Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Rab Zsuzsa versei
  2020-02-14 16:45:58, péntek
 
 










RAB ZSUZSA VERSEI



Rab Zsuzsa (Pápa, 1926. július 3. - Budapest, 1998. március 5.) József Attila-díjas magyar író, költő, műfordító, újságíró. Református értelmiségi családban született. Klasszika-filológus édesapja szerettette meg vele a nyelveket és az irodalmat, kiválóan megtanult németül, angolul, latinul, majd oroszul.

Pápán jelentek meg első versei a Pápai Hírlapban, illetve a Kollégiumi Lapokban. Még középiskolás korában napvilágot látott első verseskötete Fény felé (1943) címmel. Egy évet járt az orvosi egyetemre, majd a bölcsészkar magyar-orosz szakos hallgatója lett.
A kisváros légköre, az iskolavárosi szellemiség, akárcsak későbbi műfordítói tapasztalata rányomta bélyegét művészetére. Az orosz irodalom és népköltészet rendkívül termékeny tolmácsolója lett, majd kétszáz kötetnyi műfordítást hagyott hátra.



“Jártam a földön keresztül-kasul,
mások hangján szólaltam, száz alakban."
Rab Zsuzsa


Versek

Link








ADD MEG


Kegyelmes Isten add meg add meg add meg -
még egy kicsit világon kívül élni
még egy kicsit sírni a szerelemtől
járni szemetes utcán mint virágon
gépzuhogást hallani muzsikának
telefonvárás pórázán szűkölni
ígézni az utcát a kerti ajtót
eszelősen ráolvasót susogni
térj meg térj meg fordulj nyakad szakadjon
kifaggatni reménykedőn a tükröt
makacsul hajtogatni hogy nem és nem
s igen igen mondani rá a rímet
Kegyelmes Isten add meg add meg add meg -
édességes életveszélyben élni
sínek közt várni be hetykén a mozdonyt
tudva hogy félkezemmel visszalökném
tépdesni bután margarétaszirmot
lépéseket számolni hátha páros
és mosogatás közben énekelni
mint kiscseléd és nem szégyelni semmit
és aztán persze sírni néha este
üresen hagyni félhelyet a párnán
s mint olvasót átkot morzsolni áldást
térj meg térj meg fordulj nyakad szakadjon
és reggel újrakezdeni a semmit
Kegyelmes Isten add meg add meg add meg -
állni az ablakban mint dédanyáink
ígézni a kerti ajtót az utcát
ráolvasót susogni eszelősen
térj meg térj meg fordulj nyakad szakadjon
Közben ügyek emberek tárgyalások
szerződések kérdőívek satöbbi
elrendezni félkézzel az egészet
aztán tovább világon kívül élni
aztán tovább sírni a szerelemtől
járni szemetes utcán mint virágon
elmondani ezerszer hogy nem és nem
mégis mégis felelni rá rímet
Kegyelmes Isten add meg add meg add meg -
S ha megadod ne büntess majd utána.







CSAVARGÓÉNEK


Csak az, aki
senkié sem,
az hihet még a
mesében,
az hihet még
a csodában,
mindhalálig-
virulásban,
az, akit
sehol se várnak,
annak mindig
ajtót tárnak,
aki üres már
egészen,
az hihet még
a mesében,
mehet fényben,
lángzó szélben,
didereghet
napsütésben
az, aki
már senkié sem.

Annak könnyű
lépte alatt
minden ösvény
összeszalad,
minden ösvény
szerteszalad,
szélnek háttal
erre indul,
megy egy kicsit,
arra fordul
az, akit
sehol se várnak.
Annak
mindig ajtót tárnak.



Lépdel
könnyű szédülettel.
Bámulnak rá
rémülettel
lehorganyzott,
földbe ásott
házak,
vasketrec-lakások,
ólom-arcra
húzott zsákok,
ól-melegű
szuszogások.

Aki üres már
egészen,
az hihet még
a mesében,
indulásban,
érkezésben.
Csak az, aki
senkié sem.







DE ADDIG



De addig mennyi elfutó vonat,
de addig mennyi vertszárnyú madár,
de addig mennyi mázsás virradat,
mennyi perzselt, koromszárnyú levél,
de addig mennyi testté-lett hiány,
és mennyi karrá-nem-lett ölelés,
falakról visszapattant nevetés,
mennyi sikongó mentőautó,
mennyi gyűrt vánkos, gubanc takaró,
mennyi nehéz kosár, hány temetés,
mennyi betű, mennyi szívpercenés,
hány nem és hány miért és hány soha,
hány mégis, hány azértsem, hány talán,
és mennyi szó, hűvösen cseppenő,
és mennyi szó, torokban, szálkaként,
és mennyi szó, szendergő ekrazit,
és mennyi ékírás a homlokon,
hány irgalmatlan, véletlen tükör,
és mennyi apró vesztett háború,
hány hétfő, hány fél hét és hány kilincs,
mennyi szívetrobbantó csengetés,
mennyi hazajövés, hány elmenés.
De addig, addig, addig is,
de addig, addig is,
de addig is...







DÚDOLÓ


Felhővé foszlott az erdő,
söprik nyers szelek.
Heggyé tornyosult a felhő.
Hol keresselek?

Korhadt tönkön üldögélek,
nyirkos fák alatt.
Nem tudom már, merre térjek,
honnan várjalak.

Virrasztom a fák tövében
szunnyadó telet.
Éneklek a vaksötétben
lámpásul neked.







ELKÍSÉRNEK A VIRÁGÉNEKEK


Elkísérnek a virágénekek,
gyönge szirmok hajamra szállnak.
Csokros violák, majorannaszálak.
Szélverte lantok zengenek.

Virágok zengenek, bimbóznak énekek.
Nem érzem csizmámon a sárkoloncot.
Befonnak rózsák, jerikói loncok,
Vas-reggelen szegfűre ébredek.

Mért dédelgetem ezt az éneket?
Mert volt ez is, mert egyszer így szerettelek.
Később: öklök, kövek, csöndek, keresztek.
De volt ez is. És talán még lehet.







