Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Vészi Endre versei
  2020-03-26 17:30:43, csütörtök
 
 







VÉSZI ENDRE VERSEI




Vészi Endre (Budapest, 1916. október 19. - Budapest, 1987. július 9.) Kossuth-díjas magyar költő, író.

Első verseskötete 1935-ben jelent meg. 1937-től közéleti cikkei, szociográfiai riportjai. Első regénye, a Felszabadultál 1937-ben elnyerte a Pantheon könyvkiadó Mikszáth-díját. 1942-től munkaszolgálatos, koncentrációs táborok foglya. 1945-ben tért haza, és még ugyanebben az évben a Népszava munkatársa lett 1951-ig. 1948-tól folyamatosan jelentkezett kötetekkel, hangjátékokkal, színdarabokkal, filmekkel, tévéjátékokkal.

Az Írószövetség titkára 1955-1956 között. 1956-ban lemondott tisztségéről.

Vészi Endre költő, író, leginkább a Gábor Pál rendezte Angi Vera című film kapcsán jut eszünkbe. Pedig fantasztikusan értékes élet-művet hagyott maga után

Vészi Endre versez

Link



Vészi Endre válogatott versei

Link








EGÉSZ ÉS MEG NEM BONTHATÓ


Ez is vagyok, az is vagyok,
bánat, derű meg nevetés,
felhő, de közben napsütés,
beszélek is, meg hallgatok.
Mint szervezetem, komplikált,
ellentétekből épített,
része a múló réginek,
s az is, ki véle harcba szállt.
Ez is vagyok, az is vagyok,
saját képletű ötvözet,
amelyben megolvadt hegyek
érce-salakja bugyborog.
Ne követelje senki hát,
hogy kék legyek csak, mint az ég,
mint sós a só, - egyféleség,
egyhangú rossz egyformaság.
Bennem is tél, nyár változik,
lelkesség, fáradt fájdalom,
s akarom bár, nem akarom,
nevet a szív, kiáltozik.
S együtt e sok: élő, ható,
együtt e sok: a szenvedély,
a szirti csúcs, a bányamély:
egész és meg nem bontható.

1945-1952







EGY KÉRDÉS MEGFEJTÉSE




A barátok nem olyanok, mint a jegenyék.
Milyenek is a barátok?
Szívük nincsen fémből,
izmaik nincsenek drótkötélből.
Milyenek is a barátok?
Nem fecskék, akik csőrükben hozzák
az ágacskákból font jövőt,
mégkevésbé sasmadarak,
kemény szárnyuk alatt a látóhatárral.
Milyenek is a barátok?
Nem oxigénpalackok fulladásos napokban,
a homályban ritkán világítanak.
Milyenek is a barátok?
Nem ülnek ágyad szélére,
amikor kiver a képzelt láz,
s ha vörös forradásokat mar arcodba a szégyen,
akkor sem ülnek ágyad szélére.
Milyenek is a barátok?
Ők isznak előbb,
ha fogytán a víz, az utolsó kortyot
megöblögetik szájukban s te tátogsz.
Milyenek is a barátok?
Elmondják, hogy rézsút fényeken át
merőleges testtel
hogy mentek az erdő porzó homályán
oldalukon szerelmed karcsu tárgyaival
s hogy a hosszú fűbe feküdtek azzal,
akire vágysz.Milyenek is a barátok?
Unottan hallgatják amikor magadról beszélsz,
hogy felébredtél egy szürke hajnalon
és ordítani szerettél volna
a lepra magánytól.

A barátok nem olyanok, mint a jegenyék.

1965-67







ELVESZTETT ÉVEK ERDEJÉBEN


Valami még elintézetlen,
perben vagyok még önmagammal,
fogalmazom a vádbeszédet
szorult torokkal, zúgó aggyal,
fogalmazom a vádbeszédet
magam-emésztő fényes hőben,
én tudom, mennyit mulasztottam,
mennyivel több telt volna tőlem.

