Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 14 
Metzger Zsuzsanna versei
  2020-02-16 17:30:43, vasárnap
 
 







METZGER ZSUZSANNA VERSEI










ANGYAL


Angyal
Angyalként mindig melletted állok,
még ha félek is, akkor sem hátrálok,
őrzöm a lelked, követem lépteid,
figyelemmel kísérem mind a tetteid.
Ha álmos vagy elringatlak,


ha szomja vagy megitatlak,
ha megéheznél tőlem enni is kapnál,
s ha szükség lenne rám,
mindig megtalálnál.







MOST ORDÍTANÉK


Most ordítanék


Most ordítanék.
Fák, bokrok ágait
félretolva rohannék
arra, ahol senki sem
lát, kietlen ösvényen,
úttalan erdei úton,
vadállatoktól meg nem
rettenve keresnélek.


Keresnélek szép szóval,
kacagással, könnyekkel,
halkan, kétségbeesve,
ordítva, észt vesztve,
amíg meg nem látlak,
meg nem talállak,
valahol, ...







NEKED ADNÁM




Neked adnám a világot,
az egészet, ezt a valót,
az elmúló pillanatot, s
az örök maradandót;
a mennyei fényeket, s
a földi boldogságot,
a kialudt vágyakat s
az elérhető álmot.


Neked adnám még
a kicsordult könnyeket,
a ki nem mondott szavakat,
és az elveszett perceket.
a hűvös reggeleket és
a forró éjszakát,
a szenvedélyes heteket,
és a nap aranyát.

Neked adnám én,
ha nem kérnéd akkor is,
az életemet s lelkemet,
ha elvennéd akkor is.
Neked adnám mindezt,
ha megígérnéd végre,
hogy szívedben szívemnek
szállást adsz örökre.







SZERETNÉK ANGYAL LENNI


Szeretnék angyalként az
emberek lelkébe látni,
egy pillanatra megérinteni őket,
s mélyen a szívükbe ásni.
Megőrizni mosolyukat,
s cserébe az enyémet adni,
átélni minden élményüket,
s őket nem szenvedni hagyni.


Átölelni őket, ha éppen
egyedül vannak,
csókot adni nekik,
de csak aki megérdemli annak.
Velük zokogni, s
örülni, amikor csak lehet,
hiszen ez a legtöbb,
amit egy angyal megtehet.







TE VAGY




Te vagy a valóság,
És te vagy az álom,
Egyszerre vagy születésem,
És lassú pusztulásom.
Olykor lángoló tűz,
Néha fagyasztó hideg,
Egyszer veled vagyok,
Egyszer meg nélküled.



Te vagy ki látni hagy,
S te vagy ki elvakít,
Te vagy ki velem van,
S te vagy ki eltaszít.
Olykor kedves vagy,
Néha pedig rideg,
Mindig veled vagyok,
S mindig nélküled.







VELED AZ ÚTON


Várj meg
én is veled megyek,
bármerre tartasz
melletted leszek,
ha fúj a szél
akkor is veled tartok,
mindig szorosan
melletted maradok.
Ha elfáradsz sem kell
semmitől sem félned,


simogatni foglak, s
álomba ringatlak téged,
ha pedig másnap
újra útra kélsz,
felkerekedek én is,
hisz tudom egyedül
te is félsz.

















 
 
0 komment , kategória:  Metzger Zsuzsanna  
Rab Zsuzsa versei
  2020-02-14 16:45:58, péntek
 
 










RAB ZSUZSA VERSEI



Rab Zsuzsa (Pápa, 1926. július 3. - Budapest, 1998. március 5.) József Attila-díjas magyar író, költő, műfordító, újságíró. Református értelmiségi családban született. Klasszika-filológus édesapja szerettette meg vele a nyelveket és az irodalmat, kiválóan megtanult németül, angolul, latinul, majd oroszul.

Pápán jelentek meg első versei a Pápai Hírlapban, illetve a Kollégiumi Lapokban. Még középiskolás korában napvilágot látott első verseskötete Fény felé (1943) címmel. Egy évet járt az orvosi egyetemre, majd a bölcsészkar magyar-orosz szakos hallgatója lett.
A kisváros légköre, az iskolavárosi szellemiség, akárcsak későbbi műfordítói tapasztalata rányomta bélyegét művészetére. Az orosz irodalom és népköltészet rendkívül termékeny tolmácsolója lett, majd kétszáz kötetnyi műfordítást hagyott hátra.



“Jártam a földön keresztül-kasul,
mások hangján szólaltam, száz alakban."
Rab Zsuzsa


Versek

Link








ADD MEG


Kegyelmes Isten add meg add meg add meg -
még egy kicsit világon kívül élni
még egy kicsit sírni a szerelemtől
járni szemetes utcán mint virágon
gépzuhogást hallani muzsikának
telefonvárás pórázán szűkölni
ígézni az utcát a kerti ajtót
eszelősen ráolvasót susogni
térj meg térj meg fordulj nyakad szakadjon
kifaggatni reménykedőn a tükröt
makacsul hajtogatni hogy nem és nem
s igen igen mondani rá a rímet
Kegyelmes Isten add meg add meg add meg -
édességes életveszélyben élni
sínek közt várni be hetykén a mozdonyt
tudva hogy félkezemmel visszalökném
tépdesni bután margarétaszirmot
lépéseket számolni hátha páros
és mosogatás közben énekelni
mint kiscseléd és nem szégyelni semmit
és aztán persze sírni néha este
üresen hagyni félhelyet a párnán
s mint olvasót átkot morzsolni áldást
térj meg térj meg fordulj nyakad szakadjon
és reggel újrakezdeni a semmit
Kegyelmes Isten add meg add meg add meg -
állni az ablakban mint dédanyáink
ígézni a kerti ajtót az utcát
ráolvasót susogni eszelősen
térj meg térj meg fordulj nyakad szakadjon
Közben ügyek emberek tárgyalások
szerződések kérdőívek satöbbi
elrendezni félkézzel az egészet
aztán tovább világon kívül élni
aztán tovább sírni a szerelemtől
járni szemetes utcán mint virágon
elmondani ezerszer hogy nem és nem
mégis mégis felelni rá rímet
Kegyelmes Isten add meg add meg add meg -
S ha megadod ne büntess majd utána.







CSAVARGÓÉNEK


Csak az, aki
senkié sem,
az hihet még a
mesében,
az hihet még
a csodában,
mindhalálig-
virulásban,
az, akit
sehol se várnak,
annak mindig
ajtót tárnak,
aki üres már
egészen,
az hihet még
a mesében,
mehet fényben,
lángzó szélben,
didereghet
napsütésben
az, aki
már senkié sem.

Annak könnyű
lépte alatt
minden ösvény
összeszalad,
minden ösvény
szerteszalad,
szélnek háttal
erre indul,
megy egy kicsit,
arra fordul
az, akit
sehol se várnak.
Annak
mindig ajtót tárnak.



Lépdel
könnyű szédülettel.
Bámulnak rá
rémülettel
lehorganyzott,
földbe ásott
házak,
vasketrec-lakások,
ólom-arcra
húzott zsákok,
ól-melegű
szuszogások.

Aki üres már
egészen,
az hihet még
a mesében,
indulásban,
érkezésben.
Csak az, aki
senkié sem.







DE ADDIG



De addig mennyi elfutó vonat,
de addig mennyi vertszárnyú madár,
de addig mennyi mázsás virradat,
mennyi perzselt, koromszárnyú levél,
de addig mennyi testté-lett hiány,
és mennyi karrá-nem-lett ölelés,
falakról visszapattant nevetés,
mennyi sikongó mentőautó,
mennyi gyűrt vánkos, gubanc takaró,
mennyi nehéz kosár, hány temetés,
mennyi betű, mennyi szívpercenés,
hány nem és hány miért és hány soha,
hány mégis, hány azértsem, hány talán,
és mennyi szó, hűvösen cseppenő,
és mennyi szó, torokban, szálkaként,
és mennyi szó, szendergő ekrazit,
és mennyi ékírás a homlokon,
hány irgalmatlan, véletlen tükör,
és mennyi apró vesztett háború,
hány hétfő, hány fél hét és hány kilincs,
mennyi szívetrobbantó csengetés,
mennyi hazajövés, hány elmenés.
De addig, addig, addig is,
de addig, addig is,
de addig is...







DÚDOLÓ


Felhővé foszlott az erdő,
söprik nyers szelek.
Heggyé tornyosult a felhő.
Hol keresselek?

Korhadt tönkön üldögélek,
nyirkos fák alatt.
Nem tudom már, merre térjek,
honnan várjalak.

Virrasztom a fák tövében
szunnyadó telet.
Éneklek a vaksötétben
lámpásul neked.







ELKÍSÉRNEK A VIRÁGÉNEKEK


Elkísérnek a virágénekek,
gyönge szirmok hajamra szállnak.
Csokros violák, majorannaszálak.
Szélverte lantok zengenek.

Virágok zengenek, bimbóznak énekek.
Nem érzem csizmámon a sárkoloncot.
Befonnak rózsák, jerikói loncok,
Vas-reggelen szegfűre ébredek.

Mért dédelgetem ezt az éneket?
Mert volt ez is, mert egyszer így szerettelek.
Később: öklök, kövek, csöndek, keresztek.
De volt ez is. És talán még lehet.







EZ A TAVASZ


Ebből a tavaszból
kimaradtak az orgonaágak,
a csikónyakú nárciszok,
meg a kékselyem íriszek,
meg a hóbortos papagáj-tulipánok.
Ebből a tavaszból
kidőltek a bokrok, a fák,
ebből a tavaszból
kizuhant az egész rügyező világ.

Ebből a tavaszból
kihulltak az emberi arcok,
csupán hangok hasítottak.
Karok nyúltak ki belőle,
óvtak, vagy eltaszitottak.

Bontott ágy naphosszat
összevissza dobálva.
A széken kés,
a földön párna.
Mosatlan edények,
kivégzett versek, lefejezettek.
Az évek visszafelé
csak pillanatok.
De évek előre a percek.
Abból a tavaszból,
odakintről, ijedten
lesnek be az orgonaágak.
Egy messzi világból
halványan idezöldel a kertem.

Hajdani hangomat keresik
a csikónyakú nárciszok,
kékselyem íriszek,
hóbortos papagáj-tulipánok.







FÜTYÖRÉSZŐ


Ha ki gyáva
engem merni,
jobb lesz annak
továbbmenni.
Köd mögöttem
fény előttem.
Lelek utat.
Ahogy jöttem.







JÁTÉK RAGRÍMEKKEL




Barátaim
barátaim
harminc vagy hetven évet élünk
nem imádkozik senki értünk
poharankint dől ki a vérünk
üszökké perzselődik minden éjünk
papírra vetül ölelésünk
csörgősipkát hordunk amíg élünk
röhögnek ha irgalmat kérünk
mert mi mindenki útjából kitérünk
mert mi annyi mindent nem értünk
halálunkig se tudjuk mennyit érünk
de gyönyörűszép lesz a végünk -

bár Mari néni azt mondja - kicsit bolond volt
bár a kritikus azt mondja - valahol itt kezdődött a poézis
a sarki hentes - ó szegény a csontos húst szerette
a sírásó - ej elkapartam bár nem volt aki féldecit fizessen!








JÖN MAJD


Jön majd a jó öregség.
Nagykendő s nyári esték.

Megőrzött sárga vásznak.
Tej és kenyér. Alázat.

Csöndes botozgatások.
Szekrényben motozgatások.

Örökbefogadott macskák.
Szédelgő, nagy szabadság.

Arc: sárga, ráncos alma.
Poros tükrök nyugalma.

Mosolygó, szép halottak.
Vagy élnek még? Kopognak.

Régi, holdfényben úszó
kisváros. Hegedűszó.

Lét és nemlét határa.
Tabletták. Kamillapára.

Kényelmes-puhára vásott
öreg ruhák, szokások.

Jön majd a jó öregség...

Idő! Kegyelmet!
Ne add! Ne hagyd! Ne engedd!

Láttam már öregasszony
föltakart,
letarolt,
iszonyú testét!







A KEZDET SZABADSÁGA


Alakja, súlya, mélye nem volt semminek,
és nem tartoztam senkihez és senkinek.
Nem volt még táj sosem köröttem oly szabad,
és koldusan nem volt halandó gazdagabb:
vacok, kenyér, komiszdohány ha telt miből,
a többi már előbomolt a semmiből.
Nem fürtöket hozott az ősz, csak lombokat,
levél szinét, avar szagát, egy gondolat
tűnő varázsát, lebbenő selyem ködöt,
kristály eget fújt tágra a fejem fölött.
S ha jött a tél, fagyok adták ki mérgüket:
fehér-kék bál volt, tollkavargás, szédület.
Nem hó esett a kékesfényü éjjeken:
kuszált, ezüstös szálakon a végtelen
röptette, húzta szűk köreinket fölfelé,
s zúdult a csillagfény, vakult a szem belé.
Vonal, tömeg feloszlott lassan, szétbomolt,
fényfoltot láttam, árnyék táncát, színgomolyt.
Eggyésodort-font végeset és végtelent
húszéves ifjuságom és a képzelet.

(1953)







KÍVÜLED ÉLEK


Órák, napok
jéghártyás ablaküvegét
lehelgetem, hogy megláthassalak.
Gyönyörű arcod tanulom
utcán, sínek között, örök életveszélyben,
nem tudom hova tartó villamosokon.

Kívüled élek,
olyan bátran, hogy abban már
megláthatnád a vacogást,
ha egyszer közelről szemügyre vennéd.
De nem is ismersz.

Én vagyok az,
aki meg tudom szelídíteni
szemöldököd egymást-maró kígyóit,
aki nem félek, hogy összezúzódom
fekete köveiden,
aki talán még megbirkózom egyszer
iszonyú angyalaiddal,
aki be merek lépni hozzád
a magad-fonta kettős rács mögé
és enni adok neked naponta
és megitatlak.
Nem is tudsz róla, lehajtott-fejű.

Érted-e még az egyszerű beszédet?
Bogozd ki göbös sorsodat.
Segítek.
Aztán visszaadom.

Kívüled élek,
ilyen siralmas-bátran.
Te itt keringsz, még oldozatlanul,
csontjaim fehér izzószálai
tízezer voltos áramában.







KÖTÉS


Mert kell valaki, akihez beszélsz.
Mert kell egy másik: mások ellen.
Ne áltasd magad.
Ennyi az egész.
De ez - eltéphetetlen.










LEHET


Hát még lehet? Mégis lehet?
Lehet?
Virágos Isten küldött tégedet!
Megint veled? veled, veled, veled?
Az ócska sláger-dallam is nevet,
sajnos, a vénkisasszony is nevet,
mi tagadás, a bácsi is nevet
nevet, nevet, hogy lehet,
hogy veled,
megint veled, hogy azértis, lehet,
hogy tiporjuk vakon az éveket,
külön-külön, mégis veled, veled,
a metrólépcsőn ifjú szédület
röpít és részegít, s az is nevet
és csúfolódón nyelvet öltöget,
azt mondja mégis, hogy lehet, lehet,
bócorgok majd, vénasszony, nélküled,
és zörgő szíved is szeret, szeret,
s már nem számoljuk rég az éveket,
már rég nem tudjuk, mi is lehetett,
kicsoda játszott velem és veled,
csak azt tudjuk, hogy lehet még, lehet -
sors ez? vagy harc? szerelem? szeretet?
Majd vénülök magamban, nem veled,
mint olvasón, morzsolok éveket,
pereg a múlt, a majdnem-lehetett,
és minden éjszakám veled, neked,
és minden reggelem neked, veled,
és mindig nélküled és nélküled,
halálos ágyamon, ott is veled.
Lehet, lehet, lehet? Már nem lehet.
Amire nem jutott szavam neked,

elmondja majd Istenem-Istened.










MIATYÁNK


Mi Atyánk! Ki vagy a mennyekben!

Ott vagy, igen, de jönnél egyszer le a földre, lépdelnél végig közöttünk, lehelne rád nyirkos kapuboltok szemétszaga, néznél be udvari ablakokon a szobákba, ahol feldöntött pálinkásüvegek közt egy pontra merednek az asszonyok!

Szenteltessék meg a te neved!

Mindenható vagy, add hát, hogy megszenteltessék az ember neve is. Gyarlónak, halandónak ítélted, azért volt neki mindegy, mit cselekszik a földön.

Jöjjön el a te országod!

De melyik az? Hiszen múlandó életünkben annyiszor mondták nekünk: ez a te országod, az a te országod, annyiszor, jaj, annyiszor!

Legyen meg a te akaratod,
mint a mennyben, úgy itt a földön is!

mennynek és földnek törvénye ha egy lehetne! De hogy országolnánk mennyei módon a földön? Te segítesz? Vagy tűzesőt zúdítasz megint Sodomára? Kiszemelted-e Lótjaidat?

A mi mindennapi kenyerünket
add meg minékünk ma!

A napit, de mi a holnapit kívánjuk, a holnaputánit! Legyilkoljuk érte a földjeinket, mérget vetünk vadjaidnak, madaraidnak, emelünk kongó kőkockákat fáid zöld kontya helyébe, s majd a kenyér-meddő föld minket mérgez meg az Ítélet éjszakáján.

És bocsásd meg a mi vétkeinket,

Honnan kezdjük a felsorolást? Az anyaméhtől? Futja-e életünkből végigmotyogni vétkeinknek fekete lajstromát? Mégis tekints, ha nagyságos dolgod engedi, mi apró jóságainkra is - tőled valók-e? vagy törettetéseinktől? Voltunk néha azért irgalmasak is, legyen ez egy szemer a serpenyőben!

miképpen mi is megbocsátunk
az ellenünk vétkezőknek!

Ha akképpen, akkor jaj nekünk és jaj az ellenünk vétkezőknek! Mert mi nehezen bocsátunk meg, de hisz érted, e sáros földön nekünk nehezebb.

És ne vígy minket a kísértésbe,

Ezek már rég nem a te kísértéseid, hiszen azok olyan ősiek, hogy edzettségünk megbirkózik velük. Nem isteni és nem ördögi kísértések ezek, hanem valki langyos szívűe, aki odaférkőzött tüzed közé s az ördög jege közé. Alig ismerjük még, azért veszedelmes.

de szabadíts meg minket a gonosztól!

Ő az, ő! Az előbbi, a langyos! Tőle szabadíts meg! A Gonosztól!

Mert tiéd az ország
és a hatalom és a dicsőség,

Nem egy az ország az országlással,
nem egy a hatalom a hatalmassággal,
nem egy a dicső a dicsőséggel.
Add, hogy egy legyen,
tedd, hogy úgy legyen,

mindörökké.

Ámen.







OTTHAGYOTT A VÁROSOMBAN


Valaki énhelyettem ittmaradt.
Elcseréltem vele a sorsomat.
Futamoz álmosan a zongorán,
temetőbe sétál ki délután,
gyereket pólyáz, szekrényben matat.
Valaki énhelyettem ittmaradt.

Az énnekem szánt sorsot pergeti.
Ezt a kisutcát hagytam itt neki,
ezt az ecetfát nyarai felett,
hitvesi ágyat, dombos szigetet,
halálig-biztos társat hagytam itt,
ki ősszel rá meleg kendőt terít,
keresztelőket, temetéseket,
boros-toros bő nevetéseket,
víg névnapokat, apró gondokat,
sereg rokont, derék utódokat,
lángok-falta, vad esztendők helyett
tisztes nyugalmú, hosszú életet,
s csak néha egy névtelen sajdulást:
ezt akarta - vagy mást? Valami mást?
Valaki énhelyettem ittmaradt.
Küszöbére csempésztem sorsomat.
Ha tudna rólam, hogy gondolna rám?

Nem merek benézni az ablakán.







Ó, MEDDIG


Ó, meddig kell nekem némán vergődni érted,
idézni szép szemed, mely rám csak néha tévedt,
s ujjamtól zizzenő hajad hűs erdejét,
emléked híva, majd rebbentve szerteszét.
Meddig vergődni még, az irgalmas sötétben,
elrejtve, hogy pirít a bosszúság s a szégyen,
Igérő titkokat kutatva ostobán,
Kapkodni lázasan egy tűnt igéd után,
Mormolni százszor egy rég elhalt párbeszédet,
enyhíteni egy szón, mely egyszer fájt tenéked
s leintve részegen a hűvös ész szavát,
neveddel verni fel a néma éjszakát!







PARAFRÁZIS


Nem szoktam, nem szoktam
kalickában hálni,
de szoktam, de szoktam
szerte széjjel szállni.
Valahol leszállni,
magamra találni,
mindent odaadni,
tollam ragyogtatni.

Szárnyammal rácsaim
szálig lekaszálni,
szoktam én, szoktam én
földön is kószálni,
százfelé osztatni,
tollam szikráztatni.
Nem is szikráztatni :
halált halasztgatni.

Szerelem, szerelem,
jaj, velem mit tettél?
Hogyha már ezt tetted,
kicsit időzhetnél.
Maradj deres őszig,
maradj nap hulltáig,
fehér hold keltéig,
koporsóm teléig.

Nem szoktam, nem szoktam
társamra találni,
de szoktam, de szoktam
társakra találni.
Szivemet eloldom
mindig, amikor kell.
De tetőled, sorsom,
a halál sem old el.

Rab Zsuzsa: Parafrázis - Bencze Ilona

Link








PETI ISKOLÁBA MEGY




Petike már hat esztendős
Múlt ezen a nyáron
Hát úgy illik, hogy már ősszel
Iskolába járjon.
Milyen lehet az iskola?
Még sehogy sem érti.
A szomszédék Jancsikától
egyszer meg is kérdi.

Jancsi vásott, lusta fiú,
iskolás már régen,
Két év alatt tízszer sem volt
Könyve a kezében.
- Az iskola? hogy az milyen, -
Kérdi sunyi képpel,
- Elbánnak majd ott az ilyen
Arasznyi legénnyel!

Borzasztó hely! Rettenetes!
Sajnállak előre,
Én csak tudom,
hiszen én már
Kóstoltam belőle!
Tintaleves! Papírgombóc!
De minek beszélek!
Megtudod majd! -

Több se kellett Petinek szegénynek.
Aznap még a süteményt is
Ímmel-ámmal ette,
Nem volt még a bújócskához,
Labdához se kedve.
Üldögélt csak egymagában,
s kieszelte szépen,
Hogy ő bizony iskolába
nem megy semmiképpen! ...

Elérkezett szeptembernek
Első vidám napja,
Petit reggel mindhiába
Kereste az apja.
Virradatkor elszökött már,
Elbujdosik inkább!
Világgá megy, de ő nem nyel
Se papírt, se tintát!...
Egy darabig kószált,
aztán gyökeret vert lába:
Egy nagy kertben gyerekcsapat
Nevét kiabálta.
- Gyere, Peti! Játsszál velünk! -
Néki több se kellett,
Egy. kettőre ott termett a
Pajtásai mellett.
- Üsd a labdát! Röpítsd vissza!
- Rajta! Szaporábban! -
Hej, gondolja Peti,
jobb itt, mint az iskolában!

Egyszer csak egy kedves néni
tapsol gyorsan hármat,
A gyerekek hozzáfutnak,
Szépen sorba állnak.
Peti ámul: Hova mentek?
Véget ért a játék? -
- Állj be közénk! gyere velünk!
Egy üres pad vár még!
Peti megy: a sok pajtástól
Többé meg se válna.
Ment is velük egyenesen,
Be az iskolába.
Beült szépen a padjába,
Tetszett neki minden.


Úgy érezte, sajnál is majd
Hazamenni innen.
Hát még holnap!
Ha a könyvét
A kezébe kapja!...

Így végződött Peti első iskolai napja.







REJTVE ÉS LÁTHATATLANUL


Jártam a földön keresztül-kasul,
mások hangján szólaltam, száz alakban.
És mégis: rejtve, láthatatlanul.
És mégis: egyhelyben maradtam.

Mentem ezüst-üröm mezőkön át,
ahol kócos muszkalovak dobognak.
Hallgattam mély, folyamzúgású jajszavát
volgai gályavontatóknak.

Voltam havas pusztán utas,
harangszó himbált útfélen halálba.
Osontam mohos-kőkutas
örmény kolostor udvarára.

Alásüllyedt, gyökér-karokba zárt,
sokezer éves hindu isteneknek
láttam ifjúkorát,
ahogy mohó tigris dühvel szerettek.

Voltam zárdába-átkozott,
tánccal-káromkodó apáca.
Vonszolt magával száműzött
fegyencek jégzománcos lánca.

Sárga sörényű trubadúr dalát
gót torony alján számra vettem.
A reggel már Granadában talált,
fehér kövön, fülledt olajligetben.

Tatár surrantott rám nyilat,
fejem csecsenc lovas tipratta sárba.
Ringatott csengős pagodák alatt
kínai nádsípok gyereksírása.

Ágáltam ínséges muzsik helyett,
kiáltoztam szájat-betömő szélben.
Rabszolganőként hajtottam fejet.
Kövek helyett beszéltem.

A magam hangja elszökött.
Ivódott századok-szitálta porba,
széjjelszakadt fehér nyírfák között,
a zajló Néva elsodorta.

Megállok életem felett
nyárutó hűvösében.
Mit hagyjak még itt? Egy jelet.
Jelet, hogy én is éltem.







SZÁMADÁS


Falaim egyre vastagabbak.
Éveim egyre vékonyabbak.
Évszakokat villant az ablak.
Vicsorgó tükrök megharapnak.

Aszály mögöttem, üszkös évek.
Lapály előttem, tüskös évek.
Amennyit magam, annyit érek.
Egyedül semmitől se félek.

Csak senkit többé meg ne szánjak.
Maradjak ég-föld vándorának.
Magam-leverő lázadásnak.
Magam vétkéről számadásnak.







SZÍVEM ELLEN VILLANÓ


Minden utam hurok lett nyakamon.
Minden szavam: vesztemre-hatalom.

Jóságom: szívem ellen villanó kés.
Szerelmem vastagfüstű nádas-égés.

Vállammal tartok roggyanó falat.
Tudom, tudom, tudom, hogy rám szakad.

Erőm is: szívem ellen villanó kés.
Szerelmem vastagfüstű nádas-égés.

Futni! Az út hurok lesz nyakamon.
Szólni! A szó vesztemre-hatalom.

Ha rám szakadna, térdig földbe verne!
Ha rám szakadna, övig földbe verne!

Utak, kígyók, sziszegő kötelek.
Ha kioldom is, merre mehetek?

Magam vagyok a vastagfüstű égés.
Magam a szívem ellen villanó kés.







VASÁRNAPI VÍGASZTALÓ


"Másképp magad nem védheted
szeresd meg ellenségedet:
kongó szobád kazánfalát,
a sokfelé tört éjszakát,
tikkasztó Halálvölgyedet:
a társnélküli ünnepet.
Ha mint polip-kar, fojtogat,
add meg neki lágy torkodat,
szorítsd szivedre, úgy öleld,
s ellágyul, ölni elfelejt..."







VASPÁNTOK


Ha így szólnék a kedves,
fiatal kalauzhoz:
- Kalauz úr,
hogyha ma este hazamegy,
ölelje meg nagyon a feleségét,
dicsérje meg, ami épp rajta van,
akár az ócska pongyoláját -
Ha így szólnék -
ugye... bolondnak tartanának?

Ha így szólnék a bottal kopogó
nyugdíjas bácsihoz a boltban,
mikor épp forintjait guberálja,
végül levágat tíz dekát
a "kicsit-hosszabb-lett" kenyérből:
- Bácsi! Itt van ötszáz forint.
Tegye el, kérem. Épp ma kaptam.
nem számítottam rá. Fölösleges. -
Ugye, bolondnak tartanának?

Ha így szólnék az útkövezőkhöz:
- Útkövezők!
Én ezt a kis kavicsot elviszem,
mert az erezetében
lehorgadt Krisztus-fejet látok.
Engedjék meg, hogy elvigyem! -
Ugye, bolondnak tartanának?

Ha így szólnék a torzonborz kamaszhoz:
- Gyere, fiam,
üljünk le valahol, s te elmeséled,
mitől nőtt vállig a hajad,
mi ellen mered ez a tüske
tejes arcod körül,
s egyáltalán, mitől vagy te ilyen
kérlelhetetlen? -
Ugye, bolondnak tartanának?

Ha így szólnék padon sütkérező,
újságpapírból eddegélő nénikéhez:
- Néni, jöjjön velem,
amit szeret, azt főzök vacsorára,
puha ágyat vetek,
előtte pedig mindent elbeszélhet, a menyasszonykorát,
azt a szülést, a császármetszést is,
és szegény jó ura szívszélhűdését,
és hogy mivel ültette be a sírját,
azt is, milyen a szomszédasszony,
azt is, hogy a fia hogyan él Kanadában,
meg hogy mit írt föl, és mire, az orvos.
Mindent apróra elbeszélhet.
Sóhajtozhat és imádkozhat az ágyban.
De éjjel egyszer - maga úgyis sokszor
fölébred -
keljen fel, takarjon be engem,
mert éjjel mindig lerúgom a takarómat ...
Ha így szólnék -
ugye, bolondnak tartanának?

Konvenciók, bevett szokások
hideg vaspántjai
szorítják lüktető,
eleven húsig lenyúzott szívünket.







FORDÍTÁSAI


OROSZ KÖLTŐK: SZERGEJ JESZENYIN







ARANYLIK, ŐSZÜL


Aranylik, őszül már a nyíres, hallgat
a levél-nyelven suttogó liget.
S a szomorúan messzehúzó darvak
nem intenek már vissza senkinek.

Mért intenének? Száz úton csatangol
az ember: megtér, s útrakél megint.
A kenderáztató az elmenőkre gondol,
sötét tükrébe széles hold tekint.

Állok magamban ősztarolta réten.
Elring a széllel a darúcsapat.
Víg ifjuságom tájait idézem,
de nem sajnálom, ami ottmaradt.

Nem sajnálok sok szertegurult évet,
se lelkem habzó virágfürtjeit.
Kint őszi berkenyék máglyái égnek,
de fáradt lángjuk senkit sem hevít.

Lobog a bokrok piros bóbitája,
csak sárgulnak, de élnek a füvek.
Mint vetkőző fa lombjait dobálja,
bágyadt szavakat ejtek-pergetek.

S ha szavaim az idő elsöpörte,
lom lesz belőlük, száraz garmada,
mondjátok így: elhallgatott örökre
az arany nyíres szép levél-szava.

/Rab Zsuzsa fordítása/







ARANYOS LEVELEK KAVAROGNAK


Aranyos levelek kavarognak
rózsás vizű őszi tavon.
Mint űrbeli lepkerajoknak
libegése a csillagokon.

Rokonom s szeretőm ez az este,
meg a völgy, melyen ősz rohan át.
A kamasz szél titkokat esdve
emelinti a nyír-rokolyát.

Oly hűvös a völgy meg a lelkem!
Puha fürtű juhnyáj a homály.
Túl, túl a halószavú kerten
csengő nevető dala száll.

Ilyen őszi borús üzenettel
nem volt tele még a szívem.
Jó volna a fűzfalevelekkel
elringani néma vizen,

holdként csavarogni a réten,
hol széna a jó szagú ágy...
Örömöm keresem ködös égen.
Szerelem, hol a vágy,

hol a vágy?

/Ford.: Rab Zsuzsa/







BEHAVAZOTT SÍKSÁG


Behavazott síkság, fehérarcu hold,
végig a vidékre szemfödél omolt.
Nyírfa sír az erdőn fehérfátylasan.
Ki halt meg e tájon? Talán én magam.

Ford.: Rab Zsuzsa







BOKRAINK KÖZT


Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő, szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha.

Arcod haván bogyók bíbor vére -
szép voltál, te kedves, illanó!
Szelíd, mint az alkony puha fénye,
s fehéren sugárzó, mint a hó.

Szemed magvai kihulltak régen,
neved, a törékeny, messze szállt.
Gyűrött sálam őrzi már csak híven
fehér kezed hársméz-illatát.

Amikor a háztetőn a hajnal
macska módra, lustán lépeget,
emlegetnek tűnődő szavakkal
vízimanók, dúdoló szelek.

Kéklő esték azt suttogják rólad:
álom voltál, elhaló zene.
De tudom - aki formálta vállad,
fénylő titkoknak volt mestere.

Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha.

(Ford: Rab Zsuzsa)







A BOSZORKA


Kócos az üstöke, söpri a porhavat,
fürge fehér banya, ott szalad, ott szalad.
Néma az éjszaka, hőköl ijedten,
arcát rejti a hold, beleretten,
szél sikogat, menekül eszelős-vadul,
vágtat az erdei sűrübe, meglapul,
szegzi fenyőfa-pikáit a lanka,
félve huhukkol az éjszaka baglya.
Nézd a banyát!


Hadonászva pörög-forog,
tölgy tetején hunyorognak a csillagok.
Fülbevalója kígyó, viharozva
száll vad szél szárnyán a boszorka,
táncát zengve kiséri a rengeteg,
fent feketén dideregnek a fellegek.








DŰLŐK ÁLMODNAK


Dűlők álmodnak piros alkonyokról,
bokrok tövén kék kutat ás a köd.
Kunyhó-anyóka csend-kenyeret morzsol,
tűnődve rágja ajka, a küszöb.

Az őszi fagy szelíd még és szemérmes,
szérűskert alján lopva lépeget.
Kéklő ablakból szöghajú legény les
surrogva szálló seregélyeket.

Zöld füstöt ont a kémény langyos kelyhe,
veresen izzik a kemence-mély.
Kutatva jár a szél, sehol se lelve
valakit, akit elnyelt rég az éj.

Valaki elment. Cserjés sűrűjében
nem jár zörögve csorbult lomb alatt.
Sóhaj szakad fel, útra kél az éjben,
s egy borzas bagoly csőrén fennakad.

A csend sűrűl, már sunnyadoz a pajta,
deres út hímzi a síkos mezőt.
Zizegve sír a vékony árpaszalma
el-elbólintó tehénkék előtt.

Rab Zsuzsa fordítása


Szergej Jeszenyin - Dűlők álmodnak (Béres Ilona előadásában)

Link








ELVIHÁNCOLT A TAVASZI ZÁPOR


Elviháncolt a tavaszi zápor,
kék az ég megint.
Meguntalak istenigazából,
Szergej Jeszenyin!

Unalom! Nagy, láthatatlan szárnyak
a fejed felett.
Dalaiddal porló dédapádat
föl nem keltheted.

Szavak, igék sorvasztják el áldott
esztendőidet.
Papír nyeli el sok fényes álmod,
ásatag kötet.

Valaki, lustán kutatva verset,
néha ráakad:
tetszik kéklő tájad, piros ested -
nem kellesz magad.

Gyönyörködnek Blokban és Brjuszovban,
s másban néhanap.
De a perc, az éppen úgy kilobban,
épp úgy kél a nap.

Nem másít a föld arcán az ének,
lombot se szakit.
Megfeszítve jajgatnak a szélnek
ékes szavaid.

