséje, hisz Napként sugárzol.
Rejtett csodát tükrözöl az álom-szentélyen,
Vágyam elvarázsolt csillag a tündércsipkében.
Éji imám egyesül a lázas pillanattal,
Amikor illatozó rózsát bont a nyári hajnal.
Elhalkuló szavakon át gyönyörködve nézlek,
Úgy kelted bennem a dalt, akár a meséket.
Te vagy nekem az a szó, mely szívemen áthat,
Álmom tündércsipkéje a Nap-szentély falának.
A rózsaszirom játéka a suttogó szeleknek,
Szívem rejtett álmai a csöndbe tűnő percek.
Aranylángokat keltesz a szívem tükrében,
Vágyam elvarázsolt csillag a tündércsipkében.
Rád gondolok Szívem, a hajnali órákon át,
Úgy éltetsz, akár a dal az aranyhárfa húrját.







Az ESTHAJNALCSILLAG ÉBREDÉSE


Te vagy az én gyönyöröm, nem éltet engem más,
Nem szűnő szenvedélyem fénylő csillag-lámpás.
Mely szüntelen érted ég, soha el nem alszik,
A halkan táncoló szelek szirmokat szórnak szét.
Te ébreszted a szélben a tearózsa álmát,
Úgy adom neked szívemet, mint a csillag-lámpást.
Melynek tüze éjen át olthatatlanul ég,
Szív alakú lángjával bűvöli a holdfényt.
Dallá válik a szélben, mit el nem mondhattam,
Vágyaimról suttognak a rózsaszirmok halkan.
Elmerengő szívemben dallá vált az álom,
A szenvedély ezüstöt olvaszt éjszakákon.
Lennék szív alakú láng, hogy lelkedhez érjek,
Olyan vagy nekem, mint csillag-lámpás az éjnek.
Vágyam tüze fellobban a szél halk sóhaján át,
Felébresztve dalomat, a tearózsa álmát.
A halkan táncoló szelek szirmokat szórnak szét,
Illatként árasztja el vágyam a holdas éjt.
Te vagy titka Szerelmem, csillag-lámpásomnak,
Neved suttogom, ha a láng ezüstöt olvaszt.
Elvarázsolt éjen át szív alakban égve,
Örök vágyam az Esthajnalcsillag ébredése.







EZÜST FÁTYOLBA SZÖVŐDŐ CSILLAGOK


Megérintenélek esőként hullva rád,
Olyan az én mesém, akár a holdvilág.

Ezüst fátylat sző merengő éjeken,
Táncoló szirmok közt halkan száll énekem.
Nem szűnő vágyak szerelmes hangszerén,
Álom-esőként bőröd érinteném.

Te jelented nekem a halk szívdobbanást,
Elhalkuló szavak közt nézek lopva rád.

Ezüst fátyolba szőve a perceket,
Elmondani vágyam, szavakkal nem lehet.
Ezüst fátyolba rejtem a szirmokat,
Egyetlen Szerelmem, suttogd el álmodat.

Hiszen minden vágyam az éjt dalolni át,
Örök szenvedélyem, akár a holdvilág.

Ezüst fátyolba szövődő csillagok,
Száz szirom táncol, hordozva illatot.
Átváltoztatod az esőcseppeket,
Egyetlen pillanat nekem csodát jelent.

Megérintenélek esőként hullva rád,
Dalként ébresztve egyetlen perc varázst.







EZÜSTKUPOLÁK A CSILLAGOK KÖZT


Elixírcsepp az álom kelyhében
Ajkam tűzzé váló sóhaja
Egyre jobban bűvöl engem, érzem
Csillagocskám éjsötét haja

Éj bársonya simogatja szívem
Pálmafák közt ezüstkupolák
Minden percben a csodát átélem
A szél is érzi ajkam sóhaját







FÜGGŐKERTEK MESÉJE A CSODAKÚT TITKA


Szenvedélyem örök tűz, mely sugarat áraszt,
Amikor a függőkert szirmot hullat, százat.
Érted merengek Szívem, a hajnalokon túl,
Álmok dalát csendíti a megcsillanó húr.
Úgy tükrözve vágyamat, akár a Nap fényét,
Elmerengő lelkemet sugaraddal érintsd.
Függőkertek meséje, a csodakút titka,
Vágyam hevét a felszökő víz sem csillapítja.
Te vagy az én életem, hisz várnék örökké rád,
Titkom mesék világa az álmok függönyén át.
Aranyköd csipkéin át leslek én titokban,
Elhalkuló szavakon át szívem érted dobban.
Szenvedélyem örök tűz, sugarakat áraszt,
Álmom végtelen dala a szerelem-madárnak.
Úgy keltetted vágyam, mint a csodakút meséit,
Egyetlenegy pillanat varázsa megérint.
Napsugárként hatottál át lelkemhez érve,
Rózsaszirmok hullanak az álmok függönyébe.







GYÖNGYHÁZ ÉS HOLDFÉNY


Álomként csillog a gyöngyház és holdfény
Szívem elrejt egy szót, mit csak neked suttognék
Szerelmes szívem sóhajtozása
Szépséged akár száz csillag varázsa
Nézem a Holdat, mely gyöngyháznak fénye
Táncolnék veled az álmatlan éjbe
Álmatlan éjnek csendje megszédít
Csillagok lelke szívemben máglyát szít
Szerelmem álom, mit elrejt a gyöngyház
Szívemben lobban az elfojtott tűzláng
Álmodok rólad az éji fénybe
Csillagot számol a csönd igéje


Szerelmes dalnak örök varázsa
Láthatatlan a csillagok lánca
Gyöngyház a medál, közel a hajnal
Holdfény tánca a fénylő smaragddal
Napfénnyé válik a csillagok lelke
Tűz jár át lázként rólad merengve
Szívembe rejtem a gyöngyház meséjét
S a vallomások álmatlan éjét
Napfénybe téved a szerelmes álom
Száz levél smaragdként csillog a fákon
Szerelmem csodája álom és gyöngyház
Áthatja szívemet a fojtó, örök láz







A GYÖNYÖR HAJNALÁN


A te nevedet suttogom a gyönyör hajnalán
Álmodó esőcseppként a gránátalmafán,
Melyet álomként hatott át az éji fény,
A vágy démona talizmánt hordoz a szívén,
Kit a gyönyör áthatott csöndes éjszakán,
Tündércsipkét rajzolva az álom ködfalán.
Vallomásom halk gyönyör, hisz csak suttoghatom,
Hogy teérted ébredek minden hajnalon.
Átélem álmaimban a tiltott szenvedélyt,
Csöndes hajnal elvarázsolt esőcseppjeként.
Te vagy az én életem, a felkelő Napom,
A tündércsipke arannyá vált a ködfalon,
Hisz a vágyak rabságából nincs szabadulás,
Nyíló rózsák díszítik a gyönyör kapuját.
Kapu, mit más nem nyit meg, csak a varázsigém,
A vágy démona talizmánt hordoz a szívén,
Mely az arcodat tükrözi, ha felkél a Nap,
Terólad álmodom a gránátalmafák alatt.







HAJNALI SZÉL HORDOZZA A BARACKVIRÁGOT


Olyan az én szenvedélyem, akár a barackfa,
A lágy szirmot a hajnali szél magával ragadta.
Virágként nyílt szívemben álom és ígéret,
Lázas pillantásaimmal a lelkedhez érek.
Áthatottad szívemet bűvölő gyönyörként,
Szív formájú amulettben arcod tükrözöm én.
Hisz teérted a Napot lehoznám az Égről,
Rád gondolok szüntelen, lázasan és féltőn.


Érintsd meg szív formájú csoda-amulettem,
Mely az álmok gyönyörében olvad el tüzedben.
Úgy nézek az arcodra, mint virág a Napra,
A lágy szirmot a hajnali szél magával ragadta.
Halk szavakban egyesülnek percek és az órák,
Szerelem dala hangzik az arany hárfákon át
Mely álomként egyesíti az éjt és a hajnalt,
Szüntelenül várlak, ám a percek elillannak.
Érintsd meg a vágyak szív formájú amulettjét,
Te vagy nekem a napsugár, mely a lelkemhez ért.
Hisz egy perc gyönyöre jelent nekem minden álmot,
Hajnali szél hordozza a barackvirágot.







HALKAN KÍSÉRT A LÁNG


Álmok gyönyörében suttogom a neved
Sorsom a szerelem csillagfüggönye lett
Mely alkonyon szövődik, ám fellebbenti az éj
Száz csillagon át a csönd álmokat ígér
Szívembe zárta a Sors a varázslatot
Vágy hangszerén csendítve a lázas dallamot
Aranyhúr meséje, mit nem élhetek át
Álmok gyönyörében fel-feléled a láng
Hogyan mondjam el, hogy a szívem a tiéd
Eleven tűzként égek én az ajkaidért
Lopva nézem arcod csillagfüggönyön át
Álmok gyönyörében halkan kísért a láng
Száz csillag hálózza be az éjt s az alkonyatot
S a lázas érintést, mit Sorsom megtagadott
Merengő gyönyörben suttogom a neved
Mit az aranyhúrok fel-felcsendítenek
Neked adom én az éjt s a hajnalokat
Te vagy nekem Szívem, a tűzsugarú Nap







A HEGY BÁRSONYA


A szerelem völgyében, ha a tavasz ölt bársonyos ruhát
Szívem ég vágyódó gyönyörében, amikor várom a csodát
Virágnyílás lesz a perc, melytől a vágy édene illatozik
Rád gondolok Szívem, most is, az én lelkem folyton álmodozik
Nem ölelhetlek, mégse sírok, esőként hullatja vágyamat a tavasz
Álmomban lágy szellővé válok, ki csókkal érinti ajkadat
Lennék én virág, mely bársonyos gyönyörében öleli a hegyet
Fák közt szálldosó madárként csak neked dalolnám énekemet
Mit tegyek, ha a napfény virágot bont a sziklákon át?
Szívem elfojtott dalának nem élhetem át a mámorát
Eldalolnám könnyek között, hogy égő szívem csak neked él
Kibontod Sorsom virágát, hisz megérintesz Nap heveként
Virág, mely nyíló, bársonyos gyönyörében öleli át a hegyet
Illatos, tavaszi szellőként érinteném a lelkedet
Sziklák virága az álom, az én szerelmem olyan, mint egy csoda
Tavasz játszadozó tűz-fényében nyílik ki a hegy bársonya







HENNÁVAL RAJZOLT SZÍV SZERELEM-CSILLAGA


Örök imádatom, mit neked adhatok
S az álmok hennaszívében a szerelemcsillagot
Túl a csöndes álmon s a perc bűvöletén
Nem ölelhetlek át, ám sugarad enyém
Hennával rajzolt szív szerelemcsillaga
Áruld el, miért végtelen a csönd sivataga
A vágy szele táncot jár fellobbanó tüzén
Merengő lelkemben arcod tükrözöm én
Dal kél a szívemben, ha tüzet szít a vágy
Olyan a sivatag, akár az éjszakák
Hiszen az éj csöndje lázas és végtelen
Egybeforr a tűzben a vágy és a rejtelem
Hennával rajzolt szív szerelemcsillaga


Végtelen álmokat ébreszt a csönd szava
Olyan vagy nekem, mint a hajnali szél
Meg nem szűnő vágyak halk sóhaja kísér
Érintsd meg Szerelmem vágyam sivatagát
Merengő szívemet a gyönyör járja át
Terólad mesél az éj és a nappalok
Örök imádatom, mit neked adhatok
Vágyam sivataga lázas és végtelen
Elfojtott a tűz, ám éget elevenen
Hiszen a szépséged úgy bűvöl, mint a láng
Neked adom a hennaszív szerelemcsillagát







A HOLDAS ÉJ FLAMENCÓJA


Flamencót táncol a szerelem-tündér, amikor varázslat szövi álmát
Imádatom forróbb a tűznél, vágy pengeti az éj gitárját
Aranyszínű a holdfény csipkéje, csillagok közt a tűz világít
Rózsákkal díszített kapu az éjbe, melyen a tündér szárnyon átvitt
A vágy oly tüzes, mint a flamenco, amikor csillagfény szövi álmom
Szerelmem rózsája az éjben alvó, összecsukódó szirma bársony
Ám kinyílik a gitárszóra, ha a holdfényben tűz világít
Elbűvöl engem az éji óra, szerelmes dallama szélbe játszik
Tündér röppen a vágy kapuján át, ám a szívemben lassú tűz ég
Megérintem az éjnek álmát, a csönd lelkemmel játékot űz még
Hiszen a vágyak felszökő tüzét a feltámadó szél sem oltja
Te adod nekem a játszadozó fényt, te vagy a holdas éj flamencója
Te vagy a rózsák csillag-játéka, áttáncolnék én minden órát
Dallamként csendülsz, ha az éj néma, áthatod a vágyak flamencóját










KÉKLŐ SZIROM


Te vagy számomra a vágy és az álom
Nap-talizmán gyönyörében nyíló virágom
Virág, melynek kéklő a szirma
Ám elhalkuló merengésben szívem tüzét szítja
Vágyálmokon át elhalkulnak a dalok
Szerelmem zálogául neked egy talizmánt adok
Mely vágyam tüzét tükrözi az álmokon át
Elhalkul a dal, ám kísértő a láng
Kéklő szirom, ne csukódj be, suttogd el mesém
Kísértő lángok közt csönd üzeneteként
Vágyam kísértő láng a talizmánon át
Úgy adom neked Sorsom, mint gyönyör zálogát







KITÁRUL A SZERELEM CSIPKÉS LEGYEZŐJE


Imádatom tündérdalként hatja át a völgyet,
Tiéd az álom, melyet csipkés legyező rejt.
Titka a felkelő Nap tüzes sugarának,
Szerelmes vallomásaim szív-virágú ágak.
Az én csodám, ha az arcodban gyönyörködöm én,
Szenvedélyem kitárul csipkés legyezőként.
Örök vágyam tündérdalként hatja át a hajnalt,
Megérintve a Napot szerelmes szárnyakkal.
A vágyak madarával a szélben útra kélek,
Te vagy a virágzó völgyben felcsendülő ének.
Álmok csipkés legyezője rejti a csodámat,
Megremegnek a szélben a szív-virágú ágak.
Egy perc gyönyöre jelent nekem minden álmot,
Örök szerelem hajnalán, az aranyhídon állok.
Hogy soha nem szűnő vágyam megvalljam ezerszer,
Halk gyönyörben, amikor a szél útján a Nap felkel.
Te vagy titka a szerelem tündérdalának,
S az álom, mit az éjek szívvirágba zártak.
Megérinti lelkem a vágy hajnali szellője,
Kitárul a szerelem csipkés legyezője.







LÁGYAN CSENDÜLŐ DAL


Tündérdalként hatja át az örök vágy a szívet
Megérintem szárnyaimmal a szivárvány-ívet
Hiszen te vagy varázsa az ezerszínű Napnak,
Te vagy az álom szentélyén kitáruló ablak
Lázasan csendülő húrja vagy a muzsikának
Te vagy nekem az a dal, mely szívemen áthat
Te jelented nekem Szívem a mesék boltívét
Szerelmemet elsuttognám, ha lelkedhez érnék
Lágy szellőként hatja át a sóhajom a fákat,
Lázasan csendülő húrja vagy a muzsikának
Te vagy titka szívemben az elfojtott szavaknak
Te jelented varázsát minden pillanatnak
Egy perc jelenti varázsát az örök bűvöletnek
Örök vágyam fogva tart, soha el nem enged
Álomként száll meséje a felcsendülő húrnak,
A szivárvány íve alatt tündérek dalolnak







LÁGY SZIRMOKRA HULLATJA CSILLAGÁT AZ ÉJ


Fahéjvirág meséi, halkuló szavak,
Rólad mesél a sziklák közt sodródó patak.
Vágyam dallá válik az éj múló percein,
Az álmos telihold körül aranyszárny kering.
Harmatkönnyes éjeken csak rád gondolok,
A tűnő perc lágy szirom, mit a szél elsodort.
Mit mesél a Hold fénye a sziklákon át?
Te jelented nekem az egyetlen csodát.
Csillaggá válik az álom a harmatcseppeken,
Megvallanám százszor, hogy dal vagy nekem.
Álmokat ébresztenek a halkuló szavak,
Egyetlen vágyam, hogy újra láthassalak.
Túl a csöndes perceken, s a tűnő éj dalán,
Elvarázsolt csillagok közt arany lesz a szárny.
Hisz az álmos telihold terólad mesél,
Lágy szirmokra hullatja csillagát az éj.
Ám szirmait becsukja a fahéjvirág,
Feléd szállnék az álmok csöndes szikláin át.







LEHOZNÁM AZ ÉGRŐL A NAPOT NEKED


A vágyak ösvénye oly illatozó,
Álmok gyönyörében elhalkul a szó.
Vérvörös szirmok bontják szenvedélyemet,
Illatuk áthatja az ösvényeket.
Vágy szelében szálldos az aranyszárnyú méh,
Nem hallani mást, csak a végtelen mesét.
Az örök szerelem olyan, mint a láz,
Felkelti a szélben a hajnalok dalát.
Szívem álmodozón csak téged keres,
Lehoznám az Égről a Napot neked.
Amit érzek, a szemedbe mondanám,
Hisz téged tükröz a szív a mandalán.
Álmodó lelkem tiltott ösvényre ért,
Egy illatot követve szálldos, mint a méh.
Nevedet suttogja a szél elhalkulón,
Merengő gyönyörben rólad álmodom.







MEGCSILLAN A HOLDFÉNY AZ ARANYHIDAKON


Csillagokkal egyesülnek a halkuló szavak,
Szenvedélyem nem látja más, csak a holdsugarak.
Fahéjvirág meséje csöndes sóhajom,
Megcsillan a holdfény az aranyhidakon.
Melyen csöndes éjben a vágy zarándoka jár,
Ki sodródó szirmok közt egy perc csodára vár.
Fahéjvirág titka a nem szűnő szenvedély,
Lázas szívem felsóhajt a tűnő percekért.
Dallal egyesül a vágy égő ajkamon,
Szerelmem, én neked csak az álmot adhatom.
Mely csillaggá válik az éj vándorútjain,
Megcsillan a holdfény a vágy aranyhídjain.
Hol merengő gyönyörben az éj zarándoka jár,
Éjek suttogó szelében fahéj illata száll.
Dallal egyesíti lázas sóhajomat,
Nem látni mást a holdfényben, csak a lágy szirmokat.
A fahéjvirág szirmával halkan táncol a szél,
A vágy csöndes éje forró, akár a vér.
Az aranyhidakon a vágy zarándoka jár,
Egyetlenegy perc gyönyört fahéjvirágba zár.
Csillagokkal egyesülnek a halkuló szavak,
A zarándok álmát tükrözi a patak.
Megcsillan a holdfény az aranyhidakon,
Nem éltet engem semmi más, csak egy perc jutalom.
Nincs nekem más vágyam, csak, hogy újra lássalak,
Dalra kelti az örök vágy égő ajkamat.
Aranyhidakon járva csak kereslek én,
Égő szívem felsóhajt a tűnő percekért.
Álmodó csillagok közt mesél a holdsugár,
Elsuttogja, mit a Sors fahéjvirágba zár.