Az emberség volt utam célja,
ez volt a fényes, tiszta reggel,
igazság, szépség, jog, szabadság,
kimondom tömör közhelyekkel.
Háború, éhség kerítésén
átvonszolódva, agyonverve,
üveges-szemü holtak arcát
cipelve támadt jövőm terve -

és ezért tudtam élni újra,
kezdeni újra az egészet,
hinni a munkát biztonságnak,
az emberséget osztályrésznek,
s bár tántorogtam még a létben,
csak bízni tudtam, s alig járni;
azt mondtam, érdemes volt hinni,
szegényen, űzve erre várni.

S most szembenállok önmagammal!
zajló és elfecsérelt évek!
idegrendszerem erdejében
hallgatom ezt a vádbeszédet.
Tanúja voltam annyi bűnnek,
hivője annyi hazug szónak,
köszöntem annyi bűnözőnek,
szadistának, hamisítónak.

Fölment a nemtudás meg az hogy
félelem űzött s meghajoltam?
Semmi se ment föl! Kétely tépett?
magam is csupán árnyék voltam?
Hiszen az én sírom is ásták,
hurkot nekem is készítettek,
megbízhatatlan voltam én is,
megjelöltek, indexre tettek -

áradt folyó a hordalékot,
sodorja mindezt áradt vérem,
szorong a szív, kiált a lélek
elvesztett évek erdejében,
elvesztett évek sűrüjében
vállaimon a pupos kínnal,
szembesítve az ifjusággal,
szembesítve az álmaimmal!

1955 SZEPTEMBER







ÉBRENLÉT MEG ÁLOM


Ha behunyom szememet,
akkor is csak itt lebeg,
akkor is csak látom,
tájaidat látom én,
hull a hó és száll a fény,
ébrenlét meg álom.

Előttem a hegyvidék,
lift zuhan, még fenn a kék,
bányamélybe szállok;
s felismerem Ózd előtt
azt a gázas levegőt,
hunyt szemekkel járok.

Itt a nép szelíd, zömök,
metszett szemében török
éjek barnasága,
amott csontos és szikár,
cirok-szála bajuszán
a mosoly is árva.

Tokaj szőlős hajlatán
hajladozik a leány,
zúg a Tisza zölden;
az ég alján örökös
tüzes csóva, üstökös,
Pest, a szülőföldem.

Ne ülj otthon, rest ne légy,
megváltozott, bármi szép,
Petőfi Kúnsága,
napról napra uj vonás,
ráncolódás, simulás,
mosoly, felleg, pára.

Kusza jegyzet-füzetek,
perpatvarok, kis ügyek,
villanás a százból.
Mint gerezd - nap érleli,
mézzel úgy leszel teli
a tapasztalástól.

1945-1952







FÁTÓL FÁIG


Amihez érek,
fagyaszt, vagy éget,
nem ismerem
a semlegességet.

Nem tudok bábként
körben forogni,
tudok örülni,
fölháborodni.

Húsomat mérik
szívemet mérik,
akik a cinkos
szavam remélik.

Bazalt mederben
piros vas csobban,
életem rendje
kemény napokban.

Erdőhomályban
fától fáig,
aki barátom,
marad halálig.

1965-67







A FÉLELEMHEZ


Az ég vak ónix poharából
kihörpölted a kék napot,
cirok szakálladon remegtek
síkos kis halpénz csillagok,
páncélmellényed mögött lüktet
millió rigó s cinkeszív,
zöldfényű iszap, zsíros iszap
a földig húzta tincseid.

Mint lágytojást, csak lecsusztattad
torkodon derűs reggelünk,
és szörnyű krétajeleiddel
nyomjeleiddel telt egünk,
emberszemekből fűzted össze
asszonyaid nyakékeit,
ujjunkra léptél, ha kerestük
a szabadulás lékeit.

Te űztél minket szarvasokká,
s voltál a hideg puskacső,
csontokból rakattad a tornyot,
s voltál fölötte a tető.
Mint jós a kártyát, úgy keverted
álmaink, látomásaink,
krizantém voltunk kertjeidben,
kit fagyod tövig leszakít.