Nem tud már a süket ég megszánni,
Pilátus kiad...
Éli, Éli, lama sabaktáni!
Hagyd bukni fiad!

Fordította: Rab Zsuzsa







ÉG VELED, BARÁTOM


Ég veled, barátom, isten áldjon,
elviszem szívemben képedet.
Kiszabatott: el kell tőled válnom,
egyszer még találkozom veled.

Isten áldjon, engedj némán elköszönnöm.
Ne horgaszd a fejedet, hiszen
nem új dolog meghalni a földön,
és nem újabb, persze, élni sem.

( Rab Zsuzsa fordítása )


Szergej Jeszenyin - Ég veled, barátom

Link








FOLYÓ PARTJÁN


Folyó partján, öböl szélén zúg a nád,
zúgó nádnak szép lány sírja bánatát.

Hullám jósol asszonysorsot, szomorút:
szétzilálja az aranka-koszorút.

Jaj, tavaszra ifjú asszony hogy legyen?
Fél - az erdő rossz jelekkel ráüzen.

Borzong rágott háncsu nyírfa jóslatán:
egér hemzseg majd urának udvarán.

Bokros ló majd elragadja kocsiját,
tűzhely-szellem nyűvi-tépi a haját.

Tömjénszagot ontanak a fenyvesek,
orkán jajgat temetési éneket.

Folyó partján, öböl szélén lány zokog,
szemfedőjét csipkézik a lágy habok.

(Rab Zsuzsa)







FÖLDECSKÉM, TE SZÜLŐFÖLDEM


Földecském, te, szülőföldem,
tengődő, bajos vidék!
Csak a szík, a fák a ködben,
meg a folyón túli rét...

Keresztjét felhőkbe vágva
Öreg templom bólogat.
Kakukk sírdogál az árva
tájon. Mégis itt marad.

Szülőföld, érted fog, érted
batyut, botot a szegény,
ont zarándok-verítéket
tavaszi víz idején.

Poros, cserzett arcok, távol
utak szikkasztott szemek,
Krisztus szelíd bánatával
teli, szikár emberek.

(Rab Zsuzsa)







HOL AZ ÖRÖK TITOK SZUNNYAD


Hol az örök titok szunnyad,
van egy túlvilági rét.
Itt jártam, e földi útnak
véletlen vendégeként.

Erdők, vizek áradása.
Fönn egy szárny suhan velem.
Égitestek vad futása
vonta ködbe életem.

Nem a te csókodtól égtem,
sorsom nem hozzád füzött.
Érzem: új út készül értem
napkelet s nyugat között.

Így rendeltetett: a szótlan
sötétségbe szárnyalok.
De senkinek búcsúzóban
semmit hátra nem hagyok.

Ahol minden vihar hallgat,
messze hagyva földedet,
szememet, mint iker-holdat
kigyújtom a mély felett.

Rab Zsuzsa fordítása








HOLD SZITÁLJA HŰVÖS ARANYÁT
(A perzsa motivumokból)


Hold szitálja hűvös aranyát,
oleander mézillata átad.
Jó nézni e kékben úszó tájat,
hallgatni a nyugalom dalát.

Messze-messze Bagdad városa:
ott dalolt a szép Seherezádé.
Vágya réges-régen a halálé,
kertje néma, nem zeng föl soha.

Földben nyugvó régen-voltakat
rejt a temetőfű buja bokra.
Vándor, ne keresd a holtakat,
ne hajolj a mohos kőlapokra.

Körülötted illatok, színek,
ajkad hívják, csábítják a rózsák.
Béküljön meg mindennel szíved,
s édes öröm száll meg, tiszta jóság.

Élj, ha élsz! Csókolj nagyon, ha csókolsz.
Arany hold alatt gyönyört szakíts.
Ha meg holtak árnyainak hódolsz,
élőt azzal meg ne háboríts.

Ezt dalolta szép Seherezádé,
ezt nyögik a csorba levelek...
Kinek vágya régen a halálé,
szánni szívből itt csak azt lehet.

(Rab Zsuzsa)









ITTHON VAGYOK


Itthon vagyok, együtt megint
e tűnődő, szelíd vidékkel.
A hegy mögül még visszaint
a fürtös alkony, lágy kezével.
Szállnak bozontos fellegek,
az eget lassan átalusszák.
Nyomukban csöndesen lebeg
s rámhull az esti szomorúság.
A fénylő templom - kupolát
beszövik - fonják kékes árnyak.
Sok régi pajtás, jóbarát,
ó, merre tűntél, hol talállak?

Évek ködfala eltakart,
Mentetek sorra, mindahányan.
Csak a víz tud még régi dalt,
zubog a vén malomlapáton.
Míg lassan ellep a sötét,
s a szelek gyönge nádat törnek,
örökre elszállt évekért
könyörgök a párolgó földnek.

(fordította: Rab Zsuzsa)







KÖSZÖNÖM





Mondd: ,,köszönöm", a szivárgó könnynek,
s ne töröld sietve a szemed.
Hogyha sírva is - létezni könnyebb.
Halott, aki meg sem született.

Ha törten, ha verten is - ki élő,
plazma-éjszakában nem maradt.
Léte a teremtés szekeréről
ellopott zöld fűszál-pillanat.

Nevess nagyot, fogd marokra késed,
harapd, mint retket, az örömöt.
Rosszabb volna meg-nem születésed,
életed akárhogyan nyögöd.

Fagyalszirom-zuhatagban járva,
semmitől s mindentől részegen,
eszméltessen a világ csodája,
ámulj önnön létezéseden.

Az égboltról ne hidd, hogy mennyország,
de váddal se bántsd az életet.
Nem köszönt be még egy élet hozzád,
ez az egy is - véletlen tied.

Ne a korhadásnak higgy: a lángnak.
A pitypangos fűbe vesd magad,
ne könyörögj nagyon a világnak,
nevess rá és gyorsan döntsd hanyatt!

Baj ha ér, fejed ne ejtsd a porba.
Lelkek élnek a romok felett!
Táncolj, mint a rongy-ruhájú Zorba,
ünnepelve akár szégyened.

Köszönd meg a legfeketébb macskát,
mely előtted keresztbe futott,
utcán elszórt dinnyehéjak mocskát,
amelyen a lábad megcsúszott.

Köszönd meg, ha fájdalmak facsarnak:
szenvedésed is hasznodra volt.
Mondd: ,,köszönöm", a legárvább sorsnak,
hiszen az is ember sorsa volt.

(Rab Zsuzsa fordítása)







A MÉNES


A dombsoron lovak dobognak át,
Fújják a völgybe szét napok aranyporát.

Lerontanak,s ahol reng a kék öböl,
sörényük olvadt szurka szétömöl.

Nézik a víz csillámló fodrait,
nyakukba most a hold ezüstpányvát hajít.

Árnyától megriad a ménes, elrobog,
a kelő nap felé sörénye fellobog.

A lófejek körül a tavasz napja zeng.
A bögölyhad még álmosan kereng.

De este már csípése mérges -
fülét lesunyja, fölnyihog a ménes.

Pata robajlik egyre élesebben,
felcseng a hang és elhal a füzesben.

A víz a csillagos nagy égig tornyosul,
tükrére bögölyök hamu-esője hull.

A réten az alkony fáradt kékje leng,
sípja szaván a pásztor elmereng.

Figyel a ló, lehajtja nagy fejét,
hallgatja csöndesen a pásztor énekét.

Visszhang harangja zeng, finoman rezzenő,
üzen a széllel egy sosem-legelt mező ...

(Ford.: Rab Zsuzsa)










NEM SIRATLAK


Nem siratlak, nem idézlek, múltam,
szirmok füstjét ontó alma-ág.
Hervadás aranyködébe fúltan
tünedezik már az ifjúság.

Lassúbb lett szívemnek lódulása,
csípi dér, belém mar a hideg.
Mezítlábas nagy csatangolásra
nem hívnak már nyárfaligetek.

Kóbor lelkem! Lángod már csak félve
olvasztgatja szóra ajkamat.
Hová lettél, kedvem frissessége,
szemem fénye, érzés-áradat?

Vágyaimat fukarabbul mérem;
álmodtalak volna, életem?
Mintha lovon szálltam volna fényben,
piros lovon tavasz-reggelen.

Csupa árnyak vagyunk a világon,
hull a juhar réz-szín levele.
Mégis mindörökre áldva áldom,
hogy virultunk s meghaltunk bele.

/Rab Zsuzsa fordítása/







NEM SZERETSZ


Nem szeretsz már szánalom sincs benned.
Rútnak látsz? Ó, azt is elhiszem.
Ha nem nézel, szíved még fölenged,
lankadt kezed vállamon pihen.

Szegény csorbaszívű, én tehozzád
se gyöngéd, se durva nem vagyok.
De sok szájra tapadt már meleg szád!
Emlékeznek rád szemek, karok.

Szertemállott árnyak rég az éjben,
s benned is húnyóban már a tűz.
Soknak ültél, tudom, az ölében,
ahogy most az én ölemben ülsz.

Mélyein félig lehúnyt szemednek
egy-egy arc dereng, kísért a múlt.
De hát nagyon magam sem szeretlek,
vesztett szépség csábít, ködbefúlt.

Sors keze? Csak lázas, könnyü játék.
lángok lepketánca, jól tudom.
Találkoztunk? Véletlen ajándék.
Mosolygós-nyugodtan búcsuzom.

Elindulsz majd útadon, s már mégy is
visszacsalni, ami elszaladt.
Ó, csak hamvas lelkeket ne érints!
Hagyd a csók-tudatlan ajkakat!

Egyszer majd, kisutca sötétjében,
másnak hazudsz szenvedélyeket.
Arra kószálok magamban éppen,
s találkozunk újra, meglehet.

Közelebb bújsz társadhoz riadtan,
biccentesz, és fázón megremegsz.
"Jóestét" - csak ennyit mondasz halkan.
"Jóestét, miss" - mondom. S ennyi lesz,

s megyek tovább. Könnyekkel se küzdök.
Hűs nyugalom, ez maradt nekem...
Felszítani ki tud hideg üszköt?
Ki támaszt fel, halott szerelem?

Rab Zsuzsa







PORHÓ KAVARDUL


Porhó kavardul, szél sodorja,
száguld a pusztán idegen trojka.
Más ifjúsága röpül a szánon.
Hát az enyémet merre találom?
Fölkapta szellő, hajtotta orkán -
épp így repült el, száguldó trojkán.

Rab Zsuzsa fordítása







TÉL ÉNEKEL


Tél énekel, orkán huhog,
mohostövű fenyő suhog,
ág-húrok pengenek,
erdőkre mély álom szakad,
vonulnak ónos ég alatt
tépázott fellegek.

Az udvaron hóförgeteg
terít ezüstös szőnyeget,
fagymarta törzs recseg.
Az ablakon veréb kocog,
éhen morzsáért kuncsorog,
mint árva kisgyerek.

Reszket a sok kisded madár,
ellankadt, úgy megülne már,
s csak társához lapul.
A felhőt orkán kergeti,
húnytszemű ablakom veri
és dörömböl vadul.

Dermedt kis tábor álmodik,
párkányomon fagyoskodik,
szárnyára tél havaz,
de álmában napot derít
s égboltnak kék lepelt feszít
a tündérszép tavasz.

Rab Zsuzsa fordítása


***






Cvetajeva, Marina: OSTYAFEHÉR NAP


Ostyafehér nap. Mélyen terped a felhô.
Deszkapalánk -- temetô a kertek alatt.
Szalmacsutak-báb: tártkarú kánya-ijesztô
bámul dôlt fakeresztet, öl-magasat.

És a palánk deszkái fölött kihajolva,
nézem: utak, falu, vesztegelô katonák.
Nagyszemű-sós kenyeret majszolva, anyóka
áll egyedül, támasztja a kiskapufát.

Mit vétett ez a sor viskó neked, Isten?
Ennyi mellet mért szakít át a golyó?
Síró-füttyű vonat jön. A porban, a füstben
ének sír, keserűen kurjongató.

Jaj, meghalni! Vagy sose szültek volna,
mint tépelôdni e dal vonító rab-panaszán,
mely a cobolyszemöldökű lányt siratozza.
Ó, hogy jajgat! Istenem, Isten, Atyám!

(Ford: Rab Zsuzsa)







NE RÁZD MEG A FŰZFAÁGAT


Ne rázd meg a fűzfaágat,
mert harmatot záporoz rád.
Rázzál inkább barackágat:
eléd ízes gyümölcsöt szór.

Magas ágon csügg a barack,
nyújtózom, de el nem érem.
Örvendeztess meg, barackfa,
hullasd ölembe gyümölcsöd!

A Szpelszkjába vivő uton
egy gyümölcsöt küldött Indra.
De a főisten gyümölcsét
gonosz démon elrabolta.

Magam ültettem a fűzfát,
magam öntöztem a fűzfát.
Mikor gazdag lombja sarjadt,
sokan mondták magukénak.

Minek nekem borsót enni,
ha a borsót nem szeretem?
Minek szeretőt keresni,
olyat, akit nem szeretek?

Hogyha lovad abrakolod,
és jársz mégis gyalogszerrel,
akkor mindegy, hogy magad vagy
istállóban, vagy a lovad.

tibeti népdalokból
fordította: Rab Zsuzsa







Ellen Niit: OTTHONT ADSZ


Amint az ajtón benyitok,
kezemnek
otthont adsz a tiédben.
Befogadod, mint csavargót a házba,
ott vacok várja, tűzhely, vacsora,
nincs lárma, nincs tülekvés.
A lélek felbátorodva
kioldja átázott cipőjét,
vizes harisnyáját kötélre dobja,
aranyfényű teát tesznek elébe,
illatos málnaízzel,
vágnak mellé, amennyi jólesik,
a friss kenyérből.
Aztán, ha a lélek, felbátorodva,
egy kicsit kutat még a polcon,
talál ott rejtett örülnivalót:
kis üveg mézet,
vagy egy pozsgás-piros almát.
Csak annyi kell, hogy a kezemnek
egy pillanatra
otthont adj a tiédben.

(Ford: Rab Zsuzsa)







Jevgenyij Vinokurov: Ő


Mellém ül enni: asztalon az étel,
Rám szól: egyél, és megadom magam.
Csörömpöl - istennő - a sok edénnyel,
Olvas, söpör, szalad, mert dolga van,
Mezítláb ténfereg öreg zakómban,
Vagy felveri a konyhát éneke...
Szerelem ez? Dehogy. Mi is valóban?
Csak ennyi: elmegy - meghalok bele.

(Fordította: Rab Zsuzsa)











 
 
0 komment , kategória:  Rab Zsuzsa  
Csabai Lajos versei
  2020-02-13 17:00:14, csütörtök
 
 







CSABAI LAJOS VERSEI







AMIKOR HEGEDŰSZÓT HALLOK


Amikor hegedűszót hallok
Minden dallam, szívem húsába mar
Az évek érzelemrozsdája rám rakódott
Ahány akkord, mind felkavar

Ezernyi dallam, sok színes évek
Mind rám vártak valaha
De elmúlt a sok fennkölt este
Nem hozhatom vissza soha

Millió hétköznapi gondom
Elűzte a sok száz dallamot
Értem el sok apró sikert
De alig értem boldog napot

Lehetnék még egyszer fiatal
Hagynám veszni minden kincsemet
Csak a szépnek jónak
Az édes bús hegedűszónak
Nyitnám meg ábrándos lelkemet







AMIKOR KIMONDOM A SZÓT...

/Feleségemnek Erzsébetnek a 44-ik évfordulónkra újra... /


Amikor kimondom a szót: szeretlek,
Meztelen előtted ilyenkor szívem
Ha nem tud szólni úgy, mint egy ima
Hogy ne kopjon a szó, nem ismételgetem.

Ha nem mondja el az elmondhatatlant
Szemem téged ölelő sugara,
Nem mondja el azt egyetlen szó
Mely csak repedt harangként kongana

Ha esténként fáradtan hallgatok,
Kinyújtott kezem mondja el néked a szót
Érd be, ha mondom, még mindig jó veled.
Írva így volt jól, másként nem lehetett.

Új értelmet nyert nálunk már e szó.
Hisz tudjuk rég, nem virágjuktól erősek a fák,
Gyökerünk végtelen mély, azt
Már csak a halál vághatja át.

Látod, két erős hajtásunk immár vastag ág
Egyik végén rózsaszín szirmot bont a kikelet
Miért bizonygassam hát, amit biztosan tudok.
Hogy így rendelték nékünk az égiek

Mi már ketten erősebbek vagyunk mint a halál!
De ha nem vagy, nélküled senki sem








ANYÁM


Anyám a fáradt öregek álmai útján jár.
Kilencven hosszú év öröme, bánata.
Halkan nyitok be, segítségre vár talán,
De arca csak a végtelen időt mutatja.

Míg így álmában messze jár
Megfáradt arcát kémlelem
Nyitott szája nem remeg, teste nem piheg.
Nincs baja talán? Hasít belém a félelem .

De nem! Karja mozdul,
Óh, hála néked Istenem
De nyitott szája megrémít így is.
Talán így ragadja el majd a végtelen ?

Szeme most megrebben, tekintetemet érzi,
Felpillant, s arcán egy mosoly suhan át.
Hát eljöttél , kisfiam, nincs baj a szíveddel ?
És száz karjával öleli könnyelmű fiát.







AUGUSZTUSI VERS


Augusztus van, tombol a nyár.
Elmédben hűsre vágyik,
Csak piheg a gondolat.
A láthatárt kémleled,
Vajon jön-e végre
Enyhítő lágy fuvallat?

Amott nyugat felé
Szürkül az ég alja.
A hegy felől már
Testes felhő gomolyog,
Megrémül a nap,
Mint ki vesztét érzi,
Rád zúdítja még
Maradék sugarát,
Aztán megadóan a
Felhőbe sompolyog.

S a fuvallat jön. Nem hűst,
De jeges szelet áraszt.
Erejétől a jegenye meghajlott.
Megdördül az ég,
Száz villám cikázik.
Vízfüggönyt ont a menny,
Millió jégszem kopog.
Hömpölyög az ár,
S te visszakívánod már
Az imént még perzselő napot.







BARÁTOD AZ...


Mondják egyesek: barátod az,
Ki melletted őrültségeidben is kitart
Ha mással vitába kerülsz
Igazat mindig néked ad.
Mondják, barátod az,
Ki bajban együtt sír veled
Bármi dologba fognál is
Mindenben segít neked.

Én azt mondom: barátod az,
Ki odaadja az utolsót is neked
Étkét megosztja, ha éhezel,
S érted vitázik, nem ellened.
Ki ha szakadék felé mégy
Nem veled tart, de elédbe áll!
Ha téveszme gyötri lelkedet,
Tükröt tart, segít, míg szíved
A jó útra ismét rátalál.
Ő kölcsön adja két szemét neked,
Ha nem engednek látni könnyeid,
S ha néha nem ért egyet veled,
Nem ellenséged ő! Ne hidd!
Mert abszolút igazság nincsen,
De van ki messziről jön, többet lát
S ha vehemens is, még nem kötekedő
Csak óvna, hogy ne kövess el hibát.
És ha mennie kell,
Mert vére, sorsa hajtja őt,
Nem úgy dob el Téged mint
Kiszolgált, megunt keszkenőt.







BETELJESÜLT SZERELEM


Egymásé lettünk az éjjel.
Míg lényeddel ismerkedtem,
A hold, vén strázsa, tüzet látott, hát benézett.
Majd egy felhő mögé bújt, szemérmesen.
Új értelmet nyert veled minden dolog.

Egymásé voltunk, s bár már elült a vágy,
Most hagyjuk a felbolydult vért csitulni.
Csak tested ívét ne vidd még, kedves!
Hagyj így veled, s az örök idővel összesimulni.
Mint két fonál, egymást, úgy érezzelek.

Enyém voltál, kell most nagyon a csend,
Hisz éjünk nemcsak zsigerek tánca volt.
Most bontja ki az ég üzenetét bennem az értelem,
Bár szemem csukódik, az idő már szétfolyt.
Egyetlen érzés tölt el: a megtartó szerelem.

Óh, boldog érzés, kísérj el a sírig!
Csak veled lehet teljes szürke életem.







EGY RÉGI KARÁCSONY


Egy régi karácsonyi dalt dúdolok magamban,
Egy régi karácsonyt idéz fel a dallam.
Mikor még egész család ülte körül fánkat
S itt láttuk még boldogan nevetni apánkat.

Régen volt!
Az utcákon az oszlopok gyér fényénél
Nem háromkirályok, télapók osontak.
S a fenyő csúcsán ötágú volt
A betlehemi csillag, s odafönt
Új Heródes ült törvényt,
S a Kisjézusnak jászol csak szívekben jutott.
Apámnak az örömhírt templomban hallani
Még a karzat homályában
Titokban sem volt szabad.
A templom árnyékában feltűrt gallérú
Rosszarcú alak leste.
Kiben ingott meg az ideológia
Akkor karácsony este.

Mi, aprók, nem értettük még ezt.
Négyen kabátot vettünk,
S a szálingózó hóban, a nagy udvarban
A szomszéd ablakához mentünk,
S megkocogtatva kérdeztük:
"Dicsérhetjük a kis Jézust?"
Választ sem vártunk, hisz ott jó ember lakott,
Ajkunkon felcsendült a régi dallam,
Előbb csak félszegen,







EMLÉKSZEL, KEDVESEM?


Vonatunk Velence felé robogott.
Valóra vált az évtizednyi vágy.
Ezer csoda várt, melyről álmodoztunk.
Szívünket az öröm járta át.
Indulás a térre, boldog zsivaj.
És akkor bőszen nemet mond a test!
Szent Márk tér tornya csak távolból int.
Szállodaablakban ért minket az est.
A sóhajok hídján mások mentek át.
Nem vitt minket útra a vidám gondolás
Vonatunk velünk visszarobogott.
Hol vagy már Velence, te hűtlen, csodás?

Régen volt, együtt már
Csak mosolygunk rajta.
Torkom titkon mégis
Sírás szorongatja:
Mert úgy ment el mellettünk
Egész életünk,
Mint a minket el nem vivő
Karcsú gondola...







EMLÉKVERS

/Dedikálás helyett /


Mit ér a madárfütty
Derűs hajnalon?
Mit ér a sok virág,
Ha nincs dal ajkadon?
Mit ér a kincs, mit ér az élet,
Ha nincs dalod mely kedves
Valaki szívének?

Nekem a dal, a szépség
A szeretet az életem.
A dal, a szépség, szeretet
Ti vagytok nekem.

Emlékül fogadd el
Néhány dalom.
Dalaimat őrizd meg
Sok évtizeden át.
Ígérem, e dalok
Vigyáznak majd rád.










EMLÉKVERS NŐKNEK NEGYVEN UTÁN


Nem akkor múlik el az ifjúságod,
Amikor azt mondják neked: néni.
Addig tart, amíg tudsz életedben
Őszinte szívvel örülni, remélni.

Ifjúságod megtart téged
Míg örülni tudsz egy szál virágnak
Amíg helye van szívedben
Egy májusi est dalának

Ha majd nagymamaként egykor
Megérzed talán, hogy szíved fárad,
S nem támad vágy , ami éltet,
Akkor,- de csakis akkor-
Ints búcsút az ifjuságnak.







ESTI LELTÁR


Ma megint bűnös voltam, Uram.
Pazarló voltam és túl mohó
Sok éhezőre nem gondoló
S egy egész napot eltékozoltam, Uram!

Ma is bűnös voltam, Uram.
Paráznán néztem egy idegen lányra
Védekeznék, mert hogy szívem árva
De tudom, gyenge érv nálad ez, Uram!

Megint bűnös voltam ma, Uram
Türelmetlen, pedig a megértés kellett
De sajnos csak ingerült szóra tellett
De tudod, most sok bajunk van, Uram!

Ma megint bűnös voltam, Uram.
A csábítás nagy volt, és engedtem,
Titkaidat feszegettem.
De hát képedre teremtettél, Uram!

De tettem ma jót is, Uram.
Bár tudom, "Ne tudja azt a bal kezed
Mit jobbal adsz!" törvényed ez neked
De könnyű lett ettől szívem, Uram!

Volt, akit megvigasztaltam, Uram.
Mert szót adtál számba, lágyat, biztatót,
Mert sokan vannak, kik éhezik a jót!
Nem tudok szenvedőt nézni, Uram!

Vond meg hát mérlegem, Uram!
Érdemlem e tőled szeretetedet?
Érdemlek e tőled még időt, éveket?
De ha hívsz, kész vagyok menni, Uram!







É D E S A N Y Á M


Emlékszem, a háború már messze járt.
A szívekben szirmot bontott a remény.
Erős voltál, mosoly táplálta a tettet
De életünk még nehéz volt, és kemény.

Esténként kis pohár tej volt csak az étkem,
Csupromból a kevés korty hamar kifogyott,
Te láttad arcomon a kérdést: miért csak ennyi?
Szerető szíved, hogy felejtsem, mesébe fogott.

Üres csupromat szíveddel töltötted.
Hány álmatlan éjemet kísérte bársonyos dalod.
S míg álomba ringattál, a holnapra gondoltál:
Honnan varázsolod elő a fazékba valót.

Nyolcvanhat év!
S a Te hajad még ma is selymes és üde,
Őrködök fölötted, óvlak, de bárhogy akarok.
Már az én hajam is lassan őszbe fordul
Én mégis örökre kisfiad maradok.







ÉRINTÉS


Mikor szép fejed álomra hajtod,
Tudom, nincs veled senki sem.
Leeresztett redőnyöd, zárt ajtód mögött
Altató dajkád csak a gyötrelem.

Mikor bús fejed álomra hajtod,
S a köddé folyt időbe néz szemed,
A fájdalom is csak egy imbolygó folt csupán.
Te nem tudod, de én ott vagyok veled.

Kulcslyukon át osonok be hozzád.
Szellem szárnyon, mint a képzelet.
Megigazítom rajtad gyűrött takaród,
Gyengéden megsimogatom fejed.

Egy pillanat, s újra itthon vagyok.
Sugárzik, melegség járja át szívem.
Ha te nem is érzed, öröm, hogy én tudom:
Véled a fényt sikerült ma megérintenem.

Mert senki vagyok, ha nem szerethetek!
Poshadt vizű tó csak egész életem.
De ha van, ki szomjazza érintésemet,
Kristályvizet adó forrás lesz szívem...







FÉRFI GONDOLATOK


Annyi mindenre képes lennék még.
A szív ereje töretlen, makacs, de az
Éji álom már nehezen talál meg, és
Bizony, szégyen, de fáj a derekam.
Mikor kecses láb ellibben előttem,
Az esztétika öröme sokszor győz
A vágyon, már nézni a szépséget,
Nem birtokolni, hevesen, mint
Régen - ebben békémet
Megtalálom.

Az otthoni harmónia látszat csupán.
Szépen csináljuk, de boldog nem
Vagyok. Félem elveszteni a napok
Rutinját, s egy forgószélhez, fájó
Szívvel már bizton nem alkalmazkodok.
A megszokott, kedves bútorok hiánya
Fájna, sokat vagyok a meleg, szép
Otthonban, eljárni már sokkal ritkább,
Mint a hajlobogtató időkben.
Hová is lennék, ha nem találnám
Meg biztos pontomat a szokott
Térben, a lassan feledett időben?

Furcsán nézem kicsit







GYERE, ÜLJ MELLÉM
/FELESÉGEMNEK/


Gyere, ülj mellém, kérlek,
Beszélnem kell most veled.
Tedd félre mára száz bajunk.
Holnap már késő lehet.

Látod, szemem köré
Már mély redőket vont,
S az elmúló életre int
Kedvesem, ezernyi gond.

Vágyérlelő májusi délután
Jöttél először felém.
Tudod, megérzi azt az ember,
Téged a sors küldött akkor elém.

Huszonegy évem e szép nap előtt,
Mint egyetlen órám elfutott.
Az a perc volt a hazatértem,
Amikor először ölelt át karod.

Megtérve, melléd telepedve,
Hajtottam válladra fejem.
Ajándékul adtam gyenge karom,
S csendes világom, szerelmem.

Nem ígértem gazdagságot,
Csak azt, hogy végig fogom kezedet,
Nem kértem mást, csak maradj velem,
S küzdjük át együtt az életet.

Azóta negyven év szaladt el.
Talán én holnap már költözöm.
Hadd mondjam el, amíg nem késő,
Ami







GYERMEK IMÁJA


Mikor kicsiny voltam, még nem tudtam ki vagy
Csak azt mondták, olyan, kihez nem ér fel az agy

Magas templom falán felhőkből néztél rám
Mindennap elmondtam rég betanult imám

Akkor még nem tudtam, mit jelentesz nékünk
Te írod, rendezed minden napunk, éltünk

Aztán jó anyámat nagy betegség érte
Meggyógyulhat, mondták, ha imádkozol érte

Betanult imámat akkor félretettem
Esetlen szavamat tehozzád intéztem

Jó anyám meggyógyult, hála érte néked
Azóta szívemben csak tenéked élek

Tudom én egy napon majd eléd kell állnom
Sok nagy bűneimet mind meg kell majd bánnom

De addig a napig öröm tölti lelkem
Mert tudom Te soha nem hagysz már el engem....







HA BÁRHOL JÁRSZ


Ha bárhol jársz, én vagyok,
Ki rettegek érted.
Ha megbántasz is, én vagyok,
Ki bocsánatot kérek.
Ha gondot hoznak napjaid,
Álmatlan az éjem.
Ha boldog siker érint meg,
Veled örül énem.

Ha kétség gyötri lelkedet, én
Hitet csepegtetek beléd.
Ha sötét lesz láthatárod, én
Virágos rétet vetítek eléd.
Ha egymás mellett elmegy lelkünk,
Én vagyok, kinek a vita jobban fáj.
Ha a búcsú órája jön, én vagyok
Ki magára többé nem talál.

S ha mindez lényed nem érinti meg,
A vesztes nem te, én vagyok.
Mert önzetlenül szeretlek, zsarolhatsz,
De viszonzás nélkül megfagyok.
Nincs igazság a szerelemben!
Mindig az szenved, ki jobban szeret.
Ha valaki életét terád tette fel, és elhagyod

Istenén kívül mindene elveszett.







HA MAJD A VÉGSŐ ÓRÁN...


Ha majd a végső órán
A szeretett kedvest a sír torka várja,
Eszedbe jut-e majd néked akkor,
Vajon nem várt-e rád hiába?

Emelte-e reménykedve rád
Sóvár tekintetét?
Nem horgasztotta-e le némán
Csalódott bánatos fejét?

Közönyös szavaid után
Megláttad-e szomorú szemét?
Nem toltad-e félre konokul
Simogatásra nyújtott kezét?

Amíg élünk, addig kell szeretni.
Nem pótolható, mit elmulasztunk ma.
Többet ér most egy simogató jó szó,
Mint majdan a sírnál száz könnyes ima.







HA MAJD KINT NYUGSZOM...


Ha majd kint nyugszom a fűz alatt,
Ne hozz majd drága koszorút nekem!
Az ezer virágú krizantémok
Nem segítenek már szívemen.

Hiába mennek mások ezer virággal,
Jön a november, s elfagy mind.
Ne tarts a sírt versenyben díszítőkkel!
Nem lesz könnyebb a föld odakint.

Könnyebb csak lelkiismeretük lesz,
Mely hordja a vissza nem vont szavakat,
S százszor elmondják majd: köszönöm,
Mit szemükbe mondani nem tudtak.

A bántó szavaknak léleksebei
Millió virággal nem gyógyíthatók,
Hisz, kit köszönöm nélkül engedtek el,
Azok az órák vissza nem hozhatók.

Te ne légy köztük! Ha szívedben
Az őszben emlékek szép virága kél.
Csak egy szál gyertyát gyújts szobádban,
Kit szerettél, ott lesz veled majd, ne félj!







HA SZÓLÍTANA AZ ÚR


Ha elszólítana engem most az Úr
Egy dolgot bánnék nagyon
Ami szeretet szívemben lakik,
Köztetek azt már szét nem oszthatom.

Évekig éltem szeretetlenül
Kenyérharc szívta el maréknyi erőm
De rájöttem egy napon: e szívet itt belül
Szeretni adta nékem Teremtőm.

Bánom nagyon már a sok közönyös napot
Mikor bennem önbaját siratta a lélek
Nem tudtam sokáig, nincs értelme másnak
Csak ha szeretek és másoknak élek.

Mit eddig adtam, tudom, bántóan kevés
Szívemben egyre a kétely szava dúl
Vajon életemre hányast érdemelnék?
Ha elszólítana engem most az Úr..







IFJAN HEGYET HORDTAM


Ifjan hegyet hordtam, új halmokat raktam.
Nem volt lehetetlen, vizet fakasztottam.
Éreztem értelmét minden igaz tettnek,
Tudtam, aratnak majd, ahol most vetnek.
Hittem, csak akarni kell, és jobb lesz a világ,
Ó, naiv!- mondták az öregek. Nem tudod mi vár rád.

Nem hallgattam rájuk, csak tettem a dolgomat.
Néha fájt, ha irigyek állták el utamat.
De őserőt éreztem, mit dédapám hagyott rám,
Boldogan szunnyadtam álmaim vánkosán.
Mi szeretetet kaptam, kétszer tovább adtam.
Nem néztem ki méltó, csak azt, hogy használhattam.

Így teltek éveim, de nem lett jobb a világ.
Ami erőm volt még, mihasznák kicsalták.
Kezemből paloták másnak épülgettek,
Akiket szánnom kell, sokkal többen lettek.

De csak beteg szívem van már, s megingott hitem
Egyedüli reményem Te vagy csak Istenem.
Talán nincs már holnap, csak ma van, s tegnapok,
Lelkem hív, ölelj át, mert mindjárt megfagyok.







JÓ SZÓVAL...


Ha jó szóval fordulsz mások felé,
Azzal kevesebb nem, csak több leszel.
Alkothatsz a világon bármily nagyot,
Annyit érsz csak, ami jót másokkal teszel.

Vedd észre mások kínját, baját
Feledd önmagad panasz szavát
Nyomorgónak adj, szenvedőt szeress!
És ha nem kapsz érte csak hálás tekintetet,
Légy elégedett, mert már ezért élni is érdemes.







KARÁCSONYI FOHÁSZ


Óh, add Uram, hogy örülni tudjak,
Hisz ajándék a megváltó gyermek nekünk.
Óh, add, hogy minden gonoszt feledni tudjak,
És reménykedve nézhessen rád szemünk

Óh, add, hogy ne vakítson el az álcsillogás!
Láthassam a pompa mellett a valót!
Óh, add, hogy fél kenyerem éhezőnek jusson!
Adj a didergőknek meleg kandallót.

Add, hogy ne legyen úr a kétségbeesés!
Adj a csüggedőknek már ma új reményt!
Ne nékem adj, én nem szűkölködöm,
Nem esik jól falat, míg ily sok a szegény.

Óh, adj Uram egy szép új világot!
Hol boldog asztalod körül
Jussa lesz mindenkinek, ki e földön él,
Ahol minden ember fiadnak örül.