MESÉK VÁNDORÚTJÁN


Hold hangszerén csendül az éji muzsika
Csillagokat szór a mesék vándorútjaira
Nap birodalmába vezetnek a mesék,
Változtasd arannyá a Hold ezüst hangszerét
Minden egyes percem olyan, mint a mese
Áthatja lelkemet az éj üzenete
Egy perc bűvöletben a szív álomba merül
Vágyak sugarán át a hálóba kerül
Háló, mit függönyként szőttek a csillagok,
Áldom a percet, hisz megszállottad vagyok
Áthatja a lelkem az éji muzsika,
Csillag-eső hull a hegyek rózsáira
Sorsom ezüst hangszer, terólad szól mesém
Csöndes varázslat vagy a hajnal tűz-szemén
A te neveddel ébreszt a madarak dala,
Számomra az álom színarany mandala
Amikor rózsa nyílik a völgy útjain át
Én szívemben hallom a felcsendülő muzsikát
Merengő lelkemben a Hold hangszere szól
Mesék vándorútján a rózsák szirma hull
Száz szerelmes madár dalolja el neked,
Szívemnek te jelentesz álmot, s ígéretet







MINT A CSILLAG-JÁTÉK


Vágyak húrján dallá vált halk gyönyörködésem,
Imádatom szív-mandala a Hold ezüstjében.

Olyan az én mesém, mint tündérrózsa titka,
Szerelmes szenvedélyem száz csillag játéka.
Te jelented égő szívem lázas dobbanását,
Végtelen dalomat az éj-tündérek játsszák.
Úgy hatottál lelkemre, mint lágyan csengő dallam,
Mit tehetnék, hisz a szenvedélyem múlhatatlan.



Hiszen sugaraiddal bűvölsz engem régen,
Imádatom szív-mandala a Hold ezüstjében.

Egyetlen perc gyönyörére ezer évig várnék,
Úgy bűvölsz el Szerelmem, mint a csillag-játék.
Az örök vágy tavában az alvó tündérrózsát,
Hold sugara csillan az aranyhúrokon át.
Úgy hatották lelkemre, mint lágyan csengő dallam,
Egy végtelennek tűnő lázas pillanatban.

Mit tegyek, hisz dallá vált halk gyönyörködésem,
Álom-csipke szövődik a Nap függönyében.










MINT A LÁGY SZIROM


Úgy nézek az arcodra, mint virág a Napra
Álmodozó lelkemet a gyönyör fogva tartja
Neked adom szívemet s a halványsárga rózsát,
Szerelmes vágyak dala szól az ajkamon át
Álom táncaként élem át a bűvöletet
Olyan vagy, mint szivárvány a vízesés felett
Halványsárga rózsák között rólad álmodom,
Lágy szirmok peregnek az aranyfátyolon
Az én szerelmem oly csöndes, mint a rózsaág
Egyetlen perc dallá vált a szivárványon át
Szivárvány titka, hogy álmot kergetek,
Álom táncaként kísérti a dal lelkemet
Álmok virága nyílik, ha nézem arcodat
A szerelem kibontja a rózsaszirmokat
Vízesés titka, hogy az arcod tükrözöm
Oly édes az illat, mely áthat bűvölőn
Örök vágy dalain át álmot kergetek,
A Nap aranyfátyolán lágy szirom pereg
Az én szerelmem oly csöndes, mint a lágy szirom
Egyetlen perc dallá válik az álmaimon







MINT VIRÁGNAK A MÉH


Álom könnye egyesíti a virágok aranyszín porát
A szél gyönyörbe repíti a szerelem selyem fátyolát
Olyan a csend, akár a hajnal, amikor a Föld felforrósodik
Mit álom könnye hordoz dallal, hisz a szívem rólad álmodik
Átjárja lelkemet a szó, a tiltott gyönyör édes mámora
A méh virággal játszadozó, szirmokból hull aranyszín pora
Ébredésem édes illat, te vagy az én felkelő Napom
Gyönyöre az álmaimnak, mely szívemben kél minden hajnalon.
Illatos a virág pora, mint a napfény, oly aranyszínű
Az én szerelmem, mint egy csoda, a vágy démona álmodó szívű
Számára az álmodozás olyan, mint a virágnak a méh
Szüntelen várja a csodát, sóhajtozva egyetlen dalért
Ezer év is egy pillanat, mit álomként egyesít a szó
Virág nyílik a hegy alatt, arany porát a szél hordozó







NAP KÉL A TÓ FELETT


Tündérrózsa, melyet az álmok kibontanak,
A csöndes varázsigét fülembe súgja majd.
Hisz dallá vált bennem, mit át nem élhetek,
Hajnal gyönyörében Nap kél a tó felett.
Szitakötő-szárnyak titka, halk szenvedély,
A te nevedet hallom, ha Nap korongja kél.
Te jelented az én végtelen álmomat,
Szerelem taván a vágy szirmot bontogat.
Bársonyos szirmok a szerelem taván,
A hajnal meséje olyan, akár a tánc.
Elvarázsolt csillag az aranyszárnyakon,
Lelkemet átjárja a gyönyör hajnalon.
A vágy tündérrózsái könnycseppet rejtenek,
Szerelem hajnalán Nap kél a tó felett.
Napsugarak húrján dalt kelt a szenvedély,
Álmok dala hangzik, ha nappalra vált az éj.
Álmot ébreszt bennem a gyönyör hajnala,
Arcodat tükrözi a szerelem tava.
Áthatottad lelkem csendülő dallamát,
Nevedet suttogom, ha az éj nappalra vált.
Bársonyos szirmok, melyet az álmok kibontalak,
Elmerengő szívem csendülő húrja vagy.
A vágy tündérrózsái könnycseppet ejtenek,
Szerelem hajnalán Nap kél a tó felett.







NAP-TALIZMÁNT ŐRIZ A TENYEREM


Hogyan valljam meg a vágyam, az én dalom az örök szerelem,
Telihold fénylő sugarában Nap-talizmánt őriz tenyerem.
Rád gondolok, amikor egyesül a nappal és az éj,
Dallá válik a szélben, az elfojtott szó szívem rejtekén.
Örök imádód vagyok, ki álmaiban magához ölel,
Vágyakozó szívemnek a varázslat órája jön el.
Eldalolnám Szerelmem, hogy Sorsom fénylő talizmánja vagy,
Örök szerelem hajnalán oly tüzes flamencót jár a Nap.
Megvallanám vágyamat, hisz dalom az örök szerelem,
Az én dalom, hogy várjalak; te vagy számomra a tűz elem.
Szívem hangszere csendítette álmok közt a dalba írt mesét,
Örök szerelem hajnala a vágy vérvörös szirmát bontja szét.
Szerelmesen ölelnélek, száz és száz elvarázsolt percen át,
Titka a dal végtelenjének, hogy a szívemet perzselje vágy.
Csöndes jóslat minden álom, mit a varázslat felhőkbe ír,
Úgy halad a tűnő perc vágyak útján, mint ekhósszekér.
Te vagy végtelen dalom, hisz folyton a csodát keresem,
Ébredező hajnalon, Nap-talizmánt őriz tenyerem.







NAP TÜZE AZ ARANYMANDALÁBAN


Hogyan valljam meg neked a csöndes félhomályban?
Imádatom Nap tüze az aranymandalában.
Eldalolnám vágyamat halkan és merengve,
Áthatja szívdobbanásom a Napkorong lelke.
Egyetlen perc varázsa, mit újra s újraélek,
Vágyam forró parazsa a szenvedély tüzének.
Teutánad haladnék én a félhomályban,
Halk, merengő gyönyörben, mint Föld a Nap nyomában.
Sorsom, hogy örök vágyam a szívembe fojtsam,
Hiszen a perzselő tűz te vagy hajnalomban.
Te jelented nekem a múlhatatlan vágyat,
Titokzatos varázsát az aranymandalának.
Mely magába rejti álmom, a Napkorong lelkét,
Elfojtott gyönyör a láz, mely a szívemben ég.









NYÍLÓ VIRÁG TITKA


Átadom az éjszakám a csöndnek
Szív formájú tükrön át lelkemet bűvöld meg
Csak én érthetem titkát a lángnak
Hajnal bontja szirmát a nyíló virágnak
Elmerengve élem át a hajnalt


Mit fellobbant a tűz egyetlen pillanattal
Egy vágy, mely a szívembe tévedt
Nyíló virág titka, hogy teérted égek
Csak én érthetem titkát a lángnak
Szív formájú tükrön át csak téged látlak







ÓCEÁN A KÉKLŐ ÉG ALATT


Az én szerelmem csillag-lánc, mely el nem szakad,
Holdfényben egyesülnek lágy szirmok s halk szavak
Álmok hulláma sodor a vágy tengerén
Lágy szirmok sodródnak az éj forró szelén
Oly messze van még a perc, s a csöndes virradat
Az én szerelmem óceán a kéklő ég alatt
Lennék érted csillag-eső csöndes bársonyán
Imádatom titokzatos, mint az óceán
Hisz a csillagok lánca soha el nem szakad,
Az én számomra a gyönyör csak egy pillanat
Ám amikor az arcod újra látom én,
Álmok hulláma sodor a vágy tengerén
Megérintem az éjek kéklő bársonyát
Telihold tükröződik az óceánon át
Hiszen csak én érthetem vágyaim hevét,
Mely illatként hatja át az éj forró szelét

/Megjelent A Vágyak tündérdala száll című kötetében/







RÓLAD MESÉL A KINYÍLÓ TŰZLILIOM


Hajnalokon neked nyílik a tűzliliom,
Aranyszárnyú lepke lennék sugaraidon.
Soha nem hittem el én, hogy a csoda vár,
Elmerengek gyönyörében, ám a perc tovaszáll.
A Föld a Nap körül kering folyton, szabadon,
Megcsillanó hárfahúr csendíti dalom.
Elmerengő szívemben a vágy örökkön ég,
Forró, tüzes sugarát a Nap fonja köréd.
Olyan a nyár évszaka, mint a szerelem,
Álmodozó szívemben a tűz oly eleven.
Soha nem szűnő vágyam felhőkbe írom,
Rólad mesél a kinyíló tűzliliom.
Vágyam végtelen, ahogy a Föld a Nap körül kering,
Mit tehetnék, hisz a vágyam örökkön ég.
Dallal egyesíted a Sors varázsszavát,
Elmerengő szívemben nem szűnik a vágy.
Forró sugárrá változtatod bennem gyönyörét,
Soha nem szűnő vágyam a Nap fonja köréd.
Te jelented nekem Szívem a nyár évszakát,
Az aranyszárnyú lepke a végtelenbe szállt.
Minden percét áthatják a napsugarak,
Ha téged látlak, úgy érzem, a gyönyör elragad.
Áthatod a csöndbe tűnő nyári évszakot,
Álmodozó szívemnek a perc gyönyört adott.
Az aranyszárnyú lepke a Föld körül kering,
Forró szenvedélyemet a Nap fonja köréd.







RÓZSÁKBÓL SZŐTT HINTA A HAJNALOM


A halkan táncoló szél a szirmokat hinti szét,
Szerelmem rózsafája örökre legyen tiéd.
Hajnalok gyönyörében a dal messzeségbe száll,
Terólad mesélnek a lágy szirmok a hegy oldalán.
Szél simogatja az álmok virágszőnyegét,
A szerelem szirmait a völgyben terítve szét.
Rózsákból szőtt hinta a hajnalom,
Te vagy nekem a napfény, mit a Sors szívembe lop.
Amikor az olvadó hó megcsillan a hegytetőn,
Amikor hajnalon virágot bont a rózsatő.
Szívem rejtett vágya, hogy szemedbe mondhassam én,
Illatot szór a hajnal rózsákból szőtt hintaként.
Hogy mondjam el Szerelmem, hogy te vagy az én csodám,
Az örök vágyak dala felhangzik a hegy oldalán.
Napsugárrá váló húr az elvarázsolt hangszeren,
Álmok ködcsipkéjén át szüntelen arcod lesem.
A halkan táncoló szél a szirmokat hinti szét,
A szív hangszerén szálló dal száz és száz csodát ígért.
Amikor az olvadó hó megcsillan a hegytetőn,
Napsugárrá váló húron át dalt ébreszt a csönd.







SUGARAIDBAN VULKÁN VAGYOK


Éji álmok gyönyörében egyetlenegy perc varázsol el,
Tiéd az éj mandalája, mit szerelem tűzszárnya ölel.
Vágyak szele ébreszti Hold fényében a varázslatot,
Oly gyönyörű arcod lesni, sugaraidban vulkán vagyok.
Éji láng, mely fellobban a csillagokkal átszőtt Ég alatt,
Vágyam, hogy szüntelen daloljak, ha az álom bont tűzszárnyakat.
Ezerszer eldalolnám soha nem szűnő szerelmemet,
Áthatod lelkem, mint a vulkán a csillagokkal átszőtt Eget.
Álmom tükröződő holdfény az elvarázsolt éji mandalán,
Amikor úgy száll az ének, mint a csillagok felé szárny.
Az én Sorsom szenvedély, mely a szívemnek gyönyört adott,
Halkan suttogó a szél, fel-fellobbanó vulkán vagyok.
Hisz vágyam, hogy elmondhassam a titkot, mit a Sors szívembe rejt,
Álmok szárnya érinti a csillogó, arany boltíveket.







SZÁRNYAK A HOLD TALIZMÁNJÁBAN


Smaragdszín zápor lesz a vízesés, talizmán a Hold
Eldalolnám egy éjen át, amit most halkan suttogok
Hisz amikor a vízesésben elvesznek könnyeim
Megvallanám szerelmes vágyam dalolva, könnyedén
Egy vágy, mely teljesen átjár, érzem, megfojt a csendben
Az éltető gyönyör te vagy az elfojtott könnycseppben
Smaragdszín zápor zuhan lefelé a hegyláncról
Behálóz engem az éj, ha áthat a csend százszor
Könnyesen, dalolva suttogom el szerelmes vágyam
Az én szerelmem örök, mint szárnyak a Hold talizmánjában
Szívem nem alszik, tovább dalol, ha áthatja a csend
A vízesés smaragd záporként zuhan lefelé a sziklás hegyen
Tűzforró a szív, akár a szerelem szárnya a Holdban
Örök időkön át ölelnélek téged, vágytól áthatottan







SZÁRNY A NAPKORONGON ÁT


Te jelented nekem a virágzó nyár titkait,
Kelő Nap sugarából az álom sző baldachint.
Aranyhúron csendül a vágy, dallá téve sóhajom,
Te vagy az én gyönyöröm, mely virágként nyílt hajnalon.
Úgy ittalak magamba, mint tearózsák illatát,
Neked adom Sorsomat, mint titokzatos mandalát
Mely álomként egyesít száz és száz aranyszívet,
Szerelmes vágyam dala a Sors varázsigéinek.
A virágzó tearózsa száz szirmot a völgybe szór,
Nem szűnő szenvedélyem úgy csendül fel, mint a húr.
Dallá téve elmerengő szívem lázas sóhaját,
Egyetlen perc gyönyöre, mit számomra a Sors megáld.
Érintsd meg a lelkemet, mint vágy szele a baldachint,
Tiéd álmaim völgye, hol száz tearózsa nyílt.
Mint vágyak elixírcseppjét, úgy ittam az illatát,
Kincskereső lettem én, ki álom-csillagot talált.
Amikor a tearózsa kibontja a szirmait,
Egyetlenegy a vágyam, hogy láthassalak megint.
Álmok mandalaszívében Nap tükrözi arcodat,
Vágy szele kavarja fel a táncoló szirmokat.
A gyönyör perce úgy röppen, mint szárny a Napkorongon át,
Dallá teszi a hajnal a szívembe rejtett csodát.







SZÁZ ÉS SZÁZ NIMFA DALOLJA ÉNEKEM


Tűzlánggal egyesülnek az álmok és a halk szavak,
Sorsom, hogy talizmánként a szívemen hordozzalak.
Mit tehetnék, hiszen oly halkan kél a láng,
Ám dallá válik az éji meséken át.
Elvarázsolsz, mint csillag az éjek Egét,
Felébresztve száz és száz nimfa énekét.
Szenvedélyem csoda-talizmánként hordozom,
Vágyam csillag-eső a jázminbokrokon.
A Hold ezüstösen fénylik a talizmánon át,
Simogatnálak, mint szél a szirmok bársonyát.
Hiszen a szálldosó illat te vagy nekem,
Száz és száz nimfa dalolja énekem.
Szenvedélyem csoda-talizmánként hordozom,
Vágy éjében neved csendül a húrokon.
Elvarázsolsz, mint csillag az éjek Egét,
Te vagy nekem a dal, mely a lelkemhez ért.
Rólad mesél a harmatkönnyes jázminbokor,
A csillagfátyol lágy selyemként rám borul.
Rólad mesélnek az elhalkuló szavak,
Sorsom, hogy talizmánként a szívemen hordozzalak.