1955







FOSZTÓKÉPZŐS BALLADA


élni az életet fénytelen
élni az életet lombtalan
sikertelen
vigasztalan
élni az életet hontalan
otthontalan
szenvedve élni szenvtelen
álomtalan
élni az életet élettelen
feszülő aggyal
gondolattalan
szavakkal élni ajaktalan
színekkel színtelen
nyomokkal nyomtalan
reménytelen










A HALLHATÁS


Elpendülsz majd mint egy túlhangolt gitár
még rezonál dallamod fémtárgyak
fölcsiszolt felületén
s a kifeszült húrokon
fénymázként ragyog a csend
az is majd te leszel
a hallgatás
időtlen időkön át







HÁBORÚ UTÁN


Ó, mégis jó a föld,
hát vess belé magot
mert élted nélküle már meg nem oldhatod.

Nagy ősz! A ködgomoly,
a pára szerteszáll,
ó, mégis jó a föld
a szörnyű vész után.

Tifusz és annyi más
betegség vágtatott -
de mégis jó a föld,
hát vess belé magot

Vetésed dombjain
virul a sarju-zöld:
szolgából most szabad,
egész hazád köszönt!

1945-1952







HÁNY PERC A NYÁR?


Hány perc a nyár?
ellobban évszázadunk
szikrázó hajad zuhan
ékszergyík surran nagy köveken
lombvihar fejed fölött -
hány perc a nyár?

Hány perc a nyár?
vakító fénypillanat
Napból kiszakadt varázs
üvöltő habzó versenyfutás
lángol már a célszalag -
hány perc a nyár?

Hány perc a nyár?
tűnik a szép tünemény
szád körül a nevetés
szemedben dermed a dermed a fény
szív méri? stopper? halál?
hány perc a nyár?

1981-86







KÉT ÉVSZÁM KÖZÖTT
Vers a fiókból, 1950


Hát jó poéta vagy, de nézd, a gőg
a régi barátságot verte dobra,
belőled azt, mi érzékeny a jobbra,
mert emberséges voltál azelőtt,
bár gyakran fontolt-számítással éltél,
és önmagadért sohasem henyéltél.

Most alig ismersz, hogyha szembe jössz,
sajnálsz is még talán, hogy így lenézel, de hideg aggyal, részvéttelen ésszel
az ember ennél nem sokat időz.
S ha úgy érzed, hogy néha szomorú vagy,
hát megzörrented most nyert koszorudat.

Hideg a tréfád, nem hevíti lélek,
kihűlsz magad, nem izzó a kazánod.
Nem értelek, te vak vagy? ezt se látod?
hát szánlak akkor - ez is csak ítélet.
Költő, ha él, nem élhet lélek nélkül,
a víz a tűzzel soha meg nem békül.

Sok társad jár így, mind ki önkezével
felkente fürtös próféta-fejét,
s hirdeti önmagát, de nem a nép,
mely mérlegel szívével és eszével,
mely műveinket végülis megőrzi,
vagy elveti, vagy pedig betetőzi.

Az halhatatlan, kit a nép szeret,
ki önmagát teremti, elenyész,
s a maga-felé-hajló kusza kéz
olyan lesz, mint kiszáradt gyökerek.
S a gőg, amellyel rangod óvni véled,
mint bogarak, mint hullarágó férgek
egész a csontig lakmárják husod.

Hadd el, barátom, hogyha még tudod!

(Utószó, napjainkban. 1955)

Látod, a máglyának csak üszke van már,
látod, most meztelen - magad maradtál.
Folytatod, ahol kezdted, az alapnál.
Igy lettél ember. Győzelmet arattál.







KÖLTŐ VAGYOK


Költő vagyok, hát verset költök,
kényem és kedvem így lelem,
velem már hiába pöröltök,
elbukom, ez a fegyverem.

Üvölt a zsarnok és a gyenge,
ámde fölöttem nincs erő,
megfulladok a szerelemben,
nem bírsz velem, leteperő.

Múzsám a hegy, e gazdag múzsa,
lantom a hold, a mély egem
még a nap is az igám húzza,
dalra tanít az értelem.

Ez a világ ha áll, ha elvész, megőrzi minden lábnyomom, költő vagyok, ki kutat, cserkész, túl a tünő világokon.

Letörlöm a jégrajzu múltat,
ezüst világom sustorog:
akik egy eszmét hordva hulltak,
őrzik őket a csillagok.

Nincs szavam, nincs hatalmam,
szerelmem van, dalom van,
napom, egem, sajátom.
Nem látom. Kitalálom.