EZ A TAVASZ


Ebből a tavaszból
kimaradtak az orgonaágak,
a csikónyakú nárciszok,
meg a kékselyem íriszek,
meg a hóbortos papagáj-tulipánok.
Ebből a tavaszból
kidőltek a bokrok, a fák,
ebből a tavaszból
kizuhant az egész rügyező világ.

Ebből a tavaszból
kihulltak az emberi arcok,
csupán hangok hasítottak.
Karok nyúltak ki belőle,
óvtak, vagy eltaszitottak.

Bontott ágy naphosszat
összevissza dobálva.
A széken kés,
a földön párna.
Mosatlan edények,
kivégzett versek, lefejezettek.
Az évek visszafelé
csak pillanatok.
De évek előre a percek.
Abból a tavaszból,
odakintről, ijedten
lesnek be az orgonaágak.
Egy messzi világból
halványan idezöldel a kertem.

Hajdani hangomat keresik
a csikónyakú nárciszok,
kékselyem íriszek,
hóbortos papagáj-tulipánok.







FÜTYÖRÉSZŐ


Ha ki gyáva
engem merni,
jobb lesz annak
továbbmenni.
Köd mögöttem
fény előttem.
Lelek utat.
Ahogy jöttem.







JÁTÉK RAGRÍMEKKEL




Barátaim
barátaim
harminc vagy hetven évet élünk
nem imádkozik senki értünk
poharankint dől ki a vérünk
üszökké perzselődik minden éjünk
papírra vetül ölelésünk
csörgősipkát hordunk amíg élünk
röhögnek ha irgalmat kérünk
mert mi mindenki útjából kitérünk
mert mi annyi mindent nem értünk
halálunkig se tudjuk mennyit érünk
de gyönyörűszép lesz a végünk -

bár Mari néni azt mondja - kicsit bolond volt
bár a kritikus azt mondja - valahol itt kezdődött a poézis
a sarki hentes - ó szegény a csontos húst szerette
a sírásó - ej elkapartam bár nem volt aki féldecit fizessen!








JÖN MAJD


Jön majd a jó öregség.
Nagykendő s nyári esték.

Megőrzött sárga vásznak.
Tej és kenyér. Alázat.

Csöndes botozgatások.
Szekrényben motozgatások.

Örökbefogadott macskák.
Szédelgő, nagy szabadság.

Arc: sárga, ráncos alma.
Poros tükrök nyugalma.

Mosolygó, szép halottak.
Vagy élnek még? Kopognak.

Régi, holdfényben úszó
kisváros. Hegedűszó.

Lét és nemlét határa.
Tabletták. Kamillapára.

Kényelmes-puhára vásott
öreg ruhák, szokások.

Jön majd a jó öregség...

Idő! Kegyelmet!
Ne add! Ne hagyd! Ne engedd!

Láttam már öregasszony
föltakart,
letarolt,
iszonyú testét!







A KEZDET SZABADSÁGA


Alakja, súlya, mélye nem volt semminek,
és nem tartoztam senkihez és senkinek.
Nem volt még táj sosem köröttem oly szabad,
és koldusan nem volt halandó gazdagabb:
vacok, kenyér, komiszdohány ha telt miből,
a többi már előbomolt a semmiből.
Nem fürtöket hozott az ősz, csak lombokat,
levél szinét, avar szagát, egy gondolat
tűnő varázsát, lebbenő selyem ködöt,
kristály eget fújt tágra a fejem fölött.
S ha jött a tél, fagyok adták ki mérgüket:
fehér-kék bál volt, tollkavargás, szédület.
Nem hó esett a kékesfényü éjjeken:
kuszált, ezüstös szálakon a végtelen
röptette, húzta szűk köreinket fölfelé,
s zúdult a csillagfény, vakult a szem belé.
Vonal, tömeg feloszlott lassan, szétbomolt,
fényfoltot láttam, árnyék táncát, színgomolyt.
Eggyésodort-font végeset és végtelent
húszéves ifjuságom és a képzelet.

(1953)







KÍVÜLED ÉLEK


Órák, napok
jéghártyás ablaküvegét
lehelgetem, hogy megláthassalak.
Gyönyörű arcod tanulom
utcán, sínek között, örök életveszélyben,
nem tudom hova tartó villamosokon.

Kívüled élek,
olyan bátran, hogy abban már
megláthatnád a vacogást,
ha egyszer közelről szemügyre vennéd.
De nem is ismersz.

Én vagyok az,
aki meg tudom szelídíteni
szemöldököd egymást-maró kígyóit,
aki nem félek, hogy összezúzódom
fekete köveiden,
aki talán még megbirkózom egyszer
iszonyú angyalaiddal,
aki be merek lépni hozzád
a magad-fonta kettős rács mögé
és enni adok neked naponta
és megitatlak.
Nem is tudsz róla, lehajtott-fejű.

Érted-e még az egyszerű beszédet?
Bogozd ki göbös sorsodat.
Segítek.
Aztán visszaadom.

Kívüled élek,
ilyen siralmas-bátran.
Te itt keringsz, még oldozatlanul,
csontjaim fehér izzószálai
tízezer voltos áramában.







KÖTÉS


Mert kell valaki, akihez beszélsz.
Mert kell egy másik: mások ellen.
Ne áltasd magad.
Ennyi az egész.
De ez - eltéphetetlen.