SZENVEDÉLLYEL ÁLDOTT MEG ÍZISZ


Mit mesél a lassú fáklya-tűz
S a csillagfénybe öltöző sziklák?
Mélységébe a gyönyör játszva űz
Elfojtott lángok keltik a szikrát

Szerelmes szikra, mit az éj szétszórt
Álmod lennék, ha szél dalol rólad
Fáklya tüzében izzik a félhold
Arany lángján csillagok táncolnak

Szenvedéllyel áldott meg Ízisz
A fényben látni arany ruháját
Démon, kit a szépséged izzít
Szívében érzi a tűz örök lángját

Csönd varázsában tűnő a félhold
Megérinti a csillag-eső
Tűz, mit nem olt a könnyező égbolt
Szerelmes tánc, lázas, merengő

Imádatom az éj meséje
Szenvedéllyel áldott meg Ízisz
Démon, kinek parázs a vére
Olyan vagyok, ha sugarad érint







A SZERELEM CSERESZNYEVIRÁGA


A szerelem cseresznyevirága
Tenyerembe hullik tavaszon
Amikor a nyár eljöttét várva
Felhők közé szökik a dalom

Örök szerelmem virágzó ágát
Halk gyönyörben ringatja a szél
Madár száll a gyönyör kapuján át
Elröppen, ám folyton visszatér

Neved hangzik csendülő dalába
Túl a mesén, túl a tavaszon
A szerelem cseresznyevirága
Csak neked nyílik ki a Napon

Madárdal az illatozó völgyben
Álmodozó szívem járja át
Nap sugara vagy az aranyködben
Szél hordozza a nyár illatát

Te vagy nekem a cseresznyeérés
Illat hatja át a völgyeket
Akár a dal égő szívem mélyét
Napsugár kél a felhők felett

Vágyam titka a dalosmadárnak
A pagoda csipkés tetején
Képzeletben karjaimba zárlak
Ám csak a pillanat az enyém

Számomra te vagy a völgy meséje
Felhők közé szökik a dalom
Elvarázsol az illat a szélbe
Lágy szirom a napsugarakon







A SZERELEM DALOSMADARA


Vágy virága egyesíti a felkelő Nap tüzes aranyát
Neked adom életemnek szüntelenül virágzó nyarát
Hisz amikor a dalosmadár a szerelem fáján énekel
Szívemben virágot bont a nyár, illatozó, mint álom-kehely
Szerelmem dalát a völgyek egy perc gyönyörben egyesítik
Imádatom csodák fája, melyen az ág örökké virít
Égő szívem neked suttog, amikor az Égre kél a Nap
Illatos virágot bontott selyembe borítva utadat
Hisz álmom virága selyem, öleli az ébredő hegyet
Dalosmadár szálldos velem, egyesít órát és perceket
Óra s perc, szerelmes varázs, felkelő Nap tüzes aranya
Az én virágzó fámra talált a szerelem dalos madara
Nyár gyönyörében kelő hajnal kibontja a virág szirmait
Szerelmes madár kelti dallal szívem elrejtett vágyálmait







A SZERELEM KÖRHINTÁJA



Szív formájú tükör titka, mit üzen a Sors
Szív-virágú ágak közt rejtőzik a Hold
Hiszen álmodó lelkem a mesékbe jár,
A szerelem körhintája soha meg nem áll
Titokzatosan forog az ezüst Hold körül
Csillagoknak játéka lett a szív-tükör
Szívvirágokból varázsol éji mandalát
Oly jó lenne Szerelmem, ha te is hallanád
A szót, mely dalként csendíti az éj üzenetét
A szerelmes vágy szele a mesékbe repít
Minden egyes percben rólad álmodok,
Csillagok játékában a körhinta forog
Neked adom Szerelmem a szívvirágokat
Hiszen csak te jelented éji álmomat
Csak terólad mesélnek az éji szelek
A csillagok játékai felébresztenek
Szív formájú tükrön át csak gyönyörködök
Az én Sorsom körhinta a csillagok között
Szívvirágok rejtik a csendes jóslatot,
Vágy körhintája egyesít Holdat és Napot







A SZERELEM TENGERE


Mélyvörös tenger a csillagok alatt
Szívemben a vágy örök vulkán maradt
Ne kérdezd soha, mitől vörös a tenger
Hiszen a mélye szenvedélyt rejt el
Szenvedély, melyet érted élek át
Magamban hordozom örök viharát
E vihar nem csillapszik, tombol szüntelenül
S a lángoló szív a tengerbe merül
Szerelmét a vize soha el nem oltja
Terólad szól a perc s minden egyes óra
Lángoló tűzzé válik a tenger
Érted ég szívem s harcol a végtelennel
Mégis gyönyörű, hogy teérted élek
Csak én látom mélységét a szerelem tengerének







SZERELMES KÖNNYEK AZ ORGONAFÁKON


Szerelem démona ültet a völgybe álmok közt illatozó orgonafát
Én a nevedet hallom a csöndbe, ha égő szívemben lobban a láng
Elmondom százszor, suttogva, halkan, olyan a vágyam, mint májusi éj
Démoni szárny a Hajnalcsillagban, minden percben terólad mesél
Orgona virága te vagy a völgyben, szívem megdobban egy nyár éjszakán
Szerelmes könny, mely zápor a csöndben, az ébredésem te vagy talán
Orgonafák közt démoni szárnyak, Hajnalcsillag a vágyak Egén
Álmodó könnyek terád találnak, oly édes illat száll énfelém
Hajnalcsillagnak démoni tükre elvarázsolja az éjszakát
Selymes virágon az eső könnye, álmodó lelkemet csönd járja át
Terólad dalol egy démon halkan, miközben vágyamat elsuttogom
Neved csengjen a szerelmes dalban, fénysugár vagy a könny-záporon
Szerelmes könnyek az orgonafákon, te vagy a Nap a hajnal Egén
Minden percben a szemedet látom, szenvedély szárnya száll énfelém
Olyan vagy, mint az orgonák völgye, aranyszínű a varázstükör
Szerelmes lelkem álomba szökve sugaraidban gyönyörbe merül







SZIKLÁK BÁRSONYOS VIRÁGA


Mit tehetnék Szerelmem,
ha elhalkulnak a szavak
Alvó sziklák közt
máglyaként éled a Nap
Mesélnék neked,
ha a sziklák virága lehull
Elsodródik a széllel,
ám a vágy soha nem csitul

Suttogd el nekem Szerelmem,
ami bánt
Hisz te élteted lelkem,
akár a húr a gitárt
Sziklák bársonyos virága
tenyerembe hull
Elhalkul a szó,
csak a gitár hangja szól

Csendes a szél, örök a dal,
ha a kísértést élem át
Az álmok szele elsodort,
a vágy végtelenbe járt
Végtelenben jártam én
a vágyálmok között
Szerelem nyila hatotta át
a fénylő aranyködöt

Felkélt a Nap,
a sziklán elolvadt a jég
Örökkévalóság a szó,
mit egyetlen perc dalba írt
Egyetlen perc,
mely az aranyködön áthat
Széllel sodort virágok közt
napsugárnak látlak

Vágyam dala járta át
a völgy-utak csendjét
Máglyaként éleszted bennem
az örök merengést
Mit mondhatnék Szerelmem,
ha szól a gitár?
A vágyakozás a sziklákra esőt szitál

Mit mondhatnék Szerelmem,
ha a völgy dalol?
Szívembe az örök vágy nyila beléhatol
Egyetlenegy perc varázsa
a csöndbe vesző
Megérinti a sziklákat az álom-eső
Bársonyos virágok nyílnak ki szerelmesen
Fénylő aranyködön át az arcod lesem







SZÍVEMBEN CSENDÜL A SZERELEM HÚRJA


Te vagy a szívemben felcsendülő dallam,
Szirmok sodródnak az éji patakban.
Te vagy a csillag, mely elbűvöl százszor,
Vallomásom az álmok húrján szól.
Lágy szirmok tánca az én szerelmem,
Melyet szél sodor halk bűvöletben.
Szívemben csendül a szerelem húrja,
Vallomásom éji szél sodorja.
Hold tükröződik a vágy patakjában,
A dal tovább szól a gyönyör hajnalában.
Hogy mondjam el, hogy bűvölsz régen?
Varázsige hangzik a csönd esküjében.
Te vagy titka a felcsendülő dalnak,
Az álmok csillagát nekem te adtad.
Lágy szirmok sodródnak a patak tükrén,
Álmok szárnyán a Napot megkerülném.
Te jelented nekem az álmok csillagán át,
Hajnalokon túl a lágy szirmok táncát.
Az életem vagy, hisz bűvölsz engem régen,
Napsugárrá válik a húr szívem hangszerében.







SZÍVEM HÚRJAI


Álmok varázsszőnyege száll az éjen át
Égő lelkem virrasztva a mesékbe járt
Mesékbe járt, hogy elvigye neked szívemet
Csillagok közt röpítve a varázsszőnyeget
Vágy dala az ajkamon, mely mesékbe szól
Minden percem a szerelem hangszerébe húr
Eldalolja vágyamat hosszú éjeken
Sokszor úgy érzem, Szívem, a Hold mesél nekem
Alvó virág illata száll suttogva felém
Vallomásom varázsszőnyeg lett az éj szelén
Varázsszőnyeg, jázminillat, szívem húrjai
Csillagok közt vezetnek a vágyak útjai
Hogyan valljam meg szerelmem én az éjeken?
Amikor a holdfényben a csend dalol nekem
Álmok varázsszőnyege a meséken át
Álomként bontja a nyár a jázmin illatát
Te vagy a fény álmaim virágzó bokrain
Vallomásom felcsendül szívem húrjain
Alvó virág ébred, ha rólad álmodom
Az éj ezüstös fényében neved suttogom
Átvirrasztva az órákat lázas éjjelen
Sokszor úgy érzem, Szívem, a Hold mesél nekem







SZÍVEM TITKA


Szívem titka a fékezhetetlen szenvedély
Imádom a Szerelmemet, ki gyönyörűbb mindennél
Tündöklőbb a Napnál, édesebb a méznél
Többet jelent számomra a világon minden kincsnél

Szívem oly édes titkot rejt magába
Nem bánom, hogy felemészt teljesen a szenvedély rabsága
A szenvedély aranyhálójában édes a létezés
Gyötör a vágy egyfolytában, de nem kell az ébredés







A SZÍV HANGSZERE


Amikor a rózsafák édes illata száll
Völgyek csendes útjain csak neked mesél a nyár
Szerelmes dallam, olyan, akár a tűz heve
Neked adom álmomat, ha csendül a szív hangszere
Hangszer, mely dalában egyesít minden pillanatot
Tűzként varázsolod el a hűvös alkonyatot
Te vagy álmom, ha illatokat hordoz a szél
Mit mondhatnék én, hisz a nyár rólad mesél
Hisz te vagy a vágyak csendje, ha a rózsák alszanak
Te vagy a tűz forrósága, ha hegy mögé bújik a Nap
Egy pillanat gyönyör, mely illatként egyesít minden álmot
Rád gondolva Szerelmem a szív hangszerén játszok
Szív hangszerén játszok én, hogy átéljem a dalt
Hisz tudom, hogy álmomat az éj meséli majd
Imádatom csendülő dalként száll a völgyek útján
A percek csöndben váltakoznak a szív csöndes húrján
Egyetlen Szerelmem, terólad mesélnek a szerelmes húrok
A Nap tűzsugarában a hegy mögé bújok
Hegy mögé bújok, hogy megvallhassam vágyam
Az én szerelmem örök tűz a végtelen nyárban
Neked adom Szerelmem a vágy örök hangszerét
Mely titkos vágyálomként elvarázsolja az éjt
Amikor a rózsák völgye ébredésre vár
Álmodó szívem hangszerén csak neked mesél a nyár







SZÍV HANGSZERE CSENDÜL


Hold tükre csillan a szerelem taván,
Nem szűnő vágyamat ezerszer megvallanám.
Tündérrózsa-tánc a fénylő hullámokon,
Merengő gyönyörben szüntelen álmodom.
Szív hangszere csendül a dalt ébresztve fel,
Mit szerelem-tündér dalol az éjben el.
Soha, de soha nem múló vágyamat,
Nem látni mást, csak a szerelem-tavat.
Álmom a tündérrózsa táncával egyesül,
Rabul ejti lelkem egyetlen perc gyönyör.

Holdsugár csillan a szív lázas hangszerén,
Megvallanám vágyam az éjben ezerszer én.
Tiéd sorsom s minden szerelmes vallomás,
Az órák telnek, ám szól a dal tovább.
Mit tehetnék, hisz az én dalom végtelen,
A tündérrózsa álmát te adtad nekem.
Hold tükrén megrezzen, tánca véget nem ér,
Éjeken csendül száz szó a szív hangszerén.
Halvány szirmokba zárt lázas sóhajok,
Vágy tava tükrözi a Hajnalcsillagot.










SZÍV A MANDALÁN


Terólad mesélnek a lágy szirmú rózsák
Örök vágyaimat tündérek dalolják
A Nap fénye áthatja a boltíves kaput
Szerelmemet felkeltik a lázas hajnalok
Mit mesél az aranyszív a boltíven át
Megérintem az álom-szentély tündöklő falát
Miért bűn szerelmem, s hogy érted lángolok?
Amikor a boltíves kapun átjutok
Vágyam álom-szentély a gyönyör hajnalán
Szenvedélyem tiltott, ám én megvallanám
Mandala egyesít száz aranyszívet
Áldozata lettem én a Nap szentélyének
Mit mesél a harmatkönny a rózsaszirmokon?
Én a gyönyör hajnalán veled álmodom
Minden egyes vallomás szív a mandalán
Örök vágy tükröződik a Nap-szentély falán







SZÍVVIRÁG A CSILLAG-ESŐBEN


Tűz sugara hatja át a szerelem csoda-amulettjét,
Szívvirágba zárta a Sors az álmot, a dalt és a merengést
Te vagy a szó, te vagy a dal, gyönyöre a holdas éjszakának
Éj suttogó szavaival szenvedélyem szívvirágba zártad
Álom-csipkét sző a Hold, ha csillag-eső hull a vágy szelében
Egyetlen perc áthatott, azóta is tűzként szítja vérem
Szívvirág a csillag-esőben, azt meséli; vágyam múlhatatlan
Neved suttogom a csöndben, olyan, mint egy halkan csengő dallam
Örök vágyam eldalolnám én egy átvirrasztott éjszakában,
Merengésem suttogó láng, csillag rejtőzik a szívvirágban
Vágyam csillag-esőjében, dallá válik lázas virrasztásom
A telihold a perc csöndjében álom-csipkét sző az éjszakákon







SZÍV-MANDALÁBAN ARANYHOLD


Amikor eljön a csendes, álmos éji óra
Szív-mandalában ébred a vágy arany Holdja
Aranyholdnak gyönyörében nyílik ki virágom
Vágyam, hogy az éj szívemre csillagot szitáljon
Csillagok a mandalában, álmodó szív tükre
Álmosan csillog a harmat az elvarázsolt ködbe
Vágyak virága a csend, ha szirmok simogatnak
Rád gondolok Szerelmem, s az Aranyhold elaltat
Oly hosszú az éjszaka, s végtelen a vágyam
Az örök időt egyesíti csillag-sugarában
Csillagoknak varázsa ébredő gyönyörben
Szív-mandala az én vágyam az örök időben
Ki értheti vágyamat, mit megírt a sorsom?
Hennával írt titkos betű lett az Aranyholdon
Egyetlen betű az éjben a csönd vallomása
Sugarakon repít át a szerelem varázsa
Hosszan tartó éj gyönyöre lett a csöndnek titka
Örök tüzet lobbant bennem egyetlenegy szikra
Aranyhold a mandalában, érted dobban szívem
Csillagot szitál a vágy a néma szenvedélyben
Hisz a vágyam végtelen, én sem értem titkát
Szívem titkos betűjét az Aranyholdra írták
Egyetlen perc varázslat a végtelen időben
Csillagoknak sugarából tündércsipkét szőttem
Tündércsipke varázsa az éj baldachinján
Egyetlenegy pillanat könny a virág szirmán
Virág szirma meséli, hogy szívem érted ébred
Szív-mandalában Aranyhold, a lassú tűz feléled







SZÍVVIRÁGOK MESÉI AZ ÉJ DALAIN ÁT


Szívvirágba zárta a Sors szenvedélyemet
Mely hét átvirrasztott éjen át lázként égetett
Hold-tükörben egyesítve éji álmokat
Neked küldöm dalomat s a szívvirágokat
Imádlak, s vágyaimra százszor esküszöm
Olyan vagy, mint csillagok az ezüstfüggönyön
Szívvirágok meséi az éj dalain át
Te jelented lelkemben az örök lavinát
Álom, mit a szenvedély szívvirága bont
Szerelmesen suttogok, vágy tükre a Hold
Sugarában egyesíti minden szavamat
El-elmerengő lelkem lavinája vagy
Mely csillagként szórja szét a múló perceket
Álmaimban ezerszer átöleltelek







TE VAGY A TŰZ...


Te vagy a tűz, ha elmerengek
Lelkedhez érek pillantásommal,
Az aranykötélen száz csillag táncol majd.
Te vagy a dal, ha elmerengek,
A lágy szirmok a szélben remegnek.
A csillagokkal én is táncolnék,
Áthatva az éjben játszó fényt.
Pillantásommal lelkedhez érve,
A Hold mesél száz csodát ígérve.
Lelkedhez érek pillantásommal,
Megvallanám egyetlen szóval.
Te vagy a tűz, ha elmerengek,


Csöndes álma a bűvöletnek.
Illat, mit a szelek felkavarnak,
Az éj csodáját nekem te adtad.
Halkuló szavak ígéretében,
Száz csillag táncol az aranykötélen.
Lelkedhez érek pillantásommal,
Dal egyesül az éji álommal.







TEVEKARAVÁN A VÁGYAK ÚTJÁN


Tevekaraván a Hold fényében
Álmok útja lesz a sivatag
Titkokat sző száz csillag az égen
Oly messze van még a virradat

Hold és csillag éji találkozása
Álmaimat küldöm el neked
S ha elfárad a tevék karavánja
Égő szívem lázasan mereng

Álmodó szív merengő gyönyörben
Rád gondolok egész éjszakán
Baldachin-sátor a messzi csöndben
Elindul a tevekaraván

Álom tündököl a hold fényében
Érted várom a virradatot
Tűzsugárként bűvölöd a szívem
Te jelented nekem a Napot

Szívem és a fény találkozása
Hajnali varázsban egyesül
Olyan vagy, mint Napkorong varázsa
Mit tűzsugárként szór a szív-tükör

Tevekaraván a vágyak útján
Szívem megérinti a Napot
Mely álomként sugarakat szór rám
Elárasztva a sivatagot







TÜNDÉRKÖNNY A SZIKLÁN


Tündérkönny a sziklán, éji harmat
Álomként a vízesésbe hull
Lágy csengés, mely mély gyönyörben altat
Amikor a hárfa hangja szól

Varázslat vagy a tündér könnyében
Ha az éj hullat harmatcseppeket
Álmaimban száz csodát átélek
Mit száz dalként küldök el neked

Tündérkönny az éj varázslatában
A titkos, kék szárny a sziklákhoz ér
Lágy csengés vagy a hárfa hangjában
Mit lágy szélként hordoz szét az éj

Varázslat a néma csillagok közt
Fellobbantod égő lelkemet
Sziklákon száz szerelmes tündérkönny
Dallammá teszi az éjeket

Tündérkönny a sziklán, éji harmat
Kék szárnyak, álmodó csillagok
A szél útja a titkos hárfa-hangnak
Hisz csak álmomban dalolhatok







TÜNDÉRRÓZSA, AMAZONAS LELKE


Elfojtott tűz perzseli a vérem
Amulettem izzó Napkorong
Álmom dallá vált a délvidéken
Érintsd meg a végtelen folyót

Tündérrózsa, Amazonas lelke
Mit kibont a forró napsugár
Egyetlen szó szívemet perzselve
Vágy dalaként végtelenbe száll

Hogy mondjam el Szívem, hogy imádlak?
Hiszen megszólalni sem tudok
Neked adnám a tündérrózsákat
Áthatva a végtelen folyót

Vágy virága, szerelem vidéke
Elvarázsol engem teljesen
Napsugarak lázas érintése
Szüntelenül csak mesél nekem

Tündérrózsa, Amazonas lelke
Kibontja a fénylő napsugár
Dalosmadár mesél énekelve
Egy vidéken, hol tűzforró a nyár







VALLOMÁSOM ÁTHATJA SIVATAGOT


Vágy sivatagában játszó hangszerek,
Csillaggá változtatják a homokszemet.
Homokszem, mit éjen át felkavar a szél,
A Sorsomat örökre neked adtam én.
Szenvedélyem szélként söpör a sivatagon,
A lelkemet örök tűzzé változtatod.
Telihold fényében az álmok húrja cseng,
Szívem a szenvedély lángja érintette meg.
Rád gondolok, ha homokszemekkel táncol a szél,
El-elmerengő szívem egy dalt újraél.
Mint holdfényben játszó láng, olyan e varázs,
Halk szavakkal egyesül a szívdobbanás.
Terólad mesélnek az éji hangszerek,
Sorsom, hogy a szívemet e tűz kísértse meg.
Úgy kelted bennem a dalt, mint a babonát,
Szél hordozza a sivatag arany porát.
Álmok húrja csendül, mely elandalít,
Felébresztve égő szívem dalait.
Vallomásom áthatja a sivatagot,
Sugaradban arannyá változik a Hold.
Akár a csendülő húr, a szívem úgy remeg,
Felkavarsz, mint éji szél a homokszemet.