S ha értem jön az ördög,
én egy oroszlánt költöks
megmutatom a Rémnek:
költött oroszlán véd meg.







MARGITNAK, TÉL ELÉ


Bőrödben még a napfény, ultraviola,
est felé ajkad lágy duránci viola,
szemed a nyári égből egy kis fiola,
zápor után az aszfalt csöndes mosolya;

fogadon ablakszemek fénye összecseng,
szemed alatt éjfél előtti tiszta csend,
hónaljad félhomálya mohaként dereng,
gubancos ködben júniusi faliszent.

Kezemben reszket, szállni készül a szíved,
ó, könnyű, könnyű, meg nem fejtett ötvözet,
mely szilárd, mint a bronz, s mint pille, úgy remeg,
mint súlyos est és pára-lelkü reggelek!

Te csempész! évről évre emígy lopod át
az őszi vesztegzáron nyarad mosolyát,
s hiába téli, fagyott meszes koponyák:
szemgödreikből te világítsz, tiszta láng!







MINDENÜTT, MINDIG!


Kiléptem valami kapun, átléptem többször a határt,
vittek plombált vagonban századmagammal,
utaztam önként vonaton, hajón és repülőn,
de mindig ide utaztam, ebbe a városba.
Átgyalogoltam a Pont Neuf öreg ívei fölött,
s a Cité helyett mégis a Körút aszfaltjára léptem.
Az én Notre Dame-jaim gótikus reménykedések voltak
és vízköpő szörnyeim mind eleven figurák,
nevük van, arcuk és címük - sírjuk az öt temetőben.

És hallom az Andrássy-út valaha-volt fakockáin
a rendőrlovak patáinak nyesett dobbanását,
és látom a sörgyárak tűzoltósisakos kéményeit a Maglódi úton,
száraz forró homokban fekszem, az Idő homokjában,
s mellettem lélegzik haját kibontva a nyári Duna!

Vasmargarétát tűzök a gomblyukamba,
cipőmön végiggurul az éjféli nap,
barátaimmal mindig és mindenütt találkozom.

1971-73







OTTHONOK




Sok otthonom volt, istenem, be sok!
Lakások inkább, mintsem otthonok,
lakások inkább - asztal, ágy, fedél,
hová az ember csak aludni tér.

Akácfa utca, gondolsz még reám?
Sötét lakásunk vaksi ablakán,
mely azt kutatta: mi van odafönt
- még nappal is az esthomály köszönt.

Mikor apám jött estelen haza,
úszott körötte friss szappan szaga,
egy szappangyárnak minden illata,
viselte nagykabátja, s ő maga.

Dohogott, aztán leült, vacsorált.
Édesanyám meg várakozva állt
és benne csöndes, barna félelem,
tudatta ezt a szeme énvelem.

S egyszerre apám hirtelen kitört,
mint mikor felleg hasad odafönt,
ujjával furcsán előrebökött,
és szidni kezdte Palik mérnököt.

,,Kitúrna engem! - Üldöz és gyaláz!"
Úgy ült a düh az arcán, mint a láz.
,,Kitúrna engem!" - csapkod amit ér.
,,De nem lesz akkor nektek sem kenyér!"

S így tehetetlen dühe büntetett,
ahogy tudott: asszonyt és gyermeket.
S én akkor némán álltam, hangtalan.
Az élet, éreztem, bizonytalan.

Meghalt anyám. Húsz éves voltam én.
Izzott a nyár, de mégis feketén
zárult körém, mint körbe-körbe fal.
Én öreg lettem. Ő volt fiatal.

2

Megjártam én a szenvedésnek
lépcsőfokait.
Éreztem én a háborúnak
sárkányfogait.
Ágyam volt, hej, az őszi szántó,
a férges alom,
mennyi tüzes seb nyílt ki rajtam,
én el nem mondhatom.
Meneteltem sok őszi estén,
vállamon az éj,
irigyeltem, ki dolga végén
egyszer hazatér.
Üzent a sok-sok kicsiny ablak
titka, melege,
mint ahogy messzi csillagfények
tűznek ide le.

