Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Szász Károly versei
  2020-03-14 21:30:05, szombat
 
 







SZÁSZ KÁROLY VERSEI


Szemerjai Szász Károly (Nagyenyed, 1829. június 15. - Budapest, 1905. október 15.) református lelkész, a Dunamelléki református egyházkerület püspöke 1884-től 1903-ig, emellett költő, drámaíró, műfordító, esztéta, politikus, a Magyar Tudományos Akadémia tagja.

Apja Szász Károly matematikus és államférfi volt. Szász Károly (1865-1950) politikus, irodalomtörténész és Szász Béla (1868-1938) jogász, költő, műfordító apja.

Minden irodalmi műfajban alkotott (Nagykőrösön Arany János társaságában balladákkal is próbálkozott); önálló szépirodalmi műveit az irodalomtörténet kevésbé maradandónak ítéli, viszont a magyar kulturális életben jelentős szerepet játszottak műfordításai és irodalmi elemzései. Madách Imre Az ember tragédiája című drámájáról ő írta az első elemzést.



Szász Károly önéletrajra ifjúkoráról - Szász Károlytól
/Budapesti Szemle 731, 732, 733 szám - megjelent 1938 - 1-28 o./

Link








ANGYAL ÉS ÖRDÖG


A fejedelem szólt a művészhez:
"Két képet fess nekem művész!
Én vert arannyal megfizetlek,
Ha mindkettő kedvemre lész.
Egyikre fesd a legszebb angyalt,
Minő csak a mennyben lehet;
A másikra az ördögöt fesd,
Minőnek őt te képzeled."

A művész véve a parancsot,
Nemes szerényen meghajolt,
Szép homlokán felgyult az eszme,
De ajka egy hangot se szólt.
Vevé a vásznat, a festéket,
És a teremtő ecsetet,
Elzárkózott csendes lakába,
És éjet napot összetett.

Készült a két kép, de munkában
Nem látta őket senki sem,
Félkészülőben vágyott volna
Birálni sok kiváncsi szem.
De végre fejedelme elébe,
Viszi munkáját a művész,
- El van leplezve mind a kettő -
"Uram a kettős munka kész."

"Vegyétek le a leplet róla!"
Parancsolá a fejedelem.
Sok kéz lenyúlik; de előlép
Maga a művész hirtelen:
"Megengeded uram, a leplet
Magam vegyem le" szól ekép,
S leleplezi az egyiket... Oh!
Mely ragyogó, eszményi kép!

Bájos leánykép, melynél szebbet
Nem látott soha földi szem:
Mennyei öröm fénylik arcán,
Ajkán mosolyg a szerelem,
És szemének kék tükörében
- Mit fel nem zavar szenvedély -
Feneketlen s még is átlátszó
Tengerszem mosolyg: a kedély.

Fehér homloka derüjében
Egy cherub tisztasága van,
Selyem hajának szála oly fény,
Melynek árnyéka is arany.
Keblét emeli a lehellet,
Kezét imára kulcsolá;
S bár szárnya nincsen, hogy repüljön,
De mégis égből szállt alá.

A fejedelem jóváhagyólag
Intett fejével, és szemét
A képről a művészre, aztán
A tömegen jártatva szét,
Szólt: "szebb alakot álmaimban
Sem láttam ennél óh művész!
Leplezd le már az ördög képét,
Jutalmad fejedelmi lész!"

De a művész szigoru szemmel
Végigtekint saját művén...
"Ha ti nem leltek hibát benne;
De annál többet lelek én.
Mosolya hideg, szeme lankadt,
Homlokán nincs elég varázs..."
S fölleplezvén az ördög képét
Büszkén kiált: "Im itt a más!"

S az ördög képét még kiváncsibb
Szemekkel kémli a tömeg.
Keresi szarvát, hosszu farkát,
Sötét szemeitől remeg,
De ámulat! a szörny helyett egy
Gyönyörü arc mosolyg elé,
A százszor fényesbb kép előtt el-
Homályosul az angyalé.