VARÁZSGÖMB REJTI EL A VÉGTELENT


Örök szerelem csillagával játszom,
Vágyaimról dalol a szél forró éjszakákon.
Varázsgömb titka az örök szenvedély,
Tiéd, mit a szívembe elrejtettem én.
Lennék lobbanó tűz, mely harcol a széllel,
Vágyam éj palástjába rejtett csillagékszer.
Életembe úgy jöttél, mint egy álom,
Aranyat olvaszt a láng, forró éjszakákon.
Hogyan mondjam el, hogy szívem tiéd,
Benned élem át a vágy örök tüzét.
Varázsgömb titka, egyetlen perc gyönyör,
Álmokat ébreszt, túl az éji ködön.
Egyetlen Szerelmem, rólad álmodom,
Vágyaimról dalol a szél árulkodón.
Amikor fellebben az ezüstös palást,
Szerelem dala szól, nem hallani mást.
Hold fényével egyesül az éji zápor,
Álmok gyönyörében dalom tehozzád szól.
Varázsgömb rejti el a végtelent,
Éji tűz titka, mit át nem élhetek.
Csillagot hullat az ezüstös palást,
Olyan a lelkem, mint eleven parázs.
Hisz a tűnő percek csillagékszerek,
Sugarad a lelkem érintette meg.
Álmok gyönyörében csak sóhajtozom,
Merengésem holdfény az éji záporon.
Varázsgömb rejti el a végtelent,
Sorsom gyönyöre, ha arcod nézhetem.
Amikor fellebben az ezüstös palást,
Álomként ébreszti szerelmem dalát.







A VÁGY EZÜSTTÜKRE


Arany csipkévé változik az Ég, ezüsttükörré a Hold
Egyetlen Szerelmem, mit tehetnék, hisz szüntelen csak rólad álmodok
Terólad álmodok, amikor a csend a csillagokat egyesíti
Égő szívemet egyetlen perc a végtelenbe repíti
Imádlak Szerelmem, a vágy ezüst tükrében arany a csillag
Vallomásom érezd a csendben, az éj dalában egyfolytában hívlak
Neked adnám én a percet, mint éji láng örök kísértését
Csillag-hálónak érzem a csendet, ezüsttükrön át látom a fényét
Szívembe zárt titok a vágyam, hogy érted az éjt daloljam át
Gyönyör vagy a virrasztásban, feláldozom a kertek illatát
Rózsák illatozó kertje, szívem eleven láng az ezüsttükörben
Kísértés az éjnek csendje, az örök szenvedély hálójába kerültem
Sok-sok csillag közt, virrasztásban telik minden órám
Gyönyöre vagy álmaimnak, az éj könnye harmat lesz a rózsán







VÁGYAK FORRÁSKÚTJA TÜKRÖZI AZ ÁLMOT


Elfojtott vágyak elixírcseppje,
Kitárja szárnyai bársonyát a lepke.
Minden vágya, hogy mesékbe szálljon;
Nyíló rózsa a szív, csodakút az álom.
Gyönyör kísérti, szálldos a csendbe,
Álmok útjain át elmerengve,
Szüntelen mereng hosszú úton át,
Vágya virágzó völgy, hol nyílnak a rózsák.
Elfojtott vágyak elixírcseppje,
Rád gondolva folyton dal kél a szívembe,
Kék lepke száll a szivárványon át,
Megérintve az Ég bársonyát.
Túl a felhőkön, s a szivárványon
Arany virágpor csillag a kék szárnyon,
Kísérti lelkét a csöndes naplemente,
Rózsaszirmokra száll a kék szárnyú lepke.
A gyönyör perceit átálmodja,
Vágyódva merül el a bársonyba,
A gyönyört kereste hosszú úton át,
Szikla fakasztja a vágy forráskútját.
Túl az álmokon arcodat nézem,
Áldott merengésben megdobban a szívem,
Olyan vagyok, akár a kék szárnyú lepke,
Ki napsugarakon át szállt a hegyekbe,
Hol szikla fakasztja a vágy forráskútját,
Mely álom-elixírként öntözi a rózsát.
Én egyetlen percet szüntelenül áldok,
Vágyak forráskútja tükrözi az álmot,
Tükröz egy álmot, a naplementét,
Úgy ittalak, mint rózsák a vágy elixírcseppjét.







A VÉGTELENSÉG LÁNCA


Átjárod szívemet égető tűzként
A végtelenség láncára fűztél
Láncodon függök örök talizmánként
Hisz nekem a szépséged tündöklő napfény-játék
Átélem a csodálat édes mámorát
Szívem tiéd, melyet végtelenség láncol át
Te vagy életemnek örök talizmánja
Úgy hatsz az én szívemre, mint napfény a sziklákra
Az én sorsom csodálat, megláncoltad lelkem
Végtelenség láncának örök rabja lettem










VÉRVÖRÖS HAJNAL ARANY SZITÁJA


Gyönyör hajnalán madárdal keltett
Akár a napsugár a függőkertet
Dal járta át a szívemet százszor,
Rózsák hullottak Szemirámisz teraszáról
Csöndes álomként éltem át a hajnalt
Vágy függőkertjébe szöktem én a virradattal
Gyönyörködve néztem a rózsafákat
Illat andalított, madár dalai szálltak
Napsugarak között virágzó terasz,
Szenvedélyes álom, mit nekem te adsz
Egy érzés, mely szívemet kelti álmából
Rózsák hullanak Szemirámisz teraszáról
Madár dala a szerelmes ígéret,
Mely egy hajnalon a függőkertbe tévedt
Azóta Sorsomat kíséri végtelen dalán át
Rózsaágak bontják ki Szemirámisz álmát
Madár dalol a végtelen vágyról
Szerelmet vallva a gyönyör hajnalán túl
Vérvörös hajnal arany szitája,
Napsugarat szór az álmok teraszára
Rózsaágak bontják ki a perc csodáit
Rózsák közt éli át álmát Szemirámisz







VIRÁGZÓ NARANCSFA


Amikor egy tavaszon virágozni kezdett az álom
Imádatom csillagként tündökölt a narancsfákon
A virágzó narancsfáról a hajnal könnye hullt
A szerelem madara egy ágon a vágyaimról dalolt
Dalok szóltak imádatomról a fán
S hogy miért is virrasztottam egész éjszakán
Virrasztottam, hisz csak képzeletben lehetek veled
Vágyaimról sóhajtoztak a harmatkönnyes levelek
Mint a szerelem, úgy ért a gyümölcs a fán
Egy hajnalon csillagként hullt a harmat könnye rám
Én szüntelen csak sóhajtoztam, hallgatva, mit mesél a szél
Korai nyár gyönyöre, ha a fák gyümölcse ér
Hisz imádatom örök és édes, mint a narancs
A szél meséjében nevedet suttogta a hang
Te vagy a Nap, te vagy, kinek sugarában narancsfa ér
Te vagy a dal, s az álom, mit a sorsom ígér
Szívembe rejtem én örökre az ígéretet
Vágyaimról suttognak a harmatkönnyes levelek
Nem hallok mást Szerelmem, csak az éjszaka hangját
Te vagy a nyári Nap, mely élteti a virágzó narancsfát







VIDEÓK


B. B. Nala: Dalosmadár meséje az álmodozás

Link



B. B. Nala: Halkan csengő szavak a gitárban

Link



B. B. Nala: Száz csillag láncra fűzve

Link



B.B. Nala képesversei Szív1

Link



Vágy szelében játszadozó orgonák - B. B. Nala

Link












?













?


?











 
 
0 komment , kategória:  B. B. Nala  
Ferenczi Csilla versei
  2020-01-17 18:00:57, péntek
 
 




FERENCZI CSILLA VERSEI


Már hallom a csend nyugalmát, érzem szívem minden dobbanását.
Suhanó árnyak, csendbe méláznak, repkednek, és tovaszállnak.
Ma ez nyugalom szigete, mely csendre int éjjelente.


Link








ANYÁCSKA




Anyácska! Anyácska!
Virágok alatt vagy földbe ásva

Fölötted sírhalom domborul
Rajta sok virág koszorú.

Mi neked jutott odalent,
Csak agyag és sár,
Mit én adhatok neked,
Az már csak, egy gyertyaláng.

S mit te már nem láthatsz
Az a csodás napsugár,
Mely fényképedre ontja
Meleg fénylő sugarát.

S mit nem halhatsz

Az a madarak éneke,
Csak a csend szava
Vessz téged már körbe.

Ha ki jövök hozzád,
És sírok érted,
Remélem, azt még meghallod
És lelkeddel megérzed.

Nem számít neked már semmi,
Nyugalom és csend,
Mi szívedet érinti.







ÁLMOM


Elmémben folyton, egy gondolat jár,
Vajon az álmom valóra váll?
Csak kavarognak fejemben a kérdések és a szavak,
S a válaszok zöme hol marad?
Te voltál az életem!
S mindig reméltem, hogy örökké itt leszel velem.
Az éjszakákat, csak rólad álmodtam,
S a csillagok közt éreztem magam.
Forró csókok közepette, folyton azt mondtad nekem,
Szeretlek kedvesem, s fogtad a kezem,
Soha nem tudlak el feledni téged,
mert te voltál az egyetlen, kiért a szívem úgy égett,
Testemet forróság járta át, mikor lágyan átkaroltál.
Egy álom, melyet folyton álmodom,
És a legnagyobb szerepet benne neked szánom.
Vágyom arra hogy itt légy velem,
Újra akarom érezni forrón a testedet,
Nyitom a szívem kapuját, hogy bejöhess hozzám,
Hozd el nekem a legszebb érzéseket,
A szerelemet, melyet egykor adtál nekem.
Nem kérdezem hol jártál, nem érdekel, kivel voltál.
Csak kérlek, jöjj vissza hozzám.
Hiányzik a szemed csillogása, az arcod ragyogása,
Az ajkamon, csókodnak halmaza.
Hiányzol nekem édes szerelmem,
Remélem egyszer, újra itt leszel velem.
S az álom újra valóság lesz.







ÁLMOMBAN


Mindig álmomba meglátogatlak
Szerelmes szívemmel,s ajkammal szólítlak
'Nyisd ki az ajtót, s fogadj be engem,
Mert az életem elhoztam neked.
Belépek hozzád, s csendben nézlek,
Kezemmel érintem forró testedet.
S mikor édes arcod, mosolyt int felém,
Megcsókollak, s azt mondom,szeretlek én.
Te vagy az álmom, az ébredésem,
Te vagy minden szívverésem.
Ha kinézünk az ablakon, odakint vihar dúl,
De a mi szívünkbe nyugalom az úr.
A szerelembe azt mondják, belehal aki él,
Főleg ha nem lehet a szerelmese az övé.
De kell a boldogság, mint egy falat kenyér
'Mert nélküle az élet,semmit nem ér.
Kívánom ez az álom, soha ne múljon el,
Szívembe zártalak, s kulcs elveszett,
Így hát én, örökre szeretlek tégedet.







ÁLOM


Álmomba már láttalak,
Két karomba zártalak,
Örültem hogy velem vagy,
S örültem hogy szerelemet adsz,
Boldog e álom,csak ne érjen véget,
Mert álom által találom meg ,
A szerelemet.







BARÁT




Ha nincs kinek elmond a bánatod
Én mindig itt vagyok nekem elmondhatod.
Hisz egy barátra mindig számíthatsz
Mert az életbe ilyet, nem sokat kaphatsz.
Isten majd kinyitja a szemünket
Meglátjuk majd egymást ha eljő az ideje.
Nem a külső, és nem a gazdagság fontos,
Hanem amit szívünkbe tett,
Egy hatalmas gyémánti szeretet.







BÁNATOMAT


Bánatomat dalban játszom el,
Le ülök a zongorámhoz, s ott játszom el.
Sir majd annak minden billentyűje,
Mert itt hagytál te örökre,
S nem volt kinek mondani, hogy maradj még,
Ne menj el, hisz úgy szeretlek én.
Csak a zene, mi meg vigasztal engem,
Ezen a fájós reggelen,
Már nem sírod el bánatod a vállamon,
Már nem fogod a kezem az úton,
Miért nem mondtad el, hogy mást szeretsz?
És én már nem kellek neked,
Csak játszottál a szívemmel,
S bolondítottál engem,
Hagytad hogy szívem meg szakadjon,
Most a zongorámnál fáj nagyon.
Csak sírjon minden billentyű,
Mert feledni akarok,
Szívembe markoljon, száz muzsika szó,
Mert úgy érzem, mindjárt meg halok,
Tudom hogy nem szeretsz már!
Légy boldog mással.
Én pedig boldog leszek - a zongorámmal







BENNEM ÉLSZ


Ahol én lakom, ott élsz te is,
Ahol a szívem ott a tied is,
Mikor a sorsunk majd összeér,
Ott lesz a kezdet és ott lesz a vég,
Egy gondolat tépi csak szét a testem,
Elűzni már nem tudom,hisz lehetetlen
Messze viszi a bús lelkem,
Félek hogy elveszítelek, s nem talállak téged.
Én benned vagyok és te bennem vagy,
Ringunk a fényes szép szerelemben,
Te bennem alkotsz és én érted élek,
Szavadtól látom a létem szépnek.
Emlékszel amikor először találkoztunk!
Szemünkben megcsillant egy fény,
S tudtuk, szívünk örökre összeért,
De félek, túl késő lesz mire kimondom szeretlek,
S félek, mert hiába kutatlak, kereslek.
Félek ha megtalállak már nem lesz szerelem,
Csak emléked tüze ég majd, magányos szívemen.
Addig is könnyeimmel áztatom a szemem,
Minden gondolatom, csak hozzád röpítem.







CSAK CSENDESEN.


Csendesen haladt a vonat,
S én hallgatagon néztem a tájat,
Mily szép a természet!
Ó ha most itt lennél velem!
Úgy szeretném érezni, szíved dobbanását,
És azt hogy szeretsz engem igazán.
Minden percben, csak rád gondolok,
Hisz úgy vágyódom!
Ha nem írsz nekem, olyan rossz a kedvem.
Mert nem tudom mi van veled, s mert nem vagy itt velem.
Lehet hogy mégsem engem szeretsz?
Elgondolkodom megéri e ez nekem,
Hogy újabb csalódás érjen engem?
Nem is tudom, hogy ha ez így lenne,
Mit mondanék én neked.
De én úgy szeretlek téged!
És úgy vágyom az őszinteségedre,
Ha egy padon ülnénk egymás mellett,
Nekem már az is elég lenne.
Fejed a vállamra hajtanád,
S én nyugodt szívvel, boldogan néznélek.







A CSEND GYÓGYÍTÓ EREJE


Ne könnyez, ha néha bánt az élet,
fogadd el, ez érted történik meg,
bár nem mindig tudod a helyes választ,
s a kérdések sora halmozódva várakozik,

Engedj magadnak kis időt a csendben,
csak hunyd le a szemed és érezd a melegséget,
érezd, hogy közelít egy fény feléd,
megnyugszik a szíved s a csendre int,

Néha adj időt e rohanó világba,
csak egy percet önmagadra,
s meglásd megnyugszik a háborgó lelked,
légy önmagad kicsit a csendben,

Energiák játszanak a félelem erdejében,
de Te magad vagy a szabad szellem,
Te vagy aki nem a félelmet akarod,
hanem önmagad ragyogó fényét,

Ha szíved szorításából nem tudsz kitörni,
a fájdalom energiája körbevesz,
ne sírj, vagy könnyez, ahogy jól esik,
csitítsd le a szíved, mert a fény szeret téged,

Úgy szeret mint édes gyermekét,
lágyan átölelve adja a fényét,
hát emlékez arra ki is vagy Te,
maradj néha a csendbe, elmélkedve.







EGY ÉJSZAKÁT


Csak egy éjszakát kérek
Add meg nekem kérlek!
Egész éjjel ölelni akarlak téged
Míg a nap fel nem jön az égre
Látni akarom csillogó szemedet
Érezni akarom forró testedet.
Vágyom a csókodra
Az éltető mosolyodra
Érezni akarom bőrödnek illatát,
Hallani szeretném fülembe
Hangodnak dallamát.
Sejtelmes romantikus szavakat
Hogy szeretlek igazán.
Jöjj s add meg nekem
Ezt az éjszakát.







EGY NAP, TUDOM EL FOGSZ HAGYNI


Ha egy nap, majd el hagysz engemet,
Tudnod kell, hogy mindig szerettelek.
Veled akartam leélni az életem,
De a sors úgy látszik, nem akarja ezt.
Millió akadály gördült mos elénk,
Megoldani ezt oly nehéz.
Nem tudom majd mit hoz a jövő,
De az úton a rózsa tövise, egyre csak nő.
Számomra a remény, lassan kezd meghalni,
S tudom egy nap, örökre el fogsz hagyni.
Szeretlek, és te is engemet,
De nélküled, semmit nem ér az életem.
A csillagokat most egyedül nézem,
És úgy fáj a szívem.
Rád találtam, de félek nem tudlak megtartani,
Hiába a szó, és hiába szeretlek.
Harcolni már kevés az erőm,
És senki nem mondja meg, hogy mit tegyek.
Csak várom a napot, s várom a percet,
Hogy egyszer még, átölellek.
Mert mindig a remény szívemben él,
Hogy soha nem hagysz el,
Csak reménykedem én.







ELHAGYTÁL


Nem kell már a szó, nem kell a fájdalom,
Mi átjárta szívem azon a hajnalon,
Mikor elhagytál azt hittem, rögtön meghalok.
Úgy szerettük egymást, szinte röpültünk,
Éjszakákon a fellegeken át.
Röpültünk hegytetőkön át, s boldogok voltunk mint a madár.
Egyetlen vágyunk volt csupán,
Ölelkezni éjszakákon át.
S mit egymás iránt éreztünk akkor,
Most megszűnni látszanak.
Már nem jelent semmit a szó,
S már nem jelent semmit, mit akkor mondtál.
Mert elhagytál, s nem szeretsz már.
Elmentél, és azt sem mondtad! Viszlát.
Nem törődtél az érzéseimmel,
Mik gyötörtek éjszakákon át.
Már sírni sem tudok, már nem érzek semmit.
De azt még mindig tudom, hogy nagyon szeretlek.
Hazugság volt minden csókod, minden ölelésed,
Most már, tudom jól.
Elvitted ölelő karodat, s a boldogságot,
Melyet akkor tőled kaptam.
Számomra már nincs remény,
Lehet hogy mást ölelsz most épp.
Másnak az ajkát csókolod,
S derekára, két kezed rá fonod.
Még mindig érzek irántad,
Hazugság lenne, ha nem ezt mondanám,
S ha éjjelente rád gondolok,
Szívem még mindig érted eped.