LEHET


Hát még lehet? Mégis lehet?
Lehet?
Virágos Isten küldött tégedet!
Megint veled? veled, veled, veled?
Az ócska sláger-dallam is nevet,
sajnos, a vénkisasszony is nevet,
mi tagadás, a bácsi is nevet
nevet, nevet, hogy lehet,
hogy veled,
megint veled, hogy azértis, lehet,
hogy tiporjuk vakon az éveket,
külön-külön, mégis veled, veled,
a metrólépcsőn ifjú szédület
röpít és részegít, s az is nevet
és csúfolódón nyelvet öltöget,
azt mondja mégis, hogy lehet, lehet,
bócorgok majd, vénasszony, nélküled,
és zörgő szíved is szeret, szeret,
s már nem számoljuk rég az éveket,
már rég nem tudjuk, mi is lehetett,
kicsoda játszott velem és veled,
csak azt tudjuk, hogy lehet még, lehet -
sors ez? vagy harc? szerelem? szeretet?
Majd vénülök magamban, nem veled,
mint olvasón, morzsolok éveket,
pereg a múlt, a majdnem-lehetett,
és minden éjszakám veled, neked,
és minden reggelem neked, veled,
és mindig nélküled és nélküled,
halálos ágyamon, ott is veled.
Lehet, lehet, lehet? Már nem lehet.
Amire nem jutott szavam neked,

elmondja majd Istenem-Istened.










MIATYÁNK


Mi Atyánk! Ki vagy a mennyekben!

Ott vagy, igen, de jönnél egyszer le a földre, lépdelnél végig közöttünk, lehelne rád nyirkos kapuboltok szemétszaga, néznél be udvari ablakokon a szobákba, ahol feldöntött pálinkásüvegek közt egy pontra merednek az asszonyok!

Szenteltessék meg a te neved!

Mindenható vagy, add hát, hogy megszenteltessék az ember neve is. Gyarlónak, halandónak ítélted, azért volt neki mindegy, mit cselekszik a földön.

Jöjjön el a te országod!

De melyik az? Hiszen múlandó életünkben annyiszor mondták nekünk: ez a te országod, az a te országod, annyiszor, jaj, annyiszor!

Legyen meg a te akaratod,
mint a mennyben, úgy itt a földön is!

mennynek és földnek törvénye ha egy lehetne! De hogy országolnánk mennyei módon a földön? Te segítesz? Vagy tűzesőt zúdítasz megint Sodomára? Kiszemelted-e Lótjaidat?

A mi mindennapi kenyerünket
add meg minékünk ma!

A napit, de mi a holnapit kívánjuk, a holnaputánit! Legyilkoljuk érte a földjeinket, mérget vetünk vadjaidnak, madaraidnak, emelünk kongó kőkockákat fáid zöld kontya helyébe, s majd a kenyér-meddő föld minket mérgez meg az Ítélet éjszakáján.

És bocsásd meg a mi vétkeinket,

Honnan kezdjük a felsorolást? Az anyaméhtől? Futja-e életünkből végigmotyogni vétkeinknek fekete lajstromát? Mégis tekints, ha nagyságos dolgod engedi, mi apró jóságainkra is - tőled valók-e? vagy törettetéseinktől? Voltunk néha azért irgalmasak is, legyen ez egy szemer a serpenyőben!

miképpen mi is megbocsátunk
az ellenünk vétkezőknek!

Ha akképpen, akkor jaj nekünk és jaj az ellenünk vétkezőknek! Mert mi nehezen bocsátunk meg, de hisz érted, e sáros földön nekünk nehezebb.

És ne vígy minket a kísértésbe,

Ezek már rég nem a te kísértéseid, hiszen azok olyan ősiek, hogy edzettségünk megbirkózik velük. Nem isteni és nem ördögi kísértések ezek, hanem valki langyos szívűe, aki odaférkőzött tüzed közé s az ördög jege közé. Alig ismerjük még, azért veszedelmes.

de szabadíts meg minket a gonosztól!

Ő az, ő! Az előbbi, a langyos! Tőle szabadíts meg! A Gonosztól!

Mert tiéd az ország
és a hatalom és a dicsőség,

Nem egy az ország az országlással,
nem egy a hatalom a hatalmassággal,
nem egy a dicső a dicsőséggel.
Add, hogy egy legyen,
tedd, hogy úgy legyen,

mindörökké.

Ámen.







OTTHAGYOTT A VÁROSOMBAN


Valaki énhelyettem ittmaradt.
Elcseréltem vele a sorsomat.
Futamoz álmosan a zongorán,
temetőbe sétál ki délután,
gyereket pólyáz, szekrényben matat.
Valaki énhelyettem ittmaradt.

Az énnekem szánt sorsot pergeti.
Ezt a kisutcát hagytam itt neki,
ezt az ecetfát nyarai felett,
hitvesi ágyat, dombos szigetet,
halálig-biztos társat hagytam itt,
ki ősszel rá meleg kendőt terít,
keresztelőket, temetéseket,
boros-toros bő nevetéseket,
víg névnapokat, apró gondokat,
sereg rokont, derék utódokat,
lángok-falta, vad esztendők helyett
tisztes nyugalmú, hosszú életet,
s csak néha egy névtelen sajdulást:
ezt akarta - vagy mást? Valami mást?
Valaki énhelyettem ittmaradt.
Küszöbére csempésztem sorsomat.
Ha tudna rólam, hogy gondolna rám?

Nem merek benézni az ablakán.







Ó, MEDDIG


Ó, meddig kell nekem némán vergődni érted,
idézni szép szemed, mely rám csak néha tévedt,
s ujjamtól zizzenő hajad hűs erdejét,
emléked híva, majd rebbentve szerteszét.
Meddig vergődni még, az irgalmas sötétben,
elrejtve, hogy pirít a bosszúság s a szégyen,
Igérő titkokat kutatva ostobán,
Kapkodni lázasan egy tűnt igéd után,
Mormolni százszor egy rég elhalt párbeszédet,
enyhíteni egy szón, mely egyszer fájt tenéked
s leintve részegen a hűvös ész szavát,
neveddel verni fel a néma éjszakát!







PARAFRÁZIS


Nem szoktam, nem szoktam
kalickában hálni,
de szoktam, de szoktam
szerte széjjel szállni.
Valahol leszállni,
magamra találni,
mindent odaadni,
tollam ragyogtatni.

Szárnyammal rácsaim
szálig lekaszálni,
szoktam én, szoktam én
földön is kószálni,
százfelé osztatni,
tollam szikráztatni.
Nem is szikráztatni :
halált halasztgatni.