3

Künn vastag csillám-zuzmara,
hajnal nevet az égen.
Tágul a reggel udvara.
Még alszik feleségem.
Kisróka-arcán pír feszül,
első sugarak érik.
Csak nézem csöndben, egyedül,
mint fontos dolguk végzik
a kék erek a homlokán,
s hogy emelkedik melle,
siklik a fény az ajakán,
mintha az ajkam lenne.
Köröttem ismert bútorok
az ő keze nyomával,
írások, kezdett verssorok,
a reggel hímporában.
Mocorgó, zsongó ébredés,
az élet pirkadása.
Új napunk is a fénybe vész,
és derű koronázza.

Igy festeném most képemet
szerelmes emberekről.
Margit mellettem lépeget,
amint megyünk a hegyről.
A társam ő, a kedvesem,
szerelmem, vérem, lényem,
ki egyre inkább egy velem,
és én is őt idézem.
Ki vélem így szövetkezett
életre, szabadságra,
vagy, hogyha erre nem lehet,
a kényszerű halálra.

1945-1952







ÖRÖKSÉGED


Húsz éve vagy halott, anyám;
a némaságod szárbeszökkent.
Fénytelen varjuszárnyakon
emléked milyen messzeröppent!

Szivedre font mirigyhalál
nyers-pirosan ömlő tenyészet -
fulladva érzem néha már
mint folytatásod, örökséged:

szivemet lassan körülzárja
egy bosszuló rohamcsapat,
ér-utacskákon átnyomulnak,
eltömődnek a lég-utak -
megállok fulladt-elakadva,
nem hegytetőn! az messzi még!

- ahogy Te karfába fogózva,
úgy kapaszkodom én beléd.

Húsz éve vagy halott, anyám,
s már int a végső nagy hideg tél.

Valaki kezdi bontani,
mit engem szülve épitettél.

Húsz év előtt a kisgyerek,
ki voltam, véled hullt gödörbe,

s ha meghalok, Te vélem halsz meg,
Te képzelet és árny szövöttel

Igen, egy hosszú láncolat,
szülők, nagyszülők, messzi dédek -

majd túl az én halálomon,
csak akkor nyernek békességet!

1957







ÖRÖKSÉGHAGYÓ


Hazámért jobban meg kell küzdenem
mint annak, aki örökségbe kapta,
léggyökerekkel földbe gyökerezni,
küzdeni, mint a mindig-ujrakezdés,
egy szóért, mondatért, igekötőért,
s nem elvtelenül, nem befogadottként,
elődeim még mélyebbre temetni,
s nyüszítve hasonulni, mint a szolga,
mert szabad és egyetlen választás ez,
tudatom-szívem magasfeszültsége,
halottak nyúlnak, s élők is, segítve,
az élményvilág minden dobbanása,
a félszavnk, a torzó mondatok,
az égbe szálló alkonyati fák,
a zizzenő vitorlavászon árnyak,
a gyalázottak közös döbbenése,
a kézművesek testvéröröme
hazámért jobban meg kell küzdenem
hogy legyen hitem örökségbe hagyni
hazátlanoknak, kik nyomomba lépnek.

1969-71







PENGE-KEMÉNYEN


Fekete varjak arany mezőben,
arany mezőben - emelkedőben.

Köszörű szikrát csihol a rőt nap -
csihol a rőt nap, vérteli csillag.

Csapat leánynak szallaga rebben -
szallaga rebben, a szürkületben.

Penge-keményen villant a hegyhát -
villant a hegyhát ezüst beretvát!

(Pétervására, 1960)







A PIROS TEREM


Emlékeztek-e még az Ilkovicsra?
a piros teremre? méhkas-pokol!
a piros teremre, fekete nőkre?
ár-apály zsivaja hogy ostromol!
Éjfélig verseknek, bölcselkedésnek
dallamát sodortad piros terem,
kommunistáknak és gnosztikusoknak,
szenteknek, spicliknek szavát lesem -
ó, te, az ifjuság! piros terem!

Künn szállt a telihold s idebent csillag,
szép cigányasszonyok, kivert kutyák,
szemközt a Nyugatin indult a vonatom,
jelezték az időm már odaát.
Éjfélig olvastam verseimet, azután
néztem a füstöt hogy harapja szét
fekete fogakkal s fekete ajakkal
szívja fel végül a feketeség.