ELMÚLÓ ÉLET


Álmodom? Vagy valóság?
Úgy vakít a fény
Nem tudom hol vagyok s nem tudom merre tartok
A napok telnek s érzem egyre betegebb leszek
Fáradt a testem és gyenge a szívem.
Nem tudom merre tartok s mit is kerestem!
El jött az ősz elhullnak a fákról a levelek,
Érzem én is mindig gyengébb leszek.
Megfáradt testem pihenni akar
De a szív még lüktet s sok választ akar.
Csend van a kis szobámba
A fény már nem akar beszűrődni az ablakába
Pókháló lepi be a házat,
Egy légy zümmög egy csendes sarokba
Ülök egy fotelba fejemet hátra hajtom
Eszembe jut régi ifjúságom.
Egy kis madár kopog az ablakon
Bánatos szemmel néz rám
De nincs erőm felállni,hogy ki nyissam az ablakom.
Keserves szemekkel tekint rám
Úgy fáj a szívem,hogy nem mozdul a lábam már.
Elmúlik a szó elmúlik az élet
Már csak ülök kis szobámba
S nem tudom,minek is élek.







EZ AZ ÉJSZAKA A MIÉNK


Az éj csendes,
S oly halkan suttog a szél,
Most ott vagyok melletted kedvesem,
S fogom a kezedet, hát ne félj!

A csend szava, most nekünk szól,
És az esthajnal csillag
Integet a távolból,
Buj hozzám közel.

Ne félj semmitől, csak ölelj,
Ölelj engem nagyon,
Mert a mai éjszaka,
Csak kettőnkért ragyog.

Szárnyalunk fel a csillagokhoz,
Érzésektől, tele szívvel,
Hogy ezt az éjszakát,
Soha ne felejtsük el.

Repülök veled,
S nagyon boldog vagyok,
Fogom a kezed, s az ajkadat csókolom,
Az éjszaka, csak nekünk ragyogjon.

Testem a testedre fonódjon,
Izzon mint a vörös rózsa,
Ha eső csepp éri,
Ki nyíl a bimbója.

Kitárom a szívem feléd,
Nyitom az ajtaját,
Gyere térj be hozzám,
Itt sok boldogság vár.

Ez most a boldogság éjszakája,
Gyere, karom csak téged vár ma,
Ölelj csak engemet,
S csókokkal halmoz el engemet.










FÁJDALOM S SZERELEM


Ahogy a szemedbe néztem,
Tudtam hogy velem maradsz örökre.
A nap csalogatóan mosolygott ránk,
S mi boldogok voltunk, egymás karján.
Tested mikor éjjelent a testemhez ért,
Karod a karommal reggel át ölelve ért,
Boldogság, s szerelem mit adtál nekem,
Ámor nyilát át döfted szívemen.
Esténként, csak némán néztük a csillagos eget,
Le hoztam volna érted mindegyiket.
Egy napon egy tündéri angyalka jötte el hozzánk
Csillogó szemei úgy ragyogván.
Bearanyozta az életem,
Mint sok apró gyémánt az égen.
Minden nap mosolyt csalt arcomra,
S ezt az érzést, soha oda nem adtam volna.
Én olyan boldog voltam, és este ha betakartam,
Láttam e gyermek, ártatlan tisztaságát,
Mert ö még álmába is, angyalok közt járt.
Arca olyan volt, mint egy piros rózsa,
Még álmába is mosolygott,
És én minden nap megköszöntem istennek,
Hogy nekem adta őt.
De egy napon, fekete felhők gyülekeztek az égen,
Villámcsapások közepette,
Egy bele csapódott mélyen a szívembe,
Már nem érdekelt a szó, már nem érdekelt semmi,
El bújtam volna a világ elöl, hogy ne találjon rám senki.
Sírt a lelkem s úgy fájt a szívem,
Ezer rózsa tüskéje szúrt meg engem.
Szerelem! Te átkozott szerelem!
Csak gyötröd minden részem,
És miért csalogatod úgy a szívem?
Már a napjaim egyhangúan telnek,
Csak a kis pici lányom, add nekem boldog percet.
Vigyázok rá, s óvom a széltől,
Mert e angyalka maradt nekem,
Ebből a nagy szerelemből.
S mikor látom minden nap, mosolygós arcát
Felvidítja a szívem, bár a sebek mardossák.
Ezek a sebek, soha nem gyógyulnak be,
Csak ha eljön hozzám,
Újra az igaz szerelem.







FÁRADT


Csak egy édes tekintet,
S mi mögötte van az egy megfáradt szív.
Látni az arcán a múltnak jelei,
Egy megtört asszony ki elfáradt már létezni.

Hosszú utat be járt
De harcolt mindenért
És szívében a szeretet
Örökké ott él.

Családja mindig vele van,
Támasza neki minden bajban
Gyermekei mosolygása
Az neki egy öröm forrása.

Meg fáradt már rég
De harcol ö még,
Mert anyai boldogsága
Új örömöt hozhat még.

Boldog a szíve ha gyermekét látja,
Ki benne úszik minden boldogságba,
Már nem érdekli hogy meg fáradt,
Mert minden nap neki ujjat hozhat.







FELKELŐ NAP SUGARA


Felkelő nap sugaránál láttalak meg téged,
Ahogy jöttél felém, a szívem már égett,
Éreztem hogy perzsel a lángja,
S minden részemet át járja.
Tudtam, te leszel a végzetem,
S életemben, a legnagyobb szerelmem.
Nem szóltál, csak néztél rám, csillogó szemeddel,
Gyengéden átkaroltál, s a hold szívünket melengette,
Úgy éreztem szállok veled, felhők felett,
S el, nem engedtem volna a kezed.
A vágy, mely repített bennünk,
S éreztük, eggyé lett a szerelemünk.







FÉLELEM


Félek a magánytól, a csend hangjától.
Félek a sötétség, fekete urától.
Félek minden szótól, mely romlott és gonosz.
Félek az élettől, amely oly rossz.
Félek az úton, ha egyedül maradok.
Félek ha nem kisér senki utamon.
Félek ha veszekedést hallok,
Ilyenkor az emberek gonoszok
Félek a hangoktól, melyek fülembe zugnak.
Félek mert soha jót nem mondanak.
Félek az öregségtől, magányomba maradni,
rászorulni másokra, azoknak támogatására.
Félek a nap sugarától, mely perzseli szívemet.
Félek én mindentöl, mert nem tudom,legyőzni
A lelkembe vihar dúl
Ami szívemet keresztezi.







FUTÓ FÉNYEK


Halvány fény dereng a szobába,
a csend némán fúródik a szívbe,
halk dobbanás jelzi még bentről,
hogy valami feltörni készül a mélyből.
Bőrnek selymes érintése vágyakkal tele,
a szerelem gyökeret verve lángol,
fűt s kapaszkodik az érzés messze,
hol felcsendül a szerelem lágy zenéje,
Távoli hang felveri a csendet,
egy szívdobbanás s egy néma vallomás,
hófehér galamb száll az ablakomhoz,
szeme csillog a fényben.
Talán még egyszer majd hírt hoz,
most menj el a messzeségbe!
Vidd el a hírt még élek s várlak!
szenvedéseim körbezárnak,
Fekszem a magány csendes világába,
a körbezárt rózsaszínű ágyba,
testemet izzó lángok borítják,
gyere s jégcsapokat lehelj rá,
Mond el azt is, régen várok,
a magány világába egyedül járok,
velem jön a csillogó szemed fénye,
s a két karod lágy ölelése.
Feljönnek lassan az esti csillagok,
Én csak folyton rád gondolok,
nézem a felkelő holdnak fényét,
érzem Te is ugyanúgy gondolsz rám.







GONDOLJ RÁM...


Gondolj rám este,
mikor a Hold sápadt teste virít fent az égen,
s a csillagtenger oly lágyan, oly szépen
betakar selymével...
téged ott,
engem itt,
s bennem a hit, hogy lesz megint egy éj,
mikor kettőnket takar be az ég...

Gondolj rám reggel,
mikor a Nap álmosan felkel,
S melegével oldja a harmatot...
A pára felszáll, s elkap egy pillanatot,
Mikor felhő jár arra... belébújik, s elszáll arra...
hol várok rád.
S nyári záporként áztatja arcunkat,
neked ott,
nekem itt,
S bennem a hit, hogy lesz még harmat,
mely fürdeti ajkamat...

Gondolj rám...csak úgy...néha,
mert hiányzom neked, s a léha,
lusta napok lassan telnek nélkülem,
s vágysz arra, amire én is, szüntelen.
Rád, Kedves, a csókodra, s ölelő, édes karodra...
mely álmunkban is úgy kísért...
téged ott,
engem itt,
S bennem a hit, hogy lesz még közös álom,
S nem hiába vágyom rád...
Jössz majd, s csókol újra szád.







HA MÁR NEM SZERETSZ!


Hogy ha már nem szeretsz,
Tőlem el is mehetsz,
Nem kértem, hogy ölelj,
Napestig engemet.

Nem kértem, hogy szeress,
De te mégis szerettél,
Jöttél mindig utánam,
Loholtál, mint egy gyerek.

Nem kértem, hogy csókold szám,
Csobogó pataknál,
De te mégis, úgy csókoltál,
Szinte a testem forrt már.

Mond meg, ha már nem szeretsz,
S hagyj békén engemet,
Ne törd össze,
Az én gyenge szívemet.







HA MÁR NEM SZERETSZ


Ha már nem szeretsz nincs miért élnem.
Ölelő két karod többé nem érzem.
Te vagy nekem a fény az éjszakába,
A csillagom,az éj tavába.
Ha már nem szeretsz!
Nem kell a szó,mit egykor,
fülembe súgtál,
Már tudom, hogy hazugság volt.
Pedig te voltál a reményem az éjszakába,
S mindig vártam bódító csókjaidra.
Ha elhagysz engemet, megszűnök létezni,
Lebegni a földön, s hozzád érni,
De tudod, én most is szeretlek,
Mint föld a fényt, karommal úgy ölelnélek.
A vágy mit testembe érzek, ha fekszem az ágyon,
Az olyan mint egy bódító álom.
S tűzzel teli érzésekkel,
Nem hunynak ki, míg élek.
Ha el kell menned, elengedlek.
De tudnod kell, hogy még ma is,
Ugyanúgy szeretlek.
S ha reggel felébredek,
Már nem lelem ölelő kezed.
Mely egykor, minden éjjel ölelt engemet.
Ha már nem szeretsz. mond meg nékem!
Ne vágyjak rád minden éjjel.







HANGTALAN RÓZSASZÁL


Csak egy rózsaszál,
mely szebben beszélhet,
némán, hangtalanul mindent,
mely csodával érinthet,
Csak egy rózsaszirom neked,
csak egy perc nekem tőled,
átitatott csókok mézédes érzése,
bőröd illatának belélegzése,
S ha majd feljönnek a csillagok,
szívünk vágya mindegyikbe
folyamatosan ott ragyog,
rólad s rólam szólnak a dallamok,
Harmatcseppek fényszálai,
összefonódva testünket itatják,
lélegzetünk benne a muzsika élet,
s a szerelem fénye,bennünk éled.






HA TE NEM LENNÉL


Te oly kedves vagy szívemnek,
Mint a napsugár a földnek,
Te táplálsz, és te éltetsz,
Ha nem lennél, nem is lenne élet.

Te vagy a folyó a pusztába,
A híd hogy át menjek rajta,
te vagy a tűz ha fázom,
Hideg téli éjszakákon.

Minden a lelkemnek, minden a szívemnek,
Kedvességed éltet engem,
Oroszlán vagy az erdő sűrűjébe,
Mégis kezes bárány, szívemnek csücskébe.

Ha te nem lennél nekem,
S minden nap nem fognád a kezem,
Ki apadna a folyó,
S nem érne az éltem semmit sem.







HAZUGSÁG VOLT


Este ha lefekszem, már nem hallom a szót,
Mit egykor fülembe súgtál, szeretlek nagyon.
Ha elmondhatnám neked, hogy még most is mit érzek,
Nem volna rá szó, s kevés lenne egy élet.
Azon a nyáron, mikor megismertelek,
Rózsát adtam néked, s bele leheltem a szerelmem.
Halk muzsikaszó mellett nyújtottam át neked,
S féltem, hogy el ne veszítselek.
Te gyengéden megfogtad a kezem,
S azt mondtad, szeretlek kedvesem.
Az az éjszaka volt talán életem legszebb éjszakája.
Mert éreztem, hogy te vagy életem éltetö napsugara.
Mikor átöleltelek, s csókoltam ajkadat,
Mérhetetlen vágyakat éreztem irántad.
Már tudtam, hogy jöhet jégeső, orkán erejű szél,
A mi szerelmünket már semmi nem szakíthatja szét.
De másnap, ahogy más karjába láttalak,
A szívem rögtön megszakadt.
Nem tudtam, mit mondjak, csak a könnyeim csorogtak.
Hova lettek az éltető szavak!!
Hová lett az ölelésed, s a szerelmes suttogó szavaid!
S amit akkor mondtál nékem!
Hazugság volt minden.
S most érzem, hogy megszakad a szívem érted,
Hisz még mindig úgy szeretlek téged.
Miért mondtál nekem hazug szavakat?
Miért nem mondtad meg az igazat?
Szólhattál volna, hogy minden csak színjáték.
De én megbocsájtok neked,
Gyere vissza hozzám kérlek!
Mert én még mindig úgy szeretlek téged.










HEGEDŰ


Ablakom alatt
Búsan szól a hegedű,
Nekem húzza az
Mert a szívem keserű.

Testemet égő láz gyötri
Fejemet mázsás kő döngeti,
Szívemről már nem is beszélnék,
Mert azt apró darabokra törték.

Bús nótát húzz te cigány,
Mert nincs miért élnem már,
Szívemből ki törtek egy darabot,
Lándzsával átszúrták,


Hogy ne is dobogjon.

Elhagyott a kedvesem
Kit oly nagyon szerettem,
Meg csalt engem
S most én szenvedem.

Hatalmas kőzápor
Mi lelkemre omolt,
Rom halmaz lett belőle
Mint most szívem szeglete.

Játszd el még te cigány
Utoljára a nótám,
Nincs miért élnem,
Elmegyek én most már.







A HEGY TETEJÉN


Egy ragyogást látok ha szemedbe nézek
Felhők közt szállok mikor hozzád érek.
Szárnyalok veled sebesen mint egy madár
Amely magasan a kék égbe száll.
Fekszem egy pázsiton s rád gondolok
Merre járhatsz most én veled tartok.
Szivemmel s lelkemmel csak vágyódom utánad
S fölröpülnék veled egy magas hegy csúcsára.
Megölelnék egymást s néznénk a kék eget.
Mily gyönyörű szemünknek élvezet
Csókolnánk csak egymást s a nap sütne ránk
A hegy tetején boldogság vár ránk.
Emlékszel? mikor azt mondtad soha nem hagysz el
Te voltál a szívembe a fénylő rózsa,
Te váltottad álmaim valóra.
Minden nap csak várlak s te nem jössz felém
Nem nyújtod kezed hogy megfogjam én.
Hol az álmunk? és hol a vágyunk?
Elszálltak a széllel s mi nem találjuk.
Lassan el hervad szívemben a rózsa,
Kialszik tüzelő bimbója
Eltűnnek a vágyak és eltűnnek az álmok
S nem marad más csak egy tátongó lyuk
Szeretlek még mindig ezt üzenem néked.
Fehér galamb vigye el sebesen a széllel,
Gyere vissza hozzám csak ennyit kérek.
Hegy csúcsán várlak s onnan nézlek.







HIÁBA VÁRLAK


Tudom már hiába várlak,
S a szívem most egy bánat.
Csak nézem a csillagos eget,
Úgy kémlelem, hogy egyszer meglellek.
Szólok hozzájuk, de nem felelnek,
Ó istenem! a válaszok miért nem jönnek?
Úgy vágyom a csókodra, mely égette ajkamat,
Két karod ölelése, mely forróságot ad.
Ezek az érzések, úgy érzem megölnek engem,
Csak menekülnék, mint egy üldözött vad,
Elbújnék az élet elöl, mely levegőt nem add.
Hol van már a nyár, s hol a tavasz?
Mely szívembe újra melegséget ad.
Ó ti csillagok, csak ragyogtok,
De nekem ragyogást már nem adtok.
Fekszem csak az ágyon, s csak rád gondolok,
Bőrömön érzem testednek illatát,
S meghalok egy csókért, melyet nem adsz már.
Egybefolynak a napszakok, s rohannak az órák,
De hiába várlak, többé nem jössz már.







HIÁNYZOL

.
Szeretném csodálni, szemednek színét,
Csókommal kóstolni, ajkadnak ízét,
Kezemmel érezni, testednek melegét,
Veled elfeledni, életem gyötrelmét.

Csak a két szív, mely egy ritmusra dobog,
A két lélek, mely együtt nyugodt,
Ezek vagyunk, te meg én,
A szerelmünk, véget nem ér.

A nap vigyázzon rád, ha nem vagyok veled,
Hold kísérjen utadon, ha nem fogom kezed,
A szél simogasson, amikor nevetsz,
De csak én legyek az egyetlen, akit te szeretsz.

Csak halk sóhajom száll,
Szívem bársonyos partján,
Te maradsz szívembe, s mindig is te voltál,
Érted szívem, úgy kalapál.

Te vagy az első, kinek hinni tudtam,
Álmomba is csak rád gondoltam,
Te vagy az első, kit szívből szeretek,
Én téged, soha nem feledlek.










HIGGY ÉS REMÉLJ


Csak hinni és bízni
Ennyi az egész.
Mert minden új nap,
Örömöket hozhat még.

Nem félni holnap mi lesz,
Bízz istenbe ö helyetted cselekszi ezt.
Segít neked, mert a gyermeke vagy,
S átsegít mindenen bárhol is vagy.

Ne félj egy úton megindulni
Bármilyen kemény is legyen,
A hited átsegít majd,mindenen.

Minden ajtó kitárul előtted,
S ha bemész rajta
Akkor ezt majd
Tiszta szívvel teszed.

Higgyél önmagadba
Higgyél a szíved szavába
Légy önmagad a tisztaság
S álmaid majd valóra váll.

Higgy a napban, mely ragyog az égen,
Bízz istenbe ki meghalt egy kereszten érted
Ne halld meg a gonosz szavát,
Mert akkor isten nem segít ha bajba jutottál.

Nézz mélyen egy másik ember szemébe
Mert elvezet a lélek mélységére
Megmutatja neked a tisztaság forrását,
Melyet isten tett oda mely örök életet ad.

Meghalni se félj, mert tiszta szíved
Új életet remélj megkaphatod még,
Ne változz meg senki kedvéért,
Ha tiszta a szíved, az minden kincsnél többet ér.