KÓRHÁZBAN


Reggelre kelve álmos szemem
Komor fehér falakra néz.
S a fájdalom, jaj, a fájdalom
Itt van, és újra nehéz.

Nyugtalanul fekszem ágyamon.
Testem nyüszít, nem bírja már e kínt
Most nincs boldog terv, nincs öröm,
Az elmúlás halkan meglegyint.

Csak pár hetet adj még Istenem,
Míg eligazítom dolgaim,
Aztán kedvedre rendelkezz velem
Csak múljon már tőlem ez a kín.

Míg énem, e türelmetlen, elgyötört
A gondolatnak ily utjain jár
A kórházablak mellett egy vén platán
Lombja közt betűz egy kósza fénysugár

A hajladozó ágak között két madár
Kergeti egymást játékosan.
Nem törődnek jövővel, múlttal, sorssal,
Csak a jelennek élnek boldogan.

Míg fürge táncuk fájdalmam csitítja,
Magamat csendesen elszégyellem.
Hisz Ember vagyok!
Hinnem, s bíznom kellene!
Tudom, nekem üzensz velük,
Istenem...










MIKOR SZÉP FEJED ÁLOMRA HAJTOD


Mikor szép fejed álomra hajtod
Tudom, nincs veled senki sem
Leeresztett redőnyöd, zárt ajtód mögött
Altatódajkád csak a gyötrelem

Mikor bús fejed álomra hajtod
S a köddé folyt időbe néz szemed
A fájdalom is csak egy imbolygó folt csupán
Te nem tudod, de én ott vagyok veled

Kulcslyukon át osonok be hozzád
Szellemszárnyon, mint a képzelet
Megigazítom rajtad gyűrött takaród
Gyengéden megsímogatom fejed

Egy pillanat, s újra itthon vagyok
Sugárzik, melegség járja át szívem
Ha te nem is érzed, öröm, hogy én tudom
Veled a fényt sikerült ma megérintenem

Mert senki vagyok, ha nem szerethetek
Poshadt vizű tó csak egész életem
De ha van, ki szomjazza érintésemet
Kristályvizet adó forrás lesz szívem










MINDENSZENTEK


Ha majd kint nyugszom a fűz alatt,
Ne hozz majd drága koszorút nekem!
Az ezer virágú krizantémok
Nem segítenek már szívemen.

Hiába mennek mások ezer virággal,
Jön a november, s elfagy mind.
Ne tarts a sírt versenyben díszítőkkel!
Nem lesz könnyebb a föld odakint.

Könnyebb csak lelkiismeretük lesz,
Mely hordja a vissza nem vont szavakat,


S százszor elmondják majd: köszönöm,
Mit szemükbe mondani nem tudtak.

A bántó szavaknak léleksebei
Millió virággal nem gyógyíthatók,
Hisz, kit köszönöm nélkül engedtek el,
Azok az órák vissza nem hozhatók.

Te ne légy köztük! Ha szívedben
Az őszben emlékek szép virága kél.
Csak egy szál gyertyát gyújts szobádban,
Kit szerettél, ott lesz veled majd, ne félj!







NEM AKKOR MÚLIK EL AZ IFJÚSÁGOD


Nem akkor múlik el az ifjúságod,
Amikor azt mondják neked: néni.
Addig tart, amíg tudsz életedben
Őszinte szívvel örülni, remélni.
Ifjúságod megtart téged...
Míg örülni tudsz egy szál virágnak
Amíg helye van szívedben
Egy májusi est dalának
Ha majd nagymamaként egykor
Megérzed talán, hogy szíved fárad,
S nem támad vágy, ami éltet,
Akkor, - de csakis akkor-
Ints búcsút az ifjuságnak.







Ó, ISTENEM, MIÉRT VAN AZ


Ó, Istenem, miért van az,
Hogy az oroszlán, melyet teremtettél,
Ha napi prédáját már megszerezte,
Tovább nem vadászik, hűvösben henyél?

A mókus is annyit gyűjt csak,
Ne éhezzen, míg a zord tél véget ér.
A madár is tudja, mennyi kell, lesz mag holnap is
Így este boldogan nyugodni tér.

Csak az ember olyan teremtmény,
Kinek még a sok sem elég.
Ha rájön a szerzés ízére,
Nincs határ, csak a csillagos ég.

Az oroszlán zsákmányából a sakált,
A keselyűt is részelteti,
Csak az ember az, ki testvérétől, hogy néki
Még több legyen, az utolsót is elveszi.

Ó, Istenem, hogy lehet, hogy az ember
Míg eszével a végtelent ostromolja,
Azt, hogy a természet kincse mindenkié,
Szívében elrendezni mégsem tudja?

Ó, Istenem, miért engedsz ily sátáni törvényt,
Mely emberi szívvel fel nem fogható?
Milliók éheznek, s ha száz élete volna, sem
Élhetné fel harácsolt vagyonát sok képmutató.







REGGELI IMA


Már pirkad az ég
Kihunynak mind a csillagok
Mintha te szemed lenne Istenem
Napkeleten már csak egy ragyog

Már múlik az álom
Bár csukott szempillám megremeg
Gondolatban nálad vagyok még Istenem
Bár lelkem, lényem még szendereg

Köszönöm Istenem az új napot
Azt, hogy álmom éjjel vigyáztad,
Hogy a csodás mindenség kapuját
Előttem te újra kitártad.

Köszönöm Istenem szeretteimet
Köszönöm egész életem
Adj mindnyájunknak békés napot,
Nehézségeimben maradj velem.







RÉGI NÁSZ

/Egy baráti esküvő emlékére/


Amikor kezem nyujtottam neked
A falakról nem néztek szentek le ránk
Titokban jött hozzánk az esperes
Ki előtt az igent mondta ki a szánk

Egy zongora volt csupán az oltár
Ez volt a kapocs köztünk, s egy vázányi virág
Csak a család, és a nagy Isten jött el akkor
A szerelem járta át a templommá lett szobát.

Negyedszázadot adott nékünk Isten
Benne három szép gyermeket
Bárhogy is volt később,
Te se bánd most már
Amit adni tudtál,
Köszönöm neked.







SZÁZSZOR MEGTAGADTALAK


Én százszor megtagadtalak,
Te százegyedszer is szóltál hozzám.
Százszor kísértettem sorsomat,
Néked mindig gondod volt reám.

Mikor mint hátára fordult bogár
Kétségben vergődve vártam végemet,
Te nem eltapostál, de felemeltél,
Vártad, hogy megtaláljalak tégedet.

Te szakadék szélén is megragadod
Engedetlen könnyelmű gyermeked,
Visszaterelsz nyájadba újra,


Hol törvényed szerint élhetek.

Most már érzem, nem véletlen
Hozzám e végtelen kegyelem,
Mert megtartottál, jól tudom,
Célod van néked még velem.

Engedd, hogy a jóban eszközöd legyek,
Adj erőt újra, mint egykoron,
S ha elvégzem majd, amit reám bíztál.
Had pihenhessek jobbodon.







TE CSAK LÉGY JÓ


Bár körülötted millió kapzsi
Hajszolja a pénzt, míg lát
S nem látja meg, mint nyílik
A réten ezer virág
Te csak légy jó, és Isten megáld

Bár bűnözők hada vallja
Csak egy nap a világ
Ha elveszik mindened
Hisz nem számít sem ember, se család
Te akkor is légy jó, és Isten megáld

Ha úgy érzed is olykor
Nem süt a nap reád
Jogosan zúgolódsz


Panaszra nyílik szád
Te akkor is légy jó
Bízzál, és Isten megáld

Bár néha reményed
Már-már veszni látszik
Szívedben a hit is olykor inog már
Te akkor nyerj erőt újra
S meglátod: Isten megáld

Ha majd az évek messze szállnak
S nem várnak házadban kincsek terád
De száz jó tettedért
Ezer jó szót kapsz majd
Akkor lelked nyugalmával
Az Isten megáld.

/Brigi Húgomnak szeretettel/







A TEMPLOM KOLDUSA


Isten háza nálunk hatalmas.
Két tornya eltűnik a ködben.
Isten háza nálunk mindig tárva,
Imára várva minden időben.
Isten háza, - még alig pitymallik-
Fogadja már a lelkeket,
Kiket nehéz álom nyomasztott,
Vagy kérdésre várnak feleletet.
Jön dúsgazdag, jön szegény,
Hacsak néhány elmormolt szóra is,
Az oltáron égő gyertyafény
Talán ad lelki békét mára is.

Egy mankós koldus jön emitt,
Az üvegajtón betekint,
De nyűtt ruhában be nem menne,
Fázik, de megáll mégis odakint.
A mély árkád alatt óvva széltől
Dermedt lábait megpihenteti.
S mert már rég lakott ételből jól,
Kezét a kijövők felé nyújtja ki.

Bundás hölgy jön, a koldust nem látja.
Szeme távolba réved boldogan.
Végrehajtó ő a bíróságon,
Áldást kért napjára, s már rohan.

Tisztes mesterember lép ki most,
Szeme a kolduson megakad.
Néhány forintot zsebéből kivesz,
Mit sietve a nyomorék kezébe ad.

Hajlott hátú ősz néne jön
Viseltes kabátja széltől se véd,
Fejét alázatosan lehajtva
Látja meg a koldus kezét.
Zavartan megáll, szatyrában kotorász,
De utolsó fillérje a perselybe hullt,
Nincs pénze, de a táska mélyén
Még egy piros alma lapult
Unokájának szánta tán,
De gyors mozdulattal kiveszi,
A koldus arcát megérinti némán
Az almát kezébe teszi.







TUDOD KEDVESEM...


Tudod rég kedvesem, az én sorsom a csend.
Így fogadtál el, áldott érte neved!
Hiszen esténként, ha a kis csodát leteszem,
Megszűnik a zaj, a fülem is te vagy ekkor,
Mert itt vagy, így, csakis így kerül a félelem.

A csend megnyugtató, de sötét erdő is
Fekete köpenye sok lopakodó árnynak,
Ha nem hallom, nem tudom, követ e gonosz.
Színét veszi ez el a felhőtlen vágynak.
Ezért mindenkinél több vagy te nekem.

Szavakból én szemedbe nézve értelek.
Szívverésedet is kezemmel hallom én.
S csak fejem fejed mellett jutnak el hozzám.
A simogató szavak szerelmek éjjelén.
Pótolhatatlan vagy, nézd hát el, ha néha féltelek!







URAM, ÉN ÉDES ISTENEM!


A Te áldó-büntető kezednek súlyát most
Mázsás teherként érzem gyenge vállamon
Millió bűnöm bilincse nem ereszt
Keresztem már rogyva vonszolom.

Jól tudom, azt bünteted, kit szeretsz,
Bár próbádat hittel vállalom,
Ha élni hagysz még, enyhíts terhemen.
Óh, kérlek, úgy szeress nagyon.







ÚJÉVI MAGYAR KÖSZÖNTŐ


Az új évet megérni
Engedted Istenem,
Mint nehéz óráimban tetted:
Ez évben is légy velem.

Ne adj gazdagságot,
Hisz mást kívánok én:
Csak végtelen szereteted
Legyen a miénk..

Szeress úgy, hogy a bánat
Messze elkerüljön,
A szegénynek minden nap
Asztala terüljön.

Ki vetett a földjén,
Magának arasson!
Ne ingyenélőknek
Legyen rajta haszon.

Ember az embernek
Ne legyen farkasa,
Legyen a föld kincse
Mindegyikünk jussa.

Ki ősi földjén reggel
Még szorongva ébred,
Adj új hitet néki
És boldog magyar éltet.

Legyen áldva szívünk
Közös akarattal,
S értse végre egymást
Magyar a magyarral.













 
 
0 komment , kategória:  Csabai Lajos  
Buda Ferenc versei
  2020-02-11 21:00:23, kedd
 
 










BUDA FERENC VERSEI


Buda Ferenc (Debrecen, 1936. november 3. - ) a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth- és József Attila-díjas magyar költő, műfordító. Az Írószövetség Duna-Tisza-közi csoportjának titkára.

Buda Ferenc 1936. november 3-án született, azon az éjszakán, amelyiken Kosztolányi Dezső meghalt. Szinte napra pontosan húszéves volt, amikor az 1956-os forradalmat az orosz tankok eltaposták. A két tudatosított hagyomány közül ez a második határozta meg erősebben az életútját, annál is inkább, mert a forradalom eltiprása után írott verseiért perbe fogták és elítélték. Költészetének alakulására is hatással volt a börtönben töltött egy év.

1956 októberének napjait Debrecenben élte meg. November elejétől február közepéig, amikor újraindult az oktatás az egyetemen, mintegy másfél tucatnyi verset írt, s ezek közül három a hatóság kezébe került. A versek ugyanis kézről kézre terjedtek, és az egyik fiú éppen a besúgónak szavalta el őket. Miután a versek szerzőjének nyomára akadtak, egy év börtönre ítélték a Rend, a Tizenöt-húszéves halottak és a Pesten esik a hó című versek miatt. Ez utóbbi verset az Ébresszen aranysíp című második kötetébe Juhász Ferenc beleszerkesztette, aláírva a vers keletkezésének évszámát is. A másik két vers sokáig illegalitásban lappangott a fiók mélyén, ezeket és a börtönben írt verseket Für Lajos, a debreceni egyetem tanársegéde, a forradalmi bizottmány titkára őrizte, majd az 1980-as évek végén postán küldte vissza neki.

Verseit először a Kortárs, az Élet és Irodalom, majd az Új Írás közölte. Juhász Ferencnek köszönhetően, aki kezébe vette verseinek sorsát a Szépirodalmi Kiadónál, megjelenhetett első kötete is, Füvek példája címmel.

1955-től jelentek meg versei. 1957-1958 között három verse miatt börtönbe került. 1958-1963 között a Chinoinban segédmunkásként dolgozott. 1963-1970 között Pusztavacson, Kecskeméten és Kerekegyházán tanított. A hatvanas években tagja volt a Hetek nevű költői csoportosulásnak. 1970-1986 között a Bács-Kiskun Megyei Levéltár munkatársa volt. 1986-tól a Forrás főmunkatársa. 2002 óta a Magyar Művészeti Akadémia tagja. 2013-ban a Digitális Irodalmi Akadémia tagjai közé választotta. Abban az évben a Magyar Versmondók Egyesülete tiszteletbeli elnökének választotta. Tiszakécskén él.

Költészeti munkássága mellett jelentős műfordítói tevékenysége /baskír, finn, kirgiz, lapp, mari, mordvin, török, udmurt fordítások/.


"Számomra az írás: örök túlélési esély és gyakorlat, az elmúlás késleltetése. De: sohasem verseny - hacsak nem játékból. Mások megelőzésére komoly belső késztetést érezni nem szoktam, így az sem sújt porig, ha mások megelőznek. Legyűrni való ellenfeleim tehát nincsenek. Egyedül magamat: a bennem (is) reljő rosszat kell újra meg újra legyőznöm. Örvendek, ha ez olykor sikerül is. Hisz ettől a rossztól: a mi mohó és ostoba voltunktól árva a Föld. Tőlünk s így velünk árva."
(Buda Ferenc)



Legszebb versei - digitális

Link



,,Buda Ferenc elmondja verseit

Link



,,Viszem magam a világnak" Interjú Buda Ferenccel - 2019

Link



Isten szalmaszálán - Portréfilm Buda Ferencről

Link








,,AKKOR LÁSSAM..."


Jóllehet ritkán látom,
de van egy vén barátom.
Sőt, mivel békén megfér
velem, szinte már testvér.

Irány szerint fonákom,
(testhosszra pláne kisebb),
e felemás világon
lehetnénk mégis ikrek,
hisz egyszerre születtünk.
Azóta élünk együtt.

Egyes-egyazon testben
velem tart, ha lefekszem,
s nyilall bár csigolyája
(sőt néha meg is reccsen),
alig van rigolyája:
zokszó nélkül kivárja,
míg rávetem futólag
felét a takarómnak,
felkelni sose nógat,
sőt közös nyoszolyánkon
sem túr odébb s nem lökdös
(ugye, ez sem közömbös) -
van-e még mit kívánnom?

Lengjen bármi fuvallat,
illemtudóan hallgat
(hisz füle van a falnak...),
nem gerjeszt bonyodalmat.

Vele tartós a randi.
Lehagyni? Elmaradni?
Olyan még soha nem volt.
Tartja velem a tempót.

Esőben, napsütésben,
aszályban, jégverésben,
kánikulában, ködben
helytáll mindig - mögöttem.

Szorosan falnak dőlve
sem tolakszik előre:
titkon mögötte lennem
abszolút lehetetlen.

Cövek bár nincs leverve,
jól tudja, hol a helye,
ő ebben sose téved.

Láttán vad, riasztó képnek,
valós vagy vélt veszélynek,
gyanús vadidegennek
hátrálnék - s ő nem enged.

Nem sürget, nem marasztal,
nem szid (no: nem is vigasztal).
Szelíd de konok daccal
követ, bárhova lépjek.
Minket az irigy népek
nyíltan vagy alattomban
egymástól el nem tépnek.

Érzem s tudom, hogy itt van
közvetlen a nyomomban,
húsomban-csontjaimban,
(s persze: azok meg benne)
mintha ő is én lenne,
azaz hogy ő meg én lennénk
ketten egymásban vendég.

Hátterem néma őre
s mindannak ismerője,
ami velem megeshet.

Így hát én egyelőre
az örök elmúlásban,
e nagy felfordulásban
megtartom mindenesnek.

Hisz ő a leghívebb társam.

Álneve: ,,Akkor lássam..."







ÁLOM


Nagy, kerek égbolt,
rajta a félhold,
körötte kék folt,
alatta - pékbolt.

Szedem a lábam
s futok kinyitni -
öblös kosárban
halomnyi kifli:
sok meleg félhold.

Mind az enyém volt -
s mind a tiéd volt.










ÁRAPÁLY

Ilia Mihálynak


Kerek az ég. Reggeltől reggelig
vonszolódom kiszáradt tengeremben.
Se út, se ösvény. Csak a végtelenség
csalóka fényeit és árnyait
lesem, ahogy kacéran integetnek -
egymásnak-é? Vagy nekem? Nem tudom.
Fejem fölött a mennybolt buboréka
fémlik, feszül. Hiányos horizont
szegi körül életterem határát.
Itt-ott a síkon élőlény-maradvány:
rezgő tollpihe, réges-rég lerágott
tűhegyes torsok, szúrós, vad bogáncsok,
kitin- s cellulózképletek, jelekké
átlényegült héjak, terméstokok,
szétdőlt csigolyák, szikkadt bordacsontok.
Múló kiáltás ott fönn, s itt alant
gyíkláb- s madárláb-hagyta, elmosódott,
halvány nyomok. Tétova, szertelen,
rendszertelen, vak légáramlatok.
Szíksót sodor egy elkésett fuvallat.
Forog a Föld reggeltől reggelig.
Csontok. Pihék. Lakatlan csigaházak.
Utánam vajon mi marad? Miféle
jelzés, hogy egykor erre vitt a lábam?
Akár a bíbicé s a gyíkoké,
az én nyomom is épp oly elmulandó,
molekuláim csendben visszatérnek
mind-mind oda, ahonnét összegyűlvén
belém rakódtak, szerteszéledő
atomjaimra vár újabb teendő,
szintoly fontos és elhalaszthatatlan.
Megáll a szél. Távolban füst szoborlik.
Alig eszmélsz - s egy élet eltelik.
Csontból-pihékből összerakható-é,
ami csak egyszer volt? Sejtklónozással
megindul-é a lélek árapálya?
Kerek az ég. A láthatár homályos.
Hulltom után mi marad? Lábnyomok?
Történetek? Egy pár üres cipő?
Gének? Átörökített arcvonások?
Egy röppenő mosoly? Egy kéz-simítás?
Kiszáradt tengeremben vonszolódom -
se játszi delfinek, se dőlt vitorlák:
ismét csupán a szél jő: szembe fúj,
talpam nyomát behintvén sós homokkal.
Üres határ. Szétporló csillagok.
Lesz földem újra puszta és kietlen?
Lassan bealkonyul. Se út, se ösvény.

Ki válaszol?
Ki válaszol nekem?







BOLDI


Boldika, Boldi
borókabokornyi,
játéka jó nagy kosárnyi,
kocsija egész garázsnyi,
jószága akolnyi.
Ám ha szétszéled e
töméntelen holmi,
anya legelső szavára
(vagy: második sugallatára)
kész összepakolni.
Szeret vonatozni,
szép könyvben lapozni,
mama fájós háta mögé
párnát odahozni,
kinn a parkot, a kiserdőt
körbemotorozni,
fű közt kotorászni,
ágról havat rázni,
s anya ha épp őrá bízza,
Ábrisra vigyázni.
Mit szokott még Boldi?
Szíjat kicsatolni,
többször egymás után
vissza becsatolni,
s karomba ha fölkapom,
vállamra hajolni.
Pocakja ha kordul,
futva fut a házig,
kezet mos, ebédel
(vagy megvacsorázik).
S ha sokat tornázik
ez a kicsi Boldi,
bízvást meglátjátok:
nem hoz szégyent rátok -
erős lesz, mint Toldi!







BOTLADOZOM...


Botladozom mint a részeg
alig látok pedig nézek
buta lábam meg-megtorpan
mint hajszolt állat a porban
szaladnom kell futni menni
s velem együtt fut a semmi
s velem együtt fut a minden
világ verdes a szívemben
kín-gondjaim omló füstje
szemem csípi forrón sütve
s arra késztet hogy köhögjek
és a könnyem sose jön meg
s röhögöm a magam kínját
s röhögöm a mások kínját
pedig úgy fáj majd szétcsattan
józan eszem vas-agyamban
Nem akarok menekülni
s nem akarok lemerülni
de ha fázom a hidegben
hadd bújjak meg szívetekben
Ne nyúljatok a haraghoz
szorítsatok magatokhoz







DEPRESSZIÓ


Készül a szó megszületni.
Híja nincs már szinte semmi:
lám, kinőtt a keze-lába -
de nem látni, hol a szárnya.

*

Esteledik kívül-belül.
A fehér is elfeketül.
Gunnyasztok csak a sarokban
félkegyelmi állapotban.

*

Félmegoldás. Félkegyelem.
Falatomat félrenyelem.
Italomat elcserélik.
Megfulladok - de csak félig.







DIDERGŐ DAL


Január csupa jég,
kenyerem fogyaték,
tüzelőm potyadék,
tüzem is takarék.
Telihold babonáz,
begubódzik a ház,
csak a szél dudorász,
szivemen kaparász.
Melegem maradék,
a hiány hadonász.
Van-e még haladék?
Kutya tél, ne komázz!







ESŐT ÍGÉR


Esőt ígér
udvara a holdnak -
barátaink
hazabandukolnak.

Kék éjszaka
kúszik föl az égre,
ágyát veti
félvilág sötétje.







ESTELEDIK


Lefelé gurul a Nap,
kísérik a madarak,
gémek, varjak, vadludak.

Fényben izzó láthatár -
arra húz a sok madár,
mind a Nap nyomába jár.

Málnaszínnel alkonyul,
égi fény a mélybe hull,
s barnán besötétedik.
A világ is eltűnik.

Hová, mivé hullt a Nap?
Híre-hamva sem maradt.
Fölszedték a madarak?

Mire az éj eltelik,
megálmodjuk reggelig,
s újra itt lesz mindegyik.







1956

TÖREDÉK




Arany ősz, szüret ideje. Must-illat,
darazsak dongnak. Szív, lélek tavasza
az őszben. Fiam, unokám lehetne...
Sortűz. Lánckerekek csörömpölése.
Arany ősz, arany. Must-illat. Talpak
pora, levelek ragyogása. Füst, vér.
Torkolattüzek. ,,Ha mégegyszer azt
üzeni..." Kimetszett közepű lobogón
át az égre: ,,...hogy rabok tovább..." -
tízezreken végigmorajlik. Must-illat.
Sortűz. Vérszag. Fiam, unokám lehetne
az a fiatalember... Lágy őszi táj.
Tankágyúk erekciója. Must pezsdül,
vasabroncs pattan. Egy vaskapuszárny
dörrenve becsukódik. Tűz, vas. Tűz,
vas. Akár az unokám lehetne,
aki voltam... Légy zizzen, darazsak
dongnak. Sortűz. Vérszag. Télszag.
Zárcsattanás. Kulcsok csikordulása.
Száz évig tartó negyedik évszak. El-
falazva. Befalazva. Szél rohamoz,
kimetszett közepű lobogót szaggat.
Ifjak valánk. Fiatal voltam.

1998. október










FARKASOK



,,Homo homini lupus"


Mióta világ a világ,
főbe a fejsze belevág,
ember embernek farkasa,
öröktől ádáz ordasa.

Ordasok bár a farkasok,
hozzánk képest irgalmasok,
egymáshoz jók, hűségesek,
okosak, illedelmesek,
nem ölnek, csak ha éhesek.

Persze megesik, szentigaz:
köztük is gonoszra akadsz,
hisz néha - gondolj csak bele! -
farkas farkasnak embere.







FOHÁSZ A VIRRADATBAN


Istenem ezen a hajnali órán
amidőn madár se szól még s már eb sem ugat
bárhol vagy is
talán ott fönn lebegsz túl túl a galaktikákon
vagy itt benn a szívemben rejtőzködöl
bárhol vagy is Te Láthatatlan
Te Ismeretlen
mutasd meg magad
kereslek kerestelek
ám a neved harsogók üresen kongó
kiáltozása elől
bedugtam s bedugom fülem

nem tudom immár ki vagyok mi vagyok
csökönyös bitang juhod-é avagy
elkóborolt kiehült ebed
aki orrát s riadt tekintetét földnek
szegezve lohol egy idegen nyomon

nem tudom magam sem tudom

kérlek hát fogadj el kételyeimmel
vakon botladozó beszédemmel
s ha nem akarod úgy akár
választ se adj
csak engedd hogy megszólítsalak

kakas szól kiált a kakas
emlékezem: mint vallattalak
vallottalak és tagadtalak
mert nehéz igen nehéz megértenem
hogy Te a Gonoszt is virulni
vigadni hagyod

s mert nem tudom ki vagy
s hogy én ki vagyok
már azt sem tudom

világosságra szomjazom

nincs egyebem
csak magam

oldozd fel kérlek szorongásomat
oltalmazd szeretteimet
fékezd meg indulataimat

pásztorom őrizőm ha vagy
veszni ne hagyj

Ámen

Ne hagyd hogy ne így legyen







FÖLÖTTEM HOLD IS CSILLAG IS


Súrolja szél a földeket
Suhog az ország erdeje
Lapályon lankán fű fakad
Levél a fákon újra nő

Madárkiáltás ágyúszó
Maradni menni hogy lehet
Fasorok dörgő zöld falán
Födetlen tested földereng

Föld-víz hazámat hol lelem
Fölöttem hold is csillag is
Világló éji ég alatt
Virrasztok megváltatlanul

Fölöttem hold is csillag is
Föld-víz hazámat hol lelem
Árnyékod arcod két kezed
Átvérzik égő ingemen

Fakul a hajnal rámhasad
Fekete erdőt álmodom
Levél az ágon újra nő
Lefekszem izzó partodon

Buda Ferenc Fölöttem hold is csillag is. Elzengi Buda Ádám énekmondó

Link








FŰSZÁL DEREKÁN...


Fűszál
derekán
félve mászik a bogár.

Földre pottyan-
ott marad,
észrevétlen, mint a
mag.







GYÖNGYVIRÁG


Gyöngyöm-virágom,
első unoka-lányom
akár a sziporka villám,
idefut, odaszökken,
s úgy leng a hintán,
mint egy valódi tornász.
Mindezen felül
ha föláll,
ha leül,
nemcsak neve, de maga is
egyaránt virágot formáz.
Virág, madárka, mókus -
virít, röpül meg szalad is


álló napestig lankadatlan,
két keze-lába, de még a szava is
fáradhatatlan.
Győzz csak fülelni, mit mesél,
felelni, ha kérdez,
hajolj oda egész közelre
kicsi szivéhez,
hisz ez a röpke villám:
csapongó szárnyú lepke-kislány -
kicsike Gyöngyvirágom,
legelső unoka-lányom.







HA CSAK ESTIG

Végszó


Mi egyben állt mind szétomol
megül az útpadkán a por
szél fújja kerék fölveri
ám egy nap hűvös tengeri
párákból vidám fellegek
toronylanak a táj felett
majd egy-két óvatlan marék
hullt magból zsenge sarjadék
fakad ki zölden és...







HÉT SOR

- Kompországbeli utastársaimnak -


Nyelved ha meg nem tartod,
tökmindegy, hol érsz partot,
s neved mibe van róva:
London, Párizs vagy Moszkva
lelked is elorozza,
bedarál Berlin vagy Róma -
fölemészt Európa.










HIMNUSZ HAZA

Füziéknek: Áginak és Lacinak szeretettel


Homok-haza Szíkföld-haza
múltam és jövőm halmaza

édes gyümölccsel éltető
aszú füvön tengődtető

Köröskörül kinyílt egek
hová legyek mivé legyek

hátul pogány s pogány elől
jobbról Bizánc Bécs balfelől

Utak pora szíkföld sara
kék hajnalok gyöngyharmata

Hold utdvarát söpörgető
forgószelet sodorgató
homok-világ Homok-haza

Emlőd öled horpad-dagad
tulajdon kölyked megtagad

selyemtüll fátylat lengető
sajgó csontot melengető
tűzzel-faggyal keresztelő

Szúr-vág a szél akár a kés
száraz vihar homokverés

vércsét galambot röptető
hörgőt tüdőt kiköptető

Aszály eső köd zúzmara
te hívsz haza te szívsz haza

Horpad-dagad emlőd öled
Hol van hazám Tekívüled

Két vállamig fölér a gaz
hagynálak itt belém szakadsz

Napod kié? éjed kié?
magzatvető méhed kié?

Akácgyökér kormos falak
szétpergő gyöngy zöld réz-salak

csatok paták törött cserép
veszett csaták pörös cserék

mind fölfalod mind elnyeled
Mi lesz velünk mi lesz veled

Rakosgatok félig vakon
bronztű sisak üres flakon

lókoponya lúd mellcsontja
törött mondat kettőspontja

ami lenn volt itt van felül
mind az egész összevegyül

kő nyílhegyek kengyelvasak
töltényhüvely tejes tasak

kondor szakáll mongol redő
türk állkapocs trák fejtető

sváb hetede rác harmada
egybeszakad jász szarmata
birodalom és gyarmata

gót hun görög bolgár kabar
tót kun török alán avar

örmény oláh tatár zsidó
meghódított és hódító

itt fortyog a fél kontinens
minden csontunk ambivalens

és örvénylik és kavarog
magyarok? vagy nem magyarok?

kell rá hitel? van rá hitel?
ki dönti el? mi dönti el?

szöghaj? sasorr? szálkás bajusz?
ítélj ha mersz dönts hát ha tudsz

Bécs bal felől jobbról Bizánc
szánlak, Tiborc - Nagyúr, te szánsz?

Körös körül kigyúlt egek
mivé lettem hová legyek

Mi vagy te föld Homok-hazám
katlan? huta? kohó? kazán?

napod kié? éjed kié?
magzatvesztő méhed kié?

ki volt előbb ki jött utóbb
melyik konok földönfutód?

kié a nyűg? kié a konc?
ki az akit szívedre vonsz?

a telepest? az itt honost?
a fegyverest? az ostorost?

Válasz nincsen csak állapot
krumplit kapálj tarts állatot

kerék inog tengely törik
mindig a védtelent ölik

mindegy: morogsz rísz vagy kacagsz
gürcölj míg csak belészakadsz

fát vágj befűts füvet kaszálj
Köd zúzmara elő aszály

Múlt hantja jövő torlasza
Szíkföld-haza Homok-haza

gyertyám leég előbb-utóbb
fiad vagyok? földönfutód?

rád-rádlelek elvesztelek
arcomba új makacs szeled

kérdőre von nekem szegül
megvallat könyörtelenül

s én csak hebegek dadogok
dűlőiden elindulok

lesvén ahogy göröngyeid
fölisszák Isten könnyeit







HŐBŐL, FÉNYBŐL


Hőből fényből a hűs ködig
eljutván végső tűntödig
léted leegyszerűsödik

Elmúlnak idők és terek
nem vagy se felnőtt sem gyerek
fölösleged mind szétpereg

Voltál valaha csecsszopó
leszel - ha leszel - ősz apó
s elrejt a föld
belep a hó







ISTEN SZALMASZÁLÁN

Az idén 90 éves Kiss Tamásnak, első mesteremnek


Gömbölyű szivárvány
egykoron valék -
Isten szalmaszálán
rezgő buborék.

Majd a földre hulltam
fénylő mag gyanánt,
látni úgy tanultam
tőled, földanyánk.

Mégis: egyre marnak
ordas kételyek:
ápol s eltakar? vagy
élve eltemet?

Tán ha egyszer
- nemsokára? -
én következem,
elmúlásom ára majd a
folytatás leszen.

Gömbre írt szivárvány -
egykor az valék:
Isten szalmaszálán
szappanbuborék.










KERT - /részlet/


"ó, kert, leigázott, emberi
szívből kisarjadó növények
szelíd országa, parányi haszon
lelőhelye, szegénység címere.
ó, kert, te mindenből-egy-kevés,
ó, kert, aggodalom ünnepe,
kímélet végigtérdelt temploma,
ó, kert, gyerekkori emlékek
erdeje, kavargó nyugalom
élő ágya, ne légy menedék!"







KENDER ALATT KIS EMBER


Égig érő nagy kender,
alatta egy csöpp ember.

Leszól hozzá a kender:
,,Jó, hogy itt vagy, pöttöm vendég!
Biz én kacagni szeretnék,
csiklandozzál, csöpp ember!"

Annak ott lenn több sem kell,
szót fogad a csöpp ember,
s tíz ujjával ahol éri,
csiklandozza, bizseréli,
de rá se konyít a kender.

Fölsandít a csöpp ember:
,,Hé! A kedvem ne vedd el!
Mért nem kacagsz,
mért nem mulatsz, te kender?"

Vállát vonja a kender,
majd a magasból alászól:
,,Ha csak ott lenn kaparászol,
mit sem érzek, csöpp ember.
Hát jó hosszúra húzd ki magad,
s itt csiklandj a hónom alatt!"
Elcsügged a kis ember,
szót emelni nem is mer.

,,Mért hallgatsz, te csöpp ember?" -
tudakolja a kender.
Feleli a kis ember:
,,Bármekkora szemet tátok,
hónodig én el sem látok.
Félarasznyi termettel
hogy érném föl, te kender?"







KOVÁCS-MONDÓKA


Hétfőn hevítek,
kedden kokszot keverek,
szerdán szerelek,
csütörtökön csűrök-
csavarok,
pénteken patkolok,
szombaton szöget verek,
vasárnap
ebédig
egyfolytában
vaságyamon heverek.







KŐBŐL RAKOTT MESE


Kőország,
kővilág,
kőfákon
kő az ág,
kőágon
kőmadár
kőtolla
hulldogál.