Elindult vonatom, de fogvatartott
engem a terem, a piros terem,
eltüntek társaim, lányok, fiuk,
elzúg a hatos is, utól nem érhetem,
s elfut a Körút az éji hídon,
szikrázva integet fenn a hegyen,
megrázza fényeit, fény-haja rezg,
ó, te, az ifjuság! piros terem!

1963-64







TAVASZI PÁROS


- Te vélem dicsekedjél.
- Tevéled én dicsekszem.
- Édes, ha nem szeretnél...
- Szeretlek s megöregszem.
- Piros fonál az élet.
- De tűzd hajamba kérlek.
- Egem, napom, sajátom!
- A két szemedben látom.
- Szememben Te vagy mindig.
- Szemem Veled színültig.
- Hiányod ég karomban.
- Szoríts, szoríts te jobban!
- Hajad virágba szökken.
- Virág az ég fölöttem.
- Érzed az illatot ma?
- Folyónak száz a fodra.
- Folyó fut, nő az árnyék,
az este szétterül.
- Ne mondd szívem, hogy várj még,
mert ínyem keserű.
- Ne várj! Tovább ne várjunk.
- Egymásra így találjunk.
- Mily dombos, hűs a melled.
- Pihenj kis tornya mellett.

1945-1952







A TELJESSÉG IGÉZETÉBEN 1971-1973


A teljesség igézetét
megfogalmazni képtelen,
egy hegesztőfény villanás,
nincs hozzá elég fény jelem,
és földhöz ragad a remény,
mint befalazott szürke ház,
sejtésem el nem mondhatom,
körülkerít a hallgatás,

s így magam meg nem fejthetem
két ember-képlet viszonyát,
úgy figyelem az életed,
mint idegen matériát
te legközelebb-csillagom,
legyen e szó bár primitív
én soha meg nem fejthetem
egy biztos logika szerint

én neked is titok vagyok,
bár sokszor leírt vegyület,
lehetek olyan idegen
mint föl nem fedezett sziget,
itt élek sokértelműen
s itt élek én köznapian,
de nem érthetek szót veled,
mert nem árulom el magam.

*

Magyar vagy-e? a válaszom
tiltakozással van teli,
mert hazámat, mint védjegyet
nem a homlokom viseli,
ez belső tartomány s ezért
magamba rejtem, míg a szám
szétperzseli a hallgatás,
holott e nyelv szülőhazám,

holott élettani e szó,
a rejtett összetartozás,
minden okmánynál igazabb,
jó dajka-dal, szülői ház,
magam küzdöttem érte mint
a napvilágért embrió,
mi ketten összetartozunk,
mint héjbazárva a dió.

*
Nem törleszkedem senkihez,
arcomon dicsfény nem ragyog,
ne magyarázzák jellemem
egyszerűsítő mondatok,
annyi hazugság tépte szét
egy gyermek-álom fátyolát,
hogy csak az igaz dühe vonz,
gyors életem már ily falánk.

*

Nem voltam haszonélvező,
dicsértje hangos szezonoknak,
amelyek később úgy elfogynak,
mint lángok között a tető,
nem voltam mártir, nem vagyok
szőrcsuhát öltő jó vezeklő,
többször kitapsolt főszereplő,
és mindez talán arra ok,
hogy ezután se vegyenek be
érdekvédelmi egyletekbe.

*

Akinek nincsen jóbarátja,
magát okolja, senki mást,
ne úgy tekintse szűk magányát,
mint egy természeti csapást,
az egyedüllét folyosóin
bolyongva már régen tudom,
nem tart halálig a barátság,
szétzüllhetünk a nagy uton.

Küzdeni kell a jóbarátért,
megalkuvás kell, sok szerep,
hazudni kell a jóbarátért
hétköznapot és ünnepet,
a lélek bármily telhetetlen,
semmit sem ér a támadás,
be kell hogy érjük látszatokkal,
a barátság normája más.