HOSSZÚ ÉV


Eltelt egy hosszú év, s rá kellet jönnöm,
Minden mit mondtál, bánat volt, s nem öröm.
Miért kellet hazudnod nekem,
Ha már nincs a szívedben szerelem.
Mindig csak a hazug szavak hagyják el a szádat,
S tova libben, eltűnnek mint az árnyak.
Miért kell mások sz ívét bántani?
Miért nem lehet az igazat mondani?
Szép romantikus szavak, mit fülembe súgtál,
Mind csalárdság, és ámitás.
Miért nem lehet mondani, hogy nem kellesz már?
S hagytál volna békét, mentél volna tovább.
Találtál volna mást, és annak hazudtál volna tovább.
Csókolhattad volna napestig,
Ami szintén, csak színjáték.
Szerettelek! Te voltál az életem,
Melletted éreztem azt, hogy jó az életem.
De most menj el, mert rájöttem mindenre,
Mert mindig csak hazudtál nekem.
Menj és ölelj mást!
Én pedig szívemben új reményt várok,
El jön még az a nap, mikor majd rá jössz,
Én voltam az álmod és minden vágyad,
De én akkor már, nagyon messze járok.







IGAZ SZERELEM!


Igaz szerelem!
Olyan mint a mesében.
A kétség, mint egy árny közeleg,
Öröm? vagy bánat?
Melyiket válasszam?
Harag? vagy béke?
Váljunk el? vagy maradjunk örökre?
Sok a kérdés, s a válasz nem érkezik.
Elfáradtam,
Csak élni akartam az életem őszintén,
S a valóságba a földön járni.
Csak a válaszokat kerestem,
De senki nem felelt nekem.
De ez az egész, csak hazugság,
Már tudom jól,
S könnyekkel ébredek, mint egy gyermek.
Tudom már mi a valóság, s hova tartok.
Elfáradtam már, s már nem harcolok.
Egy út melyen elindultam, lassan véget ér,
s én az álmomból, felébredvén.
Vágytam a jó érzésekre, mint föld a fényre,
Mint a virágok az éltető vízre.
Már csak egy szomorú álmodozó lettem melletted én.
És a szívem darabokra tört szét.
Sajog és mardossa a bánat,
S rá jöttem hogy többé már nem látlak.
El kell hogy engedjelek,
mert te nem szerettél engemet, csak csábítottad szívemet,
Már nem akarom fogni a kezed,
Már nem nyújtom a szívemet, mert nem érdemled meg.
Csak nézni egymás szemeit,
Egymásra várva, a hosszú éjszakába.
Miért hittem az álmokba!a szép szavakba!
Most a szívem, darabokra hullt a világba.
Mit kezdjek már az éjszakákkal én!
Miért fájdítsam a szívem könnyedén.
Te csak játszol velem, s kihasználtad az érzéseimet nekem.
Már nem kell többé a szerelmed, már megpróbálom elfeledni.
Nem kell a könny nekem, s bánat a szívembe.
Most elindulok megkeresni a szívem darabjait,
S újra összeilleszteni.
Hosszú lesz, s a könnyeim elkísérnek az utamon.
De a szívem többé, senkinek meg nem mutatom.
Bezárom egy lakattal, s a kulcsát,eldobom jó messzire,
hogy soha ne találja meg senki se.
S ne okozzon nekem több fájdalom.







INDULOK


Ma még csak álmodom,
S kérem az istent,
Hogy egy napon,
Az álmom, valóra váljon.

Repülök majd hozzád, szélsebesen,
S a félelem elkísér engem,
De látni akarlak,
S ezért útnak indulok.

Messze vagy tőlem,
S félek, hogy soha nem érlek el téged,
De vágyom a csókodra,
A két ölelő karodra.

Vágyom a szavakra,
Mellyet majd fülembe súgsz,
S az életem úgy érzem,
Melletted lesz majd boldog.

Csókoddal vársz majd engem,
Mikor én megérkezem,
De addig is,
Egy álom marad nekem.







INDULOK


Megyek indulok magasan szárnyalok,
Fel a kék égbe hozzád indulok.
Röpülj te madár szél sebesen,
Megtalálni minél előbb az én kedvesem.

Felhőkön át jutok
Gondolatom most boldog.
Száguldva magasan a levegőbe,
Csillagok közt éjjelente.

Te majd ott vársz rám,
Az út végén,
S én rohanva boldogan,
Szaladok két karodba.

Nem szólsz semmit,
Csak ölelsz majd gyengéden,
S tudom hogy boldog leszek,
Majd minden éjjelen.

Testünknek forrósága,
Szívünknek dobbanása,
Tüzes csókok,
Forró tapadása.

A várva várt,
Rejtelmes éjszaka,
Mámorító perzselések,
Bódító hatása.







ISTENI SZERETET


Isten hálát adok nagy kegyelmedért
Hisz sorsomra te vigyázol az életem a tiéd.
Neked adom mindenem hisz
nem viszek magammal semmit sem
Porból lettem s porrá leszek
Az életem csak a tied.
Kérlek! Segíts meg engemet
Neked adtam már régen szívemet
Rendelkezz hát felettem.
Tudom már rég, hisz boldog vagyok veled én
Te vagy az egyetlenegy ki úgy szeret engemet
Ahogy a földön, senki nem szerethet.
Kérlek tölts be boldogsággal szívemet
Hisz azt, te teremtetted meg.
Adj nekem békét lelkembe
Hogy ne háborogjon soha se.
Adj meg nekem mindent e földön
Mit szívembe adni lehet
Mert a földön a vagyon, nem sokat segíthet.
Tégy meg mindent hogy jó legyen az életem
S az embereknek e földön
Kik téged nagyon szeretnek.
Segíts meg ártatlan lelkemet
S végy magadhoz, ha eljön az ítélet.







AZ ISTEN TUDJA MIT MIÉRT TESZ


Hánykolódom a tenger vizében, mint egy fuldokló madár
Segítségért kiáltanék, de nincs hangom már.
Nyöszörgök és kapálózok a víz tetején
Miért nem lát senki? oly szomorú vagyok én.
Felnézek az égre s látom a csillagokat
Mely egytől egyig reám ragyognak.
Mind oly szép és tündöklő fényes
Kiáltok hozzátok segítsetek kérlek!
Adjatok egy jelet mutassatok utat
Merre van egy szebb jövő! mindig keresem azt.
Hol van a megértés? És hol a szeretett?
A szívetekben van még? mondjátok ezt meg.
Morajlik a tenger, s csak a zúgását hallom
A válasz nem érkezik, elcsuklik a hangom.
Meg dermedt testemet a víz tetején
Csak az őszinte szívem, tartja fent még
Van még benne egy csepp kis reménysugár
Mely felétek irányul, ó nézzetek le rám!
Ne hagyjatok elmerülni a hullámos tengerbe
Kék vizének nagy mélységébe.
Nyílnak a réten még virágok
S dalolnak a madarak, oly gyönyörű minden!
Miért ne élvezném azt?
Megfáradt testem mint egy megfagyott jég
Sodorja a víz majd lassan, elmerülök én.
Könnyes lesz a szemem s a szívem tudja jól
Ennek így kell lenni ez így van jól.
Még egyszer és utoljára fel nézek az égre
Isten veletek ti tündöklő fények...







KELL NÉHA A CSEND


Néha oly jó a csend, mi körbevesz
Néha bizony kell ez
Magamba zárkózom lelkem világába
Álmodozom kicsit néha
A csend átfon most engem
Nem akarom,hogy megzavarjon
Ebbe a lelkivilágomba
Senki sem

Néha oly jó a csendben nézni
Csak az illatokat érzékelni
Látni a madarak szabadon szállnak
Átölelni a fákat

Egy rózsakertbe új érzések fakadnak


Színei lelkembe maradnak
Simogatnak csendesen
Ahogy a szél teszi csendben

Most oly jó ez a csend
Magamba nézhetek mélyen
Ki vagyok Én s honnan jöttem
Sok sok kérdés merül fel bennem

Figyelni tudom a rezgő válaszokat
Mit a színes univerzum nekem tartogat
Álmomba szállok a fény felé
S ott vár a szeretet mély csillogása

Ez a csönd most,lelkemet táplálja
Kinyílik a mélység kapuja
Már nem rohanok sehova
Itt vár most a csend szava.







KETTŐNKÉRT RAGYOG


Ma ez a nap kettőnkért ragyog,
Mert a szívünk boldog.
Az érzések, melyek körbe vesznek,
Lángoktól átölelnek.
Ma nekünk dalol minden madár erdőn mezőn át.
Csillog a fény az ezüst tó taván,
Lágy szellő, betakarván.
Ma boldog ez a nap, mert megtaláltalak,
Már nem kereslek a csillagok közt,
Már nem kiáltom a nevedet.
Már nem kell gondolatba csíkot húzni az égen,
S egy kijelölt úton, megkeresni téged.
Eljöttél hozzám mert úgy érezted, én vagyok a végzet,
Én vagyok az életed értelme, minden vágyad perzselő érzése.
Most itt vagy velem, s forrón karodba tartasz engem.
Csókjaid édesek, s boldog vagyok, hogy megtaláltalak téged.
Este a csillagok úgy ragyognak ránk,
S mi kéz a kézbe sétálunk egy kék tó partján.
A lágy szellő viszi a virágok illatát,
S hozza szél mifelénk, egy halk muzsikaszó hangját.
Csak nézem a csillogó szemedet, s oly boldog vagyok veled.
Már tudom hogy ez a nap, csak kettőkért ragyog,
Mert rád találtam, s örökre foglyod maradok.
Magadhoz láncoltál, mint egy rab madarat,
Mert a szívem most már, örökre nálad marad.







KÖLTÖK ANYJA


Ó te költök Anyja!
Ki gyermekét árván hagyta
Most oly büszke lehetnél rá
Hogy az éltébe mit csinál
Jó lett vagy rossz,
te ezt nem tudhatod már.
Mindent mit hátrahagytál
Oly jó lett volna neked
Gyönyörködni gyermekedbe
Hogy az mit cselekedett
Nem voltál mellette e kemény időkbe
S mégis jó gyermek lett belőle
Nem te voltál ki tanította,becézgette,
mert te itt hagytad az élet sűrűjébe,
Ó te költök Anyja!
Miért volt hozzám az élet ily mostoha.







LEGYEN MEG A TE AKARATOD


Néha vágysz rá, hogy egyedül legyél.
Magadba fordulsz s csak gondolkodol.
Elkerülnek a bánatok de a nehéz órák körbe vesznek.
A szíved vérzik s zokog a lelked
És éjszakáknak tűnnek a nappalok,
De mégis elhangzik a fejedbe egy szó,
Istenem! legyen ahogy te akarod
Szívem mégis oly keserű s lázadozik
És sírva teszi fel a kérdéseket miért!
Hát ez a szeretet!
De később elcsitul a szív haragja,
Mert tudom istenem te nem tehetsz róla.
Mert csak te szeretsz engem igazán
És fájó zokogó szívvel is tudom
Te vezetsz engem a legjobb úton.
Az ellenemre is véghez viszed
Mert te irányítod a szívemet.
De attól az én szívem még nem lesz csendesebb.
Taníts meg igaz szívvel kiáltani nevedet,
Mert te adod nekem a szívembe a boldogságot nekem.
Lehet az élet útja tövissel van tele
Meredek és nagyon kemény.
Amerre mutatod az utat,mindig arra megyek én.
Legyen meg a te akaratod







MAGÁNYBAN MEGÖREGEDNI


Lassan elfáradok hosszú utamon,
Meg őszül a hajam s véget ér a korszakom.
Lábamat majd alig vonszolom,
S az egyenes út is kemény lesz nagyon.

Tükörbe nézni már nem merek,
Félek hogy kinevetnek a régi emlékek,
Mit régen láttam
Ma már csak megfakult árnyam .

Feledni a múltat oly nehéz
De szembesül a szem,
S a szívünkben mardosó fájdalom
Csak egy megfakult árny lesz a falon.

Elmenni otthonról minek már?
Nincs egy barát ki rám vár
Nincs aki kezem fogja
S a támaszom lenne a bajba.

Ételem asztalnál könnyek közt eszem,
Nincs ki mondja szedek még kedvesem
Fájdalmas könnyek csorognak az arcomon,
S a szívem fáj nagyon.

Szürke falakon megfakult képek,
Ránézni szinte már nem is merek,
Mosolygós szemével ö reám tekint
Mintha azt mondaná várlak .

Körbe vesz a rideg magány
S az öregség letekint rám
Szólít egyre jobban,
Elmúlik az időd mondja s én várlak a kapuban.

Nincs már reménységem,
Csak a magány mi körbe vesz éppen,
Támaszom a nagy kék ég,
S takaróm lesz a föld mélység.







MA MÉG EGYEDÜL


Ma még egyedül álmodom,
De holnap talán, másképp lesz,
Enyém volt mindened,
De mára már, minden elveszett,
Ha újra itt lennél, már nem fájna a bánat,
Ha te nem szeretsz, én kit szeressek?
Hova rejtsem el az emlékeimet!
Még lelkembe él a tegnapi éjszaka,
Ahogy engem öleltél,
De feljött a hold és eltűnt minden,
Csak vissza várlak újra,
Gyere siess hozzám, mert úgy kellesz nekem,
De ma még egyedül álmodom,
És nincs ki ágyamba elringasson,
Nincsen aki átöleljen engemet,
És nincs ki azt mondja, hogy nagyon szeret.







MÉG ŐRZÖM BŐRÖD ILLATÁT


Szép szavadnak édes ízét
ízlelgetem bókjaidat
ajkad forró érintését
élvezem a csókjaidat

Minden érintésed izgat
karjaid közt megborzongok
ölelésed puhán ringat
elkerülnek felhők, gondok

Óhajomra, mosoly felel
simogatom én is arcod
tekinteted égbe emel
feledtetem belső harcod

Kalandos út, testünk táján
ruha alatt egyre beljebb
mézre lelünk egymás száján
siklik kezünk egyre lejjebb

Vérünk lüktet egyre jobban
mágnesként vonz test a testet
szerelmünk is lángra lobban
s együtt töltjük ezt az estet.







MOND HOGY SZERETSZ


Ha már nem szeretsz, úgy érzem meghalok,
Szobámban egy csendes hajnalon,
Elmúlik majd minden fájdalom,
S nem lesz több sírás, könnyes arcomon,
Az emlékeim elviszem magammal,
Földnek mély gödrébe, síroknak mélyére.
Hol a szél koszorúknak lengeti szalagját,
S jelzi, itt egy árva lélek fekszik, nyugalomba már.
Ha már nem szeretsz! nincs miért élnem!
A nap sem süt már, odakint nékem.
Nem mondhatom neked, mily szép ez a szerelem,
Amit irántad érzek, teljes szívemmel.
Ha már nem szeretsz! magányom lesz a csend,
Szobám falain, áthatol a lélegzet,
Beborul az ég is nekem, majd elalszok én csendesen.
Búcsúzzak el tőled?
Még nem akarok!
Mondj egy szót, hogy szeretsz nagyon!
Mond azt hogy szép még az élet,
Mond azt, hogy dalol még madár a réten,
S hozd el nekem, a legszebbik rózsa szálat nékem,
Szívemet árassza el, összes illatával,
Kérlek! mond hogy szeretsz még engem!
Ne hagyd, hogy a rózsa tövise szúrja szívemet,
Mert elepedek a bánattól érted,
Ha már nem szeretsz engem többet.







MENNYEK KAPUJA


Röpülj hozzám te kis madár, vidd el híremet
annak, ki már nagyon vár.
Röpülj szél hátán sebesen, mond el néki, hogy még mindig szeretem.
De az élet közbeszólt, s nem láthatjuk egymást többé sohasem.
Szívemben az emlékek megmaradnak, melyeket együtt éltünk át,
elviszem egy másvilágba hol egy hídon megyek át.
Várnak már ott rám, mennyeknek kapuján
Szívemet kitárom hogy melegség járja át.
Ne sírj! hisz boldog vagyok én, száradjanak fel könnyeidet
mert mindig ott várlak én.
Csillagok fényéből nézek majd le rád
s simogatom arcodat szellők szárnyán.
Elküldöm majd neked a legszebb madaram,
mely esténként ablakodnál daloljon az.
Dalolja el neked hogy mennyire szeretlek
de a halál el szakított tőled.
De boldog vagyok én, hisz itt minden jó és szép.
Sírni nem kell, hisz itt mindig van remény.
Boldogság mi átjárja szívemet megtaláltam én.
Egyszer eljössz te is hozzám, s én itt várlak a híd túlsó partján.
Megölellek majd tégedet, s egymásé leszünk itt a mennyekbe.
Jöjj! ne késlekedj hát, mert a híd eltűnik, és te nem jöhetsz át.







MINEK A SZÍV?


Minek a szív? ha úgy fáj
Boldogságra vágyva áhítozván.
Perzsel és ég, mint parázs lobbanó tüze
Katlanoknak mélyén, izzó száz kéménye.
Minek a szem? ha már nem lát
Sötétség homálya megyen azon át
Nem látom sugárzó kék szemed
Melyet oly sokat, rám vetetted.
Olyan volt az, mint tengernek kéklő vize
Szél hullámokkal játszott benne.
Minek a szív? ha már nincs remény.
Ki után vágyakozva sóvárgok én.
Testemet mintha százezer tű szurkálná,
Ég minden részem, úgy vágyakozám.
Minek a sziv? ha kevés benne az élet.
Gyengülő lüktetése alig lépked.
Mint az óra, mely ketyegve jár
S ha elromlik,megáll.
Mit egykor tűz szított
Most parázsfénye ki aludott.







MIT MONDANÁL


Mit mondanál,
ha most kezedbe tenném két kezem,
tekintetemből sütne az érzelem,
s csókra várón lehunynám a szemem?

Mit mondanál,
ha fejem a válladon nyugodna,
vagy ajkam kis pilleként csapongva
csókolna, és szerelmet susogna?







NAPFELKELTE


Kora reggel sétálgattam a tengerparton,
A nyári meleg szellő simogatta az arcom.
Meztelen lábammal a víz szélén haladtam,
vizes homokba bele bele dugtam.
Kagylókat szedegettem,mindenféle fajtát.
színes kavicsokat kicsiket és nagyobbacskát.
Nem volt nagyon világos, és nem is láttam nagyon,
Csillagok fényénél haladtam utamon.
Ekkor az égen mint tűzpiros rózsa,
Úgy tört fel a nap, szökött egyre magasabbra.
Tündöklő fénye mindent elvakított,
Ember ilyet még nem látott.
A víz színe pirossá változott,
Olyan volt mint a gyönyörű égbolt.
Százezer szint játszott, magasan az égben,
szemeimnek nagy ékességére.