Kővirág,
kőfelhő,
kővölgyben
kőpatak,
kőhegyen
kőerdő,
kővízben
kőhalak.

Vénséges
kőjuhász,
kőnyájra
ő vigyáz,
kőréten
kőjuhok,
fű is csak
kő jutott.

Kőégen
kő a nap -
kisbojtár
bújj elő,
ostorod
kapd elő,
s kő kövön
nem marad!







LENNÉK KISGYERMEK


Foganni könnyű. Világra jöttem,
suhogó kések között születtem,
s felnőttem én is, mint más dologra,
akár apám, s anyám: a gondra.
Csináltam ezt-azt, így-úgy megéltem -
arasznyi múltam el nem cserélem.
Mi volt, mi nem lett eddig, mindegy már.
Felnőttem. Élek. Enyém a leltár.
Valami mégis megszakadt félbe.
Egy évig egyszer játszani kéne.
Szánkázni télben, fürödni nyáron,
csücsülni hajlós cseresznye- ágon.
Lennék kisgyermek, maszatos magzat,
álmomban raknék kardokból kazlat.
Édesem hallod? Te kis esendő,
orcád ha sápadt, síró kiskendő,
játszani kellene! elég a vasból!
Csördül a zápor, ezüstös ostor,
teteje ezüst, arany az alja,
gurul a szívünk, két iker-alma,
játszani gyerünk! játszani! jól van!
,,Kis kacsa fürdik fekete tóban" -
Nem megy a játék. Kezemben vas súly.
Zubogó vérem verése lassulj.
Pókok türelme segít ha láz van,
gondok közt fekszem, zörgő vaságyban.

(Fohász)

Álmatlan arcon simulj ki, gyűrés,
ujjunk ne vágd le, sikító fűrész,
sátorozz sötétség! Jó álom jöjj el,
kályhánkat fűtsed gyémánttal, gyönggyel.

Buda Ferenc: Lennék kisgyermek - Előadja Dinnyés József

Link








MADARAK



A mindenkori leszakadókért

Az idén 70 éves Kő Pálnak


Front űzte fellegek alatt
madarak húznak madarak
a szemem rajtuk megakad

E percben nem gondolkodom
se vesztemen se hasznomon
röptükben megkapaszkodom

Jó nézni őket madarak
szárnyukkal eget szántanak
szállván a fellegek alatt

Közülük egy most leszakad



Vonul a többi meg nem áll
elzsugorodva messze száll
nincs köztük az az egy madár

Mély kékre vált az ég színe
föl-földobog a Föld szíve
száll száll a csapat messzire

Közel az ég a Hold kerek
Szél susorog a lomb alatt
Dereng az éj a domb felett

Az az egy vajon hol maradt







MÁRCIUS


Hideg van,
csönd van.
Március tizenöt van.
Jácintok, tulipánok
lobognak, akár a
gyertyalángok.
Bizakodván levelet bont
a bodza.
Ma
ne gondolj semmi gonoszra,
szennyre, halálra, vérre.
Tárj ablakot,
húzd a függönyöd félre,
hisz
március tizenöt van.
Ötven és hatvan
között ballagva bár,
vagy te is szabad madár.
Bátran repülj hát -
befelé nincsen határ.
S figyelj,
fülelj: a gleccserek
olvadék vize mint csurog,
jégtömbök repedeznek,
hasad a holt burok,
morajlik, árad
minden folyó.
Ez itt a kezdet.
Jácintok, tulipánok -
lám, füstje sincs e lángnak.
Jeges, nyomasztó ájulat
vaspántja lepattan.
Március tizenöt van,
reménye tündököl
szóban, ütemben, rímben,
dalra gyújt minden szívben.
Ellene fognak össze
császárok, cárok,
tiprató hadaik nyomán
víz helyett sárral,
vérrel telik az árok.

Bokáig benne járok.

Hiába mégsem volt,
mégsincs hiába!

Háromszínű kokárda.

Százezer fekete dárda.

Foszforeszkál a fagyban
Petőfi koponyája.







MESSZEHORDÓ


Messzehordó sineken
a múlt időt cipelem.
Távolságok fénye nő,
de ellenáll a jövő,
s a fakuló ég alatt
hajszál-hitem fennakad.

Állok a sorsom fölött,
párázó ablak mögött
álmatlan, kék éjszaka.
Árnyékom lengő kasza.
Húsz évem elvágtatott,
lüktető sínen robog,
füst-függöny, korommező
kíséri mindkétfelől.
Árnyékom lengő kasza,
húsomban húsz év vasa,
kísér füst, szálló korom
s zöld part: a gyermekkorom.

Messzehordó síneken
messzi kattog a szívem.
Csüngenek imitt-amott
tövig égett csillagok.







MESSZIRE NYARGAL


Messzire nyargal a zivatar,
elröpül a szelek szárnyán.
Zeng a mező,pendül a dal,
fennen fénylik a szivárvány.







NAGYAPÁM




Nagyapámat sose láttam,
megelőzött a halálban.
Simaszőrű fehér kecske
s tarka malac legelészik
már felette.

Fejfája sincs, rég ellopták,
széthasítva tűzredobták.
Krumpli főtt a fejfa lángján,
repedt, rozsdás, ritkánfütött
bádogkályhán.

Néki ez az ágy: a végső.
Nékem ez az első lépcső
fölfelé, a tiszta napra,
nagyapámnál messzibbre és
magasabbra.

Az utódok szaporodnak -
lemaradnak a halottak.
Ritka köddé vált az emlék,
nem lelek sírt már seholsem,
bár keresnék,
és kihűlve alvad bennem
árnyéka, mint vér a sebben.

Mindegy most már. Hadd aludjék.
Ha siratnám, csak hazudnék.
Váljék teste puha röggé,
pihenjen és porladozzék
mindörökké.







NE REJTŐZZ EL...


Ne rejtőzz el, úgyis látlak!
Rád csukom a szempillámat.
Benn zörömbölsz a szívemben,
s elsimulsz a tenyeremben,
s elsimulsz az arcom bőrén,
mint vad vízen a verőfény.
Nagyon jó vagy, jó meleg vagy,
nagyon jó így, hogy velem vagy.
Mindenekben megtalállak,
s öröm markol meg, ha látlak.
Nézz rám, szólok a szemednek,
ne fuss el, nagyon szeretlek!







NÉGYEN UTAZNAK


Buszon ül Ádám,
Peti vonaton,
pattogtat Bálint
csacsifogaton.

Juliska nagy már,
s termete derék,
ha fölül, hát nyikoroghatsz,
taligakerék!







ŐSZ


Vasveretű, deres éjszakába
szürkül a nyár fénylő-szép szakálla,
szorgos szelek zilálgatják széjjel,
s telehintik vakrozsdával, vérrel.

Gazt égetek, szél hordja a füstjét,
a lángok közt pattognak a tüskék.
Tűzre vetett száraz bokor lobog,
ágai közt sziszegő csillagok.

Sápad a nyár sárga levelekkel,
vérzik az ősz vörös levelekkel.
Gyöngeujjú gyermek-fagy fehérlik.

Gyökér nyúl a halottak szívéig.







PANNA


Panna, hej, Panna
kiflit ha kapna,
abból egy fikarcnyi
morzsát se hagyna,
hisz neki oly csuda
étvágya támadt,
bekapna kettőt,
megenne hármat.

Panna, hej, Panna
labdát ha kapna,
vígan dobálná
föl a magasba,
még magasabbra,
5föl, föl a Napba,
míg Nappá válna
fönn az a labda.

Panna, hej, Panna
babát ha kapna,
hármat, sőt négyet is
karjára fogadna,
hordozná mindüket
ringatva, dalolva,
mintha csak igazi
kismama volna.







PESTEN ESIK A HÓ


Pesten esik a hó
Keringve kavarogva
A Dunán a habokra
Lelkük-vesztett romokra
Kivert ablakszemekre
Kékszájú emberekre
Csepelre és a Gyárra
A moccanatlan Várra
Tépett szélű sebeken
Dacoló üzemeken
Aszfaltra száradt véren
Megül halottfehéren
Hordja a szél a földön
Viszi a szél az égen
Pesten esik a hó
Nyílt sebre friss kötésnek
Pest talpig hófehérben







REND


Hazánk zúzott szívén a vér
hűlő patakban omlik, alvad.
Rőtcsillagos, komor, kövér
tankok teremtenek nyugalmat.

Törik a csend, szilánkja pattan,
füstölve száll a pillanatban.

Húsunk emésztő gyilkos hordák
minden erőnket megrabolták.

Kezünkben fegyver, s jóremény
csak halottaink hűlt szemén.

Minket meggyaláztak, megöltek,
hernyótalpak halomra törtek,
töltött ágyúcsövekkel vártak,
tízszeres vasgyűrűbe zártak,
bombáztak, lőttek, aprítottak,
fegyvert letenni szólítottak
hazug szavakkal, fenyegetve,
hivatkozván békére, rendre
de nekünk nem kell semmi rend,
ha tűz s terror teremti meg,
minékünk nem kell jóbarátság,
ha ágyúszóval magyarázzák,
minket nem győz meg érv, sem eszme
bombázva és szuronyt szegezve!

A véres, megfeszített Béke
lenéz a fegyverek csövére.

Hazánk zúzott szívén a vér
görcsös, sajgó csomókba alvad.
Rőtcsillagos, komor, kövér
tankok teremtenek nyugalmat.







SZÁMVETÉS


Küszködve egy élethosszat,
láttam sok jót s néha rosszat,
lelket soha nem cseréltem,
mulasztás a legtöbb vétkem.







SZÓLÁSÉRT VALÓ ÉNEK


Uramisten, ügyelj reám,
mert érkezett nagy nyavalyám,
feljött napom pusztaságra,
jutottam rideg szállásra.

Elért az idő haragja,
fekete aszály évadja,
forgok sokféle próbákon,
vergődöm betonkarámban.

Anyám méhéből kivontál,
szólván néven szólítottál,
terhet rám bőséggel raktál,
gondból rakott fészket adtál.

Bujdostam szoros utakon,
ismeretlen földhátakon,
hosszában poros pusztáknak,
széltiben szikes mezőknek.

Homokszitáló szelekkel,
sófehér felhőfalakkal
hágtam a hegyek hátáig,
fatenyészet határáig.

Szavam fogytán gyéren szóltam,
gyarló voltomban némultam.
Hideg vassal száraz fába,
kezdettem én más munkába.

Haj, de erőm viaszfüstből,
valék vásári ezüstből.
Konok fámat kemény ékkel
szilánkokra zúztad széjjel.

Szánj meg, Uram, ügyeimben,
lakhassam ligeteidben,
szárnyad árnyékában rejts el,
tollaiddal Te fedezz el.

Fölépítsd puszta falaim,
újítsd romlott oszlopaim,
veszteg álló vizeimet,
indítsd meg énekeimet.

Halál porába ne fektess,
igaz utamra egyengess,
szegény rút szégyenfája,
ne legyek világ szajhája.

December hideg havában,
kilencszázhetvenháromban,
emez éneket szerzettem
szorongatott perceimben.







SZÜRKESZEMŰ


Szürkeszemű, szelíd este
ereszkedik a szivemre.
Szürkeszemű, szelíd éjjel
elmegyek nincsen-reménnyel.

Elmegyek, hisz úgyse bánod,
úgyse voltam, csak barátod,
úgyse voltam semmi, semmi.
S egyszer úgyis el kell menni.
Szerettelek és szeretlek -
akarom, hát elfeledlek.
Eltemetlek, de megtartlak
régi szépnek, drága dalnak.

Ami jó volt, nagyon jó volt,
de sziveden fehér hó volt,
fehér hóba beleestem,
nem tudtam, hogy feneketlen,
nem tudtam, hogy ilyen forró
a fehér hó, a fehér hó ...


Buda Ferenc - Szürkeszemű

Link








TIZENÖT-HÚSZÉVES HALOTTAK

1956 december 8 salgotarjan


Kiontott véreim!
Támadó tűz voltunk,
hűs halottak lettünk.
Hajnalló hitünkről
fegyverfogó kézzel
tanúságot tettünk.
Gyermeki karunkba
ereje gyülemlett
forró férfikornak,
csillagos oldalú,
tűzokádó tankok
felnőtté tiportak.
Golyóverte testünk
lankadó lankái
holt anyaggá hűlnek,
gránátot markoló
kimarjult karjaink
jéggé merevülnek.
Sebeink nyitottak,
nyirkos kövön fekszünk,
mostmár nem verekszünk.
Égő, túlvilági
benzines palackok
lángjánál melegszünk.







TÚL A FALON


Eső szemerkél túl a falon,
zörög a zárt ajtón, ablakokon.
Házamba húzódván, mint a csiga,
alszom csak, nem álmodom.

Nem szólok, semmit nem gondolok.
Zenél az ereszcsatorna, én hallgatok.
Magamra vékony mészhártyát vonok.
Beforr a száj, a torok.

Nincs remény bennem, nincs félelem,
múltamat, jövőmet elfeledem.
Túl a falon sír földem-vizem.
Kering a bolygó velem.

Két öklöm támasztja homlokomat,
szürke homály a szívemre nő.
Kopog, veri az ablakomat
kontinentális eső.

Elsüllyed éjbe az alkonyat,
a piros, a zöld feketére rohad,
tűnik a fény, enyészik a nyom,
föld-ég fekete ott túl a falon,

nyugszik lenn együtt a lárva s a mag.
Többé hogy ne lássam holtjaidat,
tükrös jég alá zárkózz be, folyó.
Takarj be, temess be, hó.







ÜZENETTÖRLÉS


Megéred még ha megéred
kormos keserű alkony száll tekintetedre
a szervek a tagok konokul ellenszegülnek
aláaknázzák terveidet
keresztülhúzzák számításaidat
kormos keserű alkony
ha megéred
a tárgyak alakok arcok körvonalai
elkenődnek
napvilágnál is homályban tapogatózva
matatsz beszűkült tered vasrácsai között
egy hang egy szín egy név át-átsuhan
de benned nem hágy nyomot
kormos keserű alkony
kit érdekel ugyan kit érdekel
ha kormos ha keserű
szeretteidnek teher vagy már csak teher
ha megéred
hasznot hát többé ne húzz s ne várj
javaid tulajdonaid osszad szét idejekorán
hagyatékodon fogyatékodon ne torzsalkodjanak
túlnőtt tüskéid körmeid metéld le
óvakodva hogy sebet magadon s másokon
ne ejts ha lehet
köszönj el a fáktól
az égtől a rögöktől
a rigóktól
egy név egy szó egy szín
még átdereng

üzenettörlés

OK







VONATOK


A vonatok. A vonatok. Az érkezők.
Az indulók. Az újságot, vígságot
hozók. Égő szemmel az éjben vágta-
tók, zakatolók. Világos ablaksorok.
Fénylő sínek. Mormogó, piros, meleg,
nagy mozdonyok. Pőrekocsik. Vagonok.
Vashidak. A szemafor épp pirosat
mutat. Fék nyikorog, zökken, meg-
áll a vonat. Vár, vesztegel. Vár,
vesztegel. Órák, napok, századok
vesznek el. Rándulva, lódulva
indul, füttyent, tolat, sínt vált
a vonat. Visz-hoz valakit. Vala-
kiket. Indul, megáll. Indul, meg-
áll. Fölszáll, leszáll a tömeg,
tolongva a csarnokon áthömpölyög.
Hol járhatunk? Vajon hol járhatunk?
Szemünk ki a sötétbe mered.
Ellankadunk. Dülöngve bóbisko-
lunk. Utunk - örök. Váltókon,
végtelen vágányokon kattog a
kerék, hidakon átdörög. Meddig?
Hová? Melyik állomásra szól a jegy?
Van-e jegyünk? Lehet-e igazunk?
Talán nem is mi utazunk? Hisz
messzire, jaj, messzire mindig
csak mást visz a vonat, s míg
végképp nyoma vész túl a kanya-
ron, árvultan intünk utána
a kiürült peronon.







A VÉTKEIM HATALMASAK


A vétkeim hatalmasak,
ezért csücsülök itt benn,
s nem szabadulhatok, hacsak
jövő csütörtökig nem.

Veszélyes verseim hamar
ügyészi kézbe mentek,
s megtettek miattuk magyar
hazámban idegennek.

Most itt ülök a zár alatt
és néznék ki a napra,
ha őröm, e hitvány alak
kitekinteni hagyna.

De mindezért csak köszönet!
Kutya legyek, ha félek,
hogy nem nyújt senki majd kezet
ily börtöntölteléknek.


/A vers fanyar iróniával kevert hangnemben örökíti meg szerzőjének ,,börtönviselt" létét, annak ,,következményeit/







ZÖLD ÁG


Zöld ág,
boróka ága,
készülj halálra,
készülj a télre
január jegére,
tűkristály-tömegére.
Zöld ág,
boróka ága,
tekints az égre.
Szív lüktet valahol.
Árva nyúl nyomán kóbor eb
lohol,
szimatol,
szaglász a vérnyomon.
Vassodronykötél nehezül
két szárnyamon.
Zöld ág,
borókaág,
belédkapott a láng,
zárt ajtón-ablakon át is
érzem a füstöd szagát.
Szárnyon szállani?
Merre?
Hová?
Fát vágok begyújtani,
itt a tél nemsoká.
Készülj hát te is reá:
a télre,
a deres ködre,
fagy-börtönödre,
a tűidet belepő zúzmarára,
zöld ág, boróka ága,
ó, lelkem ifjúsága.











 
 
0 komment , kategória:  Buda Ferenc  
Bonifert Ádám versei
  2020-02-09 18:15:15, vasárnap
 
 







T. TVN!


Néhány hete képernyői kiirásom keresztül figyelmeztetést kaptam lehetséges biztonsági kockázatról, hogy nem biztonságos a jelszómegadásom a Firefoxban.

"A Firefox egy lehetséges biztonsági kockázatot észlelt, és nem lépett tovább a(z) tvn.hu oldalra. Ha felkeresi ezt az oldalt, akkor támadók megpróbálhatják ellopni a jelszavait, e-mailjeit vagy bankkártyaadatait.
Mit tehet?
A probléma valószínűleg a weboldallal van, és semmit sem tehet a megoldása érdekében. Értesítheti a weboldal rendszergazdáját a problémáról.
Visszalépés ajánlott"

Értesítettem a WEB oldalt /TVN/ és megváltoztattam jelszavamat, ennek ellenére semmi sem történt!

Viszont értesítések halmazát kapom naponta, szinte óránként, de néha percenkénti időszakban. Tartalmuk szinte azonos: "Az alkalmazás hozzáférést kapott a hálózathoz", "Média automatikus futtatása bekapcsolva", "Kritikus Windows frissítések szükségesek", "A frissítés befejeződött", "Gyenge jelszót találtam", és végül "A gyanús csatlakozás blokkolva". "Most már biztonságban vagy" - jelzi végül az Értesítő, de rövidesen kezdődik minden előlről és naponta ez többször megismétlődik/het/. Néhány perce megint kaptam!!!

Nem tudom, ki és miért küldi ezeket, de a lényeg, nem történik semmi. Nem tudom a TVN vétlen-e ezekben, de kicsit gyanus, hogy ezek akkor jönnek, amikor a TVN oldalán vagyok. nem tudom, mi oka lehet, ha másik oldalon vagyok, ott ilyen üzeneteket nem kapok!

Közvetlen kapcsolatot a TVN oldalával nem tudok tartani, mivel az évek óta nem működik, privát bejelentéseim ellenére semmi sem történik, még csak válasz sem érkezik!

Végül aztán blogbejegyzés lesz belőle?

Hiába változtattam meg néhány napja a jelszavam, jelenlegi belépéseim során továbbra is egy piros áthúzott lakat jelenik meg, mi szerint a megjelenített oldal nem rendelkezik biztonságos kapcsolattal. Ha egy ilyen weboldalon adunk meg jelszót, akkor a kommunikációk lehallgatók és támadók ellophatják azt.

Végül megköszönném a TVN-nek, ha megkimélne a jövőben attól, hogy blogbejegyzéseimbe rendszeresen belejavít ill. mind sűrübben beletöröl a szövegbe is, a felvitt tartalom így torzítva jelenik meg. És utólag korrigálnunk kell ezeket, ami azért nem egy kellemes! Régebbi bejegyzéseimből szinte fűnyirószerűen rengeteg bejegyzés /köztük karácsonyi és más hasonló bejegyzések/ törölve lettek, igyekszem egy jó kis csokrot elkészíteni belőlük és mihelyt időm engedi, elküldöm a TVN részére. Újabban a napi bejegyzéseim is erre a sorsra kerültek, igy az alábbi, tegnap felvitt bejegyzés is. Nem tudni az okát miért, de az, hogy itt-ott bele-bele javítgatunk, teljesen komolytalanná is teszi azokat. Az utólagos kontroállás pedig nem egy szerencsés megoldás részünkről, pláne ha az a saját portánkat érinti. Törli továbbá egyes képeket, olyanokat, amik a saját Képtáramban is szerepelnek, vagy esetleg a TVN Adattárából veszem. Az én képeimet is használják mások, néha ez előfordul mindenkinél, így a törlés nem indokolt és egyébként sem tilos ezeket másodlagosan is felhasználni! És ez biztos nincs is, nem is lehet a bevezetőben említett problémával kapcsolatban, mert ezt egy kivülálló "hacker"-t biztos ez nem érdekli. Ha egy hacker be tud az oldalamra menni, akkor ugyanez más módon is megtörténhet!



BONIFERT ÁDÁM VERSEI


"A múlt században születtem, sőt az előző évezredben.Megfutottam az utamat, megvívtam a harcokat, talán a hittel volt a legtöbb gondom.
Az írás annak látható megjelenési formája, ami valahol kavarog bennem.
És nem vizsgálom azt, hogy érdemes-e..."

Bonifert Ádám

Link








AKI TUD A SZÍVEMHEZ SZÓLNI


Hajolj le hozzám,
ha görnyedni lehúz a lét,
hajolj le hozzám,
add gyöngéden valami jelét
annak, hogy nincs magányos baj,
mert mindig van, aki megtalál,
és lehajolni akkor is akarj
ha szöges drótfal elébed áll.

Hajolj le hozzám,
ha kódolod, hogy megbántottak,
hajolj le hozzám,
söpörd össze kínját a gondnak,
hitesd el, hogy
ez is múlik, mint annyi más,
és ha a könnyem majd elfogy,
lehet sokféle folytatás.

Hajolj le hozzám,
hadd higgyem, hogy ott a helyed,
hajolj le hozzám,
míg fáradt énem összeszeded,
nincs választás,
ott lent reménnyel terád várok,
s ha nem jössz, nincs is semmi más,
amit helyetted megtalálok.

Hajolj le hozzám,
emeld fel fáradt fejemet,
hajolj le hozzám,
oszd meg velem az egedet,
fogadd el, hogy ahhoz, aki
ívvé görnyedt, földig kell hajolni,
s ha te nem jössz, lesz-e valaki,
aki tud a szívemhez szólni?







AKKOR, AZÓTA, MOST, EZUTÁN

(másfél évtizede volt egy történelmi pillanat, a rendszerváltás)
(egy állampolgár érzései ma)


Akkor még volt egy nem ismert holnap,
egészségesebb látszatú jövő,
akkor még volt hit, hogy majd igazolnak
mindent a később szabadon növő
életek, sorsok, s múltba ágyazott
gyökereken a felnövő jelen -
akkor még hittük, hogy az állapot
szülője lesz a tiszta értelem.

Akkor még nyitott lélekkel jártunk,
és reméltük, hogy vár egy más jövő,
és ahogy máshol, itt is majd, nálunk
híddá változik minden ütköző,
s a kézszorítás nem erőt sugall,
de összefogást és társvállalást,
nem lesz több gazos, terméketlen ugar,
s közös pohárból iszunk áldomást.

Akkor még értek bennünk az eszmék,
újak és bátrak, szívmelengetők,
s mert korhadt volt már minden ereszték,
új házat húztunk, nemcsak új tetőt,
de valahol az alap félrecsúszott,
s a ház furcsa lett, mint egy kártyavár,
amit valaki éjszaka felhúzott,
az reggel körül repedezett már.

Akkor még tudtuk, úgy nem, ahogy volt,
de nem tudtuk azt mégsem, hogy legyen,
a tettvágy lángja mindenkiben tombolt,
de túl sok volt talán az érzelem,
és kevesebb a ráció és tudat,
mindenki akart akkor valamit,
de nem találtuk mégsem az utat,
több volt a dac és kevesebb a hit.

Akkor még bíztunk önnön erőnkben,
hogy kézbefogunk mindent, amit kell,
és bár az egünk nem volt felhőtlen,
hitekkel mentünk az új elittel,
mert nem tudtuk még azt, amit ma tudunk,
hogy nem születik új erkölcs könnyen,
de rögös lesz és fájdalmas az utunk,
s bizonytalanok leszünk az örömben.

Akkor még remény hímezte a zászlót,
a szabadságnak borát poharaztuk,
a régire már elmondtuk a zárszót,
az újat tisztelettel uraztuk,
s éreztük ugyan belül olykor-olykor,
hogy talán túl sok az illúzió,
elhittük mégis, hogy az új kor jobb kor,
mert Kánaánnal lesz egy fúzió.

Akkor azt mondtuk, ezer éves múltunk
kínja és könnye nem volt hiába,
s bár számos célért ezerszám hulltunk,
most új jövő vár, ajtaja kitárva,
csak be kell lépni, s látjuk, érdemes lesz,
mert jó irányba fordul a szekér,
s ha álmainkra hull is néhány repesz,
kis szenvedést a nagy öröm megér.

Akkor a hajnalt éreztük a légben,
és minden olyan egyszerűnek tűnt,
felkel egy új nap, bennünk és az égen,
és új irányt vehet az életünk,
egy sorsfordító kezdet részeseként
világmegváltás lehetősége jár,
ezernyi álom éltette a reményt,
hogy csodaország lesz, ami ránk vár.

*****

Azóta kusza, zavaros a világ,
a magból nem a remélt virág nőtt,
aki ma vetélt álmok közt kilát,
az nem talál egy közös eredőt,
és nem ismer rá, amit induláskor
lélek, agy, szív szivárványra írt,
s aki várta, hogy jöjjön egy más kor,
az nem törli le arcáról a pírt.

Azóta szikkadt talajon állunk,
és nem tudjuk, hogy merre is tovább,
egymásnak sivár jelent kínálunk,
s megtelik lassan mindegyik pohár,
mennyi csalódás, tévedés és vétek
hálója lassít, fékez tetteket,
már nincs ereje semmilyen igének,
hidegen nézzük az elesetteket.

Azóta újra nem tudjuk, hogy merre,
csak azt tudjuk, hogy így nem, ahogy van,
hogy mi vár majd az eljövő emberre
az kétes, csalfa, és bizonytalan,
mert jövőképünk mozaikokra tört,
már nem látjuk a horizontokat,
s ha egyszer használsz majd egy jó tükört,
vezető elit, szégyelld el magad!

Azóta félve vágyunk jövő felé,
mert megmaradni, ez is oly nehéz,
beállunk sarkok és falak mellé,
hogy védjék hátunk, mert jöhet a vész,
a bizalom már lehullott sziromként
komposztálódik a talpunk alatt,
s az alagútban azt az aprócska fényt
ködök fojtják meg, szülve árnyakat.

Azóta másról szólnak az imák,
viszályt keltenek kígyósziszegések,
Káin és Ábel vív újabb csatát,
gőg kaszabol le minden szerénységet,
hát mivégre lett ilyen, ami lett,
iszapos mocsár ölel keményen,
aszályos nyarak és hideg telek
mutatják, más ez, nem a remélt éden.

*****

Most égető az elvesztett idő,
most sürgető a fakult bizalom,
és gúzsbaköt az elveszett erő ,
mit tettvágyunkra üres vita nyom,
nem látszik, milyen lesz a kikötő,
ahol tépázott hajónk majd kiköt,
lesz-e talaj, min új virág kinő,
mi élteti a jövőbe vivőt.

Most kellene egy csendes pihenő,
és elkelne pár okos gondolat,
és nem engedni, hogy a kivesző
erkölcs hiánya szüljön gondokat,
most kellene pár értelmes elme,
pár államférfi (az se baj, ha nő),
aki tudja, mert érti, s ki vezetne
arra, ahol majd valóban lesz jövő.

Most kellene a korcsult önimádat
helyébe újra nemes felelősség,
tartás és gerinc, s a politikának
sunyiságával küzdő hősiesség,
most kellene pár bátor, új lovag,
ki eszményekért küzd a szélmalommal,
értelmet adna a szépnek, a jónak
és ajkáról tisztán hangozna a dal.

Most kellene egy újrateremtés,
mert kifolyik a kézből az idő,
egy múltat, jelent őrző értékmentés,
hogy születhessen egy méltóbb jövő,
hát jöjjenek már új apostolok,
ürüljenek ki sötét katakombák,
és lágyuljon meg szív és a torok,
hogy megmaradjon az ezeréves ország.

*********
Ezután jöjjön valóban egy jobb kor,
egy jövőt adó értelmes jelen,
s mint Aphrodité egykor a habokból,
támadjon fel teremtő értelem,
és jöjjön vele tiszta, nemes érzés,
ne kelljen félni az élet miatt,
de remények és vágyak sora mentén
élni emberhez méltó sorsokat.







ALTATÓDAL UNOKÁMNAK


Tente baba, itt az este,
hogyha jön, pihenni kell,
becsukódik a szemecske,
arra kér, hogy aludj el.
Aludni akar a kezed,
álmos már a lábad is,
pihenni akar a fejed,
hasad és a hátad is.
Füled, orrod elfáradt már,
szád is csukva csendesen,
ma már eleget játszottál,
a játék is megpihen.
Valahol az álomkert vár,
álmok ölelnek majd át,
álmodj mesét holdvilágnál,
járd be a fények országát.

Találkozz a tündérekkel,
lepkeszárnyon szállj velük,
ott várnak rád szép énekkel,
csillagfény lesz a jelük.
Hallgasd, mit mesél az éjjel,
hogyan szól hozzád a Hold,
száguldj a Göncöl szekérrel
táncolj, mint egy kis kobold.
Álmodj arról, amit szíved
nappal már megálmodott,
békés legyen az éjjeled
és nyugodt lesz a nappalod.
Indulj hát az álomföldre,
a szívárvány hídon át,
találj rá sok új örömre,
legyen szép az éjszakád.
Tente, tente, még egy perc és
már tiéd az új világ,
gondolatban lágy ölelés
kíván most jó éjszakát.







CSAK ADDIG

Hogy meddig?
Ki tudja... De csak addig, amíg... lehetsz, aki vagy!


Csak addig még, míg
lombot szül a fa,
amíg feletted
fényt terem az ég,
amíg jól tudja
minden éjszaka,
hogy jön a hajnal,
s meghal a sötét.
Csak addig még, míg
nem fárad a lélek,
és tiszta képet
mutat a tudat,
míg találhatók
gondok között is
alád simuló
bársonyos utak.
Csak addig még, míg
érző bent a szív,
s kéreglepelbe
nem burkol a sors,
amíg van társ, ki
erőt, hitet nyújt,

veled kószál és
érti, amit szólsz.
Csak addig még.

Míg van mit mondani,
míg nem szikkad ki
minden gondolat,
ameddig nem kell
bőrt se váltani,
s megőrzöd a volt
régi önmagad,
hogy érezd és tudd,
bárhogy tép vihar,
e testben mégis
az vagy, aki vagy,
csak addig, amíg
lehetsz, aki vagy.







CSAK NÉHÁNY JÓ SZÓT


Tudd meg, nem várok semmi többet,
csak néhány jó szót,
napjaink gondokat őrölnek,
s rágjuk magunkban a valót,
olykor indulat présel össze,
s bántó, sértő a beszéd,
nincs békítő, jó hang közte,
s közelítő híd felém, feléd.

Értsd meg, csekély, amit kívánok,
csak néhány jó szót,
hogy ne legyen még mélyebb az árok,
s ne határoljanak el karók,
szavakat, melyek átölelnek,
melegítenek szívben, lélekben,
fagyott érzéseket eltörölnek -
s hadd higgyem, mindez nem véletlen.

Ha nem látszik az égbolt fénye,
ha teljes derű nem lehet,
egy napsugár is elég végre,
hogy űzzön árnyékot, telet,
ha nem esik áztató zápor,
elég egy esőcsepp is nekünk,
ne felejtsd, erre vágyunk sokszor -
jó szavak között legyen helyünk.







EMELD FEL


Emeld fel kezedet,
fond rá ujjaimra,
ahogy az eltévedt
vágyak térnek vissza,
ismerős szorítás
táltosálmot keltsen,
hogy az új látomás
belőlünk teremjen.

Emeld fel kezedet,
hullasd rá karomra,
ahogy a levelek
peregnek halomba,
ismerős érintés
varázserőt szüljön,
hogy az új teremtés
belőlünk készüljön.

Emeld fel kezedet,
tedd össze kezemmel,
ahogy kötéseket
erősít az ember,
ismerős simítás
sámánhitet adjon,
hogy új feltámadás
belőlünk fakadjon.







EMLÉKEZZ, SZERELEM!

Ha én felejtek is, neked őrizned kell az időt...


Emlékezz szerelem
a pillanatokra, miket teremtettünk,
emlékezz szerelem
a helyekre, ahol szerettünk,
emlékezz szerelem,
hogy általad mivé lettünk,
emlékezz szerelem
s őrizd magad örökké bennünk.

Emlékezz a presszó mélyére,
ahol kíváncsi szemek tükrében
rátaláltam szája ízére,
s az első érintés varázsára
mely ma is bizsereg ajkam szélén.
Emlékezz a rétre,
ahol a föld magvai
kutató ujjaink közé hullottak,
míg félszeg biztonsággal
ízlelgettük egymást az augusztusi nyárban.

Emlékezz a hegyre vezető utakra,
a rejtett utcákra,
a boldogsághoz vezető lépcsőházakra.
Emlékezz a mámor öt ajtajára,
amire óramutatóval szegeztük a jelent,
s mögöttük a megismerés feltárt csodáira,
a satuba szorított idő mégis-rohanására.

Emlékezz a szerelmes párlatok
gyöngyözésére testünkön,
liliputi és változó szobákban,
a kacagó kályhafény szemérmes sugarára,
a vörös lángok derengésére,
az édeni pózok raffaelli modelljeire.
Emlékezz tenyerem melegére,
ahogy selymes nyílás delejes odúját kutatta,
ahogy barbár hordák vadságát hajszoltuk
a nyugalom ölébe,
hogy nyomot véssen ránctalan arcunkra.

Emlékezz apró sikolyokra,
szívünk ménes-dobogására,
szelet kergető vulkán-sóhajtásokra,
lepedők gyűrött mezejére,
a szerelem bíbor virágaira, lázrózsáira,
a szenvedély ráncaira,
a csókok parázs tapadására,
mikor fogunk összekoccant
és szempilláink remegő résén át
figyeltük az új világot.
Emlékezz a virrasztásokra,
a kongó magányra,
amikor mellkasomban az ünnepek
havazni kezdtek,
s a sóvárgás királysolymai
repítettek a soha-ki-nem-kötés felé.
S emlékezz a gyöngyökre,
amiket áldozatos gyönyörök mélyéről
kagylóba zárva kiemeltünk.