Derültebb homlokán a fénynek
Részegitőbb varázsa ég.
Szemében vakítóbb a sugár,
És csábítóbb a szendeség.
Míg arcán reszket mámor és kéj,
Zilán kibontott fürtivel
Villanyfolyam szikrázva játszik...
Ugy epeszt és úgy ingerel!

És mintha ajka félig nyitva
Lihegne titkos kéj után,
És szeme álmodozni hívna
Homályos édes éjszakán,
S mintha az arcon, egy veszélyes
Örvénybe összefolyna ott
Mind, ami édest és halálost
Az őrült vágy álmodhatott.

"Ez hát az ördög? felkiáltnak,
Egy angyalnál szebb női kép!"
De csendet int a fejedelem most;
És a művész eléje lép:
"Én értelek - mond - igazad van;
Jutalmad bizton felvehetd,
Egy szép asszony szivünknek angyal
És ördög egyaránt lehet!"







EGY GONDOLAT


Ha nyugodt homlokomra néha
Árnyat vet egy bús gondolat,
Mint a futó felhő árnyéka,
Mely csendes tó tükrén mulat:
Azt hű szemed már észre vette,
Hogy szempillámon könny rezeg:
Hová gondoltam? - kételkedve
S szelid mosollyal kérdezed.

Hová gondoltam? - Isten tudja!
Jő s elröpül a gondolat,
Mint vándormadárnak útja,
Felhős, felhőtlen ég alatt:
Vándor daru a végtelenbe
Száll - s elnyeli a távol ég...
- De tedd csak hű kezed kezembe,
Megmondom: mire gondolék.

Csak arról gondolkoztam, édes,
Ha majd napunknak fénye vesz:
Melyönk jut majd előbb a véghez,
A sir partján első ki lesz?
Mert fogjuk legerősebben bár
Egymás kezét egész uton:
A végponton az egyik nem vár
S otthagyja párját, jól tudom.

És abban is megnyugszom, hogyha
Te léssz, ki előre mén.
Mert látni téged sirba rogyva,
Tudom, hogy túl nem élem én.
Homályos árnyán temetődnek
Mint hattyué hal el dalom...
- De hogyha én halok előbb meg:
Mi lesz belőled, angyalom?







FÜLEMILE DAL


Kicsi fülemile dalol,
Elrejtőzve, ki tudja hol?
Nem hallja más, csak én hallom
S szívem elmereng a dalon.

Fekszem a zöld fűbe' hanyatt,
Rengő bokor árnya alatt;
A madár mindegyre dalol,
Kihallik a bokor alól.



S amint szertehordja a szél,
Szívemben is visszhangja kél,
Szívem kellő közepében:
Olyan búsan, olyan szépen!

Azt énekli az a madár:
Egyszer van az életben nyár,
S mikor eltöltöd a nyarat,
Csak a száraz lombja marad!







HARANGSZÓ




Nem tudom Uram, hogy a hála
Pár tördelt szóba belefér-e,
De köszönöm, hogy jókedvedben
Odatettél anyám szivére.

Hogy lelke tiszta templomának
Fölém hajolt a legszebb íve,
S mikor megálmodott egy este:
Nekem harangozott a szíve.

Köszönöm minden dobbanását,
Az imádságot, a szerelmet;
Hogy elhangzott a dal szivében
S bennem most szent echók felelnek.

Hogy életem göröngyös útját
Az ütemére járom szebben.
Hangját keresem tettben, szóban
S kitáruló leány szivekben.

És köszönöm, hogy takargattál
Az ő szive nagy melegével -
Hogy jutott mindég asztalomról
Másoknak is ital meg étel.

Bevallom: vessződ sokszor megvert
S jártam a sötét, keskeny hídon...
Az ő szive piros harangja
Kondult meg csak, hogy visszahívjon.







HAZÁMHOZ


Hírt sem hallok már felőled,
Erdős, völgyes szép hazám!
Most, hogy távol vagyok tőled,
Most szeretlek igazán.
Azt a völgyet, azt a bércet
Soha nem feledhetem,
S kél szivemben vágyó érzet:
Hogy zokogjak kebleden!