*

Ez a malom ellen-malom,
garatján nincsen búzaszem,
fogai közt nem liszt pereg,
asztalom őrli, fekhelyem,
utamat őrli, hol megyek,
madarak csőrét őrli meg,
ez a malom ellen-malom,
fogai közt a bízalom.

*

Kinézek, lent a Térmező,
duzzad az esti barna pára,
szobám falán a félhomály,
függeszkedik már éjszakára,
a kérdések a papíron
s a homlokon belül rekednek,
mert én vagyok a kérdező,
és én, ki válaszolni retteg.

*
A válasz mégis én vagyok,
te magad vagy a teljes válasz,
emberi életünk a válasz,
mely a sötétben felragyog,
mert minden élet műremek,
van külön fénye, fénytörése,
a telességnek külön része,
a hárommilliárdból egy.













ÚTINAPLÓ MARGITTAL


Vittelek egy ladikon, ladikon,
vizírózsák hajadon, hajadon.
Énekeltünk: ladilom-ladilom,
nincsen nekünk, nincsen nekem
sebajom, sebajom,
Sebajom sincs, hej de fényes, violás,
ne szakadj ki a szívemből zokogás!

1

Szentendrére érve lassan este lett,
könnyű árnynak lusta-lomha teste lett,
akkor téged lágy szemekkel lestelek.

Madariné fönn lakik a vár fokán,
olyan furcsa ez a kép hogy már pogány.
Tűnődöm a rác-világnak mákonyán.

Édes, jaj ez ódon képen te segíts!
Vad világból lágy világba penderíts,
könnyű hajad illatával szenderíts.

Néztünk piros-öves görög püspököt.
Lila hegyet ezüstselymü köd mögött.
Kedvedért a Duna estbe öltözött.

2

Leányfalun voltam boldog igazán,
szilaj öröm, szelíd béke a hazám.

Fehér tornác, a víz mosta s a Dunán
remegtek a csónakok, mint lagunán.

Haját néztem, szemét néztem, ajakát,
ötven korall ölelte át a nyakát.

Hazafelé vitt a hajó, dohogott,
lement a nap, kövér piros kanonok.

3

Visegrádon, Visegrádon,
ottan volt csak szép világom.
Meg ne vessetek.

Egész nap csak fütyörésztem,
kétszer a szemébe néztem,
látni az eget.

Tudjátok meg, lágy a hangja.
Feküdtem s nyakamba hangya
mászott, fekete.

Szabóbogár karom hosszán
mint egy parányi oroszlán
s a fák levele

hullott, hullott, mint ki reszket,
láttam távol egy keresztet
s jött a délután

mikor a természet halkít,
azért mondtam halkan:
Margits fényes lett a szám.

Utószó

Veled vagyok úton mindig
szívem szíveddel színültig,
veled vagyok én.

S ha felettünk varju szálldos,
őriz ötven alabárdos,
őriz a remény.

1945-1952







A VILÁG BETEG MOST, NEM ÉN



A világ beteg most, - nem én,
a világ szíve fáj,
nem én sorvadok, - a remény,
nem én tűnök, - a táj.

A ház, a hegy, a völgy, a hon
új éjt visel magán,
mint sötét ruhát alkonyon
egy elhagyott leány.

A szó, a gondolat, a tett
nyálkásan meglapul
s önmaga csigaháza lett
a szellem is, balul.

Szabadság? Ó, mennyi lator
szájában forgatott!
Így aljasitott el a kor
minden gondolatot.

Hát mit keresek, mit kíván
szívem, milyen italt?
ha szomjú torkom és a szám
nem zengheti a dalt,

mit is kívánnék még? - Tilos -
ó, vers, ez a neved
s a könyv csak balga papiros,
amely a betűket

úgy hordja hátán, mint a rab
kegyetlen kényszerét,
mint sziklás hegy a vájt utat,
mint felleget az ég.

A kényszer ellen lázadunk
világ bordái, mi,
költők! Szegény nép, nem hagyunk
a mélybe hullani!

1943








 
 
0 komment , kategória:  Vészi Endre  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2020.02 2020. Március 2020.04
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 27 db bejegyzés
e év: 79 db bejegyzés
Összes: 3910 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1718
  • e Hét: 7868
  • e Hónap: 14568
  • e Év: 184311
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2020 TVN.HU Kft.