Emlékezz a szavakra,
amik kinyitották az embert,
e világon túli csodát,
emlékezz a gondolatok
megtisztult lenyomataira,
a kitárulkozásokra,
majd a dadogás lassú trojkáira,
amikor a beszédhez sem volt erőnk.

Emlékezz a szemünkből kipattanó
fények kígyóira,
a szerelmi táncok lüktetésére,
az örök visszatérés dalára,
az énekek énekére.

Emlékezz, mert te tudod a titkot,
emlékezz, mert erősítesz, ha félek !

Hiszen ma is félek belül,
a halálba szédülő virágok
gyökértelenné válását félem,
a bennünk rejlő csapdák csattanását félem,
a lelkek kínjainak bogáncsait félem,
az emlékezés fájdalmait félem.

Emlékezz szerelem,
ha én már felejtenék,
emlékezz, ha bennem
kifakult lett az emlék,
hord tovább szerelem,
amit egykor világra szültél,
aminek régi mesék között
velünk örültél.







EZ IS, AZ IS


Szerelem? Mindenség
felizzó jelenség,
borzoló hangulat,
teremtő mozdulat,
csupa tűz, csupa láz,
hullám és csobogás,
öröklő folytatás -

mindenki ugyanazt,
mindenütt ugyanazt.

Szerelem? Semmiség,
pattanó buborék,
torpanó lendület,
lazuló feszület,
elhaló remegés,
gomolygó füstölés -

mindenki ugyanúgy,
mindenütt ugyanúgy.









GYÖTRŐDÉS UTÁN

Szeretném tudni, ki vagyok, és mit jelent az, hogy élet...


Kereszteződő ösvények
rengetegében élek,
olykor eltévedek,
de mindig helyes utat remélek,
kísérnek kóbor fellegek,
vezetnek hangok és fények,
és betűk, képek, dallamok -
szeretném tudni, ki vagyok,
és mit jelent az, hogy élet,
van-e ereje az igének,
és megvalósul-e az ígéret -
de belül, bevallom,
a választól félek,
s ha magamat meg is csalom,
gyötrődés után ítélek.







HA HOZZÁM JÖSSZ




Ha hozzám jössz, a téren gyere át,
hozd magaddal a mezők illatát,
lépd át a dombot és az árkokat,
bújtass szemedbe délibábokat,
hozd el a tiszta levegő ízét,
hajnal harmatát, a tavak vízét,
madár dalából a legszebb hangot,
déli kongásba olvadt harangot.

Ha eljössz hozzám, úgy gyere szépen
ahogy a csillag ível az égen,
ahogy a szellő suhan a parton,
ahogy a naphoz búvik az alkony;
gyere úgy, mintha nyílna a rózsa,
ahogy a csermely indul a tóra,
ahogy az utak összehaladnak,
ahogy a reggel köszön a napnak.

Ha hozzám jössz, a fények közt gyere,
bújjon ruhádba tavaszok szele,
kísérjen el a csend, a nyugalom,
keress meg engem rejtett utakon,
ahogy két világ egymáshoz szól át;
hozz nekem emlékteremtő órát,
hozd el a szavak másik értelmét,
s ha itt vagy, mindezt szórd, szórd szerteszét.







IDŐTLEN ÖSSZETARTOZÁS

A lélek ereje mérhetetlen. De mégis méri a bennünk lévő végtelent.


Mikor már megengedhetjük magunknak,
hogy csöndbe olvadt szavakkal beszéljünk,
s a némaság lágy ölelése közben
érezzük a hallgatásból sugárzó erőt -
mikor már érintés nélkül is feléled
ujjainkon társunk bőrének íze,
s a simogatás élménye kísér
az egyedüllét perceiben is, -
mikor sötét hangulatok közé is
bekúszik egy szem derűs csillogása,
s a belső fény melegen átvilágít
a kedvetlenség nyomasztó falán -
mikor hallod egy másik szívnek
dobogását és érzed ritmusát
akkor is, ha nincs a közeledben,
akkor talán megtaláltad
a megmagyarázhatatlan lét
legtitokzatosabb jelenségének,
a lélek erejének a forrását,
a kifogyhatatlan erőt adó
szeretet delejes lényegét.
Mikor már megengedhetjük magunknak -
már szinte egy lett két lélek és szív -
mert időtlen az összetartozás.







JELENIDŐ


Nézd a folyón a hullámokat,
torlódnak egymáson, sistergő
habzásban keresik a helyet,
ahol nemcsak a hal tátogat,
de a víz felett a friss erdő
teríti a virágkönnyeket.

Nézd az égen fenn a felhőket,
széljáráson lejtenek táncot,
s bomlana szét esőcseppre mind,
de minden cseppjük csak előleg
arra, hogy majd, mint foszló ráncok,
kisimítják az eget megint.

Nézd magadat, s mindannyiunkat,
időmalomban lépünk folyton,
belül közöny, kívül a vadság,
kevés, mi feldob, sok, mi untat,
kapaszkodunk rojton és bojton,
s napi lett az örök igazság.







KARÁCSONYI MEDITÁCIÓ PRÓZAVERSBEN


Karácsonykor egy kissé mindenki magába néz. Az ünnep hangulata sajátos önvizsgálatra késztet?. A Torony minden lakójának azzal kívánok boldog karácsonyt, hogy közzéteszem a magam idei meditációját. Sajátos formában, prózaversben, hogy a két műfaj ezen az ünnepen szintén egymásra találjon. Mint - remélem - az emberek többsége...

Elképzeltem magamban annyiszor, hogy hozzám az éjben valaki szól, egy tiszta hang énekel, vagy beszél, suttog, szaval, vagy csak elmesél titkokat, és rejtélyes meséket, melyben üzenet is van, sőt ígéret, szól arról, hogy milyen a végtelen, honnan jön hozzám ész és értelem, hogy honnan támad fel, mint egy tündértánc, az érzelem, mely szívnek gát és sánc, hogy miből keletkezik néma vágy, és mitől ilyen, amilyen a világ.

Elképzeltem már sokszor magamban, hogy mi lenne ha..., de a csendes dallam bennem csak cseng, majd lassan elenyész, amiben élek, csak megkezdett, félkész, ujjaim közül folyik az id?, számos mag elhal, bár néhány kinő, kóróvá száradt tervek kötege kíséri utam, mint jövő előlege, jelezve azt, hogy bárhol lesz a vég, nem fogom hinni, hogy most már elég, még kapaszkodni fogok a jelenbe, hogy ne hulljak át a végső verembe.

Elképzeltem már gyakori módon, hogyan lépjek át fájdalmakon, gondon, magam mögött hogyan hagyjam azt, ami keserít és nem ad vigaszt, hogyan hagyjam el mind a könnyeket, hogyan ne bántson semmi környezet, miként hitessem el majd önmagammal, hogy a reménység bennem van, mint halk dal, és gyakran csendül tiszta dallama, húrok zengenek, s mintha hallana lelkem valami iránymutatást, hogy elhiggyem, hozhat a jövő még mást.

Elképzeltem már, haj, de mennyiszer, hogy a szerelem engem elvisel, és nem csalódás, tévedés, rossz álom úszik a tóban, ahol megtalálom az élet vízét, azt a mondhatatlan delejes rejtélyt, ami halhatatlan, amit csak érzel, de soha nem tudod elmondani, csak utadat futod utána, kergetve kék madarat, föld vonzásában és égi fény alatt, ami csak tiéd, ami egyszeri és mások sem tudják megfejteni, s bár meglehet, hogy magad sem érted, de általa lesz varázsos az élet.

Elképzeltem már, hogy a képzelet teremt nekem egy másik életet, ahol a jó és szép uralkodik, és minden sötétet fénnyel meghódít, ahol igazgyöngy minden egyes szó, ahol átlátszó, tiszta a való, ahol nincsenek alattomos vágyak s harag, gyűlölet a szívben nem támad, ahol bizalmon épül kapcsolat, és szeretet sző össze kapcsokat, és kívül hordja mindenki a szívét, hogy együtt fussák be égi pályák ívét.



Elképzeltem már... haj, de mennyi mindent, eszményt és hitet, amiben hittem, hogy miként kéne ezt a világot átformálni, hogy ne legyen átok, csak áldás minden lelken, mely itt kószál, mely tisztán halad és megáll a jónál, amely kristályszemek tüzével láttat, és remény, bizalom erejével áthat, mely elhiteti, hogy jutalom az élet, mert nem tartozékai a szenvedések és lehet megtisztult lélekkel élni, nem kell rettegni, szorongani, félni, hisz miattunk van mégis e világ, s eltöröl minden teremtéshibát.

Aztán beléptem az életvadonba, ráakadtam ott mindenféle nyomra, rókacsapáson, farkas ösvényen, medvék útjain, szarvaslakta réten estem csapdába, hulltam verembe, elbújt előlem gyakran a szerencse, homokvárakat építettem, s vártam, hogy csoda teremjen minden egyes várban, de elfutottak előlem az álmok, kifakultak az égi szivárványok - és megértettem, hogy ha szépre várok, építsek magam egy álomvilágot.

Ekkor lettem én újra álomlátó, csodát teremtő és nem csodaváró, és újólag kezdtem elképzelni azt, ami a földön nem taszít, de maraszt akkor is, ha fogy belül a fény, ha már tudom, hogy mégsem az enyém az élet vize, a tündérek tava, nem volt, nem lesz enyém a lét java s elszálló felhők ágaira fekve úszok majd egyszer át a végtelenbe, hogy megkeressem azt az álomvilágot, amit képzeletem már régen meglátott, és ahol rám vár egy nyugodt fészek, egy pont, amelyen talán tovább élek, de nem kell már az álmokat kergetnem, mert ott születnek körül, s nemcsak bennem, és ott leszek talán én is egy küldött, akit az ember csak előre küldött, mert jönnek majd a többi lelkek sorban, mindenki, aki létezett a "volt"-ban, hogy felépítsünk egy új Édenkertet, csak úgy magunknak, mi, kárhozott lelkek, ahol nem lesz sem tilalomfa, sem más, hanem szabadon hullik ránk az áldás, ahol nincs kígyó, nincs viszály, nincs kétely, ahol az ember a magasba ér fel, és alkot jelent, szépséges jövőt - mert győzni fog majd minden rossz fölött.

És azt hiszem, hogy minden karácsony egy üzenet, mert átjön a varázson egy angyalsereg és fülünkbe súgja, miközben halkan peng a hárfa húrja, hogy nézzünk magunkba, hisz minden értünk lett, minden teremtés, genezis és jó tett, minden miénk, a jó és a rossz is, múltban, jövőben és teljességgel most is, és minden szívben, akarja vagy nem, valami szeretetvirág megterem, és igazgyöngyök díszítik az ágat, selyemszálakkal borítva a fákat, s míg angyalmosolyok világítanak, s koszorút fonnak nap-, s holdsugarak, s valaki azt mondja, hogy "kellesz" - a világ is egy árnyalattal jobb lesz.

Ilyenkor mondjuk: "Boldog karácsonyt!", és túllépve a boron és kalácson a szívet nyújtjuk egymásnak, hogy "tiéd", elmormolunk pár tisztahitű igét és elhisszük, hogy mégis jó az ember, s ha most még gyakrabban jelet adni nem mer, mégis karácsony fényei teszik, hogy a világ összeölelkezik és összeérnek a szemsugarak, káprázik bennünk égi sugallat, s mint párhuzamosok a végtelenben, találkozunk a megnyugvó jelenben, te is, és én is és mindenki aki, erős magának bevallani: ember vagyok és nem akarok más lenni, hiszen csak azért vagyok, mert volt a nagy semmi, de két angyal egyszer, rég, valamikor emberré lett, talán épp karácsonykor és ezért halljuk az angyalmisét - embernek maradni ősi kötelesség.

/Héttorony Irodalmi Magazin/







KÁLVÁRIA


És hosszú volt az út a hegyre,
rögbe rög kapaszkodott,
lapuló léptek merevedve
taposták meg a tegnapot,
lopakodott a kételkedés,
végcél-e az a hegytető,
ahol utolsó stációként
lepereg, ami meggyötör,
ami kínoz és összetör.

És enyhülés-e, ami vár ott,
levetett kínok hullanak,
cserélni kell már a világot,
új tüzek másutt gyúljanak ;
nincs mód egy ponton túl megállni,
a szem már csak homályt kutat,
alulról kell a hegyet mászni,
hogy ne feledd, amit mutat,
hogy csontba ágyazd az utat.

És emlékezni tudj a fákra,
út mentén haló fényekre,
hajló tövissimogatásra,
le nem vethető terhekre ;
a forma már lelkét vesztette,
visszafordulás vágya nyom,
megváltás hullik elemekre,
szögeken függ a szánalom,
összetörött az alkalom.







KÉRÉSEK


Ébressz fel, ha rosszat álmodom,
melegíts át, amikor fázom,
gyújts fényt, hogyha bánt a sötétség,
simogass lágyan, ha remegek.
Ölelj át, ha egyedül vagyok,
mutass utat, ha eltévelygek,
igazítsd el, mit eltévesztek,
álmodj belém szép új álmokat.
Légy barátom, ha bánt a magány,
légy szerelmem, ha vágyakozom,
adj nyugalmat, mikor zaj zavar,
adj dalt és szót, ha lelkem sivár.
Kelj fel és járj - szólj reám halkan,
álmodj és higgy - súgd a fülembe,
felejts és várj - emlékeztess rá,
ébredj és élj - mondd el a titkot.







KÉTELYEK


Bennem a szavak mélyen nőnek
viselik terhét az időnek,
sokat mondóan, s mégis hallgatva,
ahogy a szöveg simul dallamba,
de a lélekkráter legaljáig
nem jutottam mégse.

Annyi mindent nem mondtam még el,
képpel, jelzővel, pár igével
nem lehet csóvát húzni égre,
jelet rakni a mindenségre,
hogy ahová kell, oda vigyék
a szóvirágok, hangvenyigék,
s hallgató csendet ölelő rímek,
a bennem rejlő titkokat.

Belőlem bújnak elő a szavak,
oldó kötések, áttörve falat
s gátat, kerülve tiltást és féket,
szurdokot, árkot, örvényt és léket -
sokszor nem tudom, melyik az érték,
ami előbújt, vagy mi bent maradt,
a burgonya is virágot emel,
ám értéke bent van, a föld alatt,
de érdemes-e a földből kiásni,
kételyeimre feleletet várni -
tudom, nincs válasz, csak a napok haladnak.







A LELTÁRT LEZÁRVA


Lépéseket törve
mégis és máris
kapaszkodni körbe
ha köt tagadás is
felhasított burkot
lihegve nyalni
cseppenként lecsurgott
vízben megmaradni
ráhajolni lágyan
ostoros vállra
fagyasztó magányban
a leltárt lezárva
terpeszteni végül
összezárt kezet
utolsó inségül
fogyó emlékezet
rácsain kihullva
elkopni halkan
csodára hangolva
csodátlan korunkban







A LÉTEZÉS TARKASÁGA


Az ember magával viszi
önmagát, bárhová veti a sors,
mert az agy azt hiszi, hogy
állandó az, mit egyszer gondol,
és a szívbe ágyazódik
történések hosszú sora.
De tágulnak, s gyakran
szétesnek a horizontok,
s a színek újabb párosítása
tarkává teszi a létezést.







MAGAMNAK MONDOM

Bizonyos helyzetekben, amikor kiégnek a belső lámpák
és fény helyett a sötét lepi el lelkemet - valamit mondani kell önmagamnak is.


Amikor már gyökeret ereszt
benned sokféle fájdalom,
és már a csalfa remény is
futva menekül tőled,
amikor a palettán már
fogyóban minden világos szín,
s hangkészletedben a
hamisak többségre jutnak,
mikor lehangolódtál, mint egy zongora,
s lelki hőmérőd csak hideget mutat,
mikor úgy érzed, nincs új gondolat,
s horizontodra leszállt sötét felhő,
leomlott hegyek, betemetett völgyek,
forró lávafolyam és jeges gleccser
uralja sivár környezetedet -
akkor ásd ki rejtett áramforrásodat,
rázd meg magad, húzd ki gerincedet,
és állj szilárdan újra a talpadra,
légy férfi, vagyis légy az az ember,
aki a ledőlt szobrot is újjáformálja,
kongass ébresztőt,
szólaltasd meg a szívharangot,
keress valakit, aki érti kódodat,
s a megújulás magjából kinyíló
fák, virágok és levelek
erőt adó üzenetével
gyógyítsd meg magadat
saját öngyógyító kertedben.







MÉG TART AZ ÚT . .




Az időnek mindig célja van,
míg robog velünk át az életen,
mi megtörténik, sosem céltalan,
mint kagyló, igazgyöngyöket terem,
s míg le nem szállunk egy állomáson,
a holnap felé haladunk,
megérint remény, álom,
s az öröm, hogy még mindig itt vagyunk.
Még tart az út, még hívnak messzi fények
csillagkaput tár ki a végtelen,
belső tüzek a lélekben még égnek,
elmerengünk sorson, életen,
az álmodás még távolabbra röptet,
vágy s remény száll égi utakon,
hisszük, a sors még talán megsegíthet,
hogy átöleljen békés nyugalom.
Legyen e dal egy csendes köszönés,
mert ami van, az maga a mindenség,
van egy kincsünk még,
mely értünk, s bennünk ég,
és ez a kincs - a létezés.
Még tart az út, még semminek nincs vége,
mi elmúlt bár, bennünk megmarad,
pár csillagot még felrakunk az égre
a holnapokba rejtünk nyarakat,
és eldúdoljuk derűs, víg mosollyal,
e dallamot, mely már a mi dalunk,
és megköszönjük minden múló nappal,
hogy tart az út, s még mindig itt vagyunk,
s amíg lehet, itt maradunk.
Még tart az út, még mindig itt vagyunk,
még tart az út,
még tart az út,
még tart az út,
még tart az út,
az ÚT...







MIVÉ LEHET?


Hány titkot kell a sírba vinni,
kettős burokban eltemetni
mert nem oszthatod meg senkivel?

Hány gondot tudsz magadba zárni,
gyógyító elmúlásra várni,
kutatva, sorsod hová terel?

Miből lesznek a hallgatások,
mélyen ülő sziklába vágott
búvó patakként csorgó kínok?

Mivé lehet feszítő csended,
kötőszálad ha elvesztetted,
s szaporodnak benned a titkok?







NEM SZAVAK SZÜLNEK


Mikor a pára kicsapódik
csillogó, meleg szavak bőrén,
s felismerések bukkanóit
kibontja lassan forgó örvény,
rájössz, hisz a tény belédvágott:
nem szavak szülnek igazságot!

Mikor a szavak levetkőzve
zsongásból mélyre ülepednek,
s nyíló szemed a hangtükörre
néz, mint akit látóvá tettek,
s kérded, az álca hogy lehámlott:
szülnek-e szavak igazságot?

Mikor a szónak nincs tartása,
s ritkult csontokkal kezd bicegni,
rájössz, a hang sem való másra
ha mindent el lehet hitetni,
ha élnek bennünk megszokások,
s nem szavak szülnek igazságot.







PORLÓ HITEK


Porló hitedet ragaszd össze,
keresd meg törött részeit,
hogy a lelked majd megfürössze
benne tékozolt éveit,
foszló eszmédet szitáld majd át,
ne vidd azt, ami megromolt,
mosd le róluk az idők sarát,
törölj le minden ráncos kort.

Keresd indokát, ami eljött,
nem kell, hogy egyetérts vele,
de rostáld át a gyűlő felhőt,
látsszon ki hát az ég fele,
mert bántó ez a sok sötétség,
s valahol indul már a fény,
dohos szobák rejtőző mélyét
hadd ölelje át új remény.

Porló hiteid maradékát
tedd bele egy új keretbe,
s a kiszáradt fákról vedd még át
a színt, mely bebújt levelekbe,
élethitet és jövőhitet
párolj abból, mi megmaradt,
reményhitet és örömhitet,
hogy el ne veszítsd önmagad.







REMÉNYKEDŐ JÖVENDÖLÉS


Egyszer eljön a nagy átrendezés,
mert a világ már megérett erre,
már nem elég a kétely, kérdezés,
a válaszoknak nincsen ereje,
élünk úgy a változó világban,
hogy horizontunk egyre keskenyebb,
s egy széles folyó sodrából kiváltan,
part menti sásban létünk megreked.

Majd egyszer eljön valami új csoda,
mert a remények már egekig érnek,
hihető távlat varázsa hull oda,
hol külön útra kerül halál s élet,
lesznek jelek, új irányt mutatnak,
mert nem lesz elég már csak az ígéret,
a horizontok majd újra kinyílnak,
s új világa lesz időnek, térnek.

Csak azt nem tudom, új isten kell ehhez,
vagy az ember tanul teremteni,
mellyel magáról minden átkot levesz,
hogy rossz örökség ne maradjon semmi?
Mélyről nő a jövő, messzire mutat,
magába foglal minden távlatot,
és megtaláljuk majd az új utat,
miről az ember mindig álmodott.







A ROSSZ KEDV IDEJE, AMIKOR A VERS IS ROSSZKEDV?


Elborít a súlytalan árnyék,
magába fojtja pangó fényemet,
ha lehetne, most arra botorkálnék,
ahol születnek kék egek.

Súlytalan árnyék súlyát érzem,
kialvó szeművé lett fényatomok
fürödnek az ég tiszta kékjében,
amíg magam az árnyékban vagyok.

Belül érzem azt, mi nekem árnyék,
homály falán nem lát át más szem,
kuszált vonallá satnyul a tájék,
s bár el sem mentem, így érkezem.

Lélekben lábujjhegyre állok,
kifeszült húrként pendülök,
kedélytelen szavakra találok,
ahogy a semmi szélén lent ülök.







S Z Á M V E T É S


Ha számadásként egyenlegbe zárom
életemet, e tovatűnt folyásút,
eladásra - itt e nagy bazáron -
nem kínálhatok értékőrző árut,
mert elfutottak alattam az órák,
s csöndszagú nyugvás közepében ültem,
a ,,majd" és a ,,lesz" napomat körbefogták,
s az eljövőért jobban lelkesültem.
A létezésből kezemre rakódott
elégett percek csillagrejtő füstje,
kötegbe rakott terveimről lógott
múló energiám fakuló ezüstje.


Sodrást követve part mentén eveztem,
de hajfürtömbe kötődött a sás,
korcsnak lett élmény vonzását követtem,
s mögöttem érett minden folytatás.
A tisztánlátás útjait kutattam,
s hervadt alkalmak fűzére kísért,
s bár visszanézni akarva sem tudtam,
Lótné példája gyakran megkísért.


Pergette ujjam homokperceimet,
bokáig ér az elszáradt idő,
bár tapsoltam az eszmék szentjeinek,
a követésre nem jutott erő;
csorbult pohárból kortyoltam a hitet,
s az emésztetlen rajtam átfutott,
nem hittem el az igazat senkinek
ha bizonyítást adni nem tudott.
Törpenövesztő haragködöt nyelve
a világlátást tanulgattam én,
a tiszta szókimondás száz keserve
acsargott mindig utam két felén.


Mert messiásnak születik az ember,
világmegváltás mindenkiben él,
de mindenkinek nem nyílik meg tenger,
van, ki csodát tesz, van, ki csak remél,
van, ki hitet hagy, s mégsem hittelen,
van, ki apostol és követő lesz,
de nem mindenki végzi a kereszten,
bár életünkben sok ácsolt kereszt
súlyát cipeljük vállon és lélekben,
s egy más világról álmodunk talán,
de megbékélünk, s szorongó félelem
oldott nyugvása végül ránk talál.


Hány új világot akart már az ember,
s a teremtésre nem jutott erő,
toldozott lelkek sora menetel
az életúton, s messze a jövő,
messze a forrás és gyötrő az út,
a küzdelem a létért - ez vezet,
nem kinyitjuk, de becsukjuk a kaput,
amely bezárja bent a lelkeket.


Ifjúi álmát a felnőtt elteszi,
majd egyszer..., talán...- és megy az idő,
majd öregedvén, újra előveszi,
hogy mit kínált fel a tágas mező,
s míg visszagondol, csodálkozik olykor,
ezt is terveztem..., ez is elmaradt...,
csokrot köt talán száradt álmokból,
s eltesz egy rügyet, mely még megmaradt.


Mert mező helyett küzdőtérre tévedt,
s nem szimfóniát, csatadalt dobolt,
hiába őrzött belül verset, képet,
a kardcsörgés vadabb zaja szólt,
s bár osztott, kapott egyaránt sebet,
a döféseknek végül meghajolt,
s a krétakörből kinyújtott kezet
sápadt fényével ölelte a Hold.
Az aranyborjú vonzása erős,
áldozat füstjét szétviszi a szél,
s a katarzisok gyötrődéseiről
a többieknek senki sem beszél.


De mégis igaz, hogy nem ott kezdődik
az ember, ahol az állat véget ér,
hanem, ahol már önmaga végződik,
s egyaránt fontos szellem és kenyér;
egy fénysugárra mindig rá kell lelni,
egy apró célnak mindig lenni kell,
s ha nem is tudunk mindig megfelelni,
a szándék talán helyettünk felel,
s továbbviszi örök ügyét az ember,
a messiások kora már lejárt -
egymást növesztő hullámverésekkel
egy lépést minden nap lépni kell tovább.


E számadásban nincs bent minden tétel,
jóból és rosszból vont egyenlegek
mögött a részlet lényegese vész el,
az lenne fontos - de azt nem lehet,
hogy megélt sorsa minden eredőjét
értse az ember, a sors rejt titkokat,
hogy mikor, meddig, hol és főleg miért
úgy volt, ahogy volt - tán az okokat
sohasem tudjuk, mélyen rejlenek,
érteni nem, csak érezni lehet,
s a mögöttesben sokszor sejtenek
misztikus varázst hívő emberek.


Én nem úgy hittem, ahogy katekizmus
oktatta rég a gyermeklelkemet,
lehet, hogy voltak szentek, volt egy Krisztus,
lehet, hogy néha csodák is estek,
de ettől én még belül nem éreztem
az áhítat átható erejét,
s bár önmagamtól néha megkérdeztem,
véges lét jobb-e, vagy az öröklét,
a tagadásom mindig erősebb volt,
az istenhit nem ért el lelkemig,
a kétely és a bizonyosság harcolt,
de nem jutottak el győzelemig.


Én úgy hiszem, hogy nem csak véletlenek
formálnak embert, földet, világot,
de nem az isten, vagy pláne istenek
játszanak velünk kegyetlen játékot,
de hat a tér, az idő, a természet,
és nem csak anyag, de a létezés,
a születésben benne az enyészet,
a távozásban tán az érkezés.


Így hát hiszem. hogy hittelen hitem
mégis tiszta, mert őszinte, belső,
bár misztikumot nem lát senkiben,
vallja, hogy mindig az ember lesz az első,
s bár keresztfákon tán én is véreztem
(ez földi létnek kellő áldozat),
mindig fontos volt. belül mit éreztem,
belül hordoztam áldást, átkokat.


A sorsot perbe ezért nem fogom,
amit megadott, az jutott nekem,
mert elfogadtam, elemi jogon
ezen a földön semmi sem terem,
az emberi lét véges mezőiben
az utak nagyon eltérnek egymástól,
s a lét nem ismert mély erőiben
egyéni sorsot sokfélét kovácsol.


Én ezt kaptam, lehetett volna jobb is,
de rosszabb is - hát megnyugszom vele,
néha kisebb volt, néha nagy a dózis,
de útitáskám sosem volt tele,
elfért volna pár megvalósult álom,
pár teljesült terv, létrejött remény,
de lezárom a sorssal számadásom,
s a tartozását elengedem én.


. .







SZÍNHÁZ


Kifáradt fények,
lehullott szavak,
a színpadon az előadás kész,
bújtatott lényeg,
mosódó alak,
hamvadó szív és érlelődő ész,
álmok és tények,
tervek és falak,
szimbólummá nőtt rész, kopott egész,
percek és évek,
élet és darab,
igazzá lágyult erőfeszítés,
arcok és képek,
s mögöttők halad,
borító rozsda, vagy nemes penész.











A TÉLAPÓ AKI KARÁCSONYKOR JÖTT


Már elmúlt a Mikulás napja, de most találtam a neten és elhoztam:

A szívben rejtőző szomorúságnak is lehet megfelelő gyógyító módja. Csak rá kell találni.

Egy alkalommal néhány barátommal összefogva elhatároztuk, hogy a gyerekek számára életre keltjük a jelmezes Mikulást.

A Mikulás ünnepség rendben lezajlott. A gyerekek beszédesek voltak, kérdezgették a nagyszakállú öreget, akit egy színész barátunk alakított, jól rögtönözve a frappáns válaszokat. A gyerekek örültek, jó kedvűek voltak, simogatták a Mikulás köpenyét, örültek az ajándékoknak, még a virgácsoknak is, amit egyik-másik srác kapott. A krampusz, amit a színész felsége ,,alakított", nem riasztó, inkább vicces volt.

A sikeren felbuzdulva jött az elhatározás, hogy akkor jöjjön karácsonykor a Télapó is. Volt ugyan egy kis vita, hogy a Jézuska jöjjön-e, angyalkákkal együtt, de a többség a Télapó mellett döntött. Egy szép betlehem-játékot azonban beállítottunk, így a kis Jézus is jelen volt.

A társaság feldobott volt, a gyerekek még jobb kedvűek voltak, mint Mikuláskor. Feltehetően több és értékesebb ajándékra számítottak, ez volt ,,feldobottságuk" oka. Elégedetten szemléltem a kis társaságot, amikor a színész barátom, még akkor jelmez nélkül (hiszen későbbre vártuk majd a Télapót), odajött és megkérdezte:
- Ki az a szomorú kislány, aki egy kissé félrehúzódik a többiektől?
- Pár napja halt meg az anyukája és a kis Krisztina még nem tudta feldolgozni magában a dolgot.
- És eljött ide?
- Igen, mert az édesapja úgy gondolta, hogy - különösen most - kell a kislánynak egy kis kikapcsolódás.
- Melyik az apja?

Megmutattam, de aztán nekem más dolgom akadt, így nem figyeltem őket. Csak egy pillanatra láttam, hogy a kislány apja és színész barátom elmélyült beszélgetésbe kezdtek. Aztán a színész odajött hozzám, és megkért valamire. Emiatt aztán egy kissé később kezdődött a Télapó műsora.

Kellő ,,bemelegítés után" aztán mégis elkezdődött a ,,buli". Bejött a Télapó, egy szánt húzott maga után, amire nagy tömeg becsomagolt ajándék volt felhalmozva. A gyerekek sikongattak, a ,,jaj, de jó, jaj, de jó" folyamatosan hangzott. Aztán körbe leültek a padlóra, a Télapó pedig elkezdte a műsorát.

Összesen tíz gyerek volt, ehhez a barátunk tíz műsorszámot adott elő, mindegyiket más gyereknek címezve. És amikor elmondta a verset, vagy mesét, vagy elénekelte a dalt, akkor a kisgyereknek, akinek a műsorszám is szólt, átadta az ajándékait. A többi gyerek pedig szájtátva leste, mi történik és várta, mikor kerül sor őrá.

Véletlenül (vagy talán szándékosan?) többször is Krisztinára néztem, hogyan reagál az eseményekre. A gyerek is vidámnak tűnt, de a szemében valami igen mélyről jövő szomorúság lakozott. Láttam a ,,Télapón" is, hogy többször a kislányra nézett, többször kifejezetten neki mondta a maga mondókáját.

Talán hetediknek került sor a kislányra, mert szigorúan abc sorrendben következtek a gyerekek, hogy ne legyen semmiféle türelmetlenség, vagy féltékenység. Előbb jöttek az Andrea, Anna, Cecília, Diana, Endre, Flórián - és utánuk Krisztina.

A Télapó egy verset mondott a gyerek tiszteletére.
- A vers címe: Angyali üzenet. Tetszik? - kérdezte Krisztinát.
A kislány bólintott, de nem szólt semmit.
- No, akkor hallgasd meg a verset, amelyik neked szól és az üdvözletet is neked küldik.

Az angyalok ott fent élnek,
de szívünkben is léteznek,
vigyáznak ránk, és nem kérnek
semmi mást, csak szeretetet.
Lenéznek, majd le is jönnek,
az arcunkat simogatják,
velünk vannak, átölelnek,
ahogyan az édesanyák.
Fentről is látnak bennünket,
azt szeretik, ha örülünk,
,,ne szomorkodj" - mondják, hogyha
néha könnyes lesz a szemünk.

Ott jártam az angyaloknál,
s égi postát hoztam neked,
az van írva e levélben,
mamád mindig itt van veled,
akkor is, hogyha nem látod,
de a szíved megérzi azt,
továbbra is kaphatsz tőle,
szeretetet, jót és vigaszt.



Ne szomorkodj - szól a levél,
nem válunk el a lelkedben,
s ha bármikor szükség lesz rám
megtalálsz majd a szívedben.
E levelet tedd el, hogy majd
emlékezz rá felnőttként is,
s ha lesz egy szép kisleányod,
olvasd fel majd neki te is.

Mert az angyal nem változik,
mindig ott lesz, ahol te vagy,
s ha behunyod a két szemed,
vagy nézed a csillagokat,
engem is látsz, mert ott vagyok,
mennyországból vigyázok rád,
mert ha nem is ott lent vagyok,
én vagyok az édesanyád.

Krisztina tátott szájjal, tágra nyílt szemmel hallgatta a verset. És mintha a szemében a szomorúság fogyatkozott volna. Amikor a Télapó átadta neki az ,,égi postán" érkezett üzenetet egy borítékban (a vers volt leírva), csengő hangon megkérdezte:
- Találkoztál a mennyországban az édesanyámmal?
- Igen, ő a legszebb angyal, akit valaha láttam. �? írta neked ezt az üzenetet.
Krisztina a szívéhez szorította a borítékot, majd egy puszit nyomott rá és odafordult az apjához:
- Este majd elolvasod nekem még?
- Igen , még sokszor elolvassuk közösen - mondta apja, és láthatóan alig tudta visszafojtani a meghatottságát.

Amikor vége volt a Télapó ünnepségnek, színész barátom odajött, átölelt és azt mondta:
- Most valami nagyon jó dolgot csináltunk együtt, ugye?
- Igen, valami szívből jövő dolgot.
- Valóban, te szívből írtad, én szívből mondtam el a verset. És azt hiszem, elért a kislány szívéhez.

Pár nap múlva Krisztina átjött az apjával együtt. Kis csevegés után odajött hozzám:
- Szavalhatok neked?
- Ó, igen, alig várom - mondtam neki és megsimogattam az arcát.

És Krisztina hibátlanul, gyerektől szokatlan átéléssel elmondta az égi postán jött angyali üdvözletet.