Szerelem, szerelem,
jaj, velem mit tettél?
Hogyha már ezt tetted,
kicsit időzhetnél.
Maradj deres őszig,
maradj nap hulltáig,
fehér hold keltéig,
koporsóm teléig.

Nem szoktam, nem szoktam
társamra találni,
de szoktam, de szoktam
társakra találni.
Szivemet eloldom
mindig, amikor kell.
De tetőled, sorsom,
a halál sem old el.

Rab Zsuzsa: Parafrázis - Bencze Ilona

Link








PETI ISKOLÁBA MEGY




Petike már hat esztendős
Múlt ezen a nyáron
Hát úgy illik, hogy már ősszel
Iskolába járjon.
Milyen lehet az iskola?
Még sehogy sem érti.
A szomszédék Jancsikától
egyszer meg is kérdi.

Jancsi vásott, lusta fiú,
iskolás már régen,
Két év alatt tízszer sem volt
Könyve a kezében.
- Az iskola? hogy az milyen, -
Kérdi sunyi képpel,
- Elbánnak majd ott az ilyen
Arasznyi legénnyel!

Borzasztó hely! Rettenetes!
Sajnállak előre,
Én csak tudom,
hiszen én már
Kóstoltam belőle!
Tintaleves! Papírgombóc!
De minek beszélek!
Megtudod majd! -

Több se kellett Petinek szegénynek.
Aznap még a süteményt is
Ímmel-ámmal ette,
Nem volt még a bújócskához,
Labdához se kedve.
Üldögélt csak egymagában,
s kieszelte szépen,
Hogy ő bizony iskolába
nem megy semmiképpen! ...

Elérkezett szeptembernek
Első vidám napja,
Petit reggel mindhiába
Kereste az apja.
Virradatkor elszökött már,
Elbujdosik inkább!
Világgá megy, de ő nem nyel
Se papírt, se tintát!...
Egy darabig kószált,
aztán gyökeret vert lába:
Egy nagy kertben gyerekcsapat
Nevét kiabálta.
- Gyere, Peti! Játsszál velünk! -
Néki több se kellett,
Egy. kettőre ott termett a
Pajtásai mellett.
- Üsd a labdát! Röpítsd vissza!
- Rajta! Szaporábban! -
Hej, gondolja Peti,
jobb itt, mint az iskolában!

Egyszer csak egy kedves néni
tapsol gyorsan hármat,
A gyerekek hozzáfutnak,
Szépen sorba állnak.
Peti ámul: Hova mentek?
Véget ért a játék? -
- Állj be közénk! gyere velünk!
Egy üres pad vár még!
Peti megy: a sok pajtástól
Többé meg se válna.
Ment is velük egyenesen,
Be az iskolába.
Beült szépen a padjába,
Tetszett neki minden.


Úgy érezte, sajnál is majd
Hazamenni innen.
Hát még holnap!
Ha a könyvét
A kezébe kapja!...

Így végződött Peti első iskolai napja.







REJTVE ÉS LÁTHATATLANUL


Jártam a földön keresztül-kasul,
mások hangján szólaltam, száz alakban.
És mégis: rejtve, láthatatlanul.
És mégis: egyhelyben maradtam.

Mentem ezüst-üröm mezőkön át,
ahol kócos muszkalovak dobognak.
Hallgattam mély, folyamzúgású jajszavát
volgai gályavontatóknak.

Voltam havas pusztán utas,
harangszó himbált útfélen halálba.
Osontam mohos-kőkutas
örmény kolostor udvarára.

Alásüllyedt, gyökér-karokba zárt,
sokezer éves hindu isteneknek
láttam ifjúkorát,
ahogy mohó tigris dühvel szerettek.

Voltam zárdába-átkozott,
tánccal-káromkodó apáca.
Vonszolt magával száműzött
fegyencek jégzománcos lánca.

Sárga sörényű trubadúr dalát
gót torony alján számra vettem.
A reggel már Granadában talált,
fehér kövön, fülledt olajligetben.

Tatár surrantott rám nyilat,
fejem csecsenc lovas tipratta sárba.
Ringatott csengős pagodák alatt
kínai nádsípok gyereksírása.

Ágáltam ínséges muzsik helyett,
kiáltoztam szájat-betömő szélben.
Rabszolganőként hajtottam fejet.
Kövek helyett beszéltem.

A magam hangja elszökött.
Ivódott századok-szitálta porba,
széjjelszakadt fehér nyírfák között,
a zajló Néva elsodorta.

Megállok életem felett
nyárutó hűvösében.
Mit hagyjak még itt? Egy jelet.
Jelet, hogy én is éltem.







SZÁMADÁS


Falaim egyre vastagabbak.
Éveim egyre vékonyabbak.
Évszakokat villant az ablak.
Vicsorgó tükrök megharapnak.

Aszály mögöttem, üszkös évek.
Lapály előttem, tüskös évek.
Amennyit magam, annyit érek.
Egyedül semmitől se félek.

Csak senkit többé meg ne szánjak.
Maradjak ég-föld vándorának.
Magam-leverő lázadásnak.
Magam vétkéről számadásnak.







SZÍVEM ELLEN VILLANÓ


Minden utam hurok lett nyakamon.
Minden szavam: vesztemre-hatalom.

Jóságom: szívem ellen villanó kés.
Szerelmem vastagfüstű nádas-égés.

Vállammal tartok roggyanó falat.
Tudom, tudom, tudom, hogy rám szakad.

Erőm is: szívem ellen villanó kés.
Szerelmem vastagfüstű nádas-égés.

Futni! Az út hurok lesz nyakamon.
Szólni! A szó vesztemre-hatalom.

Ha rám szakadna, térdig földbe verne!
Ha rám szakadna, övig földbe verne!

Utak, kígyók, sziszegő kötelek.
Ha kioldom is, merre mehetek?

Magam vagyok a vastagfüstű égés.
Magam a szívem ellen villanó kés.