Semmi, semmi ki nem pótol,
El nem mossa képedet;
Kérdem a sebes folyótól:
Mért hagyott el tégedet?
Kérdem a szálló madártól:
Tán kiszáradt a berek,
Hogy tőled ő is elpártol,
Mint a hűtlen emberek?...

Gondolom: a nehéz felhő
Arcod özvegy fátyola;
Gondolom: a síró szellő
Egy ismerős furolya;
Gondolom: a virágillat
Esdő sóhajod talán;
S pásztortűz az a kis csillag
Kék havasod oldalán...

Téged látlak minden képben,
Mely felém száll messzirül.
A sík rónán minden lépten
Béreid árnya leng körül.
Búcsuzó anya - fiának
Szent ereklyeképet ad,
S az, - habár az évek szállnak -
Mindig kebelén marad!







IDUNA


Ne kapd föl nevét kósza hir!
Adj néki nyugtot, néma sir!
Fedezd be árnnyal, zöld berek!
Felejtsétek el, emberek!

Nem élt avégett: hogy nevét
A hir szellője hordja szét.
S ha dalolt: mint a csalogány,
Magának énekelt csupán.

Szelid dalán, - mit tudta ő:
Elmereng-é az átmenő?
Vagy pusztában elhangzik-e
Lelkének hangja: éneke?

Hagyjátok el hát, hadd legyen
Felejtett sirja jeltelen:
És néma hideg sirkövén
Ne légyen köny: csak az enyém!

Ne több virág: mint amelyet
A jó természet ültetett:
Ne több dal: csak mit egy szelid
Bús csalogány énekel itt.

Felejtsétek el, emberek!
Fedezd be árnnyal, zöld berek!
Adj néki nyugtot, néma sir!
Ne kapd föl nevét, kósza hir!







IFJÚSÁG ÉS SZERELEM - ELŐSZÓ - Részlet


lm hosszú sorban a dalok,
Multamnak emléklombjai;
Szivembe láthatsz általok -
Oly sokat tudnak mondani!

Egyik lapon vidám mosoly,
Másik lapon bús köny ragyog,
- A mit belőlök olvasol:
Megmondja mi voltam s vagyok!

De ne feledd : hogy mind, a mi
Éltemben fényes, vagy setét,
Szivem reménye, álmai,
Most mind tiéd, mind, mind tiéd!










KARÁCSON


Jövel, családok ünnepe, karácson!
Úgy várom, mint a gyermek, jöttödet.
Pedig nincs ajándékra kilátásom,
S veled is egy esztendőm lesiet.
De én csak emlékeszem már, nem remélek;
A múltban és nem a jövőben élek.

Emlékezem. Hullt nagy pelyhekben a hó,
Mintha szitálták volna ízibe.
De kandallónál édesebb a jó szó,
S több szék nem fért voln' a sok közibe,
Oly jó meleg volt a tűz és az érzés,
Az édes szép családi egyetértés.

Mi körben ültünk, két öreg s hat apró,
Nem volt közöttünk egy is idegen.
A kilencedik az öreg kandalló,
(Ennek szíve tartott oly melegen.)
Apa, anya, gyermeke egy rakáson:
Oh szép karácson, oh áldott karácson.

Apánknak lelke nem ült soha veszteg,
Beszélt nekünk, ha mást nem: egy mesét,
Ajkunk mosolygott, szemeink könnyeztek.
(Oh mint érzem most e könyűk becsét!)
A mese végén volt egy fényes angyal,
Kit gyermekálom szárnyán hoz a hajnal.

Oh mint repestek szíveink e szóra!
(Akkor hívők, hogy vannak angyalok.)
Alig vártuk, hogy üssön már az óra,
S fektessenek le anyai karok;
Hogy álmodozzunk, - álmunkban bizonnyal
Meg fog jelenni nekünk is az angyal.







A MAGYAR ZENE


Hallod, hallod a hegedűt!
Oh, hogy sír, hogy kesereg!
Négy kis húrban ennyi bánat
Nem is tudom, hogy fér meg!
Mint az erdő néma árnyán
A csalogány éneke;
Mint az édes anya sírján
Zokog árva gyermeke...