- Azért tanultam meg, hogy mindig bennem, mindig a szívemben legyen - mondta a kislány és én erre nem feleltem semmit, mert a könnyek nagyon kitörni készülődtek.

(Bonifert Ádám)







VALAHOGY MÁS...

Az élet nehéz pillanatai közé tartozik a múlások felismerése.
És nehezen tanuljuk meg az intő jelekből időben felismerni azt, hogy ami volt, az már valahogy más...

A szerelemnél is...


Valahogy másként szállnak a hangok,
ritmusuk zavart, dallamuk más,
inkább a dobok és nem a lantok
zenélik el a belső vallomást.

Valahogy másként szólnak a szavak,
kongássá tompult belső csengésük,
lejtésük mögött visszhangok vannak,
pattanó kőként csúszik az élük.

Valahogy másként hívnak a színek,
mattabb fényt vernek vissza szemünkbe,
nem fut a vágy már túl magas ívet,
mintha a távlat közel kerülne.
...
Valahogy más a kéznek a súlya,
nehezebb, lassúbb simogatása,
hamvadó tűzét hiába fújja
melegre vágyók remegő szája.

Valahogy nehéz hinni, hogy múlik,
hittük - végtelen bennünk a véges,
s nem megyünk már egy végponton túlig,
szívünk hőt vesztett, lelkünk nem fényes.





. .







 
 
0 komment , kategória:  Bonifert Ádám  
Bodó János versei
  2020-02-08 17:15:59, szombat
 
 








BODÓ JÁNOS VERSEI







AMIKOR A VILÁG...


Amikor a világ
Elhervadni készül:
Mindenét eldobja,
Megtagadja végül-
Már-már csak az anyag
Lenne... Kivirágzik
A sárból, a szennyből
Kilép és elválik
Örökre egy dallam,
S fel a magas égre
Száll és eldalolja:
A szerelem örök...
S a föld újraéled,
S e dallamot dúdolja
Milliárdnyi ember,
Szegény öreg földünk
Sok boldog lakója!







ANYÁM SÍRJÁNÁL


Tested már porrá lett,
Férgek vacsorája -
De a szemed fénye
Csillagok közt sétál,
Szeretettől fénylik
Az éj fényes - ékes
Csillag-promenádja!







BARKAÁG


Barkaágat tettél a cserépbe,
És megeredt egyetlen egy kis ág,
Elrepült a szerelem oly messze,
De visszahozta a nem múló vágy.

Visszajött és körös körül járkál -
Téged keres mindenütt, úgy várna,
Nincs remény, az egyetlenegy eltűnt,
Csak visszanéz erre a világra.

Ha az este elmúlt csillagostól,
Fénye sincsen, halvány hold világít -
Egyedül a vágy kóborol messze,
Nem talál már senkit, e világit.

Kóborol meg visszanyargal újra -
Csak a barkaágat, azt találja,
Eggyé válnak, ezután a barka
Ága lesz a álmomnak az álma.










A BETYÁR


Csak a szél, csak a szél... na, meg én
Tudom azt... tudom azt... bizony ám!
Milyen az... mikor ő szelíden
Turikázni veti a haját...
Csak a szél szerezhet tudomást,
Elidőzik a dombjaidon,
Ilyen az mikor blúzba kerül,
S csemegézget a bimbaidon...
Az a szél... a kutya! a betyár!
Belopózik... a... szoknya fedi!
Tapogat, kutakod... legalább
Odaszólna a gazda neki!







CSILLAGBOLDOGSÁG


Az üstökös az égen
Csavargott ezredévnyit,
E szó nem is jó talán
Egy csokor világvégnyit -
Megszokta már a magányt,
Habár ő társra vágyott...
De, efféle üstököst
Ugyan már még ki látott?
Egyszer aztán pályája
Éppen, hogy keresztezte
Egy másik üstökösét:
Ő mindig ezt kereste!
De hogyha találkoznak:
Mindkettőjüknek vége-
Igaz, egy pillanatra
Nem lesz társtalan végre!
Hát nem is habozott sokat:
És bátran belevágott:
Meghalt, de megismerte
A csillag-boldogságot!







A CSILLAGOS ÉGNEK


Már újat akarok:
Új arcot, új képet -
Lucskos sár meg latyak
Helyett hópihéket:
Melyek újak lesznek,
Festenek új házat,
Új erdőt és abban
Új bokrot, új fákat,
Új dombot, új hegyet,
Új vizet, új földet -
Az új földre pedig
Csak új embereket,
Akik jót akarnak
Egymásnak s nem félnek -
Jót akarni soha
A csillagos égnek!







CSOKONAI VITÉZ MIHÁLYHOZ


Hajdanában, nagyon régen
E parton álltál, búslakodtál, Mihály!
Hogy egyedül vagy senkid sincsen,
Te szegény költő-király!
S hogy Lillád is a hűtelenség
Balga bűnébe bújt -
S Te itt maradtál egyedül,
Könnyed záporként hull!
Testvérem! Barátom!
A visszhang sincsen már -
És jóformán a semmi,
A semmi mi ránk vár!
Halld meg Csokonai,
Te Vitéz, Te Mihály!
Nemcsak a Te szíved -
Az enyém is nagyon fáj!

Tisztelgés nagy költőnk emléke előtt.







CSÓKOS ÉJ


Tíz kicsi lábujjad-
Midegyiknek csók jár,
Talpad csiklandozza
A csiki-csókom már.
Bokád, lábad szára
Csókomra kinyilik,
Közben a térdecskéd
Szerelmesen fénylik.
Hófehér combjaid,
Rejtegetnek titkot-
Csak az ajkam tudja,
Hova osszon csókot.
Csipőd vonalán át
Egész a mellekig
Csókba fürdik tested-
S emel a mennyekig!
Azután a nyakad,
Finom selyme-bőre
Meg az arcocskád is
Kerül csókfürdőre.
Legvégül pedig
Ajkad-két rubint kő-
Hol megpihen ajkam-
Ha csókos éj eljő!







DOHÁNYOS


dohányos ember, aki...
még egy utolsót szív, pedig már körmére égett...
aztán a hamutartóba nyomja, mi elfogyott: az élet,
de keze máris a zsebben kotorász, keres
egy fél csomagra lel, mint jól képzett zsebes,
lelke megnyugszik, máris arra vágyik:
de jó lesz amikor rágyújt, az első slukkra áhít...

dohányos ember, aki...
az életet, a halát együtt szereti,
a kérdés: vajon
holnap melyik mosolyog rá,
melyik köszönti?

Több, mint 40 évig erős bagós voltam... de már a múlt...







EGYENLŐTLENSÉGEK


Amott van a világ -
És emitt vagyok én -
Választhatsz: a világ kell -
Vagy elég leszek én.
A világ: érdekes,
Szín, pompa, csillogás -
Minden, ami kellhet:
Szépség és ragyogás!
Én meg árva vagyok:
Üvölt az árvaság -
Egy galamb szállna hozzám,
De letörik az ág.







EURÓPA, EURÓPA


Akinek nem inge, ne vegye magára...
Elég ha ronda és koszos a gatyája...
Európa fénylik, hiába is vágyol
Ilyen fényességre... maradj inkább távol..
Majd hogyha hiányzol: hívnak s befogadnak,
Neked is kell hordár... kell a ló, lesz abrak...
Régen elpuskáztad, hogy emberként kelljél:
Tehenet etessél és időben fejjél!
Mert a szolgálónak egy lehet a dolga:
Szolgáljon és menjen... menjen a pokolra!







ÉLHARCOS


Vágy! Eredj és légy élharcos
A világ szemetes, gazos!
Minden csúf és egyre csúfabb -
A tél forró, a nyár megfagy!
Vágy! Szerelem!
Legyél minta!
Hintának légy a palinta!
Tisztítsd meg e rongy világot!
Gyújtsál fényt! És napvilágot!
Legyen végre igaz ember,
És nem gonosz, kit Isten ver!
Vágy! Eredj... és gyere vissza,
Lelkünk boldogságod issza...
Boldogságot és szerelmet...
Mert az ember erre termett!







HA IGAZTALAN


Ha igaztalan a vád:
Hiába görbül lefelé szád,
S a könnycsepp sem fordul vissza,
A sós ízt legfeljebb
A te ajkad issza -
Mert részvétet ha lelsz is:
Igazit nem kapsz, a mélyet: a lelkit!

Tanuld meg végre: egyedül vagy,
Csak a bánatod, mi végtelen nagy!
A sors, nagy bölcsen úgy rendelkezett:
Az ember egyedi,
Tehát magányosnak született!
Egyedi és megismételhetetlen,
Ezért nincs társa!

Menjél magányos utadon,
És ne is gondolj másra!







III. ANDRÁS


Magyarok királya
András, a harmadik
Szörnyű álmot látott:
Nemzete haldoklik.
Nyolc-tíz felé szakad,
Elfajzik a sarja,
Egyik a másiknak
A szemét kimarja.
Ország: csak maradék,
Amit koncnak hagytak
Idegen érdekek,
Idegen hatalmak...
Aztán felriadva
Álmából a király
Testőrséget szólít,
Nem is szólít, kiált:
- Ide hozzám gyorsan,
Egy asszonyt akarok,
Különben kihalnak
Mind-mind a magyarok!
Késő király, késő!
Te András harmadik,
Néped, mint a kéve
Széthull és porladik...

III. András volt utolsó Árpád-házi királyunk...
1301.-ben III. Andrással kihalt az Árpád-ház utolsó "arany ágacskája"...







HA TE MONDOD


Ha te mondod, Neked elhiszem
Hogy közvetlen összeköttetésben van szívem
Szíveddel és együtt dobog,
Elmém és elméd együtt dohog
E vad világ brutalitásain -
Engem veled együtt érint a rettentő kin,
Mi az embereken végig settenkedik:
Veled együtt kínlódik, berzenkedik
A csalatások, a megcsalások ellen,
És ha szánalmas állattá válik a jellem...
Neked elhiszem,
Hogy végveszélyben vagyunk,
De mi ketten így is,
Akárhogyan lesz úgy is
Emberek maradunk!







HITELES


Hiteles a szemed,
Ahogy rám nevet-
Ahogy szórja szét a
Csillag szemeket...

Hiteles a szád is,
Ahogy mosolyogsz,
És a huncutságod,
Ahogy sompolyogsz...

Hiteles a csókod,
Ahogy csattanik:
Arcomon és számon
Meg-meg bicsaklik!







HOLLÓ A HOLLÓNAK


Holló a hollónak... de bizony kivájta!
Ilyen idők járnak... de, mi van még hátra?
Testvér a testvérre... gyermek a szülőre...
Támad most az ember... bősz a bőszülőre...
Agresszív az ember, rosszabb, mint az állat:
Tiszta szív és lélek: az itt meg nem állhat -
Jóság és emberség-unalmas lett: alma -
Eljött nekik, győz: a gonosz birodalma!







IGAZSÁG





Az igazságot keresem -
Ó, én balga, mért teszem?
Mire való az igazság?
Még a tanult fők sem tudják,
Mi az, van-e, hol keressük?
Ha megleltük véletlenül
Ebben a vad, és kegyetlen
Világban... Hová is rejtsük?
De mért rejtsük? Tán ellopják,
Akik szerint nincs is ilyen,
Minek hát a bizonyosság?
Mennyi kérdés, mennyi kétség...
A hatalom szerint vétség,
Vagy bűn ilyent kimondani!
Kiállsz érte? Fejbe vernek!
Szemkilövés, megbotozás,
Mit műveltél te rossz gyermek!
Csakhogy... eltűnődök bátran,
Emberek vagyunk, hisz létünk
Bizonyítja... Piszokban, sárban
Nem élhetünk! Kelj fel ember,
Megtiporva, megalázva:
Benned terem meg a világ,
A szebb jövő virágzó ága!







KÉSEI RÓZSA


Későn nyílt a rózsa,
Pedig piros rózsa -
Csak egyedül virít
A rózsabokorban.

Illegeti magát
Mintha szép lány lenne,
Pedig egy szép leány
Gyönyörködik benne.

Letépné magának -
Adná a legénynek...
Le is tépem rögvest,
Ha férjhez kérnének!

Csakhogy késő volt már,
Elszáradt a rózsa
Ezért maradt a lány
Mindig leánysorba!







KULCS A LÁBTÖRLŐ ALATT


Nem is oly régen... úgy ötven éve
Lakott nálunk egy öreg néne,
Hátul az udvarban, ő nem ártott
Senkinek sem... csak egyre vágyott
Valakit, hogy meglátogassa...
Fiát vagy lányát... ajtaját nyissa!
Ezért ha elment, valaha, néha,
Kulcs a lábtörlő alatt - kiírta!

Soha őt senki nem látogatta,
Néha egy szomszéd, ha rányitotta
Ajtaját... él-e vagy tán már halott...
Ha semmi zajt, motozást nem hallott.
A sötét szobában rozzant holmik,
Mely itt is szakadt, amott meg bomlik.
Elhagyott volt, hisz élete párja,
Sok éve már a föld alatt várja...

Aztán egyszer, úgy jó reggel tájban,
Ott a volt a cédula a félfában,
Elment hazulról, de soha aztán
Nem jött haza... meghalt kint az utcán...
Ahogyan élt, úgy halt meg, sorsa
A magány volt már évek óta,
Csak az a cetli, vajon kinek szólt?
Talán senkinek... csak megszokás volt.







KERESZT


Mindenkinek van keresztje-
Ki cipeli, vállra vetve,
Ki meg mással cipelteti:
Az előjog megilleti -
A legvégén persze:
Mindenkinek lesz keresztje:
Mert előjog nincsen arra,
Hogy kit illet meg a hantja...







KÉT VIRÁG A SZEMED


Két virág a szemed,
Amint nyitogatod
Szempilláid mögött
A lélek-ablakod.

Bársonyos két kezed
Egy égi fa ága,
Lenge esti szellő
Lépted suhanása.

Csillagok csillaga
A lényed varázsa -
Szelíd szavak színe
Ajkaid rózsája.

S eljön az este is,
Amint csukogatod
Szempilláid mögé
Szerelmes ablakod.







MEGINT


Megint egy megfagyott...
Egy megfagyott megint,
Ez sírba megy legott,
Amaz meg visszaint...
Ez így megy, egyre megy:
Miként a háború -
Ha tél jön, hulla hegy!
S egy árva koszorú!
Hisz névtelen halott,
A harcnak hőse lett...
Egy életet adott,
Egy sírkereszt helyett...
Ki megmaradt: megáll,
A hősnek búcsút int,
Hisz jő a fagyhalál
Kopogtat már megint...

Hisz jő a fagyhalál...







MILLIÁRD


Pont milliárd éve, hogy nyílig egy virág:
Ésszel föl nem fogható ekkora idő-táv...
De az ész, az más ügy, az itt nem szerepel:
Amióta te vagy: csak e virág érdekel...
Időtlen időktől a hűség, a szeretet,
Az emberi jóság, mi éltet ezreket,
És milliárdokat is, minthogy ez a virág:
Szeretet s szerelem: ez boruljon reád!







A MINDEN


Olyan kék az ég,
Hogy kékebb már nem is lehet.
Nem tudom mért, e kék színről
Eszembe jut a szemed.
S míg ezen tűnődöm,
Hogy' lehet, hisz a szemed barna?
A szélben lengő levelek közt
Rátalálok egy ismert mozdulatra.
Hisz ez Te vagy!
S a fű is, amely arcomat éri,
Arcomhoz érő arcodat idézi.
Ahogy eszmélek, azon kapom magam:
Hozzád a világon
Mindennek köze van!
Hogy ez így van-e,
Vagy csak ráaggatom
A világra? Ezt már
Tényleg nem is tudom!

Ám az, ami biztos,
Én biztosnak érzem:
Lehetek a Folyó túlpartján,
Vagy innen -
Nekem csak Te létezel,
Mert Te vagy a Minden!







MOSOLYOD


Annyira vártalak,
Olyan nagyon-nagyon!
Mit adjak, hogy itt vagy?
Önmagamat adom!

Előszőr adom a
Testemet, lásd, íme!
Másodszorra pedig
Lelkemet, örökbe!

Ha mindez kevés volna,
Szerelmemet adom,
Hogyha viszonzásul
A mosolyadat kapom.







NYUGTALANUL


Nyugtalan a lelkem:
Mint a zavart madár,
Nem találja fészkét
S idegen ágra száll...

Az idegen ágon
Idegenség várja:
Gyötrődött levelek
Riadt suttogása...

Felreppen sietve,
Feltekint az égre:
Vajon merre szálljon?
Merre van a fészke?

Eltévedt örökre...
Visszaszáll az ágra,
Meggyötört levelek
Társasága várja...







ÖRÖKLÉT, ELMÚLÁS


Ha majd az égen szépen sorban
Kialszanak a csillagok,
Mint a villanyégőket
Úgy kapcsolják le őket az angyalok -
Lelkem akkor útra kél
Lelked lesz a célállomás:
Két lélek, egymást átölelve:
Öröklét lesz az elmúlás.







AZ Ő SZERELMÉNEK MEGVALLÁSA


A nap, ez az ékkő
Miért van az égen?
Hisz már ajándéknak
Szántam néked régen!
A Duna is miért
Folyik olyan lustán,
Hogyha nem ringat el
Habjainak fodrán?
A szélvihar pedig
Minek kerekedik,
Ha pillantásodra
El is csendesedik?
Milliom sok csillag
Minek van az égen-
Mikor az a szempár
Világít sötétben.
És én minek vagyok,
Mit ér az életem,
Ha megöl a bánat,
Megöl a szerelem!

1970.










PARAFRÁZISOK



1.

Mit bánom én, ha munka rabszolgája -
Mikor én szeretném: elvigyen a bálba!
Igaz, nagy csatákban elvesztettem lábam -
De érte harcoltam, s végre megtaláltam!
Kapjon a karjába, így vigyen a táncba -
A boldog embernek kinőhet a lába!
S értünk szól a zene, vígan keringőzünk -
A virágos mezőn vígan kergetőzünk!
Kikerülünk mindent: vakondtúrást, bokrot,
Mi körbevesz minket: minden szennyet, mocskot!
Az én menyasszonyom így válik angyallá,
Így lesz szép az élet s nem lehet pokollá!

2.

Mikor teremtettünk:
Szarvas lett belőlem -
Tisztavízű forrást
Ád nekem az Isten!
Földi létem szarvas:
Fátumom az ember -
Aki rám vadászik,
Megveri az Isten!

3.

Midőn az este
Csillagporos teste
Nyugalomba hullik
Le egy víztükörbe,
Azon nyomban szárnyra
Kap az éles elme,
S felteszi a kérdést -
Ebben nincs kegyelme:
Minek van az ember,
Minek van az állat,
Minek van az öröm,
Minek van a bánat,
Minek az egyszeregy,
Minek a milliárd,
Minek a sok koldus -
És minek a gazdag,
Ha a gazdagságból
A szegénynek nem ád!
Vagy vedd példának az emberiséget:
Mi végből alázza meg a magyar népet,
Míg más népeket "győztesként" felemel...

4.

Szabadság és szerelem és béke:
Az istenek e hármas ikre
Jöjjön el -
És hozzon sok örömet,
A sokat szenvedett,
Drága magyar népre!

Ady Endre: Az én menyasszonyom
Szenci Molnár Albert: Mint a szép híves patakra
Babits Mihály: Esti kérdés
Petőfi Sándor: Szabadág, szerelem

Véletlenszerűen, a Gyémántokkal Ékes Magyar Versirodalom visszhangjai







SZÉP, ÚJ VILÁG


Volt itt valaha kék égbolt,
Kék égbolton felhő, úszó?
Minden csupa sáros-szürke,
Kínpad - világ, könnye-hulló.
Verőlegények vihognak:
Vagdossa a szél az ágat,
Körömágyat tép a hóhér,
Csak halni keresnek ágyat!
Nyugta nincs az élőnek itt -
Egy hatalmas vihar jönne,
S mindent, mi van, mi valóság,
Mindenestől elsöpörne!
Újra lenne égszínkék ég,
Kék égbolton úszó felhő -
Lenne világ: szép, valódi,
S acélos hit, hogy ez eljő!







SZÉP VAGY



A belső szépség dicsérete...


Szép vagy...
Mert kedvesek a gondolataid,
Szinte látom,
Ahogy szövődnek szép szavaid,
És elgondolni is sok,
Ahogy dolgoznak, nyüzsögnek
A szinapszisok,
Hogy megszülessen a lenge dallam,
Szép személyiséged lenyomata,
Kellemmel teljes lényed,
Égi madár, földi másod:
Mihelyt megszólalsz, bugyborékol
A földöntúli csacsogásod!







SZÖVETSÉG


Sorsod: a sorsom, megvan írva
Lemoshatatlan gyöngy-betűkkel:
Az én dolgom: ezt hirdetni
A világnak hévvel-hevülettel.
A te dolgod pedig-de, tudod jól:
A tüzet őrizni, szerelemmel,
S rám is vigyázni, ha már nem bírok
A gonoszsággal, a gyötrelemmel.

"Szövetség ez már, nem is szerelem"
- József Attila

Szerelem







TAVASZI JAMBUSOK


Holdfény a harmaton
Most táncra perdül már -
Utolsó táncot jár
Tavaszi hajnalon.

A gyermek szertelen:
Az iskolába mén -
A grundra néz szegény
Tavaszi reggelen.

Még régen, tél előtt
labdáról álmodott,
Egy jót rúgna, nagyot -
Tavaszi délelőtt.

Virág, virág a fán,
Virít ezer színen -
E szálat elviszem,
Tavaszi délután.

Lámpából fény terem,
Kigyullad mind ahány,
Szikrázó fénysugár -
Tavaszi estelen.

Fiúhoz búj a lány -
Nem is fiú-legény!
Most kél a szenvedély
Tavaszi éjszakán!

A napszakok megjelenítése jambikus lejtésben.










TÁJ-LEÍRÁS


Melleid: párnáim,
S boldog az az óra,
Mikor a fejemet
Hajtom nyugovóra.

Szempilláid sűrű
Kerítés grádicsok -
Melyek mögött fénnyel
Labdáznak angyalok.

Arcod a nyugalom
Szerelmetes tája,
A szád: egy szem meggyet
Termő meggyfa ága.

Az egészben az az
Izgalmatos csoda:
Mikor a szerelem
Nyújtózkodik oda...







TÖRTÉNELEM


Ahogy megyek, mendegélek:
Elmaradoznak a vének-
Kinek ez fáj, kinek az baj:
Mindenkiből száll egy sóhaj,
Aztán leteszi a lantot:
Kap helyette földet: hantot....
Így van rendjén, érzékelem,
Velem jön a történelem:
Hogy milyen is? Szépnek látja,
Kinek van hozzá lapátja...
Lapátogat, kicsit még lop,
Ne legyenek többé gondok...
Csakhát magát elszámítja:
Ezt nem viheti a sírba....
Az utódok marakodnak:
Mégiscsak több jutott annak...
Akárhogy is, csak förtelem:
Bólogat a történelem!




ORGONA


TŐLEM SZIKRÁZÓ


Csintalan gyermekkorom
Értelmetlenül letördelt
Virágba borult orgonaágait
Most mind összegyűjtöm:
Egy hatalmas csokorba kötöm,


A szirmokat mind eléd öntöm,
Hogy ez a varárnap neked
Virág-vasárnap legyen,
Novemberi ködös napon,
Tőlem szikrázó, de szomorkás
Őszutón, télelőn,
Késő reggelen...







TRÉFÁS SZERELEM-SZONETT


Beléd zuhantam... nincs már semmilyen kétségem -
Olyan ez, mint lottóban négyes találat:
Jó, hogy van... miért csak négyet találtam?
Jó, hogy vagy... de mire nincsen mentségem?

Hát... miért kell minden percben rád gondolni?
Miért kell álmodozni nappal rólad?
Miért kell a napot rubintkőnek nézni?
Ha nem látlak: a nap lesz egyből a hónap!

Bizony minden-minden összekavarodik...
A józan eszem is összezavarodik...
Az égbolton ragyog a gyönyörű képed...

Ma azt kérdem, vajon mit hoz majd a másnap?
Amikor majd ismét ott lehetek nálad -
Ismét megbolondít a gyönyörűséged...







ÚJ SZOMSZÉD


Új szomszédunk megérkezett:
Az ősz... és családja,
Gyökeresen megváltozott
Egész házatája...
Amíg a nyár tanyázott itt
Más volt ám a környék...
Mezitláb és meztelenül
Játszottak a purdék...
Most meg? Olyan ázva-fázva
Csatangolnak, félve
Hideg széltől, összehúzva
Bújnak menedékbe...
Nagy mellénnyel megérkezett,
Szana-széjjel szórta
Minden kincsét, sok gyümölcsét
A kocsmába hordta!
Aztán...egyszer csak elfogyott
Mindene, mi volt még...
Most meg jönnek kuncsorogni...
Hátha ád a szomszéd...
Adunk egyszer...utoljára..
Kenyeret és pénzt is...
gyis tudom, hogy odébb állsz...
Elfeledlek én is...
Új szomszéd jön...kemény legény...
Hírét már hallottam:
Fehér leplű, tiszta tél jön...
Már látszik...amottan.







VASÁRNAP DÉLUTÁN


Vasárnap délután
Oly csendes a szobám,
Csak két lélek beszél
Egymással csendesen,
Vasárnap délután.

A szó nem hangzik el:
Csak egy szívdobbanás,
S egy másik dobbanás
Reá a válasz. Csönd.
Vasárnap délután.







VELED VAGYOK MÉG GONDOLATBAN


Veled vagyok még gondolatban -
Bár a messzeség úgy fáj, nagyon,
Azt képzelem, hogy mindig itt vagy,
Hogy átölel a két karom.
Azt képzelem, hogy sóhajom száll,
És megpihen a válladon,
Ehelyett csak könnyem hullik,
Bár szégyellem, de vállalom!
A tehetetlenség érzése,
Hogy nem tehetsz mást-nincs kiút!
Csak a reménység halvány fénye,
Mely világit, mert van kiút!
Százezerszer is elszakíthat
A valóság- de gondolat -
Szárnyon repülve már elérlek:
És elűzöm a gondokat!







VENDÉG


Behunyom a szemem,
Tátva marad szám -
Hát nem a boldogság
Köszöntött reám!
Hiányzom-e, kérdi,
Bizony hiányzol!
Elmenjek-e hozzád,
Vendégül látol?
Vendégül látlak én,
Megágyazhatol -
Szívem közepében
El is lakhatol...







VÉGE A NYÁRNAK...


Vége a nyárnak, a réti virágnak -
Sorba kopognak az őszi napok...
Nincs köszönet tebelőled, a nyárnak
Adtam az álmaimat: csak a semmi vagyok...
Kong az üres levegőtől az éjszaka immár,

Vissza is integet... boldog: a nyár!

Daktilusi verslábakkal irt időmértékes vers

Évszakok






VIRÁGÉNEK


Szerelem, szerelem,
Édes gerjedelem...
Hogy` s mért, mint a virág
Teremsz a szívemen?

Mint jó mag jó földben
Szépen kicsírázol,
Az áldott napfénytől
Megnősz s kivirágzol...

Aztán a virágod
Lészen a világom:
Minden áldott reggel
Szintúgy megcsodálom.

Mikor aztán eljön
Komor ősz, meg tél is:
Egy elszáradt virág
Vigasztal meg mégis!

Azt mondja, üzeni
A szívnek, léleknek:
Jön tavasz, s ideje
Lesz a szerelemnek!









ZAVAROSAN


Hiába minden:
Zavarosan folynak a vizek -
Tegnap is kifogtak hullát vagy tízet,
Tegnapelőtt megfagyott ugyanennyi csövi,
Egy-egy ember
Időnként magát fejbelövi,
De a kasszafúrók sem restek,
Nem fúrnak most már,
Elviszik az egész pénztároló testet...
- Tesszük a dolgunkat!
A hatalom ezt mondja,
Melyik zsebembe fér még?
S nemcsak mondja, lopja!
Ej, de szép az élet,
Szebb már nem is lehet-
Mondja egy kis ribanc,
S valóban csodás
A déltengeri sziget...
De mi lesz velünk, az országgal?
S a cekkel, vajon ki lesz, aki fizet?
A hatalom csak habzsol, s közben
Zavarosan folynak a vízek.







ZÁRÓJELBEN


Zárójelben mondom,
És csak halkan, neked:
Kicsit aggódva is:
Zaklatásnak ne vedd!
Amikor rám nézel-
Rám mosolyog szemed:
Akkor Te napfény vagy -
Én hóember neked.
Tudom, végzetem vagy,
A boldog végzetem:
Ameddig akarod,
Addig tart életem.
És ha azt akarod -
Akarjad azt nekem:
Pára s könnycsepp leszek,
Könny a szép szemeden!











 
 
0 komment , kategória:  Bodó János   
Berzsenyi Dániel versei
  2020-02-07 17:30:03, péntek
 
 







BERZSENYI DÁNIEL VERSEI


Berzsenyi Dániel (Egyházashetye, 1776. május 7. - Nikla, 1836. február 24.) magyar költő.

Középbirtokos nemesi családban született. Sopronban, az evangélikus líceumban tanult, ahol inkább testi erejével tűnt ki, mint szorgalmával vagy jó magatartásával. Az apja hatalmától szabadulni akaró ifjú házasságot kötött Dukai Takách Zsuzsannával, és felesége sömjéni birtokára költöztek. Titokban írt verseit barátja, Kis János lelkész elküldte a korszak irodalmi vezéralakjának, Kazinczy Ferencnek. Berzsenyi felbuzdult a széphalmi mester dicséretén, és egy kötettel lépett a nyilvánosság elé. Ezután egyre kevesebbet verselt, Kölcsey kritikája is kedvét szegte. Tanulmányokba kezdett, hogy költészetét a bírálattal szemben megvédhesse. Poétai harmonisztika című értekezésében fektette le a költészettel kapcsolatos nézeteit. Élete végén egyre magányosabban élt birtokán, Niklán.

Berzsenyi, a niklai remete művészetét az erőteljes kifejezések, költői képek jellemzik. Versei egyéni érzései mellett általános gondolatokat is megfogalmaznak. Hazafias műveiben hangot kap a magyarság iránti aggódás.


Berzsenyi Dániel összes versei

Link








BARÁTIMHOZ


Én is éreztem, s tüzesen szerettem,
Éltem a föld szép örömit, barátim!
Barna fürtim közt szerelem s vidámság
Myrtusi nyíltak.

Repdezett szívem kies édenében:
Mint ama boldog ligetek lakója,
Már midőn a porkötelet lerázta
Léthe virányin.

A szilaj lélek, rekeszét kitörvén,
A nap útján túl magasan csapongott,
S mint az aetherben lakozó rideg sas,
Földre se nézett.

Mennyi tündér báj s ragyogó kilátás,
Mennyi andalgó öröm és reménység
Rengetett, édes Csalatás! öledben
Mágus erővel.

Álmaim tűnnek, leesik szememről
A csalárd fátyol, s az aranyvilágnak
Rózsaberkéből sivatag vadon kél
Zordon időkkel:

Hol csak a külszín fedi a valóság
Puszta országát bibor állepelben;
Ámde a bölcsnek beható szemével
Játszani nem mer.

Látja a Virtust letapodva nyögni,
Látja a Bűnnek koronás hatalmát,
Sokrates méregpoharát s Tibérnek
Trónusa mocskát;

Látja, és keblét szomorún bezárja.
Nem szeret semmit, de nem is gyülölhet;
Szíve óhajt még, de üres vadonban
Hal ki nyögése.

[1804-1808 között]







BÚCSÚZÁS KEMENES-ALJÁTÓL


Messze setétedik már a Ság teteje,
Ezentúl elrejti a Bakony erdeje,
Szülőföldem, képedet:
Megállok még egyszer, s reád visszanézek.
Ti kékellő halmok! gyönyörű vidékek!
Vegyétek bús könnyemet.

Ti láttátok az én bölcsőmnek ringását
S ácsorgó ajakam első mosolygását
Szülém forró kebelén;
Ti láttátok a víg gyermek játékait,
A serdülő ifjú örömit, gondjait,
Éltem vidám reggelén.

Mélyen illetődve búcsúzom tőletek;
Elmégyek: de szívem ott marad véletek
A szerelem láncain.
Hímezze bár útam thessali virulmány,
Koszorúzza fejem legdicsőbb ragyogvány
A szerencse karjain;

Bánatos érzéssel nézek vissza rátok,
Ti szelíd szerelmek s vidám nyájasságok
Örömmel tölt órái!
Nem ád vissza nékem már semmi titeket!
Evezzem bár körül a mély tengereket,
Mint Magellán gályái.

Oh, gyakran a szívnek édes ösztöneit
S tárgyaihoz vonzó rózsaköteleit
Egy tündér kép elvágja!
A szilaj vágyások gigászi harcait,
E bujdosó csillag ezer orkánjait
Bévont szemünk nem látja.

Hív szívünk csendesebb intésit nem halljuk,
Az előttünk nyíló rózsát letapodjuk,
Messzebb járnak szemeink;
Bámulva kergetjük álmunk tarka képét,
Örökre elvesztjük gyakran éltünk szépét,
S későn hullnak könnyeink.

[1804]

Erdélyi János - Búcsú kemenesaljától [2000]

Link











A CSERMELYHEZ


Oh, csermely, arra térsz, látom,
Csendes görgedezéssel,
Merre az én sohajtásom
Repül epedezéssel.

Vedd buzogó könnyeimet
Szapora vizeidhez,
S vegyítsd bús nyögéseimet
Lassú csörgéseidhez.

Vidd el szomorgó zúgással
Ama kisded kert felé,
S nyögd ki egy fohászkodással,
Szívem kinek szentelé.

Tán most is ott múlatozik
A rózsák árnyékában,
S rólam nem is gondolkozik
Kevély nyugodalmában.

Tán habjaid mosogatják
A szép tündér lábait,
S nem tudja, mint csókolgatják
Hív könnyeim tagjait.

Mutasd meg halvány képemet
Néki tükröd fényében,
Mutasd meg égő szívemet,
Mint vergődik vérében.

Mutasd neki, mint hervadok,
Szemem miként sirdogál,
S mondd, hogy érte ellankadok,
Mint egy gyenge virágszál.

Mondd: töltsön kegyes írt sebhedt
Lelkemre hív kezéből,
Vagy egy szánakozó cseppet
Gördítsen szép szeméből.

[1797-1799 között]







T ?


AZ ELSŐ SZERELEM


Szívem zsenge szerelmeit
El nem törli tehát a repülő idő,
Sem más lyányka kacér szeme
Fel nem bontja, Dudim! rózsabilincsemet,
Mely még szép fiatal korom
Boldog napja alatt öszveszövött veled!
Mint egy számkivetett sohajt
Édes honja felé, hol csecsemő szopott,
S ifjú élte virágozott:
Hozzád vissza-ohajt szívem s epedve kér.
A csendes liget ernyein,
A zúgó Balaton déli vidékein
Látják hullani könnyemet
A csendes patakok s Delia csillaga.
Gyakran kellemes álmaim
Bájos leplegiben véled ölelkezem;
Elgyengülve borulsz reám,
Haldokló ajakam szívja lehelleted,
Szived verdesi szívemet;
Majd ismét bucsuzó csókjaid éltemet
Oltják, s földre rogyom veled,
Majd eltűnsz, s repülő képed után futok,
Míg lankadva felébredek,
S a forró szerelem könnyei buzganak.