VASÁRNAPI VÍGASZTALÓ


"Másképp magad nem védheted
szeresd meg ellenségedet:
kongó szobád kazánfalát,
a sokfelé tört éjszakát,
tikkasztó Halálvölgyedet:
a társnélküli ünnepet.
Ha mint polip-kar, fojtogat,
add meg neki lágy torkodat,
szorítsd szivedre, úgy öleld,
s ellágyul, ölni elfelejt..."







VASPÁNTOK


Ha így szólnék a kedves,
fiatal kalauzhoz:
- Kalauz úr,
hogyha ma este hazamegy,
ölelje meg nagyon a feleségét,
dicsérje meg, ami épp rajta van,
akár az ócska pongyoláját -
Ha így szólnék -
ugye... bolondnak tartanának?

Ha így szólnék a bottal kopogó
nyugdíjas bácsihoz a boltban,
mikor épp forintjait guberálja,
végül levágat tíz dekát
a "kicsit-hosszabb-lett" kenyérből:
- Bácsi! Itt van ötszáz forint.
Tegye el, kérem. Épp ma kaptam.
nem számítottam rá. Fölösleges. -
Ugye, bolondnak tartanának?

Ha így szólnék az útkövezőkhöz:
- Útkövezők!
Én ezt a kis kavicsot elviszem,
mert az erezetében
lehorgadt Krisztus-fejet látok.
Engedjék meg, hogy elvigyem! -
Ugye, bolondnak tartanának?

Ha így szólnék a torzonborz kamaszhoz:
- Gyere, fiam,
üljünk le valahol, s te elmeséled,
mitől nőtt vállig a hajad,
mi ellen mered ez a tüske
tejes arcod körül,
s egyáltalán, mitől vagy te ilyen
kérlelhetetlen? -
Ugye, bolondnak tartanának?

Ha így szólnék padon sütkérező,
újságpapírból eddegélő nénikéhez:
- Néni, jöjjön velem,
amit szeret, azt főzök vacsorára,
puha ágyat vetek,
előtte pedig mindent elbeszélhet, a menyasszonykorát,
azt a szülést, a császármetszést is,
és szegény jó ura szívszélhűdését,
és hogy mivel ültette be a sírját,
azt is, milyen a szomszédasszony,
azt is, hogy a fia hogyan él Kanadában,
meg hogy mit írt föl, és mire, az orvos.
Mindent apróra elbeszélhet.
Sóhajtozhat és imádkozhat az ágyban.
De éjjel egyszer - maga úgyis sokszor
fölébred -
keljen fel, takarjon be engem,
mert éjjel mindig lerúgom a takarómat ...
Ha így szólnék -
ugye, bolondnak tartanának?

Konvenciók, bevett szokások
hideg vaspántjai
szorítják lüktető,
eleven húsig lenyúzott szívünket.







FORDÍTÁSAI


OROSZ KÖLTŐK: SZERGEJ JESZENYIN







ARANYLIK, ŐSZÜL


Aranylik, őszül már a nyíres, hallgat
a levél-nyelven suttogó liget.
S a szomorúan messzehúzó darvak
nem intenek már vissza senkinek.

Mért intenének? Száz úton csatangol
az ember: megtér, s útrakél megint.
A kenderáztató az elmenőkre gondol,
sötét tükrébe széles hold tekint.

Állok magamban ősztarolta réten.
Elring a széllel a darúcsapat.
Víg ifjuságom tájait idézem,
de nem sajnálom, ami ottmaradt.

Nem sajnálok sok szertegurult évet,
se lelkem habzó virágfürtjeit.
Kint őszi berkenyék máglyái égnek,
de fáradt lángjuk senkit sem hevít.

Lobog a bokrok piros bóbitája,
csak sárgulnak, de élnek a füvek.
Mint vetkőző fa lombjait dobálja,
bágyadt szavakat ejtek-pergetek.

S ha szavaim az idő elsöpörte,
lom lesz belőlük, száraz garmada,
mondjátok így: elhallgatott örökre
az arany nyíres szép levél-szava.

/Rab Zsuzsa fordítása/







ARANYOS LEVELEK KAVAROGNAK


Aranyos levelek kavarognak
rózsás vizű őszi tavon.
Mint űrbeli lepkerajoknak
libegése a csillagokon.

Rokonom s szeretőm ez az este,
meg a völgy, melyen ősz rohan át.
A kamasz szél titkokat esdve
emelinti a nyír-rokolyát.

Oly hűvös a völgy meg a lelkem!
Puha fürtű juhnyáj a homály.
Túl, túl a halószavú kerten
csengő nevető dala száll.

Ilyen őszi borús üzenettel
nem volt tele még a szívem.
Jó volna a fűzfalevelekkel
elringani néma vizen,

holdként csavarogni a réten,
hol széna a jó szagú ágy...
Örömöm keresem ködös égen.
Szerelem, hol a vágy,

hol a vágy?

/Ford.: Rab Zsuzsa/







BEHAVAZOTT SÍKSÁG


Behavazott síkság, fehérarcu hold,
végig a vidékre szemfödél omolt.
Nyírfa sír az erdőn fehérfátylasan.
Ki halt meg e tájon? Talán én magam.

Ford.: Rab Zsuzsa







BOKRAINK KÖZT


Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő, szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha.

Arcod haván bogyók bíbor vére -
szép voltál, te kedves, illanó!
Szelíd, mint az alkony puha fénye,
s fehéren sugárzó, mint a hó.

Szemed magvai kihulltak régen,
neved, a törékeny, messze szállt.
Gyűrött sálam őrzi már csak híven
fehér kezed hársméz-illatát.

Amikor a háztetőn a hajnal
macska módra, lustán lépeget,
emlegetnek tűnődő szavakkal
vízimanók, dúdoló szelek.

Kéklő esték azt suttogják rólad:
álom voltál, elhaló zene.
De tudom - aki formálta vállad,
fénylő titkoknak volt mestere.

Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha.