Hallod, hallod a hegedűt!
Oh figyelj húrjaira!
Hogy kél, hogy zúg végig rajtok
A Rákóczi vihara,
Benne vád és benne bánat
Mely lesújt, meg fölemel.
Sír a multon, - ám díjába
Nagy jövendőt követel!
Átka fölzúg... abba kardok
Csattogása elvegyül;
Csatazaj csörög... pedig csak egy
Kis nyirettyű hegedűl.

Hallod; hallod a hegedűt!...
Most megint a néphez szól.
Milliók öröme, búja
Visszhangzik húrjaiból.
Most a csikós kurjantása
S vidám füttye hangzik fel,
Amikor a csárdás közben
Barna szép leányt ölel.
Majd az arató leányok
Ajkiról kél játszi dal,
Föl-fölzendül, s időnként a
Távol messziségbe hal.
Most a bús legény keserve,
Kit babája megcsala...
Ablak alatt, titkos éjben
Fel-felsíró furolya.

Majd a három százados bú
Ríkatja a húrokat,
Olyan érzőn, olyan fájva:
Hogy a húr is megszakad...

Hallod, hallod a hegedűt!
Buzdít, kacag, keserget...
Négy kis húrban annyi érzés
Nem is tudom, hogy fér meg!...







MIBŐL LESZ A KALÁCSKA?


Miből lesz a kalácska?
- Búzácskából.
S a búzácska?
- Kikél a barázdából.
Eke vasa eltemeti,
Lanyha eső költöget.
Nap sugára feltámasztja,
Lábát kasza elvagdossa,
Ló a szérűn megrugdossa,
Két kemény kő összezúzza,
A gazdaasszony megdagasztja,
Forró kemencébe dugja,
S ha kiveszi, látod:
Megsült a kalácsod.







REMÉNY S VALÓ

1

Remélni! - Ah, ez üres szónak
Hangját lelkem megunta rég.
E játék gyermeknek való csak,
Egy röpke szappanbuborék.

2

Légvár! - Ah, én is épitettem,
S a más perczben földön hevert.
Kis fészek egy fal-szögeletben,
Jött egy pajkos gyerek - s levert!

3

A lány s a hír csalárd mosolyja
Nem tartja meg a mit igért;
S a sziv ezeknek rabja volna?
S mindent adnál - e semmikért?

4

E szétfoszló szines felhővel
Ne üzd gyerekjátékidat!
Alkudj meg bátran a jövővel,
Mondd meg: mit adsz, kérdd meg: mit ad?

5

Te megfizetsz munkával, tettel;
Szerencsét, nyugalmat az ád.
S méltó, hogy lelked' arra tedd fel:
Hited, családod és hazád.

6

E három szó, hidd el, nem ábránd!
Ez a való szerencse s üdv.
Ne nézd mint eltűnő szivárványt,
De nap gyanánt, mely áldva süt.

7

Ha hű munkád és gondod által
Ezekre raktad házadat:
Szállj szembe sorssal és világgal,
Az ég ne félj, rád nem szakad.

8

Mint bércznek, mely fölött a vészek,
Ártalmatlan robogtak át,
Ormán büszkén áll a sasfészek
S nap aranyozza homlokát.







ÚJ ÉV NAPJÁN


Reggel korán, a mint felérzek,
Zsong a szobám, mint egy kis fészek.
Sugás-bugás: "nem ébred mégsem?"
Alig várhatják ébredésem.

Kisebb fiacskám, nagyobb lányom
Siet, hogy nekem jót kívánjon;
Aztán versenygnek a nagyobbak,
Hogy melyik tud kívánni jobbat.

Az anyjok jő legutoljára,
S ajkamat egy hő csók lezárja.
A mint lágyan, némán borul rám,
Mint sárga partra csöndes hullám.

Szememben üdv s öröm-köny fénylik,
Mit mondjak én viszont ma nékik?
Ez üdvömért mit tudjak adni?
Oh van-e áldás, olyan, annyi?