NAPSUGÁR


A napnak melege már magasan jár
Tündöklő fénye leér a földre
Mint egy fénysugár
Szét árasztja fényeit, amerre jár
S gondtalanul száll, mint egy madár.
Úgy röpülnék én is a fény felé
Mint egy szív, ha révbe ér.
Játszadozni, tavaszi szél hátán
Lengedezni, mint a gyenge fa ág.
Fölröpülnék, kék csillagos égbe
S ott tündökölni, napnak fényébe.
Beszívni minden illatot
Mely körülöttem elfutott.
Felülni hajnal csillag hátára
S onnan nézni a világra.
Megérteni madarak nyelvét
S amerre repülnek, dalukat szórják szét.
Ó te fényes nap!
Szememet el vakítottad
S nem látom már, mily magasan jársz.







NÉMA KÖNNYCSEPPEK


Van aki asztalodnál ülve,
mélyen nézz a két szemedbe,
Csak hitted,hogy jó barátod,
de a bajba sehol nem találod,
Megsebzett éjszakai látomások,
a távolból halk morajok hangja száll,
Éled a csöndes kis életed,
de valahol mélyen fáj valami bent
Könnyeidtől nem látod a fénysugárt,
meghatározz téged a látomás,
mely vadulva szárnyal az égen át,
vele szellő hasít át,
Sokáig fogtad a kezét,
nevetve, életed minden percét,
De hirtelen valami megszakadt,
csak nézel s nem tudod mi az,
Csak most, csak még egyszer,
őrizd meg a Hited s ne tévedj el,
Töröld le fájó könnyeidet,
arcodat ne törje meg,
A jövő, mi előtted áll,
csak Érted kiabál,
Emlékeidet hagyd a végtelenbe,
élj a mának, a most világának,
Néma gyöngyszemek peregnek,
apró csillogást mutatnak életednek,
A végtelen hatalmas Univerzum,
elrejti a szépségét előled,
Most tárd ki a szív kapuját,
ne nézz hátra mert ott semmi sem vár,
Ha elment, hát majd jön más,
lesz még újra, ki melletted jár.







ÖLELJ MA ÁT KICSIT


Lélekporba hullt kicsiny virág,
szirmait könnyeimmel mostam át,
elhoztam egy kicsit a csendbe,
hallgass meg Uram! ajkam szól rebegve,
Néha úgy fáj a szívem, hidd el,
szeretnék elfeledni minden bánatot,
adj még nekem időt mindenre,
és erőt a nehéz évekre,
Feledni szeretném a rosszat,
a csendes magányos órákat,
a lélek gyöngyöző sóhaját,
adj még időt nekem s nézz le rám!
Megkopott falaid közt oly nagy a csend,
csak egy madárka kopog, az is csendesen,
tudom érzed az érzéseim s itt vagy velem,
megkérlek téged, ne enged el a kezem,
Röpke pillanat számodra az életem,
de nekem nehéz az utam melyen lépkedem,
néha keserű könnyekkel élhetem,
de mindig bátorítasz engem, itt vagy velem
Hogy is nevezzelek, ki életet adtál,
a legszebb része vagy életemnek,
a nyíló virág kehelybe zárt szívembe,
fényforrás világítója a testemnek,
Tenger morajló víztömege hullámzik,
de szívem nem fél, mert benned remél,
rejts el kicsit ma engem, takarj be,
ne legyen senki itt csak mi ketten,
Enged hogy mindig remélni tudjak,
s minden rosszat fújjon el a szél,
most ölelj át kicsit engem,
szívem szeret s remél.







PICINY LÉLEK


Ködös este volt,mikor elindultam
Zord idő havas táj, merre a szem ellát.
Kapualjban sírdogál egy bánatos kislány.
ki elvesztette szüleit, s egyedül van immár.
Szakadt ruháján át süvit a szél,
Szemein a könny már megfagyott rég.
Kis kezét dörzsölgeti, lehelgeti éppen
mert kesztyűre nem telt neki, soha az életben.
Meghúzódtam csendben és onnan figyeltem,
míg kavarogtak a hópihék magasan az égben.
Fehér galamb szállt alá, egyenest a vállára
turbékolva az arcát simogatta.
Ahogy egyre sötétedett,
A kislány egyre jobban fázott,
dideregve összehúzta a kabátot.
A hópihék az arcát betakarták már rég,
csak a szeme világított , mint egy fénysugár.
Egyre jobban fázott, megdermedt a teste
S egy hulló csillag elvitte öt örökre.










PIROS RÓZSA


Itt van ez a piros rózsa
Átnyújtom most neked
Bele leheltem a szívemet
Ha néha néha meg szagolod
bódítson el illata,
Mert ez szívemnek a virága.
Ne felejts el soha engem,
Gondolj mindig rám,
Ha felnézel a csillagokra,
Ott leszek én fent,
Mint egy tündér rózsa
Kezedben e virágszál,
Szerelmünket jelképezze,
Tartsál meg szívedbe mindörökre.







RAB VAGYOK

.
Nem tudom, mi ez az érzés
De oly nagyon fáj
Egy sötét felhő,
Mely ereszkedik rám.

Ha tudnám, hogy merre vagy
Már nem érdekelne semmi sem
Megfáradt lelkem már,
Nem gyógyítja senki sem.

Nézek elmerengve a semmibe,
S nem tudom a holnap jó lesz e?
Vártalak oly nagyon sokáig,
Szívembe markol száz emlék húrjai.

Csendes az éj s a csillagok ragyognak,
De az én szívemet mardossa a bánat
Nem tudom látlak e még valaha
S a kérdések sokasága gyűlik a vállamra.

Elbujdosnék messze a világba
Sötét barlang legmélyebb zugába
Rab lenni saját börtönömbe,
S várni a szabadítóm ki egyszer megmentene.

Már nem tudom hogy élek
Már jól tudom, hogy egyszer meghalok,
De addig is magányomba
Örök rab maradok.







RÁD GONDOLOK


Ma rád gondoltam kedvesem
Amikor a hajnal ért ágyamba csendesen
Szemem még dörzsölgettem
A szívemmel már éreztelek téged

Felkel a nap nemsokára
Én Imát mondok érted
Vigyázzanak rád az Angyalok
Nappal és éjjel

Lelkem sóhaját neked küldöm
Vajon mit csinálsz most
Te is rám gondolsz éppen
Vagy még mesék világába röpít az álom?

Szerelmem nem tudom kifejezni szavakkal
Ezüstös tollal írom neked
Megörökítem ha eljössz
Majd együtt olvassuk el

Csak kettecskén sétálunk
Majd a kis pataknál
Fogjuk egymás kezét
A ragyogó holdsugárnál

Bennünk rejlő szerelem érzése
Szavak nélkül előtörő perce
Szemed sugara az Én szemembe
Szívembe a szíved örökre.







ROMANTIKUS ESTE


Holdfényes este láttalak meg téged
Ahogy jöttél felém a szívem már égett
Szemed mint tündöklő kék ég, úgy ragyogott rám
Tudtam hogy együtt boldogság vár ránk
Nem szóltunk semmit hallgattunk némán
Megfogtam kezed, és úgy mentünk tovább
Megannyi csillag ragyogott reánk
S a hold mutatta utunkat tovább
A nagy tölgyfa aljánál meg pihentünk kicsit
Éreztem, itt a sorsunk megpecsételődik
Turbékoló galambok ültek fent a fán
S a fűben mint megannyi szentjános bogár
Óvatosan átölelted vékony derekam
S mint a szél teszi simogattad arcomat
Tüzes volt az mint a forró láva
Izzott a holdfényes éjszakába
Lágy szellö borzolta hajamat
S fülembe súgtad, add meg magadat
Zakatolt a szívem mikor ajkához értem
Olyan édes volt az mint szamóca a réten
Mosolygott a hold ránk mikor össze bujtunk
Eggyé lettünk mi már ez lett a sorsunk...







RÓZSÁK


Rózsa fáknak árnyékába,
Egy padra ülök veled,
El mondom ott neked,
Hogy mennyire szeretlek,
Egész életembe mindig csak rád vártam,
S most rózsák közt teljesült a vágyam.
Piros rózsa szirmát,el fújja a szél,
De téged két karomból,
Már többé soha ki nem tép.
Bezárlak szívem házába,
Te leszel neki a fénylő nap sugara.
Vágyak és álmok,itt mind valóra váltak,
Mi vagyunk a világnak,
A legboldogabb párja.







RÓZSÁK KÖZT


Ha majd lágyan átölelsz engem
S csöndbe nézzük a tájat
Kezembe veszek egy rózsaszálat
Rácsókolom az orcádat

Ott lesz legmélyén a szívembe
Az összes érzelem érintése
Mit tőled kaptam Én
Már a legelején

Annyira vágytam egy hívó szóra
Egy romantikus csókra
Rózsák közt titokba suttogva
Testedet átkarolva

Már a csönd ami szelídít
Ami a jóságra int
Hiszen megvalósult egy álom
Ma már az orcádat látom

Majd öreg napjainkba
Vissza emlékezünk e percre
Amikor lágyan átöleltél
Itt a rózsák közt a kertbe.










SÍRD EL GITÁR...


Sírd el gitár, hogy szeretem,
Mond el neki, hogy kell nekem,
Ha nem akar engemet,
A szívem akkor, megreped,
Pengesd a húrod, szívből szóljon,
Bánatosan sírd el néki, majd a tó parton,
Ámor nyila találta szívemet,
Ma sem tudlak feledni tégedet,
Ha te nem szeretsz engem,
Elmegyek egy szigetre,
Hol még szél sem rebben,
Egyedül hajtom álomra a fejem,
S csak vágyakozva sóvárgok érted,
Sírd el gitár, hogy szeretem,
Egy az életem, azt mind a lába elé teszem,
Pengesd a húrod, szívembe marjon,
Ne hagyd, hogy a bánat megöljön egy hajnalon.







SIVATAGI MELEG


Csak állok a sivatag közepén.
Arcomat homokkal fújja a szél,
Szememmel távolba nézek,
Vajon vizet,hol lelhetek?
Tüzesen süt le a nap sugara,
Égeti arcom,S felforrósul a testem.
Lángokba áll,az egész sivatag,
Csak megyek,lábamat már alig vonszolom,
Úgy érzem,eljött a vég,
S nemsokára meghalok.
Lábam süllyed homok talajába,
Égető érzés mi tapad rája.
Bánat és kétségbe esés mi marja a szívemet,
Miért adja isten,hogy így legyen!
Pálmafa árnyékába úgy megpihennék!
Kristálytiszta forrásból tiszta vizet innék,
Lassan alkonyodik de a nap melege nem csillapodik,
A félelem úrrá lett rajtam,
Meghalok szomjan! úgy látszik ez a sorsom!
Ajkam mint házon a fedél,
Kiszáradt s éltető vizet már nem remél.
S mire a nap lemenőbe lesz,
Szívem, sivatag homokjában megpihen.










SODRÁS


Néha az élet sodrásában elcsúszunk,
bőrig ázva hangosan kiáltanánk,
de a hangok mélyen bennrekedtek,
kínozva és marcangolva emésztenek,
Megpróbálunk felállni s gondolkodni,
de folyton visszaesünk s ki tudja miért,
lehet csak azért mert minden gondolat,
keveredik az álmok világával,
Mélyen legbelül érezzük s vágyakat,
a romolt sötétség végtelen éhségét,
s nem látjuk a fényes szikrát,
mely a felszínre hozna ,nem ég,
Könnyektől kisírt áztatott szemmel,
keressük a megoldást s oly nehéz,
de mindig van egy pont a szívünk mélyén,
ahol a legszebb rózsák illatoznak,
Ott lakozik a mélyen nyugvó szeretet háza,
s benne a legszebb gyémánt mélyen elzárva,
az arc mély barázdáiban meghúzódik a csend,
néma arcvonással s félénk mosollyal,
Mert tudja az élet mindig szép,
s minden emlékbe zárt fényesség ott ég,
porba hullt végtelen érintéssel szikrázva,
Lassan felállni a földről s az Égbe kiáltani,
Igen! ez vagyok Én, ki soha nem adja fel.







A SÖTÉT MAGÁNY


Ma csendre int a magány,
Szívemet semmi nem gyötri már.
Hallgatag minden köd ereszkedik rám.
Egy mély verembe zuhantam
S nehéz lesz kijutni
Fekete sötétség s nem látni az utat,
Mely ki vinne a veremből a csend oly hallgatag.
Láttam egy hulló csillagot le esni a földre,
Vártam a válasz de nem szólt senki sem.
Nézni némán s össze kuporodva,
Ülni a sötét verembe s nézni a csillagokat,
A sikátor utcáin fújja a szél a homokot,
Kavarogva száll és nem tudni merre fut.
Kapaszkodnék indákba de vissza csúszom,
S az utam nem találom.
Sötét felhők gyülekeznek,
S a verem felett eljő az ítélet.







SUTTOGÁS


Halkan csendül egy dobogó szív,
egy ismeretlen, ki a távolból hív,
Messze fújja el a gyenge szellő,
a világ érintése, ma átöleli Öt,

Két kezét kulcsolja a magasba,
s várja mikor összeérnek az ajkak,
Balzsamos szivárvány színekkel,
testét átkarolva, pillantásba elhalkulva,

Ott lesz a nap s a kék ég a csendben,
a mély érzelem a felszínre törve,
Már nem lesz a magány vibráló hangja,
csak az édes csillogó mosolya,

Mi egykor elzárva minden félelemtől,
berekesztet sötét kalitka mélyén,
Akkor szélesre tárul a csillogó fény,
karodba borulva elmondom, szeretlek Én.







SZEGÉNY EMBEREK


Ó Istenem! Miért sújtod a szegény népet?
Kik pénz nélkül és hontalanul élnek.
Miért kell szenvedni az ártatlan gyermeknek?
Kit az anyja elhagyott alig hogy a világra jőve.
Ádáz ellenségünk a nagy nyomorúság,
Csak tengődünk napokon át, kínoknak kínján.
Mint harcmezőkön dúl az ellenség,
Mi csak harcolunk a betevő falatjainkért.
Lehúzz bennünket, e rongyos élet.
Csak vagyunk, de nem jutunk előbbre.
Miért kell sírni a fának, ha fújj a szél?
Miért kell az embernek szenvedni a napjaiért?
Hol rongyosan járva, kelve az utcán,
Mezítelen lábakkal kéregetni,
S nem tudni hogy meg szán e valaki.
Oly nagy a nyomorúság a földön,
Istenem! Ó Néz le ránk!
Az emberekre, kiket te formáltál,
S hagyod hogy pusztuljon e föld?
Kietlen tájakon, már a fű sem nő.
S csak dolgoznak az emberek,
De mégis pénzük kevés, hogy élelmet vegyenek,
Csak lopnak s csalnak, mert a család éhen nem halhat.
Ó ISTENEM ! NÉZ LE RÁNK!!
Hozz el nekünk egy jobb jövőt!
Harcolunk minden nap a betegséggel szemben
S vakon bízunk eljöveteledbe.
S ha a megfáradt testek meg pihenni térnek,
Te légy ott vélek, hogy befogadd őket.







SZENT KARÁCSONY


Csendesen szálldogált a hó
Szent karácsony éjjelén
Ez a nap legyen a szeretett ünnepé
Béke szálljon minden ember szívébe
Csituljon el minden harag,
Harcmezőkön kardok ne csattogjanak
Ne ontsa vérét senki ember fiának
Adasson meg ez a nap a békének.
Mert Isten elhozta nekünk a földre a fényt,
S szívünkbe tett minden reményt.
Harangok szóljanak szent karácsony ünnepén
Felidézve, hogy ez a szeretett ünnepé.







SZERELMED


Ha egyszer eltűnik szívedből
Irántam érzett szerelemed,
Kérlek! hogy sose felejtsd el az a lányt
Ki téged tiszta szívből szeretett
És egy hajnalon ha arra ébredsz
Hogy már nem kell a szó,
Este ha lefekszel nincs ki mondja a szerelem oly jó
Lehet hogy megbánod majd,hogy nem szerettél,
Mert az életbe egy igaz kincset el vesztettél,
S hűvösek lesznek az éjszakák
Nem lesz aki öleljen á
A szerelemed másnak adod
S a szíved érte dobog.
Engem lassan el felejtesz
Szívedben más csillag ragyog,
De tud meg én vagyok a te legnagyobb gyémántod.
Várok rád, ha kell egy életen át
Szerelemem neked adtam s nem kell más.
Az én szívem tiszta és nemes
S benne mindig őszinte szó lebeg
Kérlek! ne törölj ki szívedből soha se
Ne dobd el az igaz szerelemet azért
Aki téged nem becsül meg.







SZERESS ENGEMET


Szeress engemet úgy is, ha rossz vagyok,
Fogadj be szívedbe, egyszer megjavulok.
Figyelj mindig rám, mintha jel volnék,
S vigyáz mindig rám, mintha gyöngy volnék.
Ölelj mindig engemet,
Hosszú éjszakákon át, érezni akarom ezt.
Szeress akkor is, ha kemények a szavak,
Hidd el az őszinteség csodákat adhat.
Álmodj mindig rólam, s ott leszek veled,
Szólj néha hozzám, ha hiányzok neked.
Csókommal elaltatlak téged,
De ha megérint a hajnal, én korábban ébredek.
Hisz a rózsa egyszer nyílik, s elhervad azután,
Szeretni csak egyet lehet,
Tiszta szívből igazán.








SZERESS NAGYON


Ne kérdezd ki vagyok!
Honnan jöttem s merre tartok!
Csak egy a fontos,
Hogy szeretlek nagyon.

Nem kérdezem én sem,
Hol voltál eddig,
S most miért vagy,
Egy a fontos, hogy most velem vagy.

Szívünk lelkünk egybe forr.
Megérjük egymást, s ez oly jó,
Lelkünknek húrjai együtt játszanak,
Bennünk a szerelem érzései lobbannak.

Szeress nagyon, míg szeretni tudsz,
Mert ha elmúlik a vágy,
Egy zsákutcába jutsz,
Benned a tűzz mindig égjen,
Dobogjon szíved értem.

Szeretlek míg érzem azt hogy szeretsz,
S a síron túl is, csak veled leszek,
Soha nem engedem majd el a kezed,
Mert örökké csak téged szeretlek.







SZERETET FÉNY


Fáradt vagyok néha,de nem léha,
mert erős vagyok s megyek az utamon,
minden csapás egy perc megállás,
gondolkodásra hív az idő,
Álmatlan éjszakákon velem vagy ,tudom,
hallgatod csendes jaj szavam,legbelül,
érintésed erőt ad nekem,
s ismétli folyton,ez nem küzdelem,
Te drága jó Istenem!
ki megáldod az életem útját,
mindenhova elkísérsz,erőt adsz nekem,
biztatsz hogy még nincs vége,
Még menni kell előre s nem csüggedni,
hiszen szép az élet,van mit felfedezni,
minden nap csodákkal van tele,
vár még a réten nyíló virág, illat fergetege,
Köszönöm neked Istenem,
hogy az életem része Te vagy nekem,
mert Te hoztál ide a földre,
ki velem lesz akkor is, ha elmegyek örökre.