[1807-1808 körül]







AZ ELVÁLÁS REMÉNYE


Nem oh! csak nem hat az égig
Beteg szívem nyögése!
Bús fejemen lesz mindvégig
Sorsom kemény végzése.

Látom, hasztalan epedek,
Mint egy bús filemile;
Tied, lelkem, nem lehetek,
Lelkemnek édes fele!

Látom, csak azért forrtanak
Öszve árva szíveink,
Hogy holtig sirdogáljanak
Záporozó szemeink.

Tépd el édes bilincsemet,
Hadd repülhessek tőled!
Vagy ölj meg, hogy hív lelkemet
Nyöghessem ki körüled.

Nyujtsd ki angyal-karjaidat,
Végy még egyszer öledbe.
Vedd bucsuzó csókjaimat,
Zárj örökre szivedbe.

De bár tőled elszakadok,
S mint ez árva nefelejcs,
Érted, lelkem, elhervadok,
Oh, szivedből ki ne ejts!

Hiszen, majd mikor porunkból
Phönixként felkelendünk,
Tiéd leszek, ha sírunkból
Új életre menendünk.

Szánja Vénusz szíveinket,
S majd fényes édenében
Öszveviszi lelkeinket
Hív gerlicék képében.

[1799-1802 között]







ESDEKLŐ SZERELEM


Ím, a nap leereszkedik
Thétis bíbor keblébe,
S mosolyogva emelkedik
Luna szemérmes képe.

Az esti szellő fuvalma
Édes álmot lengedez,
Az ég békes, s nyugodalma
Hegyet-völgyet béfedez.

De ah, az én siránkozó
Szememre nem hullatja
Balzsamát az illatozó
Esthajnal csillagzatja!

Lehajtom árva fejemet,
De gondjaim felköltik,
S nyughatatlan kebelemet
Fájdalmakkal eltöltik.

Bágyadtságom ha bézárja
Néha fáradt szememet,
Kinyitja könnyeim árja,
S mossa halvány képemet.

Jaj, semmi nem enyhítheti
Sérült szívem sebeit!
Mert a szerelem égeti
Minden titkos ereit.

Csak nálad van gyógyító szer,
Te, ki azt megsebzetted,
Ki a szerelemnek ezer
Tőrét rám lehelletted!

Téged várnak kiterjesztve
Reszkető két kezeim,
Téged az égre függesztve
Sírdogáló szemeim.

Egy tekinteted gyilkosom
S boldogítóm tud lenni,
Szánj meg, Kegyes! légy orvosom:
Ne hagyj holtig epedni.

Süllyedek! nyujtsd karjaidat,
Míg el nem fogy életem,
Míg elhervadt ajakimat
Ajakidra tehetem.

[1797-1799 között]







AZ ESTHAJNALHOZ


Emeld fel bíbor képedet,
Csendes Esthajnal!
Enyhítsd meg a természetet
Harmatillattal.

Hozd alá a fáradt szemnek
Kívánt álmait,
Fedezd bé a szerelemnek
Édes titkait.

Titkon nyílnak az életnek
Legszebb rózsái,
Mély titokban csörgedeznek
Legszebb órái.

Ah, nékem is van egy titkom
Szívembe rejtve!
Nem szabad azt kimondanom:
El van temetve.

Nem szabad kijelentenem,
Mely boldog vagyok;
S hogy ki az én egyetlenem,
Kiért hervadok.

Csak a néma hold mosolyog
Rám szemérmesen,
Mikor az örömcsepp ragyog
Forró szememen.

[1797-1799 között]







FANNIM EMLÉKE


Sírásra vonult képemmel
Hűs öledbe sietek,
Csendes liget! keservimmel
Mert itt magam lehetek.

Te láttad szép örömimet
Fannim forró keblében:
Te rejtsd el bús könnyeimet
Alkonyatod leplében.

Itt, hol hársak árnyékoznak
A setét völgy ölében,
S csörgő vizek omladoznak
A vadrózsák tövében:

Itt nyögtem ki epedezve
Beteg szívem sebeit,
Itt szorítám esedezve
Hozzám gyenge térdeit.

Itten mosolygott szemembe
Szelíden elpirulva.
Itt dűlt égő kebelembe
Édesen elájúlva.

A liget zöld sudarai
Halkva körülsusogtak,
A hold játszi sugarai
Könnyeinken ragyogtak.

Minden megszünt, s az estvének
Nyugalmában hallgatott,
Csak szíveink verésének
Döbögése hallatott.

Csak a szerelmek angyala
Élt s repdezett körültünk,
Csak az öröm szép hajnala
Virradozott felettünk.

Örökké virulj, kedves hely!
Hintsen bé virágival
Minden tavasz, s minden reggel
Legfrissebb harmatival.

Gyakran fog bánatos lelkem
Tekörülted lebegni,
Hozzád vonz árva szerelmem
Kínom elkeseregni.

Gyakran éjféli órákon
Látsz te itt sirdogálni,
S nyögdécselő furulyámon
Bús nótát fujdogálni.

[1799-1802 között]







HOL VAGY TE, SZÉPHALOM...


Hol vagy te, Széphalom? - Phantáziám bája!
Jer, mutasd meg elmémben,
Mutasd meg a virtust mennyei mátkája
Jutalmazó ölében;
Mutasd meg Kazinczyt s házi isteneit,
Hadd olvassam lelke bérét, örömeit
Szabinája szemében.

Hadd lássam, mint éli Plátónk szebb világát
Áon mirtushalmain,
Mint öleli kedves Eugeniáját
Mint csügg hölgye csókjain;
Mint él Antónia szép házi körében;
Mint búcsuzik, mint megy Kázmér ernyejébe
Schiller s Goethe karjain;
S mint repül majd vissza édes feleihez,
A szelíd gerlice fészke kisdedihez
A szerelem szárnyain.

[1809]







HORÁC


Zúg immár Boreas a Kemenes fölött,
Zordon förgetegek rejtik el a napot,
Nézd, a Ság tetejét hófuvatok fedik,
S minden bús telelésre dőlt.

Halljad, Flaccus arany lantja mit énekel:
Gerjeszd a szenelőt, tölts poharadba bort,
Villogjon fejeden balzsamomos kenet,
Mellyet Bengala napja főz.

Használd a napokat, s ami jelen vagyon,
Forró szívvel öleld, s a szerelem szelíd
Érzésit ki ne zárd, míg fiatal korod
Boldog csillaga tündököl.

Holnappal ne törődj, messze ne álmodozz,
Légy víg, légy te okos, míg lehet, élj s örűlj.
Míg szólunk, az idő hirtelen elrepűl,
Mint a nyíl s zuhogó patak.

[1799 körül]







AZ IFJÚSÁGHOZ


Elröpültél már, szeretett ifjúság!
Eljön a sok baj, és jő a sok aggság.
A vidám orcát halovány hidegség
Váltja fel gyorsan, s követ a betegség.

[1820 után]







A KÖZELÍTŐ TÉL




Hervad már ligetünk, s díszei hullanak,
Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.
Nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok
Közt nem lengedez a Zephyr.

Nincs már symphonia, s zöld lugasok között
Nem búg gerlice, és a füzes ernyein
A csermely violás völgye nem illatoz,
S tükrét durva csalét fedi.

A hegy boltozatin néma homály borong.
Bíbor thyrsusain nem mosolyog gerezd.
Itt nemrég az öröm víg dala harsogott:
S most minden szomorú s kiholt.

Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül,
S minden míve tünő szárnya körül lebeg!
Minden csak jelenés; minden az ég alatt,
Mint a kis nefelejcs, enyész.

Lassanként koszorúm bimbaja elvirít,
Itt hágy szép tavaszom: még alig ízleli
Nektárját ajakam, még alig illetem
Egy-két zsenge virágait.

Itt hágy, s vissza se tér majd gyönyörű korom.
Nem hozhatja fel azt több kikelet soha!
Sem béhunyt szememet fel nem igézheti
Lollim barna szemöldöke!

[1804 után]








LEVÉLTÖREDÉK BARÁTNÉMHOZ


Ne kérdezd, barátném! mint töltöm időmet,
S távolléted alatt kedvem miben lelem!
Tudod, elvesztettem édes enyelgőmet,
Tudod, magam vagyok, mert te nem vagy velem.

Lefestem szüretem estvélyi óráit,
Ha már cselédimet nyugodni eresztem,
És csak alig hallom a vígság lármáit,
Agg diófám alatt tüzemet gerjesztem.

Leplembe burkolva könyökemre dűlök,
Kanócom pislogó lángjait szemlélem,
A képzelet égi álmába merűlök,
S egy szebb lelki világ szent óráit élem.

Az őszibogárnak busongó hangjai
Felköltik lelkemnek minden érzéseit,
S az emlékezetnek repdező szárnyai
Visszahozzák éltem eltünt örömeit.

Életem képe ez. - Már elestvélyedtem,
Béborúlt az élet vidám álorcája!
Még két mulatótárs van ébren mellettem:
A szelíd szerelem hamvadó szikrája
S bús melancholiám szomorgó nótája.

[1804 után]

Levéltöredék barátnémhoz - Előadja Bessenyei Ferenc

Link








LILIHEZ


Jer, Lili! nézd, langyos szellők
Lengetik a ligetet,
S illatozó híves ernyők
Mérséklik a meleget.

Jer, e szép juharlugosnak
Dőljünk le árnyékára,
S míg a gerlicék búgdosnak,
Vigyázz lantom szavára.

Kedves gyermek! fakadoznak
Kellemeid bimbai,
Pihegnek már s dagadoznak
Melled hattyúhalmai.

Az ifjuság kellemei
Mosolyognak orcádon,
S az életnek örömei
Virítnak zöld pályádon.

Olyan vagy, mint egy szűz rózsa,
Mely még csak tavaszt látott,
Melyet csak harmatgyöngy mosa,
S csak lágy szellőkkel játszott.

Mint egy Zephyr, mely virágos
Ligetek közt lengedez,
Illatokkal él, s balzsamos
Violákon tévedez.

Gyönyörűség és vidámság
Folyja körül ösvényed,
Mert még a szűz ártatlanság
Oltárán ég tömjéned.

De ki ne térj ez ösvényből,
Melyen most rózsát szaggatsz;
Oh, vigyázz, mert az örvényből
Soha ki nem gázolhatsz.

Ha elveszted az erkölcsnek
Intéző fonalait,
Számtalan veszedelmeknek
Leled labyrinthjait.

El ne hagyd őrangyalodat,
Hív, szelíd erkölcsödet;
Nyújtsd néki gyenge karodat,
Hadd vezérljen tégedet.

Csak ő menti meg szemedet
Ezer könnyhullatástól,
Ő menti meg szépségedet
A kora hervadástól.

Ő intézget karjaival
Paphus virulmányain,
S béfedez hív szárnyaival
Az öröm hullámain.

Óh, ezer örvény és hinár
Fogja pályád majd körül!
De ha ésszel s erkölccsel jár,
Hidd el, egybe sem merül.

Ezek légyenek őrei,
Kedves gyermek, szívednek!
Így a hiúság tőrei
Meg soha nem ejthetnek.

Ezek ismértetik veled
A sziréni hangokat;
Ezek mutatják meg neked
A gaz csapodárokat.

Szíved kedves rokonfelét
Néked ezek választják,
S földi éltednek édenét
Karjai közt megadják:

Hol szelíd öröm s vidámság
Lelke fog ápolgatni,
S az aranykori boldogság
Angyala csókolgatni:

Addig is, míg homlokodon
Aranyüstök omladoz,
Akkor is, ha majd arcodon
A rózsaláng hervadoz.

[1797-1799 között]







LOLLIHOZ


Lolli! deli kellemiddel
A rózsára homályt vetsz,
S szívégető szemeiddel
Belém ezer tőrt nevetsz.

Szebb vagy te, mint a szép Hébe
A Dörgő lángölében,
Szebb, mint a szép Erycene
A kellem bájövében.

Képed szelíd vonásiban
Szerelmek nyíladoznak.
Tested minden mozgásiban
Tündérek múlatoznak.

Szép, mikor édes éneked
Szirénhangja zengedez,
S angyali érzékeny szíved
Harmoniát ömledez.

Szép, mikor pihegő kebled,
Mint egy galamb, epedez,
S lankadó nefelejcs-szemed
Harmatgyöngyöt görgedez.

Szép vagy te, mikor csintalan,
Mint könnyű Zephyr, játszol,
S titkaidról vigyáztalan
Le-lereppen a fátyol.

Szép, mikor a gerjedelem
Andalodásba merít,
Szép, mikor a szűz szemérem
Bíborlángszínbe borít.

De Lolli! a test szépségét,
Hidd el, csak úgy imádom,
Ha a szép lélek épségét
Tiszta kebelbe látom.

Ha angyali leplegidben
Angyali szív verdegél,
Nemes tűz ég ereidben,
S lelked a porból kikél.

[1797-1799 között]







A MAGYAR


Századokig küzdött ösi szent törvényei mellett,
Századokig nyugszik szép diadalma után.
Nagy volt a harcban, de nyugalma se rontja le lelkét,
Mert a természet önt bele férfierőt.

[1824 körül]







A MAGYAROKHOZ ( I.)


Romlásnak indult hajdan erős magyar!
Nem látod, Árpád vére miként fajul?
Nem látod a bosszús egeknek
Ostorait nyomorult hazádon?

Nyolc századoknak vérzivatarja közt
Rongált Budának tornyai állanak,
Ámbár ezerszer vak tüzedben
Véreidet, magadat tiportad.

Elszórja, hidd el, mostani veszni tért
Erkölcsöd: undok vípera-fajzatok
Dúlják fel e várt, mely sok ádáz
Ostromokat mosolyogva nézett.

Nem ronthatott el tégedet egykoron
A vad tatár khán xerxesi tábora
S világot ostromló töröknek
Napkeletet leverő hatalma;

Nem fojthatott meg Zápolya öldöklő
Századja s titkos gyilkosaid keze,
A szent rokonvérbe feresztő
Visszavonás tüze közt megálltál:

Mert régi erkölcs s spártai férfikar
Küzdött s vezérlett fergetegid között;
Birkózva győztél, s Herculesként
Ércbuzogány rezegett kezedben.

Most lassu méreg, lassu halál emészt.
Nézd: a kevély tölgy, mellyet az éjszaki
Szélvész le nem dönt, benne termő
Férgek erős gyökerit megőrlik,

S egy gyenge széltől földre teríttetik!
Így minden ország támasza, talpköve
A tiszta erkölcs, melly ha megvész:
Róma ledűl, s rabigába görbed.

Mi a magyar most? - Rút sybaríta váz.
Letépte fényes nemzeti bélyegét,
S hazája feldúlt védfalából
Rak palotát heverőhelyének;

Eldődeinknek bajnoki köntösét
S nyelvét megúnván, rút idegent cserélt,
A nemzet őrlelkét tapodja,
Gyermeki báb puha szíve tárgya. -

Oh! más magyar kar mennyköve villogott
Atilla véres harcai közt, midőn
A fél világgal szembeszállott
Nemzeteket tapodó haragja.

Más néppel ontott bajnoki vért hazánk
Szerzője, Árpád a Duna partjain.
Oh! más magyarral verte vissza
Nagy Hunyadink Mahomet hatalmát!

De jaj! csak így jár minden az ég alatt!
Forgó viszontság járma alatt nyögünk,
Tündér szerencsénk kénye hány, vet,
Játszva emel, s mosolyogva ver le.

Felforgat a nagy századok érckeze
Mindent: ledűlt már a nemes Ílion,
A büszke Karthágó hatalma,
Róma s erős Babylon leomlott.

[1796-1810 között. Végleges formája: 1810]







A MAGYAROKHOZ ( II. )


Forr a világ bús tengere, ó magyar!
Ádáz Erynnis lelke uralkodik,
S a föld lakóit vérbe mártott
Tőre dühös viadalra készti.

Egy nap lerontá Prusszia trónusát,
A balti partot s Ádria öbleit
Vér festi, s a Cordillerákat
S Haemusokat zivatar borítja.

Fegyvert kiáltnak Baktra vidékei,
A Dardanellák bércei dörgenek,
A népek érckorláti dőlnek,
S a zabolák s kötelek szakadnak.

Te Títusoddal hajdani őseid
Várába gyűltél, hogy lebegő hajónk
A bölcs tanács s kormány figyelmén
Állni-tudó legyen a habok közt.

Ébreszd fel alvó nemzeti lelkedet!
Ordítson orkán, jöjjön ezer veszély,
Nem félek. A kürt harsogását,
A nyihogó paripák szökését

Bátran vigyázom. Nem sokaság, hanem
Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.
Ez tette Rómát föld urává,
Ez Marathont s Budavárt hiressé.

[1807]







MAGYARORSZÁG


Itt, hol szőke vizét a Duna rengeti,
Árpád gazdag arany hantjain, oh hazám!
Ceresnek koszorús homloka illatoz,
S a bőség ragyogó kürtje mosolyg reád.
Termékeny mezeid mennyei harmatok
Mossák, s csűreidért Europa írigyed.
Itt édent mutató sorhegyek oldalin
Bacchus tölt poharat, s néked az isteni
Nektár legnemesebb vedreiből merít.
Itt Arkádia zöld halmai nyílanak,
Hol Pán legjelesebb barmok után dalol,
Barmok, millyeneket boldog Arábia
Nem látott, sem egyéb nemzet az ég alatt.
Kárpátidnak arany gyomra kevély Perut
Felmúlván, örökös kincseit önti rád.
Minden jót, valamit hint az Olymp ura,
Minden jót, valamit Tellus az emberi
Táplálásra teremt, néked az istenek
Bőv mértékje pazarl büszke határidon.
Boldog népeidet Títusok őrizik,
Kik mindannyi atyák és kegyes istenek,
S kiknek trónusokon Trézia lelke leng.
Törvényed s koronád Chérubim őr fedi,
Nem fertőzteti meg durva tirán keze:
Törvény, nem hatalom kénnye uralkodik
Rajtad, s régi dicső nemzeti díszed áll.
Oh, bár vajha kies gyöngykoszorud között
Még egy illatozó rózsa fakadna ki:
Szállnának le reád Graecia isteni,
Kik hajdan lehozák Attika földire
A nagy mestereket s bölcs tudományokat.
Akkor csillagokat hatna kevély fejed,
S elbámulna reád a Zenith és Nadir.

[1799-1804 között]







A MÚZSÁHOZ


Szelíd Múzsa! ki keblemet
Égi lángra gerjeszted,
Felvonsz a porból, s szememet
A nap felé függeszted;

Ki mennyei balzsamiddal
Öntözgeted fejemet,
S örökké zöld pálmáiddal
Feded bé ösvényemet;

Íme, oltárodra nyújtom
E pindusi szálokat,
Tömjénem, myrrhám meggyújtom,
Fogadd el illatjokat!

Te vetted fel karjaidra
Gyenge esztendeimet,
Te osztod fel vállaidra
Még most is terheimet.

Ha a gond jeges kezei
Szívemet elcsüggesztik,
Áon myrtusligetei
Öledben felélesztik.

Ha balsors zivatarjain
Reszketnek kormányaim,
Ilissus virulmányain
Rengetnek szép álmaim.

Az ifjúság örömei
Lassanként elrepülnek,
A szép orca kellemei
Komor ráncokra gyűlnek.

Ami most ifju szívünknek
Érzeményit bájolja,
Utóbb hideg értelmünknek
Homlokát megráncolja.

Minden gyönyörű Tempéink
Lassanként elhervadnak,
Legforróbb képzeményeink
Egyszerre majd megfagynak:

De te, kegyes Tündér, végig
Ragyogsz bús éjszakánkon,
S a Léthe csendes révéig
Kísérsz setét pályánkon.

Bíbor fátyollal fedezed
Az élet halvány képét,
Rózsaszínekkel hímezed
A sír gyászos környékét.

Óh, engedd, hogy napjaimat
Tenéked szentelhessem,
S örömimet, gondjaimat
Kebledbe kiönthessem!

[Végleges formája 1803 körül]







A NÉMET ÉS MAGYAR IZLÉS


Vízbül sert pancsol, borbul puncsot s aszu bort főz,
Ökrébül disznót, a lóbul rest tehenet tesz,
Férfi köténybe' gyarat, kötöget, fonogat, tyukot ültet,
A felesége kaszál, sapkába', kalapba' tobákol:
A német mindent mesterkél, pancsol, el is ront;
A magyar ellenben Természet gyermeke mindég,
S éppen azért szebb, jobb minden marhája, vagyonja.
A német hasznot les mindig. Szépre nem űgyel,
Nézd bár condráját talpátul fogva tetőig,
Mégis azonba', ha szép akar olykor lenni, mivé lesz!
Hány csecse bokrétát tűz, s mint üti félre kalapját!
Tarka piros pántlik repdesnek előtte-utána,
A magyar a szépet nézi, s jól tudja, mi a szép,
Nézd bár condráját talpátul fogva tetőig:
Látol-e rajta, ha még gyerek is, nem férfihoz illőt?
S kérded-e még, Liebel, tőlem, mért büszke, szabad, vad?

[1822-1823 körül]







OSZTÁLYRÉSZEM


Partra szállottam. Levonom vitorlám.
A szelek mérgét nemesen kiálltam.
Sok Charybdis közt, sok ezer veszélyben
Izzada orcám.

Béke már részem: lekötöm hajómat,
Semmi tündérkép soha fel nem oldja.
Oh te, elzárt hely, te fogadd öledbe
A heves ifjút!

Bár nem olly gazdag mezeim határa,
Mint Tarentum vagy gyönyörű Larissa,
S nem ragyog szentelt ligetek homályin
Tíburi forrás:

Van kies szőlőm, van arany kalásszal
Bíztató földem: szeretett Szabadság
Lakja hajlékom. Kegyes istenimtől
Kérjek-e többet?

Vessen a Végzet, valamerre tetszik,
Csak nehéz szükség ne zavarja kedvem:
Mindenütt boldog megelégedéssel
Nézek az égre!

Csak te légy vélem, te szelíd Camoena!
Itt is áldást hint kezed életemre,
S a vadon tájék kiderűlt virány lesz
Gyenge dalodra.

Essem a Grönland örökös havára,
Essem a forró szerecsen homokra:
Ott meleg kebled fedez, ó Camoena,
Itt hives ernyőd.

[1799 körül]







AZ ÖRÖMHEZ


Édes Öröm! oh, tündérek
Mosolygó szüz leánya!
Kacsingatsz, s ha hozzád érek,
Eltünsz, lelkem bálványa!

Mint egy kacér leánykának,
Nyitva int bájos kebled,
Szerelmem kívánságának
Lángjait úgy ingerled:

S midőn csókolni akarom
Ajakidat, elrejted,
Elvadulsz, s ölelő karom
Közül magad kifejted.

S csak messzünnen kinálkozol,
Ha gerjedelmim sejted:
De közel elkomorodol,
S szeretődet megejted.

[1800-1804 között]







A REGGEL


Nézd, a napnak derülő sugára
Mint ébreszti a természetet,
Mint önt új bájt a virág fodrára,
S mint zendíti a zöld ligetet.

Nézd, új öröm s újult életerő
Száll hegyekre, száll most völgyekre,
Csak az örök homályban heverő
Bagoly siet bús rejtekekre.

Nem mosolyog néki a szép reggel,
Sem az élet harmóniája:
Kedvesb néki a szomorú éjjel,
Mint az egek dicső pompája.

Igy van minden! változhatlan renddel
Ki van szabva éltünk pályája;
Egyik rokon a félistenekkel:
A másiknak por a hazája.

A rablelkek örök setétségben
Bolyongnak a denevérekkel:
Nem nézhetnek a dicső napfénybe
Örök éjhez szokott szemekkel.

A nagy lélek önként az aetherben
Héjáztatja szabad szárnyait,
Nem tartja itt fojtva porkötélben
Az égi tűz nemes lángjait.

Nem tébolyog gót épületeken
Az éjjeli vak madarakkal:
Feljebb evez a nagy Álpeseken
A nap felé uszó sasokkal.

[1802 körül]







A SZERELEM




Mi a földi élet s minden ragyogványa
Nélküled, oh boldog Szerelem érzése?
Tenger, melyet ezer szélvész mérge hánya,
Melynek meg nem szűnik háborgó küzdése.

India kincsével légyen tömve tárod,
S Caesar dicsősége ragyogjon fejeden:
Mit ér? vágyásidnak végét nem találod,
S nem lel szíved tárgyat, hol megelégedjen.

De te, édes érzés, egek szent magzatja!
Az emberi lelket bétöltöd egészen,
Bájodnak ereje az égbe ragadja:
S a halandó porból egy félisten lészen.

Te a szerencsének játékát neveted,
Mert hatalma néked semmit nem ád s nem árt;
A nagyság álképét mint bábot elveted,
S nem szab semmi földi erő néked határt.

Mosolyogva rohansz te habnak és lángnak:
Meg nem rémít ég, föld reád rohanása.
Te a bús koporsót menyasszonyi ágynak
Nézed, s elenyészik rettenetes váza.

Te a szegénységnek mohos kalyibáját
Márványpalotává tudod változtatni,
S mezei gyümölccsel rakott asztalkáját
A mennyei nektárillatban usztatni.

Tegyen mást boldoggá a sors csalfa kénye:
Nékem te légy dajkám s ápolóm, Szerelem!
Zöld myrtuskoszorúd pályám szép reménye,
S könnyel ázott kendőd légyen szemfödelem.

[1802 körül]







A SZERELEMHEZ


Psyche bíbor kebeléből
Repülj le felém,
Eged fényes aetheréből
Csöpögtesd belém,
Óh, Szerelem! malasztaid
Mennyből eredt balzsamait.

Hol van lelkem rokonfele?
Jer, jelentsd ki már!
Repülj kebelembe vele,
Szívem alig vár;
Repdez, mint Noé galambja,
De enyhelyét nem láthatja.

Bennem mélyen metszve lelem
Szép ideálját,
Pygmalionként ölelem
Kedves bálványát,
De meg nem lelkesíthetem,
Csak tűnő képét kergetem.

Hozd el, hozd Zephyr-szárnyakon
Már valahára,
Ki ágyamhoz mécset gyújtson
Psyche módjára;
S ha majd a szent forrást issza,
Ismét add ölembe vissza.







SZERELMES BÁNKÓDÁS




Itt, hol e bujdosó csermely
A bús bükben tévedez,
S búslakodó énekemmel
Csak a kőszirt epedez,

Megjelensz, ó kegyes lélek!
Epekedő szívemben,
S hív kebledbe visszatérek
Forró képzeletemben.

Ha a bús hold sugárai
A vizeken reszketnek:
Bágyadt szemem záporai
Csak téged emlegetnek;

Ha a hajnal bíborszínnel
Az égen pirosodik:
Árvád lankadozó szívvel
Terólad gondolkodik.

Ha bús völgyek rejtekében
Kínom előtt bujdosom,
A vadon bús zengésében
Édes neved hangozom;

Ha magányos kamarámban
Keservimmel zárkozom,
Könnyel ázott nyoszolyámban
Utánad óhajtozom.

Minden reggel siralomra
Nyitom fáradt szememet,
Siratlak, ha nyugalomra
Hajtom árva fejemet.

Oh, siratlak, míg könnyeim
Forrása el nem apad,
Míg bé nem húnynak szemeim,
Míg szívem meg nem szakad.

[1797-1799 között]







A TAVASZ


A tavasz rózsás kebelét kitárva,
Száll alá langyos levegőn mezőnkre.
Balzsamos fürtjén Zephyrek repesnek,
S illatot isznak.

Alkotó aethert lehel a világra,
Mellyre a zárt föld kipihenve ébred;
Számtalan létek lekötött csirái
S magvai kelnek.

Flóra zsengét nyújt mosolyogva néki.
Nyomdokin rózsák s violák fakadnak,
A vidám Tréfák, Örömek, Szerelmek
Lejtnek utána.

Én is üdvezlő dalomat kiöntöm,
S egy virágbimbót tüzök, édes Emmim,
Gyenge melledhez: valamint te, olly szép,
S mint mi, mulandó!

[1800-1804 között]







VIGASZTALÁS




Mindég csak sírsz? csak bús siralomra
Nyílnak most is bágyadt szemeid?
Mindég csak e gyászos sírhalomra
Öntözgeted néma könnyeid?

Tudom, legszebb örömid reggelét
E szomorú hant alá zárád;
Tudom, árva szíved kedves felét
Kéri vissza epedő orcád.

Oh, hárítsd el ázott fátyolodat
Bús szemedről, kegyes szenvedő!
Nem fedi már szeretett tárgyadat
E porhalom s mohos temető.

Ott lebeg már az öröm szárnyain,
Hol a békés Léthe csörgedez,
S virágzó zöld pálmák árnyékain
Örök élet lelke lengedez;

Hol a myrtus- s amarantszigetek
Felett arany aether mosolyog,
S illatozó balzsamos ligetek
Közt az élet forrása ragyog;

Ott békesség s isteni nyugalom
Harmatozva száll mindenekre,
Nincs ott bánat, sem gyász, sem sírhalom,
Sem bús fátyol halvány képekre.

Nem szakad el a hív szerelemnek
Ottan többé rózsakötele;
Ott virrad fel a sokat sírt szemnek
Bíborszínben kívánt reggele.

Vár tégedet is e dicső tájék!
Ezentúl szent hantjait járod;
Vár szeretőd, vár e kedves árnyék,
S nemsokára szívedhez zárod.

Akkor égi csókok törülgetik
Gyöngy orcádról kegyes könnyeid,
S rég ohajtott karok ölelgetik
Rég ohajtott szűz tetemeid.

Ölelkezve fogtok leborulni
Dicső Atyánk szent zsámolyánál,
S édes örömlángokra buzdulni
Cherubimi harmóniánál.

[1803 körül]







A VIG CHLOE

Húnyik a nap, pirúl az ég,
Intesz, édes enyhelyem!
Megyek, megyek, ah, elég rég
Vonza feléd kebelem.

Te vagy az én kis világom,
Virágim szép ligete!
Gyermeki víg munkásságom
S elmém első képzete.

Hozzád jövök, ha szívemet
Aggodalom terheli,
Hozzád, ha rám öröm nevet,
S kezem lantját emeli.

Szép alakid szemlélete
Új világba andalít,
Nyílt kelyheid lehellete
Illatözönbe merít.

Itt élnek eltűnt rémeim
Gyermeki jelképekben,
S kedves titkos két betűim
A mindig zöld szívekben.

A bús ciprus árnyékában
Az urnák s nefelejcsek,
A két hív szívek láncában
A violabilincsek.

Igy alkota ifju lelkem
Egy szebb virányt magának,
Hol égi gyönyör s szerelem
Szebb rózsái nyílának.

De csakhamar felriadtak
Rémledező szemeim,
S karom között eloszlottak
Tündér álomképeim.

Oh, mint sírtam, barátnéim,
A szerelem könnyeit!
Mint ittátok, virágaim,
Szivem égő csepjeit!

Hervadtatok, hervadtam én,
Míg rabláncom szaggatám,
Míg a csalfa, büszke remény
Bábjait elhányhatám.

Oh, nem jó halandó szemnek
Az eget megmutatni,
S a lepkeszárnyu gyermeknek
Égi szárnyakat adni.

Nehéz a mennyet elhagyni,
Pedig le kell hullanunk!
Jobb a hív földön maradni,
S rózsákat itt szaggatnunk.

Nem álmodni, hanem élni
Illik e szép világon,
Méh-ajakkal mézet lelni
Lehet minden virágon.

Egyik hervad, másik nyílik,
Mindenik csak tünemény;
Annak nyílik a legszebbik,
Aki szabad s víg, mint én.

Szabad pedig ki-ki lehet,
Míg fejét, - de hol vagyok?
Lilim még istenné tehet,
Legyen, legyen, hallgatok.

[1825]










 
 
0 komment , kategória:  Berzsenyi Dániel  
Bálintffy Etelka versei
  2020-02-06 16:45:48, csütörtök
 
 







BÁLINTFFY ETELKA VERSEI


Bálintffy Etelka teljes nevén Rózsaági Antalné Bálintffy Etelka, (Borosjenő, Arad megye 1844. március 24. - Zilah, Szilágy megye 1906. január 28. pesti költőnő, művésznevén Hajnalka.

Tizenöt éves korában közölte első költeményét a Pesti Hölgydivatlap /Az első ibolya/. A szépirodalmi lapokban számos novellája, cikke, verse jelent meg. Az 1860-as és 1870-es években különösen a női közönségnek volt kedvelt írója. Ő volt az első, aki Pesten szalonját megnyitotta az írók és művészek számára. Házának vendége volt többek között Deák Ferenc, Jósika Miklós, Jókai Mór, Kemény Zsigmond, Eötvös József, Toldy Ferenc és a Nemzeti Színház sok jeles személyisége. Mikor id. Alexandre Dumas leányával, Marie-val Pesten járt, náluk szállt meg és ünnepi estélyen ismerkedett meg a hazai íróvilág képviselőivel.


Forrás: www.eternus.hu - Klasszikus versek







AZT KÉRDEZED...


Azt kérdezed, hogyha olykor
Érzelmeim dalba zengem,
Hogy mi az, mi dalra késztet,
Minő ihlet száll meg engem?
Nem a virág, nem a madár,
Nem a csillag ragyogása,
A te arcod, a te szemed,
A te ajkad mosolygása,
Az lelkesít dalra engem.

És ha olykor magányomban,
Szívem boldogságot érez,
Hogy mért zengem dalba azt is,
Ó, ne kérdezz, ó, ne kérdezz.
Mert nem a vágy, hogy nevemet
Az utókor emlegesse,
Hanem az, hogy felszárnyalva
Lelkem lelked ölelhesse,
Az lelkesít dalra engem.


Bálintffy Etelka: Azt kérdezed... /Videó/

Link








BETEG VAGYOK...


Beteg vagyok, és ismét, ismét,
Mindig e szó van ajkamon,
A keserű üröm pohárt hát
Egy cseppig ki kell hajtanom.

Szenvednem kell ott, ahol máskor
Számomra csak gyönyör terem;
Ahol az élet kétszer oly szép,
Szenvednem kell itt kebleden.

A sors talán már megsokalta,
Hogy boldogságom végtelen;
Mert jönnek hozzám sötét árnyak,
És azt suttogják szüntelen,

Hogy menjek vélök fel az égbe,
Mert ott fájdalmam véget ér.
Oh, hisz nekem az öröklétnél
Most itt egy perc is többet ér!

Oh, volt idő, hogy halni vágytam,
Hogy menni vágytam innen el;
De akkor nem jött senki értem,
Ki elvitt volna oda fel...