(Ford: Rab Zsuzsa)







A BOSZORKA


Kócos az üstöke, söpri a porhavat,
fürge fehér banya, ott szalad, ott szalad.
Néma az éjszaka, hőköl ijedten,
arcát rejti a hold, beleretten,
szél sikogat, menekül eszelős-vadul,
vágtat az erdei sűrübe, meglapul,
szegzi fenyőfa-pikáit a lanka,
félve huhukkol az éjszaka baglya.
Nézd a banyát!


Hadonászva pörög-forog,
tölgy tetején hunyorognak a csillagok.
Fülbevalója kígyó, viharozva
száll vad szél szárnyán a boszorka,
táncát zengve kiséri a rengeteg,
fent feketén dideregnek a fellegek.








DŰLŐK ÁLMODNAK


Dűlők álmodnak piros alkonyokról,
bokrok tövén kék kutat ás a köd.
Kunyhó-anyóka csend-kenyeret morzsol,
tűnődve rágja ajka, a küszöb.

Az őszi fagy szelíd még és szemérmes,
szérűskert alján lopva lépeget.
Kéklő ablakból szöghajú legény les
surrogva szálló seregélyeket.

Zöld füstöt ont a kémény langyos kelyhe,
veresen izzik a kemence-mély.
Kutatva jár a szél, sehol se lelve
valakit, akit elnyelt rég az éj.

Valaki elment. Cserjés sűrűjében
nem jár zörögve csorbult lomb alatt.
Sóhaj szakad fel, útra kél az éjben,
s egy borzas bagoly csőrén fennakad.

A csend sűrűl, már sunnyadoz a pajta,
deres út hímzi a síkos mezőt.
Zizegve sír a vékony árpaszalma
el-elbólintó tehénkék előtt.

Rab Zsuzsa fordítása


Szergej Jeszenyin - Dűlők álmodnak (Béres Ilona előadásában)

Link








ELVIHÁNCOLT A TAVASZI ZÁPOR


Elviháncolt a tavaszi zápor,
kék az ég megint.
Meguntalak istenigazából,
Szergej Jeszenyin!

Unalom! Nagy, láthatatlan szárnyak
a fejed felett.
Dalaiddal porló dédapádat
föl nem keltheted.

Szavak, igék sorvasztják el áldott
esztendőidet.
Papír nyeli el sok fényes álmod,
ásatag kötet.

Valaki, lustán kutatva verset,
néha ráakad:
tetszik kéklő tájad, piros ested -
nem kellesz magad.

Gyönyörködnek Blokban és Brjuszovban,
s másban néhanap.
De a perc, az éppen úgy kilobban,
épp úgy kél a nap.

Nem másít a föld arcán az ének,
lombot se szakit.
Megfeszítve jajgatnak a szélnek
ékes szavaid.

Nem tud már a süket ég megszánni,
Pilátus kiad...
Éli, Éli, lama sabaktáni!
Hagyd bukni fiad!

Fordította: Rab Zsuzsa







ÉG VELED, BARÁTOM


Ég veled, barátom, isten áldjon,
elviszem szívemben képedet.
Kiszabatott: el kell tőled válnom,
egyszer még találkozom veled.

Isten áldjon, engedj némán elköszönnöm.
Ne horgaszd a fejedet, hiszen
nem új dolog meghalni a földön,
és nem újabb, persze, élni sem.

( Rab Zsuzsa fordítása )


Szergej Jeszenyin - Ég veled, barátom

Link








FOLYÓ PARTJÁN


Folyó partján, öböl szélén zúg a nád,
zúgó nádnak szép lány sírja bánatát.

Hullám jósol asszonysorsot, szomorút:
szétzilálja az aranka-koszorút.

Jaj, tavaszra ifjú asszony hogy legyen?
Fél - az erdő rossz jelekkel ráüzen.

Borzong rágott háncsu nyírfa jóslatán:
egér hemzseg majd urának udvarán.

Bokros ló majd elragadja kocsiját,
tűzhely-szellem nyűvi-tépi a haját.

Tömjénszagot ontanak a fenyvesek,
orkán jajgat temetési éneket.

Folyó partján, öböl szélén lány zokog,
szemfedőjét csipkézik a lágy habok.

(Rab Zsuzsa)







FÖLDECSKÉM, TE SZÜLŐFÖLDEM


Földecském, te, szülőföldem,
tengődő, bajos vidék!
Csak a szík, a fák a ködben,
meg a folyón túli rét...

Keresztjét felhőkbe vágva
Öreg templom bólogat.
Kakukk sírdogál az árva
tájon. Mégis itt marad.

Szülőföld, érted fog, érted
batyut, botot a szegény,
ont zarándok-verítéket
tavaszi víz idején.

Poros, cserzett arcok, távol
utak szikkasztott szemek,
Krisztus szelíd bánatával
teli, szikár emberek.

(Rab Zsuzsa)







HOL AZ ÖRÖK TITOK SZUNNYAD


Hol az örök titok szunnyad,
van egy túlvilági rét.
Itt jártam, e földi útnak
véletlen vendégeként.

Erdők, vizek áradása.
Fönn egy szárny suhan velem.
Égitestek vad futása
vonta ködbe életem.

Nem a te csókodtól égtem,
sorsom nem hozzád füzött.
Érzem: új út készül értem
napkelet s nyugat között.

Így rendeltetett: a szótlan
sötétségbe szárnyalok.
De senkinek búcsúzóban
semmit hátra nem hagyok.

Ahol minden vihar hallgat,
messze hagyva földedet,
szememet, mint iker-holdat
kigyújtom a mély felett.

Rab Zsuzsa fordítása








HOLD SZITÁLJA HŰVÖS ARANYÁT
(A perzsa motivumokból)


Hold szitálja hűvös aranyát,
oleander mézillata átad.
Jó nézni e kékben úszó tájat,
hallgatni a nyugalom dalát.

Messze-messze Bagdad városa:
ott dalolt a szép Seherezádé.
Vágya réges-régen a halálé,
kertje néma, nem zeng föl soha.