SZERETLEK


Szeretlek! Hogy miért ne kérdezd,
Csukd be a szemed és a szíveddel érezd.
Szeretném, ha az érzéseim kölcsönösek lennének,
A csókjaid engem boldoggá tennének.
De tudom, hogy ezek csak egy nagyon szép álmok,
Amit örök életen át csak álmomban látok.
Te nem szeretsz, s ezt nagyon jól tudom,
én ezt a sok várakozást már nagyon unom.
De tudd, hogy én még akkor is szeretlek,
ha elmegyek innét,
Szeretném, ha majd a síromra egy szál rózsát vinnél.
És átölelnéd keresztem Sírva,
én már akkor ugyan, ott fekszem a sírba.
Annyit kérek mond azt siromnál állva, hogy:
- Sose feledlek! én pedig csak annyit üzenek:
Még mindig Szeretlek!







SZERETLEK


Ó drága szerelmem veled álmodtam az éjjel
Együtt voltunk egy virágoskert közepébe
Körülöttünk tündéri virágok nyíltak
S mi egymást átölelve csodáltuk azokat
Fejünk fölött szitakötők szálltak
Mig rá nem találtak a legszebb virágra
Én is ott találtam rád a virágok illatánál
Bóditottad szívemet s csókoltad mindenemet
Ajkaiddal úgy játszottál, szebb volt az minden madár dalolásnál
Elmondtad mennyire szeretsz s megkérted a kezem
Nem tudtam válaszolni hisz, elcsuklott a hangom
Csak szívemmel mondtam, hogy szeretlek nagyon
Mikor magamhoz tértem, rád fonódtam mint egy inda
S azt mondtam el csukló hanggal, igen igen igen
Éreztem a fellegekbe járok
Hisz itt vált valóra, minden álmom.







SZERETLEK KEDVESEM.


Szeretlek kedvesem,
Szeretlek én téged,
Ha nem szeretnél engem,
Meg halnék érted.
Ne akard, hogy szívemet,
Ölje a bánat,
Szeress engem mindig,
Míg csak dalolnak,
A madarak.
Szeretve szeretnék szívedbe,
A legszebb virág lenni,
Közepébe annak,
Minden éjjel kinyilni.







SZERETLEK MÍG CSAK ÉLEK


Csendes este volt,a lágy szellő fújdogált a tengerparton.
S mi csak sétáltunk ketten kéz a kézben.
Az arcunkat simogatta a lágy szellő fuvallata.
A csillagok, csak úgy ragyogtak ránk,
S mi tudtuk,hogy itt a boldogság vár.
Csak lépkedtünk a szemcsés homokba,
És nem gondoltunk másra, csak a boldogságra.
A vágyakkal szívünkben, már szinte repültünk,
Fel magasan a fellegekbe.
Nem tudtam még akkor, hogy mi vár rám,
De éreztem szívemben, hogy itt megtaláltalak már.
Te voltál az kit mindig is kerestem,
Te lettél most szívemben az egyetlen szerelmem.
Te lágyan átöleltél, s fülembe súgtad,
Szeretlek kedvesem.
Én szólni nem tudtam, hisz a szerelem hatalmasabb volt nálam.
Csak kezemmel nyakadra fonódtam,
S a sejtelmes szavaktól, oly boldog voltam.
Már tudtam, hogy soha el nem engedlek,
Míg élek, veled leszek.
Azon az éjszakán minden álmom,valóra vált.
Hisz téged szerettelek, téged kerestelek,
Szeretlek, míg élek.
S most itt vagy karjaimba,
És soha el nem engedlek.
A kis faház tornácán szemedbe néztem,
Szólni nem tudtam, hisz mérhetetlen vágyat éreztem.
E gyönyörű éjszakán tested a testemhez ért,
S milliónyi csókokkal halmoztalak el én.
Mit eddig éreztem, csak álomnak tűnt,
De most itt vagy velem,és érzem ölelő két kezed.
Szeretlek drága szívem, mint csillagok a holdat,
Mert ha nem ragyogna, akkor a szívem is gyászba volna.
Szeretlek úgy, mint a föld a fényt,
Mert ha nem volna ez a fény, nélküle én is meghalnék
Te vagy a ragyogás a szívembe,
Esténként csillag a szemembe,
Te vagy a tűz, ha fázom,
Hideg téli éjszakákon.
Most itt vagy velem, szeretlek kedvesem!
Míg csak nap, s a hold ragyog az égen.
S ez a mérhetetlen nagy szerelem,
Soha ne múljon el belőlem.
Te lettél a fény az éjszakába, szívemnek legbelsőbb zugába.
Te voltál az, ki kinyitotta szívem kapuját,
Hogy a szerelem beérkezzen hozzám.
Maradjon is így örökre,
Hisz csak téged szeretlek mindörökre.







SZERETLEK NAGYON


Mit nem mondtam el neked,
Elmondom most,
Hogy nagyon szeretlek,
Érezni akarom minden nap,
Hogy velem vagy,
Érezni ölelő karodat,
Vágyni a csókjaidra,
Vágyni arra hogy éjjelente,
Csak az enyém vagy.
S hallani akarom naphosszat,
Mikor fülembe súgod,
Hogy nagyon akarlak.
Szeretlek míg élek.
Míg mellettem ébredsz.
Szeretlek míg nap ragyog az égen,
S ahogy esténként kigyúlnak,
A csillagok az égen.







SZERETNÉLEK


Szeretnélek egyszer, karomba zárni,
Szeretnélek egyszer megcsókolni,
Szeretném ha ajkad, az ajkamhoz érne,
és minden éjjel, úgy fonódnánk össze.

Szeretnélek álmaimba, mindig téged látni,
Szeretnélek egyszer, rózsák közt megtalálni,
Szeretném ha nap sütne az arcomra,
S te lennél annak a fénylő sugara.

Szeretnélek simogatni nyári éjszakán,
Szeretnélek melengetni, ha úgy fázol,
Szeretném ha te lennél az életem,
És csókolnálak majd, minden éjjelen.







SZIGET


Elmennék én véled egy kis szigetre,
Hol boldogság vár ránk mindörökre.
Fáknak leveléből kunyhót építenénk
Mindig abba ölelkeznénk,
Fürdőkádunk a tenger lenne
Abba fürödnénk reggel és este.
Hallgatnánk mindig a tenger moraját,
S néznénk annak hullámzását.
Pálma fák alatt mindig meg pihennénk,
Hallgatnánk fejünk fölött a madarak énekét.
Mikor ránk esteledne néznénk a holdat,
Melyek mind ránk ragyognak.
Úgy bújnánk össze mint két gerle pár,
Éjjel és nappal csak turbékolnánk.
Kedves szavakkal halmoznánk el egymást,
Mely szívünknek az oly csodás.
Ó te drága, jöjj velem a sziget világába,
Hogy ott legyünk boldogok, egymásra találva.







SZÍVEM GYÖNGYE

Szív


Valaki itt van velem
Őrzöm a szívemben
Minden dallamát
Éjszakákon át

Halk sóhaj száll az égbe
Szeretnélek átkarolni
Holdfény táncát eljárni
A csendes éjbe

Ajkamon néma szó
Kimondani nem merem
Elszáll a végtelen
Messze sodró tengeren

Hárfa édes selymes hangja
Angyalok dallama
Melyet szívembe hagytál
Te drága szerelem alkonya

Viruló hajnala tenger kagylója
Ha halász lehetnék
Kimerném a tenger vizét
Megtalálnám a gyöngy rejtekét

Minden kagylót felkutatnék
Gyöngyből ujjadra
Karikagyűrűt készítenék
Nevedet belevésetném

Kiáltnám a világnak
Megtaláltam azt
Ki csak egy ábránd volt
Az életem útjának

Kehelyként őrizlek
Szívem rejtő zugába
Leszel nekem gyöngyöm
Szívem házába







TAVASZ




Csodás e tavasz,
Fáknak ágain rügyeket fakaszt.
Nyári szellő simogatja,
Becézgeti bódítja.

Tüzes nap sugara melengeti,
Kicsi madárt dédelgeti,


Nyári szellő gondtalan,
Minden felet át suhan.

Erdők mezők virágai,
Kandikálva bújnak ki,
Köveken a moha lapul,
Megpihen ö legalul.

Csodás csodás,ez a tavasz,
Fákon erdőben,virágokat fakaszt,
Illata kering az égben,
A csodás napsütésben.







TÉGED AKARLAK


S csak ragyogott a nap,
Felhők úsztak az égen,
Sorakoztak egymás mellett,
Mint a bárányok a réten.
S te áltál a nap fényében,
Úgy ragyogtak a szemeid,
Selymes hajad válladra borult,
S a szélben lebegett.
Nem szóltál semmit,
Csak ki tártad a karod,
Az ég felé néztél,
S kiáltottál nagyot,
Nem akarok mást,
csak egyedül téged,
Szeretlek míg élek,
Míg csak titeket nézhetlek,
Míg szememmel látok,
S karommal ölelek,
Míg a lábammal lépek,
Csak téged kérlek,
Nem akarok mást,
Csak egyedül téged.







TISZTULJ MEG!


Eljött a nap,hogy meg tisztuljon a lelked,
Por és piszoktól rátapadó tested.
Egy hang mely azt mondja tisztuljon meg a lényed,
S te elindulsz, hogy megtedd ezt.
Szívedbe forr a haragnak tüze
Csillapítsd le s imádkozz érte.
Isten szava mindig benned van,
Hallgasd meg s cselekedj ahogy ö mondja.
Indulj az úton s fordulj kelet felé,
Borulj a földre imádkozz de ne félj!
Soha ne félj a holnaptól
Ne félj a rossz hangoktól.
Mert szívedben mindig isten szava szól,
Lelked s szíved megnyugvást talál,
Ha szeretet van a szívedben boldogságot várj.
Ne törekedj arra,hogy gonosz légy
Mert isten nem szereti ha rosszul élsz.
Adj ki magadból minden gonoszságot,
Tisztuljon meg lelked

S legyenek tovább álmaid.
Álmodban is mindig csak jót láss,
Szívedbe a szeretetet hordozd tovább.







UTOLSÓ VERSEM


A fájdalom örök, s csak a jók mennek el
Utolsó versem ez legyen, mit elküldök
Édesanyám most neked.
Tudnod kell, hogy volt egy lány
Ki szeretni akart volna még igazán.
Bejártam én sok világot,
De a boldogsága, sehol sem találtam.
Írni az éltemről már nem tudok,
Elfogyott a tintám, és a papírom.
Nincs már mit le írnom,
Este ha lefekszem fényképedet nézem,
S azon veszem magam észre,hogy hull a könnyem.
Olyat kaptam tőled ,mint még soha életembe
Búcsúzni jöttem édesanyám,
Már várnak rám egy más világba
S meg pihenek egy örök valóságba.
Ne hullajts könnyet értem édesanyám
Hisz szívedbe, benne élek tovább.
Itt hagyom e várost hol születtem
A barátokat, kik kedvesek nekem.
Itt hagylak most tégedet is édesanyám
Kit a földön legjobban szerettem igazán.
Ne felejts el !gondolj néha rám.
Fáradt testem meg pihenni tér
Szemem lassan lezárul ,s szívem kitárul.
Megyek, hisz már várnak rám a kapu túl oldalán.
Föl megyek a mennyekbe, és onnan nézek le rád.
Üzenek majd neked tavaszi széllel,
S boldogsággal halmozom el ,minden lépésed.
Útóljára még annyit,
Szeretlek édesanyám
Ki életet adtál.







ÚGY PERZSEL


Úgy perzsel, és lángol e sziv,
S ha rád gondolok, egyszer véget ér.
Elmúlik minden fájdalom,
S begyógyulnak a sebek, hosszú utamon
Isten, amely meg teremtett, és életet adott nekem,
Vágyakat, és reményt tett a szívembe,
Hol várni mindig valakire,
Hol pedig vágyakozni epedve,
Csókolni reggeltől estig, azt akit szeretsz.
S átölelni simogatni, mig csak lehet.
A hídon mely folyón vezet át,
Röpülni széllel mint a madár, szeretet szárnyán.
Beolvadni napnak sugarába, s szivárványon lecsúszni hozzája
A vágy mely el epeszti szívedet
Égeti minden részedet
S akarja hogy örökké vele legyek







ÚGY SÍR


Úgy sír e muzsika hangja,
csak húzza a cigány,
Sírni volna jó,
De a könnyek nem segítenek,
Bár a lelkem szívem úgy zokog,
Tengerré változna a könnyem,
Húzd csak cigány, játszd el a nótám,
Sírjon a hegedűn minden vonó húzás.
Gyenge a lélek, s gyenge a szív,
Hegedűd hangja, ezen már nem segít.
Húzd el hát mily nagy a bánatom,
Sírjon a hegedűd, sírjon a fájdalom.
S ha majd elér a reggel
Fejem asztalra hajtom,
S álomba viszem a szomorúságom.







ÚGY SZERETNÉK


Úgy szeretnék egyszer, végleg szívedbe költözni,
Szemedben ragyogni, s karodba megpihenni.
Kéz a kézben sétálni veled,
Mond ezt miért nem engeded?
És mond, miért kellenek a gyötrelmek?
Nyisd ki nekem a szíved kapuját,
Ne rejtsd el a kulcsát!
Hiszen úgy szeretlek! Vagy te nem érzed?
Ha egy nap rá jössz, lehet már késő lesz,
Nem lesz ki ajkadat csókolja,
Nem lesz ki a nevedet szólítja.
Kérlek engedd hogy szeresselek!
Két szemedbe ragyogjak neked.
Ha majd leszáll az éj,
Rá fogsz jönni, hogy mit vesztettél.
De akkor már késő lesz,
Mert nem lesz, ki megadja neked,
Az igaz szerelmet.










ÚTVESZTŐ


Ragyog a nap s csillog a fény,
Csak ülök kis szobámba én.
Fejembe sok gondolat kavarog,
Miért is vannak gondolatok?
Fájnak az érzések s fájnak az emlékek.
Csak mosolyog a nap de az én szívem,boldogságot nem mutat.
Keresnék egy utat s nem emlékezni a múltat,
De ez az út nem létezik mely útvesztőből ki menekít.
Megrekedtem az indák közt és folyton vissza csúszom,
Homokba süllyedek s a szél meg betemet.
Kérem a csillagokat segítsenek,de ők csak nevetnek,
Nincs ki út a számomra semmi nem jó már ebbe a világba.
Egy érzés,mely elvakított engem
S a saját csapdámba estem.
Most menekülnék a valóságtól
De a csapdába a kör bezárul.
Nézek csak elmerengve
Az életem hol lett eltemetve.
Ragyog a nap de az én szemem könnyeket mutat.
Folyik mint egy patak soha ki nem apad.
Nem tudom mit hozz a holnap,
Mit hoz nekem a fény
Hogy talán egyszer,a csapdámból ki kísér.







VÁRJ REÁM!


Ha úgy érzed egyedül vagy,
Ha úgy érzed, már senki nem szeret,
Magányodból menekülnél, én mindig itt leszek neked.
Hisz én vagyok a legjobb barátod,
Kit kerestél, bennem megtalálod.
Várj reám, s én megjövök ha vársz nagyon,
Várj reám, s mondd el bánatod,
Én gyógyírt találok szívedre,
Mert a legjobb barátod vagyok.







VÁRLAK


Egy halk zene szól az éjszakába,
Szívemben már csak egy az álma,
Szeretnélek még egyszer újra látni,
Holdas éjszakán, karomba zárni,
Látni a két gyönyörű két szemed,
Mikor rám néz a tekinteted.
Egy csillogó szempár,
Melybe, táncot jár a fény,
Szívemet perzseli egy gyönyörű emlék,
Ma is rád gondolok,
Fejembe sok gondolat kavarog,
Csak várlak téged,
Várom a napot, hogy újra megérintselek.
Nézem az órát, de oly lassan telnek a percek,
S a muzsikaszó egyre távolodik tőlem.
Éjszaka csak rólad álmodom,
Szívembe zártalak nagyon,
Talán egyszer eljössz hozzám,
S karomba zárlak, egy holdas éjszakán.







VÁRLAK ÉN


Ha számodra nincs már remény
Jöjj el egy szigetre és ott várlak én
Mint a hajótörött kit kivetett a viz
Hullámzó habjai mely partot ér
Ott fogsz majd megtalálni engemet
És én reményt nyújtok neked
Víznek hullámzó habjai madarak csicsergése
Fogja nyugtatni szívedet
Melyből eltűnt már az élvezet
Ha nem vagy boldog itt megtalálsz
Mindent mi számodra fontos
Itt már nem lesz sirás és bánat
Csak öröm és vidámság
Szaladunk majd a réten át
Süttetjük arcunkat napnak sugarán
Szellők szárnyán föl röpülünk a magasba
Hol madaraknak van sok szabadsága
Virágok és madarak fogják elkápráztatni szemünket
Sziklák alatt barlangokba húzódunk meg
Ha eljő az est fénye
Jöjj hát gyorsan ne várj tovább
Hisz itt mindent meg találsz mire szived úgy vágy
Hozd el nekem a fényt a szigetre
Hogy boldogok legyünk, s remény ne haljon meg







VÉGE MÁR


Egy nyugtalan érzés,járta át a szívem,
Valahogy úgy érzem,
Neked most el kell menned.
Én majd eltűröm a fájdalmat,
Mit rám ruházott ez az élet.
De tudnod kell, még ma is szeretlek téged.
Menj ha menned kell!
Én csendben maradok,
Nem várok választ!
Lassan elfeledlek téged,
Már csak egy emlék fog maradni,
Hogy milyen boldog voltam veled.
Pedig olyan szép volt!
Miért kell hogy így legyen!!!
Azt hittem, többé nem állhat senki közénk,
Hogyan is tudtam ebben ennyire hinni!
Most már szeretném emlékedet magamból kitörölni.
S a múltat,elfeledni.
Minden éjszakám nappallá változott,
Valóság ez, vagy csak álmodom?
Ó! Miért hagysz el engem!
A legtöbb ember ott hibázza el,
Hogy néha, néha álmodozni mer,
Így tettem én is, s vesztettem.
Nem tudom, mit hoz a holnapom!
De büntetésem, büszkén vállalom.
Túl késő sírni, szerelmünknek vége már.
Nekem soha nem volt egy boldog órám,
S egy boldog percem, hiába is kerestem.
A legszebb virágot is mindig csak másnak szedtem.
Ha láttam egy gyönyörű rózsát,
Annak is csak a tövise jutott nékem.
Menj ha menned kell!
Légy boldog mással!
Én tűröm a fájdalmam,
S elhúzódom majd egy üres sikátorba.
Összehúzódom majd hideg éjszakákon,
S a takaróm lesz a magányom.
Tudom! Felállnom nem lesz könnyű,
Mert a szerelem, túlságosan összetört legbelül.
Fáj nagyon az elvesztésed,
De el kell hogy engedjelek,
Mert túlságosan szeretlek téged.













 
 
0 komment , kategória:  Ferenczi Csilla  
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 24 
2019.12 2020. Január 2020.02
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
2728293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 24 db bejegyzés
e év: 38 db bejegyzés
Összes: 3879 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 470
  • e Hét: 1476
  • e Hónap: 22611
  • e Év: 101830
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2020 TVN.HU Kft.