S ha most, midőn itt minden percem,
Egy véghetetlen üdvösség,
Ha most kellene sírba szállnom,
Minő gúny volna tőled, ég!







BOLDOG VAGYOK...


Boldog vagyok, boldogabb a rózsa
Bársony szirma nem lehet talán,
Mikor a nap sugarába fürdik,
S harmat reszket szomjas ajakán.

Boldog vagyok, mint a játszi gyermek,
Ki utat vesztve, tévelgve mén,
S végre ott van, végre ott pihen meg,
Édesanyja érző kebelén.

Boldog vagyok, mint a kis madárka,
Aki fényes korlátok közül
Szabadulva az egész vidéket
Most előszer repkedi körül.

Boldog vagyok, aminő csupáncsak
Egyedül az érző szív lehet,
Amidőn már itt a földön élvez
Minden üdvet, minden örömet.

Boldog vagyok - ah, de mit beszélek!
Kimondani nincsen arra szó!
Hallgat az ajk, amidőn a szívnek
Legédesebb álma lesz való!







BORUS NAPOKBAN


Oh, minő bús, elborult napok, órák,
Nincs egy kicsinyke fény.
Elhágy a hit, a szeretet világa,
És elhágy a remény.
Múltamban nincs, mi földerítné lelkem,
Jelenben szenvedek.
Jövőmre, oh, e bús, sötét napokra
Gondolni sem merek.

Elszáll szivemből lassan minden élet
És minden kis meleg.
Ha még soká ily elhagyatva élek,
Már ifjan agg leszek.
Ajkamra nem száll egy derűlt mosolygás,
Arcomra felleg ül.
Mi fáj, mi bánt? Nem kérdi senki tőlem,
Szenvedek egyedül.

Oh, egy ily hosszu, sötét, kínos éjjel,
Míg felderül a reg,
Reá hajolva kis, beteg fiamra,
Be sokszor könnyezek.
Ha elhagyott már isten, ember engem,
Ha elhagyott az ég;
A perc, ahol majd minden véget érjen,
Oh, soká lesz-e még?







ELMÚLT A NYÁR...


Elmúlt a nyár, elmúlt az ősz...
És messze még a kikelet.
Oh, de én most nem rettegem
Úgy, mint egykor, a zord telet.

Nem rettegem, hogy jő a tél
S unalmával a hosszu est,
Midőn kint fúj, bömböl a szél,
S ablakomra virágot fest.

Nem félek, hogy nem lesz virág,
Nem lesz madár, csillag, sugár,
Hogy a télnek hideg szele
Meleg, de szűk szobámba zár.

Lesz virágom: édes ajkad,
Mosolygásod lesz a sugár,
Szíved meleg dobogása
A bokorba a kis madár.

Édes csókod lesz a csillag,
Mely az égről gyorsan lefut,
S véletlenül, úgy futtába
Éppen az én ajkamra jut.

Ah - mondod -, de egy hiányzik
Ragyogó nap az égbolton.
Az is meglesz: ragyogni fog
Boldogságtól az én arcom!


Bálintffy Etelka: Elmúlt a nyár... /Videó/

Link








AZ ÉN SZERELMEM...


Az én szerelmem nem viharzó tenger,
Nem hajtja szenvedély.
Az én szerelmem nyugodt tónak képe
Oly csöndes, tiszta, mély.

Az én szerelmem nem az égető nap,
Melytől meggyúl a lég...
Az én szerelmem igaz, szent, magasztos
S örök, miként az ég!










FELTÁMADUNK! (egy hitszónoklat után)


Feltámadunk, e szép igéret
Hangzik fülembe untalan.
A síron túl is van hát élet,
A szenvedés ott sem ér véget,
Ha itt a szív boldogtalan.

Megsemmisülni! hogy vigasztalt -
Elporlani, mit hord a lég...
Nem gondolkodni soha többé,
Pihenni békén mindörökké,
Mint lámpa fénye, mely kiég.

Elmúlni, mint a virágillat,
Mint harmatcsepp a levelen.
Mint a sohaj, mely messze szállott,
Mint csillag, amely már lehullott,
S fel nem támadni sohasem.

És most te jősz, s égő ajkadról
Szavad viharként mennydörög -
Oh ember! kinek hivatása
A fájó szív vigasztalása,
Mért mondod, hogy a lét örök?







KEDVESEMNEK


Ha volna ajkad mindenik szava,
Egy égi karnak édes szózata;
Mily édes dal! - sohajtanám talán,
De nem merengnék rajt` oly édesen,
Mint így ajkadnak mindenik szaván.

Tekinteted, ha volna napsugár,
Mely a világot gyújtogatni jár,


Megbámulnám talán e fényözönt,
De annyi fénnyel nem borítna el,
Miként szemed, ha édesen köszönt.

Ha volnál te a mindenség maga,
Mely lábaimhoz porba hullana;
Büszkévé tenne tán az uralom,
De oly boldoggá soha - sohasem,
Minővé tettél, édes angyalom!







MÉG TUDOK SZERETNI...


Még tudok szeretni, ez isteni szikra
Megvan még szívemben.
Még tudnék örülni, boldog lenni véled
Forró szerelemben.

Még tudok örülni virágnak, tavasznak,
Mely rám fényt árasztott;
Még tudok élvezni, hisz engem az élet
Még ki nem fárasztott.

Ifjú vagyok, szívem minden szépre, jóra
Fogékonyan dobog.
Van könnyem, mosolyom, sírni, mosolyogni
Én egyaránt tudok.

Vannak ábrándaim, s elringatják lelkem,
Elringatják mélyen...
De a valóságot hazug álomképért
Mindig elcserélem.

Lelkem ez a jobb rész, feltör a magasba,
De szívem lenn marad,
S azt súgja lázasan: "nem vagy más, csak ember,
Alázd meg magadat."

Oh te, aki ismersz, s kiért feláldoznám
Az egész világot,
Akinek szerelme fejlesztené szívem,
Mint nap a virágot,

Te elfordulsz tőlem, s amíg háborgatnak
Gyarló szenvedélyek,
Érezem fölöttem pusztító hatalmad,
S sír bennem a lélek.







MÉRT NE LENNÉK ÉN VÍG...


Mért ne lennék én víg, mért ne játszodoznám,
Ha a tiszta égről fényes nap mosolyg rám?
Itt a tavasz újra, lombja lesz a fának,
S mért ne örülhetnék a kis ibolyának
Úgy, mint egykor régen!

Mért ne lennék én víg, mért ne örülhetnék,
Hisz nem is volt régen, évek sem teltek még,
Mikor egy kis fűszál, a virágos lombok,
Vagy a párjok után búgó vad galambok
Dalra csábítottak.

Oh, te szép pusztai, vad pusztai élet!
Felmerül lelkemben még mostan is képed.
Azt a pusztaságot, mely elnyúlt az égig,
Játszodozó csermely hasította végig,
Nem bírom feledni.

Nem bírlak feledni, dalos kis madárkám,
Döngicsélő kis méh lenn a szőlő árkán,
Zöld vetések szélén pirosló virágok,
Sokszor gondolok én könnyezve reátok
Innen a távolból.

Pedig oh, mily nagyon, nagyon boldog lettem,
El is értem mindent, amit elérhettem,
Van boldog családom, s kis szerető gyermek
Játszi enyelgéssel, nyájasan ölel meg
Puha kis kezével!

S hogy mégis merengjek a nagy pusztaságon,
Ahol eltöltöttem első ifjuságom,
Ahol nem láttam mást, csak földet és eget,
Hogy ne feledjelek, alföldem, tégedet,
Soh' se hittem volna!







MINT A CSERMELY...


Mint a csermely, mely vidámon
Tova szökik völgyön, réten,
Hangos, játszi csevegéssel;
Olyan voltál, ifjú éltem.

Olyan voltál, mint a csermely,
Oly átlátszó, kristálytiszta,
Ah, de mint az, lefutottál,
S többé semmi nem hoz vissza.







NEM TART ÖRÖKKÉ SEMMI...


Nem tart örökké semmi, mulandó lét ez itt;
Mi boldogítna tartón, tán nem is létezik.
Boldogság, álom, ábránd, széttépett falevél,
Mit majd gyorsan sodorva elhajt a kósza szél,
Szerencse, hit, dicsőség, múló, csalóka fény,
Szétpattanó habocska a csendes tó szinén,
Szeretni?! ah, mi édes, mint repes a kebel,
Ha e kicsiny szó bűvös varázsa futja el.
Úgy jő, miként a hajnal, piros színben ragyog,
S mint szivárvány az égen, megváltozik legott.
Nem tart örökké semmi, mulandó lét ez itt,
Mi boldogítna tartón, tán nem is létezik.
Vigasztaló csak az van, vigaszt csak ott lelünk,
Hogy az sem tart örökké, ha sírunk, szenvedünk.










PICINY FIAMNAK




Piciny fiamnak kék szeme van,
A másiknak sötét, bogár;
Ez játszi, vidám, mint a tavasz,
Az szenvedélyes, mint a nyár.

Emebben annyi szelídség van,
Amabban annyi dac, szeszély;
Ez engedelmes, mint az angyal,
Amaz parancsol, s mit se fél.



Ez szép, mert arca szende, bájos,
S mint galamb tolla, oly fehér;
Az, mert szemében annyi tűz van,
Arcában annyi ész, erély.

És nem tudom, hogy melyik drágább,
Hogy melyik kedvesebb nekem,
Csak azt tudom, hogy mind a kettőt
Oly végtelenül szeretem!







ÜT AZ ÓRA...


Üt az óra egyet... kettőt...
Kandallómban hamvad a tűz...
Künn a vihar szilaj szele
őrületes játékot űz;

Hófuvalmat hajt az útra,
Majd rohanva, kacagva hoz
Egy-egy hideg jégdarabot,
S odaveri ablakomhoz.

Mily félelmes, minő rémes
Lehet most ott künn a pusztán,
Midőn minden élő hang, mit
Egy-egy farkas ordítoz tán,

Mikor a hó egyformára
Borít utat, halmot, völgyet,
És a vihar vaskezével
Megráz házat, erdőt, tölgyet.

Kicsinyke ház tetejébe
Néha gyorsan bekap a szél;
Majd odafú ablakához,
S rémületes dolgot beszél.

Kicsinyke ház tűzhelyénél
Hogyha ülsz most, édesanyám,
És ha gyorsan perg a rokka,
Gondolsz-e rám? gondolsz-e rám?







IDÉZETEK


Az én szerelmem nem viharzó tenger,
Nem hajtja szenvedély.
Az én szerelmem nyugodt tónak képe
Oly csöndes, tiszta, mély.

/Kedvesemnek - AZ ÉN SZERELMEM/


Nem tart örökké semmi, mulandó lét ez itt;
Mi boldogítna tartón, tán nem is létezik.
Boldogság, álom, ábránd, széttépett falevél,
Mit majd gyorsan sodorva elhajt a kósza szél,
Szerencse, hit, dicsőség, múló, csalóka fény,
Szétpattanó habocska a csendes tó szinén.

/Boldogság - NEM TART ÖRÖKKÉ SEMMI.../


Még tudok szeretni, ez isteni szikra
Megvan még szívemben.
Még tudnék örülni, boldog lenni véled
Forró szerelemben.

/Vallomás - MÉG TUDOK SZERETNI.../










 
 
0 komment , kategória:  Bálintffy Etelka  
Bagi Tibor versei
  2020-02-05 20:30:19, szerda
 
 










BAGI TIBOR VERSEI







ÉLJEN A MAGYAR-HON!




Könnyeit hullatja Magyar-hon...
Mikor kelünk fel? Melyik hajnalon?
Mikor tépjük szét láncaink,
s simulnak ki könnyes ráncaink?
Véreink hullottak Magyar-honért...
De mi elfeledtük a hullott vért!

Szabadság! Nem szól magyar szája,
fél, hogy elsodorja az árulók árja.
Magyar-hon! Drága föld nekem!
Ha kell, adom érted a vérem.
Büszkén mondom: Magyar vagyok!
De szabadságot is akarok!

Könnyeit hullatja Magyar-hon...
Mikor kelünk fel? Melyik hajnalon?
Üzenj nékem, s kardot rántok...
De nem üzensz. Így nem leszünk szabadok.


Csak elnyomott, bús magyarok,
kik nem mondják: "Magyar vagyok."

Szabadság! Szólj magyar száj!
Most tenni kell, most muszáj!
Kelj fel és rázd le láncaid,
vasald ki szabadságod ráncait!
Vérünk hullott Magyar-honért...
Ne felejtsük el, a hullott vért!

Megcsillan a hajnalfénye kardunkon,
s érted hullik vérünk, Magyar-hon!
Holnap felkelünk, megtisztul a lelkünk...
s újra szabad magyarok leszünk.
Büszkén mondjuk, s szabadon:
Éljen Isten! Éljen a Magyar-hon!







FENNKÖLT(ÉSZET)


Távolból üvöltsd nevem, hogy ne hallja más,
csak a halál!
Etesd magad, és itasd! Mások
szánalmát nyelje szád!
Fejedre hull ezer átok,
mit szeretőid mondnak; a hű barátok.
Ne szólj! Szád büdös szavai mardosnak,
s mint rothadó fogak
hullnak papírodra.

Fényt keres kék-halál ruhád, keringőre
hív a pőre,
vad lelkű nőcske, s becsavar
vörös köntöse...
Ólom hangja, füledbe marja
kéjes bájait, mely új nevet magasztal.
Opulens jutalmad napokig elég...
mit szavaidból merítettél,
s mit publikum elé vetettél!







KEDVESEM


Puha kis szád csókolná szám.
Már csak három nap, s miénk a pillanat.
Tudom, várod már, drága Debohrám.
Hallom vágyakozó hangod...
Szeretlek! Érzem, hogy akarod.

Barna hajad, égő ajkad,
bőröd puha selymét szomjazom.
Két karom lesz oltalmad,


s szívem, mely most is szeret,
Teérted dobog és verdes!

Jöjj, Kedvesem! Szeress engem!
Csókold szomjas szám!
Bújj ide, szerelmem!
Már csak két nap, s miénk a pillanat,
miénk lesz minden varázslat.







A KIS HERCEG


A vad világ, s a néma ég,
Csak futok, futok még.
Istent keresi a halál,
De csak egy kisfiúra talál,
Kezében egy vörös rózsa...
Futnék (hogy ne lássam), futnék tova!
Csókot lehel pici szájára a halál,
S kezében hervad a rózsaszál.
Szemei, a sötét üvegkoporsók lecsukódnak.
Még utoljára fájón, az
Arcán gördül könnye árván,
S lelke száll az égbe angyalszárnyán.

Pityergő kicsi száján a szó,
Már csak bennem szunnyadó
Apró gondolat, melyet én hallottam,
Mikor éjjel róla álmodtam.







NEM HISZED


Tudom, nem hiszed. Minek is hinnéd?
De ha egyszer kicsi szívem kezedbe vennéd,
Rájönnél, mennyire szeretlek,


Akkor megtudnád, hogy mióta kereslek!
Tudom, nem hiszed. De most fáj!
Szívem még dobban egyet, majd megáll...







NÉMA IDILL


Mélykék szemed tengerén
Oly sokszor elvesztem én.
Puha gyöngy ujjaid közt,
Vágyam, mint érett gyümölcs,
Izzott.

Remegőn szóltam... mégsem.


Nem szóltam semmit. Most nem.
Fáradt ajkamról mohón,
Pici piros szád csókot
Ivott.







SZEGEDI VIRÁGSZÁL


Kedvesem! Néked írok késő este,
gondolataim közt elmerengve.
Édes álomhoz bort töltöttem poharamba,
de szívem Rád gondol, vadul dobogva.

Bőröd selymét keresem kezemmel,
arcod mosolyát, barna szememmel.



Vöröslő ajkaid ízét számon,
s álmaidban megtalálom álmom.

Szép virágok nyílnak Szegeden,
és én a legszebbet szeretem.







SZERELEM


Elkap az érzés, hogy szeretnél valakit,
És ezért a lányért, megtennél valamit.

Bizseregsz belül,
S szíved van felül.
Eszed most tompul,
Szíved is gyorsul.



Gombóc torkodban,
Láttad álmodban.
Keresett szempár,
Egyszer megtalál.

Szíved akkor, majd úgyis eladod neki,
Látja majd mindenki, de nem érzi senki.







TIÉD


Itt vagyok, láthatod.
Arcomat nem takarják bársonyok.
Itt vagyok, mezítelen látomás,
Álmaid völgye következő állomás.

Imáid fűzére gyöngyözve hull paplanodra,
Vágyaktól vörösen izzó arcodra,
Ajkaim lehelnek vigaszt,
Szerelmet, mely igaz,
Vad és önzetlen.
Tudom, hogy együtt fürdünk a könnyekben,
Melyek arcod díszítik előttem némán.
Majd mosolyod feszül, mint kőbevésett gyémánt.

Itt vagyok, láthatod.
A kedvedért, feketére színeztem a Napot.
Itt vagyok, mezítelen látomás,
Ajkamon meg nem vallott vallomás.



Zöld zafírszemek, vértől duzzadó erek,
Pirospozsgás arcok, s hófehér kezek,
Halk suttogás és jóleső fájdalom,
Most nem kell egyszer sem mondanom,
Mit magadtól is tudsz kedvesem:
,,Tiéd a lelkem, Tiéd mindenem!"
Arcom nem takarják bársonyok,
Itt vagyok, láthatod.

Itt vagyok, láthatod.
A Hold ezüstös fénye rám ragyog.
Itt vagyok, mezítelen látomás,
Beteljesülés a végállomás.

Ha megszólnak a csillagok
Hogy szerelmünk túl hangos,
Ha bánt a hajnali fény,
Bújj ide, karom megvéd!
Hisz magadtól is tudod kedvesem:
,,Tiéd a lelkem, Tiéd mindenem!"
Itt vagyok, s Tiéd mindenem!
Tiéd mindenem, ó, Istenem!







TŐLED ERED


Döbbenek, mint oly sokszor már,
de ilyen még nem volt. Tán?
Biztosan, hogy Tőled ered,
oltalom, s féltő szeretet...
S több, még annál is több, mit
felfogni képes vagyok, s lehetek...
érzést... nem egyet! Tengernyi
mi átölel, körbefonja lelkemet.

Döbbenek, most újra és újra,
gyermekként rád borulva,
ölellek szorosan... ajkamon a szó
lassan ajkadra fonódó, vágyakozó


vad leheletként járja át,
csókban teljesült álmaid egét,
mézédes ajkad vonalát,
finom nyelved peremét.

Döbbenek... miként dobban szívem
egyre hevesebben, mikor fölém ível
tested vonala, s miként súgod újra,
s újra, hogy szeretsz... hozzám bújva.
Meghajlunk, mint térben az idő,
egymásba fonódva szerelmesen.
Sugaraival a Hajnal, mint őriző,
betakargat színeivel kegyesen.













 
 
0 komment , kategória:  Bagi Tibor  
Ambrus Magdolna versei
  2020-02-04 21:00:16, kedd
 
 







AMBRUS MAGDOLNA VERSEI

Ambrus Magdolna (1959. június 2. - )







ANNAK AKI ÉRTI


Vonyítok, mint kóbor ebek,
feleségem, s van két gyerek,
mégis miért, hozzád megyek?
Spongyát dobok múltamra,
indulok is titokban.
Tiszta most az égablaka,
néhány csillag van kihunyva,
dobhártyámat hasogatja,
szírén hangod sorozata,
fejem hajtsam kispárnádra.
Vonyítok, mint kóbor ebek,
csak félpuszit, máris megyek,
Alszanak a gyerekek.










DILEMMA


Szerettelek volna jobban,
kék könnyeket nem sírna
most tollam
Szerettelek volna jobban,
de a szívem másért dobban,
leteszem
fejem a komor est ölébe,
itt a dzsungel sűrűjébe
rólad
álmodom, ha az éjpalástja
magányomban rám borul,
álmodom:
fogod a kezem és félek
kimondani azt a szót,
hogy szeretlek.










ÉLNI JÖTTEM!


Nyomorral én alkut kötöttem
nincsen pénzem: Élni jöttem!
Tegnap sebe vérzik bennem,
eredetem... megrögzötten,
Élni, élni... Élni jöttem!

Nyomorral én alkut kötöttem
nincsen pénzem: Élni jöttem!
Ellenséget is átöleltem...
győzedelmet is cövekeltem,
Cibere levest is ettem...
Isten útját követem, követtem.

Szegényeket, árvákat segítettem
diplomámmal nem dicsekedtem.
Reflexpontokat talpakon kerestem,
tudásomat Orvosoktól el-lestem,
Bánatomat tollal könnyeztem...
betegeken ingyen segítettem.

Kék könnyek szikkadnak...
durva kritikusra várva...
Kényszerülnek átdolgozásra,
ha nekem ez nem fájna...
Ki is dobtam volna a kukába,
maradjon még a fiókom sarkába!

Nyomorral én alkut kötöttem
nincsen pénzem: Élni jöttem!
Nem rettegni, s félni, félni...
hamisságokat beszélni, s
elesetteket: útporába nézni!
Élni jöttem, élni, élni!










A FÖLDI LÉTBEN


Ismerem a kegyetlen-sors
furcsa, hízelgő fintorát, hisz:
Tizenkét éves voltam,
amikor kidöntötte,
családom egyetlen
Tartóoszlopát a drága,
szerető édesanyát.
Gyertyalángban látom,
amint átöleli, árvaságtól
megtört gyermekét,
aki fohászra kulcsolja
érte a két kezét, mert
így érzi anya szeretetét.
Kegyetlen Sors!!! Ne...!!!
Ne vedd el mások szüleit,
ők legalább ismerik,
a Földi létben... legyen
részük minden szépben,
ha türelem fátyla libben,
Mindig, megsegít az Isten.







GOND...


Maradandó nyomot hagyok,
mégis űznek, bárhol vagyok.
Agysejteket megmozgatok,
EMBEREK-et ébren tartok.
Betekintek a lelkükbe,
mégsem vagyok szívük-csücske.
elinalok, mint az ürge,
alapszínem, csakis szürke.
Űznek engem, bárhol vagyok,
pedig mindig nyomot hagyok.
Konyakot is nyakalhattok,
pillanatra elillanok,
ökölcsapás után jövök,
szemetekre hálót szövök,
találkozunk rácsok mögött,
ahol én leszek az úr,
Te meg leszel: kis kandúr.







HALACSKA...


Partra dobott halacska,
sötét az ég ablaka
felhő-sereg összeguggolva:
nyirkos könnyeit, ím rád
kegyelemből hullatja...!
Fölötted az ég Ura, mosolyogva
fényes-rózsáját, most bontogatja.
Ne félj, ne félj!... Halacska,
nem az idő vasfoga,
vad hullám dobott a partra,
éppen akkor jártam arra,
Isten bizonyosan így akarta,
szükséged volt elsősegély-nyújtásra,
nem az idő vasfoga...
partra dobott halacska:
megmentett az ég Ura,
hogy miért?... azt Ő tudja.







HŰSÉGES MARADOK


Május hajnalán
szerenád kopogott
szívem ablakán
árva madár
bús dala, mint
tavasz balzsamos
ámító illata,
hullott suttogó
közös párnánkra,
így lett szívem
nyitott kalitka
árva madár
örökös tanyája,
szabad lelke
a Világot bejárja,
de hűségesen
vissza várja
szívem nyitott
kalitkája







ILLÚZIÓ...


akkor még
közös volt
a párnánk,
amikor...
Világra
hoztam
szerelmünk
magzatát.
nem én
akartam
Vasárnapi
apát!
- együtt
mondtuk ki:
az "ásót, s
a kapát"
végül azt:
..."kalap...
...kabát".







KOLIBRI MADÁRKA


Zümmög-zümmög,
hereméhek serege...
Kolibri madárkám
fölöttük körözve,

édes nektárt csőrölve,
röpült tenyeremre:
maradék kölesére
rá se hederítve,

Hűj, de nagyon...
össze van csipkedve!

Sérült szárnyát
fércelgetem...
pici lábát is,
sínbe teszem.

Madár nyelvét
nem érthetem,
vörös kölese...
tenyeremen.

Most is túljár
az eszemen!
Édes pici
"kolibri"!!!

Más nektárját,
ne idd ki!!!







LESZEK-E ÉN SZERETVE?


napernyőm a fekete
degenyeges felhők
tenyere,
sarokba szorít a
befordultság
érzete
kedvesem félmondatban
közölte:
- egyedül megy a Borvirág
Koncertre!
rám csorgott az égi
mécseseknek
kopott-fénye
tolvajként menekülve
osonva - lopakodok,
egyedül elbújok és
felzokogok, mint
láncfűrész a fenyőgerendába,
szükségem lenne
hűséges társra,
itt mocorgok hársfámnak
árnyékába,
rám csorog az éjkeserve:
Leszek-e még én szeretve?







MAJD A VÉGSŐ PERCBEN


Hideg - selymes lélekágyadba,
ne csalogass
vissza!

Zsebkendőm a bánatvirág
szirmait
issza!

Válaszom-tudom...
sovány vigasz.
de Igaz.

Kialudt a parányi, maradék
szikra, s pillám
börtönébe:

- Nem fogadlak vissza!
Zöld-fényt csókolt
bőrödre,

Csillogó lelkem - tükre,
jussak eszedbe
Majd a végső percben.







MEGBOCSÁTOM


Kín és fájdalom,
átsuhan szívemen.
Szavaid súlyát:
vállamon mérlegelem.
Margaretta szirmait,
csöndben tépegetem.

Szeret? Nem szeret?
feslett szirmok zúzott
egyvelege tenyeremen,
Pap áldása a fejemen...
szerelmünk zálogát
Búsan szemlélgetem.

Táguló pupillámon,
lelked tükre táncol.
Egy ártatlan Kapocs
ma is hozzád láncol.
Tudom: Nélkülem,
dideregve fázol, ami
Nem Bűn, azt is
Megbocsátom.







MINDEGY, HA FÁJ...


Legyen rokonom, vadidegen,
lelki-fájdalmáról beszéljen
bármilyen nyelven nekem:
én megértem, megszívlelem,
szeretetem léket üt szíveken.
Óh segíts! Óh segíts Istenem!
Minden nyelven megkérdezzem:
- unde va doare?
- hol fáj?
- kaj dukhal?
Román, magyar, romanyelven:
hiszen Egy, csak Egy az Isten!
Szólíthatod bármilyen nyelven!
Engedd, hogy megkérdezzem,
embertársaim szeressem,
fájdalmukat enyhítsem:
- nu-ti fie frica!
- ne félj!
- na dara
Világnyelvén, minden nyelven:
hiszen Egy, csak Egy az Isten,
s vezéreli minden léptem.







NÉVNAPI LEHELET!


Sándor, s tovább te mondd-ki!
három betyár atyafi...
Köszöntene valaki, de ki?
Fagyoskodtunk eleget,
nem hoztatok meleget!

Hápcsikázó gyerekek,
jéggé dermedt lehelete:
Napocskának buksija...
eltűnt, mint a kámfor,
Télkezének ostroma
hópehelyként táncol.

Virág helyett zenélek:
három betyár vándor...
Szívetekbe benézek
lélektől-lélekig üzenek.
NEVETEK NAPJÁN tüzelek!!!

Rátok... én Szeretetet lehelek,
hadd... melegedjetek... -
Sándor, József, Benedek:
Ez Névnapi lehelet!







NIKI MONDÓKÁJA


Megdádálni,
nem szabad:
lekarmol és
elszalad.
Hoppá-cuppá,
Niki baba
lovacska lesz:
Magdi mama.
Trappol, trappol:
gyenge lába,
ujjong hátán
unokája.
Hoppá-cuppá
Niki baba,
megérkezett:
Böbe mama,
most ő lesz
a lovacska.
Hoppá-cuppá
Niki baba,
éjszakás volt
Böbe mama.
Hoppá-cuppá
mindkét mama:
Niki baba
elringatja.

/gyermekvers/







ÖTVEN ÉVE


fekete gyöngyszemek
ujjaim között peregnek
üres szavakat kergetnek
ötven éve így küzdenek

gyermekeim körbe vesznek
önzetlenül szeretnek
barátnőm a Timike
méz-édes az üzenete

unokáim ott mozognak
gondolataimban mocorognak
érzem ők is szeretnek
de a fekete gyöngyszemek
csak peregnek-peregnek

integetnek nevetnek
arcomra festettek
örökös könnycseppet
igen... a fekete gyöngyszemek

hogy pergetik múló éveim
ébresztgetik kiszáradt
nyirkos fájó könnyeim
fekete csillogó gyöngyszemek:
hagyjatok békében engemet







Ő NEM VÁDOL!


Isten senkit nem vádol,
igazságot nem pénzzel
vásárol.
Isten, maga a Szeretet,
útját, ha keresed, csak
erős hittel, pőre lélekkel
tudom: megleled...!
pénzzel
soha nem vehetsz:
Szeretetet,
lehet az egész Világ
az alperesed!







ŐSBOZÓT


Nekem nem mesélt nagyapó!
Szálka volt szememben... a,
Megoldhatatlan Gordiuszi-csomó!
Fronton elkapta őt..., egy golyó!
Emlék maradt, mint hinta-ló.
Ősbozót-tűzben, égőmankó,
Teste, ma felleg-ágyban ringó.

Megsárgult fényképe, ékes ikon:
Hányszor... fényesítem titkon.
Illúziók szárnyán körözök,
Akár a tatárok meg törökök:
Szárhegy és Ditró között!

Katona ruhájába öltözök,
Olykor-olykor, hogyha fáj,
Nagyapa az égről tekint rám!
Genetikai vérvonalam, egyező
Így akarta a nagy Teremtő.
Most ősbozótban nyugszik teste
Miért nem volt golyóálló mellénye?

Talán-talán, most is Élne?!
Nekem történelemről regélne,
Erősítene, jobban a Hitemben.
Földtestének pólusaiba visszahullva,
Halál felleg-ágya
Örökre elringatta, s kiújulva...
Ím unokája, genetikai vérvonala.
Aki illúziók szárnyát bontogatja,
Megérinti Ősbozót lángja,
Kezében toll a fáklya.










PANTOMIMIKA

lábujjhegyre én emelem


Határtalan a türelem
Lábujjhegyre én emelem
Zajos estem és reggelem
Enyéimért elszenvedem
Megalázva kell remélnem
Ha színjáték az életem
Bár szeretetem gyanútlan
Még magamnak sem hazudtam
Tied mindig a végdöntés
Bár lehetnék én mennydörgés
Te meg a villámhárító
Zajtalan csöndben csábító
Lábujjhegyre emelkedve
Átkarolnál síri csendben
Határtalan szeretetben
Kivirulna belső kertem
Élni élni lenne kedvem
Vallomásom nem kritika
Talán csak Pantomimika







PÁRHUZAMOS KANYAROK


Gyermekkori emlékeim visszajáró árnya,
Ma rávetül a magányos tanyámra,
Ahol, három akácfa bólogat felém.
Még van Remény, Van Remény.

Megpihenek itt, ahol Anya
Milliószor Elfáradt, mert
Minden bánatom feloldják
A mezei virágok

Testvéreim... Megbocsájtom
Amikor bölcsőmből
Koporsót formáltatok
Játékból, temetni akartatok

Ti is, mint én... árván maradtatok.


ÉS az után jöttek a...
PÁRHUZAMOS KANYAROK.
Én nektek adtam Jussomat
Olykor-olykor, csak megpihenni
Térek haza, oda, ahol ANYA
Milliószor elfáradt

Mert, minden bánatom feloldják
A mezei virágok
Testvéreim, ma is azt üzenem
EREITEKben Ugyanaz a vér
Csörgedez és ugyanaz az ANYA
ADOTT ÉLETET nektek.
Lelketekben, ugyanaz az

ISTEN-ARC van eltemetve,
Mely nem más, mint a
SZERETET gyökere, ez
ÉLNI fog, megmarad örökre







SZÍV-ZÖREJEM...


Szív-zörejem még,
ha élni hagyna...
tenyerembe égi
manna hullna, s
kecsesebben lépnék
akkor hangyabolyra,
akár a komp a szelíden
hömpölygő folyóra, s
fájdalom hangja se
hallatszana, mert
enyhe szellő simogatna.







TITKOT CSÓKOLOK...


bennem ragadt
egy szó
kimondani volna

tömör verssé
köpülöm össze
mint
asszony a vajat
hogy fel ne sebezze
ajkamat
mellyel "titkot csókolok"







VÉGSŐ BÚCSÚ


Hallom most is íntőszavát:
"Erezd lejjebb azt a szoknyát!"
Biri néni, ez a divat...!
"S vesd el azt a szivart!"
NEKI adok IGAZAT...!
Léte utolsó vonata
berobogott, s egy rokoni
Szálat ismét elszakított:
egy szál gyertyával:
Többet gyújthatok.
ISTEN VELE! ...ennyit
Mondhatok, mert...
Kiapadt könnyem,
Már nem zokogok.
Lehajtott fejjel:
búcsúzok, búcsúzok.
Beszéljen a Csönd...
én hallgatok, hallgatok.







VOLTAM...


voltam
árnyékod
követtelek
voltam
tündöklő
csillagod
szerettelek

leszek
vörösen
lenyugvó
Napocska
...ha Te
ébresztgetsz
szerelmes
szerenádot
dalolva







VISZONZATLAN SZERELEM


Léted barlangjában,
fényt akartam vinni.
egyedül,csak Neked
El akartam hinni
hogy nem vagy
barlang mélyén lapuló,
Értéktelen szürke-kőzet,
melyet betakar az enyészet.
Kitártam neked titkaim,
vígan zengtem, dalaim,
De te tova tűntél,
akár a bolygófény.
Már nincs remény.
Magány bilincse kezemen,
fájó emlékek lelkemen,
Szeretet nem üt léket
szívemen, azt hiszem
Vagy tévedtem?
Ez viszonzatlan szerelem.







ZÖLDBÁRSONYOS SZŐNYEGEN...


jött a gólya kelepelve
fítyegtettett a csőrébe
ledobott az anyaföldnek:
zöld bársonyos szőnyegére
éppen ma már ötven éve,
pőre volt a testem-lelkem
azóta már beszennyeztem:
okoskodtam, ellenkeztem
csak az "igazam"kerestem,
táncoltam és énekeltem
anyaföldem zöld bársonyos
simogató szőnyegén...
elfáradtam, újra kezdtem
apát-anyát másban leltem:
sokat sírtam, keseregtem,
míg felnőtté cseperedtem,
a gólya-mesét is elhittem,
gyermekeim felneveltem
bennük minden boldogságom
versikém is velük zárom,
kacag lelkem, hogyha látom:
mindig-mindig hazavárom.










 
 
0 komment , kategória:  Ambrus Magdolna  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 14 
2020.01 2020. Február 2020.03
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
242526272829 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 14 db bejegyzés
e év: 38 db bejegyzés
Összes: 3879 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1564
  • e Hét: 2570
  • e Hónap: 23705
  • e Év: 102924
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2020 TVN.HU Kft.