Földben nyugvó régen-voltakat
rejt a temetőfű buja bokra.
Vándor, ne keresd a holtakat,
ne hajolj a mohos kőlapokra.

Körülötted illatok, színek,
ajkad hívják, csábítják a rózsák.
Béküljön meg mindennel szíved,
s édes öröm száll meg, tiszta jóság.

Élj, ha élsz! Csókolj nagyon, ha csókolsz.
Arany hold alatt gyönyört szakíts.
Ha meg holtak árnyainak hódolsz,
élőt azzal meg ne háboríts.

Ezt dalolta szép Seherezádé,
ezt nyögik a csorba levelek...
Kinek vágya régen a halálé,
szánni szívből itt csak azt lehet.

(Rab Zsuzsa)









ITTHON VAGYOK


Itthon vagyok, együtt megint
e tűnődő, szelíd vidékkel.
A hegy mögül még visszaint
a fürtös alkony, lágy kezével.
Szállnak bozontos fellegek,
az eget lassan átalusszák.
Nyomukban csöndesen lebeg
s rámhull az esti szomorúság.
A fénylő templom - kupolát
beszövik - fonják kékes árnyak.
Sok régi pajtás, jóbarát,
ó, merre tűntél, hol talállak?

Évek ködfala eltakart,
Mentetek sorra, mindahányan.
Csak a víz tud még régi dalt,
zubog a vén malomlapáton.
Míg lassan ellep a sötét,
s a szelek gyönge nádat törnek,
örökre elszállt évekért
könyörgök a párolgó földnek.

(fordította: Rab Zsuzsa)







KÖSZÖNÖM





Mondd: ,,köszönöm", a szivárgó könnynek,
s ne töröld sietve a szemed.
Hogyha sírva is - létezni könnyebb.
Halott, aki meg sem született.

Ha törten, ha verten is - ki élő,
plazma-éjszakában nem maradt.
Léte a teremtés szekeréről
ellopott zöld fűszál-pillanat.

Nevess nagyot, fogd marokra késed,
harapd, mint retket, az örömöt.
Rosszabb volna meg-nem születésed,
életed akárhogyan nyögöd.

Fagyalszirom-zuhatagban járva,
semmitől s mindentől részegen,
eszméltessen a világ csodája,
ámulj önnön létezéseden.

Az égboltról ne hidd, hogy mennyország,
de váddal se bántsd az életet.
Nem köszönt be még egy élet hozzád,
ez az egy is - véletlen tied.

Ne a korhadásnak higgy: a lángnak.
A pitypangos fűbe vesd magad,
ne könyörögj nagyon a világnak,
nevess rá és gyorsan döntsd hanyatt!

Baj ha ér, fejed ne ejtsd a porba.
Lelkek élnek a romok felett!
Táncolj, mint a rongy-ruhájú Zorba,
ünnepelve akár szégyened.

Köszönd meg a legfeketébb macskát,
mely előtted keresztbe futott,
utcán elszórt dinnyehéjak mocskát,
amelyen a lábad megcsúszott.

Köszönd meg, ha fájdalmak facsarnak:
szenvedésed is hasznodra volt.
Mondd: ,,köszönöm", a legárvább sorsnak,
hiszen az is ember sorsa volt.

(Rab Zsuzsa fordítása)







A MÉNES


A dombsoron lovak dobognak át,
Fújják a völgybe szét napok aranyporát.

Lerontanak,s ahol reng a kék öböl,
sörényük olvadt szurka szétömöl.

Nézik a víz csillámló fodrait,
nyakukba most a hold ezüstpányvát hajít.

Árnyától megriad a ménes, elrobog,
a kelő nap felé sörénye fellobog.

A lófejek körül a tavasz napja zeng.
A bögölyhad még álmosan kereng.

De este már csípése mérges -
fülét lesunyja, fölnyihog a ménes.

Pata robajlik egyre élesebben,
felcseng a hang és elhal a füzesben.

A víz a csillagos nagy égig tornyosul,
tükrére bögölyök hamu-esője hull.

A réten az alkony fáradt kékje leng,
sípja szaván a pásztor elmereng.

Figyel a ló, lehajtja nagy fejét,
hallgatja csöndesen a pásztor énekét.

Visszhang harangja zeng, finoman rezzenő,
üzen a széllel egy sosem-legelt mező ...

(Ford.: Rab Zsuzsa)










NEM SIRATLAK


Nem siratlak, nem idézlek, múltam,
szirmok füstjét ontó alma-ág.
Hervadás aranyködébe fúltan
tünedezik már az ifjúság.

Lassúbb lett szívemnek lódulása,
csípi dér, belém mar a hideg.
Mezítlábas nagy csatangolásra
nem hívnak már nyárfaligetek.

Kóbor lelkem! Lángod már csak félve
olvasztgatja szóra ajkamat.
Hová lettél, kedvem frissessége,
szemem fénye, érzés-áradat?

Vágyaimat fukarabbul mérem;
álmodtalak volna, életem?
Mintha lovon szálltam volna fényben,
piros lovon tavasz-reggelen.

Csupa árnyak vagyunk a világon,
hull a juhar réz-szín levele.
Mégis mindörökre áldva áldom,
hogy virultunk s meghaltunk bele.

/Rab Zsuzsa fordítása/







NEM SZERETSZ


Nem szeretsz már szánalom sincs benned.
Rútnak látsz? Ó, azt is elhiszem.
Ha nem nézel, szíved még fölenged,
lankadt kezed vállamon pihen.

Szegény csorbaszívű, én tehozzád
se gyöngéd, se durva nem vagyok.
De sok szájra tapadt már meleg szád!
Emlékeznek rád szemek, karok.

Szertemállott árnyak rég az éjben,
s benned is húnyóban már a tűz.
Soknak ültél, tudom, az ölében,
ahogy most az én ölemben ülsz.

Mélyein félig lehúnyt szemednek
egy-egy arc dereng, kísért a múlt.
De hát nagyon magam sem szeretlek,
vesztett szépség csábít, ködbefúlt.