Megáldom őket mind egyenként,
Adjon az ég rajok meleg fényt,
Hogy nőjenek, mint gyönge plánta,
S viruljanak e szép világba.

Még annyit mondok a fiuknak:
Az életbe ha majd kijutnak,
Mit én csináltam kezdve gyengén,
Folytassák ők azt jobban, mint én.

A lányoknak - mit isten adhat,
Kívánom nekik a legjobbat:
Legyen mind anyjához hasonló,
Oly szép, oly hü, oly munkás, oly jó!

megjelent: Vasárnapi Ujság, 1877. január 7. (1. szám)










FORDÍTÁSOK










Heinrich Heine: EGY ASSZONYI ÁLLAT


Szerették egymást szívből, igazán:
Egy betörő, s egy csavargó leány.
Ha az, horgára jó zsákmányt kapott,
A lány az ágyra dőlt és - kacagott.

A napok jó kedv és örömbe teltek,
Éjente egymás kebelén pihentek.
Hogy a fiút elcsípték, - amaz ott
Az ablakból látván ezt - kacagott.

Üzenteté a fiú a leánynak:
"Jere be hozzám, epedek utánad -
Jer a fogházba, híved sorvad ott..."
A lány a fejét rázta s - kacagott.

Hajnalba' négykor húzták a fiút fel,
Holttestét pontban ötkor hantolák el -
És amikor ütötte a hatot:
A lány poros bort szürcsölt s - kacagott.

Fordította Szász Károly







Heinrich Heine: A GRÁNÁTOSOK


Orosz fogságból jő két granátos,
És francia hon felé tartnak,
S hogy érnek a német határhoz,
Szótlanul fejet hajtnak.

Szomorú hírt kelle hallaniok meg:
Hogy Frankhon - hogy Frankhon romba'!
Legyőzve, szétszórva a francia sereg,
S a császár, a császár fogva!

Egymásra borulva sír a két hadfi.
Iszonyúbb hír oh lehetne-e még?
S megszólal az egyik: «Meg fogok halni,
Régi sebem kiújult s nagyon ég.»

Mondja a másik: «Vége mindennek!
Én is szeretnék halni te véled -
Ámde reám feleség vár s gyermek,
S számukra nincsen nélkülem élet.»

«Bánom is én sorát nő- s gyerekeknek -
Másra van szűmnek, különbre ma gondja,
Hahogy éhesek, úgy koldulni mehetnek -
Oh de a császár, császárom fogva!

Kérlek oh pajtás, össze ha estem,
Hogyha a lélek elhagy örö9kre,
Franciahonba vidd el a testem,
Temesd el otthon francia földbe.

Piros szalagon ím e kereszt:
A becsületrend - tedd a szívemre,
Azután puskám' jobbomba helyezd,
És kösd fel a kardot övemre.

Így akarok feküdni a földben,
Mint őr, kinek ajkán elhal a hang -
Ámde az ágyúk hangja ha dörren,
S lovak dobogását ha hallom alant -

S átugrat a császár sírom tetején,
S kard zörren, villan sok hősi kézben -
Fegyverben a sírból kikelek én,
A császárt, a császárt hogy védjem!»

Fordította Szász Károly







Heinrich Heine: A HÍR


Ébredj fiú, nyergelj hamar,
Pattanj lovadra fel,
Tüskön-bokron Duncan király
Várába gyorsan el.

Lopózz a színbe s tudd meg ott,
Ha egy lovász benyit:
- A két királyleány közül
Menyasszony hogy melyik?

Hahogy a barna, hozzad úgy
A hírt sietve meg -
De hogyha tán a szőke az,
Sietned nincs minek.

A boltba' végy egy kötelet,
Lépésben lovagolj,
Ha haza érsz, tedd azt elém,
S egy árva szót se szólj...

Fordította Szász Károly







 
 
0 komment , kategória:  Szász Károly  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2020.02 2020. Március 2020.04
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 27 db bejegyzés
e év: 79 db bejegyzés
Összes: 3910 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1718
  • e Hét: 7868
  • e Hónap: 14568
  • e Év: 184311
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2020 TVN.HU Kft.