Sors keze? Csak lázas, könnyü játék.
lángok lepketánca, jól tudom.
Találkoztunk? Véletlen ajándék.
Mosolygós-nyugodtan búcsuzom.

Elindulsz majd útadon, s már mégy is
visszacsalni, ami elszaladt.
Ó, csak hamvas lelkeket ne érints!
Hagyd a csók-tudatlan ajkakat!

Egyszer majd, kisutca sötétjében,
másnak hazudsz szenvedélyeket.
Arra kószálok magamban éppen,
s találkozunk újra, meglehet.

Közelebb bújsz társadhoz riadtan,
biccentesz, és fázón megremegsz.
"Jóestét" - csak ennyit mondasz halkan.
"Jóestét, miss" - mondom. S ennyi lesz,

s megyek tovább. Könnyekkel se küzdök.
Hűs nyugalom, ez maradt nekem...
Felszítani ki tud hideg üszköt?
Ki támaszt fel, halott szerelem?

Rab Zsuzsa







PORHÓ KAVARDUL


Porhó kavardul, szél sodorja,
száguld a pusztán idegen trojka.
Más ifjúsága röpül a szánon.
Hát az enyémet merre találom?
Fölkapta szellő, hajtotta orkán -
épp így repült el, száguldó trojkán.

Rab Zsuzsa fordítása







TÉL ÉNEKEL


Tél énekel, orkán huhog,
mohostövű fenyő suhog,
ág-húrok pengenek,
erdőkre mély álom szakad,
vonulnak ónos ég alatt
tépázott fellegek.

Az udvaron hóförgeteg
terít ezüstös szőnyeget,
fagymarta törzs recseg.
Az ablakon veréb kocog,
éhen morzsáért kuncsorog,
mint árva kisgyerek.

Reszket a sok kisded madár,
ellankadt, úgy megülne már,
s csak társához lapul.
A felhőt orkán kergeti,
húnytszemű ablakom veri
és dörömböl vadul.

Dermedt kis tábor álmodik,
párkányomon fagyoskodik,
szárnyára tél havaz,
de álmában napot derít
s égboltnak kék lepelt feszít
a tündérszép tavasz.

Rab Zsuzsa fordítása


***






Cvetajeva, Marina: OSTYAFEHÉR NAP


Ostyafehér nap. Mélyen terped a felhô.
Deszkapalánk -- temetô a kertek alatt.
Szalmacsutak-báb: tártkarú kánya-ijesztô
bámul dôlt fakeresztet, öl-magasat.

És a palánk deszkái fölött kihajolva,
nézem: utak, falu, vesztegelô katonák.
Nagyszemű-sós kenyeret majszolva, anyóka
áll egyedül, támasztja a kiskapufát.

Mit vétett ez a sor viskó neked, Isten?
Ennyi mellet mért szakít át a golyó?
Síró-füttyű vonat jön. A porban, a füstben
ének sír, keserűen kurjongató.

Jaj, meghalni! Vagy sose szültek volna,
mint tépelôdni e dal vonító rab-panaszán,
mely a cobolyszemöldökű lányt siratozza.
Ó, hogy jajgat! Istenem, Isten, Atyám!

(Ford: Rab Zsuzsa)







NE RÁZD MEG A FŰZFAÁGAT


Ne rázd meg a fűzfaágat,
mert harmatot záporoz rád.
Rázzál inkább barackágat:
eléd ízes gyümölcsöt szór.

Magas ágon csügg a barack,
nyújtózom, de el nem érem.
Örvendeztess meg, barackfa,
hullasd ölembe gyümölcsöd!

A Szpelszkjába vivő uton
egy gyümölcsöt küldött Indra.
De a főisten gyümölcsét
gonosz démon elrabolta.

Magam ültettem a fűzfát,
magam öntöztem a fűzfát.
Mikor gazdag lombja sarjadt,
sokan mondták magukénak.

Minek nekem borsót enni,
ha a borsót nem szeretem?
Minek szeretőt keresni,
olyat, akit nem szeretek?

Hogyha lovad abrakolod,
és jársz mégis gyalogszerrel,
akkor mindegy, hogy magad vagy
istállóban, vagy a lovad.

tibeti népdalokból
fordította: Rab Zsuzsa







Ellen Niit: OTTHONT ADSZ


Amint az ajtón benyitok,
kezemnek
otthont adsz a tiédben.
Befogadod, mint csavargót a házba,
ott vacok várja, tűzhely, vacsora,
nincs lárma, nincs tülekvés.
A lélek felbátorodva
kioldja átázott cipőjét,
vizes harisnyáját kötélre dobja,
aranyfényű teát tesznek elébe,
illatos málnaízzel,
vágnak mellé, amennyi jólesik,
a friss kenyérből.
Aztán, ha a lélek, felbátorodva,
egy kicsit kutat még a polcon,
talál ott rejtett örülnivalót:
kis üveg mézet,
vagy egy pozsgás-piros almát.
Csak annyi kell, hogy a kezemnek
egy pillanatra
otthont adj a tiédben.

(Ford: Rab Zsuzsa)







Jevgenyij Vinokurov: Ő


Mellém ül enni: asztalon az étel,
Rám szól: egyél, és megadom magam.
Csörömpöl - istennő - a sok edénnyel,
Olvas, söpör, szalad, mert dolga van,
Mezítláb ténfereg öreg zakómban,
Vagy felveri a konyhát éneke...
Szerelem ez? Dehogy. Mi is valóban?
Csak ennyi: elmegy - meghalok bele.

(Fordította: Rab Zsuzsa)











 
 
0 komment , kategória:  Rab Zsuzsa  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2020.01 2020. Február 2020.03
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
242526272829 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 14 db bejegyzés
e év: 38 db bejegyzés
Összes: 3879 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 641
  • e Hét: 1647
  • e Hónap: 22782
  • e Év: 102001
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2020 TVN.HU Kft.